A szabadidő eltöltésének rengeteg módja van. Nyilván az, akinek hobbija a futás, igyekszik a szabadidős tevékenységeibe is beilleszteni a futást, ez egyébként állítólag az egyik mutatója annak, hogy az ember függővé vált. Persze én nem érzem, hogy ez addikció lenne, mégis tagadhatatlan tény, hogy minden nyaralásra viszek futófelszerelést is, mert ki nem hagynám a lehetőségét annak, hogy idegen helyen futhatok és végre nem a millió alkalom során "szétfutott" otthoni futóútvonalam egy edzés helyszíne. Így aztán igyekszem nevezni olyan versenyekre is, ahol az elsődleges cél a kirándulás, a feleségemmel való együttlét, a chill és másodlagos célként, mint egy mellékesen részt veszek egy versenyen is. Ez a "futazás", ami egy speciális szabadidős tevékenység lett az életünkben. Rengeteg verseny van világszerte, egy élet és a világ pénze nem elég ahhoz, hogy valamennyit kipróbáljuk, de azért törekedni kell rá. :)
Az Alpok számomra az a hely, amivel kapcsolatban valami ősi vonzódást érzek. Szeretem a hatalmas méreteit, a kristálytiszta levegőt, szeretem azt a tiszteletet parancsoló fenségességet, amit a hegy sugároz, aminek történetében Ötzi létezése és az én létezésem között eltelt idő csak néhány pillanat, és mikor már én nem leszek és az utánam lévő generációk is régen kihalnak, a hegy ugyanilyen közönnyel áll, páratlan szépségét szórja szét, függetlenül attól, hogy lesz-e még valaki, aki ezt látja, felfogja, értékeli vagy sem. Ő itt fog állni örökké, vagy legalábbis a bolygó létezésig. Szeretem a hegy csendjét, amit csak a hegyi patakok zubogása, a madarak csiripelése, és a legelésző tehenek kolompolása tör meg. Szeretem magam apró porszemnek érezni, mert alázatra késztet, helyemre rak a világban, mert emlékeztet arra, hogy múlandó vagyok és az időm nagyon is véges, és most kell jól csinálnom, nem lesz második lehetőség.
A verseny helyszíne a Pitztal, ez a kristálytiszta vízű Pitze folyó völgye. A környék legfőbb látványossága és turisztikai vonzereje a Pitztal-gleccser ami 3440 méter magasra nyúlik fel, így ez Ausztria legmagasabban fekvő gleccsersíterepe, és egyben a legmagasabb pont Ausztriában, ahová felvonóval el lehet jutni. Persze ez főként a téli időszakban vonz ide tömegeket, de nyáron is van itt látnivaló bőven. Számtalan remekül jelzett túraútvonalon lehet eljutni gyakorlatilag bárhová. Minden túrázó megtalálhatja a saját felkészültségének megfelelő nehézségű útvonalat, a nagyon könnyűtől a legnehezebbekig, ez utóbbiakat természetesen csak profi vezetővel lehet megtenni. A szállásunk egyben a maratoni táv rajtja az 1682 m magasan fekvő Mandarfenben volt. A szokásos igényes Osztrák, idegenforgalomra kihegyezett település, ahol minden a vendégek pihenését és szórakozását szolgálja, jó pénzért. Péntek délután mintegy 900 km-nyi kocsikázás után érkezünk meg, gyors bejelentkezés után még van egy kis időnk sétálni a környéken. A szálláshoz kapunk egy-egy személyre szóló Pitztal Summer Card-ot, ezzel ingyenesen vehetünk igénybe napi egy felvonót, illetve a helyközi buszjáratokat. Hasznos és kedves figyelmesség a szállásadótól, tekintve, hogy egy felvonó jegy csak önmagában 26 €. A szombati napot kirándulásra tervezzük, így reggeli után elindulunk a közeli Hochzeiger csúcs felfedezésére. Ide gondolás felvonóval jutunk fel, a magyar csoport bátrabb, kalandvágyóbb tagjai a lefele utat háromkerekű gokartokkal teszik meg, mi ezt kihagyjuk, egy túraútvonalon araszolunk vissza, kicsit még hóban is járunk. Hamar elszalad a délelőtt, délután Wennsben átvesszük a rajtcsomagokat, és jóféle bolonyai spagettivel töltjük fel a szénhidrát raktárjainkat. Sajnos az erre a napra érvényes felvonóhasználati lehetőségünket már ellőttük, az 52 €-t sem akarom kifizetni a jegyért és gyalogolni a maraton előtt sem szeretnék már ilyen meredekségű emelkedőn, így a Rifflsee tó meglátogatását elhalasztjuk vasárnap délutánra. Ez utólag jó döntésnek bizonyul, mert időközben az időjárás is elromlik esni kezd az eső, és a párától semmit sem láttunk volna.
Vasárnap a verseny napja. Elég vacak alvás után nem túl kipihenten ébredek, odakint szemerkélő eső, köd, nem túl jó kilátások. A szállásadó alkalmazkodik az igényekhez, a reggeli egy órával korábban kezdődik ezen a napon, az ebédlőben már mindenki futófelszerelésben pompázik. Persze 90 %-uk magyar, ez a futazás.hu oldalon regisztráció miatt van így, de van olyan is, aki magánszervezésben foglalt itt szállást. Ahogy Hofi mondta a 80-as évek bevásárlótúrizmusa kapcsán: "Így is kell ezt, meg kell szállni a labancokat!" :) Verseny előtt nem lehet sokat enni, így éppen csak csipegetek, a rajt 7-kor van, a szállásunk néhány percnyi sétára van a rajtvonaltól. Lerohanok 7-kor, mert félek elkésem a csomag leadását, de a rajterületen, még alig van mozgolódás, ez nem egy több ezer résztvevős verseny, és az osztrákok sem olyan izgágák, mint mi magyarok. Így hát visszasétálok a szállásra és félóra múlva immár rajtszámmal a pólómon ismét nekiindulunk. Most már sikerül a csomagot leadni, amiben a száraz ruhát és a shuttle buszjegyet küldöm a célba. Közben az eső is eláll, hoznak egy ágyút, remélem nem ellenünk. Visszaszámlálás Vangelis, Conquest of paradise dalára, majd ágyúdörrenés és elindulunk. Elindítom az órám integetek a videózó feleségemnek, és felveszem a ritmust.
Az első kilométer mindjárt emelkedő, ez nem esik jól, annak ellenére, hogy bemelegítettem rendesen. Felfutunk a Gleccser Express állomásig, majd vissza a főútra és immáron lefelé vesszük az irányt a Pitz patak folyásával megegyező irányba. Az eső gyakorlatilag eláll, inkább csak a köd szitálását érzem az arcomon, kellemes hűvös van, 12 fok, imádom. Nem tudom megunni a tájat. A hegyek lenyűgöző méretei, a felhők árnyékának játéka, a csobogó patakok és vízesések olyan látvány, amit csak ritkán lehet ilyen töménységben látni, főként azoknak, akik olyan helyen élnek, ahol 200 km-t kell utazni, hogy egy 1000 m magasságú hegycsúcs kerüljön a szemük elé. Itt tucatjával vannak a 3000 m felett csúcsok. Az első 25 km eltelik ezzel a mozizással, remek tempóban megyek, végig lejt az út, ami azért nem csak könnyít, hanem nehezít is a futáson, hiszen a lábizmaim egyszerűen nem kapnak soha ilyen terhelést, hogy ilyen hosszú időn át lejtőt kelljen futni. De egyelőre nincs gond, a combizmaim bírják a fékezést, a térdeim sem méltatlankodnak a hosszabb lépések miatt. 25 km-nél jön az első emelkedő, inkább csak jelzésszintű, nem tart sokáig, nem is túl meredek hamarosan ismét lefelé vágtázom. Elhaladok a HochZeiger felé kanyarodó útkereszteződés mellett, ahol tegnap már jártunk, Tudom, hogy mindjárt Wenns-be érünk, ahol szintén tegnap már jártunk, a rajtcsomagfelvételekor. A település előtt komolyabban kezd emelkedni az út, 30 km körül járunk, már kezdek fáradni, sokaknak itt jön a "fal" érzés, nekem még sosem volt ilyenem, fokozatosan fáradok minden maratonon, és az utolsó 10 km-t már számolom vissza, és várom a végét, de semmi extra. Nem esik jól az emelkedő, de ez is mindig így van, agyam elkezd játszani a sétálás gondolatával, de már ismerem ezt a trükkjét, futok tovább. A frissítőállomás a falu legmagasabb pontján van, itt azért sétára váltok, már csak azért is, mert képtelen vagyok futás közben inni, még séta közben is általában félrenyelek. A félmaratoni rajt 15 km-rel és egy órával indult a mi rajtunk után, ezért kicsit meglep, mikor utolérek néhány félmaratoni versenyzőt, akik láthatóan nagyon rossz állapotban vannak. Túlvállalás, továbbra sem értem ennek mi értelme. Közben 36 km-nél lassan elérjük Artz-ot, ahol a cél van mindenkinek, a félmaratonosok balra ráfordulhatnak a célkapu irányára, nekünk még van egy kis 6 km-es bónusz, számomra ez a verseny legnehezebb része. Befordulunk jobbra, és kanyargós emelkedős utcán haladunk felfelé, már nagyon fáradtnak érzem magam és lassúnak érzem a haladásom, mert az is. Leérünk egy futballpályához, aminek a sarkánál van elhelyezve a chipszőnyeg roppant ravaszul, mert a terep kitűnő alkalmakat kínál csalóknak rövidítésekre, a két irányú részeken könnyű átfordulni a szembejövő sávba, vagy kihagyni egy hurkot. Aki nem halad át itt, az csalt. Eszembe sem jutna, számomra a sport a tisztaságról és a valódi képességekről szól, amibe nem fér bele egyetlen méter elcsalása sem. Még mindig van 4 km a távból a jelzések szerint, holott az órám szerint már csak három. Nem tudom mi az igazság, de a verseny a hivatalos útjelzés alapján folyik, így nem sok választásom van. Egy meredek emelkedőn az erdőbe kanyarodunk az utolsó végtelen körre. A hurok végén újabb chipszőnyegen futok át, innentől már szinte sajnálom a trükközős futókat, itt nem lehet csalni. Visszaérek a főútra a templomtoronyban megszólalnak a harangok, dél van. Francba. Lejárt a 4 óra, féltávnál még hittem abban, hogy PB-t futok, de az utolsó 15 km tele volt meglepetésekkel. Már csak 200 méter, óriási hangulat a célban. Átfutok a célkapun 4:00:39 a hivatalos időm. A terephez képest nem rossz. A koromhoz képest sem. Magamhoz képest egy kicsit. Még néhány lépést futok a kapu után, míg leállítom az órám. Nyakamba akasztja egy lány a befutóérmet, egy másik egy papír képet ad a kezembe, melyen én vagyok, ahogy befutok a célkapun. Mi van? Ilyen sem volt még. Ezek a labancok tudnak valamit! A célfotót készítő fényképész gépe, össze van kötve egy nyomtatóval, ami a kattintás után rögtön kinyomtatja a verseny emblémájával ellátott képet. A célterület maga a Kánaán, 6 féle süti, dinnye, banán, víz, sör, isotoniás ital és kóla korlátlanul fogyasztható. Eszem, iszom, pihegek. Még van egy órám a shuttle busz indulásáig, ami visszaszállít Mandarfenbe. Minden ki van két nyelven (német-angol) is táblázva, gyerekjáték eligazodni a területen. Hamar megtalálom az előreküldött csomagok átvételi helyét, ami egy busz. A csomagomat már annál lassabban, mert rengeteg csomag közül kell kiválasztanom, még nagyon sokan nem értek be a célba. Felveszem a száraz pólót, de a pulóver felesleges, mert ragyog a Nap. Üldögélek az árnyékban, nézem a félmaratoni táv eredményhirdetését. Boldog vagyok, hogy részt vettem ezen a versenyen, ami eddigi versenyeim közül a legcsodálatosabb látványban részesített, és a szervezés is benne van az első öt legjobban. Amennyire a bécsi maraton ár-érték aránya nem volt rendben, itt ez éppen ellenkezőleg történt. Az útmutató tábla alapján elindulok a busz irányába, egy épület lépcsőházán keresztül lehet feljutni a főútra, ahol a busz várakozik. A futók keservesen vánszorognak a lépcsőkön, van aki csak hátrafelé tud haladni. Érdekes módon semmi baja a lábamnak, simán megy a lépcsőzés. Még van ülőhely a buszon, ezt azért nem bánom, mert nem szívesen állnék most egy órát "hazáig". A busz lassan halad, minden megállónál megáll, ahol az ott megszállt futók leszállnak. A legjobb választás volt a rajt helyszínén foglalni szállást, a legegyszerűbb logisztikai megoldást ez jelentette. Feleségem vár a buszmegállóban, felsétálunk a szállásra, és egy zuhanyzás után, elindulunk a helyi látványosságot megtekinteni a Rifflsee-t, ezt a csodás kis tavat. A gondolás felvonó hamar felröptet minket a hegy tetejére, ahonnan csodás kilátás nyílik a teljes völgyre, illetve keleti irányban a tóra. Mi sem jobb példa arra, hogy a lábaimat nem terhelte túl a maratoni táv, mint az, hogy képes vagyok körbejárni a nem kis méretű tavat, sőt este, még túrázunk 5 km-t a hegyen. Egy hatalmas pizzával zárjuk a napot, és nem mondom, hogy sokáig forgolódom az ágyban mire elalszom, mert nem. :) Másnap reggel még egy utolsó reggeli, a tökéletes szállásunkon és elindulunk hazafelé a több, mint 900 km-es úton.
A szabadidő eltöltésének rengeteg módja van. Ugyanezt az időt ellehetett volna tölteni bárhol, kényelmesebben, olcsóbban. De számomra most ez az év top élménye, amiben együtt volt az utazás, a feleségemmel töltött intim idő, a futás, a verseny, az új helyek megismerése, a pihenés, és az Alpok egy új részének felfedezése, megtapasztalása. ...és a legnagyobb élmény. Végre most először láttam mormotát a természetes élőhelyén, hallottam a hangját, és láttam a kicsinyét is. :) Mi kéne még?
