Nekrológ

Apósom temetésén 2023.09.13-án elhangzott, általam írt gyászbeszéd.

Paudits Zoltán: Jöttél valaha

Hát ennyi volt a földi lét,

Vége és nincs tovább.

Már nem várnak bontatlan álmok,

Színes, szép csodák.

A hajnalok sem köszönnek,

Melegét nem hinti rád a nap,

S nekünk, kik itt vagyunk még,

Csak emléked, mi megmarad.

Hangod, mosolyod és minden

Apró kis mozdulat

Bennünk él, s mi féltve

Őrizzük arcodat.

S, ha voltak vágyaid, titkok,

Mikről soha nem beszéltél,

Talán, mert szégyellted,

Vagy talán, mert féltél,

Most kiáltsd ki bátran,

Hadd hallják a csillagok.

Ők majd megértik azt is,

Mit földi halandó soha nem tudott.

Most lehunyt szemmel fekszel,

Felhők távolából nézel a földre,

Jöttél valaha sírva egyszer,

S szótlan csendben mentél el örökre.

 Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt gyászoló rokonok, barátok, ismerősök!

 A mai napon egy rendkívüli férfitől búcsúzunk. 94 évet élni a Földön, már önmagában rendkívüli teljesítmény, ami csak a kiválasztottaknak adatik meg. Nem gondolhatjuk, hogy ez a vak szerencse, a sors egy különös rendezőelve alapján történik, anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná az embert és annak tulajdonságait, akaratát és küzdelmét. A 94 csak egy szám, emberi életévben sok, a galaktika végtelen időfolyamában mindössze egy érzékelhetetlen villanás. Lajos bácsi számára is ez a 94 év visszafelé tekintve gyorsan lepergett. Mégis számára ebben volt minden, amiről fiatalon álmodott és megvalósított a boldog és sikeres élet. Soha nem gondolta, hogy ez önmagától létrejön, mindig a munkában a szorgalomban hitt. Egész életét végigkísérte rendíthetetlen optimizmusa, az önmagába vetett hite. A manapság divatos pozitív életszemlélet szerint élt már akkor, amikor még senki sem tudta mi az. Így élt, mert nem tudott másként. Az élete a bizonyíték arra, hogy a recept bevált.

Lajos bácsi két háború között 1929.március 20-án született a Veszprém megyei Halimbán. Szegény család első gyermekeként érkezett, mindennapi megélhetéssel küzdő szülőkhöz. A későbbiekben érkező lánytestvér fokozta szegénység következtében, az akkoriban gyakori megoldás szerint a két testvér a rokonságban egymástól távol nevelkedett fel, csak harmadik testvérük megszületése után egyesülhetett újra a család, aminek fenntartásában már az ifjú Lajos bácsinak is komoly szerep jutott. Néha az a legjobb motiváció, ha tudjuk mit nem szeretnénk, és Lajos bácsi megtapasztalta a mélyszegénységet és tudta, hogy bárhogy is, de ő nem így fog élni. Nehéz szakmát választott. Kovácsinasnak állt, és már az első perctől hatalmas szorgalommal vetette magát bele a szakma elsajátításába. Jó érzéke volt a vashoz, és az ügyes kezek alatt szép dolgok születtek. Ahogy az izzó vas formálódik az üllő és a kalapács között, ezzel a képlékenységgel formálta az ifjú kovácsinas a jövőjét. A kovácstűz izzását nemsokára egy hatalmasabb tűz izzása követte, amikor 1953 októberében megismerkedett egy Ilonka nevű lánnyal, és ez a találkozás egy életre szóló szerelem kezdete volt. Nem a mai „álompárok” kívül csillogó, belül üres szerelme, hanem az igazi, az egyetlen, az örök. 1958-ban kötöttek házasságot. A Földön rengetegen élnek házasságban, ezek a házasságok óceánnyi méretűek. De csak néhány pár képes arra, amit ők ketten megvalósítottak, hogy az átlag házasságok óceánjából világítótoronyként emelkedjenek ki, és mutassák az egyetlen helyes irányt, ami az egy életen át tartó boldogság szigetére vezet. Csak gondoljuk bele! Több mint 60 év házasság boldogságban.

Nincs ember, aki nem erre vágyik, nincs olyan, aki azt mondaná, hogy ennél van értékesebb dolog a világon, hiszen ezt nem lehet megvásárolni, kierőszakolni, és elvenni sem. Szinte lehetetlen, nekik mégis sikerült. Házasságukból két gyermekük született 1959-ben Lajos, majd 1964-ben Ilonka. A fiatal pár hatalmas lendülettel végezte napi munkáját, azt az édes kötelességet, amit vállaltak, és a család élete a békés, szeretettel teli létezés burkán belül zajlott a mindennapokban. Lajos bácsi eközben a gépész szakma felé vette az irányt a világ előrehaladtával elszaporodott gépekhez az elsők között szerezte meg a szaktudást és javította azokat és ezzel párhuzamosan dolgozott is velük. Először a hídvégi majd nyugdíjazásáig a medinai termelőszövetkezetben dolgozott. Sokszor mesélt a fülke nélküli kombájnokról, amelyekkel akkoriban a gabonát aratták, a nyári forróságban, hatalmas porban és zajban. De számára ez is már csak egy kellemes emlék volt, mert ő mindig azzal a természetességgel végezte a munkáját ahogy a Nap felkel és lenyugszik. Minden lehetőséget megragadott, hogy a családjának egyre jobb körülményeket teremtsen. Soha nem panaszkodott, soha nem látta a környezete szorongani, az elkerülhetetlen problémákat is hatalmas optimizmussal kezelte és oldotta meg. Közben gyermekeik felcseperedtek, felnőtté váltak majd megjelentek az unokák, 1989-ben Zolika később 1995-ben Olívia. Néha amikor előkerült a halál gondolata, mosolyogva legyintett és azt mondta: „Majd azt hagyjuk utoljára.” 66 év közös évet adott az élet számára feleségével. A világgal kapcsolatát lassan, de napról-napra érzékelhetően elveszítő Ilonka néni betegágya mellett minden nap ott ült a közel 90 éves Lajos bácsi, aki minden nap beutazott hozzá, táplálta, fogta a kezét, és a házassági fogadalmát soha egyetlen pillanatra nem adta fel. Számára ez is természetes volt, hiszen 66 évnyi közös történetük alatt mindent egymást szeretete határozott meg.  De a gondos ápolása, és odaadó szeretete is csak lassítani tudta a betegség lefolyását, melynek következtében 2019 november 23-án Ilonka néni szíve utoljára dobbant. Ettől a naptól Lajos bácsi számára a világ elveszítette színeit. Azokat a színeket, amikért szeretett élni. A szíve árvává vált, élete során talán először találkozott olyan problémával, amit nem tudott megoldani. Mert ebben az esetben nem volt megoldás. A feltett „miértekre” nem voltak válaszok, a keletkezett űrt nem volt képes semmi betölteni. Talán nem véletlen, hogy nem sokkal ezután jelentkeztek betegségeinek első jelei. A megsebzett lélek képes a testet is magával rántani a szakadékba. De az élet még mindig élet volt. Reggel fel kellett kelni és a feladatokat elvégezni. Közben sikerült sok szép helyre elutazni a családdal, így többek közt újra láthatta gyermekkorának helyszínét Halimbát, és életében először láthatta a tengerbe lenyugvó Napot is.

Idős kora ellenére is végig naprakész maradt a világ történéseiben. Az akarat, a szívósság, a gyógyulásba vetett hit, az utolsó percig kitartott. Vállalta a nagyon kockázatos műtétet, mert egy pillanatig sem gondolta, hogy ezúttal nem lesz elég az a szilárd eltökéltség, ami egész életében mindenhez elég volt. Az orvosok meglepetésére 30 napig kitartott mielőtt elfogyott az ereje. De egyszer mindennek elérkezik a vége, az az időpont is, amiről ő azt mondta: „utoljára”.

Márai Sándor írja, hogy valami örökre elvész bennünk, amikor eltávozunk. Valami, amit nem lehet írásba, képbe vagy hangfelvételre rögzíteni. A nagy író után megmaradnak könyvei, a nagy művész után képei vagy szobrai, a nagy zenész után megmarad a dallam, a „tétel”, melyet jegyekkel fölírt egy darab papírra. Lajos bácsi ránk hagyta önmaga emlékét. Vidám mosolyát. Pozitív életszemléletét. Az Életbe vetett hitét. Példaként állította elénk Önmagát, ahogy megtestesítette az életen át tartó szerelmet, a házastársi hűséget, a gondoskodó, fáradhatatlan apát és nagyapát.

Kérem őrizzük emlékét kegyelettel!

Ismeretlen szerző: Könnyeket hullathatsz

Könnyeket hullathatsz, mert elment,

Vagy mosolyoghatsz,

Mert élt.

Becsukhatod szemed,

S kívánhatod, hogy visszajöjjön,

Vagy kinyithatod szemed,

S láthatod, mi mindent hagyott hátra.

Emlékezhetsz rá,

S csak arra, hogy elment,

Vagy ápolhatod emlékét,

Hogy tovább élhessen.