Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. február 14., vasárnap

FWD bicaj


Végre elkészült. Kihasználva a Valentin-napi nyálcsorgatós műsorok adta szabadidőt, ma délelőtt összeraktam az új bicajt, amit már ősz óta tervezgetek, és részletekben vásárolgatok. Persze ez sem egy szokványos bringa, (én olyannal nem foglalkozom). A vázat egy seregélyesi ügyes ember készítette, a festés, és összeszerelést pedig én végeztem saját kezűleg. A bicaj érdekessége a FWD, Front Wheel Drive azaz első kerék meghajtás. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a bicaj elejére került a hajtómű, és a teljes váltás mechanizmus, ami a kerékkel együtt fordul, ezért is hívják a rekusok lengőorrúnak, vagy egyszerűen csak elefántnak. A többi vonatkozásában a bringa egy felsőkormányos fekvőbicikli. Persze ez sem olyan, hogy csak elsőre felülök rá, és már csak a kondenzcsíkot láthatod utánam. Az első próbálkozások igen érdekesek. Kell egy teljes szoftverfrissítés az ember fejében ahhoz, hogy átálljon az agy erre a különös érzésre, hogy a pedál lenyomása igencsak hatással van a kormányzásra. Nekem nem okozott különös gondot szerencsére, mert rekuról váltani azért nem volt akkora váltás, mint hagyományosról rekura. Mivel a bicaj elsősorban a fiamnak készült ezért ő is próbálgatta eddig a legtöbbet, de a kezdeti csetlés-botlás nála sem tartott negyedóránál tovább, és egy óra múlva már halálmegvető bátorsággal kimerészkedett a forgalomba is. Most már mindketten fekvőbicajjal tudunk menni a kirándulásokra, így nem lesz hátrányban velem szemben az eddigi kényelmetlenebb és lassabb bicajával.
A nagy bringázásokhoz mindössze egyetlen dolog hiányzik még. A jó idő. Le a hóval, elég volt!

2010. február 8., hétfő

Séta közbeni morfondírozás

Szikrázó hó, olvadáspont körüli hőmérséklet, néhány szabad óra. Minden összeállt a ma délutáni sétámhoz. Az útvonal, a szokásos futó útvonalam, ami a házamtól a Sárvíz-ig vezet és vissza. A hó 10-20 cm közötti magasságban terül el a környékünkön, nem könnyű a járás, de most mégis valahogy nagyon jól esik. A talpam alatt ropogó hó, és a táj ebben a formájában nem gyakori látványa feltölt, és beindítja gondolataimat. Szemem mindent észrevesz, főként azok a dolgok tetszenek, amelyek csak most kerülnek elő, hogy a bokrokon, már nincsenek levelek. A csupasz ágak rengeteg madárfészket tartanak, amelyekről a nyáron erre járva fogalmam sem volt. Most közelebb mehetek és megcsodálhatom ezeket a tökéletes műalkotásokat, amelyeket néhány grammos kismadarak szőttek tavasszal fáradhatatlan szorgalommal.

A hóban megszámlálhatatlan mennyiségű állati nyom. Követem a nyomokat. Gyakorlatilag az elmúlt napokban én vagyok az első ember aki erre jár. Mivel gyerekkorom óta járok rendszeresen ezen a környéken —amit a falum népe csak egyszerűen Szigetnek nevez— meglehetősen jól olvasom ezeket a nyomokat. Látom az apró történéseket, ahogy az őz felkapálta patájával a talajt miközben élelmet keresett, látom ahogy bizonyos helyek irányába besűrűsödnek a kisebb és nagyobb tappancsok lenyomatai, tudom, hogy ez az ösvény az ivóhely felé visz, látom az éjszakai pihenőhelyeket, ahol átvészelték kihűlés nélkül a mínuszokat, a kis rágcsáló nyomát, amelyet egy lecsapó ragadozómadár nyoma szakít félbe. Miközben olvasom ezt a tappancsokkal és patákkal hóra írt történetet, elgondolkozom azon, hogy vajon az evolúciós versenyfutásban nem maradtunk mi máris túlzottan le ezektől a kis állatoktól? Hiszen ők mindent tudnak, amire a túlélésükhöz szükség van. Nem jelent számukra problémát a mínusz húsz fokos éjszaka, táplálék és ivóvíz tekintetében sem szorulnak a nagy áruházláncokra. Ezzel szemben mi már életképtelenek vagyunk a közüzemi szolgáltatóink nélkül, és a házunk belseje maga a mesterséges anyaméh. Megdöbbenéssel néztem a múltkor egy híradó riportot amely egy lakótelep fűtéskimaradásából próbált nézettséget kicsikarni, ahol egy hölgy magából kikelve mondta, hogy 18 fok van a lakásban. Szerintem ez már a vég. És akkor mi van? Ha tavasszal ugyanez a tizennyolc fok van az utcán akkor nem megy ki? Gépek nyitják az ajtót előttünk, automaták szabályozzák a lakás hőmérsékletét, fényárban úsznak szobáink, az információt a fotelünkig szállítják okos szerkezeteink. De mit tudnánk a természetben ezek nélkül? Valószínűleg egyetlen téli éjszakát sem élnénk túl. Hihetetlen mértékben elpuhult az emberiség. Biztos vagyok abban, hogy ez a lustaság és kényelemszeretet okozza vesztét is, a nem is annyira távoli jövőben. A Föld egyszer leszabályoz minket. A maradék maroknyi túlélőnek, pedig ismét meg kell tanulnia élelmiszert termelni a két kezével, és visszatérni a valós világba. De addig még lesz egy gyötrelmes menetelés a többi sok milliárdnak, akik sajnos már eleve kihalásra vannak ítélve. Néhány napja olvastam a hírt, hogy hatvan éven belül elfogyhat a termőtalaj a világon. Micsoda remek hír ez a most itt ugráló nyuszik akkori leszármazottainak. Ha az ember nevű csúcsragadozó tömegével kihal, mert nem lesz mit ennie, azzal az ő életterük sokszorosára növekedik. Ez lesz a nyuszi Kánaán. Valahol megértem, hogy fiataljaink eljutnak addig a gondolatig, hogy erre a világra nem érdemes, (nem szabad) gyermeket szülni. Mégis úgy hiszem nem ez a megoldás, hanem az, hogy végig kell járni az utat, és a többit elvégzi az evolúció. Aki ezen a szűrőn fennakad, talán tényleg képes lesz arra, hogy felépítsen egy új civilizációt. Miért? Mert valami kozmikus hatalom idehelyezett minket erre a bolygóra, és bármit is teszünk nem kerülhetjük el sorsunkat. Valószínűleg már nem először játsszuk le ezt a bolygó történetében, de erre nincsenek bizonyítékok, csak hipotézisek. Megéri? Valószínűleg nem. Nekünk nem, mert mi csak a fuldoklós részt csináljuk majd végig. De lesz akinek megéri, azoknak akik újrakezdhetik ezt az egészet. A természet hamar kihever minket. A jövő embereinek éppen úgy joguk van ahhoz, hogy megtapasztalják az életet, annak minden szépségével és árnyoldalával együtt, mint nekünk volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy teljes értékű csak úgy lehetek, ha elvégzem azokat a dolgokat amelyeket őseim is megtettek. Pillanatig sem volt kérdéses, hogy megházasodom, családom lesz, és házam, és fáim. Szerintem a családok adnak értelmet az életnek. Amikor fiamnak a dédapámról mesélhetek, az olyan, mintha megnyílna egy időkapu. Nem vagyok abban biztos, hogy Jézus nem így értette a feltámadást. Az egyedül élő, pár és gyermektelen emberek, lehet hogy egy gondtalanabb könnyebb életet élnek, de úgy hiszem egyúttal sokkal sivárabban is telik életük. Semmi, nem képes pótolni a családot. De ezt már csak akkor tudod meg, ha benne élsz. Amikor idáig érek a gondolataimmal, eszembe jutnak tegnap esti kedves látogatóim. Fiatal barátom járt nálam menyasszonyával, és megtisztelt azzal, hogy meghívott az esküvőjükre, sőt felkért tanújának is. Jó, hogy vannak ilyen párok, ilyen emberek. Számomra Ők reményt adnak, egy kicsit ismét jobban hiszek a túlélésben, attól, hogy láttam egy Párt, aki hisz a saját jövőjében. „Az Élet él, és élni akar!” Ez egy nagyon kellemes élmény volt számomra. De nem csak ez. Milyen érdekes! Annyira elszoktunk már az őszinte baráti érzésektől, annyira nem hiszünk a mindennapi tapasztalataink alapján abban, hogy valaki számára tényleg értékesek vagyunk, és amikor ránk gondol, ezt minden érdek nélkül, pusztán szeretetből teszi, hogy amikor szembe találjuk magunkat ezzel az érzéssel, hirtelen megdöbbenünk. Meglepődünk azon, hogy a jóság létezik. Hirtelen melegünk lesz. Mert a szívünk melegszik fel. Pedig csak egy jó szó, egy jó tett, egy őszinte emberi megnyilvánulás. Hát nem furcsa?
Köszönöm Nikinek, és Andrisnak ezúton is ezt a nagyszerű élményt.