Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. december 22., szerda

Napsugár nélkül

Még keresem az okot, hogy vajon mivel haragíthattam magamra Istent, hogy az egyik csapást a másik után zúdítja rám. Bizonyára mindenkinek ismerős az érzés, amikor van egy probléma, amiről azt hisszük az a legnagyobb, és erre jön egy következő aminek a fényében az addigi hű de nagynak vélt esemény jelentéktelenné válik. Egyszer írtam az értékstruktúrákról amely minden ember életében jelen van. Ennek a piramisnak a csúcsán lévő értékeink sérülését nem vagyunk képesek elviselni károsodás nélkül. Az én piramisom csúcsán egyértelműen a családom áll.

Az osztálytársai úgy híják Őt: "Napsugár". Nem is tudják ez számomra most mennyire találó volt. Napsugár nélkül képtelen vagyok élni, mint egy növény a nukleáris télben napról-napra sorvadok el, és tehetetlenül nézem a leépülésem.
Az egyik csúcsértékem Ő, tőle leszek erős, és bármire képes, ők együtt adják a bölcsességemet, vasbetonpillérként tartják a lelkemet. Nélkülük pillanatokon belül összeomlok, és minden, ami valaha is számított nekem értéktelenné válik. 
Miattuk vagyok állandóan optimista, és jókedvű, ha valami szépre vágyom Bennük gyönyörködöm. 

Minden mindig olyan egyszerűen indul. Két hete  kislányom belázasodott, Tőle ez eléggé szokatlan dolog, hiszen komplett  tanévek múlnak el egymás után anélkül, hogy Ő megbetegedne, de hát azért nem lehetetlen. Hétfőn orvos, Augmentin kúra, telnek a napok a láz az egekben, nem egyszer 40 fok felett. Mivel nem hagy békén a dolog visszaviszem még a határidőn belül az orvoshoz. Mellkasröntgen, és azonnali kórházi ápolás. A tortúra itt kezdődik. Az első látogatásnál, valami kikapcsolt bennem, ettől a perctől nem tudtam másra gondolni, és nem érdekelt senki más csak az, hogy Ő meggyógyuljon. Az aggodalom szinte az eszemet vette. Eddig is rossz véleményem volt a magyar egészségügyről, de ez az egy hét lerombolta bennem még azt a kis maradék illúziót is, ami megmaradt az évek során. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a megfelelő működéshez milliárdok hiányoznak minden évben, de pontosan azzal volt a legtöbb problémám, ami nem pénz kérdése. A kórház felszereltsége gyalázatos, ez pénz kérdés, viszont a kislány körül dolgozó mintegy 15 főnyi ápolószemélyzetből talán négy-öt rátermett, és valóban a gyermekosztály kritériumainak megfelelő ápolóval találkoztam. Az osztály tele van friss diplomás, huszonéves határozatlan orvosnővel, akikről süt a rutintalanság. A frusztrált személyzet nem alkalmas arra, hogy gyermekeket ápoljon, a rettegő, érzékeny lelkiállapotban lévő kicsik számára ezek az emberek rémálmaik megtestesülései. Ez nem pénz kérdés. Ugyanazért a fizetésért, vannak olyan ápolónők, akik kedvesek a gyerekekkel, akik halkan beszélnek velük, és tényleg érdekli őket a kis emberek gyógyulása.  A jó szó, a simogatás, egy ölelés lehet fontosabb komponens a gyógyulásban, mint a beadott tabletták. A pénztől senki sem lesz tehetségesebb. Az összes idő alatt míg bent voltunk nem volt egyetlen alkalom sem, hogy egy vénát elsőre eltaláljanak. Az én lányom karja két vérvétel kapcsán kilencszer lett átszúrva. Volt egy kislány akinek infúziót szerettek volna bekötni, de ezt félórás kínzás után végül is feladták. Az emelet ahol tartózkodtunk csak légzőszervi betegeket látott el, míg a folyosó végében egy lengőajtó mögött volt a fertőző osztály.  Természetesen a két osztályt ugyanazon személyzet látta el, ennek meg is lett az eredménye, mert kislányom a normál osztályon elkapott "valami kalici szerűség" vírust (idézet a doktornő szakszerű meghatározásából, igazából szerintem fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mi történt). A tüdőgyulladást így most már egy emésztőszervi probléma is súlyosbította, ennek köszönhetően még jobban legyengült és négy kilót fogyott. Írhatnék, még az este adott helyettesítő gyógyszerekről amelyek olcsók ugyan de csökkentett hatóanyagúak, írhatnék, az egész emelet által használt közös inhalációs pipákról, amelyektől minden gyereknek csupa seb volt a szája, a durva kiabálós, gyerekeket rángatós ápolónőkről, a hatalmi előnyét  kiélő doktornőről. Mindez 2010-ben Magyarországon. A szülő mindezek közben tébolyultan keresi a lehetőségeket az útvesztőben, próbál az információ hiányában következtetni, miközben az orvosok száját minden magyarázat nélkül félelmetesebbnél félelmetesebb szavak hagyják el, Hepatitisz, TBC stb. Közben megértem, hogy  egyetlen reményünk csak az a kicsi immunrendszer lehet, ami ott működik a gyermekünk szervezetében. A látogatási idők után pedig már készülünk a következőre, álmatlanul átforgolódott éjszakákat követően véreres szemmel visszük a frissen főzött otthoni teát, mintha valami örök élet elixírt szállítanánk. A környező világ eközben teljen elhomályosul, járunk az utakon, de nem látunk semmit, közben közeledik a Karácsony de erről sem tudunk már. A csodát várjuk egy zárójelentés formájában, ami megszabadít mindannyiunkat ettől a lidércnyomástól. Egy végtelen hét telik el mire kiszabadulunk. Mintha függönyt húznának fel a világról, ahogy a a kórház porta felé sétálok táskákat cipelve visszatérnek a világ színei, a hangok élesebben szólnak, és újra tudok mosolyogni. Nemrégiben azt írtam, hogy nem hoztam létre semmi maradandót, ami talán még mindig igaz, de valamit azért létrehoztam, egy családot aminek a tagjai szeretik egymást, és minden áldozatot meghoznak a többiekért. Igaz, hogy ez is, mint minden mulandó dolog, de talán mégis valódi értéknek mondható. Persze nem egyedül tettem, hanem Vele. Egy klasszikus egy fiú-egy lányos család vagyunk, itt élünk Tolna-megye egy aprócska területén boldogan. Ez az egy fiú-egy lány közben életünk értelmévé válik, ami borzasztóan sebezhetővé tesz minket.
Még néhány kontroll vizsgálat, és remélem megnyugtatóan lezárul ez az ügy is, és bekerül a rossz emlékek tárházába. Én pedig egy életre nem felejtem el, milyen lenne Napsugár nélkül "élni".

2010. december 14., kedd

Seven in one avagy bejegyzés cunami

 "Hét az egyben", ez úgy hangzik, mint valami átkozott mosóporreklám, de mindössze arról van szó, hogy ezzel a bejegyzéssel egyidejűleg hét másik is elérhetővé válik. Az elmúlt hónapokban volt valami, ami nagyon is meghatározta a mindennapjaimat, és most itt nem részletezendő okok miatt az ebben a témában született írásaimat a mai napig csak piszkozatként tárolta a Google végtelen kapacitású szerverparkjának néhány atomnyi része. Az alábbiakban felsorolom a bejegyzéseket és azokat erről az oldalról is elérhetővé teszem egyetlen kattintással, de aki csak tallózgatja a posztokat az is könnyedén rájuk talál időrendi sorrendben, mert ezeknek az írásoknak a címe a "Final Countdown" előtaggal indul.
Ismét rá kellett döbbenjek, hogy mennyire jó eszköz a blog írás arra, hogy rendet tartsunk saját magunkban, rendszerezzük gondolatainkat, mintegy megbeszéljük saját magunkkal problémáinkat. Mint egy pszichológus díványán ahogy kimondjuk a gondolatainkat, úgy gyógyítjuk a lelkünk az írással miközben kiírjuk magunkból, a félelmeinket. Később többször is visszaolvassuk a sorokat, és miközben finomítjuk a fogalmazást, vagy árnyaljuk a lefestett képet, többször kényszerülünk végig gondolni, más és más nézőpontokból ugyanazt a problémát. Így lesz felismerhető például saját önsajnálatunk, így kerül a magunk fontosságáról alkotott kép a karikatúrák közé, és a saját személyünk megismerésének útján így leszünk képesek eleinte aprókat, majd egyre nagyobbakat lépni előre. Minden egyes mondat egy újabb szűrőt jelent, amelyen csak a lényeges és tiszta tartalom akad fenn, a sallangmentes igazság. Nekem erre szükségem van. Talán nem mindenkinek, és talán vannak, akik sokkal jobban szeretnek hamis képek között élni, elfogadni azt a modern kor által teremtett virtuális valóságot, amelyben minden természetes, és semmin nem kell gondolkodni. Vannak akikben az kelt félelmet, ha belegondolnak saját létük működésébe, hiszen azonnal felszínre kerülhetnek azok a gondolatok, amelyek a hétköznapokban mélyen rejtve maradnak, és amelyek teljes gondolkodás átformálásért kiáltanak, közben tudjuk, hogy minden ilyen paradigmaváltás borzasztóan macerás procedúra, és a mai ember kényelemszerető lény. Kényelméért feláldozza, egészségét, tisztánlátását, és még az életét is, ha kell.
Remélem ahogy időrendben olvassa ezeket az írásokat az olvasó, érzékelheti a folyamatot, amely lezajlott bennem az elmúlt hónapokban, és talán olvasnak  majd olyanok is akik keresőszavaikkal rátalálnak ezekre az írásokra és képesek lesznek erőt meríteni a saját gondjaik megéléséhez. Szándékosan nem javítottam vissza a leírt érzéseimet, egy-egy  későbbi lelkiállapotban történő elolvasás után, hiszen a blog adott napok, érzéseiről, egy-egy pillanatképről tanúskodik, és hamisításnak érezném, ha szépíteném, a megélt félelmeimet, az elhatalmasodó pánikot, és keserűséget. Remélem érezhető lesz a folyamat, ahogy fokozatosan helyére kerülnek bennem a dolgok, ahogy elfogadom a kihívást, és meghajolok a megváltoztathatatlan előtt. Néhány hónap távolságból visszaolvasva a gondolataimat, néhol túlzónak érzem az aggodalmat, mégis valahol jó, hogy rákényszerültem az életem egy ismételt revíziójára.  Ebben a pillanatban, amikor még egyáltalán nem vagyok túl semmin, hiszen éppen csak elkezdődött valami, megjósolhatatlan a jövő. De már alig félek. Úgy érzem készen állok, és ebben a blognak is komoly szerepe van. Már bizonyára hihetetlenül unalmas ez a rébusz özön, ezért következzenek a bejegyzés címek kronológiai sorrendben.

Az írások túladagolásának pontos hatása ismeretlen. A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát gyógyszerészét. :)

2010. november 26., péntek

Final Countdown - Alea iacta est

Avagy a kocka el van vetve. Érdekes kettősség, mikor az ember úgy érez, hogy siettetni és ezzel egyidejűleg lassítani szeretné az időt. Egyszerre szeretnék túl lenni a műtéten minél hamarabb, és eközben azt szeretném, ha soha nem kerülne rá sor. A múlt héten megismerkedtem a sebésszel, akinek majd néhány órára a kezébe teszem az életem. Dr Palásthy Zsoltnak hívják, nagyon szimpatikus ember, talán ezért is él meg egy magánklinikán is, hiszen az emberek szubjektív ítélete sokat nyom egy ilyen helyen, hisz ez hozza az újabb pácienseket. Az elégedett betegeknél nem kell jobb reklám. A doktor úr háromnegyed órán át csevegett velem mindenről. Beszéltünk a műtétről, a jövőről, zenéről, és éneklésről, bicajozásról, és sebészetről. Számára ez a műtét szerintem nem nagy kihívás. Míg én minden percétől félek, addig ő egy rutinfeladatként éli meg. Kitűztük az időpontot. 2011. Január 4. Ez lesz az a nap, amikor egy kicsit elhallgatok, és remélem néhány hét alatt ismét visszanyerem a mostani beszéd, és ének képességeimet. Ma megkaptam a műtéthez szükséges vizsgálatokhoz az összes beutalót, a következő héten ezeket elvégzik rajtam, és ezzel minden összeáll az operációhoz. A jövő év első munkanapján bevonulok a szegedi klinikára és másnap megtörténik aminek meg kell történnie. Félek. Én első perctől azt tanítom a gyerekeimnek, hogy a félelem normális dolog, és nem az a bátor aki nem fél, hanem aki képes legyőzni a félelmét. Ennek pedig számomra nincs más ismert módja, mint, hogy közelebb kell kerülni a félelemhez, és át kell élni az eseményt ami kiváltja. Ez jelen esetben a beavatkozás. A jó hír, hogy ez nem Rák. Legalábbis az eddigi eredmények ezt igazolják. A kimetszett szövetből történő mintavétel eredménye alapján lehet majd véglegeset mondani, de én úgy érzem ezzel sem lesz baj. Bízom benne, mert nem akarom gyengíteni a mentális energiáimat negatív gondolatokkal. Úgy gondolom jó esélyekkel veszek részt a gyógyulásban, jó az általános fizikai és lelki  kondícióm, jól reagálok a gyógyszerekre, hiszen szinte eddig nem is találkoztam velük. Nincsenek függőségeim, amelyek csak bonyolítanák a gyógyulást, vagy a műtétet, mint pl. alkohol, cigaretta. Még mindig titok az esemény de most már nem hallgathatok sokáig. Nehéz megtalálnom azt az optimális időpontot, amikor, már csak kevés van hátra, de még van idő az elfogadásra a beavatottak számára. Főként a tesómmal vagyok bajban, akinek nem akarom a kismama boldogságát csökkenteni, vagy magát az állapotot veszélyeztetni egy állandó feszültséggel. De már előre tudom, hogy elmarasztalnak, amiért nem mondtam meg nekik eddig, de tudom, hogy ez a helyes megoldás. Semmiképpen sem szerettem volna, ha minden egyes előzetes vizsgálatot végig izgulnak. Nem bizalmatlanságból nem árultam el. Nekem volt szükségem erre az időre, hogy tárgyilagosan tudjak beszélni majd róla, és már minden információ a birtokomban legyen addigra. Tulajdonképpen ez az idő most jött el. Úgy érzem, már tudok róla beszélni önsajnálat nélkül, és optimistán, mert bízom a jövőben. Azért ehhez nekem is idő kellett. Lépésről-lépésre oldottam fel a saját személyem fontosságáról alkotott tévhitet. A legnehezebb volt a tényt elfogadni, hogy egyáltalán lehetek beteg.  Mint a legtöbb velem egyidős, én is hittem saját sérthetetlenségemben, és úgy gondoltam ha nem érzek semmit, akkor minden rendben van. Már tudom,egészségünk szintén csak egy illúzió a sok közül ami körülvesz bennünket, és soha nem tudhatjuk testünk mely részén indul el egyik nap valami változás, amiről egyelőre mit sem tudunk, mégis ebben a percben már megpecsételődött a sorsunk. S míg mi éljük a mindennapjainkat a betegség észrevétlenül, és alattomosan veszi át az uralmat a szervezetünk felett. Mikor elfogadtam a nyilvánvaló tényt, hogy előbb vagy utóbb mindenki megbetegszik, és ez alól én sem vagyok kivétel, akkor  egyik önértékelésből a másikba estem. A körülöttem lévő tárgyak valódi értékére hamar rájöttem. Sajnos egy újabb felismerés várt, mely szerint, nincs semmi maradandó, amit létrehoztam életemben. Egyáltalán még a maradandó fogalmát sem sikerült definiálnom. De ezzel még nem volt vége. Amikor rájöttem, hogy mindenki tud nélkülem is tovább élni, már nem az lett a kérdés mi lesz velük, hanem, hogy mi lesz velem. Ez végre sokkal egyszerűbbnek tűnt, mert csak végig kell élnem. Ha már fel sem ébredek az altatásból, akkor ezen nincs mit gondolkodni, amennyiben kedd délután egy kötéssel a nyakamon, még tudom, hogy ki vagyok, akkor az élet folytatódik, és ehhez képest az, hogy milyen minőségben, az megint csak részlet kérdés. Remélem tudok majd beszélni, ha énekelni nem is. De még némán is élnem kell tovább, mert nincs más értékem, csak a gondolataim. A milliárdnyi agysejtem által tárolt emlékek, és szavak halmaza én vagyok magam. Minden tudásom, emlékem, gondolatom, és érzésem velem együtt meghal, de amíg itt vannak a fejemben, és képes vagyok felidézni őket, addig Zéta az individuum létezik. Mindenesetre jó lecke ez, egyben felkészülés az öregkorra, amikor a halál már karnyújtásnyi távolságra kerül a mindennapokban. Megint valami, amit ha átélek, az erősebbé tesz, és reményeim szerint ez tovább növeli bennem az empátiát más emberek irányába is. Talán ettől egy kicsit jobb leszek ismét, és a "jó farkas"  erősödik bennem.
(A jó farkasról bővebben Aranyosfodorka blogjában).
Azt hiszem nem írok több rejtőzködő bejegyzést a témában, a rövidesen nyilvánosságra hozom a hírt, és ezzel egyidejűleg az összes Final Countdown jellegű írásomat is, természetesen előbb az itthoniaknak elmondom, mert azért az mégiscsak durva lenne, ha a blogból szereznének tudomást az életem ilyetén alakulásáról. Közben gyűjtöm magamban azokat az élmény terveket, amelyeket a gyógyulás ideje alatt kívánok véghez vinni. Lesz néhány hetem, amikor nem kell dolgoznom, sőt nem is szabad, végre eleget olvashatok, és csak úgy macskaként élhetem a perceimet, mindössze annak a ténynek örülve, hogy élek.
Ez volt a 100. bejegyzésem. :)

2010. november 14., vasárnap

Perfect day

A kerékpárosfórumok hallgatnak. Alig születik bejegyzés, és ennek általában csak egy oka van. Jó az idő, és bicikliznek. Ki-ki a maga lehetőségein belül szakít időt arra, hogy bejárja az ország egy kisebb szeletét. A lustaságot legyőzi a bringázás százszor  megtapasztalt élménye, és a pedálok beindulnak.
A magam fajta biciklis embernek nincs is nagyobb ajándék, mint egy ilyen csodálatos novemberi időjárás. Reggel nyolckor, már jókedvűen taposom a pedálokat, mintha ez lenne az utolsó alkalom, nemcsak az évben, hanem az életben is arra, hogy egy —a saját mércéim szerint— kiadósat kerekezzek. Egész nap ráérek, nyolc órám van, míg kezd sötétedni, így a lehető leghosszabb távot választom, aminek az az érdekessége, hogy az otthontól szinte végig csak 20-30 km-es távon belül vagyok, szinte látótávolságra, mégis 170 km-t járok be a nap folyamán. Így aztán elindulok a Sió völgyében, és szinte a csatorna partján tekerek, hosszú időn át. Közben a magasabb részekről nézem a környéket, a Sió árterét, és azt látom, hogy az idei csapadékos év megtette a hatását. Az öregek nem hiába nevezték el a környék településeit annak aminek, Sárszentlőrinc, Sárosd, Sárbogárd, Sárkeresztúr, mind a sár előtaggal kezdődnek, és nem véletlenül, valamikor ezek a tájak mocsaras részek voltak, aztán az elmúlt évtizedek alatt az aszályos évek elfeledtették ezt. A lápos, ingoványos területek kiszáradásuk után szántókká léptek elő. De a természet mindig visszaköveteli az ősi rendet, úgy gondolom mi ebben a harcban nem is nyerhetünk. Egyetlen csapadékos nyár, és a szántók újra vízben állnak, hatalmas egybefüggő területek állnak víz alatt, a vízfelületén gázlómadarak fehér tollazata világít messzire.A tavaly őszi vetésnek már nyoma sincs, a vízen nád, és sás ringatózik, számukra biztosan nem volt kétséges, hogy egyszer visszafoglalják területüket a kultúrnövényektől. Közben elhagyom Uzdot, Sárszentlőrincet, és Nagydorognál keresztezem 63-as utat. Még néhány húzósabb emelkedő, és Pakson vagyok. Útközben versenyzek egy gyermeteg kategóriájú RABA-Steiger traktorossal. Azt élvezi, hogy a nyakamba liheg a soktonnás monstrummal, de nem előz meg, valószínűleg, mert nem képes rá, így kénytelen vagyok gyorsítani, mert a dízelfüst szívásához sincs kedvem, ha előreengedem. A következő lejtőn 40km/h fölé gyorsulok, és a traktor eltávolodik, aztán ismét majdnem utolér, amikor jön egy komoly emelkedő, és én lassulni kezdek, szerencsére ezután már nincs ilyen, így sikerül messzire magam mögött hagyni, és most már végre csendben, és a saját kényelmes tempómban tekerhetek a városig. Lábaim egy kicsit tiltakoznak a túlerőltetés ellen, de tudom, hogy ennél sokkal többet is bírnak, csak hisztiznek. A város elején a pékségben friss zsemlét veszek, és egy üdítőt, mást mindent hoztam. A kompkikötőben aztán megreggelizem, még van háromnegyed órám a rév indulásáig, ez több mint elég. 53 km-nél tartok, ez kevesebb mint az út harmada. A komposok, már jó ismerősként üdvözölnek, „előző életemben” sokat találkoztunk, mikor az alföldre jártam rendszeresen áruért.  A kompon csak egy autó utazik rajtam kívül,  emlékszem régen amikor még nem volt ennyi híd a Dunán mindig tele voltak a járatok. A rév is egy kihalóban lévő műfaj. Csak néhány perc, és kikötünk a túloldalon, és máris az Alföldön suhanok, illetve csak suhannék, mert a délnyugati szél most szembekerült velem, és egyre erősebben fúj. Persze ma véletlenül sem az uralkodó széljárás van, ami segíthetne a következő két órában, de már megtanultam, hogy ezen nem érdemes bosszankodni. Próbálok belenyugodni, hogy nem tudom a 30-hoz közeli tempómat tartani, 20-23-al egy kicsit lassabban fogy a távolság, és több energiámat emészti fel. Érzem az elmúlt hetek kevesebb edzésének hatását, nem azzal a lazasággal haladok, mint amikor formában vagyok. A távolban feltűnik a kalocsai templom kettős tornya, és az a szabály, hogy a látótávolságba került templomtorony fél órán belül megérinthető, most is így van, de nem állok meg, törtetek Baja irányába az 51-esen. Hihetetlenül leromlottak a főútjaink néhány év leforgása alatt. Nem akarok politizálni, de biztosan van ennek oka, és nem túl jó bizonyítványt állít ki rólunk a rengeteg kátyú, és gyalázatos minőségű útjavítás. Az idetévedők az útjaink alapján (is) joggal sorolhatnak minket a Balkánhoz. Állandó figyelmet igényel, hogy az úton maradjak, mert ha a nyomvályún kívül megyek akkor bármikor leszaladhatok az út széléről, ha azon belül megyek akkor veszélyesen közel vagyok az engem kis oldaltávolsággal előzőkhöz. Így aztán próbálok a legfeljebb tíz centiméternyi csíkon maradni, felhasználva a nyomvályút védelemként az autósok ellen. Egy gyors megállás Sükösdön, egy flakon üdítőért, ami lehet nem egészséges, de a cukortartalma képes némi energiát adni. Bajánál a híd előtt végre ráfordulhatok, a már unalomig ismert, mégis megunhatatlan, kerékpárútra, ami a szekszárdi hídig visz, délután kettő van kezdek éhes lenni, de a hídig még kitartok, annál is inkább mert végre ismét a hátamban a szél, és száguldom a bringaúton. Ahhoz képest milyen szép idő van nincsenek sokan a biciklisták, csak néha kell kerülgetnem egy-egy párost, akik a kikapcsolódásnak ezt a formáját választották délutánra. Áthajtok a hídon, és a  tövében megebédelek. Közben beszélek az otthoniakkal, mondják, hogy a fiam elindult velem szemben, legalább nem unatkozom az utolsó kilométereken. Egy bő óra még hazáig. Minden a terv szerint, mire elkezd sötétedni otthon leszek. Nem sokára már az utolsó kilométereken fiammal együtt gyönyörködünk a lenyugvó Napban. Jólesik hazaérni. 
Hogy mi értelme egy ilyen napnak? Talán az  égvilágon semmi. Nem láttam mást, csak amit már máskor is láttam, esetleg máshogy, más megvilágításban, az életének egy más szakaszában. Feküdhettem volna ez idő alatt, és olvashattam volna egy könyvet, de azt ebben az esetben elpazarolt napnak éreztem volna. Bántaná a lelkiismeretemet, hogy itt volt egy tökéletes nap, egy igazi ajándék, és én nem láttam, nem vettem részt benne.

2010. november 12., péntek

Final Countdown - Óvatos tervek

Ma ezt a "fényképet" kaptam a tesómtól. Ha valaki számára nem lenne a Napnál is világosabb, ő az én legkisebb, és egyetlen unokaöcsém. Aki -ha minden igaz-  januárban érkezik a világra, a mostani kényelmes minden komforttal berendezett kuckójából. Húgom már teljesen a baba fogadásának előkészületeivel van elfoglalva, és olyan jó látni az arcán, hogy mennyire boldog. Kiböjtölte ezt a boldogságot, és talán ettől most számára még inkább értékesebb az egész.
Nagyon érdekes lesz a január. Érkezik ez a kis ember, ezzel majdnem egy időben engem operálnak. Olyan nagy a kísértés, hogy elmondjam legalább a tesómnak, mi van velem, de nincs szívem megtörni ezt a boldog várakozást, egy ilyen baljóslatú hírrel. Úgysem tudom már sokáig elhallgatni. A héten kiderült, hogy az elváltozás jóindulatú. Ez az első jó hír augusztus óta, ami némi vigaszt jelent. Persze csak mint valami jót a rosszban lehet értelmezni, de azért ez is valami. Kedden találkozom a sebésszel Szegeden, és ezzel minden megtörténik, amire a műtéthez szükség van, már csak a dátum a kérdés. Nézegetem ezt a békés kis arcot, amit manapság az ultrahanggal összekötött számítógép tesz lehetővé, hogy egyáltalán láthassuk. Eggyel több dolog, amiért érdemes a kórházba vonulnom. Itt ez az apróság, akivel meg kell ismerkednem, látnom kell ahogy cseperedik, és felveszi az ősöktől öröklött tulajdonságait. Azt tervezem, hogy  jó nagybácsi leszek. Szeretnék vele együtt a Szigetben sétálni, bringázni, mesélni neki olyan dolgokról, amiket csak én tudok, és senki mástól nem kaphat meg. Jó lenne ha örökölné a zenész vénát, és én tehetném a pici  ujjait a hangszeren a megfelelő helyre, és egyáltalán annyi szép dolog lehet még, amit egy gyerek csak a nagybácsijával élhet át. Az életnek van humorérzéke. Ugyanazokra a napokra teszi élet-halál dolgait két embernek, akiknek kéne találkozniuk. Nem tudok nem arra gondolni, hogy mintha csak a létszámot szeretné konstans értéken tartani, így az érkezőt egy távozóval igyekszik kompenzálni. Tudom hülye gondolat, de mikor voltak nekem normális gondolataim. :) Mégis még ez is valahogy erőt ad nekem, hiszen még ez is annyira természetes rend szerint történne. De nem. A visszaszámlálónak még sokáig kell tovább ketyegnie. Igenis meg kell oldani az itt maradást még egy ideig. Hiszen az élet csodálatos, aki nem hiszi nézze meg még egyszer ezt a képet! :)

2010. november 6., szombat

Final Countdown - Mennyi kacat!

Mióta legendás egészségem a múlt ködébe veszett, másként nézek a körülöttem lévő világra. Ma a tárgyak estek vizsgálódásom körébe, mégpedig azok a tárgyak amelyek hozzám, és csak hozzám kötődnek. Rá kellett jönnöm, a fél ház az én lim-lomjaimmal van tele. Ezek a tárgyak, eszközök, beszélnek rólam. Senki más számára nem értékesek, mások előtt még sokuk használata sem ismert. Gondolom minden ház más típusú tárgyakkal telített, attól függően, hogy lakóiknak mi az érdeklődési körük. Biztosan vannak fotós-, és vadász házak is. Az enyém egyértelműen leginkább zenész ház. Bármennyire is igyekeztem egy kisebb helyre összpontosítani a zenész létem tárgyi bizonyítékait, még így is jelentős területet emészt fel a hasznos életterünkből. Itt vannak például a hangszereim, egy nagybátyámtól öröklött harmonika, egy gitár a spontán délutáni, esti dalolásokhoz, furulya kettő is, kallódó dobfelszerelés komponensek a dobos évekből. Aztán hangtechnika milliós értékben, kábelerdő, és állványrengeteg, színpadi ventilátor, és színes fények. Mindennek tetején az imádott Yamaha PSR 9000 Pro szintetizátorom. Szórakoztató zenész motyó. De a zenész amikor nem zenél akkor hallgatja zenét. Ezt a feladatot régen a hifi felszerelés látta el, ma már csak muzeális tárgyként áll a dolgozószobámban. Kidobni nincs szívem, ezt a feladatot valaki más fogja elvégezni helyettem. Ugyanilyen okból őrzöm még közel háromszáz darabos audiokazetta gyűjteményemet. Jól mutatnak a falon, de csak nagyon ritkán nyúlok értük, mert az új kor vívmánya az mp3 már elkényelmesített. 150 GB zene (27910 dal =109 nap 7 óra 56 perc :)) elérhető a számítógépemen egy kattintással, katalogizált rendben, lemezborítót, dalszöveget azonnal mutató alkalmazás által. Maga a számítógép is fele részben a zenélésem szolgálja, hiszen a szintetizátorban megszólaló dalok először itt szerkesztődnek meg, később ide kerülnek vissza egy esetleges felvételre és itt készül belőlük cd alapanyag. Persze a számítógépem tanúskodik a programozói munkásságomról is, rengeteg felhasznált, és valószínűleg szükségtelen nyersanyag tárolódik a merevlemezen majdani programok elkészítéséhez, a dokumentumok közt táblázatok több mint tíz évre visszamenőleg, az életem mérőszámai. Bevételek, kiadások, kilométerek. Közvetlenül a számítógép mellett szakkönyvek autodidakta, és későbbi hivatalos informatikai tanulmányaim korából. A falon zenekaraim fotói, és koncertplakátok a rockénekes korszakból. Egy aprócska plakett amit egy tehetségkutató verseny legjobb énekeseként kaptam, mellette a szimbolikus értelemben is szögre akasztott dobverők. A nappaliban könyvek százai Sci-fi-k, és szépirodalom, ami csak miattam van, és talán ez még a leghasznosabb, ami más számára is használható, nem annyira csak az enyém. Mégis nélkülem a házi könyvtár nem ezekből a könyvekből állna. Mint ahogy nélkülem a garázsban sem lenne két darab fekvőbicikli. A bicajokhoz komplett ruházat és túrafelszerelés tartozik, sátor, és hálózsák, főzőkészlet, és ami mindezt országokon át cipeli a kis bicajos utánfutó.  Beszélhetnék még a rengeteg eszközről, ami úgy mellékesen az előző vállalkozásom felszámolása után megmaradt, és most a padláson várja a lomtalanítást. Mennyi értéktelen holmi! Mennyi pénz és energia, amit ezeknek az elkészítése, megszerzése felemésztett. Mennyi értékes idő. Némelyik tárgy megszerzésért mennyi áldozatot hoztam, mennyit ábrándoztam, mire az enyém lett. A modern társadalomban élők életenergiáik kilencven százalékát az ilyen életkellékek megszerzésére fordítják.  Egészen öregkorunkig a színvonalas élet látszatát megteremtő tárgyakat gyűjtögetjük, közben elfelejtünk élni, mert az energiáinkból arra már nem jut elegendő, hogy az ezekkel a tárgyakkal berendezett otthonainkban harmóniát teremtsünk a velünk együtt élőkkel. A fogyasztói társadalom  ideológiája belénk sulykolja  a látszatszükségletek túlzott fölértékelését. Kezdem megérteni a buddhista szerzetesek minimális tárgyszükségletben eltöltött életének boldogságát, vagy a busmanok mindössze egy fadárda, egy tökhéj, egy lágyékvédő birtoklásának jelentőségét. Valahol kezdem sejteni, az emberi boldogtalanság kulcsa ezen a tájon gyökerezik, az állandó kielégítetlen vágyaink, amellyel egy-egy újabb tárgyra áhítozunk folyamatos frusztráltságban tart minket, emiatt gyilkolják egymást családtagok, és az önbecsapás mindenkiben szilárdan tartja a hitet, hogy a harmonikus élethez állandóan szükség van a modern tárgyak, beszerzésére és folyamatos megújítására a környezetünkben. Ahogy számba veszem a körülöttem található, hozzám kapcsolódó kellékeket, apró lelkiismeret-furdalást érzek. Tényleg nem tudtam volna ezek nélkül a tárgyak nélkül élni? Vajon érdemes volt? Kellett ez? Nem lehetett volna hasznosabban tölteni az elmúlt harminc évet? Most úgy látom ezeket a tárgyakat, mint a régész, mikor feltárja egy réges-régi kultúra tárgyi maradványait. A tárgyak kinevetnek engem, megfelelő sorrendbe rakva elmesélik az életem, tudják a túlélési képességükkel nem vehetem fel a versenyt. Mégis kicsit vigasztal, hogy legtöbbjük nélkülem csak egy halott tárgy, a hangszerek némák, a bicajok mozdulatlanok. Nélkülem elveszítik értéküket, és előbb-utóbb egy szeméttelep végtelen silójában végzik.
Közben lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy Józsi a kommunális vállalat alkalmazottja, aznap ezredszer fordítja irányba az acélmonstrumot, melynek körmös kerekei alatt sikítva préselődik eredeti térfogatának töredékére a hulladék, és szinte hallom, ahogy felsóhajt a poros vezetőfülke ablaka mögött: "Mennyi kacat!"

Kép: http://www.alternativenergia.hu

2010. november 1., hétfő

Kövek, és lángok

A hűvös esti szél alig érezhetően lengedez. A temetőben ezernyi gyertya teszi láthatóvá a sírköveket, és a köztük mozgó emberek árnyait. Csendes morajjá áll össze a hozzátartozók beszélgetése. Tipikus emberi ünnep. Egyetlen nap kijelölve  az egész évből a megemlékezésre. Ilyenkor teljes erőből emlékezünk. De legalább ma talán eszünkbe jut, hogy halandóak vagyunk.  Feleségem kezét fogva sétálok a sírok között a félhomályban óvatosan kerülgetjük a szembejövőket. Nem tudom elhessegetni a gondolataimat, és nem tudom nem azt érezni amit érzek. Így aztán nem tudok nem arra gondolni, hogy nemrégen, még gyerekként sétáltam itt a húgommal, és a szüleink jöttek mögöttünk. Ez a Mindenszenteki procedúra a legjobb modellje az életünknek. Ahogy először gyerekként, majd felcseperedve, felnőttként, később családunkkal, még később magányosan keressük fel a sírokat, megfelel az egész életutunknak, ahogy öregszünk, és eljátsszuk azokat a szerepeket, amelyeket már elődeink is milliószor eljátszottak. Időközben az arányok szép lassan eltolódnak, az évek múltán egyre több a sír amelyeket felkeresünk, és bizonyára eljön az az idő is, amikor már szinte mindenki itt van a kövek alatt, aki valaha is számított az életünkben. Nem tudok nem arra gondolni, hogy bármikor eljöhet az az idő is, amikor a család, nem velem jön, hanem "hozzám". Míg ezen morfondírozom mécseseket gyújtogatunk, és sorban a hideg kőre helyezzük őket. A kő ridegsége cseppet sem enyhül a lángok melegétől. Komoran hirdeti tovább az elmúlást, és a rajta lévő betűk csak nekünk mesélnek arról az egykoron élt apáról, aki itt nyugszik. De mindez csak külsőség. Számomra Őt nem ez a rideg műkő jelenti, hiszen bennem él tovább, ismerősök azt mondják, ahogy öregszem egyre inkább hasonlítok rá. Ez nem is lehet másként, mozdulatai részei a saját mozdulataimnak, kimondott szavait használom mindennap, az életről alkotott letisztult bölcsességeit továbbadhatom gyerekeimnek. Most még nem értik, és ez is így van jól. Előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, és a szavak valódi értelme ismét visszacseng majd emlékezetükben. Így élünk tovább, még egy kis ideig, aztán ez is elmúlik. Száz év, és a sírról lekopnak a betűk, az elidegenedett rokonság már nem emlékszik a sír helyére sem, és eljön az idő amikor ezeken a napokon ez a hely csak egy sötét terület marad, a sok gyertyával megvilágított emlékmű között. A bérleti idő lejártával a hely újra hasznosíthatóvá válik, de addigra már senki nem sajnálkozik a régi földbe süppedt kő eltávolításán, és a gazos területet gyomtalanítják, majd újra kijelölik egy jövőbeni sír számára. Nincsenek emlékezők. A temetők örök körfogása ez, közben az évszázadok alatt a holtak csontjai dombbá változtatják az egykoron sík terepet. Ezt valahol mindannyian tudjuk, ezért minden gyertyával egy kicsit magunkat is gyászoljuk. Hiszen a következtetéseink végén törvényszerűen rájövünk, hogy létünk csak időleges, egy nagyon is rövid idő, amíg fizikailag létezünk, ennél nem sokkal hosszabb az sem, míg emlékeznek ránk, és Földtörténeti időben mérve csak egy villanásnyi az az időtartam, amely múltán nyoma sem marad létezésünknek. Ez az, ami miatt a mai korok embere számára a halál tabu téma lett. Nem része a mindennapoknak, nem divat róla beszélni, és az egészet szeretnénk a szőnyeg alá söpörni. Közben a temetkezési vállalkozók dörzsölik a markukat, hiszen csoda jó bizniszt tudhatnak a magukénak. A soha ki nem fogyó a pacientúra, a fájdalomtól eszüket vesztett hozzátartozók, szélesre nyitják pénztárcáikat, ha a kedves elhunyt végső búcsúztatásáról van szó. Még akkor is, ha abban a pénztárcában az utolsó fillérek vannak. Pedig az egész szintén egy értelmetlen külsőség, a saját lelkiismeret megnyugtatásán túl semmire sem jó. A jövőben minden egyformán zajlik le, a temetés "színvonalától" függetlenül.
Közben a család halad tovább nagybácsik, nagynénik, déd- és nagyszülők sírjait keressük fel. Köztük a  százhárom éve született anyai nagyapámat, akitől én nem kevesebbet kaptam mint a Zenét. Gyerekeim alig tudnak valamit ezekről az egykori emberekről, sokukról már én is csak keveset. Anyukám fáradhatatlanul megy sírról-sírra néhány percre mindenhol megáll, míg gyertyákat, mécseseket gyújt, és emlékezik. Számára minden meggyújtott láng, egy barát, a hatvanhat évnyi életének egy darabja. Nem tudok nem arra gondolni, hogy csak idő kérdése, és mi is így járunk körbe a végtelenül sok sír között, és keresgéljük azokat az elveszített embereket, akik tegnap, egy éve, vagy ötven éve még itt voltak, és a világ velük szebb volt. Számunkra.  Megöregedni talán ezért a legfájdalmasabb, de ez az ára annak, hogy megismerhettük a világot, és vele együtt ezeket az embereket, akik felett ma lángokat gyújtunk. Ez nem rossz, és nem szomorú, egyszerűen csak törvényszerű.
A kövek mintha a közelgő téllel szövetkeznének, könnyedén rázzák le magukról a számtalan gyertya által keltett meleget. A kanócok közben egyre fogynak, a láng mikrométerenként emészti fel porózus anyagukat, és holnap reggel, már csak néhány árva lángnyelv hunyorog a felkelő Nappal szemben, aztán kialszik az is. A fagy végez a koszorúk virágaival, a gyertyacsonkokat a kukába dobják.
A temetőbe újra visszaköltözik a csend, és az élők egy éven át újra azt hiszik, hogy halhatatlanok.

2010. október 28., csütörtök

Final Countdown: Előzetes fájdalmak

Október 28 reggel nyolc óra. A szekszárdi kórház egyik legújabb épületében — a 1996-2006-ig épített műtőblokkban— ülök egy padon. Körülöttem az ápolószemélyzet jön-megy, kávézik, dohányzik. Nekik ez a nap is olyan mint a többi, egy műszak a sokból. A mai az utolsó vizsgálat, a neve aspiratios mintavétel. Ezzel körbejártuk a témát, mindent tudunk a pajzsmirigyen keletkezett göbről. Pedig néha jobb lenne a létezéséről sem tudnom. Kicsi a világ, pláne Szekszárd. Az egyik ápolónőben felismerem Böbét az egyik kedves ismerősömet. Ez egy kicsit megnyugtat. Nem mintha jelenlététől bármi is könnyebb lenne, vagy a vizsgálat eredménye változna, csak egyszerűen az ember valamiért nagyobb biztonságban érzi magát, ha a másik fél nem egy idegen. Böbe külön megérne egy blogbejegyzést, hiszen néhány éve saját veséjét adta kisebbik fiának, és már ez a tény is sokat elmond Róla. Azt hiszem az ápolónői szakmát az ilyen nőknek találták ki. Ezek a nők a történelmen át ott voltak mindig velünk, frontokon, és zárdákban, tömegkórházakban, és puccos magánklinikákon. Ápoltak, kötöztek, reményt adtak mosolyukkal, és fogták a kezünk az utolsó perceinkben. Ők a mindennapok szürke, névtelen hősei, akik nélkül a világ színei is fakóbbak lennének. Böbe elkéri a beutalóm, és lassan beindul a kórházi gépezet, és mint egy emberfaló szörny kezdi benyelni egyenként a pácienseket. Hamarosan én is bejutok a vizsgálóba, és elfoglalom helyem az ágyon. Jön a szokásos ceremónia az aláírással, mellyel elfogadom a rám váró elkerülhetetlent. Mivel a másik alternatíva valószínűleg sokkal rosszabb, így nem túl nehéz választanom ma sem. Közben csevegnek, csak úgy nők egymást közt, mintha ott sem lennék, nem tudom eldönteni, hogy ezzel az én feszültségem kívánják oldani, vagy ennyire nincsenek már tudatában, hogy az ágyon fekvő beteg egy ember. A doktornő ultrahangos kép alapján mélyeszti nyakamba a tűt, cseppet sem jó érzés, de inkább kellemetlen, mint fájdalmas. Aztán megszúr még egyszer, majd harmadszor is, és csak reméljük mindketten a végén, hogy a minta tartalmaz értékelhető sejteket is. Eredmény két hét múlva. Így mennek a hetek, egyik a másik után. Egy tökéletes világban, már mindenen túl lehetnék, hiszen az összes elvégzett vizsgálat ideje, ha összeadom őket, nem éri el a két órát sem, Magyarországon ehhez négy hónapra van szükség 2010-ben. Tegnap egy szegedi magánklinikával ismerkedtem a honlapján keresztül, amit egyik ismerősöm ajánlott. Úgy gondolom a műtétet náluk fogom elvégeztetni magamon, mert egyszerűen nem bízom az itteniekben. Paradox dolog, hiszen Szegeden is idegenek az orvosok számomra, mégis jobban hiszek abban, hogy egy gazdasági vállalkozásként működő orvoscsoport érdekeltebb a betegei gyógyulásában, illetve megfelelőbb körülményt tud nyújtani, mint az állami intézmények. A pénz pedig mellékes ebben az esetben, mert hálapénz nélkül úgysem működik itt sem a dolog, Szegeden ezt díjnak hívják. De ezért a pénzért nem várakoztatnak 5 órát a rendelő ajtaja előtt, egy két perces konzultációért, emberi módon beszélnek velem, és meghallgatják a panaszaimat. A mai vizsgálat eredményével a kezemben, már megkereshetem az egyik sebészt és beírhatjuk a naptárba a műtét időpontját is.
Figyelmeztettek, hogy a nap folyamán ne végezzek nehezebb fizikai tevékenységet, mert a megsértett pajzsmirigy nagyon vérzékeny , és könnyen bevérzik. Szerencsére egyébként sem terveztem kőfejtést, vagy extra műszakot a sóbányában.Néhány tűszúrás volt az egész, mégis milyen kellemetlen érzés! Az átszúrt nyaki szövetek, fájdalommal tiltakoznak a háborgatásuk ellen. Számomra mindez egy kis előleg a műtét utáni komolyabb fájdalmakból, felfogható ráhangolásnak, vagy edzésnek is, ami felkészít a jövőre. Nem kérdés, hogy nagyon rossz lesz az első néhány hét, hiszen a lélegzés, nyelés, beszéd, a fej mozdítása,  mind itt történik egy helyen, finom harmóniában ami évtizedek óta kialakult. Ebbe az egyensúlyba vág bele majd a szike, és tép ki egy olyan szervet, ami születésem óta szolgálta a szervezetem, anélkül, hogy én tudtam volna róla bármit. Most úgy érzem soha nem leszek arról meggyőzve, hogy ez az egész beavatkozás egyáltalán szükséges. Elfogadom, amit rám ró a sors, de inkább azok miatt akiket szeretek. Ha magam lennék a világon, család és feleség nélkül, valószínűleg nem foglalkoznék az egésszel, hanem felülnék a rekumbensre, és tekernék, amíg erőm van a továbbjutáshoz. De az életemmel nem csak magamnak tartozom, hanem azoknak is akik engem szeretnek. Így az egészségügyi futószalag tovább kanyarog velem, és én szinte kívülállóként nézem, ahogy a leállítógomb —amit most még olyan könnyű lenne megnyomni— egyre távolabbra kerül tőlem.

2010. október 22., péntek

Final Countdown - Endokrinológia

Gyűlölök várakozni. Különösen orvosnál. Ez a mai valahogy még a szokottnál is elviselhetetlenebb. Négy és fél órája ülök egy padon, a beutalóm négy órája beszedték. Mi a fene tart ennyi ideig? Tulajdonképpen csak a leletek kiértékelése maradt hátra. Azt már tudom, hogy egy 28 mm-es hideg göb található a pajzsmirigyem jobb lebenyén. Ez a rossz hír. A jó, hogy statisztikailag 95% az esélyem arra, hogy ez az elváltozás jóindulatú. Az már biztosnak látszik, hogy nem úszom meg a műtétet. Még egy szövettani vizsgálat kell, amit valószínűleg most fognak elrendelni. Már ha bejutok egyáltalán még ennek az Istennek az idejében. Én vagyok a hülye. Múltkor már megfogadtam, hogy legközelebb hozok egy könyvet. Mennyivel jobban menne most az idő Márai társaságában! Közben fél füllel hallom a többi várakozó beteg beszélgetését. Jobb lenne nem hallgatni. Mindig akad olyan történet, ami elborzaszt. Mintha nem félnék enélkül is éppen eléggé. Majdnem lejár az öt óra várakozás mikor szólítanak. Bent egy főorvosi rangban lévő ítész, néhány percben ítélkezik felettem. Már le is beszélte az időpontot. Jövő csütörtök, műtősblokk, kísérővel, éhgyomorral. Szövetminta. A mintavétel eredményétől függetlenül, mindenképpen operációra lesz szükség. Ha jóindulatú az elváltozás, akkor csak a jobb oldali lebenyt távolítják el, ha rossz, akkor a teljes pajzsmirigyet. Hát ez remek. Persze különösen nem lepődöm meg, mert szinte biztos voltam abban, hogy ez lesz a vége, hála az interneten fellelhető információáradatnak, már jól kitanultam a betegségemmel kapcsolatos tudnivalókat. Tehát egy hét múlva mintavétel, az még egy hét, míg eredmény is lesz. Jó lenne ha valamikor január elején történne csak a műtét, közben lemennének a bulik, a január, február általában úgyis csak pangás, és ha minden jól megy márciusra már talán összeszedem magam annyira, hogy ismét hangszer mögé állhatok. Ha minden jól megy. Ugyanis van egy kis bibi ezzel a műtéttel. A hangszálmozgató fő ideg (nervus recurrens) a pajzsmirigy tokja mellett fut, ha valami balul sül el a műtétnél, akkor viszlát éneklés. Ezzel a zenei karrieremnek is vége szakadna, mert az énektudásom nélkül nem sokat érek egyetlen bandában sem. Kell keresnem egy jó sebészt. Szekszárdon ilyen már nincs. Az öreg orvosok távozásával, a műtétek színvonala jócskán lesüllyedt. Műhiba műhiba hátán, egyszerű térdműtétnél is halnak meg fiatal életerős emberek. Persze az orvosok védik egymást, még akkor is ha nyilvánvaló, hogy hibázott a kollégájuk, mert tudják, hogy a tévedés lehetősége mindig fennáll, és lehet, hogy holnap az ő kezeik alatt hal meg valaki a műtőasztalon, mert a számtalan dolog közül az egyik akkor éppen nem jutott eszükbe, vagy éppen két opció közül a rosszabbikat választották. Ez a dolog egy oldalról érthető. Az emberek ilyenek. Mindaddig nem is zavar ez minket, míg nem mi, vagy egy családtagunk fekszik a műtőasztalon. Ilyenkor rájön az ember, hogy csak éppen egy kicsivel van több esélye, mintha a középkorban élne, ugyanúgy mint akkor, a személyes védelemre  nem maradt  más eszköz, mint az ima.
Napról-napra egyre mélyebben nyel magába a magyar egészségügy útvesztője. Ahogy utazom ezen a futószalagon, és látom magam mellett számtalan sorstársamat, az élet egy más vetületét látom. Egy olyan csoportba tartozom, akikről nem szólnak a reklámok, akik nem tartoznak a potenciális fogyasztók közé. Mi vagyunk azok, akiket nem védett meg az egészséges életmód, és a nyakló nélkül szedett pisidrágító csodaszerek. Értéktelenebb vagyok ma, mint tegnap. Mármint ha ezt elhiszem magamról. Szerencsére én ezt nem így gondolom. Abban hiszek, hogy ez csak egy apró probléma, amit szerencsére felfedeztek nálam, így még remélhetőleg időben orvosolni is tudják. Ha minden jól megy ettől még életminőségem, és talán várható élettartamom sem változik számottevően. Érdekes lenne tudni, hogy mi történne a beavatkozás nélkül. Lehet, hogy az égvilágon semmi. De az orvosok nem szeretnek játszani az esélyekkel. Azt tudják, hogy ami nincs ott az nem okozhat gondot.De ez sem igaz, mert egy élő szerv hiánya, igenis lehet problémák forrása, hiszen nem véletlenül találta ki a természetfelelős, hogy kell olyan az emberi szervezetbe, hogy pajzsmirigy. A gyógyító beavatkozásaink nagy vonalakban ki is merülnek ezeknél a finomnak egyáltalán nem nevezhető műveletekben. Kivágjuk, leégetjük, méreggel sorvasszuk, radioaktív sugarakkal bombázzuk a beteg szerveket, és bízunk a jó szerencsében.  Statisztikailag működnek a módszerek. A tortadiagramok kis százalékot jelentő vékony szeletkéire nagyvonalúan legyintünk. Hiszen mi az a minden tizedik beteg, aki belehal a betegségbe, az előző kilenc "gyógyulttal" szemben. Elenyésző veszteség.

2010. október 17., vasárnap

Szigetköz. Múlt és jelen.

Utoljára bicajjal jártam erre. Az ember számára a gyermekkorának színhelyei életre szóló nosztalgikus, már-már kultikus hellyé válnak az idő múlásával. Nekem ilyen a Szigetköz. A hetvenes évek elején szüleim itt dolgoztak az akkori Mátraaljai Szénbányák tröszt alkalmazottaiként, édesapám az egyik kotrógép kezelője volt, ami az árvízvédelmi gátat készítette. A cég a munkásait nem munkásszállón, hanem a munkaterületek melletti falvak kiadó szobáiban szállásolta el. Így alakult ki az az életre szóló barátság, ami a szüleink és az egyik nagybajcsi család között szövődött ebben az időben. Én a nyári szüneteimet töltöttem itt, egy rövid időt még óvodában is jártam."Bajcson" . A házi néni fiai a mai napig  barátaim, sőt feleségeikkel is jól ismerjük egymást. Jó lenne ha gyerekeink is ápolnák a jövőben ezt a kapcsolatot, de tudom, ez már tartalmaz egy újabb áttételt, így az esély erre sokkal kisebb. 
Aki járt már ezen a tájon annak nem kell ecsetelnem szépségét, a Mosoni-Duna, és Nagy Duna által közre fogott szigetecske, az ország legszebb vidékei közé tartozik. Az itt még kavicsos mederben folyó inkább kék színű Duna számomra mindig sokkal szebb látványt nyújt, mint a hozzánk közeli, Pakson hömpölygő iszapos, és az ország különböző pontjain (leginkább Budapesten) beleengedett szennyet tartalmazó szürke folyam. Az ártéri erdők látványa csak önmagában megéri a 182 km-es autózást, de igazából a legnagyobb élményt errefelé is az jelenti számomra ha sikerül  kerékpáron bejárni az egykori kis halászfalvakból kinőtt településeket. Nekem ez már két ízben is sikerült, így tegnap autóból is egészen más szemmel láttam a vidéket. Egy picit én errefelé jobban itthon vagyok, mint az ország más részein. Az itteni falvak nevei számomra egyáltalán nem csengenek idegenül, és viccesen, mint általában, ha más környéken járok. Nagybajcs, Ásványráró, Lipót mind-mind a méz ízű gyermekkorom egy szeletei, a gondtalanság, és a gyermeki fantáziával keveredett valóság emlékei. Sajnos csak nagyon ritkán találkozunk személyesen. Franciska néni, vagy ahogyan egy világ ismeri Fémi néni, aki második anyám volt azokban az években, ugyanazzal az olaszos temperamentummal vár, és fogad minket, és már az első perctől átvesszük a nála egyfolytában jelenlévő jókedvet, amit a sors eddig úgy néz ki a legnagyobb próbatételekkel sem tudott megtörni. Meghatódva nézem ahogy anyukámmal könnyes szemmel összeölelkeznek, ahogy csak azok tudnak, akik valóban szeretik egymást, és az életük egy meghatározó boldog korszakát együtt töltötték. Fél szavakkal sorolják a régi közös emlékeket, amikor az éppen elkészült ház szuterénjében áttáncolták az éjszakát, a gyerekek (mármint én, és  Fémi néni gyerekei) által elkövetett kisebb, és néha életveszélyes csínytevéseket, mint például, amikor egy lyukas csónakkal nekivágtunk a Nagy Dunának. Meg is kaptuk érte a magunkét. Fémi néni szigorú asszony volt, ebben sem tett kivételt, pontosan ugyanúgy megkaptam a nekem járó taslit, mint a saját gyerekei, és ez így volt jól. Érdekes módon akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy ez helytelen lenne, és meg sem fordult a fejemben, a mai gyerekek általános gondolata, hogy van joga hozzá avagy sem. Hibáztam, bűnhődtem, pont. Ma már tudom, hogy azt a taslit ijedtség, megkönnyebbülés, de leginkább szeretet irányította. Igazából nem is fájt, és ha rágondolok, leginkább valami szeretettel vegyes hálát érzek.
Fémi néni kitesz magáért, fejedelmi ebédet készít nekünk, és ha rajta múlna, pont háromszor annyit ennénk, mint amire fizikailag képesek vagyunk.
Az ilyenkor kötelező Duna parti séta most sem marad el. Lehajolok, és megsimogatom a gát ("töltés") füvét, és közben arra gondolok, hogy itt minden köbméter földet, apukám mozdulatai tettek a helyére, és a munkája még 15 évvel a halála után is védi a folyó mellett élő emberek otthonait, és még sok évtized múlva is fennmarad, amikor már senki sem lesz aki ezt tudná, vagy aki egyáltalán emlékezhetne rá. A Duna most éppen a békés életszakaszát éli, a mederbe visszahúzódva folydogál a végcélja felé, talpunk alatt csikorog a víz által ezer féle formájúra koptatott sokszínű kavics. A túloldal már Szlovákia, futólag eszembe jut, hogy  légvonalban csak néhány kilométerre vagyok Citrancs falujától Dunaszerdahelytől. Az "Öreg Duna". Láttam Passaunál, ahol erőtlen érként még azon vacillál, hogy patak legyen vagy folyó, láttam Mohácsnál, ahol már súlyosan hömpölygő folyam, de számomra itt a szigetközben mutatja a legszebb arcát. Ez az én Dunám.
Az egy napos kirándulás nagyon szűk az ilyen ritka találkozásokra, és még hátra van egy látogatás Ásványrárón, ahol a családom jelenlegi legidősebb tagja él, a 83 éves nagynénim. Fémi néni persze leginkább azt szeretné, ha letelepednénk a faluban és hátralévő életünket itt élnénk le, ezért erről a gondolatról kiindulva nem kis energiánkba kerül kiküzdeni nála, hogy útra kelhessünk, de végül is csak megbékél a gondolattal, hogy ennyi jutott mára, és ez sem kevés. Búcsúzunk és elindulunk gyermekkorom egy másik színhelyére "Ásványra". 
Kati nénje, már az utcaajtóban vár minket. Legutóbb hat éve találkoztunk. Az eltelt idő nem maradt észrevétlen. Az Ő története is megérne egy külön blogbejegyzést, de lehet, hogy egy könyvet is. A háború végének megpróbáltatásai, az 56-os jeges ár ami elvitte a házukat, az újrakezdés nehézségei, és a három gyermekének felnevelése megtanította őt, egy egyszerű ám biztonságos életvitelre. Azt gondolnánk, hogy az ember egy ilyen élet után már megérdemel, egy békés öregkort, ám neki ez sem így alakult egészen. Két lánya több száz kilométeres távolságban, egyetlen fia, pedig egy átlumpolt élet után ötven évesen megnősült, gyerekeket vállalt, ezzel egy olyan terhelést okozva öreg édesanyjának, ami ebben a korban már egyszerűen alig elviselhető. Ezzel az addigi biztonság, amit csak keservesen sikerült felépíteni semmivé vált, és helyére az állandó anyagi problémák, és a nélkülözés lépett.  A tegnapi nap legszomorúbb élménye számomra a néném szavaiból áradó visszafojtott panasz áradat, és a szemeiben megjelenő halálvágy volt. Hol van már ez attól az energikus nőtől, aki negyven évvel ezelőtt, ült ugyanebben a konyhában, és jókedvűen beszélgetett velünk. Van egy felirat amit élelmiszeripari készítményeken olvashatunk, hogy egy komponenst nyomokban tartalmazhat. Ilyen nyomokat láttam nála tegnap, amikor egy másodpercre elfelejtette bánatát, és elmosolyodott, amikor a rá jellemző anyai ágon örökölt keménységgel megnyilvánult két szóban, és amikor a csodálatos almás lepénybe beleharaptam, amiben egy nő egész életének tapasztalata, és tudása benne volt, és ami vele együtt foszlik nemsokára semmivé, anélkül, hogy mi a következő generáció ennek értékét felismernénk, és bármit is tennénk a megmentéséért. Mindössze egy órát töltünk nála, és amikor elindulunk, nemcsak az időben hazaérés motivál minket. Nem tudunk vigaszt nyújtani számára, ezt ő is és mi is tudjuk. Még órákat beszélgethetnénk, mégsem lenne jobb ettől semmi, mert ezen mi nem tudunk változtatni, a környezetét pedig úgy látszik nem zavarja a kialakult helyzet. Megpuszilom őt, közben majdnem sírok, mert ezúttal biztosan tudom, hogy ez az utolsó személyes találkozásunk. A tükörben addig nézem, míg láthatom a távolodó alakját, ahogy áll a ház előtt egyedül, mindenkitől távol. 
Még három óra az út hazáig.


Kép: http://www.keret.hu/portal/hu/tura-ajanlat/gyor-szigetkoz-gyor

2010. október 12., kedd

Final Countdown - Radioaktív gondolatok

67-68-69-70. Fekszem egy ágyon, felettem egy gamma-sugárzást érzékelő gép, ereimben technécium-izotóp tartalmú vér kering. 153-154-155-156. Számolom a szívdobbanásaimat, más időmérő hiányában ez az egyetlen támpontom az idő múlásáról. 20 percig kell itt feküdnöm mozdulatlanul. Multitaskingra képes zenész agyam egyik fele számolja a dobbanásokat, míg egy másik része próbálja matematikailag kiszámítani mennyi is van még vissza, ebből a vizsgálatból. Percenként hetven dobbanás, az 1400 dobbanás  húsz perc alatt. Folyamatosan nyelnem kéne, de ez biztosan csak azért van, mert figyelmeztettek, hogy csak akkor nyeljek, ha muszáj. Ettől most félpercenként érzem az ingert. 546-547-548-549. Még a felénél sem tartok. Pajzsmirigyem, mint egy miniatűr Csernobil sugározza az izotópok elhelyezkedését. Kár hogy a jeleket felfogó és képpé konvertáló számítógép monitorja mögöttem van. Nem mintha a színes ábra sokat jelentene számomra, csak akkor nem lehunyt szemmel feküdnék, hanem a képet elemezném. 799-800-801-802. Az ember izgul ilyen helyen. Biztosan nem hetvenet ver a szívem percenként, hanem többet, akkor pedig már bármelyik pillanatban készen lehetek.
Nyomasztó dolog betegnek lenni. Látszólag semmi bajom, pontosan ugyanúgy érzem magam, mint bármikor, de a tudat, hogy van a szervezetemben egy kicsiny alkatrész, amelyen egy még kisebb elváltozás fejlődött ki, megmérgezi a mindennapjaimat. Most úgy gondolom, hogy ha mindez húsz évvel később történik, akkor már nem érdekelne, de gyanítom, hogy az ember sosem tudja elfogadni saját betegségét, vagy közelgő halálát. 1081-1082-1083-1084. Mi lesz már!? Mintha ezer év telt volna el ebben a vizsgálóban. Az ápolónő itt ül mellettem, egy hang nélkül. Legalább néha mondana valamit, például mondaná be, hogy még hány perc van vissza. De nem. Számára rohan az idő. Én csak egy vagyok a mai 16 pácienséből akik fizikailag beleférnek a műszakjába. A gondolatai biztosan egészen máshol járnak, már rég megfeledkezett rólam, valószínűleg az otthoni problémáival, vagy örömeivel van elfoglalva. Számára talán  csak egy betegszervet hordozó tok vagyok, akinek alapból érdeke és kötelessége elviselni minden tortúrát, hogy reményt kapjon a gyógyulásra. Az a baj, hogy igaza van. De ettől, még én egy ugyanolyan ember vagyok, mint ő. Gondolkodom, érzem, vannak akiket szeretek, és akik engem szeretnek. 1181-1182-1183...."Készen vagyunk, fellehet kelni" hallom a várva-várt szavakat. Kinyitom a szemem, újra meglátom a rideg acélból készült készüléket felettem, amit nem akartam húsz percen át nézni. Felülök az ágyon, közben hallgatom a hölgy szavait, az eredmény átvételével kapcsolatban. A pulóverem, már a folyosón húzom magamra. Egyetlen vágyam van mindössze. Ki innen! Ki ebből a betegszagú, halált sugalló épületből minél előbb. Kilépek az udvarra, a nap a szemembe vág. De jó. Az égen egyetlen felhő sincs, szikrázik a nap, a madarak énekelnek. Ősz van, a kedvenc évszakom. A fák ezer színnel vigasztalják a lelkemet. Élek, és amíg ez így van, semmi gond.

2010. október 1., péntek

Mély Bíbor

Lecsukom az autó csomagtartóját, és gondolatban még egyszer átfutok a felszerelésen. Állványok, mikrofon, csörgő, kolomp, ásványvíz, dalszöveges mappa, kontroll rendszer. Rockénekes motyó. Jóleső izgalommal indítom az autót, és elindulok a helyszín felé. Közel négy éve nem játszottunk együtt. A mai éjszaka nagy próbatétel lesz, minden más esetben felelőtlennek nevezném, így felkészületlenül, próba nélkül színpadra állni. De most nem. Bízom a rutinban, és pontosan a felkészületlenség miatt ilyenkor szokásos fokozott koncentrációnkban.
Véletlenül csöppentem a rock világába. Társaim, akik jóval fiatalabbak nálam, hét éve rendszeresen valamilyen felszerelést kölcsönöztek tőlem. Mivel állandóan énekes problémákkal küzdöttek, valamelyikük fejében megszületett az ötlet, hogy mi lenne, ha én lennék az énekesük és egyben az ötödik tag. Először fogalmam sem volt mi lesz ebből. De a kihívás izgatott. Igent mondtam, és nemsokára már kisebb-nagyobb helyeken léptem fel velük. Mindenhol sikerünk volt. Semmit sem bíztunk a véletlenre. A háttérben komoly munka folyt. Rendszeres próbák, folyamatos tanulás. Semmi nem képes olyan energiával megszólalni, mint egy rockzenekar. Amikor megdörren a cucc, ahhoz semmi sem fogható. Még emlékszem az első próbákra, amikor az adrenalintól rendszeresen remegett a kezem, egy-egy dal közben. Aztán szép lassan rutinná vált a koncertezés, a rajongók kezelése, a nem kicsi felszerelés össze- és szétszerelése. A felénk áradó szeretet, olyan volt mint a kábítószer, egy idő után függővé váltunk és már nem akartunk nélküle élni. Mint egy marionett bábos úgy mozgattam a rajongókat láthatatlan zenei zsinórjaimmal. A mikrofon mögött én szép vagyok, jó vagyok, mert a zene elad engem. Mögöttem a fiúk precízen teszik a dolgukat, néha úgy érzem, ha becsuknám a szemem, és hátradőlnék, akkor sem eshetne semmi bajom, mert annyira kiszolgálnak engem, hogy még elesni sem hagynának. Száz százalékban megbízom bennük. Ez az igazi élő zene. Mégis ez az amit legkevésbé fizetnek meg. Ez a műfaj alulfizetett, annak ellenére, hogy a leginkább munka, és felszerelés igényes. Egy ilyen csapat felszerelését, már nem lehet kihozni 3 millió alatt. Ez 5 ezer forint/fő/koncertes gázsikkal szinte soha meg nem térülő vállalkozás. Három év kellett, mire képes voltam erre racionálisan is tekinteni, és nem csak a zenélés öröme mozgatott.
Rettenetes vívódások közepette, végül is úgy döntöttem, hogy véget vetek a rockéneklésnek. Sajnos ez egyben a csapat feloszlását is eredményezte. Nehéz felelős döntéseket hozni, de mindenki önző. Én arra gondoltam, hogy számomra egyáltalán nem mellékes, hogy a családom számára milyen szintű megélhetést tudok nyújtani a zenélésből származó jövedelmemmel. Egy party zenekar kb. négy, ötször annyi pénzt képes kitermelni egy év alatt, mint egy rock csapat. A másik az, hogy nem vagyok már fiatal, és a rock világának a zenén kívüli része, egyáltalán nem érdekelt, inkább csak nyűgnek éreztem. Egy fiatal fiú számára, még vonzó lehet, a fiatal lány rajongók tömkelege, az ingyen pia, a rocker haverok elismerése. Számomra ahogy tellt az idő mindez egyre inkább változott robottá, amit kis pénzért végzek. De életem nagy tévedése lett volna ha kihagyom. Mert azok a percek a színpadon, amikor a kezek felénk nyúlnak, amikor mindenki énekel velünk együtt, azok felejthetetlenül vésődtek belém.
Közben felvillan egy helységnév tábla. Medina. A Mély Bíbor zenekar szülőfaluja. Akkoriban még mind az öten itt laktunk. Ma már csak ketten. Ahogy közeledem, egyre több egy irányba gyalogló fiatallal találkozom. Mint a hangyák masíroznak egymás nyomában, kiéhezve, a remélt táplálék nyomában. Többségük csak miattunk öltözött ma szép ruhába, csak a koncert miatt kicsinosított lányok más péntekeken ilyenkor a tv előtt ülnének kakaós bögrével a kezükben. Ez is jó érzés, és egyben iszonyú felelősség. Várnak valamit, és nekünk adni kell. Minőséget, örömet, hangokat, amelyek néhány órára elfeledtetik a világ összes baját. Ezeknek a fiataloknak a zöme, miattunk lett rocker, a zenekar létezése előtt vacak műanyag zenét fogyasztott, komputer zseni, zenésznek mondott vagy csúfolt alkotók könnyen feledhető termékeit hallgatta. A Mély Bíbor ébresztette rá őket arra, hogy az amit eddig szerettek, az nem zene. A zene néhány ember szívének együtt dobbanása. A zene az egy oda-vissza áramló energia leadás és felvétel közönség és zenekar között. A zene szól valamiről. Általában rólunk. A ZENE sohasem hazudik, nem hallgatja el, hogy az életnek van árnyékos oldala is, és mi azon is járunk sokszor. Azt hiszem ettől az őszinteségtől nem képes kimenni a divatból, mert a közönséget szokás hülyének nézni, de ettől még nem az. Lehetetlen hiteltelen produkciókat letuszkolni a torkán. Talán egyszer még lenyeli, de soha többet nem jön el a koncertedre.
Rockkocsma. Ahogy belépek orrba vág a cigarettafüst. Ezt sem kedvelem a műfajban, de legyünk realisták, a rock pub lesz az utolsó hely amit sikerül füstmentesíteni a világon. Sok ismerős arc, akiket már régen nem láttam. Jólesően nyugtázom, hogy ennyien kíváncsiak egy már nem működő, csak az egykori hírnevére építkező zenekarra. Megelőlegezett bizalom. Társaimon is látom a jóleső izgalmat, ami annyira jellemző a megszólalás előtti percekre. Nem lámpaláz ez, hanem ahhoz hasonlítható mint amit egy nyaralás előtt érez az ember, vagy a bizonyítvány átvétele előtt, mikor már minden beérett, csak le kell aratni a sikert.
Mikrofon a keverőhöz csatlakoztatva. Csörgő a jobb kézben, fülemben a kontroll. Felveszem a frontember pozíciót, a zenekar előtt. Körbenézek társaimon, már mindenki felkészült. Ezeréves rutinnal szólok a mikrofonba: "Szép, jó estét mindenkinek! Hölgyeim és uraim, a színpadon a Mély Bíbor zenekar!" Az ováció egy pillanatot sem késik, de már hallom ahogy a dobosunk "beszámol", és az ötödik negyedre megdörren a cucc. Acélváros. A felfokozott feszültség ebben a pillanatban oldódik bennem, a koncert elindult. Otthon vagyok. Még négy negyed a szólóból és indul az ének:"Száz nyolcvan kilométer, néha több..." A zenekar mint egy olajozott gépezet játssza a dalokat, néhány perc alatt fejtetőre állítja a hangulatot, mint régen, mint bármikor. A dalok maguktól jutnak eszünkbe, és már nem is kell figyelnünk, egyszerűen csak hátradőlünk, és élvezzük az együtt zenélést, ami lehet, hogy ezúttal tényleg az utolsó alkalom, hiszen a jövő mindig ködös, és soha nem tudhatjuk, hogy meddig játszhatunk még így öten.
Egy pillanatnak tűnik az öt órás koncert, hajnali három körül játsszuk az Utolsó rock&roll-t. Már fáradt vagyok, de az utolsó dalt is még teljes erővel nyomom, mintha csak ki akarnám magamból énekelni minden örömöm és bánatom. Csak amikor már a felszerelést pakoljuk ötlik fel bennem, hogy nekem három óra múlva dolgoznom kell a munkahelyen, de ezt abszolút arányos áldozatnak érzem. Szívesen vállalom csak azért, mert egy éjszakára ismét a Mély Bíbor zenekar énekese lehettem. :)

2010. szeptember 19., vasárnap

Rain-rain-rain

Hosszú ideje nem írtam, de ennek egyszerűen az az oka, hogy a világon semmi említésre érdemes nem történt velem.
Ez az év egyetlen esős évszak. Nekem bringásnak ez nem túl jó, mert szinte lehetetlen egy túrát megtervezni ilyen körülmények közt. Ennek megfelelően nem indultam az idei nyáron hosszabb útra. A reggeli indulás mindig esti hazatéréssel végződött. A legnagyobb táv egy ismételt eszéki látogatás volt. Az eredetileg tervezett nagy hegybejárások közül csak a Misina lett meg. Természetesen amikor elfogadható idő volt, akkor nem tudtam időt szakítani a munkámtól és vica versa. A három hetes szabadságom alatt itthon dolgoztam végig, kerítést festettem, és kertészkedtem. Ráadásul az összes meghirdetett esemény számomra rossz dátumokra esett. Mint például a Magyarországot észak-dél irányban átszelő fekvőbringás túra. Amely most lesz 2-án, amikor én zenélek, ha esetleg elmarad rossz idő miatt akkor 30-án tartják meg, amikor én szintén zenélek. :) Azt hiszem ez az év negatív csúcs lesz az elért km-ek tekintetében. Persze vannak nálam elszántabbak, mint például Harkányi Árpi és barátnője menyasszonya Zita, akik tegnap vágtak neki túrájuknak, két vadonatúj, gyönyörű fekvőbringa hátán. A túra végcélja Róma az örök város, ahonnét repülővel utaznak haza. Ennek az útnak a tapasztalatai engem is nagyon érdekelnek, hiszen a jövő nyáron szinte pontosan ezt az utat szeretném végig hajtani, csak egy kicsit meghosszabbított verzióban, úgy hogy Róma után tovább hajtanék, Firenze irányába, majd Szlovénián át haza. De ez még olyan messze van. Először is a közel 3000 km letekeréséhez, kell három hét szabadidő, aztán egy csomó pénz, no meg egészség, szerencse, és nem utolsó sorban jó idő is. Igaz ebben az esetben ez már nem olyan lényeges, hiszen ez túl hosszú út ahhoz, hogy eső nélkül megúszhatnánk, de mégis azért nem bánnám, ha főként az elején a Horvát-Boszniai részen nem szakadó esőben kéne végig tekerni, mint ahogy ezt most Árpiék teszik. Árpiék percről-perce követhetőek, hála a Cason Mérnöki Zrt. intelligens nyomkövető kütyüjének. Árpi nem kezdő túrázó, ő volt aki egy 100 napos túra keretében feltekert egészen Nordkappig tavaly, és még sok olyan túrát tett, amire építkezünk túráink tervezésekor mi a kisebbek.
Abban bíztam, hogy az év általában számomra legszebb része, a vénasszonyok nyara, majd végre elhozza a szép időt, és a már kissé hűvösebb időben nagy túrákat is lehet még tervezni, akár határon túl is. Erre az Alpokban leesett a hó augusztus végén, itthon pedig reménytelenül zuhog mindennap. Nem tehetek mást maradnak a nyúlfarknyi utak, és a munkába járás naponta bicajjal, csak hogy ne essen vissza nagyon az edzettségem. Ez már a jövő nyári túra előkészítése érdekében lesz. Most már csak abban bízom, hogy a hó, és a kemény hideg csak későn érkezik meg, így a mindennapi betevő 30 km-emet teljesíteni tudom minél hosszabb időn át. Már tavaly beszereztem egy símaszkot, így nulla fok környékén már az arcom sem fázik. Bolondabbnak már úgysem gondol annál a környezetem, mint amilyennek eddig gondolt. :)
Azért azt is tudom, hogy lesz ez még fordítva is, és lesznek olyan nyarak, amikor hetekig egyetlen csepp eső sem fog esni. Akkor majd a mezőgazdászok fognak panaszkodni, és én a kenyér ára miatt. :)

2010. szeptember 12., vasárnap

Final Countdown - A kezdetek

Azt, hogy a végső visszaszámlálás folyik sosem vagyok képes elfelejteni, már gyermekkorom óta. Képzeletemben néha egy nagy irányítótermet látok, ahol a falakat végtelen sok digitális számláló borítja el. Minden másodpercben ezek közül egy eléri a visszaszámlálás végét. Ez a nulla, abban a pillanatban egy ember távozását jelenti a világból, ugyanakkor elindul egy újabb számláló, egy képtelenül nagy számról, egy új élet kezdetének első fogyó másodperceit számlálva. Ez ellen semmit nem tehetünk. Amikor az ember saját halálára gondol az mindig valami távoli, ami pillanatnyilag még iszonyúan messze van, ezért nem sokat szoktunk ennél a gondolatnál időzni. Természetes védekezése ez az emberi agynak, amit azzal vert meg a sors, talán a Föld egyetlen élőlényeként, hogy tisztában van létezésével, és annak korlátaival. Én sokszor gondolok a befejezésre. Életmódom, és genetikám alapján, mindig valami ízületi, vagy érrendszeri betegséget képzeltem magamnak, esetleg egy jó kis cukorbetegséget, büntetésül az egész életemben az édességek iránt tanúsított szenvedélyemnek, ami tulajdonképpen az egyetlen — de ettől még valós, és ártalmas — káros szenvedélyem. Mindezt úgy hatvan év körül, amikor már a legtöbb dolog lezajlott, és már nincs más dolgunk,mint elviselni a szerzett, vagy öröklött nyavalyákat, és ezek mellett élvezni az emlékeinket, és azt ami még hátra van. Hogy én mennyire naiv vagyok! Megszokhattam volna már, hogy az Univerzum egyetlen szabálya a káosz. Nincsenek törvényszerűségek, és jellemzően olyan dolgok történnek meg, amelyet senki nem tudott volna megjósolni előre.
2010 07.26. három nappal múltam negyvennégy. Rutin orvosi alkalmassági vizsgálat a munkahelyemen. Egy olyan mint én, aki kórházakba csak látogatni járt 44 éven keresztül, és akinek az öt éve érkezett körzeti orvos még nem tudja a nevét, igencsak meglepődik, ha nem a megszokott rendben történnek a dolgok, azaz ha a szokásos vizsgálatok lezavarása nem zajlik le maximum tíz perc alatt. Ezúttal a doktornő a nyakam tapogatása közben hirtelen megkérdezte: "Magának mi ez a duzzanat itt a nyakán?" Mivel mostanában nem fojtogatott senki, én meg a legritkább esetben szoktam a nyakam tapogatni, így fogalmam sem volt. Ekkor hangzott el először a pajzsmirigy szó, ami azóta nyomasztja napjaimat. A pajzsmirigyről én eddig annyit tudtam, hogy van ilyen szervünk, és pont. Mint ahogy nem tudtam a TSH hormonról, a szem belső nyomásáról, a hangszálakat vezérlő fő idegről és még sok olyan dologról, ami ezzel a kicsiny alkatrésszel van összefüggésben. Az internetben az a jó, hogy minden információ elérhető villámgyorsan, és pont ez a hátránya is egyben. Ahogy beleástam magam a témába, rögtön jött az internetes információra annyira jellemző kettősség, az egyik pillanatban megkönnyebbültem, a másikban halálra váltan, iszonyattal olvastam a különböző rákfajták leírásait. A doktornő rögtön hozzáírta, a mindenképpen elvégzendő vér vizsgálatomhoz a TSH hormon értékének mérését is. Ez a szint teljesen normális lett. Következett az ultrahang diagnosztika. Két hónapot vártam az időpontra, hiába a magyar egészségügy malmai lassan őrölnek. Eddigi legrosszabb élményem volt. Az ember egy gép alatt fekszik, reményekkel teli, hogy biztosan mindenki téved, és velem nem fordulhatnak elő rossz dolgok, közben az orvos hangosan diktálja a látványt, a mondatokban sok milliméteres átmérőjű göbökről, echoszegény, és echodús szövetekről esik szó. Néhány perc múlva a printer kiköpi a diagnózist: struma nodosa, én a papírral a kezemben botorkálok ki a kórházi épületből, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy végem. Nincs tovább, még néhány hét, hónap és a számláló ami az én másodperceim fogyását jelzi eléri a nullát. Miután túl vagyok az első önsajnálati hullámon, és gondolatban, megszerveztem a kellően megható temetésemet válaszokat kezdek keresni. Miérteket teszek fel magamnak, de egyikre sem tudok válaszolni. Nincs olyan nyilvánvaló ok, amelyre ráfoghatnám, hogy ez  vagy az miatt történt. Ez valamiért megnyugtat. Nem furdal a lelkiismeret magam miatt, nem vagyok alkoholista, soha nem dohányoztam, az utóbbi tíz évben már az étkezésre is próbáltam figyelni, és a bicajjal lényegesen többet mozogtam, mint a kortársaim kilencven százaléka. Ezek szerint ez az esemény bekódolt volt, egyfajta kikerülhetetlen csapás, amely mindenképpen bekövetkezett volna. Ahogy teltek a napok erre a gondolatra kezdtem építkezni. A következő vizsgálat radioizotópos diagnosztika volt. Amit egy hét múlva megismételtek, csak ekkor már nemcsak az izotóp beadása után 20 perccel készítettek felvételt, hanem még egyszer 120 perc múlva is. Közben szoktatom magam a gondolathoz, hogy ez egy folyamat amit végig kell csinálnom. Ha úgy tetszik olyan mint egy út, amelyet nem tudok elkerülni, és mennyi ilyen volt már eddigi életemben. Pillanatnyilag még szinte senki nem tud a családban a kálváriámról. Ez szándékos. Igazából még én sem tudom, hogy pontosan mi van, sőt szerintem, még az orvosok sem. Nem akarom megijeszteni a gyerekeimet, így is nagyon megfognak ijedni akkor, mikor már nem lehet tovább hallgatni, hiszen valamilyen beavatkozás mindenképpen szükséges lesz. Kishúgom végre áldott állapotban van, és ha minden igaz néhány hónap múlva egy új kisfiú érkezik a családba. Miért rontanám el a várakozás örömét? Ugyanígy miért nyomasztanám idős anyukámat előre? Aggódni ráérnek még értem, most éppen elég az, ami a fejemben játszódik, remélhetőleg, mire a dolgok rosszabbra fordulnak, már lesz annyi erőm, hogy felvegyem a harcot a betegséggel, és vigasztaljam azokat akiket szeretek. 
Ma a gyönyörű őszi napsütésben ültem a terasz forró burkolatán, ölemben Mirca cicával. Egyszerűen csak élveztük közösen a Nap sugarait. Arra gondoltam, mennyire egyformák vagyunk mi ketten, két élőlénye a bolygónak, akik teljesen ki vannak szolgáltatva a sorsuknak. Az, hogy én, mint ember többet tudok tenni a saját sorsom alakulásáért csak egy illúzió. Akár még ez az ölemben doromboló  kisállat is képes túlélni engem, és mindkettőnket ugyanúgy elfelejt a világ néhány éven belül. Ezzel nincs is semmi baj. A baj azzal van, hogy még dolgom van itt. Nem dőlhetek ki a sorból, nem engedhetem meg, hogy a számláló húsz évet átugorjon. Ebben az esetben pedig nincs sok választásom.

2010. augusztus 1., vasárnap

Velencei-tó kerülés

Ma persze süt a nap hét ágra. Tegnap a meteorológusok által ígért, csak a Tisza vonalában várható zivatarok, egész nap fenyegettek a Velencei-tó mellett. Én vagyok a hülye mert mindig hiszek nekik.:)
A bicajtúrában az a jó, hogy lehetsz laza, nem kell percnyi pontos időbeosztással számolnod a napod, igazából azt szoktuk mondani az idő nem is számít ilyenkor. Napkeltétől napnyugtáig tart a nap, azon belül a tempót a pillanatnyi hangulat, az utunkba kerülő látványosságok, az éhség, a fáradtság, és sok egyéb tényező befolyásolja. Az órát akár otthon is hagyhatnánk, ha nem lenne a mobilokba, és a kerékpárkomputerekbe beépítve fixen. Egy lassú nézelődős túrát terveztem. Mi lett belőle? Egy nagy tempójú teljesítménytúra. A terv az volt, hogy feltekerek a tó közelébe, meglátogatom az egyik bicajos kollégát, majd lecuccolok az egyik part menti kempingben, utána a könnyített bicajjal, körbetekerem a tavat, lassan nézelődve, utána éjszaka a sátramban alszom, és másnap reggel hazaindulok.
Fiam nem tartott velem, mert Paksra jár minden nap dolgozni bicajjal, és ez a napi 70 km kezdő rekusként éppen elég neki, mire elérkezik a hétvége, már nem vágyik egy hosszú útra. Reggel ötkor felébredtem, és konstatáltam, hogy szakad az eső. Szép csendben átkozódva, hogy a többiek ne ébredjenek fel, visszabújtam az ágyba. Ezzel elbukott a korán indulós tervem. Reggel hétkor az út még száradóban volt, az égen pedig olyan felhők úsztak, amelyek láttán, csak egy őrült vágna neki egy száz kilométeres kerékpáros távnak. Az őrült hamar meghozta a döntést, és elindultam, magamnak szemernyi esélyt sem adva arra, hogy ezt a napot megúszom eső nélkül. Ez az év ilyen. Ha mindig kivártam volna az optimális jó időt, akkor alig ültem volna bringára. A szél északról fújt, hogy észrevehessem, hiszen így mindig szembe kerülhet velem. De ilyen apróság már nem tudja elvenni a kedvem. Fülemben a Neo FM-el egykedvűen tapostam a pedálokat. Még dél sem volt, mikor megérkeztem a bicajos barátom házához. Mikor elmeséltem a tervemet, azt mondta, teljesen felesleges kempingre költenem, hiszen a tó tőlük 15 km, elmegyünk megkerüljük, és náluk is alhatom. Legyen. Elindultunk, immáron könnyített cuccal, mert a sok kempinges limlomot náluk hagytam. Ő persze ismeri az utakat, mint a tenyerét, így az eltévedésre esélyünk sem volt. Mindeközben felettünk igencsak komor felhők kezdtek gyülekezni, erről megint eszembe jutott, hogy akkor ezek szerint én most nem a Velencei tó mellett haladok, hanem a Tisza-tó-nál, hiszen csak ott várható ma csapadék. Már éppen kezdtem élvezni a látványt, amikor elkezdett esni az eső.

A tó körül kerekező rengeteg bicajos, az ideális gázállapothoz hasonlóan, kitöltötte a rendelkezésére álló (fedett) teret. Megteltek a vendéglők, buszmegállók, épület előterek, de voltak akik átöltöztek esővédő ruhába, és tekertek tovább. Nekünk egy üres zöldséges stand jutott. Itt vártunk közel fél órát, míg a zivatar elvonult. Egy kilométerrel távolabb egy csepp eső sem esett, ezt nemsokára megállapíthattuk, mikor odaértünk. Közben fogytak a kilométerek. A tó megkerülése nem igényel nagy teljesítményt mindössze 34 km könnyű terepen való tekerést jelent. A tó mellett sokan tartózkodtak, de a vízben csak a fóka, és pingvin génnel keresztezett humanoidok lubickoltak. Még fél négy sem volt délután, amikor körbeértünk, és ismét a ház felé tartottunk. Jött a következő gondolat. Mi a fenéért maradjak én itt éjszakára, mikor még estig bőven hazaérhetek? Végül is csak 95 km tekerés, az kevesebb, mint száz, tehát nem táv. Egy óra pihenés, két szelet zsíros kenyér, és néhány kovászos uborkával később, már ismét a bicajom nyergében (mit nem mondok) fotelében ültem, és élvezve az immáron hátamba fújó szél segítségét, 30 km/h-ás átlaggal repültem szeretett falum felé. Este háromnegyed nyolckor már az utcánkba kanyarodtam be, és azon vigyorogtam, hogy már megint nem sikerül átlépni a bűvös 250 km-es napi rekordot, mert 224.8-nál állt meg a napi számláló a garázsban. A lábaim már nem voltak a régiek, de energiámból, még futotta volna jó néhány kilométerre. Egyszer ezt is ki kell próbálnom, hogy vajon mennyit vagyok képes egyfolytában tekerni. Talán majd ősszel.
Végül is jó kis nap volt. Lehetett volna jobb idő, akkor több időt töltök a tó partján, és ahogy terveztem is, egy kicsit strandolhattam volna. Külön élmény volt "Lompi" barátommal tekerni, aki ugyanúgy szeret haladni mint én, így nem kellett egymást sem biztatnunk, sem egymásra várnunk. Szerencsére a tó nem költözik messzebbre, így bármikor felkereshetem, csak röpke hét óra oda-vissza. Persze ahogy a Balaton is, úgy biztosan ez a víz, és táj is más arcát mutatja, ősszel, télen, tavasszal, így akkor is érdemes megnézni. Egészen biztos, hogy még sokszor visszatérek ide, és alaposabban bebarangolom a tó környékét.

2010. július 30., péntek

Géntalálkozó

Perzsel a nap, a hangszórókból Kormorán-Demjén: Kell még egy szó című dala szól. Érdekes, ahogy egy pop dalból temetéshez szolgáló kísérőzene válik, csak a szövege miatt, még akkor is, ha talán a dalszövegírót nem is a halál ihlette meg. Állunk egy urna körül, és mindenki a gondolataiba van merülve. Sokan nem is arra az emberre gondolnak, akit ma temetünk, hanem egy másikra, akinek az elvesztése még mindig fáj. Sokan a saját életükön tűnődnek, ilyenkor egy kissé fellebben az a hétköznapokat jótékonyan elfedő fátyol, ami a valóságot mutatja, mely szerint az életünk közel sem végtelen. Erre rádöbbenve néhányan lázadunk, néhányan a ködös jövőbe hessegetjük a tényt, és néhányan eszeveszettül elkezdjük saját magunkat sajnálni. Közben nézzük egymást. Konstatáljuk a változásokat, amelyeket csak az ilyen nagyon ritka találkozásokon látunk meg egymáson. Arcról arcra jár a tekintetem. A látvány az idő múlásáról tanúskodik, biztosan ők is ezt látják rajtam. A családfa egyik főhajtása nyugszik ma az urnában, a hat testvérből már csak ketten élnek. Mi az oldalhajtások, számtalanul tolongunk, feleségeinkkel, férjeinkkel gyerekeinkkel, a sírok között, sokan már nem is ismerjük egymást, mert az idő, a kor, és a távolság olyan szakadékokat állít közénk, amelynek áthidalására nem lehet elegendő néhány ilyen rövid találkozás, amelyet egy-egy temetési szertartás engedélyezhet. Nagybátyám gyerekeihez lépek, beszélgetni kezdünk, újra felfedezem a már negyvenes éveik körül járó felnőttekben az emlékezetemben őrzött gyerekek személyiségjegyeit, néhány másodperc alatt újra közös nevezőn vagyunk, hiszen ez a misztikus valami, amit genetikának hívnak ezer szállal köt bennünket össze. Unokatestvérekként, alig tudunk valamit a másik mai életéről, és már egymás gyerekeit sem ismerjük. Gyerekeink számára szinte mindenki idegen, kissé megszeppenve állnak a forgatagban, ahogy mi sorra üdvözöljük egymást, nem is tudják, mennyire közel vagyunk még egymáshoz, és, hogy a távolodás, amikor egy barát, egy iskolatárs, többet jelent, mint egy vérrokon, már elkezdődött. Igaz manapság már a rokoni kapcsolatok sem olyan súlyúak, mint a saját gyerekkoromban. A főág tagjai, még mindenben segítettek egymásnak, soha nem voltak ellenségesek, és ha tehették együtt sírtak, együtt nevettek. A mellékág, már nem tud egymás öröméről és bánatáról, így nem is osztozik abban, és általában mire egy-egy információ a birtokába jut, az már rég tárgytalan. Így szép lassan megtanul a tág család nélkül élni. A mellékág gyermekei már végképp nem ismerik egymást, és a legminimálisabb módon sem tartják a kapcsolatot. Csak néhány évtized és elérkezik az idő, hogy csak az anyakönyvekből, vagy DNS vizsgálattal deríthető fel a rokoni kapcsolat. Egy nagy család így felejtődik el, néhány év alatt. Törvényszerűen kihal a család, s ha még egy-két száz év múlva viseli is valaki a családunk nevét a mi neveink számára csak arctalan, üres szavak maradnak. Mint számomra azok a nevek, amelyeket az időben visszafelé keresgélve 1900-as évek előtt találtam, családfa kutatásom közben. Két generáció előre-hátra, és nyoma sincs életünknek. Igazából ezt nehéz megemészteni.
A másik dolog ami eszembe jutott, hogy az a generáció, aki engem kisgyerekként ismert, szeretett, és akiknek ez az érzés a mai napig befolyásolja a hozzám viszonyulásukat, szép lassan elfogy. Még néhány év, és már csak azok lesznek körülöttem, akik felnőttként ismertek meg, és arányaiban sokkal kevesebbet tudnak rólam. Ez számomra veszteség. Veszteség azért, mert már sosem leszek képes olyan erős érzelmi szálakat kialakítani emberekben, mint ami a főág tagjaiban, már kialakult volt. Számukra, korom ellenére, még mindig én vagyok (voltam) a Zolika, aki vér a vérükből, ezt egyetlen pillanatra sem felejtették el, és ezért rájuk mindig mindenben számíthattam. A nagy család védőburka, amiből mára már csak néhány foszlány maradt, az életem első felében megnyugtatóan borult fölém.
Mint már meséltem az előző bejegyzésben, nagybátyám nagyszerű ember volt, és én szerettem. Saját, és a család már nem élő férfitagjainak életének összehasonlításakor érdekes eredményt kaptam. Van ebben a vérvonalban valami, ami meggátolja az igazán nagy sikereket, de mégis képes az ember boldogan élni a bőrében. Valami permanens derű, amivel az ember képes venni az akadályokat, és ahogy idősödik képes elfogadni a megváltoztathatatlant. Talán ez a két dolog összefügg, hiszen az evilági sikerek eléréséhez, túl kell lépni egy határon, melyre a mi genetikánk nem nyújt lehetőséget. A határ, amelyen túl már nem vagyunk emberek, ahol nem cél a jó, és nem lehet mosollyal fordulni a többi ember felé, számunkra nem átléphető egy beépített génhiba miatt. Ez miatt aztán sosem lesz belőlünk igazi gátlástalan üzletember, karrierista alkalmazott. De talán ez nem olyan nagy veszteség, mert a másik oldalon képesek vagyunk adni. Mosolyt, jó szót, vigaszt, segítséget a bajban. Amit ezért kapunk, annak nincs vásárlóértéke, de ettől tudunk mosolyogni, még egy temetés után is. Ahogy unokatestvérem mesélt nagybátyám utolsó napjairól, mindarról, amit ezekben a napokban tett, amit mondott, az annyira jellemző ránk. Az évek múltával ezt a genetikai örökséget, inkább érzem áldásnak, mint átoknak, hiszen a környezetem számára ezek a tulajdonságok képesek biztosítani azt a szeretetet és megbízhatóságot, amire mindig is emlékezni fognak, ha már nem leszek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ennél többet igazából nem is érhetünk el az életben. Minden más szertefoszlik, feledésbe merül. Egy vacak gyufásdoboz is képes bennünket túlélni, mert az általunk készített tárgyak nálunk jóval tartósabbak. Talán nem is kell többnek lennünk, mint néhány év fizikai létnek, és utána, tovább élni emlékezet lenyomatokban, azoknak a fejében, akik ismertek, szerettek minket. De ennél az ember hiúbb, és már most azon töröm az agyam, hogy vajon, valamelyik leszármazottam, kétszáz év múlva, olvashatja-e ezeket a szavakat, amelyeket, még az internet őskorában, egy kőkorszaki gépen pötyögött be, egy elborult agyú őse, aki állítólag képes volt országokon átbiciklizni (de ezt addigra már senki sem fogja elhinni, és nyilvánvalóan mesének fogják hinni)?
Remélem igen, de ha így is lesz, ehhez kell egy leszármazott, aki érdeklődik az elődei iránt, kell egy folyamatos konvertálás, ami megőrzi az írásokat a jövő informatikai szabványaiban is, és én ezt nem sokáig tudom felügyelni. Lehet, hogy a papír alapú információtárolás még mindig biztosabb? Talán.

2010. július 20., kedd

Emlékek

Mikor megismertem, még nagyon kicsi voltam. Mindig mosolygott, és viccelődött. Állítólag akkor még volt haja, de én nem emlékszem rá. Később már ő volt a családban az egyetlen kopasz ember. Abban a korban, ez nálam nagy tiszteletet eredményezett.
Őt nem lehetett magázni. Nem is hagyta, de nem is esett nehezemre a tegezés, hiszen mindig olyan volt vele lenni, mintha egyidősek lennénk. Tizennégy évesen nála nyaraltunk a húgommal. Akkor jártam először Zala megyében és Lentiben. Falusi fiúként először laktam néhány napot egy panellakásban. 1980-at írtak. Gázfűtésük volt, és soha ki nem fogyó gázbojlerük. Akkoriban úgy láttam, szerencsés ember. Talán akkoriban, még boldog is volt. Csak néhány év telt el, és szállingóztak a rossz hírek, hogy házassága megromlott, és válófélben vannak a feleségével. Csodálkoztam, hiszen néhány éve még minden rendben volt. Csak később értettem meg, hogy nem volt rendben, csak én akkor még nem láttam meg azokat az apró jeleket, amelyekből manapság már néhány perc után képes vagyok egy kapcsolatot felmérni. A válás közös döntés, vagy annak tűnhet. De mindig van aki kezdeményezi, és mindig van egy vesztes. Itt ő volt a szenvedő fél. Szerette a feleségét, ez a családban férfiágon fellépő genetikai hiba, én is örököltem. Hirtelen elvesztette a talajt a lába alól, és a kieső boldogságot egyre több alkohollal próbálta pótolni.
Még él bennem a kép a lánya esküvőjéről, amikor ül kezében a szülőknek járó virággal, szemében a végtelen szomorúsággal, ahogy a volt feleségét nézi egy másik férfi oldalán. Közben telnek az évek, a kegyetlen munka amit végez, és az alkohol felmorzsolják a szervezete utolsó védőbástyáit. De ő egyetlen pillanatra sem mutat bánatot. Bárhol megfordul, meséli a történeteit, állandó vidámságban, mint aki számára az élet mindent megadott, és maga a tény hogy él, elég számára az állandó derűhöz. A család és a barátok szeretik, annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk, nem tud már megállni a lejtőn. De őt nem lehet nem szeretni. Hiányzik belőle a rossz indulat szikrája is, nem irigy senkire, együtt örül a környezete sikereinek, saját dolgairól csak az örömeit meséli. A család szelíden segít neki, meghívjuk közös munkáinkra, és családi ünnepeinkre, csak azért, hogy velünk legyen, és legalább ilyenkor normálisan egyen. Ő jön, egyetlen öltönyében, és már csak mi látjuk benne azt a harminc évvel ezelőtti középosztályhoz tartozó polgárt, aki akkoriban volt. Mikor építkezem, sokat segít nekem. Jön néha kérés nélkül is, fejében tartja a következő munkafolyamatot, és mikor tudja, hogy szükség lehet egy segítő kézre, csak jön, és mosolyogva hordja a betont, ássa az árkot. Mikor megjegyzem neki, hogy mégsem dolgozhat nekem ennyit ingyen, nevetve legyint, és azt mondja: "...ebben a családban sosem volt divat egymásnak pénzért dolgozni, és ez amíg ő él így marad." Aztán rágyújt a ki tudja hány százezredik cigarettájára, és dúdolva tolja tovább a talicskát.
Csak néhány hónap telt el a legutóbbi találkozásunk óta, búcsúzni jött. Nevetve mesélte anyukámnál járt, "...sírtunk egy jót, ahogy szoktuk, tudod, hogy megy ez nálunk". Azt mondta felszámolta az itteni életét, visszaköltözik zalába, hogy a gyerekeihez és unokáihoz közelebb lehessen. Megértettük. Rájöttünk, hogy a tág család bármennyire jó hozzá, ő mégis egy kicsit mindenhol kívülálló már évtizedek óta. Megígértem neki, hogy a nyáron arrafelé bicajozunk és meglátogatjuk. Talán már tudta a jövőt, talán nem, a szokásos mosollyal válaszolt, mint mindig, amikor már előre örül a találkozásnak.
Miért nem szólal meg az ilyen helyzetekben az emberben egy vészcsengő, hogy ÉBRESZTŐ, ébresztő, ez nem egy egyszerű találkozás?! Ez AZ utolsó találkozás.
Mindössze egy hete jött a hír, hogy tüdő és máj daganata van, és hogy legfeljebb két hete van hátra. Annyira képtelennek tűnt az egész, hogy alig akartam elhinni.
Azt hisszük, hogy az ilyen emberek örökké élnek, de ez csak számunkra igaz. A való világ hamar elfelejti őket, egy statisztikai adat lesz belőlük. Személyiségük, mosolyuk, és néhány szavuk, csak a közeli ismerősökben él örökké, illetve az ő halálukig. Most megint itt vagyok a saját hülye gondolataimmal, és századszor teszem fel magamnak a kérdést, vajon tudtam-e annyit adni, mint amennyit kaptam Tőle. Az a baj, hogy a választ is ismerem teljes bizonyossággal. Nem. Nem versenyezhetek az ilyen emberekkel, akikből az önzetlenség ilyen mértékben képes túláradni, ehhez én nem vagyok elég jó. Az ilyen emberek melegítik a többiek lelkét, nélkülük megfagynánk, és üres tekintetű zombikként falnánk fel egymást. Szeretnék ilyenné válni, mint amilyen a nagybátyám VOLT (és ez a bejegyzés legsúlyosabb szava), de félek ilyenné nem lehet "válni" erre születni kell.
Ma reggeltől én vagyok a legidősebb Váradi a családban. Egyben a következő is a sorban.

2010. július 12., hétfő

Life without smoke

Még tizennégy sem voltam. Barátaimmal nyaranta a lakóhelyünket körülvevő Szigetnek hívott, vadregényes, akkoriban, még a tájvédelmi körzet tábláját sem viselő, erdős, mezős területen játszottunk. Olyanok voltunk mint bármely fiúk bármikor, talán a maiakhoz képest csak annyival voltunk másabbak, hogy ismeretlen volt számunkra az MSN, az allergia, és a mobiltelefon. Ekkor történt meg, hogy az egyébként nálam fiatalabb társaim, a jó ég tudja honnan cigarettát szereztek, és a férfivá válás fontos mérföldkövének tartott, felnőttektől ellesett mozdulattal megkínáltak engem is. Én nem tudtam az előkészületekről, és egy kicsit váratlanul ért a dolog. Érdekes erre a pillanatra ennyi év távlatából visszaemlékezni, és nem tudom mennyire hoz fals eredményt a közben eltelt idő jótékony, mindent szebbé tevő hatása. Végül is nem gyújtottam rá az első cigimre. Nem tudom miért. Édesapám nagy dohányos volt. A példa előttem állt, a szűkebb és bővebb családon belül, szinte minden férfi dohányzott. Már jóval később, egyszer azt mondta nekem, hogy "Ne szokj rá, hülyeség az egész." De abban a pillanatban, még csak a neveltetésem okozta gátlás volt, ami egyszerűen azt súgta, hogy ez tiltott dolog egy gyerek számára. Közben néztem ahogy társaim fuldokolnak a füsttől, ahogy a szervezetük mindent elkövet azért, hogy rádöbbentse az agyat, hogy ez nem jó. De ők hősiesen, falfehér arccal szívták a füstöt, arcukon egyfajta kaján, cinkos mosollyal, mintha valami nagy világmozgalomnak lettek volna ettől a perctől beavatott tagjai. Ezek az alkalmak rendszeressé váltak, nemsokára a dohányfüst már állandó kísérője lett az együttléteinknek. Pontosan emlékszem egy halvány érzésre, amit akkor éreztem először. Én több vagyok náluk, mert én képes vagyok nem rágyújtani. Közben múlt az idő, és bennem valami makacs ellenérzés kezdett kifejlődni, ami kb. úgy 18 éves koromra már radikális dohányfüstellenes harcossá változtatott. Mit mondjak? Nem voltam népszerű a dohányosok körében, mert megköveteltem az intim szférámon belüli füstmentességet, és agresszíven léptem fel minden egyes környezetemben történt rágyújtással szemben. Megelőztem a korom. :) A passzív dohányzásról és annak káros hatásáról csak jóval később hallottam, olvastam. Azt mondják a fiúk életében a következő krízis helyzet a katonaság, ahol sokan rászoknak, unalmukban, vagy csak egyszerűen a közösségi élmény miatt. Ezek a közös dohányzások ugyanis -megfigyeltem- szertartások, pontosan megírt forgatókönyvvel. Ahogy a dohányos egyre mélyebbre kerül a függőség lefelé vezető spirálján, úgy kezdi el életét irányítani a füstölés. Napjai egy idő után egymást követő szertartások sorozatából állnak össze. Szervezete már követeli a napi betevő nikotin mennyiséget.
Manapság már nem vagyok durva a bagósokkal. Sajnálom őket. Kezükben a cigivel panaszolják el anyagi gondjaikat. Néha kisebb összegű ez a probléma, mint amit egy havi cigaretta megvásárlása jelent. Egyik munkatársnőm, vágya egy tengerparti nyaralás, de nem engedheti meg magának. Mikor azt mondom neki, hogy ott tartod a kezedben az árát, csak legyint reménytelenül. Mert a leszokás, csak néha, ötletszerűen merül fel bennük, és abban a pillanatban már el is hal. Persze a dohánygyártók varázsszereikkel nem is könnyítik meg a dolgukat, de mégiscsak a saját akaratgyengeség mondja ki az utolsó szót, a következő cigaretta meggyújtása mellett. Ma már a dohányzást unintelligens dolognak tartom. Vannak emberek akiknél nagyon nem értem az egészet, hiszen minden más tekintetben remekül gondolkodnak. A cigi leginkább melós betegség. A kispénzűek számára állandóan elérhető luxus, az ideológia pedig úgy hangzik, hogy "Miért? Talán már ezt sem engedhetem meg magamnak?" De megengedheted. Apukám is ezen a luxuscikken élt, egészen 54 éves koráig. Ha nincs ez a luxus, most örülhetne unokáinak, ahogy a valamikori kisbabákból lassan felnőttek lesznek. Tizennégy évet vett el tőlünk, és tőle ez a szánalmas emberi gyarlóság.
A fiatalok nem tanulnak a hibákból, a temetők hallgatnak. Az állam pedig többre értékeli a jövedéki adókból beérkező összeget, mint egy egészséges lakosságot. Füstöt fújni továbbra is vagány, belevaló dolog. Huszonegy éves fiatal munkatársamnak mondtam nemrégiben, félig viccesen, de valójában nagyon is komolyan gondolva, hogy," Azért meg kell dolgozni azért a tüdőrákért nem? Mennyi energia kell ehhez, beszerezni évtizedeken át a napi adagot, folyamatosan időt, energiát fecsérelni a következő szál elszívására, nem beszélve a kiadások okozta anyagi megterhelésről. Hiába semmit sem adnak ingyen." Ugyanez a srác edzi a testét, hogy izmosabb, esztétikusabb legyen, hiszen fiatal, tetszeni akar.
Lassú öngyilkosok. Mindannyian azok. Orosz rulettet játszanak a genetikájukkal szemben, de egyikük sem nyerhet. Minden téren veszít aki füstöl.
Lássunk egy rövid kalkulációt az életemből.
NEM szoktam rá a cigire, sőt a mai napig meg sem próbáltam. (Nem hiszem, hogy ez már változni fog.) Ez a tény önmagában megmentett engem harminc évnyi dohányzástól. Számoljunk napi egy dobozzal. 30 év alatt NEM szívtam el 10.950 doboz cigit. NEM volt a számban 219.000 szál, így nem is dobtam el a környezetemben ennyi csikket.
Nézzük a pénz oldalát: NEM fizettem ki mai értéken kb. 5.475.000 Ft-ot. Ekkor még nem számoltunk azzal, hogy mi történt volna, ha ezt az összeget befektetjük kezdetben hosszú távon(30 év alatt), mondjuk csak 8%-os éves kamat nyereséggel. Erre van egy nagyszerű annuitás képlet. FV(a)= 182.500 * 1,08*((1+0,08)30-1)/0,08 = 8.179650 Ft. Azért ez már szép kis summa nem?
Mivel NEM költöm el ezt a pénzt a jövőben sem, így minden évben van potya 182.500 Ft-om, amit számomra hasznos dolgokra költhetek, mint például nyaralás, könyvek stb. Mivel a feleségem természetesen ugyanígy nem dohányzó, ezért ez az összeg még meg is duplázható akár.
A NEM belélegzett füsttel NEM került a szervezetembe a harminc év alatt:
  • 65.700 mg nikotin (halálos adag 20-50 mg, a szervezet méregtelenítése nélkül, már néhány doboz cigaretta elszívása is halálos lenne.)
  • 219.000 mg kátrány
  • 438.000 mg szénmonoxid
  • további 4000 vegyület, mint pl.: akrolein, krezol és izomérjei, hidrogéncianid, nitrogénoxid, fenolacetaldehid, aceton, acetonitril, akrilnitril, benzol, butilamin, dimetilamin, formaldehid, metilalkohol, piridin, kénhidrogén ismeretlen, de jelentős mennyiségben.
Minden hitem szerint ezzel huszonötödére csökkentettem annak esélyét, hogy rákban fogok meghalni, ötödére a szívinfarktus kockázatát.. Ami önmagában természetesen nem garancia a hosszú életre, hiszen balesetek mindig lehetnek.
Én úgy érzem tartozom ennyivel annak az idős bácsinak, aki néhány évtizeden belül én leszek. Tartozom neki ezzel, hogy megélhesse az öregkor szépségeit, hogy a reggeli friss levegőt köhögés nélkül tudja tüdőre szívni.

“A dohányzásról pofonegyszerű leszokni. Én magam is legalább százszor megtettem.”
/Mark Twain/

A dohányosok többségében előbb-utóbb megszületik a Nagy Elhatározás, és abbahagyja. Aztán újra kezdi, majd ismét abbahagyja. Csak nagyon kis hányaduk lesz az elhatározás után ténylegesen is képes a leszokásra, és tapasztalatom szerint ezt a többi dohányos - valószínűleg irigységből - még szándékosan meg is nehezíti. Pedig leszokni azt mondják nem lehetetlen. Nem tudom, biztosan nehezebb, mint mondani. De az biztos, hogy megéri, mert szinte azonnali pozitív változások indulnak a szervezetben.

Néhány változás az utolsó szál cigaretta elszívása után…

  • 5 perc múlva: a szív oxigénnel való ellátottsága nő
  • 20 perc múlva: a pulzusszám és a vérnyomás csökken, a végtagok hőmérséklete emelkedik
  • 1 nap múlva: a szívinfarktus veszélye csökken, a szervezet fizikai terhelhetősége nõ
  • 2 nap múlva: az íz- és szagérzékelés jelentősen javul, a lehelet dohányfüstszaga megszűnik
  • 3 hónap múlva: az agyvérzés veszélye csökken, a köhögés csökken
  • 9 hónap múlva: egykori dohányzása már nem veszélyezteti születendő gyermeke egészségét
  • 1 év múlva: a szívinfarktus és gyomorfekély veszélye a dohányosokéhoz képest a felére csökken
  • 5 év múlva: a műtéttel nem gyógyítható tüdőrák valószínűsége a felére csökken
  • 10 év múlva: a műtéttel nem gyógyítható tüdőrák és más daganatok valószínűsége ugyanaz, mint a nem dohányzók esetében
  • 15 év múlva: a szívinfarktus kockázata megegyezik a nem dohányzókéval
A téma végtelenül folytatható lenne. Nem ejtettem szót a dohányosok globális környezet szennyező hatásáról, a cigaretta és a kávézás rejtélyes összekapcsolódásáról, a dohányosok nemdohányzókra gyakorolt káros hatásairól, a dohányzó családokban passzívan dohányzó, füstben fuldokló gyerekekről, a dohányzás miatt munkából kiesett betegek horribilis pénzeket felemésztő gyógykezeléséről, és GDP veszteségéről. A csikkek által felgyújtott családi otthonokról, és abban odaveszett emberekről. Átsiklottam a dohányzás esztétikáján, ami véleményem szerint a legszebb nőt is gusztustalanná teszi. (Apropó. Csókolózott már valamelyikőtök aki nem dohányzó, dohányzóval? Mintha a hamutálat nyalogatnád.) Próbáltam megfeledkezni az értelmetlenül meghalt, kedves emberekről, akiknek közvetlenül, vagy közvetve a cigaretta okozta halálát. Mindössze néhány dohányos számára szerettem volna rendszerezni a kiadás-bevétel oldalát annak a bármikor elérhető luxusnak, amit számára a dohányzás jelent. Ha csak egyet is elgondolkodtattam, már megérte. Ha elgondolkodott, kérem holnap ne gyújtson rá, a gyerekeinek szüksége van rá.
Ugye milyen szép nap volt a mai!
Milyen kár, hogy megközelítőleg hetven dohányosnak, ez volt az utolsó napja az életében, és a holnapi hetven, még úgy gondolja lesz számára holnapután. Pedig csak azt az első szálat nem kellett volna elfogadni, vagy a második elsőt!

Kép: http://fustnelkul.network.hu/