Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. október 11., vasárnap

"What's new pussicat?"

Gyermekkoromban tőlem is számtalanszor megkérdezték, a már közhelyszámba menő kérdést. "Mi leszel ha nagy leszel?" Én az éppen abban az életperiódusban elképzelt jövőképem alapján válaszoltam is szorgalmasan. Ezek a válaszok változatosságuk ellenére sem jártak a közelében a megvalósult, és így már tényként kezelhető foglalkozásaimnak. Például álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is gépeket fogok szervizelni, hiszen ehhez soha semmi affinitásom és kedvem nem volt, mint ahogy azóta sincs. Nem is álmodtam róla, hogy egy csirkefarmot fogok vezetni, ez valahogy akkoriban túl közönségesnek is tűnt volna, hiszen minden gyerek valami nagyot, látványosat képzel el, amivel az ő élete teljesen más lesz, mint a felnőtteké. Meglepődtem volna azon is, ha valaki azt mondja, hogy rockénekes, programozó, autóiparban ténykedő alkalmazott leszek. Igen, az életünk kiszámíthatatlan, de egyben ez is jelenti a színeket a történetben. Mostanában már senki nem kérdezi meg, mi szeretnék lenni. Mindez arról jutott eszembe, hogy láttam a házunk cicáját szunyókálni a napon. Ahogy néztem, amint a millió éves rituáléval keresi meg a számára legelőnyösebb hőmérsékletű fekvőhelyet, és ahogy élvezi az őszi napsugarakat, arra gondoltam, hogy mostanában leginkább már "csak" macska szeretnék lenni, nálunk. Vannak pillanataim, mint talán mindenkinek, amikor besokallok a világtól. Szeretném úgy látni, szinte csak érzékelni a világot, ahogy az egy macska számára létezik. Nem szeretnék tudni az emberek gonoszságairól, a tudatos környezetrombolásról Jó lenne elfelejteni mi az a pénz, mit jelentenek a közüzemi számlák. Szeretném a Napot csak Napnak érezni, egyszerűen csak élvezni ahogy süt, és felmelegít, anélkül, hogy bőrrákra, és globális felmelegedésre kéne gondolnom. Szeretnék csak úgy egyszerűen örülni az ételnek, anélkül, hogy evés közben már kalóriákkal, és E-vel jelölt komponensekkel foglalkozom. Jó lenne, ha ugyanúgy minden problémámra ösztönös megoldásaim lennének, és amikor megéhezem, minden adottságom meglenne arra, hogy megszerezzem az ételt. Nem kellenének bonyolult munkaszerződések, és nem fenyegetne a munkanélküliség sem soha. Persze lennének azok az érthetetlen, két lábon járó, folyamatosan nyüzsgő élőlények, akik mellettem élnének, és néha jólesően megsimogatnának, de én tudnám, hogy szabad vagyok. Kapcsolatunk egy egyoldalúan előnyös szerződés. Nekik szükségük van rám, hogy gyérítsem a ház körüli egerek létszámát, de nekem nincs feltétlenül szükségem rájuk. Persze a nekem adott ételt elfogadom, és egy kis dörgölőzéssel honorálom, de tulajdonképpen jól megvagyok nélkülük is. Szerencsére a mező, és a házak közvetlen környéke elég élelmet teremt. Ilyenkor ősz tájékán, még egy kicsit túl sokat is. Az élelmen kívül minden más igényem könnyen kielégíthető. Mindenhol találok szunyókálásra alkalmas helyet, a kutyákat kerülöm, és csak az úton átkeléssel kell vigyáznom, hogy azok a szörnyen hangos, és büdös valamik, ne gázoljanak halálra. A bolygó egyik élőlénye vagyok, élvezem az életem, ami egyszerű. A több milliárdnyi szőr nélküli, két lábon járó, érthetetlen, eközben egész nap rohangál, értelmetlen dogokkal bonyolítja , és rövidíti az életét, amely számára is pont olyan rövid, mint az enyém. Amikor reggel felkel a Nap, az számomra egy újabb öröm, mert élek, mert a sugarak ismét jólesően melegítenek. Számukra egy újabb rohanás kezdőpontja a semmiért. Amikor végére érek az életemnek, nincs mit számba venni, nem kell mérleget vonni, és a "mit kellett volna máshogy csinálni" problémakörrel gyötrődni. Az ösztöneim tévesztés nélkül vezettek egész életemben, minden úgy volt jó ahogy megéltem. Macska voltam, boldog macska, egy a millióból, és nem is akartam soha más lenni.
Biciklizés közben néha a közelébe kerülök ennek az állapotnak. Amikor csak egy élőlény vagyok a bolygón, aki élvezi a napot, elviseli az esőt, a szelet, amikor csak része vagyok a nagy egésznek, és semmit sem tudok, és akarok megváltoztatni, uralni. Amikor élek, "csak úgy ", majdnem pont úgy, mint egy macska.

2009. október 2., péntek

10.000 km hátradőlve

Mint ahogy írtam is két bejegyzéssel ezelőtt, Eszékről hazafelé úton átléptem a 10.000 km-t rekummal.
Talán ennyi bicajozás ezzel a különleges kerékpárral, már felhatalmaz arra, hogy leírjam véleményem, tapasztalataimat, erről a nem mindennapi szerkezetről. Egyszóval: csodás. A kezdeti bizonytalanság, amit kipróbálásával, és egyáltalán az első néhány méterek megtételével töltöttem, hamar elmúlt. Talán az első ezer kilométer szükséges ahhoz hogy kiismerjük, megszokjuk, azt a másságot, amit egy hagyományos bicajról átülve érzünk. Érdekes módon mindenki azzal kezdi, hogy "nem kényelmetlen így ülni?" Nos, a jól bevált rekus választ szoktam adni ilyenkor. Csak annyi a különbség, mintha a fotelben ülnék, vagy annak karfáján. Természetesen ennél a hasonlatnál a fotel a rekumbenst jelenti A fej tartására, pedig a fotelből tévézést szoktam említeni, melyhez képest a hagyományos bicaj fejtartása inkább a szőnyegről négykézláb helyzethez hasonlít. A hagyományos kerékpárral, 22-23 km/h volt az utazó sebességem normál körülmények közt, ezzel a csodabogárral 28-30 km/h. Igaz ehhez kellett 5000 km tekerés, mire azok az izmaim kialakultak, megerősödtek amelyek a rekuzáshoz szükségesek, mert némiképp más izmokat mozgatok itt, mint a sima bicajon. Az idén nyáron arra eszméltem, hogy "közelebb kerültek" a kerékpárral egy nap alatt megtehető távolságok. Az eddigi 150-180 km fenékgyötrő tortúrái napi 250 -300 km közti kellemes nézelődős túrákká szelidültek, és akár egymás utáni napokon is ismételgethetők szinte korlátlanul, míg régen egy ilyen gyötrelmes távolság után másnap egyáltalán nem kívántam bicajra ülni. Ezért három nap tekerésnél nem is terveztem soha többet. Az idén a Tátrában egymás után 8 napot mentünk, és csak annyit éreztem, mintha autóban ülve tettem volna meg ezeket a kilométereket. További előny még, hogy nem görnyedt testhelyzetben ülök, hanem egyenes derékkal, ami azt eredményezi, hogy a rekeszizmom szabadon képes mozogni, ezáltal sokkal hatékonyabb a légzésem. Az ilyen típusú kerékpár minden olyan előnnyel rendelkezik ami egy hosszútávú túrához szükséges. Itt kell megjegyezzem, hogy szerintem ez is a rekumbensek fő profilja, a hosszútáv. Ez nem egy boltbajáró bicikli. Városi forgalomban, egymásba érő kereszteződéseken áthajtani, 500 méterenként lámpáknál megállni, véleményem szerint nem kellemes vele. Negatívum? Nem sok, talán csak kettő. Néha zsibbadnak a lábujjaim tekerés közben, ez az ülésnél magasabb helyzetben lévő hajtókartengely helyzet miatt van. A lábakból hiányzik a vér természetes hidrosztatikai nyomása. De ez egy néhány perces pihenővel gyorsan orvosolható. Az elindulás kicsit körülményesebb vele, mint hagyományossal. Hosszabb idő míg lendületbe jön, és ha megállásnál elfelejtek visszakapcsolni, akkor elképzelhető, hogy nem is tudok elindulni. Mégis biztos vagyok abban, hogy nekem már hagyományos bicajom nem lesz többé, mert azon ritka alkalmakkor, mikor néhány kilométert tekerek egy ilyennel, rögtön elkezdek fanyalogni a hátrányain, és egyébként is már olyan magasnak érzem, mint ha lóról ülnék át tevére. :)
A kerékpár eladója mondta a vásárláskor, hogy ennek a bicajnak a használatához némiképp szükség van egy kis exhibicionizmusra. Valóban, egész életemben nem keltettem annyi ember számára feltűnést, mint ezzel a bicajjal másfél év alatt. De ez is megszokható. A reku muris látvány, de meggyőződésem, hogy ettől a látványtól sok ember fejében megindul egy gondolat, és elképzelik, hogy milyen lehet, csak így szabadon járni egy ilyen bicajjal országokon át, és az is biztos, hogy néhányuk, ha teheti, elöbb-utóbb ki is próbálja ezt.
Ez a kis hűséges szerkezet, átvitt engem országhatárokon, ahol már csak ő volt számomra a legközelebbi hozzátartozóm. Vitt engem mínuszokban, és pokoli hőségben, esőben, és szélben.
Felvitt a hágók tetejére, hogy együtt zuhanjunk a lejtőkön, bicajhoz képest félelmetes sebességgel. Elgurult velem a tengerpartra, és haza is hozott onnét. 10.000 km és legalább ennyi élmény. Közben megszerettem. Megszerettem megbízhatóságát, kényelmét, gyorsaságát.
Szeretem, hogy környezetbaráthoz illően járhatok vele a munkába az év nagyobb hányadában. Szeretem, hogy különösebb fáradtság nélkül járok el vele 30 km-re fagyizni. Nagyon jót tesz a hiúságomnak, amikor huszonévesek adják fel mögöttem, hogy lépést tartsanak a tempómmal. Pedig az enyém nincs a sebességre kihegyezve hiszen ez egy túra bicaj ami 16 kg nehéz, és én sem vagyok versenyző. Nem tudják, hogy a rekuval nem versenyezhet egy hagyományos bicaj semmilyen téren. Aki pedig még sosem ment ilyen bicajjal, de szeretné kipróbálni, az keresse az am bringaboltot Budakalászon, ahol számos modellel (Claudia Schiffer nincs köztük:)) mehet egy kört, és természetesen vásárolhat is magának egy ilyen csodabogarat. Nekem bejött.

2009. október 1., csütörtök

Viva la musica!

Ma volt a Zene világnapja. Ezt méltóan csak úgy tudtam volna megünnepelni, ha kiállok egy hangszerrel, mondjuk Szekszárd egyik terére, és csak úgy örömből, játszom, és énekelek. Ennek eredménye is borítékolható. Az emberek 90 %-a rám sem hederített volna. Ugyanis a zene minden ember számára más súllyal esik latba, és milliárdféleképpen értékeljük azt. Van aki megszállott, mint én. Vannak akik szeretik a zenét, de leginkább annak csak egy szűk szeletét, és azt nagy örömmel hallgatják szinte folyamatosan. Vannak akik sokat hallgatnak zenét, de csak úgy háttérben zajfedésként. Sokak számára csak egy létező fogalom, de semmi többet nem jelent számukra, és vannak akik gyűlölik, és idegesíti őket. A többiek az ezek közötti érzések számtalan árnyalatán osztoznak.
A zene valamikor arról szólt, hogy az emberek jókedvükben összegyűltek, és táncoltak néhány hangszeres tudással rendelkező által keltett muzsikára, akik ezt szintén saját örömükre cselekedték. A világ változása ezt az egyszerű örömforrást is teljesen átalakította. A komolyzenészekből szomorú frakkos pingvinek lettek, az utcazenészek, és bulizenekarok, mega-, gigasztárokká váltak. A zenélésből show, a táncolókból rajongó, és főként fizetőképes kereslet lett.
Ezért számomra - minden tehetség irányába megnyilvánuló rajongásom mellett - sokszor merül fel egy igény, hogy a legegyszerűbbet keressem. A zenélő embert aki egy szál hangszerrel varázsol, akik mögött nem állnak pénzhalmok, csak a tehetség, előadásai, szerzeményei, nem projektszerű, izzadságszagú kreálmányok, hanem csak egyszerűen zene a maga tisztaságában. Az egyik ilyen sajnos ma már nem élő előadó egy hawaii énekes Israel Kamakawiwo'ole. A hangszert aki nem ismerné, amit ez a nagy darab ember a kezében tart ukulelének hívják. A zenéhez ennyi is elég.




A másik régi kedvencem Eva Cassidy.
Sajnos már ő sincs az élők között. Jellemző, hogy halála után vált világhírűvé, lemezeit is kivétel nélkül ekkor adták csak ki. A következő dalt nem kell bemutatnom, hiszen mindenki ismeri.
De talán Eva előadásában még nem annyian. Csak érdekességnek írom Eva sosem találkozott Stinggel élete során.





"A zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás."
/Márai Sándor/