Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. december 23., szerda

Boldog Karácsonyt!

Újra itt van. Akik ismernek, tudják rólam, hogy számomra szinte semmit nem jelent, legalábbis nem ebben az értelemben fontos nekem ez a dátum, mint a nagy többségnek. Ezért most sem fogok átmenni ájtatos manóba! Meglátásom szerint az ország nagyobbik fele ilyenkor két részre szakad. Az egyik rész próbál nagyobb figyelemmel lenni azok iránt akiket szeret, megpróbál pótolni egész éves elmulasztott dolgokat a másik rész pedig a napi átlagosnál is nyomorultabbul érzi magát, mert szembesül saját magányával. A szeretet ünnepe mögé bújó alkoholista apák, és anyák, a robbanáshatáron tartott még elviselhetővé szelídített gyűlölet, amelyben sokan ilyenkor eltöltik ezt a néhány napot, számomra nem a szeretetről szólnak. A családi erőszaknak naponta áldozatul eső nők, és gyermekek szemében ülő félelmet a csillagszóró fénye sem képes elhomályosítani. A fenyőfa mellé kényszerített, lélekben már rég elvált házastársak arcukon erőltetett mosollyal a családi idill groteszk paródiái. A néhány napra intézetből hazavitt gyerekek öröme, az ajándékozási tébolyban elvesző családok doboz méricskélése, még csak nem is hasonlít a valódi szeretetre. Az utolsó fillérig eladósodott emberek pláza rohamát, pedig egyszerűen szánalmasnak tartom. A százezres nagyságrendben legyilkolt fenyőcsemeték, az én szememben felérnek egy szuronyos roham borzalmával. Nem szóltam még az ezekben a napokban is aluljárókban éhező hajléktalanokról, az utcára dobott megunt háziállatokról, a kukákban halálra fagyó újszülöttekről, az utolsó fillérjeikért legyilkolt nyugdíjasokról stb. Sajnos én ezen a két-három napon sem látom a világot jobbnak, sőt az álszent viselkedése csak erősíti bennem a meggyőződést, hogy az irány amerre haladunk rossz. De ez én vagyok, és az én gondolataim.
Talán vannak olyanok is, akik számára a Karácsony feledtetni képes a világ valódi arcát. Remélem vannak akiknek eszükbe jut Jézus, és az Ő üzenete a világnak, és ehhez nem kell feltétlenül hívőnek, vallásosnak lenni. Bízom továbbá abban is, hogy vannak akik számára ezek a napok is ugyanolyan meghitten telnek, mint sok más teljesen átlagos hétköznap, hiszen az egymást megtalálók számára nem kellenek kijelölt napok a szeretetre.
Nekik kívánok ezúton Boldog Karácsonyt!

Valaki másnak pedig: Boldog 26. évfordulót Édesem!

A beillesztett karácsonyi dal pedig egy apró bizonyíték arra, hogy még manapság is születnek igazi dalok.


2009. december 12., szombat

Elfogadni!

Néhány éve olvastam a képen látható könyvet, ami a dalai lámával készített riportsorozat leírása . Ebben találtam a következő gondolatot: „...én, az együttérző, melegszívű és jóindulatú embert tekinteném egészségesnek. Ha az embert az együttérzés és a jóindulat vezeti, akkor valami automatikusan megnyit benne egy belső ajtót. Ezen keresztül aztán könnyebben tud kommunikálni más emberekkel. Ez a melegség egyfajta nyitottságot teremt. Az ember egyszerre rájön, hogy minden emberi lény ugyanolyan, mint ő, tehát könnyebb is lesz velük kapcsolatot teremtenie.
Mindez az internetes cikkekre írt hozzászólásokról jutott eszembe. Már többször megfogadtam, hogy nem olvasok kommenteket, mert mindig felhúzom magam, az emberek, rosszindulatán és szűklátókörűségén. Egyesek olyan elvakultan képesek gyűlölni, hogy nincs az a józan észérv, amely képes lenne őket jobb belátásra bírni. Azt figyeltem meg, hogy bármiről is szóljon a cikk, a kommentekben rögtön megjelenik a két véglet, aki meg sem próbálja az ellentábort megérteni, köztük pedig ott vergődnek a békítő szándékú józanok, akik mindkét fél helyzetébe képesek magukat beleélni, és kétségbeesett kísérleteket tesznek a villámok kicsorbítására, amelyeket a két tábor egymásra záporoztat. A hozzászólások kivitele, szókincse, megfogalmazása, és helyesírása („tudhassa”, „láthassa”, „nyalhassa”) sokat árul el a hozzászólókról. De engem nem az intelligencia különbségek zavarnak, hanem a hozzászólásokból áradó elvakult rosszindulat. Az egyik ilyen cikk hónapok óta egy egyszerű tényről szól. A szomszédos falu polgármestere lopott a közpénzekből. Nem ő az első, és nem is az utolsó. Régi nagy igazság erre a magyar közmondás: Alkalom szüli a tolvajt. Csak nagyon kevés ember nem lopna az ő helyében, többet-kevesebbet, de lopna. A baj azzal van, hogy ezt megteheti, mert a törvényi szabályozás nem elég következetes ennek megakadályozására. Amíg vannak kiskapuk, addig használni is fogják ezeket. A két tábor közben, nem kevés energiát fecsérel arra, hogy egymást gyalázza a kommentekben. Pedig a megoldás egyszerű. A polgármestert el kell zavarni. Ezen nincs mit ragozni. Átlépett egy határt, ezzel elvesztette azt a bizalmat, amit a választói megelőlegeztek számára. Ha lenne önkritikája, magától is lemondana. De nem csak polgármester ügyben ilyenek a kommentek.
A „kedvenceim” az autós- kerékpáros-gyalogos perpatvarok. A különböző jármű típusok vezetői úgy tekintik a másik járműtípust vezetőket, mintha azok nem is emberek lennének, hanem egy külön faj.

Az autósok szerint minden kerékpáros
  • szabálytalanul közlekedik,
  • nem rendelkezik jogosítvánnyal,
  • semmi keresnivalója az úton, mert az út az autóké,
  • éjszaka kivilágítatlanul bukkan elő a sötétségből,
  • rendszeresen áthajtanak a piroson,
  • nem adózik, nem járul hozzá a közutak fenntartásához, például a benzinbe épített adókkal (???),
  • nem fizet súlyadót sem (a 16 kg-os bicajra) :),
  • a biciklis azért biciklizik, mert ők a társadalom alsó rétege és nincs pénzük autóra (1millás bicajokkal) :)
A bicajosok szerint:
  • az autó nem városba való, és egyáltalán a bolygóra sem,
  • az autós lusta, elzsírosodott ember, akinek saját kényelme mindennél fontosabb,
  • az autós szándékosan rombolja a környezetét,
  • úgy megy mint az őrült, és leszorítja a szegény biciklist az útról,
  • parkolással elfoglalja a kerékpárutakat,
  • a parkoló autósok szándékosan nyitják rájuk az autóajtót, :)
  • ezen kívül ők a globális felmelegedés, és az emberiség kihalásának legfőbb okozói
    valószínűleg már a dinók kihalásában is kulcsszerepet játszottak.:)
A gyalogosok, mind a két tábort utálják, mert:
  • az autósok az életükre törnek a zebrákon,
  • a kerékpárosok pedig ötvennel cikáznak a járdán, ahol semmi keresnivalójuk nincs.
A kommentek meg sem próbálják a másik tábort elfogadni, számukra az egyetlen üdvözítő megoldás, a teljes célcsoport azonnali gázkamrába küldése lenne. De hol marad a tolerancia? Tényleg meg lehet ítélni autósok, gyalogosok, kerékpárosok ezreit néhány negatív tapasztalat alapján? Ez olyan mintha annak tudatában, hogy vannak pedofilok, kijelentenénk, hogy mindenki az. A harcos Critical Mass-esek miért nem értik meg, hogy bármennyien is lesznek, akkor is lesznek autók, és köztük kell közlekedni, márpedig velük szemben ők a sérülékenyebbek. Az elvakult autófetisiszták miért nem örülnek annak, hogy ahány kerékpáros közlekedik, az egy sem autóban ül, így számára lesz könnyebb a közlekedés. Ezenkívül, a kerékpárosok számának rohamos mértékben növekedése egy jelenség, ezzel meg kell tanulniuk együtt élni. Én személy szerint elítélem azokat, akik nem tartják be a közlekedési szabályokat, és ezzel másokat veszélyeztetnek, de ez nem jármű függő. Én rengeteget bicajozom, mégis azt kell mondanom, hogy ehhez képest alig van „meleg” helyzetem. Miért? Mert szabályosan megyek, éjszaka öt(!) lámpával, és számtalan fényvisszaverővel teszem magam láthatóvá. Keresem az autósokkal a szemkontaktust, és csak akkor indulok el —a biztos elsőbbségem tudatában is— ha látom, a másik fél viselkedésén, hogy ezt az elsőbbséget neki szándékában is áll megadnia számomra. Ha ezt nem látom, azonnal lemondok az elsőbbségemről, és szélesen mosolyogva integetek biztatva az áthaladásra, és arra, hogy lehetőleg minél hamarabb tőlem távolra kerüljön, mindkettőnk biztonságának érdekében. SOHA nem megyek át piros lámpán szándékosan, ha van más lehetőség nem közlekedek kerékpár számára tiltott utakon. De sajnos a magyar viszonyok ezt nem mindenhol teszik lehetővé. Néhány faluban a kerékpárút kiépítése abban merül ki, hogy kijelölnek egy 50 éve készült, betonlapokkal lerakott járdát a főutcán, ami házanként kettő darab vízkifolyó csatornát tartalmaz, a házak előtti fák lelógó ágai kiütik a bicajos szemét, és az udvarokról a legváratlanabb pillanatokban lépnek féktávolságon belül elé a lakók. A szabadon engedett házőrzők adrenalin fokozó, és gyorsító hatásairól már nem is beszélnék. :) Ebben az esetben nem szívesen, de az autók között megyek tovább, még akkor is ha ezt tábla tiltja, mert a józan eszem szerint ez a kevésbé veszélyes. KRESZ változás ide, vagy oda, én továbbra sem fogok egyirányú utcában szembe haladni a forgalommal, mert ezzel a frászt hozom az autósokra, nem beszélve az utca végét keresztező úton közlekedőkre, akik joggal nem számítanak ebből az utcából előbukkanó járműre. Ugyanígy továbbra is —a lehetőségekhez képest— igyekszem minél szorosabban az úttest jobb szélén haladni, minél kevesebb fennakadást okozva ezzel a mindig siető autósoknak. Persze néha ez sem egyszerű, mert az útjavítóknak van egy zseniális találmánya a nyomvájuk megszüntetésére, amikor is a feltorlódott aszfalt púpot nemes egyszerűséggel felmarják egy géppel. A púp eltűnik, helyette azonban egy hosszirányú hornyokat tartalmazó bicajkerékcsapda marad az útszélén, ami még egy ilyen bicajosnak is kihívás mint én, aki 7-8 ezer km-t tesz meg évente drótszamáron. A közlekedés egy össznépi játék. Mindenki részt vesz benne. Annak minősége a résztvevők magatartásától sokkal inkább függ, mint a törvényi szabályozáson. Lehetne kiosztani a kerékpárokra is rendszámtáblát, de akkor legyen a gyalogosokon is? :) A téli kihalt kerékpárutak valóban luxusnak tűnhetnek a kihasználatlanságuk miatt, hiszen kevés elvetemült van, aki télen is teker, de ez még nem azt jelenti, hogy szükségtelenek, mint ahogy a strandokat sem szüntetjük meg csak azért mert szezonálisan képesek működni. Lehet jogosítványt előírni a kerékpárosok számára, de ahogy elgondolkodtam, és számba vettem bicajos ismerőseimet, alig találtam olyant, aki nem vezet autót is egyben. Az alkohol fogyasztással ugyanez a helyzet, gyalogosként is veszélyes, és ha a kerékpáros büntethető ez alapján, akkor a gyalogos is legyen felelősségre vonható, ha közúti balesetet okoz ittasan. De ezek csak a törvényi szabályozás kérdései. A fő probléma, az, hogy mindenki ellenségnek tekint mindenkit az úton. Kialakult egyfajta a biológiai táplálkozási lánchoz hasonlatos hierarchia. Az egyik hazai humorista ezt le is írta:
Kamionsofőr—>autóvezető—>motoros—>kerékpáros—>gyalogos—>galamb. :)
Az a vicc, hogy ez nem vicc. Ez a fajta egymáshoz hozzáállás fényévekre van attól, amiről a dalai láma őszentsége beszél, ez még akár adódhatna, a keleti és nyugati kultúrák eltéréseiből is, de a fő problémát abban látom, hogy nem is igyekszünk közelíteni a keletiek életszemléletéhez, miközben csodálkozunk saját mindennapos boldogtalanságunkon. A boldogság elsajátítható művészet. Mások elfogadása ennek a tanulási folyamatnak csak egyik komponense, és amíg erre képtelenek vagyunk, addig saját mentális nyomorunk is állandó tartozéka marad életünknek. Mindenki használja a neki tetsző járművet, autózzon, kerekezzen, vagy gyalogoljon. A lényeg, hogy ne rajtam keresztül tegye ezt, ha nem muszáj. Vaya con dios!

2009. december 5., szombat

PSA=14

A férfi végigolvasta a hirdetést, és tetszett neki. Szűrővizsgálat ingyen. Ebben a korban ez már igencsak szükségszerű, de eddig még sosem vette a fáradtságot, hiszen annyi minden fontosabb dolga volt ennél, és a mindig kevés idő, és pénz állandóan határt szabnak az ember vágyainak. Egy pillanatra még átfutott az agyán, hogy talán valami sorsszerű találkozás ez a hirdetéssel, és talán nem véletlen, hogy éppen most került a szeme elé az imént olvasott reklámszöveg, de ezt gyorsan elhessegette magától, hiszen jól érzi magát, és sosem árt az elővigyázatosság. Egyébként is, tíz perc az egész, és a biztos tudás megér ennyit. Amikor eljött a nap, a rá jellemző jókedvvel érkezett a vizsgálóba. Csak egy kicsit volt kellemetlen, de tényleg nem tartott az egész tíz percnél tovább. Néhány percen belül megvolt az eredmény is. A vérből vett mintában található prosztata specifikus antigén (PSA) szint jóval meghaladja a normális értéket, ami tumorra enged következtetni. Ebben a pillanatban a férfi átlépett egy másik dimenzióba. A nap már nem olyan szépen ragyogott, mint egy perccel ez előtt, az élet már egyáltalán nem tűnt végtelennek. Mindaz, ami eddig nagy jelentőséggel bírt, munka, pénz, hosszútávú tervek, hirtelen mikroszkopikus méretűre zsugorodtak. Minden elveszítette a jelentőségét csak attól, mert a szervezet által termelt számtalan fehérje közül az egyik nagyobb mértékben van jelen a vérében. Kábultan állva hallgatta az orvos további vizsgálatokról, biopsziáról szóló magyarázatát, csak töredékét fogva fel. Agyában gondolatok kergették egymást, fontossági sorrendek elemei cseréltek helyeket. "Még nincs minden veszve", próbálta nyugtatni magát hiszen még nem százszázalékos a diagnózis. A biopszia kellemetlen volt, és már közel sem azzal a nyugalommal várakozott az eredményre, mint első alkalommal. A tumor megerősítést nyert, de ez már valahogy meg sem lepte. Ismét orvosi magyarázatok jöttek, többféle menekülőút, de mindegyik hasonló eredményekkel végződik. Sugárkezelés, kemoterápia, műtét. Sok hűhó mindössze három évnyi hosszabbításért. Mert ezt megmondták. Az életkilátásai három évig garantálhatóak. Amíg hallgatja az orvos száraz tényszerű jövőkép alternatíváit, arra gondol, hogy orvostudományunk barbár eszközei, ami amputál, kimetsz, és leéget, megmérgez, vagy radioaktív sugárral bombáz beteg szerveket, teljesen alkalmatlan a szervek megjavítására, újraépítésére. Csak a betegek középértékének uniformizált futószalagszerű kezelését nyújtja. Képtelen egy embert önálló esetként kezelni. Márpedig az emberek közel sem egyformák. Ahány ember annyi történet, előélet, genetikai adottság. Ezért van, hogy ugyanaz a kezelés teljesen más eredményeket hoz különböző embereknél. Az orvos reményt keltően beszél emberekről, akik már tizenöt éve élnek ezzel a problémával, és jótékonyan hallgat azokról, akiknek ez nem sikerült. Három év. Istenem! Mennyire kevés ez az idő. Ebben a korban, már száguldanak a hónapok. Mire elég ezer nap? Hatvan éves. Mégis most úgy érzi, még annyi mindent nem látott, még annyi mindent szeretne megtapasztalni. Kevés az idő, és ezt még a rengeteg kezelés, és az utolsó szakasz gyötrelmei is rövidítik. Egy hetet kapott a döntésre. Ez alatt kéne választania, hogy milyen típusú beavatkozást szeretne. De ő leginkább újra azon a vasárnap délelőttön szeretne újságcikkeket olvasgatni, és legyinteni az ingyenes szűrésről szóló hirdetésre. Ebben a pillanatban szeretné nem tudni az igazságot, hogy a testében már valami eldőlt, hogy a visszaszámlálás felgyorsult.
Mi a kívülállók közben próbáljuk őt megérteni, beleélni magunkat helyzetébe, mintha csak éreznénk, ez velünk is bármikor megtörténhet. Szemünkben ő már biztosan látja a szánalmat, ahogy elhatárolódunk tőle, mintha ő már egy másik csoporthoz tartozna, akivel nem számolunk hosszútávon. Eszünkbe jut minden apró gonoszságunk, amit vele szemben elkövettünk, és ezért most titokban nagyon szégyelljük magunkat. Bűntudatunk észrevétlenül kényszerít bennünket és próbálunk vele kedvesebbnek lenni, hiszen tudjuk, hogy a javításra már korlátozott az idő. Ahányszor ránézünk eszünkbe jut, hogy az életünk nem végtelen, nagyon is véges. De abban a pillanatban, ahogy kikerülünk ebből a közelségből, ismét felülkerekedik a boldog tudatlanságunk, ami születésünk óta azt sugallja, hogy örökké élünk. Tisztább pillanatainkban azonban tudjuk, hogy könnyen előfordulhat, hogy ő még mindig vígan olvassa vasárnap délelőtt az újságokat, amikor mi már régen nem leszünk, hiszen ugyanúgy nem biztos az sem, hogy mi túléljük a következő három évet, amennyire bizonytalan az a a diagnózis mely szerint ő már csak három évig élhet.

2009. november 10., kedd

Amikor fut a program!

Látom a legutóbbi bejegyzésem csak IT szakmán belüliek körében aratott sikert :) Igen. Ez a lényeg. A programozásról beszélgetni ezért nehéz, szinte lehetetlen szakmán kívüliekkel, mert bármennyire is próbálom, mégsem tudom elkerülni, hogy ne kerüljenek a szövegbe olyan szavak amelyeket csak szakmabeliek értenek, és ebben a pillanatban, az átlag olvasó, hallgató elveszíti a téma iránti csekély érdeklődését is. De ez nem baj. Ma ígérem semmi technikai zsargon nem lesz a posztban! Nem megijedni a címtől! :)

Különös helyzetben vagyok. Három párkapcsolatra nyílik nagyon közelről rálátásom egyszerre, és ez nagyon sok gondolkodásra késztet. Csendesen a háttérből figyelem a párokat, ahogy működnek, és bevallom, ez számomra nagy élményt jelent. Mindhárom kapcsolat más és más. Más korcsoportok, más típusú emberek, más egzisztenciák, más lehetőségek, más földrajzi távolságok. Pontosan ettől lesz az egész borzasztóan izgalmas. Mennyire különböző megoldások szükségesek, ha a kedves több órányira lakik, mintha egy lakásban élnek, vagy csak néhány percnyire laknak egymástól. Mégis mindannyian megtalálják az együttléteik maximalizálásának módjait. Egyik kedves hölgy ismerősöm azt mondta, hogy én a lehető legjobb korban vagyok. Ez talán igaz is bizonyos szempontokból, mégis úgy érzem, hogy a fiatalság, és annak világa egyre távolabb kerül tőlem. Ezért hajlamos vagyok magam is néha az ifjúságot úgy látni, mint a Muppet show két öregje a páholyban, aki minden produkción csak morogni képes. A valóság azonban az, hogy ahogy ezeket a fiatalokat nézem, nagyon is látom, hogy pontosan ugyanúgy működnek, ahogy mi annak idején, vagy az elődeink bármikor az idők folyamán. Úgy tűnik, hogy mai világunkban a felnőttkorba lépők nem akarnak felelősséget vállalni, nem akarnak családot alapítani, közös életet élni egy másik emberrel, hogy számukra ez a fajta kötetlen, gyökértelen lét tökéletesen megfelel. Mégis abban a pillanatban, ahogy egyedül maradnak, ugyanezek a fiatalok a világ minden kínját élik át a magány miatt. Néha ez a magány paradox módon egy hihetetlenül szabados, kicsapongó élet felszíne alá rejtőzik, és nagyon közel kell kerülni az illetőhöz, hogy a valódi érzései felszínre kerüljenek. A bulizós életmód akármennyire is vonzó, és pillanatnyilag felszabadító, mégis hosszabb távon silány érzelmi pótléknak bizonyul. Ahogy elmúlnak a Casanova évek, a magányos —egykor szebb napokat látott— hódítók, kétségbeesetten keresik létük értelmét. Akár működhetne ez a fajta kötöttségek nélküli élet is, ha nem lenne a Szerelem. Igen így nagy betűvel. A párkapcsolatok minden gyönyöre és gyötrelme ennek a különös varázslatnak hatására bukkan elő. Tulajdonképpen, ez az "én még nem akarom elkötelezni magam" dolog egész egyszerűen abból fakad, hogy az illető nem esett még szerelembe. Mihelyt ez megtörténik, kiskutyaként akar állandóan minden percet a kedvesével tölteni. A szerelemmel számolni kell. Semmi pénzért nem lehet a tiéd, és sehova sem bújhatsz előle. Képes viharosan lecsapni rád, és képes észrevétlenül belopódzni az életedbe.
A körülöttem lévő párok egyikénél, az internet szállította házhoz, megannyi bit formájában. Napjainkban ez már gyakori formája a szerelem kialakulásának. Tulajdonképpen ilyenkor a klasszikus eset fordítottja zajlik le. Először ismerik meg egymás gondolatait, érzéseit, és csak a végén a gondolatok mögött rejlő embert a fizikai valóságában. Kezdetben nem hittem, hogy ez így működhet, mégis a két éven túli kapcsolat szerintem már elég komoly bizonyítéka annak, hogy a megfelelő szereplőkkel igenis van ennek a módszernek létjogosultsága. Lecsaphat váratlanul, ahogy a másik párnál, hiszen ők már évtizedek óta ismerték egymást, és mégis az egyik találkozásuknál egyetlen este leforgása alatt úgy lobbantak lángra, mint a száraz faháncs. Ők is már több, mint egy éve szeretik egymást, ami úgy hiszem reményt keltő a jövőre nézve. A harmadik pár jó példája annak, hogy hogyan képes a barátság átfordulni, egy iszonyú lassú tempóból indulva felgyorsulni a szerelem tempójára, és beállni egy kényelmes ismerkedős, egymásba feledkezős tempóra.
Három nő három korosztályból. Szinte nem is hallottak egymásról, az egyetlen közvetítő kapocs én vagyok köztük. Mégis valami teljesen egyforma bennük. A szemükben lévő tűz. Egy női szempár pillantása, ahogy arra a férfira néz akit szeret, mindig elragadtatást vált ki belőlem. Ezt a pillantást, amikor csak a háttérből figyelve elkapom, mindig beleborzongok, mert valami ősi csoda szemtanúja lehetek ilyenkor. Ez azért is így van, mert erről nekem is eszembe jut egy női szempár, amelynek pillantása számomra hordoz üzenetet. Mi az egykor fegyverrel vagdalkozó, manapság már inkább csak egzisztenciális sikerekért harcoló hímek, ezekért a pillantásokért indultunk háborúkba, megvívni a saját harcainkat, ellenséggel, vagy mostanság főnökkel, állammal, vagy csak a közúti forgalommal szemben. Ezektől a pillantásoktól érezzük, hogy szükség van ránk, hogy nem csak pipetták vagyunk a megtermékenyítés kellékei, hanem értékes családfenntartók, védelmezők, apák, férjek, szeretők, megváltoztatók, alkotók, kezdeményezők, agresszívak, önérvényesítők, elméletiek, és örök versengők. De ehhez kellenek a Nők, az otthont teremtők, a befogadók, az ápolók, a várakozók, a kihordók és felnevelők, az ösztönösek, intuitívek, és érzékiek. Ezzel máris elérkeztünk a yin és yang energiákhoz, ami természetesen nem egyértelműen férfi, és női tulajdonságok, hanem csak szimplán tulajdonságok, függetlenül attól, hogy viselőjük milyen nemű. Mégis én jobban kedvelem, amikor a yin jellemzőit egy nőben többségben látom, sőt azt vallom, hogy egyáltalán nem baj, ha egy férfi is inkább yin típusú, mert meggyőződésem, hogy a bolygót, és ezzel együtt az életünket is a yang típusú energiák teszik tönkre. A körülöttem lévő párok férfi tagjai nem szűkölködnek a szelíd, békés energiákban. Férfiasak, mégis hiányzik belőlük az elemi agresszivitás, amely annyi férfira jellemző, és így a nőik számára egy élhető kapcsolatot jelentenek. Jó érzés látni, ahogy ezek a lányok mindannyian vakon megbíznak párjukban, átadják számukra a vezető szerepet, és mégis semmi sem történik a beleegyezésük nélkül. Jó érzés őket látni naponta. Szeretem hallgatni ahogy beszélgetnek, ahogy szoktam mondani csivitelnek, mint tavasszal a madarak a fákon. Élvezik, hogy élnek, hogy valaki olyan van a közelükben aki számukra sokat jelent, talán mindent. Az évek múlásával egyre inkább úgy gondolom, hogy túl sokat képzelünk magunkról. Azt gondoljuk, hogy az évszám kötelez, és 2009-ben a házasság intézménye egy elavult barbár rituálé. Úgy hisszük, bármit képesek vagyunk megváltoztatni, képesek vagyunk szingliként élni a világban, közben szűkölünk a magánytól. A yin energiák néha akcióba lépnek. Ilyenkor topmenedzserek üzleti karrierek csúcsain, pénzhegyekkel a bankszámlán hirtelen rádöbbennek, hogy boldogtalanok, üresek, és hogy nem ilyen az élet, amit szeretnének, ilyenkor elválnak attól a nőtől, aki csak egy kelléke volt az eddigi életüknek, rádöbbennek, hogy a lényeg a szerelem, ami messzire elkerülte őket. Ők a szerencsések, mert még időben rájönnek arra, hogy csak a szerelem, és ennek normális folytatása a család az egyetlen értelmes dolog, amiért érdemes volt a planétára érkezni. Egyébként is az emberiség tízezer éve próbálkozik a családra alapuló társadalommal, ez nem lehet véletlen, egyszerűen nincs ennél jobb ami megfelelne a biológiai igényeinknek. A szerelmesek természetesen ezt ösztönösen érzik. Még senkivel sem találkoztam, aki olyan elragadtatottsággal beszélt volna, munkáról, pénzről, vagy bármiről, mint megfigyelt "szerelmeseim" a párjukról. Én az "öreg (a legjobb korban)" pedig csak megértően hallgatom őket, és közben nagyon jóleső nyugalom tölt el. Olyan "minden rendben van" érzés. Érzékelem, ahogy egyszerűen csak fut a kozmikus program, mi pedig sorsszerűen végrehajtjuk a kódot. Nem sok ez, de nem is kevés!

2009. november 8., vasárnap

Programozom tehát vagyok.

Már megint túl régóta hallgatok. De én sosem voltam a mindennap író blogger. Számomra a blog nem napi szinten vezetett napló, hanem inkább csak a fontosabb eseményeket, gondolatokat megörökítő eszköz. Az hogy nem írtam az elmúlt napokban annál is érdekesebb, mivel szinte egész nap a számítógép előtt ülök. Dolgozom. A képen a monitorom egy jellemző képe mostanában.Megint egy webáruházat írok. Ennek következtében hangulataim az érzelmi skála végpontjai közt ingadoznak. Egyik nap szárnyalok a sikerélménytől, a másik nap eluralkodik rajtam a depresszió és kezemben egy darab kötéllel sűrűn tekintgetek a padlásfeljáró irányába. Tudomásom szerint ez a fajta bipoláris viselkedés a mániás depresszióban szenvedőkre jellemző. De semmi baj, csak programot írok. Alapjában egy készülőben lévő számítógépes program kétféleképpen tud viselkedni, vagy fut annak rendje és módja szerint, és azt a feladatot végzi maradéktalanul, amelyet én megírtam számára, vagy meg sem moccan, és annál nagyobb kín nem létezik egy programozó számára, mint amikor nem tudja, hogy mi az oka a diszfunkciónak. Persze csodák nincsenek, hiba mindig van. Szerencsés esetben csak egy apró karakter maradt ki a kódból, rosszabb esetben logikai hiba van az egész gondolatmenetben, vagy esetleg mint ahogy a legutóbbi esetben is történt, nem megfelelőek a szerver beállításai a program futtatásához. Az utóbbi azért jó, mert az ember visszanyeri az önbizalmát, amikor kiderül, hogy mégsem ő volt a stupid. Szakma ez is, mégis egy kicsit eltér más szakmáktól, mert talán egyetlen terület sem kíván ennyire naprakész ismereteket, és nem hiszem, hogy van még egy hasonló foglalkozás, ahol a tudás néhány év alatt szinte a nullára inflálódhat. Például aki ma megtanul egy programozási nyelvet, az amennyiben nem képzi folyamatosan magát, tíz év elteltével egy átlagos felhasználónál alig fog értékesebb tudással rendelkezni, hiszen addigra annyi új technológia, és szabvány kerül bevezetésre, hogy a régi tudásanyag alig lesz használható. Én például remekül elboldogultam a DOS időkben, és parancssorból mindent eltudtam végezni egy számítógépen. Kinek van ma már erre szüksége, és lehetőség sincs rá, hiszen az új windowsok, már nem DOS kompatibilisek, csak színes ikonokra klikkeléssel lehet elérni azokat a funkciókat, amelyeket a a redmondi programozók megengednek nekünk. Maga a rendszer mélyen eldugva működik a felhasználótól kellő távolságra. A programozónak lenni azt jelenti, hogy az ember megtanul egy programozási nyelvet a sok közül, és az adott célnak megfelelő programot készít ezen a nyelven. Mivel rengeteg nyelv létezik, képtelenség megtanulni mindegyiket, ezért általában, csak egy-két nyelvet beszélünk jól, a többin pedig dadogunk. Ahogy tanárom mondta, megfelelő rutinnal eljuthatunk arra szintre, hogy egy hét alatt megtanuljunk egy nyelvet, elkészítsük ezen a programunkat, majd egy hónap alatt teljesen el is felejtsünk mindent. Számomra a php az a nyelv, amit sikerült megszeretnem és többé-kevésbé megtanulnom. Ez a nyelv leginkább webes alkalmazások írására szolgál, persze csak ez nem elég egy webáruházhoz, nagyon kell ismerni a html-t, a css-t, nem árt egy kis java script, és az egésznek az alapja az adatbázis készítés, amit én MySql-be végzek. Megrendelőim mindig nehezen értik meg amikor elmagyarázom, hogy minden webáruház csak annyit ér, amennyit az azt kiszolgáló adatbázisa. Egy adott termékről, nem tudok semmivel sem többet a monitoron megjeleníteni csak annyit amennyit az adatbázis tartalmaz. Értetlenül, és néha bosszankodva veszik tudomásul, hogy olyan adatokat kérek be tőlük a formokon, amelyeknek semmi jelentősége nincs. Aztán egy év múlva kipattan valami isteni szikra a fejükből, hogy mit kéne még hozzáadni a funkciókhoz, és sok esetben ezt pont ennek az eleinte jelentéktelen adatnak a segítségével tudom megvalósítani. Ezek a módosítgatások egyébként is folyamatosak. Néha kérésre történik külön bérezésért, de én önszorgalomból is figyelemmel kísérem a programjaimat, visszajárok hozzájuk, ellenőrzöm a működést, tisztítgatom, csinosítgatom a kódot. Simogatásaim gyengédek, hiszen ők az én "digitális gyermekeim". Én álmodtam őket "életre". Azok a monitor képek, amelyeket sok száz felhasználó lát naponta, az én gondolataimból materializálódtak a monitorokra. Tulajdonképpen ez a nagy élmény az egészben. Kitalálni valamit, felépíteni egy adatbázist, létrehozni az adattáblákat, elképzelni, és megírni magát a felületet, és a háttérben lévő csak a rendszergazda által látott, és használt felületet. Aztán a próba üzem, még nyilvánosság nélkül, csak néhány tesztelő felhasználóval, majd jön a legnagyobb izgalom, amikor a "gyermekemet" a kannibálok (értsd: felhasználók) elé vetem. Ilyenkor még kiderül néhány hiba, mert az átlag user hihetetlenül tehetséges, például kigondolná, hogy vannak akik egy név beviteli mezőbe képesek "@",";" és hasonló karakterek begépelésére. Volt már hogy azt gondoltam, hogy legjobb lenne ha még a saját nevüket is egy lenyíló listából kéne kiválasztaniuk a felhasználóknak, mert a gépelés túl bonyolult egyesek számára. :) A legnagyobb élmény számomra az volt, amikor bent jártam az egyik boltban, ahol az én webáruház programom fut, és láttam, ahogy a boltos-tulajdonos, egy telefonos érdeklődésnél, a programomban kereste elő a terméket, és néhány másodperc alatt képes volt a kérdésekre választ adni. Az általam készített alkalmazás napi szinten beépült a munkájába, végzi azt a feladatot amire kitaláltam, és láttam, hogy szívesen dolgozik vele, mert kézre áll. Ez számomra legalább annyit jelent, mint a pénz, amit a munkáért kaptam. Tulajdonképpen alapjában szeretem ezt csinálni, és el tudnám képzelni akár főállásban is itthon, kötetlen munkaidőben, mert saját időbeosztásban dolgozni azért egy nagyon kellemes dolog. Megengedheted magadnak, hogy reggel akkor kezded a munkát, amikor jól esik. Nincs főnök, és felsőbb parancsra végzett - már az első pillanatban is tudott- értelmetlen feladatok. Kihagyhatsz akár napokat is, ha nem vagy jó passzban, és amikor egy logikai menetet végig szeretnél csinálni senki sem mondja, hogy hagyd abba, mert lejárt a munkaidő. Ezért vannak napok, amikor tizennyolc órát dolgozom, van mikor csak hármat. Persze most a főállásomban szabadságomat töltöm. A kettő együtt már nem ilyen egyszerű, mert napi tíz órát dolgozom cégnél, és utána éjszaka fáradtan gondolkodni alig vagyok képes néhány óránál többet. Programozni nagyon magányos tevékenység. Órákon át egyedül vagyok saját gondolataimmal és a géppel. Ez nagyon hasonlít a bicajozásra. Valamiért engem vonzanak ezek az antiszociális tevékenységek. Miért van ez?

2009. október 11., vasárnap

"What's new pussicat?"

Gyermekkoromban tőlem is számtalanszor megkérdezték, a már közhelyszámba menő kérdést. "Mi leszel ha nagy leszel?" Én az éppen abban az életperiódusban elképzelt jövőképem alapján válaszoltam is szorgalmasan. Ezek a válaszok változatosságuk ellenére sem jártak a közelében a megvalósult, és így már tényként kezelhető foglalkozásaimnak. Például álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is gépeket fogok szervizelni, hiszen ehhez soha semmi affinitásom és kedvem nem volt, mint ahogy azóta sincs. Nem is álmodtam róla, hogy egy csirkefarmot fogok vezetni, ez valahogy akkoriban túl közönségesnek is tűnt volna, hiszen minden gyerek valami nagyot, látványosat képzel el, amivel az ő élete teljesen más lesz, mint a felnőtteké. Meglepődtem volna azon is, ha valaki azt mondja, hogy rockénekes, programozó, autóiparban ténykedő alkalmazott leszek. Igen, az életünk kiszámíthatatlan, de egyben ez is jelenti a színeket a történetben. Mostanában már senki nem kérdezi meg, mi szeretnék lenni. Mindez arról jutott eszembe, hogy láttam a házunk cicáját szunyókálni a napon. Ahogy néztem, amint a millió éves rituáléval keresi meg a számára legelőnyösebb hőmérsékletű fekvőhelyet, és ahogy élvezi az őszi napsugarakat, arra gondoltam, hogy mostanában leginkább már "csak" macska szeretnék lenni, nálunk. Vannak pillanataim, mint talán mindenkinek, amikor besokallok a világtól. Szeretném úgy látni, szinte csak érzékelni a világot, ahogy az egy macska számára létezik. Nem szeretnék tudni az emberek gonoszságairól, a tudatos környezetrombolásról Jó lenne elfelejteni mi az a pénz, mit jelentenek a közüzemi számlák. Szeretném a Napot csak Napnak érezni, egyszerűen csak élvezni ahogy süt, és felmelegít, anélkül, hogy bőrrákra, és globális felmelegedésre kéne gondolnom. Szeretnék csak úgy egyszerűen örülni az ételnek, anélkül, hogy evés közben már kalóriákkal, és E-vel jelölt komponensekkel foglalkozom. Jó lenne, ha ugyanúgy minden problémámra ösztönös megoldásaim lennének, és amikor megéhezem, minden adottságom meglenne arra, hogy megszerezzem az ételt. Nem kellenének bonyolult munkaszerződések, és nem fenyegetne a munkanélküliség sem soha. Persze lennének azok az érthetetlen, két lábon járó, folyamatosan nyüzsgő élőlények, akik mellettem élnének, és néha jólesően megsimogatnának, de én tudnám, hogy szabad vagyok. Kapcsolatunk egy egyoldalúan előnyös szerződés. Nekik szükségük van rám, hogy gyérítsem a ház körüli egerek létszámát, de nekem nincs feltétlenül szükségem rájuk. Persze a nekem adott ételt elfogadom, és egy kis dörgölőzéssel honorálom, de tulajdonképpen jól megvagyok nélkülük is. Szerencsére a mező, és a házak közvetlen környéke elég élelmet teremt. Ilyenkor ősz tájékán, még egy kicsit túl sokat is. Az élelmen kívül minden más igényem könnyen kielégíthető. Mindenhol találok szunyókálásra alkalmas helyet, a kutyákat kerülöm, és csak az úton átkeléssel kell vigyáznom, hogy azok a szörnyen hangos, és büdös valamik, ne gázoljanak halálra. A bolygó egyik élőlénye vagyok, élvezem az életem, ami egyszerű. A több milliárdnyi szőr nélküli, két lábon járó, érthetetlen, eközben egész nap rohangál, értelmetlen dogokkal bonyolítja , és rövidíti az életét, amely számára is pont olyan rövid, mint az enyém. Amikor reggel felkel a Nap, az számomra egy újabb öröm, mert élek, mert a sugarak ismét jólesően melegítenek. Számukra egy újabb rohanás kezdőpontja a semmiért. Amikor végére érek az életemnek, nincs mit számba venni, nem kell mérleget vonni, és a "mit kellett volna máshogy csinálni" problémakörrel gyötrődni. Az ösztöneim tévesztés nélkül vezettek egész életemben, minden úgy volt jó ahogy megéltem. Macska voltam, boldog macska, egy a millióból, és nem is akartam soha más lenni.
Biciklizés közben néha a közelébe kerülök ennek az állapotnak. Amikor csak egy élőlény vagyok a bolygón, aki élvezi a napot, elviseli az esőt, a szelet, amikor csak része vagyok a nagy egésznek, és semmit sem tudok, és akarok megváltoztatni, uralni. Amikor élek, "csak úgy ", majdnem pont úgy, mint egy macska.

2009. október 2., péntek

10.000 km hátradőlve

Mint ahogy írtam is két bejegyzéssel ezelőtt, Eszékről hazafelé úton átléptem a 10.000 km-t rekummal.
Talán ennyi bicajozás ezzel a különleges kerékpárral, már felhatalmaz arra, hogy leírjam véleményem, tapasztalataimat, erről a nem mindennapi szerkezetről. Egyszóval: csodás. A kezdeti bizonytalanság, amit kipróbálásával, és egyáltalán az első néhány méterek megtételével töltöttem, hamar elmúlt. Talán az első ezer kilométer szükséges ahhoz hogy kiismerjük, megszokjuk, azt a másságot, amit egy hagyományos bicajról átülve érzünk. Érdekes módon mindenki azzal kezdi, hogy "nem kényelmetlen így ülni?" Nos, a jól bevált rekus választ szoktam adni ilyenkor. Csak annyi a különbség, mintha a fotelben ülnék, vagy annak karfáján. Természetesen ennél a hasonlatnál a fotel a rekumbenst jelenti A fej tartására, pedig a fotelből tévézést szoktam említeni, melyhez képest a hagyományos bicaj fejtartása inkább a szőnyegről négykézláb helyzethez hasonlít. A hagyományos kerékpárral, 22-23 km/h volt az utazó sebességem normál körülmények közt, ezzel a csodabogárral 28-30 km/h. Igaz ehhez kellett 5000 km tekerés, mire azok az izmaim kialakultak, megerősödtek amelyek a rekuzáshoz szükségesek, mert némiképp más izmokat mozgatok itt, mint a sima bicajon. Az idén nyáron arra eszméltem, hogy "közelebb kerültek" a kerékpárral egy nap alatt megtehető távolságok. Az eddigi 150-180 km fenékgyötrő tortúrái napi 250 -300 km közti kellemes nézelődős túrákká szelidültek, és akár egymás utáni napokon is ismételgethetők szinte korlátlanul, míg régen egy ilyen gyötrelmes távolság után másnap egyáltalán nem kívántam bicajra ülni. Ezért három nap tekerésnél nem is terveztem soha többet. Az idén a Tátrában egymás után 8 napot mentünk, és csak annyit éreztem, mintha autóban ülve tettem volna meg ezeket a kilométereket. További előny még, hogy nem görnyedt testhelyzetben ülök, hanem egyenes derékkal, ami azt eredményezi, hogy a rekeszizmom szabadon képes mozogni, ezáltal sokkal hatékonyabb a légzésem. Az ilyen típusú kerékpár minden olyan előnnyel rendelkezik ami egy hosszútávú túrához szükséges. Itt kell megjegyezzem, hogy szerintem ez is a rekumbensek fő profilja, a hosszútáv. Ez nem egy boltbajáró bicikli. Városi forgalomban, egymásba érő kereszteződéseken áthajtani, 500 méterenként lámpáknál megállni, véleményem szerint nem kellemes vele. Negatívum? Nem sok, talán csak kettő. Néha zsibbadnak a lábujjaim tekerés közben, ez az ülésnél magasabb helyzetben lévő hajtókartengely helyzet miatt van. A lábakból hiányzik a vér természetes hidrosztatikai nyomása. De ez egy néhány perces pihenővel gyorsan orvosolható. Az elindulás kicsit körülményesebb vele, mint hagyományossal. Hosszabb idő míg lendületbe jön, és ha megállásnál elfelejtek visszakapcsolni, akkor elképzelhető, hogy nem is tudok elindulni. Mégis biztos vagyok abban, hogy nekem már hagyományos bicajom nem lesz többé, mert azon ritka alkalmakkor, mikor néhány kilométert tekerek egy ilyennel, rögtön elkezdek fanyalogni a hátrányain, és egyébként is már olyan magasnak érzem, mint ha lóról ülnék át tevére. :)
A kerékpár eladója mondta a vásárláskor, hogy ennek a bicajnak a használatához némiképp szükség van egy kis exhibicionizmusra. Valóban, egész életemben nem keltettem annyi ember számára feltűnést, mint ezzel a bicajjal másfél év alatt. De ez is megszokható. A reku muris látvány, de meggyőződésem, hogy ettől a látványtól sok ember fejében megindul egy gondolat, és elképzelik, hogy milyen lehet, csak így szabadon járni egy ilyen bicajjal országokon át, és az is biztos, hogy néhányuk, ha teheti, elöbb-utóbb ki is próbálja ezt.
Ez a kis hűséges szerkezet, átvitt engem országhatárokon, ahol már csak ő volt számomra a legközelebbi hozzátartozóm. Vitt engem mínuszokban, és pokoli hőségben, esőben, és szélben.
Felvitt a hágók tetejére, hogy együtt zuhanjunk a lejtőkön, bicajhoz képest félelmetes sebességgel. Elgurult velem a tengerpartra, és haza is hozott onnét. 10.000 km és legalább ennyi élmény. Közben megszerettem. Megszerettem megbízhatóságát, kényelmét, gyorsaságát.
Szeretem, hogy környezetbaráthoz illően járhatok vele a munkába az év nagyobb hányadában. Szeretem, hogy különösebb fáradtság nélkül járok el vele 30 km-re fagyizni. Nagyon jót tesz a hiúságomnak, amikor huszonévesek adják fel mögöttem, hogy lépést tartsanak a tempómmal. Pedig az enyém nincs a sebességre kihegyezve hiszen ez egy túra bicaj ami 16 kg nehéz, és én sem vagyok versenyző. Nem tudják, hogy a rekuval nem versenyezhet egy hagyományos bicaj semmilyen téren. Aki pedig még sosem ment ilyen bicajjal, de szeretné kipróbálni, az keresse az am bringaboltot Budakalászon, ahol számos modellel (Claudia Schiffer nincs köztük:)) mehet egy kört, és természetesen vásárolhat is magának egy ilyen csodabogarat. Nekem bejött.

2009. október 1., csütörtök

Viva la musica!

Ma volt a Zene világnapja. Ezt méltóan csak úgy tudtam volna megünnepelni, ha kiállok egy hangszerrel, mondjuk Szekszárd egyik terére, és csak úgy örömből, játszom, és énekelek. Ennek eredménye is borítékolható. Az emberek 90 %-a rám sem hederített volna. Ugyanis a zene minden ember számára más súllyal esik latba, és milliárdféleképpen értékeljük azt. Van aki megszállott, mint én. Vannak akik szeretik a zenét, de leginkább annak csak egy szűk szeletét, és azt nagy örömmel hallgatják szinte folyamatosan. Vannak akik sokat hallgatnak zenét, de csak úgy háttérben zajfedésként. Sokak számára csak egy létező fogalom, de semmi többet nem jelent számukra, és vannak akik gyűlölik, és idegesíti őket. A többiek az ezek közötti érzések számtalan árnyalatán osztoznak.
A zene valamikor arról szólt, hogy az emberek jókedvükben összegyűltek, és táncoltak néhány hangszeres tudással rendelkező által keltett muzsikára, akik ezt szintén saját örömükre cselekedték. A világ változása ezt az egyszerű örömforrást is teljesen átalakította. A komolyzenészekből szomorú frakkos pingvinek lettek, az utcazenészek, és bulizenekarok, mega-, gigasztárokká váltak. A zenélésből show, a táncolókból rajongó, és főként fizetőképes kereslet lett.
Ezért számomra - minden tehetség irányába megnyilvánuló rajongásom mellett - sokszor merül fel egy igény, hogy a legegyszerűbbet keressem. A zenélő embert aki egy szál hangszerrel varázsol, akik mögött nem állnak pénzhalmok, csak a tehetség, előadásai, szerzeményei, nem projektszerű, izzadságszagú kreálmányok, hanem csak egyszerűen zene a maga tisztaságában. Az egyik ilyen sajnos ma már nem élő előadó egy hawaii énekes Israel Kamakawiwo'ole. A hangszert aki nem ismerné, amit ez a nagy darab ember a kezében tart ukulelének hívják. A zenéhez ennyi is elég.




A másik régi kedvencem Eva Cassidy.
Sajnos már ő sincs az élők között. Jellemző, hogy halála után vált világhírűvé, lemezeit is kivétel nélkül ekkor adták csak ki. A következő dalt nem kell bemutatnom, hiszen mindenki ismeri.
De talán Eva előadásában még nem annyian. Csak érdekességnek írom Eva sosem találkozott Stinggel élete során.





"A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás."
/Márai Sándor/





2009. szeptember 28., hétfő

Eszékiruccanás

Sajnos nem tudtam Exit-ékkel tartani a nagy maratoni alföldi tekerésükre, így tekintettel a kihagyhatatlanul kellemes időjárásra, mást kellett kieszelnem. Kinéztem egy még egy nap alatt oda-vissza elérhető várost, és a vasárnapot ennek az utazásnak szenteltem. A választott város Eszék (Osijek) lett, mert "csak" 120 km messze van, szinte sík vidéken át vezet az út, így nem megerőltető az utazás, ám mégis már eléggé nagy táv ahhoz, hogy kihívást jelentsen. Reggel négykor indultam, ezúttal is egyedül, mint mostanában a legtöbb utamon. Mondanom sem kell, hogy korom sötét volt. De ez nem furcsa számomra, hiszen egy ideje, már minden reggel ilyen fényviszonyok mellett indulok munkába is. Semmit sem bízok a véletlenre, 5 lámpa tesz láthatóvá, és rengeteg fényvisszaverő. Eddig még mindig megláttak az autósok. :)
Ez a vasárnap hajnali robogás, most igen nagy élmény volt. Különös úgy átmenni településeken, hogy semmi életjel nem tapasztalható. Mintha valami apokaliptikus esemény elsöpörte volna az embereket, és már csak az egykor beüzemelt automaták végeznék a dolgukat. A közvilágítás, a sebességmérő automaták, a reklámfények, a forgalomirányító lámpák, a legnagyobb közönnyel futtatják a beléjük táplált programot, működésük egyetlen feltétele a betáp vezetékekbe érkező elektromos áram. A vezetékek másik végén az erőművekben ugyancsak automaták szabályozzák az atommáglya szabályozott működését. A humanoidok egyre szükségtelenebbek a működés fenntartásához, és ki tudja nélkülük ezek a szerkezetek meddig működnének még sorsukra hagyva. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben miközben haladtam, és közben az óra is járt, ennek következtében lassan megjelentek az első bolygólakók. Munkába, és munkából igyekvők, buszsofőrök, majd később boltosok, néhány kilométer múlva pedig az első vásárlók. Az utakon a forgalom is hasonló ütemben erősödött. Érdekes volt szemlélni ezt a térben elnyújtott történetet, ahogy szinte ugyanannak a történésnek a folyamatát láttam más helyszíneken, más szereplőkkel. A hajnali bicajozásban az a jó, hogy folyamatosan ott a remény, hogy nemsokára vége lesz a sötétnek, és a nap mindent más megvilágításba helyez. Most nem csak a fény miatt vártam, hanem a hő miatt is, ugyanis Mohács környékén jártam már, de még mindig nem tudtam elképzelni, hogy levessek egy réteg ruhát, annyira hűvös volt. A napfelkelte a Duna hátterében nem mindennapi látvány számomra, ezúttal volt időm kellően kiélvezni. Hét órakor értem el az udvari határátkelőt, és egy gyors bepecsételés után máris Horvátország földjén gurultam. Megint ugyanaz az érzés mint tavaly, már az első kilométerektől. Az emberek jókedvűek, és barátságosak. Köszönnek nekem előre. Nekem az idegennek. A bicajosok mindegyike megemeli a kezét ha elmegy mellettem, így üdvözöl. Én ezt próbáltam itthon. A bicajosok zöme nem hogy nem int előre, hanem az én intésem sem viszonozza. De ezzel még nincs vége. Integet a kukorica földön dolgozó traktoros. Mosolyogva integettek az út másik oldalán igazoltató rendőrök. Ez sokként éri először az embert, bármennyire kellemes érzés. A közlekedésről még mindig az a véleményem mint tavaly, nincs annyi vadember az utakon. Nem mondom, hogy egy sincs, de egy sokkal lehiggadtabb közlekedési stílus az uralkodó irányzat. Én örülnék nagyon, ha itthon tapasztalhatnám ezt. Egy kicsit jólesően emlékeztem vissza a tavalyi kirándulásra, amikor sok száz kilométeren át ezt tapasztaltuk naponta, amit most is. Szeretek a horvátoknál bicajozni, ennél már csak Ausztriában jobb. 9.04-kor megálltam Eszék főterén, azzal a semmihez sem hasonlítható érzéssel, amit szerintem minden hozzám hasonló elvetemült ilyenkor érez. Ez a "megcsináltam" feeling. Megint eljutottam egy kitűzött célig, önerőből, csak a bicaj és az izmaim segítségével. A város nagyon szép. Nem is számítottam ennyire szépre. A főtér gyönyörű, a Dráva parti sétány, a gyalogos-bicajos sodronyhíddal lenyűgözött.






Megközelítőleg 15 km-t tekertem a városon belül, egy kicsit körbejárva a nevezetességeit. Megkerestem a várat is, ez egy kissé csalódás volt, mert igen rossz állapotban van, láthatóan az utóbbi években nem költöttek a javítására, vagy állagmegőrzésére semmi pénzt. A falakon belül, egy szempillantás alatt a múltba kerülök. Szűk sikátorszerű utcák, terméskővel, macskakővel burkolt utak, hatalmas boltíves kapubejárók. Alig vagyok képes ilyen úton biciklizni. Szekérre, lópatára tervezett utak ezek. Ezek után visszahajtottam a Dráva partra, és közben arra gondoltam, milyen szépek ezek a városok, ahol egy folyó mellett telepedtek le egykoron az ősök. A víz többnyire előnyökkel, néha hátrányokkal járt. Nekünk mára leginkább csak a szemünk gyönyörködtetése a legnagyobb hasznunk ebből. Na jó, a horgászoknak nem csak ez. Hazafelé még egy említésre érdemes esemény történt. A kilométer-számlálóm, átfordult a határ közelében a 10.000 km-en. Ezt a nagy utat tavaly június 12 óta tettük meg együtt a rekuval, úgy, hogy a telet szinte teljes egészében ellazsáltuk. :)
Körülbelül ezen tájékon, mikor öt számjegyű lett a megtett út számláló, elkezdett körülöttem a forgalom (nem tudok rá hirtelen jobb szót) "magyarosodni". A "vigyáznak rám" érzést fokról-fokra kezdte felváltani a "vadásznak rám" érzés. Ezt a változást ebben az irányban sokkal rosszabb megszokni. De a "vadak" már sok újat nem tudnak nekem mutatni. Ismerem az összes klisét amiből a változatos előadásaikat komponálják. Kedvencem amikor az engem előző kamiont egy másik kamion kezdi előzni, miközben szemből jön egy harmadik. :) Még csak véletlenül sem bízom abban, hogy jármű számba vesznek engem, így túlzottan nagyot nem is csalódom bennük.
Délután fél ötkor már itthon is voltam. Szinte hihetetlen, hogy az ember képes kerékpárral átrándulni egy szomszédos országba, és még haza is jönni egy napon belül. De ennél még sokkal többre is képesek sokan, hiszen vannak ismerőseim, akik 5-6-700 km-t is képesek voltak egyhuzamban megtenni kerékpárral. Nekik ezúton is maximális RESPECT.

Megtett út 255 km.
Menet idő: 10 óra 4 perc.
Az utazás költsége: Három szendvics, 3 liter ásványvíz, 2 körte, fél liter tea, egy maroknyi aszalt gyümölcs. ~1000 Ft.
(Ezt csak azért írtam ide, mert a múltkor valaki, egy 30 órás tekerés étkezési költségeire 12.000 Ft-ot írt, és én azóta is azon gondolkodom, hogy vajon mi volt az, ami ennyibe került. :))

A kirándulás összes fotója itt.

2009. szeptember 10., csütörtök

Várótermi töprengések

Vannak rossz szokásaim. Vagy inkább furcsák. Például, hogy az orvosi rendelőben várakozó embereket figyelem a háttérből, sőt, hallgatózom is. Ez néha nagy élményekhez vezet, mint a minap is, amikor a fájós derekam orvoshoz kényszerített. A várakozási sorban előttem lévő bácsi, az időt múlatva mesélt a körülötte ülőknek. 86 éves korához képest friss szellemi állapota lehetővé tette, hogy a múlt élményeit, plasztikusan vetítse elénk. Meséi háborúról szóltak, ahol a halál természetes jelenlévője volt a mindennapoknak, így mosolygós arccal adta elő aknára lépett társakról, gúlába rakott holttestekről szóló emlékeit. Közben rájöttem, ő egyike az utolsóknak, akik még szemtanúi voltak a háborúnak. Akik a világot nem utazási irodák prospektusaiból kiválasztott utak alapján ismerték meg, hanem számukra minden egyes helyszín véres csaták, ütközetek, hadifogságok helyszíne volt. Számára Dánia mást jelent mint számunkra. Ahogy hallgattam arra is rájöttem, hogy számára az élet is valószínűleg mást jelent. Ő aki megjárta a poklot soha nem képes már komolyan venni egy adótartozást, influenzát, munkanélküliséget, szerelmi csalódást. Mert látta mi az amikor BAJ van. 86 éves, lelkileg állítom jobb állapotban van, mint sok 20 éves, és képes folyamatosan mosolyogva beszélgetni, mint aki tudja, hogy az, hogy él már önmagában a legnagyobb ajándéka az életnek. Beszélt a fiatalságáról is, amikor a "csöndérek" elöl az ablakon át menekültek a bálból, hiszen akkoriban 18 év alattiaknak nem volt szabad éjszakai mulatságokon részt venniük, és mosolyogva tette hozzá, hogy de még a csendőröktől való félelmük sem volt képes őket visszatartani, ha lányokról volt szó, magyarán semmiben sem különböztek ők sem a mai ifjúságtól, kivéve a lehetőségeikben. Ez a letisztultság, amivel ezt kijelentette, nagyon tetszett. Sajnos a sor közben haladt, így a bácsi nemsokára sorra került, és egy szatyor gyógyszerrel távozott, és én gazdagabbnak éreztem magam attól, hogy hallgathattam őt. Tényleg szívből kívántam neki jó egészséget az elköszönésnél. Az én gondolataim, még egész este körülötte forogtak. Tanítani kéne ezt az életszemléletet, ahogy ezek az emberek gondolkodnak, jó lenne ha valahogy képesek lennének átadni ezt a tapasztalatot, hogy minden helyzetből vannak kiutak, és a napjaink globális, és személyes problémái egyáltalán nem olyan nagyok, mint azt mi az adott pillanatban hisszük. Az életünk értéke a gondolatainkon múlik, a boldogságunk nem környezetfüggő, hanem egyszerűen egy belső harmónia megléte, melynek kialakításának sikere ismét csak azon múlik, mennyire fogadjuk magunkba a pozitív dolgokat, és mennyire vagyunk képesek kizárni , elfogadni, vagy "átfolyatni" magunkon a negatív hatásokat. János bácsi talán csak ennyivel tud nálunk többet, és ez az "apróság" elég ahhoz, hogy egész nap képes legyen mosolyogni a világra. Tudatában van az élet illékonyságának, megtanulta, hogy a halál, a fájdalom, az élet szerves része. Nem rossz hanem egyszerűen csak van, és mi semmit sem tehetünk ellene. Nekünk fiatalabbaknak, a háború, már csak dokumentumfilmekből, és könyvek lapjairól visszaköszönő történeteket jelent. Ezzel csak az a baj, hogy a valós borzalmával nem vagyunk tisztában, sem mi, sem a politikusaink, így semmi nem tart vissza minket attól, hogy az utolsó szemtanúk eltűnése után, vagy még előbb, újra elkövessük ugyanazokat a hibákat, ami újra rengeteg ember életébe kerülhet. Hiszen még köztünk járnak a koncentrációs táborok karjukon tetovált azonosítási számokat viselő túlélői, de már újfasiszta szervezetek tagjai masíroznak Rudolf Hess halálának évfordulóján, és már vannak akik tagadják a holokauszt megtörténtét. Javaslom a kétkedőknek tanulmányi útra Oswiecim nevű lengyel települést amit még néhány évtizeddel ezelőtt Auschwitz-nek neveztek a Német Birodalom térképei. De az ember már csak ilyen. Ahogy egy kicsit jobbra fordul az élete, mindjárt elfelejti a korábbi gyötrelmeket, és időnként hálátlanul megfeledkezik azokról is, akik ezekben a nehéz időkben végig mellette voltak. Erről szól az alábbi kis történet is:

"Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki hozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítja a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

  • Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
  • Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
  • Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
  • Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra.
  • Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
  • És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
  • És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz."

2009. szeptember 3., csütörtök

26340 köbméter beton


Hétfőn volt egy szabad napom, így eltekertem a kőröshegyi völgyhídhoz, amit már régóta szerettem volna megnézni. A látvány lenyűgöző is lehetett volna számomra, ha az én környezetbarát - minden bizonnyal már zöld színre változott - agyam a maga kis gondolatfoszlányaival nem igyekszik folyamatosan rombolni az élményt. Nézzük a tényeket. Ez a híd szükségtelenül épült. Ilyen méretű szintkülönbséget nálunk fejlettebb országokban (bárhol a világon szinte), sokkal egyszerűbb terepkiegyenlítéses módszerekkel, és főként sokkal olcsóbban oldanak meg. A monumentális építmény egy gyönyörű táj közepén éktelenkedik, a tervezők nem is próbálták belesimítani a környezetbe a látványt (mint pl. ahogy ezt a dél-franciaországi Millau-viaduktnál érzékelhető, ami ennél nagyobb mérete ellenére is légies látványt nyújt) és fáradozásuk eredményeként létrejött ez a beton kolosszus. Az első gondolatom, ahogy Kőröshegy -az egyébként bájos kis település - főutcáján tekertem, hogy számomra kissé nyomasztóan telepszik ez az építmény a falura. Fölé tornyosul, uralja a látványt, egyszerre minden olyan jelentéktelen lesz alatta. Pedig a valóság ennek pont az ellenkezője. Ez a táj, a dombok közé települt lakóházakkal, a valamikor magasnak számító templomtornyával, és hátterében a Balaton képével, még emberi léptékű volt. A híd inkább egy sci-fi film egyik díszletéhez áll közel. Túlnőtt minket, mint ahogy a motorizáció is túlnőtte a világot. Minden igyekezetem ellenére nem következett be, amit előzetesen a kirándulástól vártam, hogy lenyűgöz majd ez az építmény, ami 43 milliárd forintba került, és amit megfizettünk, anélkül, hogy megkérdeztek volna minket arról akarjuk-e. Ha a dombot kikerülik a nyomvonallal kb. 3 milliárdból megoldható lett volna. Én az ilyen döntéseket óvodások kezébe adnám, akik még mentesek a korrupt világ fertőzéseitől, akiknél nagyobb súllyal esik latba a kiirtott erdősávokból elmenekülő őzike sorsa, mint a pénz korlátlan habzsolása. Ők még képesek a helyes eredményre jutni egy egyszerű kisebb-nagyobb relációnál, miszerint a 3 kevesebb, mint a 43. De a telekspekulációkban megvakult döntéshozók tűzzel-vassal, a környezetvédők tiltakozása, és mérnöki szak(ellen)vélemények ellenére is megépítették ezt a műtárgyat. Ami lehet nagy teljesítmény, egy műszaki bravúr, csak éppen szükségtelen. Kissé rossz szájízzel hagytam el a hidat, hogy megnézzem újra a közelben csendesen hullámzó tavat, amelyről végre elvonult a nyári tömeg. Nekem éppen ebben az állapotában tetszik a legjobban a Balaton.















Mikor már csak azok vannak itt, akik a a víz szépségéért jönnek ki, nem a buli, a strand, és a trendiség hajtja őket a partra. Ez a csoport, már jellemzően kevesebbet szemetel, csendesebb, és főként kisebb népsűrűségben van jelen. A tóban már senki sem fürdött néhányan napoztak a parton, legtöbben olvastak. Persze volt akinek most is kellemes volt a víz hőfok.
















A vízibiciklisek is elszánták magukat a járművek partravontatása mellett, gondolom már nem éri meg egész nap kint ülni a stégen, és várni azt a néhány elvontat, aki még igénybe venné a szolgáltatást. Észrevétlenül átfordult a part őszbe, és tanúja voltam a változásnak. Ez sokkal jobban tetszett, mint a monumentális völgyhíd. El is határoztam, hogy az idén, még a hideg beköszönte előtt legalább egyszer újra visszatérek ide, és a tavasztól is újra rendszeresen, mert a tó mindig más képet mutat, és nem tudok vele betelni. Így aztán hazafelé már ismét vidáman tekertem, már csak néha jutott eszembe a 26340 köbméter beton, amit a bepumpáltak két domb, és egy erdő közé, csak azért mert képesek voltak rá.
Napi megtett táv: 226 km. :)

2009. augusztus 27., csütörtök

Forever and for Always

Nem először történik meg velem, hogy egy szívemhez nagyon közeli nő hirtelen elveszíti a szíve alatt hordott magzatot. Külső személy számára ez nem nagy dolog, mondhatni rutin történet, de "belülről" közel sem ilyen egyszerű a történet. Hetek, hónapok reménysége és csalódásai után végre kibontakozott egy újabb élet, valahol mélyen, először csak sejtszinten, és az idő múlásával lassan bizonyossággá vált. Ezzel együtt növekedett a remény, új tervek körvonalazódtak, és a jövőképbe beépült ez a kicsiny élet, ez az apró kis ember, akiről a világ a beavatottakon kívül még mit sem tudott. De a napokban megváltozott valami, és a természet elemi szűrőrendszerei - amelyekről mi szeretünk megfeledkezni, mert annyira elhisszük az orvostudomány mindenhatóságát - működésbe léptek. Valami megszakadt, mielőtt még elkezdődött volna. Én meg csak állok tehetetlenül, szorongatom, a kezemben a telefont, és szavakat, mondatokat formázok magamban, de úgy érzem mintha egy idegen nyelven kéne megszólalnom, melynek nem ismerem a szavait, kifejezéseit. Pedig csak arról van szó, hogy nem tudom mi az amivel enyhíthetném a fájdalmát, mit mondhatnék, ami nem hat kegyetlenül, vigaszt nyújt, és a mai állapotban a holnap tovább élhetővé válik? Nem szeretnék rázúdítani egy közhelygyűjteményt, abból így is kap biztosan eleget másoktól. Tudom mennyire szeretne egy babát, és azt is tudom mennyire jó helyre kerülne a kicsi. Az Isteni igazságossággal már sok bajom volt, mert az a helyzet, hogy inkább szeszélyes, mint igazságos. Különben mi arra a magyarázat, hogy a hajléktalan, alkoholista nők makk egészséges gyerekekkel töltik meg a gyermekotthonokat, míg a normális nők néha csak kínkeserves módon képesek egy gyereket életre hívni, ha egyáltalán sikerül? Persze beszélhetünk a ketyegő biológiai óráról, gyárthatunk ezernyi elméletet, de rögtön találunk rá egy ellenpéldát, amivel cáfolható. De mégis a legrosszabb az, hogy nem tudok segíteni, abban, hogy könnyebb legyen ezt a traumát átélnie, mert már régóta tudom, hogy az ember az élete döntő, és fontos történéseiben mindig teljesen egyedül van. Ezeket a harcokat egyedül kell megvívnunk a legnagyobb ellenfelünkkel saját magunkkal. Mégis szeretnék valahogy osztozni vele, még ha ez lehetetlen is, de ez talán érthető, hiszen a szóban forgó hölgy, az én egyetlen példányban létező szeretett kishúgom.
Talán a kedvenc dala segítségével tudok egy kis energiát sugározni számára, hogy képes legyen majd újra mosolyogni a világra, és ismét a régi vidám, mindenki által szeretett lány legyen.
Nagyon szeretlek tesó, és ez így lesz Forever and for Always.

2009. augusztus 22., szombat

Dávod fürdő

Tegnap meglátogattam a nyaraló anyukámat (természetesen kerékpárral), a Bajától nem túl messze lévő dávod-püspökpusztai fürdőben. Nem sok jót reméltem, egy ilyen kis hely strandjától, ám nagyon kellemesen csalódtam. Én évtizedek óta a harkányi termálfürdőt favorizálom, tisztasága, medencéinek változatossága miatt. Sajnos azonban ahhoz messze van, hogy kerékpárral egy nap alatt oda-vissza megjárjam az utat, és még fürödni is maradjon idő. Dávod még az a távolság (83 km), ami számomra kellemes napi túra táv főként az alföldi terepviszonyok mellett, és, hogy az út jelentős részét kerékpárúton tehetem meg. A fürdő két éve még alig hasonlított a mai állapotára, azonban az új tulajdonosok komoly fejlesztésekbe kezdtek, melynek nyomán a tavaly elkészült feszített víztükrű úszómedence, az iker feszített víztükrű gyógymedencék és a gyermekpancsoló idén nyáron kiegészült egy élményfürdővel, csúszdaparkkal és egy kaland gyermekmedencével, így a komplexum minden korosztály számára izgalmas szórakozási lehetőséget biztosít. A csúszda korlátlan használatát a belépőjegy tartalmazza, így a gyermekes családoknak sem kell minden vagyonukat a strand tulajdonosaira átruházniuk, egy átcsúszdázott nap után. (Jó lenne, ha erre más helyeken is rádöbbennének, és nem a vendégek kirablása lenne a cél, hanem az értékarányos szolgáltatás nyújtása.) Egy nagyon kellemes délutánt töltöttem a strandon, és még kényelmesen haza is tekertem a sötét beállta elött. Külön élmény a hozzám hasonló túrázók számára, hogy a strand szomszédságában található egy 2 hektárnyi területen elterülő kemping is, melynek bekerített, őrzőtt területén kényelmesen 80-110 lakókocsi, lakóautó fér el . A kemping apartmanháza lehetőséget biztosít családok, csoportok, baráti társaságok elszállásolására, a gyönyörű környezet pedig a szabadidő változatos eltöltésére.Minden strandolást kedvelő, és átutazó turista számára jó szívvel ajánlom, a Dávodi Gyógy- és Strandfürdő-t, és a Dávodi Kemping, és Szabadidőpark-ot.

2009. augusztus 15., szombat

Túra tanulságok!

Egy túrának mindig vannak tanulságai. Most is. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy kezdek rutinszerűen túrázni. Az út során nem voltak bosszantó hibák velem, miattam, amelyek korábban rendre előfordultak. Például a felszerelésemnek nem voltak hiányosságai. Ez köszönhető az évek során letisztult, és folyamatosan alakított leltárlistának, amit minden bepakoláskor kinyomtatok, és ez szerint csomagolok az útra. Ha a listán lévő tárgyak a csomagban vannak, akkor semmi sem hiányozhat ami fontos. A kerékpárral sem adódtak műszaki problémák, igaz ebben nagy szerepe volt a teljes hajtómű felújításnak, és az egyébként is minőségi alkatrészeknek. A Schimano Deore LX váltó elképesztően jól működik, ha valaki váltót szeretne vásárolni, annak csak jó szívvel ajánlhatom. Ezen az úton nélküle elveszett lettem volna, hiszen 6 és 67 km/h közt mindenféle sebességgel tekertünk, és a lábak egyenletes terhelése elképzelhetetlen lenne egy precízen működő váltó nélkül. Ez volt az első hosszabb utam a kis Partner-I-es utánfutóval, ami nagyszerűen debütált. Tavalyi túrám során a magasra felpakolt csomagtartó miatt a reku igencsak instabil volt. Ezúttal az utánfutó lényegesen nagyobb csomagot vitt, úgy, hogy nem terhelte a már amúgy sem kis terhet (engem) cipelő hátsó kereket, és a bicaj súlypontját is alacsonyan tartotta. Persze ennek ára is volt, hiszen némiképp lassított, de szerintem ez vállalható áldozat, ha az ember 30 kg terhet akar cipelni.
Sokkal jobban viseltem én is az utat, hiszen fizikálisan végre jól felkészülten indulhattam el, immáron kialakult "rekus izmokkal", amelyek tavaly még nem voltak meg, és a hágómászásokra is már ráhangolódott az idegrendszerem, talán ennek köszönhetem, hogy nem is éreztem akkora megterhelésnek ezeket , mint a tavalyi túra hágóit.
Azt hogy szabályosan hogyan lehet eljutni Krakkóba nem tudom ma sem. A szlovák és lengyel utak kivétel nélkül jó minőségűek voltak, de sajnos itt is egyre nagyobb teret hódítanak az autópálya építések, így sokszor autóutak leállósávjaiban voltunk kénytelenek biciklizni, többnyire szabályosan, de néha nem. De mit lehet kezdeni az olyan helyzetekkel, amikor az addigi út, amelyen utazunk hirtelen kitiltja a kerékpáros forgalmat, és más alternatíva nincs a továbbhaladásra. Ez biztosan ismerős más túrázóknak is. Ilyenkor igyekszünk továbbhajtani minél gyorsabban, és nagy körültekintéssel, reménykedve abban, hogy a helyi egyenruhások nem most szándékoznak példát statuálni a külföldi kerékpáros turisták számára. Persze ez a helyzet magyar honban teljesen általános, nálunk a kerékpáros közlekedés szabályozása a tiltótáblák kihelyezésével többnyire véget is ér. A szerencsétlen bicajos meg utak hiányában menjen amerre tud. A szlovákok nagy találmánya a főútjaik szélén lévő 50-100 cm széles leállósáv, ahol sokkal nagyobb nyugalommal lehet kerekezni, mint a hazai utak 10 cm-es útburkolati csíkján. Így szinte az autósok által zavartalanul tudtuk az út nagy részét megtenni. Már megint csak azt tudom írni, hogy nem sikerült tapasztalnom egyik országban sem az itthon annyira jellemző agresszív, öngyilkos vezetési stílust. Úgy látszik ez a fajta közlekedés hungarikum lett. Mind szlovák, mind lengyel oldalon, teljesen normálisan, körültekintően, és előzékenyen viselkedtek velünk szemben az autósok, és én már megint nem találok erre magyarázatot, hogy ez minek köszönhető. A szlovákok, semmivel sincsenek jobb anyagi körülmények között mint mi, ugyanolyan autókkal járnak, és általában alig van különbség a két ország életkörülményeit összehasonlítva. Talán a hegyi terep alapból óvatosabbá teszi őket, de nézzük csak meg a mecseki szerpentin közlekedését, és mindjárt láthatjuk, hogy aki hülye, azt a hegyek sem teszik óvatosabbá. Szóval ez sem magyarázat. Aki tudja mondja el nekem, mi lehet az oka, hogy mi magyarok ennyire felelőtlenek vagyunk, ha autóba ülünk.
Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor egy túra veszekedéssel, különválással, és haraggal ért véget, ez által elrontva minden szereplő nyaralását, és így éppen a lényeg veszett el , a közös élményszerzés. Nagy szerencsére Laci bácsiékkal, egy nagyon jó kis csapatot sikerült kifognom. Az, hogy csak hárman tekertünk szerintem közel optimális volt, hiszen már elég nagy volt a létszám ahhoz, hogy élményt és biztonságot nyújtson, de még elég kicsi ahhoz, hogy a tagok különbözősége ne okozzon komplikációkat. Nagyjából egy szinten voltunk fizikálisan is, így nem kellett egymásra sokat várni. Aki csinált már ilyet az tudja, hogy nem minden nap egyforma, van amikor észrevétlenül letekerünk 150 km-t, van amikor már a 80-nál is fáradtak vagyunk és alig várjuk a következő megállást. Itt is mindenkinek máskor voltak a "nehéz napjai", de úgy érzem, hogy ezeket a többieknek sikerült maximálisan tolerálnia. Laci bácsitól rengeteget lehet tanulni. Harminc évnyi túrakerékpáros múltja olyan rutinnal ruházza fel, hogy csak ámul az ember, ahogy ez a hatodik évtizedében lévő ember elhagy minket 20-30 évvel fiatalabbakat az emelkedőkön. Sokat tanultam tőle a tudatos táplálkozásról, és ahogy ezeket a tudnivalókat elkezdtem alkalmazni, rájöttem, mennyire érzékeny dolog a szervezetünk, mennyire fontos, annak energia ellátása, ha energiákat szeretnénk belőle kinyerni. Márpedig szeretnénk kinyerni minden energiát, amikor megpillantjuk a Branyiszkói-hágó 18%-os emelkedőt jelző tábláját. Laci bácsi találmánya a "hágó zsír", ami sima sertés zsírt jelent feltuningolva megközelítőleg ugyanannyi főtt hússal, amit kenyérre kenve néhány szelet elfogyasztása után a hágókhoz szükséges energia máris rendelkezésre áll. Illetve tőle tanultam a folyamatos evés-ivást is amikor a rövid pihenők során banánt, szárított gyümölcsöket kell fogyasztani, így a folyamatos energia fogyasztás folyamatos bevitellel kompenzálódik. Szólhatnék még a Richtofitt krémről, amit előtte sosem használtam, most gyakorlatilag ennek köszönhető volt, hogy a lábam képes volt hazáig tekerni. Én alapjában nem hiszek az ilyen termékekben, de ami jó, az jó. Lajos barátunk még kezdő túrázónak számít, ennek megfelelően egy kicsit több problémája volt, mint nekünk, de ezeket mind nagyon ügyesen megoldotta. Mivel még nincs nagy múltja a kerékpártúrázásban, számára most alakulnak ki például a felszerelés kritériumai. Például a kerékpár alkatrészek, a túrakellékek pl. sátor. Mindannyian saját tapasztalataink alapján jövünk rá arra, hogy ezeken a dolgokon nem érdemes spórolni, hiszen egy beázó sátor, egy rosszul működő kerékpár igencsak megkeserítheti a túrát. De alapjában nem nagy gondok voltak ezek, inkább csak bosszantó hibák, amelyeket Lajos nagyon gyorsan hárított. Biztos vagyok abban, hogy a jövő nyáron az adriai túrájára már egy sokkal jobb felszereléssel indul, és túráról-túrára ő is igyekszik finomítani a táskák tartalmát. Ezt mindannyian így csináljuk. Tőle is tanultam dolgokat. Például nagyszerű a babzsák ötlet, ami mindenhol megáll, és ezáltal a fényképezőgépet is megtartja, így egyszerűen lehet önmagunkról fényképeket készíteni. Nagyon tetszett az a hozzáállása is, hogy igyekezett mindent kiélvezni és megörökíteni amivel találkozott. Sajnos ez belőlem egy kicsit hiányzik, én hajlamosabb vagyok arra, hogy csak a km-ekkel foglalkozzam, és ezért néha elfelejtem, hogy az utazás öröme a tulajdonképpeni cél, nem a következő város.
A túra számomra legnagyobb próbatétele érdekes módon az utolsó nap volt, amikor az eddigi kerekezéseim leghosszabb távját tekertem le 257 km-t Poroszlótól Szedresig. Mindezt még nehezítette, vagy könnyítette, hogy 6 órán át zuhogott rám az eső. Még saját magam is megdöbbentem azon a közönyön, ahogy az esőben tekertem. Mikor Jászapátinál megálltam egy Lidl előtt, az emberek úgy néztek rám mint egy őrültre, mert egyetlen száraz pont sem volt rajtam, ez csak fokozódott, amikor a térkép tanulmányozása után visszaültem a bicajra, és folytattam az utam, a közben semmit sem csillapodott esőben. Mégis úgy érzem ez az eső inkább segített engem, mint gátolt. Ugyanis a tekerés közben egyáltalán nem fáztam, és nem is volt melegem. Ha ugyanezt a távot hőségben kell megtennem, biztos vagyok abban, hogy ez több energiámba került volna. Már Kecskeméten jártam mire az eső szemerkélésre mérséklődött. Később tudtam meg, hogy útközben tőlem néhány km-re Szolnokon felhőszakadás volt, ami azért szerencsére engem elkerült. Ekkora csomaggal, és a közel egy órás kompra várakozással együtt, elégedett voltam a 12 órás menetidővel, ami erre a távolságra jutott.
Még nem tudom jövőre merre indulok el. Azt sem kivel. A szándék az biztos, hogy jövőre is szeretnék menni. Mindenesetre, már nem félek az Alpoktól sem, így azt gondolom, nyugodtan elindulhatok a napfényes Itália irányába, akár Rómáig is, de minimum a Garda-tó biztosan összejöhet.

2009. augusztus 6., csütörtök

"A Mátránál magasabb a Tátra..." avagy Szedres-Krakkó-Szedres kerékpártúra.



Kezdem érteni azokat a túrabicajosokat, akik "gyűjtik" a megmászott hágókat. Van valami bizarr szépsége ennek a kínlódásnak, ahogy az ember felfelé araszol általában 6-10 km/h közti "sebességgel" és méterről méterre küzdi le a természet által állított akadályt. Szerencsére a legmagasabb hágónak is van egy csúcspontja, ami után "kiesik" alólunk a bicaj és kezdetét veszi a zuhanás, amikor néhány perc alatt több száz méternyi magasságot veszítünk, legtöbbször csak azért, hogy újra keservesen kelljen visszakapaszkodnunk a következő magaslatra. De ez ilyen. A tavalyi horvát hegymászás volt számomra az első ilyen élmény, talán ennek köszönhető, hogy ezúttal nem ért sokkszerűen a dolog, így sztoikus türelemmel tekertem fel a hágókon, és inkább a látvánnyal igyekeztem foglalkozni ami elém tárult, és nem az izmaim méltatlankodásával. Mert a látvány az pazar, semmihez sem hasonlítható, a felhőkbe vesző csúcsok, a burjánzó fenyőerdőkkel borított hegyoldalak, a csörgedező kristálytiszta hegyi patakok, a fenyőillatú levegő, egy olyan természetközeli élményt adott amit csak ritkán érezhetek a mindennapokban. Meg sem kísérlem leírni napról-napra a rengeteg élményt, inkább csak összegzem a látottakat. A túra hivatalosan hosszabb lett volna, de a túratársak elfoglaltsága miatt egy nappal muszáj volt lerövidíteni, ettől néha kicsit húzóssá vált a tempó, mint például azon a napon, mikor 175 km-t tettünk meg hágó mászással tarkítva. Mivel együtt Budapestről indultunk, számomra volt egy nulladik nap is, hiszen tolna megyéből oda kellett jutnom. Ez a 161 km jó "bemelegítésnek" kínálkozott. Ennek a napnak a végén ismerkedtem meg a túratársaimmal, Titi Lászlóval, és Balogh Lajossal akik szerencsére már első látásra nagyon szimpatikusak voltak, és ez az érzés a túra végére csak erősödött. Laci bácsi egy különleges ember, hiszen hatvan éves korban egy ilyen túrát vállalni az már eleve nem mindennapi, de azzal az elszántsággal, és alázattal, amivel ő a kerékpározást műveli, még egyetlen embernél sem találkoztam. Lajosban egy nagyon vidám srácot ismerhettem meg, aki minden kalandban azonnal benne van, és nem fél saját határait feszegetni. Volt kísérő autónk is, Laci bácsi családja, felesége, fia, menye és unokái jártak előttünk, mögöttünk biztosítva hogy nekünk csak a tekeréssel kelljen foglalkoznunk. Ez sok mindent leegyszerűsített, és csak néha bonyolította a helyzetünket, amikor navigációs hibák miatt elkerültük egymást. De egy ilyen hosszú úton az eltévedések is a kaland részét képezik. :)
  • Első nap átvágtunk a Pilisen és Párkánynál elhagytuk az országot. Masszív szembe szélben nyomtuk a pedált magunkban egy kicsit mérgelődve, hogy a szél nélkül akár repülhetnénk is ezen az úton, hiszen itt még viszonylag sík volt a terep. Első éjszakánk a Léva (Levice) közelében található Margita-Ilona nevű helység kempingjében volt, ahol szembesülhettünk rögtön a szlovákok magyarokkal szembeni jóindulatával, hiszen számunkra érdekes módon nem volt kiadó faház, annak ellenére, hogy a faházak egyharmada nyilvánvalóan üresen állt. De erre felkészültünk, és sátorhelyet szerencsére kaptunk. Ezután már csak egy kicsit kellett küzdeni a zuhanyzsetonokért (amelyek a belépővel járnak, de valahogy mi azt sem kaptunk). A kemping színvonala egyébként az árral fordítottan arányos volt, vagy csak nekem magasak az elvárásaim.
  • Második nap. Másnap megkezdődtek az emelkedők, néhol igencsak húzós szerpentineken kellett felkaptatnunk, ez már az alacsony Tátra. Erről jut eszembe, ezt az "alacsony" jelzőt senki sem vegye komolyan, ha bicajjal vág neki a hegyeknek. :) Lehetett volna egyenesebben is menni, de tettünk egy kitérőt Bajmóc (Bojnice) irányába, hiszen az ottani vár látványa megéri a fáradtságot. Lajos levágta ezt a kanyart, mert ő már volt ott egy előbbi kirándulásán. Jó magasra építették ezt a várat is, de hát okkal, ezt az okot az ember negyven fok melegben kevésbé értékeli, mindaddig míg meg nem pillantja a várat, ami nyugodtan lehetne egy tündérmese díszlete. Az emelkedőért fájdalomdíjként kiutaltam magamnak egy adag fagyit, ami nagyon finom volt, mint ahogy az út folyamán mindenhol, vagy csak szerencsénk volt. Ezután tovább vettük az irányt Zólyom (Zvolen) felé. Sajnos ennek a napnak is volt egy magyarellenes megmozdulása, az egyik kocsma előtt szerettük volna elkölteni az ebédünket (ami zárva volt), mire a kocsmáros vörös fejjel üvöltözve zavart el minket arrébb, nem volt tekintettel a velünk lévő két kisgyerekre, és egyáltalán az elvakultságából adódóan semmire. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy ez az ember a vendéglátásból él, és elképzeltem ugyanezt a szituációt egyik vendéglős barátommal kapcsolatban. Biztos vagyok abban, hogy addig nem nyugodott volna, míg valamilyen módon hasznot nem húz az utazókból. De ez nem az az eset volt. Elszomorító, hogy elég annyi, hogy magyar vagyok, és mindjárt utálnak. Most értettem meg igazán az itteni magyaroknak milyen lehet ezekkel a dolgokkal naponta szembesülni. Nem tudom képes lennék-e így élni hosszútávon. A zólyomi kemping szuper volt, és olcsóbb mint az előző. Igényes faházak, zuhanyzóval, WC-vel, két háló, tágas nappali. Csak ajánlhatom mindenkinek. Én ugyan sátraztam itt is, a faházakat leginkább a gyerekek miatt favorizáltuk, ahol csak lehetőség volt erre. Ez volt a túra leghidegebb éjszakája reggel mindössze hat fokot mutatott a hőmérő.
  • A harmadik nap a mászásokról, és zuhanásokról szólt, hiszen már a Tátra mélyén járunk. Lajos folyamatosan a defektekkel küzd, azt hiszem a maga nemében rekord a hat darab defekt hét nap alatt. De nem ideges tőle, legtöbbször mire megállunk, neki már a kezében a kerék, és rekordsebességgel foltozza be a lyukat a belsőn. Ismét elmegyünk egy gyönyörű vár mellett ez Árva vára. Sajnos nincs sok időnk, így bemenni nem tudunk, ezt egy későbbi kirándulásra tartogatom. Alsókubin (Dolny Kubin) a következő szálláshelyünk. Itt történik velünk, hogy külön utakon keressük a kempinget, és a kísérő csapat más útmutatást kap mint mi, így jó sok idő elmegy azzal, míg tisztázódik a helyzet, és megtaláljuk a kempinget.
  • Negyedik nap, már nem messzire vagyunk Krakkótól. A lengyel határt Chyzne-nél lépjük át, és valahogy rögtön érezzük a különbséget. Itt szeretnek minket. Az ország is igényesebb, Szlovákiában nem éreztem különbséget, egészen pontosan, majdnem minden olyan lepukkant volt mint nálunk. Nem fogom megnézni most a gazdasági mutatókat, lehet, hogy előrébb tartanak mint mi, de ezt én nem láttam. Különben is egy turista nem GDP kimutatásokkal érkezik egy országba, és nem az alapján ítéli meg azt, hanem a saját benyomásai alapján, mint utak állapota, parkok rendezettsége, szemét kezelés, vendégszeretet stb. Lengyelországban valahogy nekem minden rendezettebbnek tűnt, és az emberek lényegesebben barátságosabbak voltak. Gyönyörű fatemplomok mellett megyünk el, közben azon jár az eszem, hogy hogyan élték túl ezek a világháborúkat. Krakkótól 35 km-nyire egy Myslenice nevű település kempingjében szállunk meg. A kemping nem túl bizalomgerjesztő, bentlakó cigány család is van, de az út legolcsóbb kempingje kb. 5 Eu/ 2 éjszaka. Ez fél ár az eddigiekhez képest.
  • Ötödik nap. Másnap az itthoniak nagy derültségére az írtam nekik, hogy "ma pihenő napot tartunk megnézzük Krakkót". A város 35 km-re van, az oda-vissza 70 km. Szóval ez a pihenő nap. Krakkó történelmi belvárosa gyönyörű. Szerencsére, mint minden normális városban, itt is autó mentes a belváros, csak kerékpáron, gyalog, vagy konflissal bejárható. Elsőként a várat (Wawel) vettük célba, az itt található székesegyházra kevés lenne egy teljes nap is, hiszen ha csak a fő nevezetességeket nézzük sorba, azzal is elmegy néhány óra. Talán a legfontosabbak a királysírok. A székesegyház főhajójában található I. Ulászló, és Jagelló Ulászló szarkofágja, a déli szárnyban Nagy Kázmér, és Hedvig királynő nyugszik. A Mária kápolnában Báthory István erdélyi fejedelem síremléke és Elżbieta Pilecka, Jagelló Ulászló harmadik feleségének sírja. A felsorolás ezzel még közel sem teljes, hiszen a királysírok hét kriptából állnak, melyeket folyosó köt össze egymással. Itt nyugszanak Öreg Zsigmondtól Erős Ágostig a lengyel királyok és családtagjaik, valamint a legnagyobb lengyel hősök. Természetesen felmentünk a harangtoronyba is, ahol megcsodálhattuk a hatalmas harangokat, és a külön kiállított több mint 300 kg-os harangnyelvet.
    A várból a főtér felé vettük az irányt. Az itt található látnivalók a kéttornyú Mária-templom, a Szent Adalbert-templom, Posztócsarnok, és a tér, amelynek hangulata leírhatatlan. A modern kori díszletek ellenére is rögtön a tizenötödik századi főtéren éreztem magam, a tér hangulata azóta nem sokat változhatott, hiszen most is a mutatványosok és az árusok uralják. A túra egyik legnagyobb élménye volt számomra ez a főtér. Némi szuvenír begyűjtése után visszatekertünk a már jól ismert kempingbe. A közelben kanyarog a Raba folyó amelyen itt egy kis zsilipmű segítségével strandot alakítottak ki. Ma este mi is itt fürdünk. Ez a kis strandolás jól esik a városnézés után. Sajnos ezen a napon kezd el a jobb lábamon egy izom gyengélkedni. Nem tudom mire vélni a dolgot, hiszen még sosem volt bajom vele. Bízom benne, hogy nem rosszabbodik, és képes leszek vele hazajutni.
  • Hatodik nap. Kilométerben mérve nem megyünk sokat, ám egész nap "hullámvasutazunk". A húzós emelkedők megteszik a magukét, és mire Zakopane-be érünk már alig tudok gyalogolni a lábamon. Azt hiszem ez volt a mélypont. Tudtam még nagyon sok van hátra, és akkor ott, elég kilátástalannak tűnt, hogy másnap ismét nekivágjak a Tátra hágóinak. Érdekes módon egy óra pihenés, és némi Richtofitt krémes kezelés után, a fájdalom csillapodik, és már képes vagyok egy rövid sétára. A túra legfinomabb fagyija a jutalmam, amit a sípályák melletti sétányon vásárolok. Zakopane gyönyörű. A távoli csúcsok melletti csupa fa településnek nagyon kellemes lenyomata maradt bennem. Ahogy Laci bácsi fogalmazott"...ha itt élnénk sosem halnánk meg...". Tényleg így érez az ember, a tiszta levegő, amit az irdatlan méretű fenyőerdők okoznak, és a hegyek látványa teljesen elragadja az idelátogatót. Tetszik, hogy minden fából készül. Látszik hogy itt ennek igencsak bővében vannak. A rengeteg faház, és általában minden, mert ők még tetőcserép helyett is fazsindelyt használnak. Gondolom ez olcsóbb, és tegyük hozzá mennyivel természetesebb is. Egész eddigi utunkon minden kempingben reggelre elképesztő pára volt, és az egyik legundorítóbb dolog, amikor vizesen kell a sátrakat elcsomagolni. Érdekes módon itt reggel napsütésre ébredtünk, és minden csontszáraz volt.
  • Hetedik nap. Újra hágókat mászunk, igyekszünk magunk mögött hagyni először a magas, majd az alacsony Tátrát. Ezen a napon érem el gurulási rekordomat (67 km/h), és ugyanezen a napon találkoztam életemben először 18%-os emelkedővel a Branyiszkói-hágónál. Ősi magyar városokon át gurulunk. Egyik szebb, mint a másik. Késmárk (Kezmarok), a Lőcse (Levoca), Szepesváralja (Spiske Podhradie), mind-mind a magyar történelem szerves részei. Nyelvtörvény ide vagy oda, a történelmet nem lehet kiirtani ezekből a településekből. Ahogy közeledtünk feléjük, már amikor megláttam a templomtornyot, elszorult a szívem, mert valahogy annyira magyar az egész. Nem tudtam más módon érezni. Késmárkon megnéztük a várat ami egykor a Thökölyeké volt. Lőcse, számomra eddig csak Mikszáth: Fekete város, és Jókai: Lőcsei fehér asszonyában élt. Most lett belőle számomra kézzelfogható város, és nem csalódtam. Ezek a városok őrzik magukon a múltat, lehet csak én érzem így, de valahogy sosem esett nehezemre elképzelni azt, hogy milyen lehetett ez a település kétszáz évvel ezelőtt. Tiszteletre méltó ahogy sikerült megóvni ezeket az értékeket, és örülök annak, hogy nem törekednek arra a városok mai gazdái, hogy lefedjék a múltat a mai kor külsőségeivel. A nyugodt parkosított főtér, és a Szent Jakab-templom megtekintése után, tovább hajtottunk. A túra egyik számomra leglátványosabb vára következett, a Szepesi vár. Szepesváralja, eddig a napig azt sem tudtam, hogy van ilyen település. Már messziről látható a település feletti vár. Valami fenséges látvány. 614 m magasan lévő vársziklára épült. Tulajdonképpen itt az idők folyamán folyamatosan vár állott, de ez nem véletlen. Az első gondolatom az volt, hogy ha én most valami ostromló csapat katonája volnék, ez lenne az a pillanat, hogy hazamegyek. :) Ezt a várat megrohamozni teljesen reménytelen. A katona már abba belehal, ha elfut a falig. Sajnos erre a várra sem volt időnk, ezt is egy későbbi valószínűleg családi autós kirándulásra halasztottam. Ezen az éjszakán egy nagyon klassz kis kempingben szálltunk meg Eperjes (Presov) előtt 10 km-el. Érdekes, de a lábam nem rosszabbodott, igaz nem is javult. De úgy tűnik bírja.
  • Nyolcadik nap. A hivatalos túra utolsó napja. Áttekerünk Eperjesen, és Kassa (Kosice) felé robogunk. Kassa számomra Márai Sándor rajongói mivoltom miatt fontos. Szerettem volna látni a várost, ahol Márai élt, alkotott, ahol megszületett a Kassai polgárok, és még sok más remekmű. Nem csalódtam. Szintén az ősi magyar érzés, ahogy közeledünk a város felé. Megnézzük a Szent Erzsébet dómot, illetve annak altemplomában található II. Rákóczi Ferenc szarkofágot. Aztán átsétálunk a zenélő szökőkúthoz, és harangjátékhoz.
    Én egyszerűen csak szívom magamba ismét a város történelmi hangulatát. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehetett itt a múltszázad elején polgárnak lenni, amiről annyit írt Márai. Sajnos nem készültem fel előre, így nem tudom merre keressem a Márai szobrot, így ezt is napolom, a legközelebbi kassai tartózkodásra. Kassa az utolsó állomás, innét már csak 27 km a magyar határ, ahol mindenki megért minket, és nem lehet eltévedni, hiszen bárkitől meglehet kérdezni egy kereszteződésben a helyes irányt. Így hát elindulunk, és hamar elérkezünk a már nagyon vágyott táblához: Üdvözöljük a Magyar Köztársaságban.
Ezzel a hivatalos túrának vége, de én még több mint 300 km-nyire vagyok otthonomtól. A többiektől elbúcsúzom, ők hamarosan vonatra szállnak, és néhány óra múlva a Keleti pályaudvartól kell már csak hazáig tekerniük. Megyek tovább, még csak dél körül van, nem tudom meddig jutok, a cél, hogy minél inkább megközelítsem a Tisza-tó környékét, ahol holnap a családommal találkozom. Útközben elhaladok Boldogkő vára mellett, a vizsolyi református templom mellett, amely a vizsolyi bibliát őrzi ismét. Estére Miskolctapolcáig jutok. A kempingről inkább nem mondok semmit. Negatív csúcs az út során. Másnap 78 km tekerés, és megérkezem Poroszlóra,a Tisza-tó kempingbe, ahol két pihenő napot töltök. A csodákhoz nem kell átlépni az országhatárt, ezt már régóta tudom. Még sosem jártam ebben a paradicsomban, ami rendezetten, és kellő tisztelettel védi a tó élővilágát. A tanösvényen végigsétálva nagyon boldog voltam, hogy vannak ilyen érintetlen madárrezervátumok, ráadásul láthatom is ezt. Hiszen e nélkül a mesterséges ösvény nélkül, amit a láp fölé, és a sűrű nádas közepén építettek ,soha nem juthattam volna ennyire közel a madarak természetes élőhelyéhez. A harmadik nap reggelén pedig elindulok haza, 257 km-t teszek meg, amiből az első 140 km-en esik az eső, már esteledik, mire megpillanthatom a világ legszebb házát. A teljes megtett táv 1480 km 11 nap alatt.. A fejben megtett táv több száz év.

Most, hogy a végére értem, érzem mennyi mindent nem tudtam leírni, az illatokat, a fények és színek játékát, a felhők által keltett árnyékokat, az ízeket. Nem tudom megfogalmazni a bennem keletkező érzéseket, amelyeket akkor éreztem, amikor lépten-nyomon történelembe ütköztem. Leginkább a magyar történelembe. Nem tudom a krakkói főtér zsibongását visszaadni, ahogy minden szegletében más produkciók zajlanak, például a két fiatal fiút, akik gombos harmonikán játszottak Vivaldit, olyan művészi szinten, hogy nem tudtam róluk levenni a szemem, a Posztócsarnok hangulatát, ami évszázadok óta az adás-vétel színhelye. Nem tudom leírni a kerékpározás gyötrelmeit, és boldogságát, és azt a jóleső érzést, hogy ezt az utat önerőből jártam be. De mindezek csak az én fejemben léteznek, most már bevésődve a sok más emlék közé. Aki szeretné mindezt megtapasztalni, átélni saját magának kell útra kelni. Ígérem nem fog csalódni. A túra összes képe a webalbumomban.