Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2013. október 6., vasárnap

Kamara karma

Azt hittem ez már örökre egy beteljesületlen álom marad az életemben. Szerencsére tévedtem, és már ki tudja hányadszor bizonyítom saját magam számára, hogy képes vagyok  elérni minden reális célt, ehhez semmi másra nincs szükségem csak a szívós, kitartó makacs akaratomra, amivel a bringán ülve legyőzöm a hágókat, és a kilométereket is.
A Szekszárdi Kamarazenekar egyik hegedűse vagyok.
2013 október 1-én újra itt ülök egy kamarazenekarban, előttem kottalapok, a kezemben hegedű. Utoljára ilyen 1980 tavaszán volt Veszprémben egy ifjúsági kamara zenekari fesztiválon. Istentelenül régen volt. Két teljes év gyakorlás van mögöttem. Mostanra már tudom, hogy a kezek, az ízületek regenerálódásra is képesek. Már sokkal hajlékonyabbak, és rugalmasabbak az ujjaim, mint az újrakezdésnél, ami akkor maga volt a gyötrelem. Az első évben folyamatosan gyulladásban voltak a bal kezem ujjainak ízületei.De ennyire könnyen nem lehet engem legyőzni,és elriasztani, azért folyamatosan gyakoroltam tovább, néha fájdalmak mellett is, és próbáltam lazábban billenteni a hangokat, és közben igénybe vettem a modern vegyipar néhány csodakenőcsét is, pedig ezekben nem is hiszek. Mára már nincs gond, igaz a kezem soha többé nem lesz olyan mint annak a tizenöt éves fiúnak, aki 1981-ben lerakta a hegedűt, akkor úgy tűnt örökre.
Ennek lelki okait egy jó pszichológus bizonyára képes lenne kielemezni belőlem néhány piculáért, de mára ez már nem is számít. Hiszen visszatértem, és életemnek ezt a befejezetlen, és mindeddig céltalan szakaszát, amit a fiatalkori hegedűtanulás jelentett ezzel talán sikerült újra a helyes irányba terelni. Az átfordulás fokról fokra történt, szinte észrevétlenül kúszott be újra a hegedülés iránti vágy az agyamba. Az első alkalom amire visszatudok emlékezni már vagy 8 éves emlék. Ugyanez  a zenekar amiben most ülök, körbejárta a megye falvait, hogy népszerűsítse a klasszikus muzsikát, így találkoztam velük, és a Zenével újra akkori lakóhelyem művelődési házában. Ennek a hadjáratnak a kézzelfogható eredményéről nem tudok semmit, mindenesetre engem megtérítettek, mert ahogy néztem és hallgattam őket, egy gondolat kezdett motoszkálni bennem. "Én miért nem? Hiszen látom mit csinálnak, tudom hogyan kell ezt csinálni, úgy olvasom a hangjegyeket, mint más a betűket. Egyáltalán miért nincs hegedűm otthon, és miért nem vettem évtizedeken keresztül a kezembe?"
A koncertnek vége lett én hazamentem, de a gondolat már gyökeret eresztett a fejembe. Még évek kellettek, hogy hangszert vásároljak, elkezdjek gyakorolni, újra tanárhoz járjak,és ennek az útnak az egyik állomása ez a mai este. Október 1 a zene világnapja. Ez a Jehudi Menuhin által bevezetett ünnep, ma számomra különösen nagy jelentést hordoz. Itt ülök a nagy zenészek között a Művészetek Házában. A nézőtér zsúfolásig tele, és játszom. Még nem vagyok teljes értékű zenekari tag. Korom ellenére itt csak kezdőnek számítok, de én ezt is hatalmas megtiszteltetésnek érzem. Zenésztársaim azt mondták ez lesz a beavatásom. Egy kicsit olyan volt ez, mint felugrani egy száguldó vonatra, hiszen a zenekar az idén ünnepli 30 éves fennállását, még évekig tanulhatom azokat a darabokat, melyeket ők már "kisujjból" játszanak. A rendezvény hangulata közben rám is átragad, és úgy érzem a teremben mindenki egyfajta emelkedett hangulatba kerül. Játsszuk egymás után a darabokat, és hatalmas sikerünk van, és ebben a sikerben az én munkám is benne van. Ebben a patetikus hangulatban csodálatosan szól együtt a zenekar, és a Szekszárdi Liszt Ferenc Pedagógus Kórus. Gounod miséjének csodálatos akusztikai környezetet teremtenek az öreg zsinagóga falai.
A klasszikus zene, mint valamennyi művészet, ami anyagi szponzorálást igényel napjainkra igen mostoha műfajjá változott. A kevés számú koncert, és a kicsi érdeklődés a műfaj iránt nem hozza meg a gyerekek kedvét a zene tanuláshoz. Persze az igazán nagy tehetségek ma is a felszínre törnek, mint például a velünk színpadra lépő kicsiny hölgy Noami Konforta esetében is. Őstehetség, akihez képest azt hiszem mindannyian tehetségtelenek vagyunk. Ez a kislány csak 12 éves, de olyan profizmussal játssza a szólókat a zenekar kíséretében, hogy csak csodálni tudjuk, és egy kicsit irigyelni a technikai tudását.
Már tegnap is próbáltunk vele, és tudjuk hogy mire számíthatunk. Ő aztán nem fog téveszteni, minden hangja tökéletesen szól, és csak kapaszkodunk utána, hogy megfelelő színvonalú alapot biztosítsunk a szólói számára. Még hallani fogunk róla ebben egészen biztos vagyok. A közönség teljesen elvarázsolódik ettől a pöttöm horvát lánytól, aki olyan összpontosítással játszik, mintha az élete lenne a tét, és talán így is érzi.
Csak perceknek érzékelem a másfél órás előadást, és már a közönség zárótapsát fogadjuk állva.
Sok családtagom, barátom, és ismerősöm látott, hallott ma minket, a koncert után még napokkal később is kapok olyantól gratulációt, akiről nem is tudtam hogy jelen volt. Nagyon jól esik ez a kitüntetett figyelem. Mint minden siker, amit az ember hosszas munkával ér el, ez is számomra sokkal értékesebbnek hat.
Most úgy érzem megtaláltam egy időre a helyem. Ezt a fajta zenélést korlátlanul tudom művelni, amíg csak energiával, és egészséggel bírom. Egyfajta felkészülés ez már részemről az öregedésre,hiszen party zenészként már nem lehetek sokáig hiteles, és talán már nem is akarok sokáig azokban a bulikban játszani.
A kamarazenekar komolysága, munkamorálja, és szellemi értékei sokkal inkább közel állnak hozzám.
Ahogy visszagondolok, nekem már vagy negyven éve nincsenek zenementes napjaim. Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy ezután sem lesz ez másként.
Mi is kéne még? 
Talán csak sokáig tartó  egészség, kicsit könnyebb napok, a gyakorláshoz sok türelem és kitartás. :)

2013. május 1., szerda

Három hónap a négycsillagosban.

Lejárt a próbaidőm. Kicsit furcsa, hogy 47 évesen, még mindig bizonyítani kell, hogy képes vagyok dolgozni, és komolyan veszem a feladataimat. Idegen vagyok, semmit nem tudnak rólam, és minden nappal csak egy-egy szilánkját ismerik meg annak a hosszú történetnek ami én vagyok. Talán sosem áll össze még egy részlete sem ennek a képnek, hiszen ahhoz sok idő kéne, és éppen ebből van a legkevesebb, mert mindenki végzi a dolgát, úszik az árral, nincs sok idő beszélgetésekre, ismerkedésre, és nagyobb nyitásokra egymás irányában. Ez nem jó. Holnaptól jogi értelemben kipróbált és bevált munkaerőnek számítok, egy négycsillagos szálloda mindennapi teendőinek tudójává. Már nem tévedek el a hatalmas épületben, és nem keverem össze a különböző asztaltípusokat. Ismerem a munkatársaimat, a gépek nagy részét, és minden kátyút a Paksig vezető úton. A számtalan lehetséges jövőnek egy útját járom most is, néha örülök, néha nem. Hiányzik még mindig az a fajta csapatszellem, amit elhagytam, de eközben örülök, néhány új dolognak, és a munkám sokkal több sikerélményt szül itt, mint az előző helyen. Leginkább annak örülök, hogy megszabadultam attól a vegyi környezettől, ami hosszú éveken át rombolta az egészségemet. Sokan hátránynak mondanák a napi 60 km kerékpározást, de az én esetemben ez is jó dolog, egyfajta szelíd kényszer, ami mindig sportolásra késztet. A három hónap idő még kevés arra, hogy megítéljem az új helyemet. Úgy gondolom, minden lehetséges, egyelőre csak ismerkedünk, próbálgatjuk egymást, még messze van a belefáradás, és a vérprofi rutin is. Szoktam mondani, néhány évet a pokolban is kibírok, de ez messze van az elviselhetetlen munkahelyektől, sok olyan dolog még csak most kezd megfogalmazódni, ami a termelőüzemeknél, már a kőkemény mindennapok része. Minőségbiztosítás, dohányzási szabályok stb.
Az itt dolgozók, nincsenek is tudatában annak, hogy milyen keserves módon is keresnek emberek ilyen és ennél kevesebb pénzeket. Ez hátrány is, hiszen mindent az Atomerőműhöz hasonlítani az  egy torz tükörképet eredményez, hiszen ott nem átlagosak a fizetések. Sokkal elégedettebbek lennének a dolgozóink, ha egy szekszárdi cégnél dolgozó teljesítménybéres munkáshoz hasonlítanák, a fizetésüket, és a napi energiaráfordításukat a munkára. Én nem elégedetlenkedem. Nem dolgoztam magamhoz képest jobban, csak azért mert a próbaidőt töltöttem, és ezentúl is a saját tempómban fogok ténykedni, mert ennek van értelme. 480 percet fizetnek naponta, én ennyit is dolgozom. Úgy gondolom ez így fair. Régóta azt tartom, hogy bármi legyen is az, ami eluralkodik az ember életén az káros, mindegy, hogy itt hobbiról, munkáról vallásról, vagy szexről van szó. Ugyanúgy ahogy az előző cégemnél is, amikor áthajtok a kapun belül hagyom a munkával kapcsolatos gondolataimat, és problémáimat.Végül is ez sem több, mint egy munkahely, egy időrabló, szükséges rossz.



Erzsébet Nagy Szálloda Paks

2013. január 31., csütörtök

Búcsú - avagy nyílt levél volt munkatársaimhoz.

Egyszer egy bölcs barátom azt mondta nekem: ...az ember olyan, mint a víz, mindig arra folyik, amerre könnyebben képes ezt megtenni..." Ez jutott most is eszembe, mikor elbúcsúztam tőletek. Nem azért mentem el, mert elviselhetetlenül rosszul éreztem magam, egyszerűen csak hoztam egy racionális döntést, mert nem láttam tovább biztosnak a jövőt, és fenntarthatónak az egészségemet. Ez a döntés már így is éveket késett, mert hiába tudtam, hogy szükséges,  de nem voltam képes a váltásra. De mint minden váltás, ez is egy ugrás a sötétbe, mert az, hogy egy munkahelyen hogyan érezzük magunkat számtalan összetevő függvénye. Péntektől egy idegen helyen, idegen emberek között leszek, ahol senki sem ismer, ahol mindent újra bizonyítanom kell, ahol minden történetem újramesélhetem. Ha tehetném magammal vinnélek benneteket, és ettől minden félelmem elmúlna, elmúlhatna. De kicsi vagyok, még a saját sorsom irányítása is csak egy illúzió számomra. Most ez a magamra kényszerített váltás sem tölt el semmiféle örömmel, mert annak ellenére, hogy tudom jól döntöttem, a szívemnek nem akaródzik elmenni, és fájó érzés elhagyni benneteket, akiket szeretek.
Mikor elindult a részlegünk 2006-ban, úgy éreztem az időm itt végtelen. Hirtelen annyi kedves ember között találtam magam, hogy a műszakokat csak perceknek éreztem. Jó volt a munka, a hangulat, úgy jártunk be, mintha ez csak egyfajta szórakozás lenne számunkra, ami mellesleg fizetéssel is jár. Megvalósult, ami ma már szinte képtelenségnek tűnhet, olyanok voltunk, mint egy család.  Most mikor rátok gondolok, eszembe jut mennyi mindent tudok rólatok,  ismerem a gyerekeitek nevét, tudom az életetek sok jelentős történetét,  tudom mit gondoltok a világról, hiszen több ezer órát töltöttem veletek és elmeséltétek. Sosem lesztek már idegenek vagy közömbösek számomra.
Azt hiszem csak így lehet dolgozni. Vagy  legalábbis én csak így szeretek.
Talán ez lenne a kívánatos a cégeknél, hogy elérjék ezt a fajta hangulatot, amikor sajátunknak érezzük a termelést, amikor meggyőződésünk, hogy fontosak vagyunk, és nem csak egy pótolható alkatrész a gépezetben. Ezt az üzemet mi indítottuk, és évekig hittünk abban a sokszor kimondott alapelvben, hogy ez a munkahely olyan lesz, amilyenné tesszük. Mi igyekeztünk jóra formálni. Ebben az akkori vezetés még partner volt, lehetett véleményünk, és megkaptuk azt a támogatást, és valós együttműködést, amely nélkül meggyőződésem, hogy nem lehet hatékony munkát végezni. Rengeteget dolgoztunk. Volt hogy két műszakkal átfogtuk a napi 24 órás időtartamot, de megoldottuk a problémákat, és ezért akkor még hálásak voltak nekünk. Nagyon rossz érzés volt végignézni, ahogy mindössze néhány év alatt, mindaz amit kezdetben közösen felépítettünk inogni kezd, majd összedől. Ma már nem sokban különbözünk a környező rabszolgatartó cégektől. A véleményünk nem számít, a felső vezetés már nem ismeri a nevünket, csak egy adat vagyunk egy táblázatban, egy bármikor törölhető adat. A cégért hozott áldozatainkra senki sem emlékszik, munkásruhába bújtatott arctalan biorobotokká degradáltak bennünket lelketlen üzletemberek, és még azt is elvárják, hogy mindezért hálásak legyünk, hiszen ők munkát biztosítanak számunkra. A valóság azonban szerintem egészen más. A bagóért megvásárolt munkaerőnk profitot termel, és ez a profit néhány kiváltságos ember számára paradicsomi életkörülményeket biztosít, és ugyanezek az emberek amikor áthaladnak a csarnokon drága parfüm illatot húzva, köszönésre sem méltatnak bennünket. Pedig a hála minket illetne, hiszen a hét év alatt jelentős egészségkárosodást szenvedtünk, a cégnek adtunk hét évet abból az életünkből, amiből csak egy van, a gyerekeink is közben hét évet öregedtek, átléptek a gyermekkorból a felnőttkorba, és mi ennek az átmenetnek sok pillanatáról lemaradtunk, mert a szalag mellett pakoltunk fémdarabokat kampóra. Ugye milyen nagy ár ez a semmiért?  A hét év alatt 12000 órát ment végtelenül körbe a szalag, és ezek az órák a mi életünkből teltek el. Ezernyi gyönyörű nap szállt el a csarnok falain kívül, miközben mi belülről néztük a napsütést, és az évszakok illata helyett a párolgó savak és lúgok förtelmes páráját szívtuk magunkba. Sötétben jöttünk és sötétben mentünk haza, számtalanszor megsérültünk és alig észrevehetően, de közben megöregedtünk. Nézzétek meg a kezdetben készült fényképeket! Megdöbbentő a különbség, pedig csak hét év telt el. Mindezt miért? Hogy ne haljunk éhen, és néhány magát önkényesen fölénk rendelő embernek magasabb életszínvonalat biztosítsunk? Tudom, szolgasors, és a világ mindig ilyen volt, de ettől még ez nem természetes, illetve nem kell elfogadnunk.Mert mi erősek vagyunk sokkal erősebbek, mint azt bárki gondolja. Mi lenne nagyobb bizonyíték arra, hogy mennyire erősek vagyunk, mint az, hogy mi mindezek ellenére is mindennap tudtunk nevetni, és nem hagytuk, hogy a rosszkedv eluralkodjon rajtunk. A problémákat mi oldjuk meg az alsó szinten, mert a mi kreativitásunk nélkül a termelésnek nevezett káosz, néha teljesen összeomlana. Míg veletek voltam, sokszor mondtam, hogy a cég jelmondata hibás, tévedés, hogy "Napról-napra jobbak vagyunk". Tévedés, mert ez azt feltételezi, hogy a múltban rosszak voltunk, ezért használjátok tovább az én jelmondatomat: 
"Mi mindig jók vagyunk!"
Az ember mindenben keresi az értelmet, de valójában az emberiség cselekedeteiben vajmi kevés értelem van. Mindent amit előállítottunk rövid időn belül a szeméttelepek mélyére kerül, a tegnapi nagy áldozatok a holnapból nézve teljesen értelmetlennek tűnnek. Nem hiszem, hogy ezért kéne élnünk. Most azt gondolom, hogy ha számomra egyáltalán volt értelme ennek a hét évnek, akkor az valószínűleg az volt, hogy megismerhettelek benneteket, és együtt lehettem veletek. Azt hiszem ezen kívül nem sok maradandót alkottunk.
Végezetül, csak annyit szeretnék kérni tőletek, hogy soha ne higgyétek el azt, amit a cégek és a "nagy emberek" próbálnak veletek elhitetni. Ti sosem voltatok, és nem is lesztek tárgyak, pótolható, helyettesíthető munkaerő, mert érző, lélekkel rendelkező emberek vagytok, mindannyian egyediek, és csodálatosak, mindegyikőtökben van valami olyan érték, ami másban nem található meg, nem vagytok senkinél butábbak, és alacsonyabb rendűek. Amíg ezt nem hiszitek el, addig legyőzhetetlenek vagytok.
Köszönöm nektek, hogy itt lehettem, számomra megtiszteltetés volt, hogy megismerhettelek benneteket, és együtt dolgozhattam veletek. Köszönöm a mosolyaitokat, a sok kedvességet amit kaptam tőletek, és hogy meghallgattatok, amikor szükségem volt rá. Köszönöm, hogy elviseltetek, amikor elviselhetetlen voltam, és abban bízom talán nem sokszor voltam ilyen. Sajnos én is csak egyike vagyok a hétmilliárd tökéletlen embernek aki ezen a bolygón él. Életem végéig jó szívvel fogok rátok gondolni.
Tartsatok meg a jó emlékezetetekben, hiszen amíg emlékeztek rám én sem halok meg, és örökké, a mindig éneklős, télen-nyáron rövidnadrágos, fekvőbringás barátotok leszek. Sziasztok! :)