Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2019. december 17., kedd

Fly away my flamingo

Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtér. Állok a terminál közepén, és folynak a könnyeim. A szívem tépi a veszteség , és aggodalom miatt érzett fájdalom. Életem minden bizonnyal egyik legszomorúbb óráját élem. Az utolsó pillanatig követem szememmel a távolodó fiatal nőt. Bármit megtennék, hogy visszafordítsam, de közben tudom, hogy az egyetlen helyes döntés, ha engedem a saját akarata szerint, a választott útján, és büszke vagyok rá, hogy van bátorsága megtenni ezt a lépést.   
Napsugár nélkül maradtam. A világ elveszíti színeit, a fények szürkén jutnak el hozzám, céltalannak, és haszontalannak érzem magam, mert mindezt nem tudtam megelőzni valahogy.
Az a néhány ember aki valóban ismer tudja, hogy engem hidegen hagy a politika, de tényleg. Tizenéves korom óta abban hiszek, hogy az egyén szorgalma határozza meg az eredményességét, és ez nem függ a politikai környezettől, mindaddig, amíg képes semleges maradni. Abban a pillanatban hogy az egyik tábor mellett elkötelezi magát, automatikusan az összes többi tábor ellensége lesz, és megindul egy gyűlölködés cunami, aminek csak a halál vet véget. Mégis, vaknak kéne lenni, hogy ne lássuk, hogy ebben az országban a dolgok nem jó irányba tartanak. Ezeknek a negatív folyamatoknak persze csak egy részét okozza vagy súlyosbítja a hozzá nem értő országvezetés, mégis a felelősségük megkerülhetetlen. Szeretnék én  píszí maradni de nem tudok, mert túlzottan érintett lettem, egy érzelmi sérült, aki zombiként járkál az emberek között, mert az éltető energia már csak a létfenntartásra elegendő számára.
A lányom  Angliába költözik bizonytalan időre, nem kizárt, hogy végleg. Tudom nem ő az egyetlen, sokan választották ezt a lehetőséget, és még sokan fogják őt követni. Normális országokban is van ilyen, csak nem százezres nagyságrendben. A normális országokban a fiatalok dolgoznak és haladnak, van jövőképük, nem emészti fel őket a kilátástalanság, ami minden oldalról körbe veszi a magyarokat, mint valami fullasztó szmog. Egy fiatal a sokból, aki meghozta a közel sem könnyű döntést, mert nem látja a jövőjét ebben az országban. Nekem Ő nem egy statisztikai adat, hanem a csúcsértékem, a minden, és az egyetlen. Mióta tudom a hírt, fojtogató szomorúságban élek. Nem lehetek fék  a  gyermekem boldogulásának vonatán, nem hozhatom fel az érveimet, amelyek arról szólnak mi lesz velünk itthon maradókkal, hiszen ez érzelmi zsarolás lenne. Nem tudok érvelni, hogy  később ebben az országban jobb lesz, mert magam sem hiszek ebben. Gúzsba köt és megbénít a tehetetlenség érzése, amit arra gondolva érzek, hogy az eddigi rutinnak vége, amelyben a gondokat képes vagyok megoldani, hiszen 2000 km távolságból gyakorlatilag semmit sem tehetek. Az a paradoxon hogy a szívemhez legközelebb álló ember, fizikailag a legtávolabb van tőlem kikészít, elszomorít, kiöli belőlem az összes motivációt, ami eddig minden reggel segített jókedvvel nekiindulni a napnak.  Biztos vagyok abban, hogy ez a folyamat más folyamatotokat is elindít, melyek megbetegítenek, apránként falják fel a szervezetem, már ezekben a pillanatokban is. Olvasom, hogy egy kormányzati háttérintézmény nemrég könyvet adott ki arról, hogy miért érdemes itthon maradni. A 150 oldalas kiadványban arról írtak, hogy stabil a közbiztonság és stabil a politikai rendszer, alacsonyak a megélhetési költségek, keresztény értékrendre épül a társadalom, és itt a család is. Szánalmas vergődés. Miért lenne vonzó az, hogy stabil EZ a politikai rendszer, ami miatt éppen a kivándorlások zöme történik? A keresztény humbugot meg már a macskám is unja. Csak a család önmagában kevés fiatalt tart vissza, hiszen számukra az állandó online jelenlét, már természetes, és nem érzik annyira szükségét a fizikai kapcsolatoknak, mint az itt maradt sírdogáló, még egy más, nyugodt és offline világban felnőtt, és minden érzékszervükkel ahhoz alkalmazkodott szüleik. De én nem hiszek ebben. Hiszem, hogy egy ölelést ezer emoji sem pótolhat, az érintés, a közvetlen beszélgetés sosem lesz a gépeken keresztül kommunikáló kapcsolatokhoz mérhető. Mindig (eddig) úgy képzeltem az öregkoromat, hogy a gyerekeim a közelemben lesznek,láthatom őket, figyelemmel kísérhetem életüket, segíthetem őket. Ezekben az elképzelésekben nem messenger üzenetek voltak és skype beszélgetések, hanem hús-vér emberi kapcsolatok. Mint már oly sokszor ismét meg kell nyomnom életem GPS-én az újratervezés gombot, és berendezkednünk feleségemmel egy magányos öregkorra, ahol gyerekek, unokák nélkül éljük mindennapjainkat, apró kis jelentéktelen célokat kergetve, és látva, hogy mindaz, amit létrehoztunk darabjaira esik, idegeneké lesz. Meglegyint az előszele már most annak a kiábrándultságnak, amit akkoriban fogok érezni, de addigra már elfogynak a könnyeim, beletanulok abba,amit most még nem akarok elfogadni, hogy a család is éppen olyan múlandó, mint minden ezen a Földön, és a szeretet sem elég mindenhez. De ma még vannak könnyeim, és sírok. Siratom a családom és magunkat, siratom ezt az átkozott bolygót amiből kitartó munkával élhetetlen helyet csináltunk, mert képtelenek vagyunk a jóra, nem tudunk feltétel nélkül elfogadni és szeretni, és a valódi emberi értékeinket eladjuk színes papírokért.

Te pedig kicsi Napsugaram repülj, szállj messzire egy boldogabb világba, és ha már elérted céljaid gyere néha vissza, mi itt fogunk rád várni, minden nap, minden percben.