Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. december 22., szerda

Napsugár nélkül

Még keresem az okot, hogy vajon mivel haragíthattam magamra Istent, hogy az egyik csapást a másik után zúdítja rám. Bizonyára mindenkinek ismerős az érzés, amikor van egy probléma, amiről azt hisszük az a legnagyobb, és erre jön egy következő aminek a fényében az addigi hű de nagynak vélt esemény jelentéktelenné válik. Egyszer írtam az értékstruktúrákról amely minden ember életében jelen van. Ennek a piramisnak a csúcsán lévő értékeink sérülését nem vagyunk képesek elviselni károsodás nélkül. Az én piramisom csúcsán egyértelműen a családom áll.

Az osztálytársai úgy híják Őt: "Napsugár". Nem is tudják ez számomra most mennyire találó volt. Napsugár nélkül képtelen vagyok élni, mint egy növény a nukleáris télben napról-napra sorvadok el, és tehetetlenül nézem a leépülésem.
Az egyik csúcsértékem Ő, tőle leszek erős, és bármire képes, ők együtt adják a bölcsességemet, vasbetonpillérként tartják a lelkemet. Nélkülük pillanatokon belül összeomlok, és minden, ami valaha is számított nekem értéktelenné válik. 
Miattuk vagyok állandóan optimista, és jókedvű, ha valami szépre vágyom Bennük gyönyörködöm. 

Minden mindig olyan egyszerűen indul. Két hete  kislányom belázasodott, Tőle ez eléggé szokatlan dolog, hiszen komplett  tanévek múlnak el egymás után anélkül, hogy Ő megbetegedne, de hát azért nem lehetetlen. Hétfőn orvos, Augmentin kúra, telnek a napok a láz az egekben, nem egyszer 40 fok felett. Mivel nem hagy békén a dolog visszaviszem még a határidőn belül az orvoshoz. Mellkasröntgen, és azonnali kórházi ápolás. A tortúra itt kezdődik. Az első látogatásnál, valami kikapcsolt bennem, ettől a perctől nem tudtam másra gondolni, és nem érdekelt senki más csak az, hogy Ő meggyógyuljon. Az aggodalom szinte az eszemet vette. Eddig is rossz véleményem volt a magyar egészségügyről, de ez az egy hét lerombolta bennem még azt a kis maradék illúziót is, ami megmaradt az évek során. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a megfelelő működéshez milliárdok hiányoznak minden évben, de pontosan azzal volt a legtöbb problémám, ami nem pénz kérdése. A kórház felszereltsége gyalázatos, ez pénz kérdés, viszont a kislány körül dolgozó mintegy 15 főnyi ápolószemélyzetből talán négy-öt rátermett, és valóban a gyermekosztály kritériumainak megfelelő ápolóval találkoztam. Az osztály tele van friss diplomás, huszonéves határozatlan orvosnővel, akikről süt a rutintalanság. A frusztrált személyzet nem alkalmas arra, hogy gyermekeket ápoljon, a rettegő, érzékeny lelkiállapotban lévő kicsik számára ezek az emberek rémálmaik megtestesülései. Ez nem pénz kérdés. Ugyanazért a fizetésért, vannak olyan ápolónők, akik kedvesek a gyerekekkel, akik halkan beszélnek velük, és tényleg érdekli őket a kis emberek gyógyulása.  A jó szó, a simogatás, egy ölelés lehet fontosabb komponens a gyógyulásban, mint a beadott tabletták. A pénztől senki sem lesz tehetségesebb. Az összes idő alatt míg bent voltunk nem volt egyetlen alkalom sem, hogy egy vénát elsőre eltaláljanak. Az én lányom karja két vérvétel kapcsán kilencszer lett átszúrva. Volt egy kislány akinek infúziót szerettek volna bekötni, de ezt félórás kínzás után végül is feladták. Az emelet ahol tartózkodtunk csak légzőszervi betegeket látott el, míg a folyosó végében egy lengőajtó mögött volt a fertőző osztály.  Természetesen a két osztályt ugyanazon személyzet látta el, ennek meg is lett az eredménye, mert kislányom a normál osztályon elkapott "valami kalici szerűség" vírust (idézet a doktornő szakszerű meghatározásából, igazából szerintem fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mi történt). A tüdőgyulladást így most már egy emésztőszervi probléma is súlyosbította, ennek köszönhetően még jobban legyengült és négy kilót fogyott. Írhatnék, még az este adott helyettesítő gyógyszerekről amelyek olcsók ugyan de csökkentett hatóanyagúak, írhatnék, az egész emelet által használt közös inhalációs pipákról, amelyektől minden gyereknek csupa seb volt a szája, a durva kiabálós, gyerekeket rángatós ápolónőkről, a hatalmi előnyét  kiélő doktornőről. Mindez 2010-ben Magyarországon. A szülő mindezek közben tébolyultan keresi a lehetőségeket az útvesztőben, próbál az információ hiányában következtetni, miközben az orvosok száját minden magyarázat nélkül félelmetesebbnél félelmetesebb szavak hagyják el, Hepatitisz, TBC stb. Közben megértem, hogy  egyetlen reményünk csak az a kicsi immunrendszer lehet, ami ott működik a gyermekünk szervezetében. A látogatási idők után pedig már készülünk a következőre, álmatlanul átforgolódott éjszakákat követően véreres szemmel visszük a frissen főzött otthoni teát, mintha valami örök élet elixírt szállítanánk. A környező világ eközben teljen elhomályosul, járunk az utakon, de nem látunk semmit, közben közeledik a Karácsony de erről sem tudunk már. A csodát várjuk egy zárójelentés formájában, ami megszabadít mindannyiunkat ettől a lidércnyomástól. Egy végtelen hét telik el mire kiszabadulunk. Mintha függönyt húznának fel a világról, ahogy a a kórház porta felé sétálok táskákat cipelve visszatérnek a világ színei, a hangok élesebben szólnak, és újra tudok mosolyogni. Nemrégiben azt írtam, hogy nem hoztam létre semmi maradandót, ami talán még mindig igaz, de valamit azért létrehoztam, egy családot aminek a tagjai szeretik egymást, és minden áldozatot meghoznak a többiekért. Igaz, hogy ez is, mint minden mulandó dolog, de talán mégis valódi értéknek mondható. Persze nem egyedül tettem, hanem Vele. Egy klasszikus egy fiú-egy lányos család vagyunk, itt élünk Tolna-megye egy aprócska területén boldogan. Ez az egy fiú-egy lány közben életünk értelmévé válik, ami borzasztóan sebezhetővé tesz minket.
Még néhány kontroll vizsgálat, és remélem megnyugtatóan lezárul ez az ügy is, és bekerül a rossz emlékek tárházába. Én pedig egy életre nem felejtem el, milyen lenne Napsugár nélkül "élni".

6 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

Szomorú tanulság, hogy ma Magyarországon NEM szabad olyan beteggé válni, ami kórházi ápolást igényel. Ha mégis, jobb, ha egy családtag lehetőleg reggeltől estig ott ül a beteg ágya mellett és ellátja a személyzet helyett ( bár ezzel nincs minden megoldva, de legalább a beteg valamelyes védelmet élvez, míg hozzátartozója ott van). Továbbá, meggyőződésem, hogy nem kerestetek meg senkit, (vagy ha mégis, akkor nem a megfelelő személyt)s ajánlottátok fel az első pillanatban a jattot, így hát „csak egy” volt kicsi lányod a sok között. És nem elég fizetni az orvosnak, az ápolónőket is meg kell fizetni.
Végtelenül szomorú, és átkozottul felháborító a történet. Ám sajnos nem egyedi. Te írtál róla, más hallgat, és NEM változik semmit, sőt…
Szívből örülök, hogy legalább az ünnepeket – remélhetően egyre jobb egészségben – együtt, otthon tölthetitek !

szuzi írta...

Kívánom, hogy meggyógyuljon a picike. Jobbulást és sok erőt nektek.

Sajnos ami ma Magyarországon az egészségügyben megy kriminális, nincs is jó szó rá.

Zéta írta...

Az, hogy beteg leszek vagy sem és mennyire az nem elhatározás kérdése. Undorítónak tartom, hogy ebben az országban valahogy nem akar kikopni az orvosokból ez a hozzáállás. Semmilyen más szakmában nem fizetnek azért plusz pénzt, hogy rendesen végezd a dolgod. ha nem így teszel kirúgnak. Ezért egyre jobbnak tartom a cigányok körében elterjedt orvos motivációt. Mely szerint: "Ha valami baja lesz a gyereknek, elvágjuk a torkod!" Mégis mit képzelnek magukról ezek a tetű fehér köpenyesek? Nekik nem elég a 200 ezer, én pedig adjak a minimálbérből, és legyen elég a maradék. Miért is? Mert kiszolgáltatott vagyok? Szemét férgek, tisztelet az elenyésző kivételnek.

@X írta...

Bocs' (többszörösen is- mondom jó előre!) 2 fiam van,- (30 év felettiek )- és ma már meg nem mondom, hogy hány éves korukban nem egy (!) ilyen eset előfordult velük - (emlékezetem szerint 3)- 80-as évek elején - Pécsett(!) - ahol bizony (szintén)nem nagyon tudták,mi lehet a baj !-(kezdetben még a vakbelét is kivették volna...) és ráadásul az orvos "arab vagy néger" volt - még csak azt sem nagyon értettem, mit mond. Stb. (nem panaszkodás!-tényközlés!) - így aztán együttérzésem!
Mellesleg én ma már - sem nem védem,sem nem támadom sem az orvosokat,- se senkit ! - szerintem attól még csak jobban "önmagamat" készíteném ki! (Lényegtelen, hogy nem nagyon értek egyet az előttem szólókkal !-sem) [Azt is tudom, a legtöbb ember a maga baját tartja a legsúlyosabbnak! - mindenkitől elnézést! ] - Az viszont csak egy "kósza gondolat" részemről,-hogy majd hogy' akarod megélni, ha pl. gyermekeid "kirepülnek a házból?" - ( sokféle "kirepülés" létezik... feleségként elviszik... vagy mehet(nek) külföldre is - és ilyesmik.) Na, de majd mindent a maga idejében!
Természetesen kívánom, hogy mindez "elfelejtődjön!" - ( viszont épp' tapasztalom, hogy - valahogy - én sem tudtam több mint 20 év után sem "elfelejteni!" )

tengelic írta...

Ma délután, ahogy a városba utaztam, láttam a buszon egy kislányt és az apukáját. Egy szánkó is volt velük. Szánkózni voltak a közeli faluban s most, hogy sötétedett, utaztak vissza a városba. Ültek a négyes ülésen és a kislány az apukájának dőlve aludt. Jól ki voltak pirulva. Az apuka szeme is le-lecsukódott, de azért résen volt. Eszembe jutott róluk Zéta és a kislánya, amit kislányuk betegsége során átéltek. Mert az a kislány ott a buszon biztonságban érezte magát az apukájának dőlve és az apukája is.
( A buszt egy fiatal szőke hölgy vezette a havas téli úton.)
Elemi igény, hogy biztonságban érezhesd magad a világban. Hogy ez embereken múlik? Emberek hozzá(d)állásán? Igen, azon is, de nemcsak azon. Van úgy, hogy a felnőtt sem érzi magát biztonságban, de a gyerekek felé csak azt kell sugároznia, hogy minden rendben. És ez a legnehezebb.
Azok a cigányok, akik már oda jutottak, hogy előre megfenyegetik az orvost stb., hogy ha baja lesz a gyereknek, akkor annyi neki... Nos, ők már rég nem érzik biztonságban magukat a világban és nem bíznak az orvosban és talán már senkiben sem, s így próbálnak valami garanciát venni a tisztes emberi hozzáállásra. Legalább eggyel több negatív tapasztalatuk van, mint amit el bírtak volna viselni.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor Pécsett dolgozott a szívsebészeti klinikán. Ott jó légkör volt. Neki jó szemlélete van s az meghatározta az egész osztály hozzáállását. Sosem jártam ott, de ismerem dr. Papp Lajost a beszéde alapján, tudom, mi van a szívében. Hiteles ember. Kívánom, találkozzatok mindinkább hozzá hasonló szemléletű emberekkel az egészségügyben és másütt is. Mert vannak. Valóban nem kellene, hogy a "több fizetésért jobban dolgozunk" c. csapdába essenek sokan. Most ajánlották tanácstalan pályaválasztóknak valahol, hogy olyan pályát válasszanak, amit akár pénz nélkül is szívesen csinálnának. Így nem fásulnak bele.
Az egészségügyben, mint az oktatásban is működik a kontraszelekció. És nem minden ember tudja függetleníteni magát munkájában a köznapi gondjaitól. Plusz hajt a pénzért, túl sok ügyeletet vállal, főleg hétvégén, hogy több pénzt kapjon... Tudom, nem mentség a Zéta által is tapasztalt hozzáállásra, de eszembe jutott.
S ekkor szorul ökölbe a kezem a tehetetlen dühtől, hogy pont innen hiányoznak azok a pénzek, amelyeket egyesek, de kettesek is lenyúltak.
Végül is Zétáról és Napsugárról - ugyan sosem találkoztam velük - ez a buszos kép maradt bennem: ahogy a szánkózástól kipirult kislány apukájának dőlve alszik. S a busz egy rátermett szőke hölgy által vezetve halad - minden szőke hölgyek elleni előítélet és minden negatív körülmény (csúszós téli út) dacára - lassan, de biztosan a célja felé. S az utasok is vele jutnak közelebb céljaikhoz pl. otthonukhoz.
Jó utat.

aranyos fodorka írta...

Január 4. Egész nap gondolok Rád.
Nagyon várom a jelentkezésedet !