Final Countdown - Alea iacta est

Avagy a kocka el van vetve. Érdekes kettősség, mikor az ember úgy érez, hogy siettetni és ezzel egyidejűleg lassítani szeretné az időt. Egyszerre szeretnék túl lenni a műtéten minél hamarabb, és eközben azt szeretném, ha soha nem kerülne rá sor. A múlt héten megismerkedtem a sebésszel, akinek majd néhány órára a kezébe teszem az életem. Dr Palásthy Zsoltnak hívják, nagyon szimpatikus ember, talán ezért is él meg egy magánklinikán is, hiszen az emberek szubjektív ítélete sokat nyom egy ilyen helyen, hisz ez hozza az újabb pácienseket. Az elégedett betegeknél nem kell jobb reklám. A doktor úr háromnegyed órán át csevegett velem mindenről. Beszéltünk a műtétről, a jövőről, zenéről, és éneklésről, bicajozásról, és sebészetről. Számára ez a műtét szerintem nem nagy kihívás. Míg én minden percétől félek, addig ő egy rutinfeladatként éli meg. Kitűztük az időpontot. 2011. Január 4. Ez lesz az a nap, amikor egy kicsit elhallgatok, és remélem néhány hét alatt ismét visszanyerem a mostani beszéd, és ének képességeimet. Ma megkaptam a műtéthez szükséges vizsgálatokhoz az összes beutalót, a következő héten ezeket elvégzik rajtam, és ezzel minden összeáll az operációhoz. A jövő év első munkanapján bevonulok a szegedi klinikára és másnap megtörténik aminek meg kell történnie. Félek. Én első perctől azt tanítom a gyerekeimnek, hogy a félelem normális dolog, és nem az a bátor aki nem fél, hanem aki képes legyőzni a félelmét. Ennek pedig számomra nincs más ismert módja, mint, hogy közelebb kell kerülni a félelemhez, és át kell élni az eseményt ami kiváltja. Ez jelen esetben a beavatkozás. A jó hír, hogy ez nem Rák. Legalábbis az eddigi eredmények ezt igazolják. A kimetszett szövetből történő mintavétel eredménye alapján lehet majd véglegeset mondani, de én úgy érzem ezzel sem lesz baj. Bízom benne, mert nem akarom gyengíteni a mentális energiáimat negatív gondolatokkal. Úgy gondolom jó esélyekkel veszek részt a gyógyulásban, jó az általános fizikai és lelki  kondícióm, jól reagálok a gyógyszerekre, hiszen szinte eddig nem is találkoztam velük. Nincsenek függőségeim, amelyek csak bonyolítanák a gyógyulást, vagy a műtétet, mint pl. alkohol, cigaretta. Még mindig titok az esemény de most már nem hallgathatok sokáig. Nehéz megtalálnom azt az optimális időpontot, amikor, már csak kevés van hátra, de még van idő az elfogadásra a beavatottak számára. Főként a tesómmal vagyok bajban, akinek nem akarom a kismama boldogságát csökkenteni, vagy magát az állapotot veszélyeztetni egy állandó feszültséggel. De már előre tudom, hogy elmarasztalnak, amiért nem mondtam meg nekik eddig, de tudom, hogy ez a helyes megoldás. Semmiképpen sem szerettem volna, ha minden egyes előzetes vizsgálatot végig izgulnak. Nem bizalmatlanságból nem árultam el. Nekem volt szükségem erre az időre, hogy tárgyilagosan tudjak beszélni majd róla, és már minden információ a birtokomban legyen addigra. Tulajdonképpen ez az idő most jött el. Úgy érzem, már tudok róla beszélni önsajnálat nélkül, és optimistán, mert bízom a jövőben. Azért ehhez nekem is idő kellett. Lépésről-lépésre oldottam fel a saját személyem fontosságáról alkotott tévhitet. A legnehezebb volt a tényt elfogadni, hogy egyáltalán lehetek beteg.  Mint a legtöbb velem egyidős, én is hittem saját sérthetetlenségemben, és úgy gondoltam ha nem érzek semmit, akkor minden rendben van. Már tudom,egészségünk szintén csak egy illúzió a sok közül ami körülvesz bennünket, és soha nem tudhatjuk testünk mely részén indul el egyik nap valami változás, amiről egyelőre mit sem tudunk, mégis ebben a percben már megpecsételődött a sorsunk. S míg mi éljük a mindennapjainkat a betegség észrevétlenül, és alattomosan veszi át az uralmat a szervezetünk felett. Mikor elfogadtam a nyilvánvaló tényt, hogy előbb vagy utóbb mindenki megbetegszik, és ez alól én sem vagyok kivétel, akkor  egyik önértékelésből a másikba estem. A körülöttem lévő tárgyak valódi értékére hamar rájöttem. Sajnos egy újabb felismerés várt, mely szerint, nincs semmi maradandó, amit létrehoztam életemben. Egyáltalán még a maradandó fogalmát sem sikerült definiálnom. De ezzel még nem volt vége. Amikor rájöttem, hogy mindenki tud nélkülem is tovább élni, már nem az lett a kérdés mi lesz velük, hanem, hogy mi lesz velem. Ez végre sokkal egyszerűbbnek tűnt, mert csak végig kell élnem. Ha már fel sem ébredek az altatásból, akkor ezen nincs mit gondolkodni, amennyiben kedd délután egy kötéssel a nyakamon, még tudom, hogy ki vagyok, akkor az élet folytatódik, és ehhez képest az, hogy milyen minőségben, az megint csak részlet kérdés. Remélem tudok majd beszélni, ha énekelni nem is. De még némán is élnem kell tovább, mert nincs más értékem, csak a gondolataim. A milliárdnyi agysejtem által tárolt emlékek, és szavak halmaza én vagyok magam. Minden tudásom, emlékem, gondolatom, és érzésem velem együtt meghal, de amíg itt vannak a fejemben, és képes vagyok felidézni őket, addig Zéta az individuum létezik. Mindenesetre jó lecke ez, egyben felkészülés az öregkorra, amikor a halál már karnyújtásnyi távolságra kerül a mindennapokban. Megint valami, amit ha átélek, az erősebbé tesz, és reményeim szerint ez tovább növeli bennem az empátiát más emberek irányába is. Talán ettől egy kicsit jobb leszek ismét, és a "jó farkas"  erősödik bennem.
(A jó farkasról bővebben Aranyosfodorka blogjában).

Azt hiszem nem írok több rejtőzködő bejegyzést a témában, a rövidesen nyilvánosságra hozom a hírt, és ezzel egyidejűleg az összes Final Countdown jellegű írásomat is, természetesen előbb az itthoniaknak elmondom, mert azért az mégiscsak durva lenne, ha a blogból szereznének tudomást az életem ilyetén alakulásáról. Közben gyűjtöm magamban azokat az élmény terveket, amelyeket a gyógyulás ideje alatt kívánok véghez vinni. Lesz néhány hetem, amikor nem kell dolgoznom, sőt nem is szabad, végre eleget olvashatok, és csak úgy macskaként élhetem a perceimet, mindössze annak a ténynek örülve, hogy élek.

Ez volt a 100. bejegyzésem. :)