67-68-69-70. Fekszem egy ágyon, felettem egy gamma-sugárzást érzékelő gép, ereimben technécium-izotóp tartalmú vér kering. 153-154-155-156. Számolom a szívdobbanásaimat, más időmérő hiányában ez az egyetlen támpontom az idő múlásáról. 20 percig kell itt feküdnöm mozdulatlanul. Multitaskingra képes zenész agyam egyik fele számolja a dobbanásokat, míg egy másik része próbálja matematikailag kiszámítani mennyi is van még vissza, ebből a vizsgálatból. Percenként hetven dobbanás, az 1400 dobbanás húsz perc alatt. Folyamatosan nyelnem kéne, de ez biztosan csak azért van, mert figyelmeztettek, hogy csak akkor nyeljek, ha muszáj. Ettől most félpercenként érzem az ingert. 546-547-548-549. Még a felénél sem tartok. Pajzsmirigyem, mint egy miniatűr Csernobil sugározza az izotópok elhelyezkedését. Kár hogy a jeleket felfogó és képpé konvertáló számítógép monitorja mögöttem van. Nem mintha a színes ábra sokat jelentene számomra, csak akkor nem lehunyt szemmel feküdnék, hanem a képet elemezném. 799-800-801-802. Az ember izgul ilyen helyen. Biztosan nem hetvenet ver a szívem percenként, hanem többet, akkor pedig már bármelyik pillanatban készen lehetek.
Nyomasztó dolog betegnek lenni. Látszólag semmi bajom, pontosan ugyanúgy érzem magam, mint bármikor, de a tudat, hogy van a szervezetemben egy kicsiny alkatrész, amelyen egy még kisebb elváltozás fejlődött ki, megmérgezi a mindennapjaimat. Most úgy gondolom, hogy ha mindez húsz évvel később történik, akkor már nem érdekelne, de gyanítom, hogy az ember sosem tudja elfogadni saját betegségét, vagy közelgő halálát. 1081-1082-1083-1084. Mi lesz már!? Mintha ezer év telt volna el ebben a vizsgálóban. Az ápolónő itt ül mellettem, egy hang nélkül. Legalább néha mondana valamit, például mondaná be, hogy még hány perc van vissza. De nem. Számára rohan az idő. Én csak egy vagyok a mai 16 pácienséből akik fizikailag beleférnek a műszakjába. A gondolatai biztosan egészen máshol járnak, már rég megfeledkezett rólam, valószínűleg az otthoni problémáival, vagy örömeivel van elfoglalva. Számára talán csak egy betegszervet hordozó tok vagyok, akinek alapból érdeke és kötelessége elviselni minden tortúrát, hogy reményt kapjon a gyógyulásra. Az a baj, hogy igaza van. De ettől, még én egy ugyanolyan ember vagyok, mint ő. Gondolkodom, érzem, vannak akiket szeretek, és akik engem szeretnek. 1181-1182-1183...."Készen vagyunk, fellehet kelni" hallom a várva-várt szavakat. Kinyitom a szemem, újra meglátom a rideg acélból készült készüléket felettem, amit nem akartam húsz percen át nézni. Felülök az ágyon, közben hallgatom a hölgy szavait, az eredmény átvételével kapcsolatban. A pulóverem, már a folyosón húzom magamra. Egyetlen vágyam van mindössze. Ki innen! Ki ebből a betegszagú, halált sugalló épületből minél előbb. Kilépek az udvarra, a nap a szemembe vág. De jó. Az égen egyetlen felhő sincs, szikrázik a nap, a madarak énekelnek. Ősz van, a kedvenc évszakom. A fák ezer színnel vigasztalják a lelkemet. Élek, és amíg ez így van, semmi gond.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése