Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. november 1., hétfő

Kövek, és lángok

A hűvös esti szél alig érezhetően lengedez. A temetőben ezernyi gyertya teszi láthatóvá a sírköveket, és a köztük mozgó emberek árnyait. Csendes morajjá áll össze a hozzátartozók beszélgetése. Tipikus emberi ünnep. Egyetlen nap kijelölve  az egész évből a megemlékezésre. Ilyenkor teljes erőből emlékezünk. De legalább ma talán eszünkbe jut, hogy halandóak vagyunk.  Feleségem kezét fogva sétálok a sírok között a félhomályban óvatosan kerülgetjük a szembejövőket. Nem tudom elhessegetni a gondolataimat, és nem tudom nem azt érezni amit érzek. Így aztán nem tudok nem arra gondolni, hogy nemrégen, még gyerekként sétáltam itt a húgommal, és a szüleink jöttek mögöttünk. Ez a Mindenszenteki procedúra a legjobb modellje az életünknek. Ahogy először gyerekként, majd felcseperedve, felnőttként, később családunkkal, még később magányosan keressük fel a sírokat, megfelel az egész életutunknak, ahogy öregszünk, és eljátsszuk azokat a szerepeket, amelyeket már elődeink is milliószor eljátszottak. Időközben az arányok szép lassan eltolódnak, az évek múltán egyre több a sír amelyeket felkeresünk, és bizonyára eljön az az idő is, amikor már szinte mindenki itt van a kövek alatt, aki valaha is számított az életünkben. Nem tudok nem arra gondolni, hogy bármikor eljöhet az az idő is, amikor a család, nem velem jön, hanem "hozzám". Míg ezen morfondírozom mécseseket gyújtogatunk, és sorban a hideg kőre helyezzük őket. A kő ridegsége cseppet sem enyhül a lángok melegétől. Komoran hirdeti tovább az elmúlást, és a rajta lévő betűk csak nekünk mesélnek arról az egykoron élt apáról, aki itt nyugszik. De mindez csak külsőség. Számomra Őt nem ez a rideg műkő jelenti, hiszen bennem él tovább, ismerősök azt mondják, ahogy öregszem egyre inkább hasonlítok rá. Ez nem is lehet másként, mozdulatai részei a saját mozdulataimnak, kimondott szavait használom mindennap, az életről alkotott letisztult bölcsességeit továbbadhatom gyerekeimnek. Most még nem értik, és ez is így van jól. Előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, és a szavak valódi értelme ismét visszacseng majd emlékezetükben. Így élünk tovább, még egy kis ideig, aztán ez is elmúlik. Száz év, és a sírról lekopnak a betűk, az elidegenedett rokonság már nem emlékszik a sír helyére sem, és eljön az idő amikor ezeken a napokon ez a hely csak egy sötét terület marad, a sok gyertyával megvilágított emlékmű között. A bérleti idő lejártával a hely újra hasznosíthatóvá válik, de addigra már senki nem sajnálkozik a régi földbe süppedt kő eltávolításán, és a gazos területet gyomtalanítják, majd újra kijelölik egy jövőbeni sír számára. Nincsenek emlékezők. A temetők örök körfogása ez, közben az évszázadok alatt a holtak csontjai dombbá változtatják az egykoron sík terepet. Ezt valahol mindannyian tudjuk, ezért minden gyertyával egy kicsit magunkat is gyászoljuk. Hiszen a következtetéseink végén törvényszerűen rájövünk, hogy létünk csak időleges, egy nagyon is rövid idő, amíg fizikailag létezünk, ennél nem sokkal hosszabb az sem, míg emlékeznek ránk, és Földtörténeti időben mérve csak egy villanásnyi az az időtartam, amely múltán nyoma sem marad létezésünknek. Ez az, ami miatt a mai korok embere számára a halál tabu téma lett. Nem része a mindennapoknak, nem divat róla beszélni, és az egészet szeretnénk a szőnyeg alá söpörni. Közben a temetkezési vállalkozók dörzsölik a markukat, hiszen csoda jó bizniszt tudhatnak a magukénak. A soha ki nem fogyó a pacientúra, a fájdalomtól eszüket vesztett hozzátartozók, szélesre nyitják pénztárcáikat, ha a kedves elhunyt végső búcsúztatásáról van szó. Még akkor is, ha abban a pénztárcában az utolsó fillérek vannak. Pedig az egész szintén egy értelmetlen külsőség, a saját lelkiismeret megnyugtatásán túl semmire sem jó. A jövőben minden egyformán zajlik le, a temetés "színvonalától" függetlenül.
Közben a család halad tovább nagybácsik, nagynénik, déd- és nagyszülők sírjait keressük fel. Köztük a  százhárom éve született anyai nagyapámat, akitől én nem kevesebbet kaptam mint a Zenét. Gyerekeim alig tudnak valamit ezekről az egykori emberekről, sokukról már én is csak keveset. Anyukám fáradhatatlanul megy sírról-sírra néhány percre mindenhol megáll, míg gyertyákat, mécseseket gyújt, és emlékezik. Számára minden meggyújtott láng, egy barát, a hatvanhat évnyi életének egy darabja. Nem tudok nem arra gondolni, hogy csak idő kérdése, és mi is így járunk körbe a végtelenül sok sír között, és keresgéljük azokat az elveszített embereket, akik tegnap, egy éve, vagy ötven éve még itt voltak, és a világ velük szebb volt. Számunkra.  Megöregedni talán ezért a legfájdalmasabb, de ez az ára annak, hogy megismerhettük a világot, és vele együtt ezeket az embereket, akik felett ma lángokat gyújtunk. Ez nem rossz, és nem szomorú, egyszerűen csak törvényszerű.
A kövek mintha a közelgő téllel szövetkeznének, könnyedén rázzák le magukról a számtalan gyertya által keltett meleget. A kanócok közben egyre fogynak, a láng mikrométerenként emészti fel porózus anyagukat, és holnap reggel, már csak néhány árva lángnyelv hunyorog a felkelő Nappal szemben, aztán kialszik az is. A fagy végez a koszorúk virágaival, a gyertyacsonkokat a kukába dobják.
A temetőbe újra visszaköltözik a csend, és az élők egy éven át újra azt hiszik, hogy halhatatlanok.

6 megjegyzés:

Atomnyul írta...

A kevés ünnepünk egyike, ami tényleg jelent valamit szinte mindenki számára.
Érdekes, mi van a hallgatásod mögött néha. :)

szuzi írta...

Ez egy nagyon szép leírás. Már ha a szomorú lehet szép. :-(

Névtelen írta...

(Örültem,hogy "előkerültél" és ismét "publikáltál!" ) Mintha régebben írtam volna a blogodba (?) - valamivel/sokkal rosszabbak azok a gondolatok, amiket akkor érzünk, amikor egy-egy temetésen egyre előrébb van a helyünk a gyászolók között, ill. amikor nem mi karolunk bele másokba!- hanem inkább már belénk karolnak!- hogy el ne essünk ! - és ilyesmik. Remélve, hogy nem sértelek vele ? - (véleményem) : eléggé pesszimista voltál !- [ill. néha tán "demagóg" is ? ]
Én úgy érzem (pl.) Édesanyád már "elintézte", hogy temetőt látogató lett a gyermeke ! (te magad) - és a továbbiakat pedig majd neked kell elintézni! ( továbbadni a "szokásokat." mellesleg írtam más blogjába (?) - eléggé változnak a "szokások" ?- igen sokan már előbb mennek a temetőbe, mint nov.1.és nov.2. - részben a könnyebb közlekedés és/vagy kegyeleti okokból. (én pl. egyre kedvetlenebbül "állok le" -ilyenkor - ismerősökkel beszélgetni.) Továbbá szót sem, hogy egyre gyakrabban történik az, hogy a hamvakat hazaviszik.) De ez már egy más történet.
(esetleg folyt. a későbbiekben)

Névtelen írta...

Az én történetem, bocs' akit untatna,- de esetleg tanulságos. (?)
Az apai nagyapám, akit "életemben" ha 2-3x láttam csak - elhunyt 1955-ben. (szül. 1882-ben (!) - épp' esedékes lesz sírhelyének megváltása 2010-ben. Ne bonyolítsam most, hogy miért én intézem, lassan 1 éve ! - így aztán eléggé "jó vagyok" az ilyen ügyekben. Mivel minden temetőben majd' mások a szokások,- nem részletezem. Esetemben pl. a lejárat után még 1 év "türelmi idő" van - és aztán megválthatom a sírhelyet 25 évere ! - és mivel pl. egyik gyermekem már 33 éves - ( dédapját ugyan sosem látta)- csak-csak tisztában van azzal, hogy majd 2035- 2036-ban neki lesznek ez ügyben feladatai. Ezzel csak arra céloztam, hogy nem törvényszerű az, hogy sírhelyek csak úgy "megsemmisüljenek" / eltűnjenek - stb. Valahogy a még élőknek, idősebbeknek a gondja/baja az ilyesmi is.
Talán ennyit.

aranyos fodorka írta...

Nagyon tetszik, amit írtál, és igen találó az utolsó mondatod: "A temetőbe újra visszaköltözik a csend, és az élők egy éven át újra azt hiszik, hogy halhatatlanok."
Így igaz...

Névtelen írta...

(Nem dicsekvés, csak tényközlés !) Azért vannak, akik pl. tavasszal, nyáron ( máskor) is "megfordulnak" ott !- na, de ne vitassam!