Oh Lord, won't you buy me a Mercedes Benz?

 

Eladtam az autóm. Az ember, főként ha nem autófetisiszta, nem cseréli évente az autóit. De néha elérkezik a váltás ideje, mert vagy a régi már kezd bontásra érett lenni, vagy ritkább esetben azért, mert a költségvetésbe éppen belefér egy csere, ami lehet még nem lenne szükséges, de ilyenkor hamar meggyőzzük magunkat, hogy hosszútávon így járunk jobban. Nos, véleményem szerint sehogy sem járunk jól, az autó egy pénztemető, a lehető legrosszabb befektetése a pénznek, de közlekedni kell, manapság pedig még inkább. Én is, mint minden halandó, feltettem egy hirdetést a használtauto.hu-ra (népszerű nevén hahu-ra), és vártam a vásárlót.
Nem egy roncsot árultam, hanem egy 8 éves remek állapotú Honda Jazz-t, ami ráadásul a szívemhez is nőtt 5 év alatt. Nyilvánvalóan egy ilyen helyzetben kicsit elfogult az ember a saját autójával, én biztosan így voltam, ezért övön aluli ütésként éltem meg az érkező érdeklődők által nyújtott élményeket. Rövid idő alatt rájöttem, hogy ez egy komoly lélektani tapasztalás lesz, és antropológiai érdeklődéssel kezdtem figyelni a különböző vásárló típusokat. Ha autót akarsz eladni manapság, a következő típusú "vásárlók" felbukkanására készülj fel. 

• Virtuális telefonos vásárló:
  Felhív, és érdeklődik. Nagyjából azokat a dolgokat kérdezi az autóról, ami a ( egyébként nagyon részletes) hirdetés szövegében le van írva, csak értően elkéne olvasni, neki talán többször is. Végül is nagyon lelkes, és ígéri, hogy majd jelentkezik. Soha többé nem hallok róla.
• Virtuális emailező vásárló:
  A telefonos vásárló grafomán megfelelője. Kapok egy emailt egy ismeretlen címről, melyben leírja, hogy érdekli az autó, de mielőtt eljön további képeket kér, mert a 11 db HD felbontású képből nem tudja eldönteni, hogy érdemes-e a helyszínre utaznia megnézni az autót. Bocsánat, de az ilyenekkel én nem foglalkozom. Úgy gondolom, hogy aki ennyire nem hajlandó invesztálni egy autó megtalálásába, az nem az az ember akire szükségem van, mert ez további út a kicsinyes alkudozásokig.
• Látatlanban ajánlatot tevő kereskedő: Felhív már a hirdetés megjelenésekor, majd utána még néhányszor ha úgy látja, hogy még nem kelt el az autó. A piaci árnál látatlanban 200 ezerrel kevesebbet ígér készpénzben. Mások tapasztalatai alapján tudom, hogy ez az ajánlat további 2-300 ezerrel csökkenne a személyes találkozáskor, amikor az adásvétel miatt felkeresem. Udvariasan hárítom el az ajánlatot, magamban utolsó lehetőségként raktározom el, közvetlenül az autó bezúzása előtt.
• Aki már majdnem eljön:
  Felhív, érdeklődik hosszan, tetszik neki amit hall, majd mond egy időpontot amikor szeretné megnézni az autót. Szabaddá teszem az időpontot, nem megyek sehova, telefonnal a kézben  várom. Soha többé nem hallok róla.
• Aki eljön, de csak azért, mert éppen erre jár:
  Felhív időpontot egyeztet eljön. Gyorsan körbenézi az autót puhatolja az alkuhatáraimat. Mondja, hogy még megnéz más autókat is, és mindenképpen visszahív a döntés miatt. Soha többé nem hallok róla.
• Aki vásárló körutat szervez, ahol én csak egyik állomás vagyok:
  Lényegében ugyanaz, mint az előző, de ő még ezen a napon autót akar venni, nála a pénz is. Így elég felületesen nézi át az autót, és szerintem a harmadiknál, már nem emlékszik az előzőekre. Gondolom valamelyiknél elfogy az energiája, türelme, és/vagy ideje és megveszi azt amelyiknél tart. Persze az ígérete ellenére ő sem hív vissza, így hiába várom estig a telefonját. Soha többé nem hallok róla.
• A lelkes házaspár, ahol apa szakért, de anya tőle függetlenül dönt:
  Jellemzően ötven pluszos házaspár. Autószerelőt nem hoznak, mert apának kisujjában az autós szakma. Eszébe sem jut a típushibákat megnézni, innen tudom, nem hogy nem ért hozzá, hanem még annyi fáradtságot sem vett, hogy utána olvasott volna a neten, hogy mire kell figyelni. Ami szerintem alap. Mindent tökéletesnek talál, de anyának nem teszik a szín, és szerinte túl nagy (HONDA JAZZ) az autó. Csak tudnám, miért ezt a típust keresik. Soha többé nem hallok róluk.
• A szakértő team:
  A legrosszabb vásárló típus. Legalább három férfi érkezik, egyik okosabb mint a másik. Négyzetmilliméterről- négyzetmilliméterre vizsgálják át az autót több kört téve meg az autó körül, mint egy falusi búcsúban a körhinta egész napos műszakban. Egymást győzik meg olyan hibákról, amelyek egyszerűen nincsenek, de ők látni vélnek, és már a végén én is kezdek kételkedni abban, hogy nem törött az autó, lehet csak én nem emlékezem arra, hogy összetörtem, és megjavíttattam. Ők egy nyolc éves makulátlan új autót szeretnének. Mikor megemlítem nekik, hogy tudok olyat is mutatni a másik garázsban, csak az pont duplájába került, megsértődnek, sietve távoznak, de az autóból még újra kiszáll a főnök, visszajön és pofátlanul alacsony árat mond. Kötözött bolond lennék, ha ennyiért odaadnám nekik. Soha többé nem hallok róluk. Szerencsére.
• Impulzív házaspár:
  Felhívnak, időpontot egyeztetnek, jönnek, egy órát késnek. Valószínűleg libidócsökkenés következtében kialakult élményhiányt pótólnak hirdetett autók nézegetésével, vásárlási szándék nélkül. Kedvesek és lelkesek, az összes ülést kipróbálják, és összetapossák a szőnyeget. Alkudni nem is próbálnak, a motort el sem indítják. Távozóban ígérik, hogy a holnapi nap folyamán visszahívnak. Soha többé nem hallok róluk.

Közben eladóként nem érted mi a baj? 1900-an nézik meg a hirdetést, de tíznél kevesebben veszik a fáradtságot, hogy megnézzék az autót. Még mindig él a 100 ezer km alatti anomália, ami a kilométerórák visszatekerését gerjeszti? Simán elhiszik, hogy egy 15 éves autóban 65 ezer km van, de ha a 8 évesben 150-et sokallják. Így a piacon mohás tetejű autókat lehet kapni 100 alatti km állásokkal. A valóság meg úgy tűnik nem érdekli a vevőket, azt hiszik el amire vágynak.

Mikor már kezdem feladni a reményt, hirtelen megcsörren a telefonom, és felhív a VÁSÁRLÓ.
Illetve a Vásárló által megbízott szakértő. Aki a Földön jár. Ismeri a piacot, és a realitásokat.

Ismeri a hirdetés tartalmát, csak az abban nem szereplő részletekre kérdez rá, miután választ kap időpontot egyeztet másnapra. Pontosan érkezik. Ismeri az autótípust tudja a konstrukció gyenge pontjait. Nem hibátlant keres, természetesnek tartja, ha egy nyolc éves autón vannak apróbb sérülések, és ne adj Isten apróbb javítások. Az egyetlen aki veszi a fáradtságot és végig nézi az öt éves szervíztörténet dokumentációját. Nem km-t vesz, nem évjáratot, hanem állapotot.  Alapos, és módszeres, a vele érkező Vásárló teljesen megbízik a szakmai ítéletében. Végig udvarias, és intelligensen társalog, próbálja felmérni az eladó személyiségét is. Én is így tennék, hiszen aki önmagával szemben nem igényes, hogy lenne igényes a környezetére, és az autójára. Ő abban is az első, hogy próbakörre szeretné vinni az autót! Megtörténik, elindulunk, már néhány perc múlva tudja, hogy nincs semmi probléma az autó futóműveivel, motorjával, kér hogy forduljak meg. Nem titkolja a véleményét, a jelenlétemben mondja el a Vásárlónak, hogy szerinte az autó remek állapotban van, és nem hiszi, hogy a piacon ennél jobbat fellehetne reálisan hajtani. A Vásárlónak laikusként már vannak kellemes benyomásai az autóról, amit most erősítenek meg. Ez az amit hallani akart, már akarja ezt az autót. Még szükség van egy apróbb pénzügyi tranzakcióra, amihez kérik a türelmemet, de ekkor már én is tudom, hogy nekik akarom eladni az autóm. Ígérik, hogy hívni fognak. Másnap hívnak, időpontot egyeztetünk az adásvételre. Meg sem fordul a fejemben, hogy a megbeszélt időpontra nem érkeznek meg. Azonnal leveszem a hirdetést,  tudom az autó végérvényesen elkelt. Percre pontosan érkeznek. Felkészültek, tudják mire van szükség az adásvételhez, és a további tennivalókkal kapcsolatban. 10 perc alatt összeállítjuk az adásvételi szerződést, aláírjuk. Mindent átadok, bemutatom az autó alapvető kezelési tudnivalóit.....és elmennek.
Eladtam az autóm. Azt gondoltam előzetesen, hogy sokkal könnyebb lesz, hogy gyorsabb, mert ez egy keresett típus. Utólag már nem bánom a sok bosszankodást, amit az előzőekben mások miatt kellett elszenvednem, mert az autóm és az új gazdája egymásra találtak. ...és tudom, hogy ez csak egy tárgy, de ez valahogy olyan  sorsszerűen történt, és ez jó érzés.

Lock Down and slavery

 Viszonylag hamar találkoztam a jelenséggel, és ámulattal figyelem azóta is, ahogyan néhány ember képes befolyásolni egész néptömegeket. Először Hitler kapcsán gondolkodtam el, hogy mi az oka a sikerének, amivel egy akkoriban egyáltalán nem elmaradott ország nagy többségét képes volt a maga oldalára állítani, és hívei vakon követték halálukig, és hittek az irreális eszmékben, amelyeket ő hirdetett világgá. A mai agyammal, a legtöbb emberi cselekvést egy propaganda következményének látom. Számomra a sport, a vallás, a fogyasztói szokások, maga az emberek életmódja és annak változásai, mind-mind egy háttérben munkálkodó propaganda eredménye. Sajnos a mai propagandák terjesztéséhez, már minden  rendelkezésre áll, a közvetlen agyi besugárzáson kívül, de lehet valahol egy laboratórium mélyén már ezen is dolgoznak kiváló koponyák. 2019 új korszakot nyitott az emberek gondolkodásában. Emberek milliárdjait döbbentette rá arra a nevetségességen nyilvánvaló tényre, hogy halandóak. Az életünk fonala megállíthatatlanul tekeredik le orsójáról, és sokakban most először tudatosult, hogy egészen biztosan a végéhez ér ez a folyamat. Mert a mindennapokban erre senki sem gondol. Az emberek valahová az agyuk mélyére űzik ezeket  a gondolatokat, és ha néha egy temetés, vagy ismerős elvesztése kapcsán fel is bukkannak, újra gondosan vigyáznak arra, hogy ismét elhessegessék ezeket. A mai civilizált világ tabuként kezeli a halált, ez is egyik oka idegenkedésünknek, és annak, hogy nem kedvelt beszédtéma ez. Kínosan ügyelünk, hogy gyerekeink minél később találkozzanak a halállal kapcsolatos élményekkel. Pedig meg kéne barátkoznunk a halállal, hiszen van rá egy egész életünk, hogy készüljünk a találkozásra. A mindennapokban elkövetett minden rossz tett, gonoszság, és gyarlóság valahol annak is köszönhető, hogy a pillanatnyi előnyöket örök életűnek gondoljuk. Úgy gondoljuk mindig van jövő, és halmozzuk az élményeket, a tárgyakat, a pénzt, a társadalmi címeket, és a végén egyetlen rekord marad belőlünk egy adatbázisban. Azt gondolnánk, hogy amikor így megijednek az emberek, elmélyülnek kicsit, és összetartóbbá válnak. Hát nem. Talán még soha nem volt az emberiség ennyire megosztott, nem gyűlölte egymást ennyi fajta zászló alatt, csak azért, mert a másik fél mást gondol. Még soha nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy megválasztott vezetőink világszinten, mennyire a rendszer tehetetlenségének nyomatékából élnek a mindennapokban, és amikor jön valami, ami új, amire még nem volt példa, mennyire képtelenek megfelelő döntéseket hozni és mennyire nem tudják szolgálatukba állítani az alattuk dolgozó apparátust. Egyszerűbb lenne azt írnom, hogy ez magyar jelenség, de sajnos nem. A világ összes országában a mai intézkedések csak egymás másolatai, és semmivel több tudományos alapjuk nincs, mint ha mindezt én találnám ki, akinek az egészségüggyel csak leadott vizeletminták kapcsán akad nagy ritkán dolga. Amikor először hallottam a korona vírusról, természetesen utána olvastam én is, mint sokan. Kiderült ez sem új a Nap alatt. Már ismerik vagy 80 éve, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ennyi ideje van a bolygón. Valószínűleg már előbb itt volt nálunk. Egyetlen célja van szaporodni, és egyetlen vírus sem olyan hülye, hogy elpusztítsa a gazdatestet, és ezzel együtt önmagát. Ez volt az első megnyugvás. Túlélhető, mint minden vírus. Még a legádázabb járványok során is volt néhány tucat százaléknyi ember, aki látszólag gond nélkül megúszta. A lakás mélyén önmagát elbarikádozott rettegő és a fertőzésben elhunytak hulláját kordén szállító, a vírus számára ugyan olyan könnyű célpont. Nem függetlenítheted magad egy bolygó ökoszisztémájától. Érintkezni kell a világgal, és találkozni annak minden mikrobájával, és erre a szervezetünknek reagálnia kell. Ezt találta ki az evolúció, a Teremtő, vagy a Felsőbb akarat, kinek mi saját hite szerint....és ez bevált. Az immunrendszer felkészült az évezredek során, a túlélő gazdatestek tovább szaporították a védelemre már képes alanyokat, és élünk. A vírus terjedésének megállítására tett kezdeti szánalmas kísérleten csak nevettem, mert ismerem a nagy pestis járványok történetét, amikor minden gond nélkül, könnyedén terjedt a járvány kontinentális méretekben, az akkori közlekedés mellett is. A kórokozó szekéren képes volt bejárni a világot, és csak Európa lakósságának közel felét elpusztítania. Ma a kórokozók már business class-on utaznak, egyszerre ezer irányba szóródnak szét a nemzetközi légi forgalom segítségével, és amikor a világ egyik felén felbukkannak, nagy valószínűséggel a bolygó ellentétes oldalán is már ott vannak. Ennél egyetlen dolog terjed gyorsabban, a rémhír, és ennek okozata a káosz. Üzleti és politikai érdekeltségek, emberi rosszindulat és tudatlanság különös egyvelegéből a valódi vírus pusztítóhatásánál sokkal rosszabb születik, egy félelem cunami, ami az információs hálózat nagy sebességű üvegszálain percenként kerüli meg a Földet, és gyújtja ki monitorokon képpontok milliárdjai. Az LCD, IPS és Amoled kijelzők előtt guvadó szemmel ülő user (luser), pedig szentírásnak veszi a rázúduló üzeneteket, aminek minden pixele azt üvölti: "Meg fogsz halni!" Mindez a vezető hatalmaknak hihetetlenül jól jön. Kapnak egy könnyen irányítható, életéért remegő, biztonságra vágyakozó engedelmes tömeget, akiket a megfelelő eszközökkel lehet tovább manipulálni, a saját céljaik érdekében. Aki nem hiszi nézzen csak be egy közlekedő autóbuszba, ahogy a lehajtott fejű, szomorú szemű, szájukat bekötött emberek némán utaznak. Néhány hét alatt a világ elveszítette ragyogását. Minden, ami a vidámságot, az örömet jelentette háttérbe szorult, a jövőkép ködössé vált. Reggel már az első híradás bemondja, hogy tegnap ismét rekordszámú ember halt bele a fertőzésbe, és nem hagy kétséget, hogy a világ más részein sem jobb a helyzet. Az, ami három hónapja még elképzelhetetlen volt, hogy ne sétálhass este nyolckor a Lánchídon kézen fogva a szerelmeddel, mára természetes lett, majdnem, hogy még hálásak is vagyunk, hogy legalább napközben kijöhetünk az utcára. Még. Sokan veszítik el állásukat, nehezen létrehozott vállalkozásukat, pacientúrájukat, de leginkább a jövőbe vetett hitüket. Mindeközben mindenki érzi, hogy valami rohadtul nem stimmel. Könnyű lenne az egész jelenséget behúzni egy konteo alá, és világméretű összeesküvésre fogni egy vacak kis vírus terjedését. De őszintén szólva nehéz elhinnem bármilyen emberi egységet, ami két embernél többről szól. Lehetetlennek tartom, hogy több nemzet képes legyen egységesen tervet szőni, mindezt be- és titokban tartani hónapokon éveken át. A jelenség számomra ismét inkább a káosz tulajdonságait mutatja, ahogy a folyamatok egymást gerjesztik, ahogy a sokszínű embertömeg reagál ezzel befolyásolva a saját sorsát, és elkeserítő a megnyilvánuló butaság, ami minden irányból és minden szintről ömlik a média csatornáin ránk.
 Amikor elindult a járvány és elkezdték bemondani a napi elhunytak számát, (amire egyébként még a világtörténelemben nem volt eddig példa), azt mondtam, oké, de egyébként mégis hány ember halt meg az eddigi években Magyarországon naponta? Mert egy ember is sok, de a világon közel 8 milliárdan vagyunk, és ez egy akkora szám, amit egyszerűen emberi elme képtelen felfogni. Valahol olvastam, hogy agyunk nem képes 200 embernél többnek a lekezelésére. Ez az, ami számára még emberi léptékű. Nem tudunk felfogni egy 100 ezer fős tömeget, pláne nem vagyunk képesek azt felfogni, hogy naponta ennyi, illetve ennél több  ember hal meg a bolygón, és ez  természetes. Dobos vagyok könnyen tudom illusztrálni. A jobb lábammal másodpercenként ütök egyet, ezek a negyedek. A jobb kezemmel egy negyed alatt hármat ütök (ezt hívjuk triolának), ezzel egyidejűleg a bal kezemmel kettőt ütök ( két nyolcadot). A létrejövő ritmusképlet az élet és halál ritmusa a Földön. A jobb kezem másodpercenkénti három koppantása három ember születését, a bal kezem két koppantása pedig kettő elhunytát jelzi. Míg leírtam az elmúlt két mondatot, körülbelül 180 baba született meg, és 120 ember halt meg, azaz 60 fővel többen lettünk ezen a sárgolyón. Amíg csak azt látod, hogy haldoklik nagyanyád, addig számodra ez az egyetlen tragédia létezik, de ugyanezekben a percekben százezrek haldokolnak, miközben vajúdó nők várják, hogy megpillanthassák gyermekük arcát. Ez a majdnem 8 milliárd ember együttéléséből adódó statisztika.

Amikor azt mondják, hogy ma ennyi ember halt meg, akkor én szeretném tudni, hogy mihez képest, mert önmagában egy szám nem értelmezhető. Például mikor azt mondták, hogy Olaszországban 300 embert halt meg egy nap alatt, akkor én azt mondtam: "Jó de Olaszországban bőven több, mint 60 millió ember él, ahol a normál napi átlag halálozás 1700 eset." Ehhez képest a 300 az csak haláloki besorolás. Ugyanez a szám Magyarországon 350. Tehát egy átlagos napon, amikor nincs influenza járvány, csak úgy élünk bele a hétköznapokban, minden különösebb médiafelhajtás nélkül meghal 350 ember. Naponta, az év mindennapján. Aztán vannak jobb és rosszabb évek, hetek, hónapok. Például egy ilyen rosszabb év volt 2017, amikor is januárban az átlagosnál kicsit erősebb volt az influenzajárvány, és a hónap folyamán 14900 ember halt meg, ami ugye már inkább a napi 500 esethez közelít. Eközben a TV-ben Soros és migráns ellenes propagandákkal próbálták kimosni fejünkből a józan észt, és még csak meg sem említette egyetlen médiaszolgáltató sem, hogy naponta 500 emberrel kevesebb aggódik az afrikaiak invázióján. A KSH oldaláról tudom, hogy a bekövetkezett halálesetek 10 %-át nem minősítik. magyarul az éves 130 ezer magyarországi elhunytból 13000-ről nem tudjuk miben halt meg. Hű, azért ez egy elég nagy játszótér a statisztikát kreálók számára. Hiszen van havonta több, mint ezer felcímkézhető holttest. Ehhez jönnek még a halmozottan krónikus betegségben szenvedők, azaz lassú haldoklók, akik már csak az utolsó csepp megterhelést várják legyengült, védekezésre képtelen szervezetükkel, hogy végre örökre elpihenhessenek. Őket a gyártója szerint is csak 50-60 százalékos pontosságú tesztekkel minősítik Covid pozitívnak, és máris megvannak a járvány áldozatai. Anélkül, hogy az átlagos halálesetek száma szemmel láthatóan emelkedne (a járvány elején még csökkent is). Aztán egy napon megtudjuk azt is, hogy mindenkit, aki valaha is pozitív volt, a koronavírusban elhunytak közé sorolnak, függetlenül attól, hogy más alapbetegségei miatt élete homokórájának utolsó homokszemei pörögtek már a járvány előtt is.
Vírus van. Járvány van. (Biztosan...)
De mindennek tálalása, túlreagálása, bosszantó és felesleges. A kifejlesztés alatt álló vakcina hatékonysága a kezdeti tesztek alapján alig haladja meg a placeboét, és az emberiség jelentős része ettől várja a csodát, és önként fecskendezteti karjába azt a vegyületet, amiről sem rövid, sem hosszútávú tapasztalta nincs a fejlesztőknek, és nem is vállalják a felelősséget termékükért. Eközben a vírus teszi a dolgát. Fertőz, és megbetegít, közben immunrendszerek milliárdjai védekeznek, harcolnak, győznek vagy elbuknak. Az erősek túlélik, a gyengék nem. A természet egy ősi törvénye, és a legjobb bizonyíték a működésére éppen mi emberek vagyunk, azzal, hogy nem haltunk ki. Az emberiség megjelenése óta együtt él a bolygó többi mikrobájával, és végzetesen nem létezik tökéletes izoláció, nem lehet előlük elbújni, elzárkózni, vagy bármelyiket is felszámolni, ez ennek a helyzetnek a "mikro bája". Mint ahogy együtt élünk több milliárd, megszületése pillanatában halálraítélt embertársunkkal is, akik pánikba estek saját halandóságuk tudatától, amit leginkább a média gerjesztett fel bennük, Alkoholisták, napi három doboz cigarettát fogyasztók, koleszterinben úszó 50-es BMI-n túliak valamint mozgás minden formáját elutasítók lassú öngyilkosságot vállaló tömegei rettegnek attól, amit egész eddigi életükben siettettek. Milliárdok gondolkodnak maszkjuk mögött eddigi elrontott életükön, kihasználatlan lehetőségeiken, saját lustaságuk miatti eredménytelenségükön, elfuserált emberi kapcsolataikon. Valami paradox módon mégis kapaszkodnak ebbe a gyötrelmes, kilátástalan életbe, mint mazochista az őt korbácsolóba. Az élet értékét véleményem szerint nem az eltelt évek hossza, hanem azok minősége adja. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam a járvány elmúltával az emberek változni fognak. Semmi sem fog történni. Folytatják korábbi életüket, egy pillanat alatt visszaváltanak örökélet üzemmódba, mert legtöbben képtelenek szembesülni a halál tényével. Nem tudnak a mindennapokban azzal a tudattal élni, hogy bármilyen jelzővel minősített létüket, egyetlen pillanat alatt eltörölheti bármi. Én szeretem ezt a rendet. Szeretem, hogy stabilan számíthatok arra, hogy egyszer vége lesz az életemnek. Sztoikus nyugalommal szemlélem a tükörben öregedő arcomat, ahogy az eltelt idő bevési a ráncokat egyre mélyebben, jelezve, hogy a számomra beállított számlálón fogynak a számjegyek. Nincs ezzel semmi baj.
Marcus Aurelius szerint ugyanarra jut aki korán és az is, aki későn hal meg. A neve, az arca, a hangja, a tettei néhány évtized alatt elfelejtődnek, sírját elnyeli a föld, és mindazokét is akik rá emlékeznek.
Én készen állok. Hiszek a testemben, és az immunrendszeremben. Nem vagyok hajlandó rettegni. Élem az életem, és tudom ez a helyzet is éppen olyan múlandó mint bármi, mint, bárki.

UTT 126 - 2020 leghosszabb napja

 Két éve  járok nyaranta Tiszafüredre, és indulok a vasárnapi félmaratonon, ami a fő esemény az Ultra Tisza-Tó (UTT) egyik mellékrendezvénye. Két éve próbálom elképzelni, hogy ezen a cseppet sem barátságos futópályán hogyan lehet ultratávot futni. Ahol a nyár közepén perzsel a töltés aszfaltja, ahol sehol egy enyhet adó árnyék. Most meg itt állok a rajtban, körülöttem hozzám hasonló elvetemültekkel, és néhány perc múlva nekivágok a távnak. Az idei évtől az eddigi 111 km-es táv az elkészült poroszlói kerékpárút és annak hídja miatt,  126 km-re módosult. Eddigi leghosszabb távom 81 km, amihez közelebb lett volna a 111 km, így kicsit túl nagynak érzem a következő lépcsőt, ami egy maraton pluszt jelent még arra a távra amit tavaly sem éreztem kevésnek a célban. Az idén már nem először testvérem kísér kerékpáron. Az év eleji Szederkény-Bóly volt a főpróbája a mai alkalomnak. Ketten érkeztünk Tiszafüredre, egy felhőszakadás közepén még a verseny előtti napon. a versenyközponttól jó messzire sikerült szállást foglalnom, elég olcsón, és ehhez igazodó minőségben is, de aludni jó, másra meg nem kell. Még aznap felvesszük a rajtszámokat, hogy másnap ezzel se kelljen foglalkozni. A verseny napján korán kelünk, összekészítünk minden szükségeset, és háromnegyedórával a rajt előtt a helyszínen vagyunk Izgulunk mindketten, ahogy én nem futottam még ennyit, tesóm sem kerékpározott még ennyit. Bizonytalan az időjárás előrejelzés, mindenféle időre fel vagyunk készülve, egy csomó plusz ruhát cipel a kerékpár, és persze az én üzemanyagaimat. Ez az első verseny, hogy frissítési tervvel vágok neki a távnak. Nem nagy stratégia, de már az is nagy szó nálam, hogy végre komolyan veszem az energia visszapótlását. Ennek leginkább az az oka, hogy Szederkényben megborult a gyomrom, és gyötrelmes volt a táv második fele. Ott elhatároztam, hogy a sokkal nagyobb távot jelentő UTT, a nyári meleg okozta terhelés mellé nem fogom még a frissítési hibák okozta esetleges problémákat is kockáztatni. Hammer gél-Perpetuem-Endurolytes Extreme trióval terveztem életben tartani magam a nap folyamán, illetve a két melegétel vételezési frissítőpontot is megjelöltem magamnak, hogy valami szilárd is kerüljön a gyomromba. 

A tegnapi felhőszakadás nyomán harapni lehet a párát a rajtban, ez nem fogja megkönnyíteni az első kilométereket biztosan. Ezekben a percekben úgy érzem magam, mint egy versenyló. Toporgok, ugrálok, alig várom, hogy elindulhassak. Ezt pont ellenkezője annak, mint amit néhány órán belül fogok érezni, amikor majd alig várom, hogy megállhassak. Közben az idő halad, már mindenki a rajtban várakozik, elindul a visszaszámlálás, elindulnak a handbike-osok, majd mi, a sok halálraítélt, aki pont ezt a napot nézte ki utolsónak életében. Az első 10 km-t már futottam kétszer, ismerem, onnantól új lesz a táj. Kicsit méltatlanul nem ismert a Tisza-tó. Nagyon szép, sokkal természetközelibb élményt nyújt itt futni, mint a Balaton mellett, ahol a turizmusra épült üzlet igyekszik eltakarni azt ami életet adott neki, magát a tavat.
Egyelőre nincs meleg, a Nap néha fátyolfelhőkön át süt csak, de még az elviselhetőség határain belül. Egyetlen húgom teker mellettem, előttem, mögöttem, issza az előtte lévő itiner szavait, és kezdi kialakítani azt a rutint, ami egész napra munkát fog adni neki. A táv három maratonjából az első lassan véget ér, eddig jól működik minden, bár a kitalált frissítést lenyelni eléggé kényszeres mindig időre, de nem okoz túl nagy traumát. Kell és kész. Az itiner szerint 46,7 km-nél érünk Sarudra, ahol meleg étel is lesz. Most csak erre koncentrálok. Valami krumplistésztának kinéző tartalmat kapunk. Ettem már jobbat is, sőt, de most jól esik a sok gél, és sportital után. A Nap újabb és újabb erőre kap, most már perzsel. A töltésen nincs árnyék ahova elhúzódhatnánk, így nem sok kedvem van tovább várakozni, hisz van még bőven táv előttünk. Tovább indulunk, egyre több vizet igényel a hűtésem, felmerül a jég használata is, de a legtöbb frissítő ponton nem vagy csak alig tudunk szerezni, mert a mezőny végén vagyok, és mire én odaérek, már a gyors zergék elviszik előlem az életet adó kockákat. Poroszló és Tiszafüred között egyik pillanatról a másikra meg el a kedvem az egésztől. Egyszerűen nem tudom másként meghatározni mi bajom van, csak azt érzem, hogy nincs kedvem futni. Innentől legszívesebben csak sétálnék, de leginkább megvárnám a naplementét. Persze ez lehetetlen. Keservesen haladok sok sétával kevés futással a fordítópontig. Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ugyanezt az utat még visszafelé is meg kell tenni. Semmivel sem jobb a következő 30 km, mint az ezt megelőző. Ismét Sarudra érek, ami csak olyan szempontból érdekes hogy ez kb. a táv kétharmada, illetve ez az eddigi leghosszabb futásom távja is. Innentől minden lépés PB. A Nap mintha nem is akarna ma lenyugodni, néha úgy érzem nem is egyedül van az égen, hanem a világegyetem összes csillagát segítségül hívta, hogy kiperzseljen belőlem minden víz molekulát. A felhők sem barátaim, 2 cm-rel követik a Napot gondosan ügyelve, nehogy 1 négyzetmillimétert is eltakarjanak belőle, hiszen abból valami szörnyűséges árnyék keletkezhetne a jobb sorsra született futó felett. Ezeket a gondolatokat szóvá is teszem néha, és ez a Nappal összeveszésem az egyik nyilvánvaló mélypontja az állapotaimnak. Érzem, hogy tartalékolnom kell az energiáimat az esti órákra, amikor a hőmérséklet már számomra elviselhető lesz, hogy akkor még tudjak futni, ezért még mindig sokat sétálok. Ez utólag jó stratégiának látszik majd, de most még nagyon idegesít, ahogy az idő rohan, én meg vánszorgok. A Nap végre jobb belátásra tér, és célba veszi a nyugati horizontot, és ahogy csökken az ereje, belém úgy tér vissza ismét a futókedv. Közben tesóm, talán csak folyékony nitrogént nem próbál meg előállítani, de ezen kívül mindent megtesz azért, hogy elősegítse hűtésemet. Rengeteg vizet borítok a fejemre a nap folyamán. Szinte vízben úszom, és 90 km körül már érzem is ennek egyik hátrányát, a vízzel átitatott cipőmben felhólyagosodó talpam egyre határozottabban tiltakozik a következő lépés ellen. Megállok, zoknit cserélek és Sudo krémezek, de mindez már csak eső után köpönyeg. Soha nem látott méretű vízhólyagok virítanak a talpamon. Csodás, de ezzel nincs mit tenni, menni kell tovább. Reménykedem abban, hogy nem fakadnak ki, mert ha ledörgölődik a hólyag, bőr nélkül nehéz lesz futni. Egyre sötétebb van. Szerencsére egyre hűvösebb is. Fáradt vagyok, és tudom tesóm is az.  Rengeteg energiát követel egy futó frissítése. Folyamatosan jönnek a feladatok, feltölteni a vízkészleteket, jeget, ropit perecet szerezni. Kimosni a kulacsot, bekeverni az italt, kibontani a géleket. Mindeközben ő maga elfelejt enni és inni, és hát egész nap biciklizni egy futó tempójában sem kis terhelés. Nagyon hálás vagyok neki, hogy bevállalta ezt a hálátlan munkát. Tudom én sem vagyok néha túl elviselhető, pedig próbálom nem rávetíteni a hangulataimat, de ez nem mindig sikerül maradéktalanul. Már csak néhány kilométert kell futni és a célban leszünk. Úgy érzem teljesen normális tempóban futok ismét, csak itthon látom utólag, hogy ez mennyire nem volt igaz. Bőven 8 perc feletti kilométerekkel mentem, és én hatperc körülinek éreztem. Talán a sötét miatt  talán relatíve a gyaloglásokhoz képest gyorsaság miatt érezhettem így. 2 km már csak a célig, amikor éles fájdalmat érzek a jobb lábam középső ujjánál. Nem tudom jobban megfogalmazni, ezért azt mondom, úgy érzem mintha letört volna az ujjam utolsó perce. Húgom már csak nevet rajtam, és megkérdezi: " Mit tudsz még kitalálni...?" Persze tudom, bármit is érzek itt már nem fogok megállni. Már halljuk a célból a szpíker hangját, és látjuk a fényeket. Feltűnik a várva várt helyszín, ahonnan reggel, mintegy tízezer évvel ezelőtt elindultunk. A célban kifeszítve tartják ketten a szalagot amelyen a nevem látható. Odaérek és a magasba emelem a befutószalagomat. Ez a mozdulat az, amit annyiszor elképzelünk, mikor a hétköznapokban futjuk a kilométereinket, esőben, szélben, hóban, forróságban és jeges hidegben. Ez a mozdulat egy pillanat alatt feledteti az elmúlt 17 óra minden gyötrelmét. 126 km! Néhány éve komplett őrülteknek tartottam azokat akik ilyen távokat futnak. Ma én is csak egy vagyok közülük. Egy futó, aki sosem fog dobogón állni, de amíg képes lesz rá futni fog. Egy futó akit senki sem ismer, csak a közvetlen környezete tudja róla, hogy milyen távokat fut. Egy futó, akit ha látsz futni, a mozgásából azt gondolhatod, hogy 10 km-nél a mentő fogja elvinni. Egy futó aki 2014-ben még azt sem gondolta, hogy 21 km-t képes lesz valaha lefutni. Most itt állok a célban és arra gondolok, hogy nincsenek határok, csak a fejünkben. Aztán elindulok, ki a célterületről, illetve csak próbálok. Most, hogy a reggel a fejemben beállított kilométer számláló nullára futott. Agyam elengedi a feladathoz szükséges energiákat, és átadja magát a pihenésnek, felszínre kerülnek a sérülések fájdalmai, és egy pillanat alatt omlik össze az addig még viszonylag rendezett mozgásom. Húgom alig érti ezt. Hiszen az előbb még futottam, most alig tudok járni. Ez egy mágikus dolog. Gyök kettővel vánszorgok el az autóig, felrakjuk a kerékpárt a tetőcsomagtartóra, és elindulunk a szállásra. Elégedett vagyok. Tudom a most érzett fájdalmak hamar elmúlnak, néhány nap múlva ismét futni fogok. De a befutószalagom míg élek ott lesz velem, és arra emlékeztet, hogy képes voltam lefutni126 km-t, mert eldöntöttem, hogy akarom, és mert beletettem a munkát a felkészülésbe. Úgy gondolom,  hogy a következő cél a Korinthosz (100 mérföld) 160 km-es távja reális lehet, ami persze ennél is nehezebb lesz, és még sokat kell dolgozni a rajtig, de látok rá esélyt, hogy kellő odafigyeléssel sikerülhet a teljesítése. 

BSZM FélBalaton

Szeretem a Balatont, talán azóta mióta először megpillantottam valamikor a hetvenes években gyerekként. Az akkoriban még sokkal egyszerűbb környezet, alacsonyabb szintű infrastruktúra, ami az egész korszakot jellemezte, semmit sem vont le értékéből, szépségéből, mint ahogy most sem a környezettől függ látványának szépsége. Voltam itt sokszor, szerencsére elég jól ismerem a tavat, környező településeit. Sokszor körbebicikliztem, egyszer átúsztam, SUP-al eveztem hullámain, kisebb versenyeken futottam az elmúlt években a partján, és tágabb környezetében.
Most egy kicsit nagyobb kihívásra érkeztem ide. A Balaton Szupermaraton 4 napos rendezvénye az idén 13. alkalommal kerül megrendezésre. Ennek lényege, hogy Siófokról indulva 4 nap alatt napi etapokban kerülik meg a futók a tavat, és a célban ismét Siófokra érkeznek vissza. Én ennek felére vállalkoztam most. A FélBalaton verseny a rendezvény 3. napján indul Badacsonyból, első nap Balatonfüredig 44 km, majd második nap Siófokig 52 km, összesen 96 km futást jelent. A kihívást, és egyáltalán amiért neveztem, nem annyira a táv, hanem az jelenti, hogy képes vagyok-e egyetlen éjszaka annyit regenerálódni, hogy képes legyek a második napot is teljesíteni. A versenyt megelőző héten, péntekig 80 km-t futok, hogy legyen elegendő idő szombattól egy héten át pihenni a verseny előtt. Kedden még futok 9 km-t amolyan átmozgató futásként, és nem marad más, mint fejben készülni a versenyre, illetve összekészíteni a felszerelést. Mivel elég vacak előrejelzések jönnek a meteorológia irányából, ezért minden ehetőségre készülök, esőre, szélre, hidegre, melegre. A szállást már januárban lefoglaltam Balatonfüreden. Tesóm szintén fut a 3. napon, a Maratonfüred becenevű versenyszámon, ő ezt a napot választotta az első hivatalos maratoni versenyének, ami tekintve a táv szintkülönbségeit, biztosan nem lesz könnyű, de abban biztos vagyok, hogy emlékezetes lesz. Szombat reggel korán indulunk, hogy a badacsonyi rajthelyszínt időben elérjük. Hűvös van, és fúj a szél, de a Nap már kezd melegíteni, és a szélcsendes időszakokban határozottan meleg van. Csak az utolsó percekben döntök úgy, hogy a széldzsekit levetem, és nélküle indulok. "Dugókás" chipeket viselünk, a rajt ez miatt nagyon elhúzódik, de ez nem akkora baj, mert így nem torlódunk fel a keskeny kerékpárúton. Hála a sok pihenőnek, jó tempóval indulok, remekül érzem magam, lábaim olajozottan működnek, az első 30 km-t úgy darálom le, hogy semmit nem érzek. Most először a frissítésemben megpróbálkozom a modern kémia vívmányaival, a szederkényi rossz élményeim hatására, ahol a  100 km alatt végig vacakolt a gyomrom, és a cél előtti 20 km-en már zéró energiával futottam. Hammer gélt és Perpetum Solids rágótablettát használok felváltva, ahogy a frissítőpontok jönnek, ahol eleinte csak vizet, később vizet és kólát iszom. Ezen kívül néhány darab sós perecet eszem, leginkább, hogy a ragacsos Perpetum tabletta állagát javítsam lenyelhetővé. Úgy tűnik működik. Kérdés, hogy ma milyen lenne nélkülük. A kísérlet persze csak fél siker, hiszen nem tudom 50 km felett most tesztelni, hiszen ezek nem azok a távok. Igazából az érdekelne, hogy mi történik 80 km körül, vagy felette. Mindenesetre van elég energiám, és a gyomrom nem háborog. A gél ízét szokni kell, ezért most mindenféle ízűt eszek, hogy kedvencet találjak. Nem találok, talán leginkább az almaízű tetszik, de rajongani nem tudok ezért sem. Gyorsan fogynak a km-ek, már az utolsó jól ismert Tihany- Balatonfüred közötti kerékpárúton futok, ahol legutóbb a céges tréningen egyik hajnalban már futottam. Beérek Füredre, már hallom a célban beszélő szpíkert. Befutok, nem vagyok kimerült, csak annyira amennyire egy maraton pluszos táv indokolja, de bőven maradt energiám még holnapra. A lábam persze sok helyen fáj, húzódik. A szálláson sokáig állok a meleg víz alatt, ezek ilyenkor nagyon jóleső percek, fizikailag is, és lelkileg is az elvégzett munka feletti elégedettség miatt. Módszeresen nyújtok, és végig megyek az SMR hengerezés minden fázisán, átgyúrva az összes lényeges izmot, így készülve a holnapra. Este egy kellemes vacsora feleségemmel és tesómékkal, aztán pihenés. Már éjszaka arra ébredek, hogy kint rázza az épületet, és a fákat a viharos szél. "Csodás" gondolom magamban, próbálok aludni, de úgy igazán nem sikerül olyan mélységben, ahogy szeretném. Reggel éppen úgy fúj a szél, mint éjjel, gyorsan reggelit szerzünk, és elfogyasszuk. Sajnos ezen a napon a rajt 8:30-kor van, ami nem éppen ideális, mert a boltok vasárnapi késői nyitása miatt, csak alig másfél órával tudtam reggelizni az indulás előtt. A jó hír, hogy a lábam nyomokban sem érzi a tegnapi futást. Gond nélkül melegítek be, és alig várom, hogy neki vághassak a mai 52 km-es távnak. Ahogy tegnap az utolsó pillanatban döntöttem a széldzseki ellen, most ugyanez történik, csak ellenkező értelemben. Magamon hagyom a dzsekit, mert eszméletlenül fúj a szél, és tudom, hogy a parton, és a magasabb helyeken ez még rosszabb lesz. Elindulok, fejben három szakaszra osztom a távot. Első szakasz 16 km az első váltó pontig, második szakasz 20 km, a második váltó pontig, és harmadik szakasz 16 km a célig. Csak az aktuális szakasz van a fejemben, nem foglalkozom a későbbiekkel. Beosztom, hogy a köztes frissítőpontokon mit eszem, és ehhez tartom magam. Sokkal lassabban kezdek mint tegnap, csak a részidőn belül akarok maradni biztonságosan, nem hajtok, nincs miért. Az, hogy hatvanadik leszek, vagy hatvanötödik teljesen jelentéktelen számomra. 54 éves vagyok, minden lépésért hálás vagyok, amit egy ilyen versenyen megtehetek, maga a teljesítés számomra a cél  és az, hogy erre képes vagyok az öröm forrása. Alig merülök a gondolataimba, és már el is fogy az első szakasz. Külön figyelni kell ezeken a váltópontokon, hogy megfelelő sávban fussunk be, és a chipet sem illik elfelejteni leolvastatni. Gyors frissítés és indulok tovább, ez a 20 km a verseny neheze, a szél még mindig tombol, összecsapkodja a bokámat, homokot fúj az arcunkba, lehetne jobb is, de ez van. 6:30-as pace-el haladok, ez teljesen jó, hiszen ebben a 6-7 km-enkénti frissítések is benne vannak. Én versenyeken nem állítom meg az órámat a megállásoknál, hiszen a versenyidő sem áll meg, és önbecsapás lenne egy jóval nagyobb tempót látni. Dél körül hirtelen eláll a szél, és melegem lesz. A következő frissítésnél leveszem a dzsekit, és a futómellény hátsó rugalmas zsebébe teszem. Nagyszerű cucc ez a mellény, sokadszor örülök, hogy beruháztam rá. A szakasz végén, Balatonakarattyánál van egy komoly emelkedő, hirtelen emelkedik 60-70 m-t a terep, ez az egyetlen szakasz, ahol felváltva sétálok és futok. Szerencsére ez már a második szakasz vége, ismét egy váltó pont, ismét "dugóka" leolvasás. A szpíker köszönt névnapomon, jól esik, de sok idő nincs ezen morfondírozni, hiszen még vár rám a harmadik szakasz. Most már érzem a lábamban a két nap futását. Tudom, hogy maratonnál jön a következő frissítő, és onnan már csak 10 km a végéig. Még egy kis felfelé, és innentől már ereszkedünk a célig. A Balaton gyönyörű, ezerféle kékkel gyönyörködtet bennünket. A távolban ködösen látható Badacsony vulkáni kúpja, nagyon jó érzés arra gondolni, hogy tegnap reggel a hegy lábától indultam, és saját lábaimon mára idáig jutottam. 5 km a célig utolsó frissítő, utolsó gél. Leguggolok, a combizmaim heves fájdalommal tiltakoznak a nyújtás ellen. Ok, mindjárt pihenhettek. Elérem Siófok üdülőterület határát, majd nemsokára ráfordulok a parti sétányra. Nem jól esik a talpamnak a viacolor burkolat, de már hallom a hangfalakból Attila hangját, már látom feleségemet, integetek neki, és boldogan futok be a célba. Megint egy kis lépéssel előrébb vagyok, lefutottam a FélBalatont. A lábam képes regenerálódni egy nap alatt, a géles frissítés működött. maga a futás nem jelentett extrém megterhelést. Jövőre minden bizonnyal megpróbálkozom a teljes, négynapos távval. ....és talán valahol a távolban, éppen úgy, mint ahogy Badacsony, feldereng két betű a ködből: UB. :)