Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. október 30., csütörtök

Válságok 1!

Ijedten, szorongva követem percről-percre a világ eseményeit. Persze a világméretű események elől tudom, hogy nem lehet elbújni, valószínűleg csak átélni lehet, és reménykedni a mielőbbi és minél zökkenőmentesebb lefolyásban. Bármennyi cikket is olvasok, bármennyi okosabbnál-okosabb riportot hallgatok végig, a saját életemet illető döntésekben annál bizonytalanabb leszek. Vannak anyagi tartalékaim, de nem tudok dönteni, hogy ebben a helyzetben milyen formában, és hol lenne biztonságban. Az emberek egy csoportja, nemesfémre váltja készpénz tartalékait, míg mások a most mélyponton lévő részvényárakat igyekeznek optimistán meglovagolni, hiszen eddig minden esést emelkedés követett. A legtöbben ahogy én is, várnak. Várjuk a csodát, hogy a vész elvonul, és ott folytathatjuk ahol abbahagytuk, félredobva a család megmentésére már kidolgozott vészforgatókönyvet. Persze családos emberként nem magamat féltem, és siratom, hanem a gyerekeimet. Nézem őket, akik még alig éltek, és a sors kénye-kedve szerint rángatja őket, esélyt sem adva számukra az emberhez méltó életre. Nagyon nem szeretném, hogy a mai még normálisnak mondható, csekély előrejutást is tartogató életünk, a mindennapi túlélésért vívott harccá devalválódna. Persze lehet az egész folyamat, jól kiszámított és szándékos. Az összeesküvés elméletek kedvelői szerint biztosan így van. A kisember, meg csak szorong. Félti jövőjét, állását, pénzét, házát, gyerekeit. Mindazt ami számára maradt, mint érték a mindennapokban. Retteg, hogy a gazdasági válság háborúban végződik, mint legutóbb. Közben reménykedik, hogy ez csak egy futó megingása a világgazdaságnak. Én attól félek, hogy ez valami újnak a kezdete. Ez az új pedig talán senki számára nem hoz jót. A világ erőviszonyai eltolódnak. Eközben a nyakunkon egy kevesebbet emlegetett, de sokkal katasztrofálisabb hatású válság. Ez nem a színes papírokat érinti csak, hanem a bolygónkat. Az ökológiai válság már elkezdődött, és tizede figyelmet sem kap, mint a másik napokban zajló. Persze a levegő az egy érdekes dolog, csak akkor kezd hiányozni, mikor már fuldokolsz. Egy megdöbbentő adat: A WHO adatai szerint egyetlen csésze kávé előállításához 140 liternyi vízre van szükség, egy kilogramm marhahúshoz pedig 16 ezer liter víz fogy el. Aki egy hamburgert eszik, az képletesen 2400 liter vizet fogyaszt, ugyanis ennyi kell összesen a húspogácsa, a zsem­le és a saláta elő­állításához­. Az egyes ember ivóvízhez jutását tovább korlátozza, hogy az édesvíz-készletet fogyasztók száma világszerte ugrásszerűen nő. A jelenlegi 6,6 milliárd földi lakosból 2,3 milliárd már most sem jut elegendő vízhez. Ötven év múlva pedig már 9 milliárdan fogyasztjuk az egyre apadó készleteket, amelyek ráadásul egyenetlenül oszlanak meg. 2030-ra már két Föld bolygó kéne, hogy korlátlan, habzsoló fogyasztásunkat kielégítse. Halkan megjegyzem, 2030 az még remélhetőleg (vagy sajnos) a mi életünk. Lassan elfogynak, értelmetlenné válnak a fejeket homokba dugók szájából időről-időre elhangzó "Mikor lesz az még!" érvelések. Nemsokára a távoli jövő holnap lesz, majd ma. Az autóipari cégek mai válságát, kihasználatlanságát, milyen logikus lenne már most elkezdeni, környezetbarát technológiák gyártására átállítani. De amíg Bocskor Gábor több millió hallgatójának füle hallatára kijelenti, hogy a "A bringa nem alternatíva az autóval szemben, az autóban -10 °C-ban jó ülni, meleg van, szól a zene... a kontinentális éghajlaton az év 30-40 %-a alkalmatlan a kerékpározásra." , addig mit várjak másoktól?
Válaszaim:
Igen Gábor, egy autófetisiszta számára valóban nem alternatíva.
Három órás dugóban, sosem látom az autósok arcán ezt a kényelem okozta nagy örömöt. Miért?
30-40%-a nem alkalmas? És mi van azzal a maradék 60-70%-al amely alkalmas?
Kifogások-kifogások. Nem is akarunk változtatni a környezeten, mint az óvodások, akik csukott szemmel hiszik, hogy most őt sem látják a többiek. Mi is becsukjuk szemeinket, és hisszük nem miattunk van dugó, hanem a másik autókban ülők csinálják, a környezetszennyezést sem mi generáljuk, mindig a többiek. Szomorú, hogy valaki gondolkodás nélkül pocskondiázhat nagy nyilvánosság előtt bármit, csak azért, hogy a saját (számomra kétes értékű) népszerűségét növelje. Míg el nem felejtem a Sláger Rádiónak az autóval szemben rengeteg alternatívája van. :)
Végezetül néhány emberi "eredmény":

  • A múlt 35 évben a gerinces fajok egyedeinek száma 30 százalékkal lett kevesebb. Drámai csökkenés tapasztalható a trópusi és az édesvízi fajoknál. Ennek legfőbb okai között az erdőirtás, a nem megfelelő földhasználat és vízfelhasználás, valamint a klímaváltozás áll. Ide sorolható még a természet szennyezése vagy a túlhalászat is.
  • A Föld lakosságának átlagos ökológiai lábnyoma jelenleg 2,7 hektár, ami azt jelenti, hogy 30 százalékkal nagyobb lábon élünk, mint amennyit a Föld kiszolgálni képes. Ha mindenki úgy élne, mint az Egyesült Államok lakói, akkor csak a Földnél négy és félszer nagyobb planéta tudná az igényeket kielégíteni.
  • Átlagosan egy ember 1,24 millió liter édesvizet fogyaszt évente, amivel egy olimpiai úszómedencét félig meg lehet tölteni. Miközben jelenleg körülbelül 50 ország küzd vízhiánnyal, az Egyesült Államok lakói átlagosan 2,48 millió liter vizet fogyasztanak évente. A listán szereplő 150 országból fejenként évi 619 ezer liter vízfogyasztással Jemen áll az utolsó, legtakarékosabb helyen. Magyarország a 126. helyen található évi 750 ezer literrel.
Ez félelmetesebb mint a pénzügyi válság! Mégsem mozdul meg a világ, hogy tegyen bármit is ellene. Pedig milyen jól jöhetne egy ilyen gyors reagálás, mint most amikor a gazdaságot igyekszik minden ország menteni. Persze a bolygó sosem volt érték azok számára, akik a pénzt szeretik!

2008. október 26., vasárnap

“Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” (Weöres Sándor)


Ma filozofálós hangulatban ébredtem, úgyhogy nincs kegyelem a blogom olvasóinak. :)
Azt mondta egy nálam íróbb író, hogy egy publikáció akkor a leghitelesebb, ha az alkotójának sikerült a lehető legtávolabbra kerülnie annak tartalmától. Ezt egy blogban megtenni különösen nehéz, hiszen az egész tulajdonképpen rólam, illetve személyes élményeimről szól. Egyébiránt véleményem szerint az objektivitás csak egy lexikon címszó, ami a valóságban nem létezik. Igaz az élet minden területén szükség lenne rá, de ettől még nem válik valósággá. Az emberi agy mindent szubjektív élményként dolgoz fel, ezeket az utolsó percig tárolja, és minden cselekedetünkbe, minden döntésünkbe felhasználja korábbi pozitív, vagy negatív események tapasztalatát. Az ember szubjektivitása ennél fogva magától értetődő, és azt hiszem, ennek számos jelét láthatjuk életünkben. Ezeket a sajátszemszögű gondolatokat azonban nagyon különbözően lehet megélni, csoportosítani, fóbiákká fokozni, vagy akár pszihés kortörténetekké fejleszteni. Az én gondolkodásom már jó ideje, nagy energiákat fektet a negatív élményeim pozitívvá konvertálásába, azt hiszem a mindennapi derűm leginkább ennek a transzformált gondolatvilágnak köszönhető. A világban zajló szörnyűségekkel, és mindennapi tragédiákkal szembesülve azt hiszem, nem túl nehéz az embernek saját életét pozitívan értékelni. Azt, hogy 30 éves koromban elvesztettem édesapámat természetesen komoly traumaként éltem meg, de sikerült nem leragadnom a múltban, és elfogadtam, hogy ilyen dolgok mindenkivel történnek. Nem csak másokkal, mint régebben hittem. Mára ezt a sorscsapást úgy értékelem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy 30 évig egy olyan nagyszerű ember volt az apám, mint akire emlékszem, akinek átadott bölcs szavait életem végéig őrizhetem, és tovább adhatom a saját gyermekeimnek. Ez a lényege az élmény transzformátornak. Persze hívhatjuk ezt pozitív gondolkodásnak is, a lényeg, hogy szükség van egy konverziós folyamatra melynek a végén pozitív előjellel tárolódik el agyunkban az eredetileg negatív esemény. Úgy gondolom, többen vagyunk kiknek sok munkájukba van az, hogy a világban szerzett napi sérüléseiket feldolgozzák, ezáltal képesek legyenek tovább élni anélkül, hogy maradandó károsodásokat szenvedne a lelkiviláguk. Ez egy folyamatos szoftverfrissítő tevékenység ahol a verziószámok már milliós nagyságrendűek, és akár naponta jönnek ki az újabb upgrade-ek. Mindennapos csalódásaink amelyeket mások okoznak legtöbbször abból táplálkoznak, hogy sokkal jobbat feltételezünk az emberekről mint amilyenek valójában. Ez nem baj, mert részemről én szívesebben élek egy olyan világban, ahol naponta többször csalódom másokban, mintsem, hogy bizalmatlanul kucorogjak saját világom egy rejtett szegletében, ahonnét szúrós, gyanakvó szemmel nézem a mellettem elhaladó emberszörnyeket. Az első eset egy örömteli életet takar csalódásokkal, míg az utóbbi, egy elejétől a végéig boldogtalan ember élete, csalódások nélkül. A világ ettől sem jobb, sem rosszabb nem lesz, ami változik az egyedül én vagyok. Persze mindehhez azt hiszem rengeteg szeretet kell. Elsősorban magamat kell szeretni, aztán a körülöttem élőket, és végcélként ezt kikéne terjeszteni mindenkire. Ez mindmáig még keveseknek sikerült. Ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot elmondható, hogy szeretni művészet, márpedig nincs az a művészet amelyhez ne lenne szükségünk tehetségre. Ha a tehetség már adott, még az sem elég, hiszen a legnagyobb mesterek is tanulással és rengeteg gyakorlással jutnak el saját művészetük csúcsára. Talán még egyetlen emberi ügy sem bukott el annyiszor, és oly csúfosan mint a szeretet. Ha bármi másról lenne szó már régen lázasan kutatnák az okát, igyekezve azt megfejteni, és konstruktív javaslatokkal kijavítani annak hibáit. Esetleg felhagynának az egésszel, látva annak reménytelen voltát. Persze ez utóbbi a szeretet esetében teljesen reménytelen. Mennyivel egyszerűbb szeretni egy állatot, aki nem vár semmit, nem él vissza feltétlen rajongásunkkal. Ez egyesek szerint az állatok némaságából adódik, mert az ember a társaságukban tulajdonképpen önmagára talál, saját lelkibékéjére ahol a szavak elvesztik jelentőségüket. Ezért egyet értek a szuperintelligens Máraival aki így vélekedett erről:

“Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.”

Emberekkel minden nehezebb, bár mi nagyon is logikus lényeknek gondoljuk magunkat, érzelmeink úgy rángatnak bennünket mint bábmester a marionett figurát. Gyermekkorunktól gyűjtjük negatív élményeink kapcsán szerzett előítéleteinket, sikereink büszkeséggé, hiúsággá, lényegülnek át az idők folyamán. Azt hisszük minden minket szolgál, holott csak az idő egy hajszálvékony szelete jutott számunkra, amit boldogan kéne eltölteni, de még ehhez is buták vagyunk. Már több ezer éve is voltak olyanok, akik nem csak ösztönösen élték napjaikat, hanem időt is áldoztak az események megértésére. Ők rájöttek hogy az élet egyetlen napja maga az egész élet, annak sokismeretlenes változóival, az események bonyolult szövevényeivel, ahogy egymásra és a bennük szereplő emberekre hatnak. Aki nem figyel erre, az tulajdonképpen nem is él, igaz neki ez nem is hiányzik, mert szellemi igénytelensége magát a hiányt sem képes felfedezni. Eközben az élet, ami ezekből az értékes, és bonyolult napokból áll észrevétlenül elsuhan mellettük, pedig csak figyelniük kéne, és megélni a saját létüket. Ha egyetlen napra képesek vagyunk figyelni, akkor az egész életünkre is. M. Scott Peck: A járatlan út c. könyvében olvastam, hogy rálátásunk a valóságra olyan mint egy térkép. Ha ez jól van megrajzolva akkor viszonylag könnyen eligazodunk a világban, ha rossz akkor eltévedünk. A gond az, hogy ezt a térképet nem kapjuk születésünkkor készen, hanem magunknak kell megrajzolnunk. Vannak akik ezt a térképet már tizenéves korukra befejezik, és ez szerint élik le életüket, a rajzolatot szentnek és sérthetetlennek gondolják, és nem hajlandók további energiákat ölni annak pontosításába, illetve a világ változásainak lekövetésére. Azt hiszem én egy élete végéig radírozó-rajzolgató típus vagyok.

2008. október 19., vasárnap

Támadás a negatív sugarak ellen

Visszaolvasgatva az utóbbi írásaimat, rájöttem, hogy mások számára nem lehet ezt túl szívderítő olvasni, hiszen a bejegyzésekből úgy tűnik, hogy az én bicajos életem csupa megpróbáltatás, megaláztatás, és küzdelem a kőbunkókkal. Persze van ennek egy ilyen oldala is, de azért szerencsére nem ez a nagyobb százalék. Nem is lehetne az említett negatív támadásokat elviselni, ha nem tudnám szembe állítani, azzal a rengeteg, naponta előforduló pozitív élménnyel amely a bicajozás közben megtörténik velem.
Ma egy őrült ötlet fogalmazódott meg bennem, mivel nem tudtam ellenállni a délutáni szikrázó napsütésnek, azt találtam ki, hogy megpróbálom, a délutánból, még sötétedésig visszalévő 5 órát végigbiciklizni, maximum egy pihenővel. Útvonalnak a Szekszárd-Bátaszék-Mohács irányt választottam, mint nem túl hegyes-völgyes terepet, és reménykedtem abban, hogy a félidőben elérem Mohácsot. Jó nagy tempót választva elindultam, ez utólag kicsit túlzásnak tűnt, mivel az izmaim, a múlt heti bicaj mentes napok alatt sokat felejtettek. Az indulást követően két óra múlva már Mohács egyik terén ültem egy padon, rendkívül elégedetten magammal, az átlag 30km/h-ás tempó miatt. Verseny bicajosok, most lehet mosolyogni! :)

Út közben egyetlen atrocitás ért az egyik autóból lelocsoltak ásványvízzel, de ez sem igazán sikerült nekik, mert ahogy láttam a menet szél többet sodort vissza az utastérbe, mint rám. :D
Ígérem innentől nem írok több negatívumot, hanem felsorolom az út során történt kellemes élményeket. Alighogy elindultam, találkoztam egy kis vidám csoporttal, akik hatan jöttek szembe kerékpárral, ahogy saccolom az átlag életkor kb. 60 év volt. Szépen libasorban jöttek velem szembe a 63-as úton fényvisszaverős mellényeikben, jókedvűen beszélgetve. Gondolom, őket is a jó idő csalta ki a szabadba. Mikor mellém értek integettek, csengettek, mint a vidám ovisok, látszott, hogy nagyon jól érzik magukat, a kerékpáron. Tiszteletre méltó, hogy ilyen idős korban ezt a szabadidős elfoglaltságot választották. Még mindig látom a mosolygós arcukat. Legalább három bicajos hölgyre emlékszem, aki nem bírta visszatartani mosolyát amikor meglátott. Igaz a reku általában ilyen hatással van az emberekre, mert olyan muris, ahogy égnek emelt lábakkal hajtjuk, ezt a különös szerkezetet, amit első látásra nem is lehet megérteni. Voltak pozitív tetszés nyilvánítós autósaim, akik dudálva, integetve, vagy csak mellém érve egy mosollyal fokozták a jó hangulatomat. Voltak más bicajosok, akik köszöntek (ez külföldön természetes dolog), motorosok akik hüvelykujjukkal mutatták, hogy tetszik nekik a gép. A falvakon ahogy átmentem rengeteg, járókelő, és házkörül tevékenykedő ember állt meg két mozdulat között, hogy egy jóindulatú mondatot intézzen felém. Persze tudom, a napsugarak eleve jókedvre derítenek mindenkit, és ilyenkor az összhangulat is pozitívabb, de mégis nagyon jól esik, ha normális reakciókat mutató emberekkel találkozom. Talán az a megoldás, hogy számolom a pozitív eseményeket, és amikor negatív történik velem akkor szembe állítom a számokat. Vagy egyszerűen nem kell foglalkozni az agyhalott papucsállatkákkal, hiszen szerencsére még lényeges kisebbségben vannak. Az előbb felsorolt pozitívumok mindennaposak, egy kicsit hosszabb túrán mint a mai 126 km, pedig már hatványozottan lehet velük találkozni.

Most itt ülök a számítógép előtt, és azon gondolkodom, hogy egyáltalán lábra tudok-e állni, ha befejeztem a blogot. Még fájnak az izmok, de már azon töröm a fejem, mikor ismétlem meg ezt az utat kicsit szelídebb tempóban, és időt hagyva mondjuk Mohács kicsit tüzetesebb megtekintésének. Persze csábít a Hortobágy is, amit még idén szerettem volna elérni, de az időjárás lehet, hogy ezt megakadályozza. Az a jó, hogy ezernyi hely van, országon belül is, Európa szerte meg számtalan ahova érdemes eltekerni, és ez szinte kimeríthetetlen programot kínál az elkövetkezendő évekre. Nekem ez a kikapcsolódás, és szerencsére nem vagyok ezzel a világon egyedül.

2008. október 3., péntek

Ujj a nap alatt!



Nem először történik meg velem az alábbi eset, és más bicajosokkal is megtörtént már, ezért gondolom megosztom a jelenséget más emberszabásúakkal is. A történet úgy kezdődik, hogy tekerek az úton, mindegy mikor, mindegy hol, és az autók előzgetnek. Ez így túl monoton lenne, mindenki a saját intelligencia szintjén teszi ezt, hol kisebb, hol nagyobb veszélybe sodorva engem, és a többieket. De ezt már megszoktam, igaz elfogadni nehezen tudom. Néha előzés közben az egyik-másik autóból kinyújtják felém a középső ujjukat. A "csüccsentő ujj" (copyright by Vavyan Fable) használata ismét elterjedt az utóbbi években. Nemrégiben előkerült írásos emlékek bizonyítják, hogy az ókori görögöknél és a rómaiaknál is elterjedt káromkodási forma volt a feltartott középső ujj és az egyik legdurvább sértésnek számított. Korábbi elméletek szerint viszont a középső ujjfelmutatása - mint sértés - az agincourti csatában tűnt fel először. Az ütközetről szóló legenda - amelyet írásos emlékek nem támasztanak alá - úgy tartja, hogy V. Henrik győztes angol király katonái emelték fel így a kezüket, miután a franciák a csata előtt azzal fenyegetőztek: levágják az elfogott angol íjászok középső ujját, hogy többé ne tudjanak megfeszíteni egy íjat. (Tehát itt nem "ama" bizonyos szervre utaltak.) Szóval a jel már ilyen régi, ami nem változott az a sértő szándék. De miért is? Napok óta foglalkoztat az eset, ami nemegyszer megtörtént velem. Vajon mi indítja e nemes cselekedetre az elkövetőket? Teljesen szabályos vagyok, igyekszem a lehető legkisebb elgázolható felületet nyújtani, rikítok mint egy paradicsommadár, a feltűnő színű öltözékeimben, hogy a vakok is láthatnak. Inkább lemondok az elsőbbségeimről a mindig siető autósok számára mint, hogy kiköveteljem magamnak. Egyszóval ártatlan vagyok mint az óvodás kislány! Akkor miért? Ezzel kívánja jelezni, hogy "vazze lehagytalak", mert ez hihetetlen nagy teljesítményt fémjelez, ismerve az autók és a kerékpár erőforrásai közti különbségeket! Esetleg azt gondolja néhány elvetemült, hogy én saját sikertelenségem miatt kerékpározom naponta, tehát azért mert nem futja autóra, buszbérletre? S ha mondjuk ez így lenne akkor ez már elegendő indok is arra, hogy egy vadidegent megbántsunk? Persze ennél volt (igaz csak egyszer) durvább esetem is. A szituáció az elöbbi, az engem előző kisteherautó a kemény munkából vitte haza a mestert és az építőipari segéderőt, amikor is az előzésnél mellém érő autó ablakán az egyik sm. kidugta a fejét, és a következő mondatot intézte hozzám:" Hogy rohadná meg!" Megmondom őszintén nagyon ideges lettem. A gonoszság ilyen nyilvánvaló megnyilatkozásán mindig felpörgök. Ez mire volt jó? Azt gondolta a szerencsétlen, hogy míg ő keményen dolgozott addig én túrázással töltöttem a napot, és nekem ez minden gondom? (Mellesleg én is munkából tekertem haza, egy 10 órás műszak után. Egyébként az építőipari munkások kemény munkavégzéséről meg van a saját véleményem, miután három brigádot zavartam el a házam építése során. De nem ez a lényeg.) Már ennyi elég? Nem számítanak a tények, nem tud rólam semmit, elképzel valamit és fröcsög belőle a rossz indulat? De mi van ha valóban túráztam míg ő dolgozott? Ez ekkora bűn? Másokkal is történik ilyen? Ha igen és olvasnak engem, írják már meg egy hozzászólásban, erről a véleményüket. Jó, tudom, nem kell velük foglalkozni, de ez annyira nem az én világom! Képes órákra elrontani az egyébként jellemző jó hangulatomat. Talán igazuk van a nálam bölcsebbeknek, és valóban kialakulóban van egy új emberi mutáció. Az ezoterikusok egyre gyakrabban beszélnek egy új emberi faj megszületéséről, és gyakorivá válásáról, akik éppen olyanok, mint mi csak éppen nincsen lelkük. Pontosabban nincsenek érzelmeik, csak indulataik. Ezért soha nincs bűntudatuk, lelkiismeretfurdalásuk. Tagjai olyanok mint egy sci-fi robotja, hideg, racionális, érezni képtelen szörnyszülött. Engem ez félelemmel tölt el. De szerencsére ez a világ még főként a miénk, még nem a terroristáké, vagy szaporodó robotoké. Tudom nem vagyok tökéletes, nem vagyok képes elfogadni az embereket úgy ahogy vannak, de igyekszem. Pillanatnyilag az ujjfeltartós, beszólogatós emberekért nem nagyon mozdítanám a kis ujjamat sem, míg az emberszabásúakért bármit megtennék. Talán egyszer a szóban forgó csoportok fogják uralni a jövendő lágereit, amíg a jövőtől eliszonyodó maradék humanisták Pilinszkybe kapaszkodnak, aki meghirdette: irgalomra van szükség.