Szimplavé

 

Több száz képem van rólad, hiszen 16 év alatt több száz buliban játszottunk együtt, küzdöttünk vállvetve, mint két bajtárs a háborúban. 16 év az rengeteg. Ennyi idő alatt, mint egy házasságban, alaposan megismertük egymást, mindent tudunk egymás családjáról, történetéről, vágyairól, gondolkodásáról. Rengeteg órán át játszottunk dalokat, kezeltük a tömeget, a hangszereket, saját hangulatainkat. A kitűnő orgánumú, azonnal szerethető énekhangod sok ezer embernek okozott örömöt és én sem tudtam soha megunni, pedig valószínűleg én hallottam a legtöbbet. Kitörölhetetlenül váltál az életem részévé, akihez közöm volt, aki egy kicsit közelebb került hozzám, mint a nagy átlag. Barátok lettünk. Mert veled nem lehetett ilyen közelségben másként. Csak kevés olyan emberrel találkoztam, akiben a jóindulat, a jószívűség és a békességre törekvés ilyen mértékben van jelen. A mindkettőnkben jelenlévő zenerajongás, ahogy minden gondolatunkat képes betölteni a Zene, amitől mi tényleg elhisszük, hogy tudunk repülni, mint egy drogos, ez a megfoghatatlan elvont valami, olyan közös alapot adott barátságunknak, ami mellett minden más tényező, például hogy valójában nagyon sokban különböztünk egymástól, lényegtelenné vált. Duplavé, így hívták a zenekarunkat kettőnk (Varga-Váradi) vezetéknevének kezdőbetűje adta a névválasztást. Mi csak így írtuk W, ennyire összetartoztunk mint a duplavé két "véje". Többezer óra a hangszerek mögött sok ezer kilométer együtt utazás, próbák és egyéb találkozások, közös kaják, hangszerkiállítások. Megannyi emlék, mind itt él bennem. Véletlenül tudtam meg, hogy beteg vagy. Abban a korban vagyok, amikor már pontosan tudom és napi szinten tudatosul bennem, hogy az élet nem végtelen. Előbb-utóbb mindenkinek bemutatkozik a Halál, aminek számtalan formája van, de az összes út egyirányú. Műtéted előtt mondtam neked és hittem is, hogy nem lesz gond, és szorítok neked. Bár így lett volna. A hat órás műtét sikerült, bizakodtál és veled együtt mindenki.

Két nappal a műtét után még beszélgettünk, ígértem, ha hazajössz meglátogatlak. Ma tudtam meg, hogy a következő találkozásunkhoz sokkal nagyobb utat kell megtennem és a következő együtt zenélésünk már egy égi zenekarban lesz. Itt maradtam egyedül, nélküled már csak szimplavéként. Különös egybeesés és a sors fintora, hogy ebben az évben együtt hagytuk abba a zenélést, én szabad akaratomból, előre eltervezetten, te pedig mert eltávoztál és minden földi tevékenységet befejeztél. Az idén fogalmaztam meg először, hogy a korosztályom számára is "elkezdődött". Már nem távoli ismeretlen idős emberek halnak meg, hanem mi vonulunk egy képzeletbeli sorban egymás mögött, a sorrend boldog tudatlanságában. De a sor folyamatosan mozog előre és egy évben már többször is állunk egy gyászszertartáson, szomorúan, realizálva az élet illékonyságát és siratva valakit és egyben a saját halandóságunkat.

Panem et circenses ...

 Havasi Balázs koncerten jártunk. A jegyeket a cégemtől kaptam ajándékba, így nem került pénzembe szerencsére, mert most borzasztóan szomorú lennék, hogy ennyi pénzt adtam ki valami olyanra, ami számunkra nem volt nagy élmény, és amit költhettünk volna valami tényleges értéket jelentő időtöltésre. Így hatvanhoz közelítve feleségemmel az "Élményeket gyűjtünk nem pénzt!" szlogen alapján próbáljuk tervezni szabadidőnket. Mivel mindketten zenekedvelők vagyunk örömmel vettük a tiszteletjegyeket. Az előadóról nem nagyon tudtunk semmit azon kívül, hogy zongorista és viszonylag nagy név a szórakoztatózenei piacon. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy néhány YouTube videó alapján alkossak előzetes véleményt, gondoltam, az, aki egy Papp László Arénát képes megtölteni nézővel, annyira rossz nem lehet, hogy ne kösse le a figyelmünket egy koncert erejére, főleg mert magamat elég nyitottnak tartom zenei téren, úgy gondolom képes vagyok mindenben meglátni az értékest. Tévedtem. Ilyen  látványos és egyben ennyire semmilyen zenei értéket nem képviselő, unalmas koncerten még sosem jártam. A koncert kis késéssel indult a kiírt időponthoz képest. Az aréna a legnagyobb jóindulattal sem volt teltházasnak nevezhető. Egyes szektorok nagyon foglaltak voltak, például a mi MOL szektorunk is, gondolom köszönhetően a kizárólag tiszteletjegyes nézőknek. A felső szektorok körben üresen tátongtak. Végre mindenki elfoglalta helyét a diszperzites vödör pattogatott kukoricákkal és vödörnyi műanyagkólákkal (ez is egy agyrém) és minden készen állt a csodára. A show hatalmas intróval indult, látványos bevonulások, a Havasi brand (jó ég tudja mit ábrázoló) logóját, címerét viselő lobogó körbehurcolásával, és ugyanezt a piktogramot agyakba égető videó effektekkel. Rengeteg ember a színpadon egyszerre, hatalmas, szerintem indokolatlan, már-már torzító hangerő. Aztán persze bejön a sztár fehér hercegként, fehér haja feltupírozva sem képes elfedni előrehaladott kopaszodását, de ne legyek rosszindulatú, egy zongoristának nem a fő ismérve a kinézete. De lássuk a játékát. Elindulnak a dalok, melyeket a szerző kicsit szerintem túlzóan "tételekként" konferál fel, ami próbálna hajazni a klasszikus zenei darabok felosztására. Sajnos ezzel a hasonlatosságnak itt vége is szakad. Az elhangzó   "tételek" nevetségesen egyszerű, primitív négy fokú dallamocskák, melyek a darab alatt milliószor ismétlődve térnek vissza az unalomig. Persze közben változnak az akkordok, a hangszerelés, de főleg a látvány. A 12 vonós, 8 fúvós, 8 kórista, 3 ütős, 1 hegedűs, 1 szóló- és 1 basszusgitár valamint 1 szintetizátor, összesen 35 főnyi zenész a színpadon a zongoristánk körül, mindent megtesz a siker érdekében, mégsem válik az egész csodává, pedig ezt várnám. Itt ne várjuk  Vivaldi vagy Mozart finom kis zenei hangulat váltásait, képábrázolását. A négy-ötfokú alapdallamok az idő múlásával csak hangosabbak, teltebbek, másabbak lesznek, de mikor 50-edszer hallom ugyanazt a szekvenciát, ásítozni támad kedvem. A "mester" a dalok közti konferanszaiban, (ál)szerényen megemlíti, hogy a zeneszerzést ő úgy tekinti, hogy a dallamok körülötte vannak, melyeket csak lejegyez egy-egy ihletett pillanatban. Néhány dalnál az az érzésem a "mestert" néha nem a múzsa csókolta homlokon, hanem a mázsa. Ilyen dallamok minden (középszerű)zenésznek eszébe jutnak, vannak akiknek még ennél jobbak is, ők aztán előkelő fellépői lesznek a Dáridóhoz hasonló, leginkább mulatós stílusban utazó műsoroknak. Ezek itt annyira kézenfekvő egyszerűségű, közhelyes hangzású szösszenetek, hogy a 99%-unknak eszébe sem jutna ezzel színpadra állni. Bennünk van a hiba, hiszen látszólag ezeket a "Süss fel Nap" bonyolultságú darabokat zabálja a közönség. Vagy nem. Legalábbis a Facebook visszajelzések alapján pozitív a fogadtatás, de a nézőtéren ezt nem látom. Lehet bennem van a hiba és az emberek zömének tényleg nincs szüksége ennél bonyolultabb dallamokra. Vagy már nincs, mert az igényes zenék amortizációjával elérkezett az Azariah korszak, ahol már a látvány , a marketing, a hype, mögött sokadik sorba vonul vissza a produktum. A közönség nem őrjöng, mérsékelten lelkes, inkább azt mondanám udvariasan tapsol a dalok végén. A sok új dal után végre eljutunk a szünet előtti utolsó műig, ami a "Magyar Szimfónia - Nemzeti dal". Biztosan bennem van a hiba, de valamiért bennem nem éri el a kellő hatást a mű, inkább szánalmas erőlködésnek érzem. Egyfajta kormánypropaganda meghosszabbításként érzékelhető az igyekezetet, ahogy próbálják elültetni, erősíteni, egyáltalán életre hívni a nagy, de valójában  nem létező Nemzeti kollektív tudatot. De a dallamok itt sem lesznek cizelláltabbak, maradunk néhány hangon belül, kár, mert 88 billentyű áhítozik még a leütésre a zongorán. Aztán ennek is vége lesz, zongoristánk szünetet rendel el. Itt én legszívesebben haza is mennék, el nem tudom képzelni, mit tud még pluszban nyújtani a következő óra, de ingyen jöttem, meg ki is fizette valaki, hát maradunk.

A második órában a "mester" legnagyobb slágereit próbálja ránk zúdítani mérsékelt sikerrel. Ez a blokk zúzósra van tervezve. Sokkal több rockos alap, amiben a Hooligans dobosa, Kiss Endre (Endi) aktívan közreműködik a dobosokra jellemző, cseppet sem intelligens, annál inkább látványos és parasztvakító "krumpliszórásos" dobszólójával. Egy jelentéktelen  évtizedet töltöttem dobolással, így tudom, hogy amit hallunk az nem bonyolultabb a zongoristánk dallamvezetéseinél. Végül is ilyen téren a két do
log összepasszol. A hangerő ha lehet még elviselhetetlenebb, mint az eddigi fortissimo részeknél. Hallhatóan szenvednek a sub hangsugárzók, "túl van húzva" a hangrendszer, kár, hogy a keverőpultnál ülő technikus ezt nem így hallja. A kevesebb több lenne most is, mint általában. Egyébként sem szól semmi normálisan. Aki hallott már hangosítás nélkül, hegedűt, dobot vonós- és fúvós szekciót az most igencsak meglepődhetett a LineArray rendszerből hallott hangszíneken, melyek csak nyomokban hasonlítottak az eredeti hangszerek hangjára, ami szerintem szakmai alapelvárás lenne. Borzasztó a  csőhangzás, alig jelenlévő magasfrekvenciákkal, sok középpel, és túltolt szubokkal.  A zongora néha teljesen elnyomja az éppen szólót játszó hangszereket. Ezt nem tudom, hogy a kontroll beállításnak, a frontrendszer keverésének vagy sztárzongoristánk alázatának  hiányossága. De tény, hogy annál a dalnál ahol végig a "cselló és hegedű szólam ölelkezett" nehéz volt bármit hallani a zongora kísérettől.  Jön a sláger a "Storm". Ez a téma az elmúlt évszázadok során sok zeneszerzőt ihletett meg. Többek között azért, mert egy viharról szóló műben az eső csepegésétől, a villám által lángra gyújtott erdőből menekülő vadakon át, a mennydörgés sziklarepesztő hangjáig, mindent meg  lehet jeleníteni a hangszerelésben. Komponistánk itt sem bíbelődött sokat. Marad a kis 4 négy hangos fő témánál, amit  bal kezes akkord bontásokkal csinosítgat. Ugyanazt a 4 hangos dallamot játssza egyszer -kétszer, majd tercekkel, aztán oktáv fogásban, de bármit tesz ez végig négy unalmas hang ugyanolyan sorrendben és ritmusban. Erről eszembe jutnak boldog éveim a szekszárdi zeneiskolában, amikor szolfézsórán a 10-11 éves ügyesebb zongorista csoporttársaim már ilyesmiket játszottak. Mindenesetre nem látom és főleg nem hallom a szignifikáns különbséget az általános zeneiskolások és a most színpadon ünnepelt konzervatóriumot végzett előadó között. A színpadon tombolnak a hangszerek, már mindenki fortissimo-ban nyomja. Az impozáns látványvilágot remek tánckar teszi még színesebbé. Minden korrekt, mindenki precízen végzi a munkáját, mégis az egész nem lesz több, mint egy közepes előadás egy gyenge sablonos zenével. Taktikát váltok és áthelyezem a látványra a figyelmem. Most nem a szokásos hangszereseket vizslató tekintettel figyelem a színpadot, nem érdekel ki mit játszik, melyik hangszer szól. Próbálom a látványt egy kerettörténetbe foglalni, mintha egy filmet néznék a zenét pedig ennek aláfestésének tekintem. Ez működik. Erre alkalmas. Egy hangulat erősítésére, ellenpontozására alkalmas amit hallok, mint egy dzs kategóriás hollywoodi film zenéje. Sablonos, nincs benne egyetlen eredeti ötlet sem, de legalább nincs csend a látvány alatt. Vajon ugyanezt érezném Ennio Morricone koncert alatt is? Nem hiszem. Nála minden dal  egy önálló darab, tele izgalmas fordulattal. Végre elbúcsúzik hősünk, persze tudom, hogy a showbiznisz íratlan szabályai szerint a gázsiért még lesz egy kötelező, összepróbált ráadás szám is. A közönség nem nagyon erőlteti, a két óra a legtöbbünknek éppen elég volt Havasi úr zenei ötlettelenségéből, sokan el is indulnak a kijárat felé. De főhősünk visszaünnepelteti magát, és még egyszer belevág a billentyűk közé, és eljátssza a következő, előzőektől alig különböző dalát. Egyszer mindennek vége lesz, szerencsére, már nem adunk még egy esélyt neki, udvarias rövid taps után a többség elindul a parkolók felé, a megérdemelt csend irányába. A hangok alapján valamit még szenvednek a színpadon, de ennél már jobban érdekel, hogy a torlódás előtt jussak ki a mélygarázsból. Az autóban találomra bekapcsolok valami zenét éppen Zorán egyik albuma van lejátszásban, nagyszerű hangszeresek a stúdióban eredeti ötleteket vettek fel, minden dal más, megszólalásában, hangulatában hangszerelésében, egyik sem unalmas, pedig egy orrhangú énekest szolgálnak ki a dalok, mégis ez a zene megnyugtat, kisimítja a felborzolt idegrendszerem, már csak egy rossz emlék a koncert. Nagyszerű dolog, hogy ennyi lehetőség van nagy produkciókat látni manapság és pont ettől lesz veszélyes is, hiszen aki egyszer lát világszínvonalú előadást, ahol a zeneszerzőtől az utolsó road-ig mindenki professzionális munkát végez, az soha többé nem veszi meg a semmit, az álművészetet, a hype-ot. Persze a népnek mindig is kenyér kellett és cirkusz, és a legtöbben soha nem tépelődtek azon, hogy milyen hangokból áll össze egy dal, és egy zeneszerző mitől lesz világhírűvé és mitől felejtik el még életében. Számomra most ez itt nem a felhőtlen szórakozásról szólt, hanem egy csavargyári termékről, egy Azariah jelenségről, a "hogyan adjuk el a semmit" marketing iskola kitűnő tanulóinak vizsgaelőadásáról. Részemről soha többé Havasi Balázs koncert.

Nekrológ

Apósom temetésén 2023.09.13-án elhangzott, általam írt gyászbeszéd.

Paudits Zoltán: Jöttél valaha

Hát ennyi volt a földi lét,

Vége és nincs tovább.

Már nem várnak bontatlan álmok,

Színes, szép csodák.

A hajnalok sem köszönnek,

Melegét nem hinti rád a nap,

S nekünk, kik itt vagyunk még,

Csak emléked, mi megmarad.

Hangod, mosolyod és minden

Apró kis mozdulat

Bennünk él, s mi féltve

Őrizzük arcodat.

S, ha voltak vágyaid, titkok,

Mikről soha nem beszéltél,

Talán, mert szégyellted,

Vagy talán, mert féltél,

Most kiáltsd ki bátran,

Hadd hallják a csillagok.

Ők majd megértik azt is,

Mit földi halandó soha nem tudott.

Most lehunyt szemmel fekszel,

Felhők távolából nézel a földre,

Jöttél valaha sírva egyszer,

S szótlan csendben mentél el örökre.

 Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt gyászoló rokonok, barátok, ismerősök!

 A mai napon egy rendkívüli férfitől búcsúzunk. 94 évet élni a Földön, már önmagában rendkívüli teljesítmény, ami csak a kiválasztottaknak adatik meg. Nem gondolhatjuk, hogy ez a vak szerencse, a sors egy különös rendezőelve alapján történik, anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná az embert és annak tulajdonságait, akaratát és küzdelmét. A 94 csak egy szám, emberi életévben sok, a galaktika végtelen időfolyamában mindössze egy érzékelhetetlen villanás. Lajos bácsi számára is ez a 94 év visszafelé tekintve gyorsan lepergett. Mégis számára ebben volt minden, amiről fiatalon álmodott és megvalósított a boldog és sikeres élet. Soha nem gondolta, hogy ez önmagától létrejön, mindig a munkában a szorgalomban hitt. Egész életét végigkísérte rendíthetetlen optimizmusa, az önmagába vetett hite. A manapság divatos pozitív életszemlélet szerint élt már akkor, amikor még senki sem tudta mi az. Így élt, mert nem tudott másként. Az élete a bizonyíték arra, hogy a recept bevált.

Lajos bácsi két háború között 1929.március 20-án született a Veszprém megyei Halimbán. Szegény család első gyermekeként érkezett, mindennapi megélhetéssel küzdő szülőkhöz. A későbbiekben érkező lánytestvér fokozta szegénység következtében, az akkoriban gyakori megoldás szerint a két testvér a rokonságban egymástól távol nevelkedett fel, csak harmadik testvérük megszületése után egyesülhetett újra a család, aminek fenntartásában már az ifjú Lajos bácsinak is komoly szerep jutott. Néha az a legjobb motiváció, ha tudjuk mit nem szeretnénk, és Lajos bácsi megtapasztalta a mélyszegénységet és tudta, hogy bárhogy is, de ő nem így fog élni. Nehéz szakmát választott. Kovácsinasnak állt, és már az első perctől hatalmas szorgalommal vetette magát bele a szakma elsajátításába. Jó érzéke volt a vashoz, és az ügyes kezek alatt szép dolgok születtek. Ahogy az izzó vas formálódik az üllő és a kalapács között, ezzel a képlékenységgel formálta az ifjú kovácsinas a jövőjét. A kovácstűz izzását nemsokára egy hatalmasabb tűz izzása követte, amikor 1953 októberében megismerkedett egy Ilonka nevű lánnyal, és ez a találkozás egy életre szóló szerelem kezdete volt. Nem a mai „álompárok” kívül csillogó, belül üres szerelme, hanem az igazi, az egyetlen, az örök. 1958-ban kötöttek házasságot. A Földön rengetegen élnek házasságban, ezek a házasságok óceánnyi méretűek. De csak néhány pár képes arra, amit ők ketten megvalósítottak, hogy az átlag házasságok óceánjából világítótoronyként emelkedjenek ki, és mutassák az egyetlen helyes irányt, ami az egy életen át tartó boldogság szigetére vezet. Csak gondoljuk bele! Több mint 60 év házasság boldogságban.

Nincs ember, aki nem erre vágyik, nincs olyan, aki azt mondaná, hogy ennél van értékesebb dolog a világon, hiszen ezt nem lehet megvásárolni, kierőszakolni, és elvenni sem. Szinte lehetetlen, nekik mégis sikerült. Házasságukból két gyermekük született 1959-ben Lajos, majd 1964-ben Ilonka. A fiatal pár hatalmas lendülettel végezte napi munkáját, azt az édes kötelességet, amit vállaltak, és a család élete a békés, szeretettel teli létezés burkán belül zajlott a mindennapokban. Lajos bácsi eközben a gépész szakma felé vette az irányt a világ előrehaladtával elszaporodott gépekhez az elsők között szerezte meg a szaktudást és javította azokat és ezzel párhuzamosan dolgozott is velük. Először a hídvégi majd nyugdíjazásáig a medinai termelőszövetkezetben dolgozott. Sokszor mesélt a fülke nélküli kombájnokról, amelyekkel akkoriban a gabonát aratták, a nyári forróságban, hatalmas porban és zajban. De számára ez is már csak egy kellemes emlék volt, mert ő mindig azzal a természetességgel végezte a munkáját ahogy a Nap felkel és lenyugszik. Minden lehetőséget megragadott, hogy a családjának egyre jobb körülményeket teremtsen. Soha nem panaszkodott, soha nem látta a környezete szorongani, az elkerülhetetlen problémákat is hatalmas optimizmussal kezelte és oldotta meg. Közben gyermekeik felcseperedtek, felnőtté váltak majd megjelentek az unokák, 1989-ben Zolika később 1995-ben Olívia. Néha amikor előkerült a halál gondolata, mosolyogva legyintett és azt mondta: „Majd azt hagyjuk utoljára.” 66 év közös évet adott az élet számára feleségével. A világgal kapcsolatát lassan, de napról-napra érzékelhetően elveszítő Ilonka néni betegágya mellett minden nap ott ült a közel 90 éves Lajos bácsi, aki minden nap beutazott hozzá, táplálta, fogta a kezét, és a házassági fogadalmát soha egyetlen pillanatra nem adta fel. Számára ez is természetes volt, hiszen 66 évnyi közös történetük alatt mindent egymást szeretete határozott meg.  De a gondos ápolása, és odaadó szeretete is csak lassítani tudta a betegség lefolyását, melynek következtében 2019 november 23-án Ilonka néni szíve utoljára dobbant. Ettől a naptól Lajos bácsi számára a világ elveszítette színeit. Azokat a színeket, amikért szeretett élni. A szíve árvává vált, élete során talán először találkozott olyan problémával, amit nem tudott megoldani. Mert ebben az esetben nem volt megoldás. A feltett „miértekre” nem voltak válaszok, a keletkezett űrt nem volt képes semmi betölteni. Talán nem véletlen, hogy nem sokkal ezután jelentkeztek betegségeinek első jelei. A megsebzett lélek képes a testet is magával rántani a szakadékba. De az élet még mindig élet volt. Reggel fel kellett kelni és a feladatokat elvégezni. Közben sikerült sok szép helyre elutazni a családdal, így többek közt újra láthatta gyermekkorának helyszínét Halimbát, és életében először láthatta a tengerbe lenyugvó Napot is.

Idős kora ellenére is végig naprakész maradt a világ történéseiben. Az akarat, a szívósság, a gyógyulásba vetett hit, az utolsó percig kitartott. Vállalta a nagyon kockázatos műtétet, mert egy pillanatig sem gondolta, hogy ezúttal nem lesz elég az a szilárd eltökéltség, ami egész életében mindenhez elég volt. Az orvosok meglepetésére 30 napig kitartott mielőtt elfogyott az ereje. De egyszer mindennek elérkezik a vége, az az időpont is, amiről ő azt mondta: „utoljára”.

Márai Sándor írja, hogy valami örökre elvész bennünk, amikor eltávozunk. Valami, amit nem lehet írásba, képbe vagy hangfelvételre rögzíteni. A nagy író után megmaradnak könyvei, a nagy művész után képei vagy szobrai, a nagy zenész után megmarad a dallam, a „tétel”, melyet jegyekkel fölírt egy darab papírra. Lajos bácsi ránk hagyta önmaga emlékét. Vidám mosolyát. Pozitív életszemléletét. Az Életbe vetett hitét. Példaként állította elénk Önmagát, ahogy megtestesítette az életen át tartó szerelmet, a házastársi hűséget, a gondoskodó, fáradhatatlan apát és nagyapát.

Kérem őrizzük emlékét kegyelettel!

Ismeretlen szerző: Könnyeket hullathatsz

Könnyeket hullathatsz, mert elment,

Vagy mosolyoghatsz,

Mert élt.

Becsukhatod szemed,

S kívánhatod, hogy visszajöjjön,

Vagy kinyithatod szemed,

S láthatod, mi mindent hagyott hátra.

Emlékezhetsz rá,

S csak arra, hogy elment,

Vagy ápolhatod emlékét,

Hogy tovább élhessen.

Alpok - Gleccser maraton - 2023.07.02

 

A szabadidő eltöltésének rengeteg módja van. Nyilván az, akinek hobbija a futás, igyekszik a szabadidős tevékenységeibe is beilleszteni a futást, ez egyébként állítólag az egyik mutatója annak, hogy az ember függővé vált. Persze én nem érzem, hogy ez addikció lenne, mégis tagadhatatlan tény, hogy minden nyaralásra viszek futófelszerelést is, mert ki nem hagynám a lehetőségét annak, hogy idegen helyen futhatok és végre nem a millió alkalom során "szétfutott" otthoni futóútvonalam egy edzés helyszíne. Így aztán igyekszem nevezni olyan versenyekre is, ahol az elsődleges cél a kirándulás, a feleségemmel való együttlét, a chill és másodlagos célként, mint egy mellékesen részt veszek egy versenyen is. Ez a "futazás", ami egy speciális szabadidős tevékenység lett az életünkben. Rengeteg verseny van világszerte, egy élet és a világ pénze nem elég ahhoz, hogy valamennyit kipróbáljuk, de azért törekedni kell rá. :)

Az Alpok számomra az a hely, amivel kapcsolatban valami ősi vonzódást érzek. Szeretem a hatalmas méreteit, a kristálytiszta levegőt, szeretem azt a tiszteletet parancsoló fenségességet, amit a hegy sugároz, aminek történetében Ötzi létezése és az én létezésem között eltelt idő csak néhány pillanat, és mikor már én nem leszek és az utánam lévő generációk is régen kihalnak, a hegy ugyanilyen közönnyel áll, páratlan szépségét szórja szét, függetlenül attól, hogy lesz-e még valaki, aki ezt látja, felfogja, értékeli vagy sem. Ő itt fog állni örökké,  vagy legalábbis a bolygó létezésig. Szeretem a hegy csendjét, amit csak a hegyi patakok zubogása, a madarak csiripelése, és a legelésző tehenek kolompolása tör meg. Szeretem magam apró porszemnek érezni, mert alázatra késztet, helyemre rak a világban, mert emlékeztet arra, hogy múlandó vagyok és az időm nagyon is véges, és most kell jól csinálnom, nem lesz második lehetőség.

A verseny helyszíne a Pitztal, ez a kristálytiszta vízű Pitze folyó völgye. A környék legfőbb látványossága és turisztikai vonzereje a Pitztal-gleccser ami 3440 méter magasra nyúlik fel, így ez Ausztria legmagasabban fekvő gleccsersíterepe, és egyben a legmagasabb pont Ausztriában, ahová felvonóval el lehet jutni. Persze ez főként a téli időszakban vonz ide tömegeket, de nyáron is van itt látnivaló bőven. Számtalan remekül jelzett túraútvonalon lehet eljutni gyakorlatilag bárhová. Minden túrázó megtalálhatja a saját felkészültségének megfelelő nehézségű útvonalat, a nagyon könnyűtől a legnehezebbekig, ez utóbbiakat természetesen csak profi vezetővel  lehet megtenni. A szállásunk egyben a maratoni táv rajtja az 1682 m magasan fekvő Mandarfenben volt. A szokásos igényes Osztrák, idegenforgalomra kihegyezett település, ahol minden a vendégek pihenését és szórakozását szolgálja, jó pénzért. Péntek délután mintegy 900 km-nyi kocsikázás után érkezünk meg, gyors bejelentkezés után még van egy kis időnk sétálni a környéken. A szálláshoz kapunk egy-egy személyre szóló Pitztal Summer Card-ot, ezzel ingyenesen vehetünk igénybe napi egy felvonót, illetve a helyközi buszjáratokat. Hasznos és kedves figyelmesség a szállásadótól, tekintve, hogy egy felvonó jegy csak önmagában 26 €. A szombati napot kirándulásra tervezzük, így reggeli után elindulunk a közeli Hochzeiger csúcs felfedezésére. Ide gondolás felvonóval jutunk fel, a magyar csoport bátrabb, kalandvágyóbb tagjai a lefele utat háromkerekű gokartokkal teszik meg, mi ezt kihagyjuk, egy túraútvonalon araszolunk vissza, kicsit még hóban is járunk. Hamar elszalad a délelőtt, délután  Wennsben átvesszük a rajtcsomagokat, és jóféle bolonyai spagettivel töltjük fel a szénhidrát raktárjainkat. Sajnos az erre a napra érvényes felvonóhasználati lehetőségünket már ellőttük, az 52 €-t sem akarom kifizetni a jegyért és gyalogolni a maraton előtt sem szeretnék már ilyen meredekségű emelkedőn,  így a Rifflsee tó meglátogatását elhalasztjuk vasárnap délutánra. Ez utólag jó döntésnek bizonyul, mert időközben az időjárás is elromlik esni kezd az eső, és a párától semmit sem láttunk volna.

Vasárnap a verseny napja. Elég vacak alvás után nem túl kipihenten ébredek, odakint szemerkélő eső, köd, nem túl jó kilátások. A szállásadó alkalmazkodik az igényekhez, a reggeli egy órával korábban kezdődik ezen a napon, az ebédlőben már mindenki futófelszerelésben pompázik. Persze 90 %-uk magyar, ez a futazás.hu oldalon regisztráció miatt van így, de van olyan is, aki magánszervezésben foglalt itt szállást. Ahogy Hofi mondta a 80-as évek bevásárlótúrizmusa kapcsán: "Így is kell ezt, meg kell szállni a labancokat!" :) Verseny előtt nem lehet sokat enni, így éppen csak csipegetek, a rajt 7-kor van, a szállásunk néhány percnyi sétára van a rajtvonaltól. Lerohanok 7-kor, mert félek elkésem a csomag leadását, de a rajterületen, még alig van mozgolódás, ez nem egy több ezer résztvevős verseny, és az osztrákok sem olyan izgágák, mint mi magyarok. Így hát visszasétálok a szállásra és félóra múlva immár rajtszámmal a pólómon ismét nekiindulunk.  Most már sikerül a csomagot leadni, amiben a száraz ruhát és a shuttle buszjegyet küldöm a célba. Közben az eső is eláll, hoznak egy ágyút, remélem nem ellenünk. Visszaszámlálás Vangelis, Conquest of paradise dalára, majd ágyúdörrenés és elindulunk. Elindítom az órám integetek a videózó feleségemnek, és felveszem a ritmust.

Az első kilométer mindjárt emelkedő, ez nem esik jól, annak ellenére, hogy bemelegítettem rendesen. Felfutunk a Gleccser Express állomásig, majd vissza a főútra és immáron lefelé vesszük az irányt a Pitz patak folyásával megegyező irányba. Az eső gyakorlatilag eláll, inkább csak a köd szitálását érzem az arcomon, kellemes hűvös van, 12 fok, imádom. Nem tudom megunni a tájat. A hegyek lenyűgöző méretei, a felhők árnyékának játéka, a csobogó patakok és vízesések olyan látvány, amit csak ritkán lehet ilyen töménységben látni, főként azoknak, akik olyan helyen élnek, ahol 200 km-t kell utazni, hogy egy 1000 m magasságú hegycsúcs kerüljön a szemük elé. Itt tucatjával vannak a 3000 m felett csúcsok. Az első 25 km eltelik ezzel a mozizással, remek tempóban megyek, végig lejt az út, ami azért nem csak könnyít, hanem nehezít is a futáson, hiszen a lábizmaim egyszerűen nem kapnak soha ilyen terhelést, hogy ilyen hosszú időn át lejtőt kelljen futni. De egyelőre nincs gond, a combizmaim bírják a fékezést, a térdeim sem méltatlankodnak a hosszabb lépések miatt. 25 km-nél jön az első emelkedő, inkább csak jelzésszintű, nem tart sokáig, nem is túl meredek hamarosan ismét lefelé vágtázom. Elhaladok a HochZeiger felé kanyarodó útkereszteződés mellett, ahol tegnap már jártunk,  Tudom, hogy mindjárt Wenns-be érünk, ahol szintén tegnap már jártunk, a rajtcsomagfelvételekor. A település előtt komolyabban kezd emelkedni az út, 30 km körül járunk, már kezdek fáradni, sokaknak itt jön a "fal" érzés, nekem még sosem volt ilyenem, fokozatosan fáradok minden maratonon, és az utolsó 10 km-t már számolom vissza, és várom a végét, de semmi extra. Nem esik jól az emelkedő, de ez is mindig így van, agyam elkezd játszani a sétálás gondolatával, de már ismerem ezt a trükkjét, futok tovább. A frissítőállomás a falu legmagasabb pontján van, itt azért sétára váltok, már csak azért is, mert képtelen vagyok futás közben inni, még séta közben is általában félrenyelek. A félmaratoni rajt 15 km-rel és egy órával indult a mi rajtunk után, ezért kicsit meglep, mikor utolérek néhány félmaratoni versenyzőt, akik láthatóan nagyon rossz állapotban vannak. Túlvállalás, továbbra sem értem ennek mi értelme. Közben 36 km-nél lassan elérjük Artz-ot, ahol a cél van mindenkinek, a félmaratonosok balra ráfordulhatnak a célkapu irányára, nekünk még van egy kis 6 km-es bónusz, számomra ez a verseny legnehezebb része.  Befordulunk jobbra, és kanyargós emelkedős utcán haladunk felfelé, már nagyon fáradtnak érzem magam és lassúnak érzem a haladásom, mert az is. Leérünk egy futballpályához, aminek a sarkánál van elhelyezve a chipszőnyeg roppant ravaszul, mert a terep kitűnő alkalmakat kínál csalóknak rövidítésekre, a két irányú részeken könnyű átfordulni a szembejövő sávba, vagy kihagyni egy hurkot. Aki nem halad át itt, az csalt. Eszembe sem jutna, számomra a sport a tisztaságról és a valódi képességekről szól, amibe nem fér bele egyetlen méter elcsalása sem. Még mindig van 4 km a távból a jelzések szerint, holott az órám szerint már csak három. Nem tudom mi az igazság, de a verseny a hivatalos útjelzés alapján folyik, így nem sok választásom van. Egy meredek emelkedőn az erdőbe kanyarodunk az utolsó végtelen körre. A hurok végén újabb chipszőnyegen futok át, innentől már szinte sajnálom a trükközős futókat, itt nem lehet csalni. Visszaérek a főútra a templomtoronyban megszólalnak a harangok, dél van. Francba. Lejárt a 4 óra, féltávnál még hittem abban, hogy PB-t futok, de az utolsó 15 km tele volt meglepetésekkel. Már csak 200 méter, óriási hangulat a célban. Átfutok a célkapun 4:00:39 a hivatalos időm. A terephez képest nem rossz. A koromhoz képest sem. Magamhoz képest egy kicsit. Még néhány lépést futok a kapu után, míg leállítom az órám. Nyakamba akasztja egy lány a befutóérmet, egy másik egy papír képet ad a kezembe, melyen én vagyok, ahogy befutok a célkapun. Mi van? Ilyen sem volt még. Ezek a labancok tudnak valamit! A célfotót készítő fényképész gépe, össze van kötve egy nyomtatóval, ami a kattintás után rögtön kinyomtatja a verseny emblémájával ellátott képet. A célterület maga a Kánaán, 6 féle süti, dinnye, banán, víz, sör, isotoniás ital és kóla korlátlanul fogyasztható. Eszem, iszom, pihegek. Még van egy órám a shuttle busz indulásáig, ami visszaszállít Mandarfenbe. Minden ki van két nyelven (német-angol) is táblázva, gyerekjáték eligazodni a területen. Hamar megtalálom az előreküldött csomagok átvételi helyét, ami egy busz. A  csomagomat már annál lassabban, mert rengeteg csomag közül kell kiválasztanom, még nagyon sokan nem értek be a célba. Felveszem a száraz pólót, de a pulóver felesleges, mert ragyog a Nap. Üldögélek az árnyékban, nézem a félmaratoni táv eredményhirdetését. Boldog vagyok, hogy részt vettem ezen a versenyen, ami eddigi versenyeim közül a legcsodálatosabb látványban részesített, és a szervezés is benne van az első öt legjobban. Amennyire a bécsi maraton ár-érték aránya nem volt rendben, itt ez éppen ellenkezőleg történt. Az útmutató tábla alapján elindulok a busz irányába, egy épület lépcsőházán keresztül lehet feljutni a főútra, ahol a busz várakozik. A futók keservesen vánszorognak a lépcsőkön, van aki csak hátrafelé tud haladni. Érdekes módon semmi baja a lábamnak, simán megy a lépcsőzés. Még van ülőhely a buszon, ezt azért nem bánom, mert nem szívesen állnék most egy órát "hazáig". A busz lassan halad, minden megállónál megáll, ahol az ott megszállt futók leszállnak. A legjobb választás  volt a rajt helyszínén foglalni szállást, a legegyszerűbb logisztikai megoldást ez jelentette. Feleségem vár  a buszmegállóban, felsétálunk a szállásra, és egy zuhanyzás után, elindulunk a helyi látványosságot megtekinteni a Rifflsee-t, ezt a csodás kis tavat. A gondolás felvonó hamar felröptet minket a hegy tetejére, ahonnan csodás kilátás nyílik a teljes völgyre, illetve keleti irányban a tóra. Mi sem jobb példa arra, hogy a lábaimat nem terhelte túl a maratoni táv, mint az, hogy képes vagyok körbejárni a nem kis méretű tavat, sőt este, még túrázunk 5 km-t a hegyen. Egy hatalmas pizzával zárjuk a napot, és nem mondom, hogy sokáig forgolódom az ágyban mire elalszom, mert nem. :)  Másnap reggel még egy utolsó reggeli, a tökéletes szállásunkon és elindulunk hazafelé a több, mint 900 km-es úton.

A szabadidő eltöltésének rengeteg módja van. Ugyanezt az időt ellehetett volna tölteni bárhol, kényelmesebben, olcsóbban. De számomra most ez az év top élménye, amiben együtt volt az utazás, a feleségemmel töltött intim idő, a futás, a verseny, az új helyek megismerése, a pihenés, és az Alpok egy új részének felfedezése, megtapasztalása. ...és a legnagyobb élmény. Végre most először láttam mormotát a természetes élőhelyén, hallottam a hangját, és láttam a kicsinyét is. :) Mi kéne még?

A verseny ahol nem kell futni...

...mert ez egy úszóverseny. Szám szerint nekem az első. Az egyik motivációm a nevezésre az ötpróbás melegítő elnyeréséhez szükséges öt sportág teljesítése. A futás adott, három hete volt egy sárkányhajós esemény, ezzel meglett az evezés is, ez itt most a harmadik sportág az úszás. (Kell még kerékpár és gyalogtúra is, de erre majd inkább ősszel kerül sor.) A másik motiváció a próba, egyrészt az eltelt egy évben edzői segítséggel végzett úszásleckék gyakorlatban alkalmazása, másrészt a sok órányi medencés úszás után nagyon érdekelt, hogy mindez hogyan működik élővízben. 
Az úszó esemény neve MOL Campus Öbölúszás, amit idén rendez meg először a BSI. Helyszíne a Lágymányosi Öböl, a Kopaszi gát és a rendkívül ronda városképromboló üvegtorony a MOL Campus irodaház szomszédságában. (Tudom, hogy szponzor, de ami csúnya az csúnya.)
A verseny rajtja, legalábbis az én távomé 11 órakor indult. Fél tízkor értünk a helyszínre a karszalag felvétele után még éppen láttuk a 10-kor induló 4500 m-es táv rajtját. Már az indulásnál látszott, hogy nem lesz ez olyan egyszerű mutatvány, láttam, hogy a tömegben sok az ütközés, és a ritkán lerakott jelzőbóják  között nehéz tartani az irányt. Az sem nyugtatott meg, hogy az első száz méteren két embert kellett kihúzni a vízből és ápolásba venni a mentősöknek. A futóversenyek tapasztalatai alapján persze pontosan tudom, hogy minden ilyen eseményen vannak, akik felkészületlenek, túlvállalják magukat, vagy egyszerűen csak ez az a nap, amikor kijön valami gyengeségük és összeomlanak. Sosem értettem a maratoni távon indulóknál azokat, akik két kilométernél már sétálnak, valamint a Balatont körbefutó sok fős csapatokban, akik 5 km-t tudnak vállani. Szerintem tisztességesebb, ha olyan távon indul az ember amire felkészült és azt igyekszik legjobb tudása szerint végig csinálni. Néztem az úszókat egy magaslatról innen jól látszott, hogy  ki milyen technikával úszik. Szabályosan csak nagyon kevesen úsznak. Mindenféle hibrid megoldásokkal haladnak az úszók, mindenki másként, de legtöbben azért hatékonyan. Sokan használnak segédeszközt, békatalpat, tenyérellenállást néhányan bóját húznak maguk után. Ennek sem látom sok értelmét, a békatalpammal dupla tempóban tudnék haladni, de ez nem a valós úszásteljesítményem. A leglassabbak a "nyugdíjas mellúszás" stílusban nyomulók, akik nagyon vigyáznak arra, hogy nehogy vizes legyen a hajuk, aztán jönnek a rossz technikával vagy erőtlenül úszók gyorsban és mellben, van aki háton is próbálkozik. Természetesen a szabályosan úszók a leggyorsabbak, de itt is nagyok a különbségek, a legtöbben egy oldalra vesznek levegőt, alig látok hármas levegővel úszót, a lábtempóknál is van minden az egyestől a sok-sokig.  Külön ligában úsznak a profik, különösen az elöl haladó két versenyző, akik mire a rajt utolsó emberei a vízbe érnek, már a kör végén úsznak,  és 18 perc elteltével teljesítik is az első kört (1500 m) a háromból és indulnak a második körükre, látványosan előzve mindenkit. Közben szalad az idő, mi is elkezdünk a rajtkapu felé sétálni és beállunk az addigra már jelentős hosszúságú sorba. Közben zivatarfelhők is feltűnnek, de Kocsis Árpi (BSI)  mindenkit megnyugtat, hogy a radar nem mutat esőt. A szpíker a jól ismert Péter Attila számtalan verseny szóvivője, a BSI-s versenyeken azt hiszem mindig ő van. Most is sziporkázik, egymás után süti el a  poénjait, megnyugtat bennünket, hogy nincs mitől félnünk, a vízben nincsenek krokodilok, cápák és egyéb ragadozók, felajánlja a félő hölgyeknek bátorító ölelését, amire egy fiú is jelentkezik, de ő is megkapja az ölelést. Indul a visszaszámlálás és indulunk a vízbe. A karszalagokat nem chipszőnyeggel hanem kézi olvasóval egyenként olvassák le a csuklónkról, így nem túl gyorsan halad a sor, de ez nem is baj, a vízben jobban eloszlunk így. Vagy legalábbis ezt gondolom. A vízből nézve teljesen más minden, mit kívülről. Az úszók túl közel vannak a bóják túl távol. Elindulok gyorsban, amilyen nyugodtan csak képes vagyok ebben az izgatott állapotban. A víz hőmérséklete 25 fok ez kellemes. Zavar, hogy a víz alatt nem látok semmit, csak a nagy sárgaságot, a kezeimet is már homályosan látom csak. Levegővételnél próbálok tájékozódni, de ez nagyon nem megy könnyen, ha előrefelé próbálom szétesik a tempóm, ha oldalra, úgy fogalmam sincs mi van előttem. Hamarosan ráúszom az egyik lassabban úszóra, ennek egyrészt örülök, mert ezek szerint van aki nálam lassabban úszik, felnézek előre, belövöm az irányt, amivel kikerülhetem őt, és a bójasor vonalában maradok. Úszom tovább, most úgy érzem ezzel a tempóval sokáig tudnék menni, de jönnek az apró malőrök, valaki belém rúg, megint utolérek valakit, elvesztem az irányt nem mindig sikerül vízmentesen levegőt vennem stb.  A bójánál mindenki igyekszik minél közelebb fordulni, itt kialakul egy kis tülekedés. Ezekben a helyzetekben muszáj átváltanom mellre, ez egyrészt rendezi a légzésem, másrészt segít elkerülni az ütközéseket. Még mellel is nagyon gyorsan haladok, folyamatosan előzök még olyanokat is, akik gyorsban úsznak, Persze tudom ez csak úgy lehetséges, hogy ezek az úszók nem jól úsznak, de mégis azért ez is sikerélményt ad. 57 évesen úszni tanulni az egyértelműen késő, elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyenbe kezdjen és eredményt reméljen. Szeretem az életem, nem bántam meg semmit amit tettem és semmit nem csinálnék másként ma sem, de azért a mai agyammal lenne néhány dolog, amire több energiát fordítok. Az egyik ilyen az úszás tanulás (a másik a nyelv és ennyi). Ezt gyerekként elkezdve teljesen más lenne ma itt úszni tudom. De ezen nincs mit morfondírozni, ez már így alakult. A kör nagyjából háromszög alakú, most a  leghosszabb részén az átfogó mentén úszunk, istentelenül messze vannak egymástól a bóják, de azért határozottan közeledem a legközelebbi felé. Át kell állnom agyban futásról, itt az 500 m az nem 3 perc mozgást jelent, mint ahogy az 1500 m sem 9 perc. Itt a 4500 m a maraton és most örülök igazán csak annak, hogy nem a leghosszabb távra neveztem. Bőven elég lesz nekem ezen a napon a másfélezer is. Próbálok minél többet gyorsban úszni, hiszen ez az új tanult tárgyam, persze állandóan eltérek a helyes iránytól, a háromszög fordító csúcsánál olyannyira, hogy majdnem ütközöm a szembejövőkkel, így egy kicsit visszafelé kell úsznom, hogy szabályosan kerüljem a bóját. A háromszög hosszabb befogója már a célkapuhoz vezet, azonban ez az irány pont szembeszélben van. A szél nem könnyíti meg az úszást, azon belül a levegővételt, sokszor mikor felbukkanok némi oxigént magamhoz venni a nyitott szám csak egy szél által felkorbácsolt hullámmal találkozik, és ez kopoltyúk hiányában elég nagy probléma. Ilyenkor jön a "nyugdíjas mell" köhögéssel kiegészítve, majd újra vissza gyorsba a következő ilyen eseményig. Közben fáradok is, egyre vacakabbul úszom, ismét megállapítom, amit már régóta tudok, hogy a balra vett levegőim fele olyan hatékonyak, mint a jobbra vettek. Megpróbálok 2-es levegővel menni csak jobbra venni levegőt, ez így túl gyakori és szédülök a sok forgástól, hirtelen ötletből elkezdem ezt felezni, négyes levegő csak jobbra. Érdekes módon ez működik a leginkább, lehet ez lesz a hosszútávú megoldás? Azért érezhetően fáradok, egyre többször átváltok mellre. A célkapu reményteljesen közeledik. Már mindenki igyekszik optimálisan tartani az irányt, így sűrűbbé válik a mezőny. Ez is mennyire más, mint egy futóverseny. Szinte egyformák a versenyzők, nincs annyi idő nézelődni, sem annyi látnivaló a versenyzőkön, ami alapján felismerhetnénk egymást vagy emlékezhetnénk később rájuk. Nincsenek cipők, nadrágok, főként pólók különböző feliratokkal és színekben, frizurák és illatok. Néhány úszószemüveg és úszósapka ennyit látsz abban a néhány pillanatban amikor a szemed a víz felett van. Itt nincsenek beszélgetések, maximum néhány odavakkantott "bocsánat" egy-egy ütközésnél. A végén már olyan sűrűségben vagyunk a célkapu előtt feltorlódva, hogy képtelenség úszni, de a lábunk még nem ér le. Azért valahogy mindenki vergődik a part felé. 41:20-nál érek ki a vízből és állítom meg az órám, a hivatalos idő (41:39) ennél több, mert a célkapuig gyaloglással és a "csippantásra" várakozással elment még néhány másodperc. Valami hasonló  időben reménykedtem, és valami hasonló élményre is számítottam. Jó tapasztalat volt, persze van még bőven mit tanulni és gyakorolni, főként a triatlon versenyek úszás részéhez, ahol az időeredmény sokkal jobban húsba vág, és az ellenfelek is jóval felkészültebbek. Még lesz egy nagy úszáspróba az idén a Balaton átúszás július 22-én, ahol a táv ennek több mint háromszorosa lesz (5,2 km), kíváncsian várom ott mit fogok produkálni. Végezetül ez úton is szeretnék köszönetet mondani úszóedzőmnek Szabó Barbarának, akinek szaktudása és önzetlen segíteni akarása nélkül sosem jutottam volna el idáig. 
A hivatalos végeredmény: 
293-an indultunk 1500 m-en, ebből lettem 84. Korosztályomban 17-en indultunk a távon ebből sikerült az  5. helyen beúsznom. :)

Újságcikk lettem....már megint

Egyszer már voltam, most újra újságcikk lettem. Talán méltatlanul, hiszen vannak, akik nálam öregebbek, aktívabbak, gyorsabbak, kitartóbbak, fittebbek, szebbek és okosabbak. Mégis én lettem az univerzum kiszámíthatatlanságának következtében az, akit megkeresett Wessely Gábor a Tolnai Népújság újságírója, és kérdéseire válaszolva megszületett az alábbi cikk. Az írás nem merül el részletekbe, melyekről én még olyan szívesen meséltem volna, de megértem nem lehet a célja egy megyei folyóiratnak, ami az átlagolvasóknak készül, egy ennél részletesebb riport megjelentetése, terjedelem és érdeklődés hiányában. (Ezúton ajánlom Gábor megjelent remek könyveit, ahol a saját gondolatai irányítják kezét, nem kell szűk keretekben és a riportalanyra fokuszáltan írnia.) Tulajdonképpen elégedett vagyok a végeredménnyel is, és a hozzá járó 1 perces hírnévvel.

(A cikk a Tolnai Népújság 2023.05.11-én megjelent számában található.)

Pohár és Pohárné - 35

Facebook bejegyzésem másolata:

35 éve ezen a napon volt az esküvőnk. Direkt nem teszek ki egy menyasszony-vőlegény idilli beállított képet. Azért nem, mert az csak egy nap volt az életünkben az eltelt három és fél évtizedből. Hivatalosan az volt az első nap és ma már tudjuk, hogy ez a nap számít a legkevésbé a közös történetünkben. A szürke hétköznapok sokkal fontosabbak azon az úton, amit közösen bejártunk. Ezért én most azt szeretném megköszönni Neked, hogy 35 éven át mellettem álltál minden percben, fantasztikus mennyiségű és minőségű munkát végeztél azért, hogy megvalósuljanak álmaink. Mert megvalósultak, olyanok is amiről álmodni sem mertünk. Mivel mindketten abban hiszünk, hogy az élet egyszeri és megismételhetetlen, én a maradékot is Veled szeretném eltölteni. ....és ha tévednénk és mégis van folytatás, akkor újra és századszor is Veled kezdeném elölről.

(Képen a "madárgyár" vállalkozásunk első nagyobb szériája  (500 db) között, ebből fejlődtünk néhány év múlva 10.000 db/hó mennyiségre.  De ez már történelem. 🙂 )

"Száz út vár ránk..."

10 éve futok és ez az időtartam az, ami alatt én majdnem mindent képes vagyok megunni. Ha a futás egy munkahely lenne, már keresném a következőt. A futás egy monoton tevékenység, de pont ezt szeretem benne, mert ez a fajta mozgás képes kikapcsolni, mérsékelni a bal agyféltekés zsongást, ami mindenkiben megállás nélkül dolgozik és ilyenkor a jobb agyféltekére kerül kicsit a fókusz, ami köztudottan a kreatív gondolkodásért felelős. Erre szükségem van, ez segít magamat összerakni újra és újra, ez miatt vagyok képes tovább  fejleszteni a gondolkodásomat, változtatni a nézőpontjaimat, elfogadni vagy ignorálni valamit amivel találkozom a mindennapokban. A futástól jobb leszek, elfogadóbb, talán bölcsebb is, és a fizikai előnyein túl is millió dolog szól mellette. Mégis a napi szintű edzés, a szétfutott futóútvonalak egy idő után kezdenek teherré válni, egy kötelező feladattá, amit minél előbb szeretnék letudni. A sok futó beszámolójában olvasott "flow" élmény számomra ismeretlen, vagy legalábbis egy-két esetnél többször nem éreztem hasonlót futás  közben. Szeretem az élményt, amit a saját magam fejlesztése ad, szeretem a kontrollt, amivel uralom ezt a testet és rákényszerítem, hogy fitt maradjon és ne váljon formátlan zsírmasszává. Szeretem a járulékos eredményeket, az egészségesebb étrendet, a pihentető alvást, ahogy a napi stresszt eliminálja egy edzés. Szeretem, hogy a sportom kikényszerít a természetbe, ahol megy egy folyamatos nagy felbontású mozi, amit én nagyon szeretek nézni és hallgatni. Szeretem, hogy együtt változom az évszakokkal, ahogy a táj. Szeretem a versenyeredményeimet, melyek életem mérföldköveiként maradnak utánam, bizonyítva, hogy még mindig képes vagyok szembe futni a mozgólépcsővel, ami így sokkal lassabban visz engem lefelé, mint a korosztályom nagy átlagát. Olyan példákat látok magam előtt, amitől hiszem, hogy még sokáig képes leszek az aktív mozgásra, és bízom abban, hogy ez a laboreredményeimen is látható lesz. De nem szeretek futni tíz év elteltével sem. Szerencsére már van elég rutinom a saját magam kezelésére, így tudom, hogy mindig kell valami kis csavarás ilyenkor, hogy új lendületet kapjak. Ezért tűztem ki egy magamhoz képest hatalmas célt, mely szerint szeretném teljesíteni a triatlon csúcsát, az Ironman távot, ami megszakítás nélküli 3,86 km úszásból, 180,25 km kerékpározásból és egy maratonból (42,195 km futásból) áll. Tavaly kezdtem edzői segítséggel úszni tanulni, közel 60 órát vettem eddig, a javulás látványos, de ma még elképzelhetetlenül soknak érzem az Im úszó távját. Remélhetőleg ez majd változik. Ennek a blognak kezdeti célja a kerékpártúráimmal kapcsolatos beszámolók megosztása volt, ebből lett mára ez, amit olvashat a kedves olvasóm. Volt aktív 8 évem, amikor gyakorlatilag az egyenlítő hosszánál kicsit többet kerékpároztam. Remélem, ennek emlékét őrzik az izmaim, mert ismét nagy szükségem lesz erre a skillre, ami korábban országokon átívelő túrákon segített. Szükség volt arra is, hogy a 2012-es balesetem halványodjék az emlékeimben. Az mindenesetre biztos továbbra is, hogy a több száz vagy több ezer kilométeres túráknak vége. De legelőször is egy kerékpárra volt szükségem és mivel nagyjából már tudtam a 2 évvel ezelőtti triatlon próba kapcsán, hogy mit szeretnék, közel félévnyi folyamatos piac figyelés után végre megjelent egy olyan ár-érték arányú kerékpár, amire azonnal lecsaphattam, és gyakorlatilag a hirdetés megpillantása után 16 órával, már itthon is volt a csodagépezet.

Ez közel sem egy csúcs kerékpár, de úgy gondolom nem csak ár-érték arányos, hanem Zéta-tehetség arányos is. Magyarán az én képességeimmel arányos, és hiába lenne modernebb, könnyebb gyorsabb, a szűk keresztmetszetet ezúttal is a saját képességeim jelentik. Az első kilométerek még csak az ismerkedésről szólnak. Szokjuk egymást. Roppant kellemes a 16 kg-os   mountainbike után egy ilyennel tekerni, aminek minden alkatrésze azt szolgálja, hogy minél gyorsabb haladásra legyen képes a nyeregben ülő elvetemült. Átlagosan egy 56km-es úton 27,2 km/h-val tudtam tekerni, ezt jónak értékelem, hiszen a 8 év kihagyás nem kevés, és látom a lehetőségét annak, hogyha újra felfejlődöm a régihez hasonló szintre, akkor az Ironman verseny bicikli részét zsebben is tudhatom. A kihívást ezúttal a háromirányban edzés fogja jelenteni, amit még sosem csináltam. Viszont abban is hiszek, hogy valahol ez a legegészségesebb mozgásforma, mert a három különböző sportág komplexen edzi az izmaim nagy hányadát, miközben egymás keresztedzéseiként is működnek. Nem tudom mennyi idő lesz a felkészülés, legjobb esetben talán már jövőre nevezhetek a versenyre, de ez nagyon optimális és önbizalomtól túltengő elképzelés. Ha reálisan nézem, a fokozatosság elvét betartva, melynek része az is hogy néhány rövidebb távú triatlont teljesítek edzés és tapasztalatgyűjtés céljából, akkor 2025 a cél év. Ez annak is függvénye, hogy hogyan haladok az úszással, mert az sem egy egyszerű történet. Az idén már lesz két úszás eseményem is, ahol próbálgathatom szárnyaimat vagy inkább virtuális uszonyaimat. A jó idő beköszöntével egyre többször fogok kerékpáros edzést végezni, és a futást is folyamatosan kell csinálni, mert még egyelőre ez a fő profil és van még jónéhány kitűzött cél ebben a sportban is. Például többek között 6 és 24 órás versenyek, és idén újra egy backyard Tihanyban. Izgalmas év lesz ez is. :)

Kerékpáros ismerőseim miatt leírom a technikai paramétereket. 

• Váz: Scott CR1 pro full karbon
• Hajtómű: DureAce 7900 (50-34)
• Fékváltókar: DureAce 7900 
• Fékek és váltók: DureAce 7900
• Fogaskeréksor: Ultegra CS-6700
• Lánc: Ultegra CN-6701
• Kerék: Mavic Aksium
• Gumik: Continental Ultra Sport
• Kormány: Syncros alu
• Stucni PRO alu
• Nyeregcső FSA karbon
• Nyereg WTB Teaam SL8
• súly: 7,5 kg

Propagandák, háborúk, agymosások

Nézetem szerint a nagy tömegek mozgatására csak egyetlen módszer van, a propaganda. Így mindegy mi a cél, egy termék megvásárlása, egy oltás beadása, egy világvallás elterjesztése, egy háborúba történő belépés, mindezek egy működő propaganda nélkül sosem történhetnének meg. Épeszű ember sosem venne szabad akaratából fegyvert és ölne meg idegeneket és egyben rombolná le mások otthonát, miközben tudja, hogy valahol mások ugyanezt teszik az ő otthonával és szeretteivel. A lelkesen éneklő hadba induló katonák nem így születnek. Gondosan kidolgozott propagandák áldozataként cselekednek teljesen irreális dolgokat. Az uralkodóosztály hatalmi vágyának válnak agymosott, zombi végrehajtóivá, melynek kivétel nélkül ők lesznek a legnagyobb vesztesei is. Hiszen a biztonságos háttérország, szigorúan védett bunkereiből irányító politikusok általában túlélik ezeket a vérgőzös zivatarokat, miközben a hadba küldött fiatal fiúk és a polgári lakosság járulékos veszteségeit képező milliók, csak statisztikai adatként kerülnek a történelemkönyvekbe. A propaganda fogalma egy idős az emberiséggel, sajnos legtöbbször negatív célokra használják, pedig lehetne ez egy jó eszköz, ha olyan emberek használnák, akik a bolygó és az emberiség jövőjét tartják fontosnak saját kérészéletű, szánalmas hatalmi törekvéseik helyett. 

Közel egy évszázaddal ezelőtt egy brit diplomata, aki első kézből figyelte meg a németellenes információk létrehozását a brit kormányhivatalokban, leírta ezeket az első világháború alatti hamisítási eljárásokat. Arthur Ponsonby könyve elmagyarázza a háborús propaganda alapvető mechanizmusait. Ezek az elvek azonban nem az első világháborúra vonatkoznak – minden nyílt konfliktusban és a hidegháborúban is alkalmazták őket. Ezek képezik az információs háború alapját, amely ma sokkal fontosabb, mint régen, hogy megnyerjük a közvéleményt egy ügynek.

A Ponsonby által azonosított alapelvek könnyen megfogalmazhatók „tízparancsolatként”. Ha bármelyikkel találkozott valaki mostanában, az nem a véletlen műve. A szomorú ebben csak az, hogy az emberiség még mindig ugyanúgy manipulálható, mint bármikor a múltban.

Ponsonby tízparancsolata:

1. Nem akarunk háborút.

Megfigyelhető minden államférfi esetében, hogy a háború előtti nyilatkozatában határozottan elhatárolódnak a háborútól. Ők ezt nem akarják, sőt akár még pacifistának is vallják magunkat (pl. Jugoszlávia elleni háború esetében a NATO vezetői). Felmerül a kérdés, hogy pacifisták miért választanak katonai hivatást, politikusok miért írnak alá fegyvervásárlási szerződéseket, fegyvergyár beruházásokat. Valamint az is kérdés, ha ennyire békeszerető emberek vezetik az államokat, miért van szinte folyamatosan háború a világ különböző területein.

2. Egyedül a másik fél felelős a háborúért.

Amikor kitör a háború általában mindkét félnek meggyőző érvei vannak, mely szerint nem ők kezdték, kénytelenek voltak hadat üzenni, hogy megállítsák a másik felet, mielőtt a teljes bolygót elpusztítja. Természetesen ezek az okot sok esetben utólag hamis provokációnak bizonyulnak (Helene megszöktetése Trójába, Kassa bombázása, lengyel egyenruhába öltözött SS katonák határsértése, meghamisított CIA jelentések alapján Irak megtámadása stb.). Ahhoz, hogy meggyőzzük a közvéleményt a háború megalapozottságáról, el kellett hitetni az emberekkel, hogy a háború megtorló jellegű. Az ellenségnek kell viselnie a teljes felelősséget a háborúért, és személyesebben annak vezetőjének (Hitler, Sztálin, Milosevic, Putyin, Zelenszkij).

3. Az ellenségnek az ördög arca van.

Mivel nem lehet egy népet globálisan gyűlölni, ezért a gyűlöletet egy arcra kell irányítani, ami természetesen az ellenség vezetője. Ez a démonizálás kivétel nélkül megvalósul minden háború esetében, mindegy , hogy kiről van szó Persze legegyszerűbb ez az eset Hitler esetében, hiszen a Pokol és a koncentrációs táborok párhuzamának felismerése sem kíván túl nagy képzelőerőt. A második világháború óta Hitlert a gonoszság olyan paradigmájának tekintették, hogy minden ellenséges vezetőt hozzá kell hasonlítani, de a koncentrációs táborok mintájaként szolgáló orosz gulágokat kiötlő Sztálin a nép szemében a jóságos apuska volt, akit népe, a propaganda következtében ugyanúgy rajongásig szeretett, mint a másik oldal „übermenschjei” führerüket. 

4. A háború valódi céljait nemes ügyek alatt kell elfedni.

A háborús propaganda egyik alapelve, hogy a háborút a civilizáció és a barbárság konfliktusaként kell bemutatni. Ponsonby az 1914-1918-as háború kapcsán megjegyezte, hogy a hadviselő felek hivatalos szövegeiben soha nem beszéltek a konfliktus gazdasági vagy geopolitikai céljairól. Hivatalosan egy szó sem esett például azokról a gyarmati törekvésekről, amelyeket Nagy-Britannia várt, és amelyek a szövetségesek győzelmével teljesülnek. Hivatalosan angol-francia oldalon három pontban foglalták össze az első világháború céljait: letörni a militarizmust, hogy megvédjük a kis nemzeteket, hogy felkészítse a világot a demokráciára. Ezeket a nagyon tiszteletreméltó célkitűzéseket azóta szinte szó szerint lemásolják minden konfliktus előestéjén, még ha nem is egyeznek a valódi célkitűzésekkel.

5. Az ellenség tudatosan követ el szörnyűségeket. Ha hibákat követünk el, azok nem szándékosak.

Az ellenség által elkövetett atrocitásokról szóló történetek a háborús propaganda lényeges részét képezik. Természetesen a háborúk során történnek szörnyűségek. A gyilkosság, a fegyveres rablás, a gyújtogatás, a fosztogatás és a nemi erőszak minden háborús körülmény között és minden hadsereg gyakorlatában mindennaposnak tűnik, az ókortól a 20. század háborúiig. A háborús propaganda sajátossága viszont az, hogy elhitesse az emberekkel, hogy csak az ellenség szokott hozzá ezekhez a cselekményekhez, miközben saját hadseregünk a lakosság, sőt az ellenség szolgálatában áll, és szeretik.

Ennek bizonyítására elég manapság csak elbeszélgetnünk egy idős, háborút megélt ismerősünkkel, aki nagy valószínűséggel tud mesélni egy történetet ilyen szörnyűségről, amit a megszállók és egyet melyet a felszabadítók" katonái követtek el, rajtuk, családtagjaikon, vagy egy ismerősükön. A deviáns bűnözés az ellenséges hadsereg szimbólumává kell, hogy váljék.

6. Nagyon kevés veszteséget szenvedünk el. Az ellenség veszteségei óriásiak.

Ennek a tételnek a bizonyítására elég figyelemmel kísérnünk a napjainkban zajló orosz-ukrán háború híradásait, ahol naponta nyilatkozik az egyik fél a saját elhanyagolható és a másik fél jelentős veszteségeiről. Nyilvánvalóan az igazság valahol most is félúton van. Nem lehetne a harci morált fenntartani ha a veszteségeket hangsúlyoznák. A csatatéren lévők így is borúsan látják, hiszen számukra a bajtársaik elvesztése a mindennapi realitás, a halálfélelem szorítása folyamatos stressz. De az otthonülők erkölcsi támogatásához, ami harcokhoz, a további toborzásokhoz és sorozásokhoz szükséges, elengedhetetlenül fontos a lehetséges (és minél közelebbi) győzelem ígéretének lebegtetése.

7. A mi ügyünk szent.

A világ lakosságának közel fele még mindig hisz bizonyos Isten létezésében. Ennek az Istennek tájanként, vallásonként változik a neve, de még a csökkenő tendencia ellenére is, a hívők tömege túl nagy ahhoz, hogy ne lenne érdemes megcélozni őket a legősibb propaganda szöveggel, mely szerint "Isten a mi oldalunkon áll!" Isten támogatása egy ügy érdekében mindig fontos érték, és amióta léteznek vallások, boldogan öljük egymást Isten nevében. Mivel a legősibb propagandáról van szó, azt hiszem ezt kell legkevésbé magyarázni. A keresztes lovagoktól a keresztesháborúkig, a különböző, Isten nevét magába foglaló jelmondatok, szlogeneken át (pl. „The God save the King!”) a mai napig fegyvereket megáldó egyházi méltóságokig számtalan példa bizonyítja, ennek a tételnek a fontosságát.

8. Művészek és értelmiségiek támogatják ügyünket.

Ez természetes, hiszen a művészek és tudósók is csak emberek, saját tökéletlen érzelmekkel, tévhitekkel, és ők is valamilyen szinten a propaganda áldozatai, egyben megteremtői. Hiszen nem létezhetnének kiáltványok költők nélkül, propaganda plakátok képzőművészek nélkül, harci indulók zeneszerzők nélkül, nem lehetne ezeket előadni zenészek nélkül, nem lehetnének atombombák fizikusok nélkül és Ciklon-B  kémikusok nélkül, etcetera. Az értelmiség influenszerként működik a tanulatlanabb tömegek számára. Egy tudós véleménye mindig hitelesebb, azt sugallja, hogy egy szakmájában kiemelkedő tudású ember az élet más területén is tévedhetetlen. Ha többen írnak alá egy nyilatkozatot vagy kiáltványt, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mi tudásunk hiányos, ezért nem láthatjuk át a problémát hozzájuk mérten, így feltétel nélkül elfogadjuk és magunkévá tesszük véleményüket.

9. Az ellenség illegális fegyvereket használ.

Mindig hatásos, ha az ellenség álnokságát a háborús propagandában megerősíteni azzal, hogy „erkölcstelen” és elítélendő fegyverekkel harcol. Ez egy abszurd alapgondolatra épül, mintha lenne olyan fegyver ami nemes, ami erkölcsösen pusztítja el a másik felet. Ez főként  a vegyifegyverekkel merül fel a legtöbbször, hiszen valamiért, egymás belének kidöntése egy szuronyroham során vagy az ellenség  géppuskával történő tömeges félbekaszabolása az „lovagias”, nemes harc, míg mérgesgázzal elárasztása az Ördögtől származó tisztességtelen fegyver. Az első világháború idején folyt a vita arról, hogy Franciaország vagy Németország, kezdett előbb fullasztó mérges gázokat használni. Minden hadviselő fél az ellenségre helyezte ennek a használatnak a szomorú elsőbbségét, biztosítva ezzel, hogy ő maga csak kötelességből „másolta” az ellenség fegyvereit. Az atomfegyverrel játszanak hasonlót, itt az az alaptézis, hogy a nukleáris fegyver készítése, birtoklása, csak bizonyos hatalmak kiváltsága lehet, és maga a gyanú, hogy hasonlóval próbálkozik egy másik ország az már elegendő indokot nyújt annak megtámadására, ha nincs ilyen valós tevékenység, akkor bármikor kreálható titkosügynöki jelentések meghamisításával.

10. Akik megkérdőjelezik propagandánkat, azok árulók.

Ugye rémlik a „háború” és a „különleges katonai művelet” kifejezések közötti különbség?

Az első világháború alatt minden ország pacifistái már keményen megtanulták, hogy a semlegesség háború idején nem lehetséges. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Minden olyan kísérletet, amely a propagandaszolgálatok beszámolóit megkérdőjelezték, azonnal hazafiatlanságnak, vagy jobb esetben hazaárulásnak ítélték. Nem tudok elmenni hazánkban zajló propaganda tevékenység mellett sem. Ha ellenvéleményed van hazaáruló vagy, egy „libernyák”, nem magyar, főleg nem „Nemzeti” és véletlenül sem járhatsz más úton, mint amit a hatalom számodra kijelölt. A család csak egyféleképpen elképzelhető, a szivárványszínű zászló a sátánizmus szimbólumaival vált egyenértékűvé. Az igaz magyar ember heteroszexuális, három gyermeket nevel, a Pártra szavaz, és nem gyakorol kritikát a hatalom irányába. Nem vágyakozik nyugati országokba, nem informálódik idegennyelvű sajtóból, a kampány minden szavát szentírásként, a Párt vezetőjét Istenként tiszteli, annak leváltásának gondolatát eretnek gondolatnak tartja, mely csak töltöttkáposzta túladagolást okozó vacsorákat követő, ágyban  forgolódós  éjszakákon rémálmaiban fordulhat elő.

A propaganda állandóan körülöttünk lévő közeg, ami mindannyiunkat ködbe burkol és attól, hogy sokan átlátunk rajta, még ugyanúgy mozgatja az emberek tömegeit. A tiltakozó felébredtek sorsára ez az egy eredőbe tartó sodródás ugyanúgy hatással van, mintha az események a beleegyezésükkel történnének.

A háborús propaganda Ponsonby által leírt „tízparancsolata” szinte egy évszázad alatt semmit sem veszített érvényéből. A különböző hatalmak erre szakosodott szervezetei és a NATO propagandatisztjei egyaránt intuitív módon alkalmazzák őket, ma is. Mindig kockázatos azt gondolni, hogy a propaganda szisztematikus, aprólékos terv szerinti színrevitelből épül fel, az ember inkább azt hinné, hogy a fejlődés lehetősége keresztbe húzza a régi Ponsonby-elveket. Sajnos a hétköznapi valóság nem erről tanúskodik.

Kép: Amerikai propaganda plakát  Harry Ryle Hopps (1917) 

Happy little anniversaries

Nem vagyok a számmisztika rajongója, így fogalmam sincs mások szemében mit jelentenek egyes számok.
Mindenesetre én szeretem  a kerek számokat (és nekem az 1024 is kerek, hiszen kettő a tizediken), a kerek évfordulókat, kilométereket, tiszta hangközöket, tökéletes mértani idomokat és még sorolhatnám.
A 3-ra végződő évszámok, valamiért gyakrabban hoztak számomra egy-egy kezdést, újrakezdést így ebben az évben van néhány kerek évforduló, amit ünnepelhetnék, ha egyáltalán lenne ilyen szokásom. Na, jó egyet mindenképpen meg fogok ünnepelni, mert az számomra mindig is a legfontosabb volt.
Ebben a hármas végződésben semmi szándékosság nincs nem is volt, mert nem is lehetett, egyszerűen így adta az élet és legtöbbször az életkorom. Csak egy véletlen egybeesés semmi több.

• 10 éve 2003-ban kezdtem el futni.
  Persze futottam én már korábban is, akár napi rendszerességgel egy-egy fogyókúra okán.
  Mégis ettől az évtől lett ez valóban rendszeres, naplózott, tervezett, valahonnan-valahová tartó tevékenység, köztes célokkal. Remélem még legalább tíz évig képes leszek a futásra, a szándékom mindenképpen az, hogy amíg ezt az egészségem lehetővé teszi, addig napi rendszerességgel folytatom.
  
  
• 10 éve 2003-ban kezdtem el dolgozni a Paksi Atomerőműnél, ahol egyértelműen rengeteg fejlődésen estem át, egy állandó tanulási folyamat eredményeként a karbantartó pozíciótól küzdöttem fel magam a Pa. Zrt. törzsállományába. Ez az ötödik beosztásom, és remélhetőleg már jelentős munkakör változásra nem lesz szükségem a nyugdíjkorhatár eléréséig.
  
  
• 20 éve készült el az új családi házunk, és hihetetlen, hogy már ennyi ideje itt élünk, mert lényegesen kevesebb időnek tűnik. Amilyen szeretettel terveztük ezt a házat, ugyanolyan élményt is kapunk tőle. Nekem legalábbis mindig megdobban a szívem, mikor hazaérkezésnél újra megpillantom. Hisz ez az OTTHON, a fészek, az egyetlen hely, ami nem csak egy ház hanem az egyetlen ház a bolygón, amit mi teremtettünk a semmiből, a vágyaink megtestesülése.
  
  
• A legfontosabb és megünneplésre méltó esemény, hogy  40 éve,1983-ban kezdődött kapcsolatunk feleségemmel, amit azóta is életem legfontosabb és legszebb történésének érzek.  Sok dolog van amit öregkorunkra már  nem érzünk fontosnak, nem érzünk nélkülözhetetlennek, sok más utat el tudunk képzelni a bejárttal párhuzamosan, akár teljesen más irányokat is. De soha egyetlen pillanatra nem gondoltam azt, hogy számomra létezhet optimálisabb, mit Ő. Ma meg már nem kérdés, hogy képtelen lennék mással hosszútávon működni, mert ennyi idő alatt a részemmé vált, mint bármelyik létfontosságú szervem.
  
  
• Szintén 40 éve 1983-ban 17 évesen léptem az akkor még igencsak másként működő munkaerőpiacra, és kemény 13,50 Ft-os órabérrel a Szekszárdi Mezőgép TMK műhelyében lettem karbantartó, ahol korábban a gyakorlati képzést is kaptam. Remek öreg szakiktól tanulhattam az első években, a mai napig meghatározzák műszaki gondolkodásomat a tőlük kapott egyszerű, sok évtizedes tapasztalatra alapozott tudásanyag. Persze mára ők már mindannyian eltávoztak az égi satupadok mellé, és gondolom elszörnyedve nézik a mai munkahelyi kollektívákat, ahonnan teljesen hiányzik minden emberi érték, kollegalitás, lojalitás, ami akkoriban náluk még alap volt. 
  
  
• Ugyanebben az évben 40 éve, 1983-ban kezdtem nyilvánosság előtt, úgymond színpadon zenélni, és teszem ezt a mai napig, egyre több tapasztalattal és egyre kevesebb lelkesedéssel. Negyven év hosszú idő egy szórakoztató zenész számára, a közönség soraiban több generációváltás ment végbe, a zenei piac, közízlés, a dalok, a dalszövegek, a hangszerek, a hangosítás, a repertoár minden teljesen más ma már, mint kezdetben, de leginkább az emberek hozzáállása az élőzenéhez változott a legtöbbet. Ebben az évben ezt a tevékenységet befejezem. Az utolsó  sort játszom a kottában, és közeledik a záróvonal, és amikor elérem teljesül a negyven éve elkezdett mű, aminek az elején ez állt: De capo al Fine .
  
  
• 50 éve 1973-ban a nagyapám(aki ekkor 66 éves volt, tíz évvel több, mint én most) kézen fogott és elvitt a szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskolába, ahol megkezdtem zenei tanulmányaimat. Csodálatos még valódi, konzervatív értékrendű Pedagógusok neveltek zenésszé és ezáltal a minőségre igényes, önmaga irányába is komoly elvárásokat támasztó emberré, amiért míg élek hálás leszek nekik. Számomra a zene mindig más lesz, mint azok számára, akik nem mentek át ezen a folyamaton. Na és persze örök hála az én anyai nagyapámnak, akitől a szó genetikai és átvitt értelmében is kaptam a zenét. Ő látta meg bennem a tehetséget és bölcs ember lévén tisztában volt azzal, hogy egy modern zenésznek szüksége van kottaismeretre, zeneelméletre és szakavatott, zenei pedagógián alapuló hangszertanulásra. Hiszem, hogy zene nélkül én egy más ember lettem volna, aki kevésbé fogékony a művészetre, aki számára nem lett volna ennyire meghatározó saját értékrendjében a műveltség, a kontrollált viselkedés, és az apró részletekre történő figyelés.

Régóta vártam ezt az évet, mint egy mérföldkövet, amit persze villámgyorsan magam mögött hagyok majd, mégis ahogy múlnak az évek, az ilyen kerek évfordulók egyre bizonytalanabbakká válnak, és ma is felmerült bennem miközben a bejegyzést írtam, hogy 10 év múlva vajon mi lesz? Remélem ugyanígy megemlékezhetem ezekről a kerek évfordulókról, köztük lesz egy újabb, ami arról szól, hogy kerek 10 éve 2023-ban írtam egy bejegyzést ami a kerek évfordulókról szólt.