Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. augusztus 31., vasárnap

Maczkó Edit: Vágyakozás

Rá kell néha jönnöm, hogy a művészet többévezredes előnyben van velünk szemben, míg én itt dadogok a különböző bejegyzéseimben, próbálom az agyamban ülő ködből időnként előbukkanó sziluettek képét mások számára is érzékelhetővé tenni , addig a művészek néhány sorban tízszer ennyit képesek elmondani. A következő kis szösszenetet a Verspatika oldalon találtam. Igaz nem sok köze van kerékpározáshoz, de ha az eddigi tendenciák folytatódnak a blogomnak is lassan csak annyi lesz a bicajos vonatkozása, hogy a leírt gondolataim tekerés közben támadnak.




Szellő lennék tűző napban,
megmártóznék patakhabban,

tarka mező, lepke szárnya,
égbolt ékes szivárványa.

Virág lennék, illatfelhő,
szurok égen csillagernyő,

pillekönnyű hópelypárna,
haldoklónak puha ágya,

hajléktalan menedéke,
háborúra világbéke.

2008. augusztus 27., szerda

Reggelek és kezdetek

Egy reggel a sok közül.
5:00! Kiengedem a fékeket jobb lábam megfeszül a pedálon a bicaj megindul alattam. Tetszik vagy sem a nyár vége megállíthatatlanul közelít! Minden reggel nagyobb a sötétség ebben az időpontban. A közel fél órás út alatt már végig bekapcsolva tartom a lámpákat. Szeretem ezeket a hajnali tekeréseket, a levegő kellemesen hűvös, már nem meleg, de még nem az őszi csípős fajta. Gépiesen tekerek, nézelődöm és gondolkodom. Minden reggel úgy nézem a körülöttem lévő dolgokat, mintha először látnám. Ez bizonyos értelemben igaz is. Hiszen annak ellenére, hogy mi úgy érezzük minden reggelünk egyforma, egész életünkben nincs két egyforma reggelünk. Ezen a reggelen a házakat nézem, a legtöbb ablakon már lámpafény világít az utcára, ez még érdekesebb lesz amikor a városhoz közeledem és a sok panelház ablakát látom. Az ablakok mögött idegen férfiak ébrednek, jó vagy rossz kedvvel, számba veszik sok ezredszer a jövőjüket, a távolabbit vagy csak az e napit. Minden reggel egy új kezdet. Egy útelágazás, ismét döntünk, folytatjuk az eddigi módon életünk, változtatunk rajta, esetleg felrúgunk mindent, és teljesen más irányba kezdünk. A idegen férfiak mellett idegen nők, akik más gondolatokkal, más érzésekkel ébredeznek ebben az időben. A legtöbben arra gondolnak, ismét egy új nap, új kör a mókuskerékben, amit a család kiszolgálása, a gyereknevelés, a háztartás, a munkahely jelent minden nő életében. Egy részük rezignáltan, mások örömmel vetik bele magukat a reggelbe, és a szokásos kávé, vagy kakaó után máris a napi teendők szorítanak ki minden más gondolatot a fejekből. Közben a gyerekszobák puha, jó illatú melegében az iskola kezdéstől biztonságos és megnyugtató távolban, legszebb álmát alussza a következő generáció. Nincs még ok amiért aggódni kéne, hiszen anya, apa mindent megold egyelőre. Ők így hiszik!
Ébred az ország. Az utakon sorstársaim a legváltozatosabb módon igyekeznek a munkába, ahol kedves és elviselhetetlen emberekkel állnak rokon- és ellenszenves viszonyban. A szerencsésebbek jó kedvvel igyekeznek, mert tudják a munkájuknak eredménye van, évente felmutatható eredménye. A kevésbé szerencsések a sokadik hitel, sokadik törlesztő részletéért dolgoznak, kilátástalanul, és a hitelek lejárta a végtelenbe nyúlik. Reggel van, egy új kezdet, nem csak a nap kezdődik, hanem az életünk újraindul, lehetőségeket tár elénk direkt vagy indirekt módon, csak rajtunk múlik, hogy ezen lehetőségek közül melyikkel élünk, és melyikkel nem. A kezdet egyben a vég kezdete is, hiszen egy nappal közelebb vagyunk a véghez. Sok reménnyel ébredő embernek ez a nap az utolsó lesz, amit ebben a pillanatban még nem sejtenek. Milyen jó lenne őket figyelmeztetni, de ehhez isteni hatalom kéne, az meg számunkra nem adatott meg. Semmivel sem vagyunk többek, mint aki az út szélén heverő halott cica volt egy órával ezelőtt, ő is csak tette a dolgát, de egy váratlan esemény (autó) miatt ez lett az utolsó földi napja. Az állítólagos intelligenciánk legalább annyi új veszélyhelyzetet teremt, mint amennyit kivéd. Alattam szalad az aszfaltcsík, fogynak a kilométerek, nemsokára a munkahelyemre érek. Kelet felől reménykeltően világosodik az ég, a Nap néhány perc múlva átveszi a hatalmat a sötétség felett. Egy mögöttem maradt csendes házikóra gondolok, egy ébredező Nőre és két mélyen alvó gyerekre. Még egy kanyar, fékezem. Worktime!

2008. augusztus 5., kedd

Horvátországi utórezgés

Megvallom őszintén, kicsit féltem ettől a túrától. A 1992-1995 között zajló boszniai háború, még televízión át is félelemmel töltött el akkoriban, és ennek nyomait még ma is őrzöm magamban. A szerb és horvát népről a háború egy kicsit negatív képet alakított ki bennem, hiszen a konfliktus leginkább két népcsoport faji összeférhetetlenségeként maradt meg számomra. Ezért a túra megtervezésébe már vegyes érzelmekkel kezdtem bele. Egyrészt tudtam, hogy a táj gyönyörűsége megéri az áldozatot, másrészről féltem attól, vajon hogyan fogadnak minket idegeneket az ott élő emberek. Ma már kicsit feleslegesnek tűnő módon, kínosan vigyáztam arra, hogy a túraútvonal véletlenül se érintse Boszniát. Ugyanilyen fenntartásaim voltak a vadkempingezéssel kapcsolatban is, hiszen ezt igazán sehol sem kedvelik a helyiek, de az ott élők toleranciája miatt legtöbbször semmiféle akadály nem merül fel, ha egy erdőben vagy mezőn felállítjuk sátrunkat. Féltem továbbá a közlekedéstől, hiszen ez az ország nem kifejezetten kerékpáros paradicsom, kevés kerékpárútja van, a főutak forgalmáról semmi tapasztalatom nem volt. Szerencsére minden kezdeti aggodalmam szükségtelen volt. Mindenről csak pozitívan tudok írni.

  • A közlekedés:
    Nem tudom mi az oka, de a határon átérve, megszünt a magyaroldalon annyira természetes fenyegetettség érzés. Tehát az állandó félelem a figyelmetlen nemtörődöm autósoktól, akik 10 cm-rel a térdünk mellett előznek, akik kinyitják az autóajtót miközben mellettük megyünk el, akik gondolkodás nélkül befordulnak a kerékpárútra anélkül, hogy eszükbe jutna, hogy azon esetleg kerékpáros is közlekedhet. Ebben az országban nem ilyenek az autósok. Az országban megtett közel 900 km alatt egyetlen Magyarországon általánosnak mondható "éles" helyzetünk nem volt. Én nagyon boldog lennék, ha itthon hasonló figyelmet tapasztalhatnék az autósoknál. Igaz kerékpárútjuk az nagyon kevés van, ami van az nagyon jó minőségű, de minden főútjukon lehet kerékpározni, és ezt most nem csak arra értem, hogy nem tiltott, hanem arra, hogy az életed nincs nagyobb veszélyben, mint egy magyar harmadrendű úton. Amikor egy elágazónál a főútról balra szerettem volna lekanyarodni, a szembejövő autó akinek egyértelmű elsőbbsége volt megállt, és mögötte a többi is, mindenféle dudálás, mutogatás, kiabálás nélkül. Ebből látszik, hogy ez náluk napi rutin. Dudát egész úton csak a kamionoktól hallottunk akik így jelzik az előzési szándékukat, főként a hegyi utakon, egy idő után meglehet szokni, bár kezdetben zavart. De türelmesen jöttek mindaddig a mi tempónkban amíg nem volt tiszta az előzéshez szükséges útszakasz előttük, és egyszer sem fordult elő a magyaroknál oly gyakori "pótkocsi ráhúzás". Nem tudom minek köszönhető ez a másság, talán a rendőrségi fellépés hathatósabb (értsd kisebb korrupció), vagy az emberek jövőképe jobb, nem idegbetegek, anyagilag kiegyensúlyozottabbak (bár nálunk sem a csóró Suzukisokkal van a gond), mindenesetre tény, hogy ebben is lemaradtunk tőlük. Ahogy átléptük a magyar határt visszafelé, már néhány kilométeren belül, a minket 100-al előző Citroent egy Audi próbálta előzni 160-al, ezzel majdnem elsodorva minket.

  • Az emberek
    Amiért nagyon örülök hogy ezt a kirándulást kerékpáron tettem meg és nem autón, az a közelség amivel a horvátok mindennapjaiba betekintést nyerhettem. A mi országunk és az övék közt van néhány olyan különbség ami sajnos az ő javukra szolgál. Az egyik legszembetűnőbb, hogy őket még nem öntötte el az a fajta amerikai agymosás amiben mi már derékig gázolunk. A mi népünk eljutott addig, hogy amerikai modell szerint szeretne élni, azaz mindenki elegáns irodában, maximális kényelemben szeretne hatalmas pénzeket keresni amiket aztán plázákban, és egyéb státuszszimbólum hajszoló módon elkölthet. Valahol elfelejtettük azt, hogy a sikerekért áldozatot kell hozni, és, hogy a társadalomban szükség van azokra is akik élelmiszert termelnek. Ezek az emberek pontosan ugyanolyan értékesek, mint egy közgazdász, vagy ügyvéd stb.. A horvát emberek nagyon nagy része családi gazdaságokban dolgozik Igen vállalkozó! De nem úgy mint a magyar vállalkozó, hanem normális módon. Nálunk ha egy mezőgazdasági vállalkozónak egy kicsit jobban megy rögtön csodaautót vesz, kastélyt épít, és John Deer traktort lízingel. Ennek kint nyoma sincs. A gazdaság alapja a család. A mezőkön apáról fiúra száll a mesterség, ahogy valamikor nálunk is így volt. Ennek náluk lépten-nyomon példáit láttuk. Ahogy a reggeli ébredező falvakon áttekerve, a gyerekek viszik a tejcsarnokba a frissen fejt tejet, ahogy a mezőn apuka tanítgatta fiát a traktorral forgolódásra, ahogy este jönnek be a mezőről a gépek, elöl jött anyu a rendsodró adaptert húzva, ezt követték a gyerekek, akik a bálázó adapter húzták, és végül jött apa a már felbálázott szénával. A lakóházak nem hívalkodó paloták, egyszerű igényes épületek, melyek mellett a pajták ugyanolyan színvonalon megépítettek, és a gépek megfelelő becsben tartottak, a nekik készült színek alatt. Munka folyik, szorgalmas, becsületes, és jókedvű munka. A jókedv hátterében valószínűleg az áll, hogy a munka eredményt hoz évről-évre. nem vegetálást biztosít a családoknak, hanem boldogulást haladást. Így talán a felnövekvő nemzedék számára sem "ciki" a mezőn dolgozni és a családi gazdaságot tovább vinni. Valamit mi elrontottunk. Talán már nem most, hanem nagyon régen. Mi ezt az egészet elfelejtettük. A mi fiataljaink nem a saját lábukon állnak, hanem multinacionális, és külföldi vállalkozások által alkalmazott ipari robotokká váltak éhbérért. Ezzel rögtön determinálják sorsukat, folyamatos kilátástalanság mellett vegetálnak, depresszióba esnek, és maguk sem tudják mitől boldogtalanok. Lehet, hogy minderről a felső vezetés tehet, nem tudom nem vagyok közgazdász, sem politikus. De én a legfőbb különbséget a hangulatban látom. A horvátok bizakodóak, optimizmusuk alapja, a folyamatos fejlődés, ami az országban mindenhol jelen van. A házakon nemzeti zászlók vannak, a gyerekek nem egy ruhadarabja nemzeti színű. Náluk nem ciki szeretni az országot ahol élsz, ahol az őseid éltek. Az óriás plakátok horvátul beszélnek nincsenek tele angol kifejezésekkel, és ez szinte mindenre jellemző. (Mondom ezt úgy hogy, én személy szerint imádom az angol nyelvet!)Védik a nemzeti identitásukat, és szerintem jól teszik. Az hogy ők járnak jó úton és nem mi, már most is látszik, néhány év múlva teljesen egyértelmű lesz. A fekvő bicikli itt is különlegesnek számít, hiszen nem túl gyakran látnak ilyent. Amikor az egyik ház előtt elmentünk egy este, amelynek az udvarán 3 középkorú férfi beszélgetett, a bicajom láttán felugrottak, a fejükön lévő szalmakalapot a levegőbe dobálva ujjongtak. Hát ilyen a hangulat Horvátországban. Azok a horvátok akik az utunkba kerültek, kivétel nélkül mind kedvesek, barátságosak, és segítőkészek voltak. Nyoma sem volt idegengyűlöletnek, sőt még tartózkodásnak sem. Titokban azon vettem észre magam, hogy elkezdtem nekik drukkolni. Szívből kívánom nekik, hogy tudják tartani ezt a fejlődést, és irányvonalat amiben ebben az évben találtuk őket, és azt is szeretném ha valami hasonlót látnék saját kis hazánkban is, Legalább nyomokban. Mert mindenki elhiheti, egy országot már az útjelző tábláinak kihelyezéséről is meglehet ítélni. Kaposvár és Dombóvár közt fordult elő velünk, hogy a főútról kerékpárútra tereltek minket, ami egy kukoricatábla mellett minden átmenet nélkül véget ért. A mellette lévő főúton kerékpáros tiltótábla. A kerékpáros innentől kénytelen a levegőbe emelni biciklijét, és erős szárnycsapásokkal egy ismét kerékpározható vidékre távozni. Ez egy logikátlan dolog, amivel a magyarországi szakaszon többször találkoztunk, horvát földön sehol. A két ország közti különbségeket abban látom, hogy az élet minden területén hasonló átgondolatlan szabályzások vannak nálunk, míg náluk ezek nem jellemzőek. Hogy erről ki tehet, azt döntse el mindenki saját maga. Én csak annyit tudok, hogy bennem a horvátokról alkotott kép a bizonytalanról pozitívra változott, én úgy éreztem magam náluk, mintha Ausztriában kerekeznék. Ez pedig nem kis dolog.

2008. augusztus 3., vasárnap

Kreatív lettem.

Teljesen váratlanul kreatív lettem. Ez új. Olyan váratlanul ért az élmény, hogy kell egy kis idő míg képes leszek feldolgozni. Ezúton is köszönöm Exitnek akinek a blogján én is rendszeres látogató vagyok, és csak csodálom, hogy az ő fényképezőgépén keresztül a legegyszerűbb dolog is varázslatossá képes válni.

Akiket én kreatívnak tartok és még nem kapták meg a díjat:

  • még egy kicsit gondolkodom ezen :)





a szabályok:

* helyezzük ki a logót a blogban
* nevezzük meg saját blogban az adományozót,
* továbbá díjazzunk 5 blogírót,
* hagyjunk üzenetet a kiválasztott blogokban.

2008. augusztus 2., szombat

Adria túra

A legutóbbi Duna-menti kerékpártúra óta már eltelt néhány év, és megérett az idő egy újabb komolyabb tekerésre, amit az idén sikerült mevalósítani. A cél a horvát tengerpart volt, ahova a kezdeti tervek szerint négyen, majd az elindulásra már csak sajnos ketten maradtunk a fiammal akik neki vágtak. Eredetileg Exit bicajos barátunk jött volna velünk, akinek az időbeosztása tette lehetetlenné a túrázást, sajnos a jó társaságon kívül, egy remek fotóst is vesztettünk, így a túra során készült képek csak az én fényképezési tudásom és gépem minőségi szintjén készültek. A negyedik vállalkozó a kishúgom lett volna, aki újrakezdő bicajosként vágott volna az útnak, azonban az felkészülés alatt az egyik 100 km-es laza túránál úgy döntött (szerintem helyesen), hogy nem indul el velünk, mert úgy érzi nem lenne képes a napi távokat teljesíteni. Így hát ketten maradtunk, aminek előnyei és hátrányai is vannak. Az előnyök közé tartozik, hogy csak két embernek kell egymáshoz igazodni, a hátrányokhoz, hogy négy kerékpáron könnyebb elosztani a felszerelést. Én egy régebbi gyártmányú Action Bents fekvő bringával indultam ami viszonylag új szerzemény, még csak 880 km-t ismerkedtünk, de úgy éreztem nem lesz gond vele. A fiam egy egyszerű mountain bike-al jött amit már a Passau-i túrán is használt. Horvátország nem kifejezetten kerékpáros ország. Szinte semmi érdemlegeset nem tudtunk felkutatni az indulásig ami az ország kerékpározhatóságáról szólna, így három alternatív útvonalat dolgoztunk ki, amelyekből, majd az adott helyzetben választjuk ki a tényleges útirányt. Az eredeti célunk Novi Vinodolski lett volna. Sajnos bárhonnan, és bármerre megyünk a Dínári-hegységen át kell küzdeni magunkat Ezt mi eredetileg az Ogulin és Novi Vinodolski között lévő 1083 méteres hágón keresztül szerettük volna megvalósítani. Menet közben módosítottuk a végcélt Senj-re mert az út során kiderült, hogy a térképünkön sárgával jelölt utak minősége, és megbízhatósága nem megfelelő, és nem kívántunk ezer méteres magasságokban potya kitérőket tenni ezért választottuk a főútként jelölt 23-as utat ami egyenesen Senjbe vitt Karlovactól. Az utat három szakaszra bontottuk, ezeket szakaszonként egy nap alatt szerettük volna megtenni. Első szakasz Magyarország Szedrestől-Berzence, második szakasz minél jobban megközelíteni a hegységet, harmadik szakasz átmenni a hegyeken a tengerpartig. Az út során spártai körülmények, vadkemping sátorban, hogy ne úgy érezzük magunkat mint otthon, mert szerintünk ez a túra. És akkor következzék az út leírása.


  • Első nap 2008 07. 21.
    A reggelre tervezett indulás már csúszott, ugyanis szakad az eső. Aztán 9 óra felé csillapodik majd eláll. A meteorológusok esküsznek rá, hogy a dél-nyugat felől érkező esős front délutánra átvonul az országon. Ez nekünk pont jó hiszen mi dél-nyugat felé megyünk, nosza akkor indulhatunk, végül is egy kis eső belefér estétől meg jó idő lesz. Már megint elhittük. Mindig bevesszük a meteorológusok dumáit. Fogalmuk sincs róla mi lesz néhány óra múlva, azt meg ne is kíséreljék meg kitalálni, mi lesz több nappal később. Mindegy az aktuális infók birtokában 9.30-kor jókedvűen elindultunk. Bonyhádon már kiderült, hogy otthon hagytunk egy kisebb rántotthús adagot, de feleségem itt még könnyedén utolért minket autóval, így most már teljes élelemkészlettel robogunk tovább. Borús idő volt, de nem esett, sorban hagytuk el a dimbes-dombos tájon a kis településeket. Pihentek voltunk még meg sem kottyantak az emelkedők, pedig a bicajokon közel 20 kg-nyi teher volt. Kaposvári Lidl-nél feltöltöttük ásványvíz készleteinket és robogtunk tovább. Közben az esős front semmiféle jelét nem adta elvonulási szándékának, helyenként szemetelt, néhol jobban esett. De nagyon nem izgatott minket mert ugye sokáig nem tarthat. Ez így ment estig amikor is már nagyon közel volt a határ, és sátorozásra alkalmas helyet kell találnunk. Ezt Berzence előtt egy mesterséges tó partján találtuk meg, nem volt éppen ideális de a sötétedés miatt már nem volt sok időnk tovább keresgélni. Gyorsan felállítottuk a sátrat, vacsoráztunk, és hálózsákokba bújtunk. A közeli terményszárító zaja, és a rendszeresen felhangzó három lövésszerű dörrenés miatt nem túl nyugodtan aludtunk, főként az rombolta tovább a hangulatunkat, hogy 4 óra körül újra kopogni kezdett az eső a sátor tetején.
    Az 1. nap során megtett út 173 km tiszta tekerés idő: 7h57m.


  • Második nap 2008 07. 22.
    Reggel hétkor keltünk. Az ég reménytelen. Napnak a nyomát sem látjuk. Szerencsére az eső pillanatnyilag nem esik, így a sátor szárad amíg reggelizünk. Sátorbontás majd irány a határ. Már 8 óra előtt a túloldalon vagyunk. Akkor még nem tudjuk, hogy a horvát főút nem egyenlő a magyar főúttal, így óvatosságból Zdala felé vesszük az irányt, ami egy kicsit hosszabbítja a távot. Az első megállónk egy kis falu boltjánál van, ahol a térkép nézegetés közben egy kedves hölgy Krizevci felé terel minket. Ez a fajta kedvesség, segítőkészség egyébként az út egésze során jellemző lesz a horvátokra. Nem tudok róluk negatívumot írni. Legalábbis az a néhány tucat ember akivel kontaktusba kerültünk nagyon kedves volt. Krizevciben találunk egy Lidl áruházat, amiben ugyanazok a termékek olcsóbbak, mint a kaposvári áruházban. Ennyit a dübörgő gazdaságunkról. Fele napunk azzal megy el, hogy kerülgetjük Zágrábot. Sajnos Zágráb mellett olyan autópálya dömpinget jelöl a térkép, hogy amennyire lehet szeretnénk elkerülni ezeket, de magát Zágrábot is. Az általunk választott útvonalnak van egy kis bibije, ez egy 16 km-es kerülő, hogy a Száva folyón áttudjunk kelni. A térképünk Oborovo és Orle között mutat egy hidat, hát ezt vesszük célba. De nincs híd. Egy idős juhász emberrel próbálunk szót érteni, aki persze csak horvátul beszél. Egy életre megtanuljuk skela=komp. Egy nagyon egyszerű kis komp viszi át a járműveket, nem tudjuk milyen idő beosztás szerint, de egyszer csak előkerült a kompos és átvitt minket. A kompot valójában a folyó sodrása működteti, egy drótkötél pályához van erősítve, és amikor eloldozzák egy egyszerű kormánylapát segítségével átkormányozza a túloldalra, majd kiköt, vissza ugyanígy. A kompos nem fogadott el pénzt, ezen meglepődtünk. Még mindig Zágráb mellett V. Gorica-ból kifelé jövet vagyunk, amikor eltévedünk a dombok között a térképen sárga színnel jelölt utakon. Van olyan útjelző tábla ami öt olyan települést tüntet fel iránynak, amelyek a mi térképünkön nem is szerepelnek. Egy szembejövő autós végre tud angolul, de ő sem tudja hol van mint utóbb kiderül. Az út minősége pocsék, zivatar közeleg, ja és esik az eső folyamatosan. Egyszer csak varázsütésre kikerülünk a dombok közül, mint később rájövünk a mi verziónk volt a jó, csak a térképünk pontatlan. Ekkor határozzuk el, hogy maradunk a főutakon, és a végcél innentől Senj. Közben este lesz már 20 óra, és mi már 12 és fél órája úton vagyunk. Tábort kéne ütni, de minden tiszta víz, és ennél undorítóbb dolog nincs mint a vizes földre teregetni a cuccokat. 20h 30-kor egy hídhoz érünk A falut D. Kupcina-nak hívják a patakot mely fölött a jó széles híd áll Kupcina-nak. Hirtelen jön az ötlet, hogy a híd alatt üssük fel a sátrat, hiszen az száraz terület, ha esetleg éjjel esne az eső még, akkor nem ázunk egyáltalán. Gyorsan letoljuk a bicajokat a híd alá. Sátrat állítunk, konzervet melegítünk, már erősen sötétedik mikor nyugovóra térünk.
    Az 2.nap során megtett út 212 km tiszta tekerés idő: 9h 48m Megtett út: 385 km.



  • Harmadik nap 2008 07. 23.
    Ma van a születésnapom. 42 éves vagyok. Egy híd alatt ébredek. :)A mai terv elérni a tengert. A híd pillérei alatt bagoly fészek volt. A bagoly fiókák egész éjjel visítoztak, az autók meg a fejünk felett jártak. Ettől eltekintve nyugodt éjszakánk volt. A navigáció innen viszonylag egyszerű, Karlovacban meg kell találnunk a 23-as út kezdetét és ez egészen a végcélunkig vezet. Két nap fáradtságával a lábunkban vágunk neki az utolsó napnak, melynek legfőbb próbatétele a hegységen átbiciklizés. Viszonylag későn indulunk, 9h 30m van amikor újra bicajra ülünk, és kezdjük érezni azokat az izmokat és ízületeket, amiket már tegnap is elég jól elhasználtunk. De legalább nem esik. Egyenlőre. De ez nem tart így sokáig. Délután egy körül ebédelünk, mikor elkezd szemerkélni, és innentől hol gyengébben hol erősebben egész úton esik. Mi tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de erre nem készültünk fel igazán. Az útközbeni 8-10-12%-os emelkedőkhöz már hozzászoktunk, de ez az éppen hogy emelkedő út ami közel húsz kilométeren át kitartóan emelkedik, de úgy, hogy nem tudsz 10 km/h-nál gyorsabban menni, ez felőrli az embert mentálisan és fizikailag is. Mindezt úgy hogy szakad az eső. De minden emelkedő véget ér egyszer szerencsére, így a miénk is egy táblában végződött Kapela 888 m. Ez volt az egyik hágó amit le kellett küzdenünk, a következő már nem ilyen magas. Eszeveszett gurulás lefelé, mely során újabb problémával kellett szembe néznünk, nevezetesen azzal, hogy lefagyunk a bringáról. A hideg hegyvidéki levegőben, részben átázva 40-50 km/h közt száguldva a lejtőn közel 20 percig teljesen áthűtött minket. Alig vártuk, hogy a lejtő végétől ismét tekerhessünk, de ez nem volt egyszerű az addigra átfagyott térdízületeinkkel. Ismét emelkedők következtek az utolsó hágó előtt, szerencsére ez már nem volt olyan megerőltető, mint az első esetben, mert a két hágó között az út nem ereszkedett a kezdeti mélységére, így a második hágó tábla Vratnik 689 m viszonylag hamar elérkezett. Gyors megállás fényképezés és tovább, mert esik, ugye ezt nem is kell mondanom. Ezúttal már csak a tengerig kellett legurulni. Ismét fagyhalál, 16 km lejtő, közel 700 m szintkülönbség. 19h 09m-kor gurulunk be Senj-be. A kikötőből telefonálok haza, hogy megérkeztünk, annyira átvagyok fagyva alig tudok beszélni a telefonba, de hamar felmelegszem miután elindulunk megkeresni a kempinget. Szél fúj de meleg szél, 19h 35m mikor a kempinghez érünk. Már nem fázunk. Senjtől 5 km-re szakra lévő Bunica falu melletti kempingbe verünk sátrat. A család másnap érkezik ide autókkal. A kemping egy csendes kis öbölben fekszik, kristálytiszta, köves, tengerparttal, a víz a magyar jelentéseknél minimum 5 fokkal hidegebb. De nem bánjuk. Számunkra az út volt a cél. Néhány napnyi pihenés után indulunk vissza. Most már tökéletesített útvonalunkon, remélhetőleg egyszerűbben hazajutunk.
    Az 3.nap során megtett út 142 km
    A túra alatti tiszta tekerés idő: 24h 31m Megtett út: 527 km.







  • A visszaút 2008 07.30.- 2008.08.01
    Ami odafelé eső volt az visszafelé perzselő hőség. Nem is tudom melyik a rosszabb. 38 fok árnyékban igen megviseli az embert főként a hágókon a forró sziklák közt amikor az emelkedőn felfelé tekerve még a menetszél sem hűt. A Vratnik hágó Senj felől kegyetlen volt, egy és háromnegyed órát tekertünk felfelé csigalassúsággal, és ez a szakasz ráadásul elég forgalmas is az A1-es autópálya közelsége miatt. Viszont most jól estek a lejtőn lefele száguldások, mert a hűtés ránk fért. Este 18h 45m-kor értük el a már jól ismert hidunkat, már nem volt kedvünk tovább menni, a meleg és a hágók sokat kivettek belőlünk erre a napra. Este egy horvát gazda kis traktorján lejött a híd alá fürödni, kérdezgetett minket, mi válaszoltunk, minimális német tudással kommunikáltunk, ő is nagyon kedves volt, elköszönt, elment, mi pedig lefeküdtünk aludni. Napi táv 142 km.Másnap 7h 50m -kor indulunk a tegnapi forróság ha lehet még fokozódott. 12h 30m-kor már a Száva parton vagyunk a komp ezúttal 6 kunánkba kerül, hiába most nem ugyanaz a személy a kompos. Krizevci elött 6 km-el minden energia kifogy belőlem, kényszerpihenőre megállunk, egy posta elött a fűben fekve haldoklom, egyszerűen túlhevültem. A pihenő után a Krizevci-i Lidl-ig megyünk itt eszünk pihenünk, és a fejemre vizet locsolok, ez marad a technika hazáig a meleg ellen. 20h 30-kor jövünk át a határon. Egy mezőn verjük fel a sátrat már sötétben, gyorsan eszünk, majd szundi. 204 km a napi táv, ebben a melegben ez komoly dolog. Másnap 7h 50m-kor már úton vagyunk. Reggelire levest főztünk, ez nem sokáig ad energiát, így Nagyatádon megállunk és veszünk még tízóraira egy kis joghurtot , kiflit amit a következő soros pihenőnél elfogyasztunk. Nagyon meleg van, az előző két nap fáradtsága is érezteti hatását, egyre nehezebben haladunk, bár az átlagunkon ez nem mutatkozik, de az órás pihenőket egyre távolabbinak érezzük egymástól, és a pihenő időtartamok is kezdenek növekedni. De az a tudat, hogy ma már otthon alszunk nagy erőt képes adni. Rengeteg vizet fogyasztunk. rájövünk, hogy minden temetőben van vízcsap, a virágok locsolására, ez később nagyon sokszor jól jön. Fél 6 kor már Bonyhádon vagyunk, innen már csak másfél óra. Jó megérkezni haza. Asztalnál enni, ágyban aludni. 12 nap után még a ház világítása is furcsa a szemnek. Adria túra. Ismét egy terv valóra vált. Összes táv 1052 km. Nettó tekerés 48 óra 45 perc.




  • Összegzés:

    Tulajdonképpen minden jól ment. A kerékpárok, hála a gondos felkészítésnek hiba nélkül tették meg az utat. Imádom a fekvő bicajt, szerintem montin nem bírtam volna ilyen jól a távot. A csomagok miatt nagyon instabil volt a bicaj egész úton, a legközelebbi túrámhoz valószínűleg beszerzek egy utánfutót. A Scwalbe Marathon gumik minden körülmény közt megfelelő tapadást biztosítottak. A lejtőkön a fékpofák mérhetően koptak, de ez ezzel jár, a visszaúthoz már állítani kellett rajtuk. Az időjárás lehetett volna kegyesebb is hozzánk, mondjuk oda úton nem 20 órát esik és 4-et nem, hanem fordítva, és visszafelé nem 50 fok van, hanem csak 30 a napon, de ezen nem tudunk változtatni. Akik esetleg kedvet kapnak és követni szeretnék a példánkat, javaslom, ne féljenek a főutaktól mert annyira gyér a forgalmuk, hogy magyar viszonylatokban a harmadrendű utakhoz hasonlatos. A horvát emberekről csak jót tudok írni, ez miatt szintén nem kell aggódni. A hegyeket viszont komolyan kell venni. A 2000 km-es túra előtti edzés elégnek bizonyult, de csak éppen hogy. Mostani fejemmel az edzés során sokkal többet mentem volna hegyi terepen, mert szokni kell az emelkedőn tekerést is. A hegyekben 50 km-nyi úthoz közel 4 órára volt szükségünk, és rengeteg elszántságra. De kárpótol a táj amihez fogható azért kevés van. A hegyek és a tenger, valamint a tengerben lévő sziklás szigetek látványa megérik a sok áttekert órát. Persze lehet ezt másként is megvalósítani. Ellehet osztani a távot napi 100 km-es etapokra, a pihenőket kényelmesebb körülmények közt tölteni vendégfogadókban étkezni, aludni. De ez lényegesen megnöveli az út költségeit, és időtartamát. Mi inkább a tengerparton szerettünk volna több időt eltölteni, ezért minimalizáltuk a bicajozásra szánt időt. De ezt mindenkinek a saját habitusának megfelelően kell eldönteni. Mi így csináltuk, és nem bántuk meg. Mindent persze nem tudtam leírni, ahogy a fényképek is csak töredékét adják vissza annak a vizuális élménynek amiben részünk volt. Akinek több kell tapasztalja meg személyesen.



    További kerékpártúra leírások Magyarországról és Európa országaiból a kerekpartura.lap.hu oldalon.