Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. október 9., vasárnap

Egy pokol nevű mester mennyei hangú hegedűje.

 A vonat elindul, és a kényelmes kupéban egy könyvvel a kezemben hazafelé utazom. Felettem a csomagtartón egy hegedűtok, benne a "KINCS". Milyen lassú ez az Inter City! Türelmetlenül számolom az állomásokat visszafelé. Ráadásul még Tolna-Mözstől vonatpótló autóbuszra is át kell szállni. Végtelen idővel később, hazaérek. Gyorsan összerendezem magam egy kicsit, és lázasan húzom a cipzárt el a tokon, mintha csak valami női blúz tartozéka lenne, melynek kinyitása a gyönyör ígéretével kecsegtet. A hasonlat nem annyira sántít, mindössze egy aprócskát biceg. A tokban feltáruló hangszer egy száz éves hegedű. Egy aukción vásároltam a készítőjét megalázó áron. Amikor megláttam a fényképét, megsajnáltam az elhanyagolt állapotban lévő nyirettyűt, ami láthatólag olyan emberek fogságában senyved, aki zenéről, hangszerről, és életről vajmi keveset tudnak. Egy darabig nálam ismerkedett a lakás hangjaival, majd új útra indultunk együtt, felkerestük Nemessányi Lászlót aki hivatásból, és szerelemből javítja ezeket a hangszereket. Az utóbbi benyomás a blogja olvasása kapcsán alakult ki bennem, ahogy reménytelen állapotú hangszerekről ír, és később megmutatja, az újjá varázsolt hangszert. A való életben is szimpatikus ember, akiben látom az alázatot az akusztikus hangszerekkel szemben, aki nem csak munkadarabot, hanem lelket is lát minden egyes megfogott hangszerben. Rövid időn belül elkészült a hegedűmmel, mert mint kiderült a kicsit kopottas kinézeten kívül, alapvetően nem sok hibája volt a hangszernek. A hegedű egy Franz Hell nevű német hangszerkészítő által alapított manufaktúrában készült a múlt század elején. Egy angol nyelvű oldalon találtam róla néhány információt, mely szerint a mester 1896-ban született Elmshornban. Tanulmányait Markneukirchenben végezte, amit a mai napig "Musikstadt"-nak hívnak, az igen jelentékeny hangszergyártás, hangszerkészítő-iskola, és az igen értékes hangszergyűjteménye miatt. Hell úr 1919-ben Norvégiába, majd két év múlva Chicago-ba vándorolt, és itt építette hangszereit élete hátralévő részében. De ennél sokkal többet nem tudtunk róla, és az én hegedűm nem tudni melyik időszakában készült, a későbbiek állítólag már kiforrottabbak, ami logikus, hiszen a mester bizonyára egyre nagyobb tapasztalatokat szerzett a szakmájában.  



Ennek a hegedűnek a hangja, mind ezidáig lutri volt. Pedig ez lenne a lényeg. Így már talán érthető, ez a sietős, kapkodós kicsomagolás, és türelmetlenség. Alig várom, hogy megszólaltassam. Hangolok. Már a hangolásnál érzem, ez valami más, mint a tanuló hegedűm. Aztán elkezdek játszani. Egy zsoltárt játszok ami 1856-ban íródott, és még a hegedűnél is idősebb. A hangnak tere van, zengése. Iszonyúan tetszik. Nem nehéz szívből játszanom. Az E húron sír a vibrált hang, nagyon szépen szól, eggyé válunk a hangszerrel, és mintha mindent elakarna mondani, amiről már kitudja mióta hallgat, megmutatja minden hangjának színét. Én meg csak gyönyörködöm. 
Kicsit nehezen játszom, sorra becsúsznak a hamis hangok, mert még nem ismerjük egymást. Minden hangszer más és más, különbözőek a méreteik, igaz csak minimálisan, mégis itt ez nagyon számít. Vajon mióta volt némaságra ítélve ez a hangszer, és mennyi helyet járt be, hány tulajdonosa volt, mielőtt hozzám került? Ki játszhatott rajta először és a későbbiekben? Milyen jó lenne, ha a hegedűknél is létezne egy "fekete doboz", ami rögzítette volna az egész pályafutását. Egy biztosnak látszik. Néhány évtizedre megtalálta helyét nálam. Sok közös munkánk lesz, és sokat fogunk egymásnak örülni, és igen, boldogok leszünk együtt, hiszen zenész és hangszer csak együtt értékes, külön-külön csak félkarú óriás. Eddig egy kínai tömegterméken gyakoroltam, most el sem tudom képzelni, hogy holnaptól a kezembe vegyem. Pont annyi a különbség köztük, mint bármiben, amit régen egy mester készített, vagy manapság automaták gyártanak futószalagon. Formára az is úgy néz ki mint egy hegedű, csak éppen a lényeg nincs meg benne, az a nemes hang, ami egy akusztikus hangszert egyedivé és széppé tesz. Belekezdek Vivaldi -Tél Largo tételébe. Könnyfakasztó a hang. Ahogy dalol, látom a szikrázó hómezőt, a csöpögő jégcsapokat, érzem a csípős téli levegőt az arcomon. Közel sem játszok tökéletesen, mégis élvezem. Tudom, hogy csak idő, és gyakorlás kérdése, és minden hang, minden apró részlet a helyére kerül majd. Ez a hangszer egy komoly inspirációt jelent mindennap, hogy gyakoroljak, hiszen minden hangja ajándék a fülemnek, és a lelkemnek. Úgy érzem megmentettem a múlt egy darabkáját, remélem ez a hangszer a család tulajdonában, az én halálom után is egyre értékesebb antik műtárggyá válik, mígnem valaki újra rátalál, és az ő kezében is megszólalnak ezek a hangok, amelyek egy olyan fának a hangjai, ami még egy teljesen másmilyen bolygón lett sarjból hatalmas Napot eltakaró fa.
Most megyek is játszok tovább. 
Ja, és van egy eladó Menzel hegedűm. Nagyon jó! És főként occó. :)