Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. március 29., vasárnap

Zene 3


Ígérem több nem lesz, ez az utolsó zenei témájú bejegyzés. :)
Van még néhány fontos dolog ami eddig kimaradt
Meg kell még említsem dob tanáromat Soponyai Józsefet a Szekszárdi Jazz Quartett dobosát, akitől mind emberileg, mind szakmailag rengeteget kaptam. Ő vezetett be a jazz világába, és ő általa lettem én is swingben gondolkodó, és egyáltalán gondolkodó dobos, hogy ez mit jelent ebbe most nem mennék bele, mert nem akarom azt a néhány rendszeres olvasómat is elveszíteni, aki még néha ide jár. Sajnos nem volt szerencsém jazz bandában játszani soha, csak a gyakorlás közben játszottam együtt felvételekkel. Mégis a jazz a kedvencem maradt a mai napig, és szívesen hallgatom, nézem bármikor. Nagy bánatom, hogy ezt a műfajt játszó zenészeket Magyarországon szintén az éhenhalás fenyegeti kis túlzással. Így nem túlzottan meglepő, ha jazz muzsikusaink külföldi karrierben gondolkodnak előbb-utóbb. Ez persze minden szakmában így lesz lassan. Jó lenne ha az okosok rádöbbennének, hogy ha minden tehetség, minden szakmában elhagyja az országot, az itt maradó debilis tömegekkel nem lehet élhető országot fenntartani.
Megemlíteném még egy kis zenei kitérőmet amit a honvédségnél követtem el, ahol jó sorsom összehozott Tárnok Ákossal, aki az andoki népzene csodálatos világába repített engem. Ákos ma is a Los Andinos együttes vezetője, akik világszínvonalon játsszák ezt a szép, dallamos, és minden elektronikát nélkülöző muzsikát.
Ezek után nem túl nagy csoda, hogy a mai Zéta szinte minden stílusban egy kicsit jártas, és ha zenehallgatásra kerül a sor, nehéz olyan zenét találni, amit nem tud értékelni. Persze azért lehet, hiszen a fantázia nélküli sablonokra épülő, harmóniákat mellőző zenéket én nem hívom zenének, és nem is tudok sok időt eltölteni ott, ahol hasonló környezetszennyezéssel találkozom.
Zenésznek lenni csodálatos dolog, és egyben néha borzasztó teher. Csodálatos mert, néhány hang boldoggá képes tenni bármikor, és én is könnyen szerzek örömet a hallgatóságomnak. Az én életem szerves része a zene, nem egy elvont fogalom, ami néha szól. Ezért nem is nagyon van kedvencem, hiszen annyi stílus oly sok előadóját szeretem, hogy ennyiből már képtelenség kiemelni néhányat. Nálam jól megfér Chopin Cisz moll keringője, a Beatles Yesterday-ével, az AC/DC Highway to hell-je a Ladysmith and the black mambazo-val stb. Nincsenek műfaji megkötések, már régóta nem kategorizálom azokat akiket szeretek, és mindent kedvelek ami igaz. Igazi zenészek, igazi hangszereken. Nem kell show, nem kell playback, nem kellenek túlspirázott média mega-, giga-, terra- sztárok. Egy gitáros énekes is csodákra képes, míg a legnagyobb technika is hatástalan maradhat. Szerencsére a közönség - nem tudjuk miért - ösztönösen érzi a valódi értéket, ezért az igazi zenészek mindig képesek létrehozni a csodát. Amikor csak a zene van, amikor sírva fakad a hallgató, és megborzong a gyönyörűségtől. Imádom amikor működik a varázslat!
Szeretem mikor a párok összesimulnak a táncparketten, és átélik a hangokat, és látom, hogy most nincs más számukra, csak a szerelmük, és körülveszi őket a zene. Az a zene, amit én játszom. Szeretem látni a szemükben, ahogy rám néznek, hogy hálásak az élményért. Ilyenkor csodálatos dolog zenésznek lenni! Ugyanezen dolgok fonákjáért néha nagyon rossz zenésznek lenni. Mert olyanoknak kell játszani, akiknek fogalmuk sincs a zene értékéről. De lehet, hogy az én értékrendem túlzó a zenével kapcsolatban. Fodor Ákos írja egyik haikujában, hogy "Nekem már Mozart zenéje sem öröm, ha látom: mást zavar." Valahogy így vagyok ezzel én is. Zavar, ha mások nem látják, hallják azokat a csodákat, amelyeket a zene képes nyújtani. Nem tetszik ahogy felhígul a szakma, és a valódi sztárokat háttérbe szorítják a műanyag zenészek, ahogy az élőzene varázsa eltűnik, és a gépek tökéletes illúziójában a zenét hallgatók már nem tudják megkülönböztetni a valódi muzsikust, a pótmétereket csavargató DJ-k-től. Nem tetszik ahogy eltűnt a tisztelet a hangszeres tudással szemben, ahogy a kis romagyerek felkiabál nekem a színpadra, hogy "öcsém ezt játszd..." Nem szeretem amikor az alkoholtól magukból kivetkőzött embereket kell szórakoztatnom, és cserébe csak megaláztatást kapok, és igazából nem is tudok megfelelni egy ilyen helyzetben. Más kérdés, hogy ezekben a szituációkban már egyre kevésbé szeretnék megfelelni. Úgy érzem, hogy megcsúfolom saját gondolkodásomat, a zenész őseimet, és azt a szent dolgot, amit számomra a zene jelent. Ilyenkor nagyon rossz zenésznek lenni.
A mérleg mégis pozitív, hiszen egyetlen tökéletes dal, is feledteti az összes kellemetlen emléket, és az ezres nagyságrendű átzenélt éjszaka minden fáradtságát is könnyen felejti az ember, egyetlen mosoly hatására, amit az a zene inspirál, ami az én hangszeremből csendül fel.
Zenésznek lenni életre szóló hivatás. Játszom vagy nem, mindig zenész vagyok, A hangok számomra mindig dallamokká állnak össze. Beépített mp3 lejátszóm, amit belső hallásnak hívnak, folyamatosan üzemben van, agyam tárolókapacitásának zöme hangok, dallamok, ritmus képletek tárolására van beállva. Könnyen elfelejtem egy olyan ember nevét, akit már hetek óta ismerek, de egy 30 éve hallott dallamot soha. Életem korszakait vissza tudom fordítani, az akkoriban hallott, játszott zenékre, nagyon sokszor így emlékszem vissza egy időszakra. Mint valami adatbázis primary key-ei, a különböző zeneművek az életem történéseinek egy rekordját kódolják. Most már egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezt egy életen át kell játszani, ahogy Hevesi Tamásék megfogalmazták. De nem baj. Én a zenével vagyok csak egész.

Kész vagyok lassan a webáruházzal, és kezdődik a bicajos szezon is. Így ezentúl több időm, és remélhetőleg elegendő új élményem is lesz az újabb bejegyzésekhez. Addig is "legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít!"

2009. március 15., vasárnap

Zene 2

Szépen alakul a webáruházam, így úgy gondoltam, hogy megjutalmazom magam egy kis pihenéssel, és mi lenne pihentetőbb heti 60 óra monitor bámulás után, mint blogbejegyzést írni! :)
A legutóbb a komolyzenénél hagytam abba, ami után felmerülhet sok emberben a kérdés, hogyha nekem ez ennyire tetszett és tetszik, miért nem folytattam a tanulmányaimat, és miért nem lett belőlem profi "szomorú zenész". Egyszerűen máshogy alakultak a körülmények abban az időben amikor a pályaválasztásra került a sor, így a környezet enyhe nyomására "rendes" szakmát tanultam. Persze ennyi év távlatából már nem vagyok meggyőződve arról, hogy valójában is profivá válhattam volna. Talán a manuális készségeim, soha nem voltak alkalmasak arra, hogy kitűnő hangszeres legyek. Mindez utólag már csak találgatás. Mindenesetre 17 évesen új hangszer ejtett rabul, és talán még ma sem engedett el. Ez a dob. A dob sokak szemében lenézett hangszer, még a többi hangszeres is tréfákat gyárt ezzel kapcsolatban, mint pl:" A dobos a zenész legjobb barátja." és "Hárman vagyunk meg egy dobos."stb. Ez azért is van így mert a zenész társadalmon belül a dobosok egy kis zárt közösséget alkotnak. Egy zongorista, és egy klarinétos kitűnően eltud beszélgetni egymással a zenéről, átlátják egymás kottáit, és csak a hangok megszólaltatásának technikájában tér el tudásuk. Ezzel szemben a dobos az egy csodabogár. Érthetetlen kottákból, más hangszereknél elképzelhetetlen ritmuskombinációkat játszik, és az egyébként jó ritmus érzékű zenésztársak, már csak sejtik a hatodik ütemben, hogy hol van az EGY, de fogadni nem mernének rá. Az első zenekarom, ahol dobosként játszottam, csak abban a körben volt ismert ameddig elhallatszott. A második, már gázsiért játszott rendezvényeken, mondjuk én ma ezért a produkcióért egy fillért sem adnék, de meglepően sikeresek voltunk. A műsor gerincét az ötvenes-hatvanas évek beat zenéje alkotta. Ez még a Lagzi Lajcsi előtti időkben volt amikor egy bálban, még igényes tánczenét is kellett, és lehetett játszani. A nyolcvanas években aztán beindult az a tendencia, ami mára odáig fajult, hogy nem lehet "hosszú fekete haj"(hfh) nélkül bulit játszani. A bulik elromásodtak. Ezzel egy baj van. Egy angol keringőt lehet színvonalasan előadni, ami értékmérője lehet egy zenekarnak, míg egy hfh-at nem. A dolgok akkor váltak súlyossá, mikor megjelentek a party-zenekarok mellett majd helyettük a szintetizátorok. Ezek a kísérőautomatikás gépek nem igényelnek túlzottan nagy zenei tudást. Előre betáplált zenei frázisokat játszanak végtelenítve. Néhány akkord megtanulása után, már zenésznek érzi magát a fazon, és már el is hiszi, hogy tehetséges. A legtöbb szintis zenész a kottát még csak nem is ugatja, sőt tovább megyek, találkoztam olyanokkal, aki nem ismerte a billentyűk neveit, a tulajdonképpeni hangokat. Ez úgy derült ki, hogy a sors összehozta egy gitárossal, és az szegény megpróbált a hangoláshoz kérni tőle egy E hangot. Mire a válasz: " Honnan tudjam melyik az!" Tényleg honnan is tudnád! Pedig zenésznek érzed és vallod magad, mégis annyira lusta vagy, hogy még csak utána sem nézel annak, hogy az sok fehér és fekete előtted az mi, és miért úgy vannak elhelyezve. A zene tanulás közben nem csak a hangszerkezelés technikáját tanuljuk meg, hanem megtanulunk összpontosítani, átélni az adott dalt, megtanulunk minden hanghoz alázattal közelíteni, magunkkal szemben ezáltal igényesekké válunk. Megtanuljuk, hogy eredményeket csak szívós gyakorlással lehet elérni, és senki sem játszik le helyettünk egyetlen hangot sem, és minden hamis hangunk azonnal hallatszik. Mi még úgy tanultuk, a hamis hang a zenész szégyene. Ezek az ifjú titánok a csodamasináikkal minderről semmit sem tudnak. Szól ahogy szól, a lényeg a lóvé, és hogy minél több buli legyen. Mivel a mulatóst játszani a legkönnyebb, csak azt játszanak, ezzel felgyorsítva a közönség lezüllesztését. Az ilyen élmények hatására, és mivel a piacon egyre inkább nem lehetett eladni egy 5 tagú zenekart, váltottam szintetizátorra kb. tíz éve. Úgy gondolom, én joggal mondhatom magam zenésznek, úgy gondolom, én képes vagyok a maximumot kihozni a hangszerből, hiszen tudatosan használom, ismerem a hangszerelés alapszabályait, tudom mi az alázat, és hogyan lehet az eredeti dalok színvonalát a legjobban megközelíteni. Ezért alakítottam egy duót, és az elmúlt évtizedben echte party-zenekarként járjuk az országot hétvégenként. Ez azért is jó mert csodaszép helyekre eljutok, ahova egyébként csak kis eséllyel. A szinti úgy szól ahogy én szeretném, nem vagyok kiszolgáltatva a többi zenész tudatlanságának, igénytelenségének, vagy éppen aktuális véralkoholszintjének, mint ahogy ez dobosként sokszor megkeserítette az életem. Látszólag minden rendben van, mégis állandóan elégedetlen vagyok. Mivel? A zenei közízléssel. Gyerekként azt gondoltam, hogy :"Jó most ez a korosztály még ilyen, de a miénk már a pop zenén nőtt fel, és egész más lesz felnőtt koromban nekik zenélni". Rosszabb lett. Valamiért ez a mulatós szutyok nem akar az emberek agyából kikopni, és a volt ABBA, Boney-M, Edda, Beatrice, rajongókból negyvenes éveikre megint elő tör apáink "Akácosúúút"-ja. Közben megjelenik egy gigasztár Lagzi Lajcsi, aki szívós munkával eléri, hogy a hfh legyen "A" zene. A bálokból kivesznek az igényes zenék, keringők, bossa novák, beguine-k, tangók, slowrock, és a teljes latin paletta: rumba, szamba, cha-cha, és társai. Mi maradt? Hfh, és a régi estamok, és foxok lebutított verziói. Miért mondom, hogy lebutított? Mert a legtöbb régi mulatós slágernek mára már csak a refrénjét játsszák a zenekarok. Például kitudná a "Legyen a Horváth-kertben Budán" című hős eposz három versszakát rajtam, és néhány öreg zenészen kívül? A közönség soraiban esetleg minden ezredik ember. Persze miért kellenének a zenék egy bálban, amikor a társastánc tudás is hiányzik a másik oldalon. A bál mint olyan, egy letűnt kor elavult szórakozási formájává válik szépen lassan, még ugyan rendeznek ilyeneket, de egyre inkább megszokásból, nosztalgiából. A fiatalok programigényét nem elégíti ki, hiszen egy helyen 5-6 órát megmaradni, még a saját "zenéjükre" sem tudnak. Hatásukra aztán már a mulatóst is diszkósan kell játszanunk, "A szegedi csikós lent itat a Tiszán....közben tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc,tu-ccc. Ha belegondoltok ez nagyon gusztustalan. Amikor már azt hiszed rosszabb nem jöhet, a lakodalmakban kezd elterjedni a karaoke. Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint, hogy vendégként egy álló zenekar mellett, órákon át rettenetes énekhangokon kornyikáló embereket kelljen hallgatnom. Kérem szépen ez a trend. Nekem meg azt hiszem ez az a határ amin már nem tudok átlépni, még a buli kedvéért sem, amit mindig szentként kezeltem. Az előzetes megbeszélésen rákérdezek, és ha van ilyen igény nem vállalom el a partyt. A qrvulásnak is van határa. Utoljára hagyom a legkedvesebb zenész élményemet. Három évig rock énekesként dolgoztam, egy helyi rock együttesben. Valódi zenélés, valódi hangszereken, hálás rocker közönségnek. A rock számomra az energia. Azt mondjuk mi zenészek, "dögösen szól", és ez a legjobb kifejezés. Amikor megdörren a cucc, ahhoz fogható nincs a világon. Amikor kezek nyúlnak feléd, és érzed a közönségből feléd áradó szeretetet, az csodálatos érzés. A nagy magyarokat játszottuk, P.Mobil, Hobo, Edda, Lord, Bikini, és néhány Deep Purple, Black Sabbath, Steppenwolf stb.. Sajnos ez a zenélés nem volt túl jövedelmező, és nekem egy családról kell gondoskodnom, így bármennyire is fájt a szívem, három év után búcsút kellett mondanom a Mély Bíbor zenekarnak. De büszke vagyok arra, hogy a lakóhelyünkre és annak környékére mi hoztuk el a fiatalság számára a Zenét! Hatásunkra sok fiatal kezdett hangszeren tanulni, és alakítottak kisebb bandákat, és ez nagyon jó. A sok technó rajongó fiú és lány kidobta zenei gyűjteményét, és megjelentek az mp3 lejátszókon, számítógépeken, a magyar rockzene nagyjai, és innentől a folyamat már önmagát gerjesztette. Ők soha többé nem fognak értéktelen, groove mixekre táncolni. Számukra a zenét zenészek játsszák, hangszereken, ott a szemük előtt, és minden hang IGAZ. Ez a legfontosabb. Nincsenek kamuzó playback sztárok, tehetségtelen médiaprojektek, nem fér bele az ízlésükbe Lajcsi és barátainak agymosó tevékenysége. Nem egy , és nem kettő szülő mondott nekem köszönetet, és mesélte el, hogy mi egyetlen koncerttel elértük, amit ők több évnyi rábeszéléssel sem, hogy a gyerek valódi zenéket hallgat. Ha semmi másért csak ezért is érdemes lett volna. De ez nem minden, mert sosem felejtem el a sok jó hangulatú közös zenélést, a kicsit lenézett rocker közönséget, akiket puccos lakodalmak ordenáré, újgazdag közönségének játszva nagyon sokszor visszasírok, mert a rockszínpadokon sosem értek bennünket olyan megalázó atrocitások, mint ezekben a körökben. Nem felejtem el a sok munkát, amit a rendszeres próbák alatt végeztünk együtt, és ez már nagyon megközelítette azt, amit én kamarazenészként átéltem, és annyira szerettem.
Hogy mi a jövő? Az biztosnak látszik, hogy a zenész szakma felhigulása folytatódik, mert a zenész társadalom leszáll a közönsége szintjére. Persze nálam öregebb zenészek azt vallják, hogy ezt éppen mi idéztük elő, hiszen mi engedtük le a színvonalat. Talán igazuk van abban, hogy nem azt kéne a közönségnek kapnia amire igénye van, hanem annál mindig egy kicsit igényesebbet. De ez mára már egy lefelé tartó spirállá vált, amiből nem lehet kijönni. Valószínűleg Mozartéknak ugyanez lenne a véleménye az általunk igényes zenének tartott zenékről is. Részemről már nem sok időt adok a party zenész pályafutásomnak, azért mert belefáradtam. Belefáradtam, hogy süketnek beszélek arról ami nekem szívügyem. Nem vagyok hajlandó tu-ccc,tu-ccc zenésznek lenni. De leginkább azt gyűlölöm, hogy már a szerelmes pároknak sincs igényük arra, hogy egy lassú szám alatt összebújjanak. Talán eljön az idő számomra, amikor a szintit már csak a saját ötleteim megvalósítására használom majd, és érzek még annyi energiát, hogy újra öszzehozzak egy rockcsapatot. Ez szép befejezése lenne a zenész pályámnak. The show must go on!


2009. március 1., vasárnap

Zene 1

Már régen írtam. Minden szabadidőmet programozással töltöm, egy webáruházat írok, és ez elég hosszadalmas munka, legalábbis sok időt igényel. Tulajdonképpen nem is éri meg, mert ha visszaosztjuk órára a jövedelmet, elég szánalmas összeget kapunk. Leginkább azért csinálom, hogy szinten tartsam azt a kevéske tudást, amit kínkeservesen sikerült tanáraimnak belém csepegtetni. Szóval a nagy hallgatásnak mindössze ennyi az oka.
Ma viszont gyönyörűen süt a nap, és úgy döntöttem, nem írok egyetlen sor kódot sem. Helyette írok egy bejegyzést arról a témáról, ami az életem egyik fő motívuma A címben előre látóan már egyes sorszámot tettem a cím után, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy egy post-ba ez nem fog beleférni. Közben majd elindulnak a már kerékpárosabb témák is, hiszen indul a szezon is lassan, és a legjobb gondolataim, élményeim javát úgyis a bicajon találom ki illetve szerzem.

Ha válaszolnom kéne arra, hogy mi a hivatásom, azt mondanám zenész vagyok. Persze eddigi életem folyamán rengeteg dolgot csináltam, és mindig más jellegű tevékenységből szereztem a mindennapit, de a zene mindig a háttérben volt, és így vagy úgy, folyamatosan valamilyen zenekarban játszottam.
A kezdetek: Klasszikus zene.
Viszonylag hamar kiderült, hogy a vér nem válik vízzé. és örököltem azt a zenei tehetséget, ami édesanyám családjában, már több generáció életét megfertőzte. Fényképes bizonyítékaim vannak arra, hogy már dédnagyapám is egy zenekarban koptatta hangszerét, és a nem mindig műértő közönség miatt idegeit is. Amikor rólam kiderült, hogy a végzetes kór irreverzibilis folyamatokat indított el nálam, nagyapám enyhe ráhatására a szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola nebulója lettem, és sok évig ez így is maradt. Első hangszerem a hegedű, és az ezzel járó klasszikus zenei oktatás, egy életre megváltoztatta hozzáállásomat a zenéhez, és ma is hiszem és vallom, hogy a klasszikus zene a csúcs, ahonnét csak lefele vezetnek utak. Minden ember életében vannak kulcsfigurák, akik meghatározó hatást gyakorolnak a kialakuló jellemére. Nekem ilyen volt hegedűtanárom Sárközy Miklós, akitől nem csak a hangszeres tudnivalókat tanultam meg, hanem megtanultam zenészként élni a világot. Egy olyan példaképet kaptam kisfiúként a személyében, akinek csillogott az agya, ő maga volt számomra az Intelligencia. Talán sikerült megközelítenem ezt a példaképet mára, talán nem, nem tudom eldönteni. Mindenesetre biztos vagyok abban, hogy Zéta egy teljesen más ember lenne, ha ezek a hatások nem érik a legfogékonyabb időszakában.
Ma is csodálattal nézem amikor csak tehetem a komolyzenészeket, akiket a könnyűzenészek csak "szomorú zenészeknek" neveznek. Azért szomorú mert hihetetlen munkával jutnak el a hangszeres tudás magas szintjére, ami ahhoz szükséges mondjuk, hogy egy világhírű orchestral-ba bekerülhessenek, mégis a kutya sem ismeri nevüket. Ezzel szemben egy popzenész (pl- Elton John) adott esetben sokkal alacsonyabb szintű hangszerkezelés birtokában világhírre tesz szert. De bánná a fene, ha legalább a Magyar Állami Hangversenyzenekar koncert naptára minden napra tartalmazna egy fellépést, és menedzserük, nem tudná a rengeteg felkérést teljesíteni, de ez közel sem így van. A mára erősen megcsappant számú nagyzenekarok szinte éheznek. Alapítványi könyöradomány pénzekből tartják fenn magukat. Koncertjeik fél házakkal futnak. Ennek okai nagyon mélyen gyökereznek, elindulva már a gyerekek általános iskolai zenei képzésétől , és lehetne sorolni az okokat egészen a vizuális média agymosó tevékenységéig. Kimutathatóan Lagzi Lajcsi óta nagyságrendeket esett a magyar zenei közízlés. Lajcsi egy zenei Antikrisztus kis hazánkban, és különösen azért fájó ez nekem, mert ő egy képzett (ha jól tudom akadémiai végzettségű) trombitás, aki olyan zenész családból származik ahol a Galambos Lajos név lejáratásának számított volna ez a zenei tevékenység.(Ezért lett ő Lagzi Lajcsi.) Róla később még szó lesz.
Játszottam kamara zenekarban, elsőhegedűsként. Számomra a tökéletes zenélést, és precizitást a mai napig ez az élmény jelenti. Amikor a sok szólam összeáll egyetlen nagy művé. Ahogyan a karmester intésére egyszerre kezdünk bele a magunk szólamaiba, és a pontosság, és tisztaság nem lehet kérdéses. Minden következő zenekaromban ezt az érzést kerestem, legtöbbször persze nem találtam meg, mert a zenészek nem voltak abban az értelemben zenészek mint én, és az akkori társaim. Legtöbb későbbi konfliktusom is ebből adódott, hogy olyan dolgokat vártam el zenésztársaktól amiről ők nem tudtak semmit. A mai napig megőrülök attól, ha valaki "le akar játszani" engem a színpadról, azaz erőszakosan előtérbe nyomul, és nem hagy mást szóhoz (hanghoz) jutni, továbbá nem bírom, ha valakinek állandó játék kényszere van, azaz nem tud csendben maradni, ha nincs szerepe. Nem tolerálom a legkisebb fegyelmezetlenséget, felkészületlenséget, hanyagságot stb. Vesztemre a zenész társadalom körében előforduló link emberek aránya a 100% felé tendál. Így aztán cseppet sem könnyű jó zenész társakra szert tennem. De néha azért sikerül, és ilyenkor nagyon jól érzem magam a színpadon.

Klasszikus műveket játszani, egy időutazás. Több száz éve nem élő szerzők kottának hívott kódjait megfejteni, és újra hallhatóvá tenni csodálatos dolog. Ahogy életre kel az élettelen kotta, és újra hangulatokat kelt a hallgatóságban. Megborzongat, meleggel tölt el, ahogy a harmóniák újra összeállnak azzá az összhatássá, ami valamikor nagyon régen a Firenzében a folyó partján sétálgató utcai zenész, komponista agyában megszülettek, az számomra maga a csoda. Sajnos a ma élő emberek ingerküszöbét már nem képes átlépni ez a fajta muzsika. Túl light, túl finom, és oda kell rá figyelni. Ahogy tanárom mondta:" Csukd be a szemed, és hagyd, hogy a zene hasson rád!" Mára a zene egyre inkább csak a háttérben egy csendet elfedő akusztikus ingerré vált. Nagyon kevesen tesznek olyat, hogy zenét hallgatnak, és semmi mást nem tesznek közben. Pedig a klasszikus zenét komponáló géniuszok idejében ez így volt kitalálva. Egyetlen kotta fejlécen sem olvasható, hogy: "ajánlom mosogatás, tanulás, és kocogás közbeni hallgatásra ". Tehát figyelni kell rá, nem lehet másként hallgatni. Lehet csak ez a baj. Ezzel kapcsolatos a záró történetem:

"Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett. Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket. A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?"

Hogy ne menjetek el a csodák mellett csak egy kattintásotokba kerül manapság: Az általam ajánlott oldalon realtime hallgathattok klasszikus "slágereket" . Royalty Free Classical Music