Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2016. december 24., szombat

50. boldog karajcsont

Valószínűleg boldogabb voltam a közösségi oldalak megjelenése előtt. Keveset tudtam az emberekről, felületesebben ismertem őket, és ez jól volt úgy. Persze a kulcsemberekről mindig tudtam milyenek, mint ahogy ma is, de ma már mindenkiről tudom, mert önmaga árulja el, a szosialnetvörk oldalain azzal amit megoszt magáról, és azzal amit nem.Az, hogy az emberek többsége alapjaiban önző, érzéketlen, irigy, hazug, és ezek keveréke, ennyi idősen már számomra nem kérdés, ezzel naponta együtt tudok élni. De amikor 500 Face Book ismerősöm válik képmutató módon karácsonykor ájtatos manóvá, azt nem tudom elviselni. 30 éve még képeslapot írtunk a fontosaknak.Ma kiírjuk az üzenő falunkra: "Boldog karácsonyt minden ismerősömnek!". ...és le van tudva a szeretet. Ennél a macskám is őszintébb, amikor kaját kunyerál, és hozzám dörgölőzik. Szerintem a karácsony egy f*/szság. Zilált ideológiák alapjain teremtett, mesterségesen gerjesztett népünnepély, amit a szeretet nevű maszlaggal próbálnak fogyaszthatóvá tenni. Nagy valószínűséggel Jézus még csak véletlenül sem született decemberben, ezt az egész hülyeséget, mint annyi más rettenetet a vallás elöljárói találták ki nekünk. Szükség volt egy év végi keresztény ünnepre, a pogány téli napfordulós ünneppel szemben, ahol a tömegek egy néhány napra indokot találnak arra, hogy sanyarú életüket, és mindennapos céltalan küzdelmüket feledve ünnepeljenek, "áldozatot" mutassanak be. Ezért aztán 325-ben  Niceai zsinaton úgy  döntöttek, hogy a „legyőzhetetlen nap” napja a napisten születésnapja legyen a Jézus Krisztus születésnapja. Pont annyira fontos dátum, mint Anyák napja, vagy a Munka ünnepe. Az elmúlt közel 2000 év alatt csak néhány dolog változott. A Karácsony olyan szinten meggyökeresedett az emberek fejében, hogy már eretnekségnek számít nem imádni, vagy esetleg megkérdőjelezni annak létjogosultságát. Továbbá megváltoztak az egykori áldozatok, és áldozó helyek. Ma már az ajándék az áldozat (valójában a banki hitelből ajándékot vásárló), és az áldozás helyévé világszinten a plázák, és szupermarketek váltak. A fogyasztók az utolsó fillérjük árán is boldog karácsonyt akarnak, persze nem kapnak, de ők azt hiszik. A legelszomorítóbb az, hogy ezt a legtöbben előre tudják, mégis a karácsonyok egyfajta rituáléként évről-évre ugyanúgy zajlanak. A szeretet? Az többnyire elmarad, elfelejtődik, háttérbe szorul, vagy csak egyszerűen nem jut rá idő, mert az eszeveszett készülődés, a lakomák, a fenyő és épület díszítések mellett nem marad rá energia.  Az a rossz hírem, hogy minél nagyobb a karácsonyi csilli-villi, annál nagyobb a baj a szeretet körül, mert a csillogás nem más mint kompenzáció. 

2016. március 26., szombat

"Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok."

A címben szereplő idézet Geszti Péter agyszüleménye, ami az utóbbi időkben gyakran eszembe jut.
50 éves koromra elértem mindent, amit valaha is szerettem volna. Persze csak az én lehetőségeimhez, és igényszintemhez képest, de akkor is... Az "álomállásban" dolgozom, "álomfizetésért"és a zenekarommal olyan dalokat játszom minden hétvégén és úgy amiről egész életemben csak álmodoztam. My dreams come true. Mégis most, hogy ideérkeztem, már inkább visszafordulnék. Mert mint minden eredmény ez sem magától van, megfizetem az árát, és lehet, hogy ez az ár túl magas. Az "álomállások", amiről kezdőkként ábrándozunk valóban jól fizetnek, ezzel nincs is baj, a baj mindössze az, hogy mikor már benne vagyunk akkor látjuk, hogy amibe belemásztunk, hosszú kitartó munkával, az valójában kelepce, és ezen az sem javít sokat, hogy a rácsai aranyból vannak. A jó fizetésért muszáj lojálisnak lenned, és bármennyit is teljesítesz mindig kevésnek érezhető, és a sok feladat sok stresszt, hibalehetőséget, ez sok átforgolódott éjszakát, és a mosolygással töltött órák drasztikus csökkenését eredményezi. A jó fizetésben benne foglaltatik az állandóan rendelkezésre állás, az éjjel-nappal bekapcsolt mobiltelefon, a szabadidőben is szellemi munkavégzés, mert a cég nem éri be kevesebbel, téged akar egyben, és maradéktalanul. Állandó mondásom, hogy "egy évet a Pokolban is kibírok", de ez itt nem is a Pokol, csak egy beosztás annyi felelősséggel, ami már megterhelő.... nekem. Talán más magasabb helyeken dolgozó ember megmosolyogna ezért, mert számára már ez a szint csak egy könnyű játszma lenne. De nekem nem az. Számolom a napokat, a heteket, a hónapokat, amelyeket feladatok, értekezletek mosnak össze, és a problémák sosem fogynak el, hiszen folyamatosan generáljuk őket. Én, mint káoszelmélet hívő pedig úgy dolgozom naponta, hogy meggyőződésem, hogy a káoszban nem lehet rendet teremteni. Mégis ezt várják el tőlem. Nem tudom ezt a kettős hatást hogyan leszek képes magammal elrendezni hosszútávon. Természetesen mindezt én választottam, és vállaltam, valahol tudtam is, hogy ezzel fog járni, és az is biztos, hogy ma sem választanék másként, de egy kicsit azért gyászolom a korábbi gondtalanabb életem. Zéta a tapasztalt túrabringás, eljutott arra a pontra, hogy eladta kerékpárjait, mert nem tudta nézni, ahogy a garázsban porosodnak. Ez nem az az állás, ahonnan 3 hét szabadságra lehet menni. Hiszen akit három hétig lehet nélkülözni arra igazából nincs szükség, vagy legalábbis ez a kimondatlan szabály. Most mikor megnyitottam a blogot és a címlapon lévő képet megláttam összeszorult a szívem, a reku és a Dunau radweg láttán. Eszembe jut a sok gyönyörű táj amin keresztültekertem, érzem a folyók, és a hegyek illatát, látom az Alpok napsütötte völgyeit, és a tenger kékjét, ami a reku üléséből mindig teljesen más, mint egy autó, vagy busz ablakán keresztül. Amikor az akartam lenni, aki most vagyok, szabadon magam mögött hagyhattam mindent és belevethettem magam bármilyen túrába, senkinek nem hiányoztam és ez nagyon szabaddá tudja tenni az embert. Az az irányvonal amitől sikerült eltérülnöm jó volt, igaz nem ennyire jövedelmező, de gondtalan és boldog. De ez is csak egy periódus, egy életszakasz, aminek teljes biztonsággal vége szakad majd, és jön valami más. Akkor talán ismét vásárolok egy rekut, és a Duna menti kerékpárúton tekerve lehet már az unokámmal megteszem a következő nagy túrát, és még csak nem is fogok gondolni arra, hogy ezzel egyidejűleg valahol, valakik olyan feladatok megoldásán fáradoznak, amelyekre ők sem fognak öregkorukban már emlékezni, mert valójában nem fontosak, csak ők annak hiszik. Az Élet nem arról szól, hogy levegőtlen irodákban, műfényben kreált problémákat oldjunk meg. Az Életnek az életszeretetről kell szólnia, és annak a néhány embernek a szeretetéről, akik fontosak számunkra.Minden más csak sár és kavics.