Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. december 23., szerda

Boldog Karácsonyt!

Újra itt van. Akik ismernek, tudják rólam, hogy számomra szinte semmit nem jelent, legalábbis nem ebben az értelemben fontos nekem ez a dátum, mint a nagy többségnek. Ezért most sem fogok átmenni ájtatos manóba! Meglátásom szerint az ország nagyobbik fele ilyenkor két részre szakad. Az egyik rész próbál nagyobb figyelemmel lenni azok iránt akiket szeret, megpróbál pótolni egész éves elmulasztott dolgokat a másik rész pedig a napi átlagosnál is nyomorultabbul érzi magát, mert szembesül saját magányával. A szeretet ünnepe mögé bújó alkoholista apák, és anyák, a robbanáshatáron tartott még elviselhetővé szelídített gyűlölet, amelyben sokan ilyenkor eltöltik ezt a néhány napot, számomra nem a szeretetről szólnak. A családi erőszaknak naponta áldozatul eső nők, és gyermekek szemében ülő félelmet a csillagszóró fénye sem képes elhomályosítani. A fenyőfa mellé kényszerített, lélekben már rég elvált házastársak arcukon erőltetett mosollyal a családi idill groteszk paródiái. A néhány napra intézetből hazavitt gyerekek öröme, az ajándékozási tébolyban elvesző családok doboz méricskélése, még csak nem is hasonlít a valódi szeretetre. Az utolsó fillérig eladósodott emberek pláza rohamát, pedig egyszerűen szánalmasnak tartom. A százezres nagyságrendben legyilkolt fenyőcsemeték, az én szememben felérnek egy szuronyos roham borzalmával. Nem szóltam még az ezekben a napokban is aluljárókban éhező hajléktalanokról, az utcára dobott megunt háziállatokról, a kukákban halálra fagyó újszülöttekről, az utolsó fillérjeikért legyilkolt nyugdíjasokról stb. Sajnos én ezen a két-három napon sem látom a világot jobbnak, sőt az álszent viselkedése csak erősíti bennem a meggyőződést, hogy az irány amerre haladunk rossz. De ez én vagyok, és az én gondolataim.
Talán vannak olyanok is, akik számára a Karácsony feledtetni képes a világ valódi arcát. Remélem vannak akiknek eszükbe jut Jézus, és az Ő üzenete a világnak, és ehhez nem kell feltétlenül hívőnek, vallásosnak lenni. Bízom továbbá abban is, hogy vannak akik számára ezek a napok is ugyanolyan meghitten telnek, mint sok más teljesen átlagos hétköznap, hiszen az egymást megtalálók számára nem kellenek kijelölt napok a szeretetre.
Nekik kívánok ezúton Boldog Karácsonyt!

Valaki másnak pedig: Boldog 26. évfordulót Édesem!

A beillesztett karácsonyi dal pedig egy apró bizonyíték arra, hogy még manapság is születnek igazi dalok.


2009. december 12., szombat

Elfogadni!

Néhány éve olvastam a képen látható könyvet, ami a dalai lámával készített riportsorozat leírása . Ebben találtam a következő gondolatot: „...én, az együttérző, melegszívű és jóindulatú embert tekinteném egészségesnek. Ha az embert az együttérzés és a jóindulat vezeti, akkor valami automatikusan megnyit benne egy belső ajtót. Ezen keresztül aztán könnyebben tud kommunikálni más emberekkel. Ez a melegség egyfajta nyitottságot teremt. Az ember egyszerre rájön, hogy minden emberi lény ugyanolyan, mint ő, tehát könnyebb is lesz velük kapcsolatot teremtenie.
Mindez az internetes cikkekre írt hozzászólásokról jutott eszembe. Már többször megfogadtam, hogy nem olvasok kommenteket, mert mindig felhúzom magam, az emberek, rosszindulatán és szűklátókörűségén. Egyesek olyan elvakultan képesek gyűlölni, hogy nincs az a józan észérv, amely képes lenne őket jobb belátásra bírni. Azt figyeltem meg, hogy bármiről is szóljon a cikk, a kommentekben rögtön megjelenik a két véglet, aki meg sem próbálja az ellentábort megérteni, köztük pedig ott vergődnek a békítő szándékú józanok, akik mindkét fél helyzetébe képesek magukat beleélni, és kétségbeesett kísérleteket tesznek a villámok kicsorbítására, amelyeket a két tábor egymásra záporoztat. A hozzászólások kivitele, szókincse, megfogalmazása, és helyesírása („tudhassa”, „láthassa”, „nyalhassa”) sokat árul el a hozzászólókról. De engem nem az intelligencia különbségek zavarnak, hanem a hozzászólásokból áradó elvakult rosszindulat. Az egyik ilyen cikk hónapok óta egy egyszerű tényről szól. A szomszédos falu polgármestere lopott a közpénzekből. Nem ő az első, és nem is az utolsó. Régi nagy igazság erre a magyar közmondás: Alkalom szüli a tolvajt. Csak nagyon kevés ember nem lopna az ő helyében, többet-kevesebbet, de lopna. A baj azzal van, hogy ezt megteheti, mert a törvényi szabályozás nem elég következetes ennek megakadályozására. Amíg vannak kiskapuk, addig használni is fogják ezeket. A két tábor közben, nem kevés energiát fecsérel arra, hogy egymást gyalázza a kommentekben. Pedig a megoldás egyszerű. A polgármestert el kell zavarni. Ezen nincs mit ragozni. Átlépett egy határt, ezzel elvesztette azt a bizalmat, amit a választói megelőlegeztek számára. Ha lenne önkritikája, magától is lemondana. De nem csak polgármester ügyben ilyenek a kommentek.
A „kedvenceim” az autós- kerékpáros-gyalogos perpatvarok. A különböző jármű típusok vezetői úgy tekintik a másik járműtípust vezetőket, mintha azok nem is emberek lennének, hanem egy külön faj.

Az autósok szerint minden kerékpáros
  • szabálytalanul közlekedik,
  • nem rendelkezik jogosítvánnyal,
  • semmi keresnivalója az úton, mert az út az autóké,
  • éjszaka kivilágítatlanul bukkan elő a sötétségből,
  • rendszeresen áthajtanak a piroson,
  • nem adózik, nem járul hozzá a közutak fenntartásához, például a benzinbe épített adókkal (???),
  • nem fizet súlyadót sem (a 16 kg-os bicajra) :),
  • a biciklis azért biciklizik, mert ők a társadalom alsó rétege és nincs pénzük autóra (1millás bicajokkal) :)
A bicajosok szerint:
  • az autó nem városba való, és egyáltalán a bolygóra sem,
  • az autós lusta, elzsírosodott ember, akinek saját kényelme mindennél fontosabb,
  • az autós szándékosan rombolja a környezetét,
  • úgy megy mint az őrült, és leszorítja a szegény biciklist az útról,
  • parkolással elfoglalja a kerékpárutakat,
  • a parkoló autósok szándékosan nyitják rájuk az autóajtót, :)
  • ezen kívül ők a globális felmelegedés, és az emberiség kihalásának legfőbb okozói
    valószínűleg már a dinók kihalásában is kulcsszerepet játszottak.:)
A gyalogosok, mind a két tábort utálják, mert:
  • az autósok az életükre törnek a zebrákon,
  • a kerékpárosok pedig ötvennel cikáznak a járdán, ahol semmi keresnivalójuk nincs.
A kommentek meg sem próbálják a másik tábort elfogadni, számukra az egyetlen üdvözítő megoldás, a teljes célcsoport azonnali gázkamrába küldése lenne. De hol marad a tolerancia? Tényleg meg lehet ítélni autósok, gyalogosok, kerékpárosok ezreit néhány negatív tapasztalat alapján? Ez olyan mintha annak tudatában, hogy vannak pedofilok, kijelentenénk, hogy mindenki az. A harcos Critical Mass-esek miért nem értik meg, hogy bármennyien is lesznek, akkor is lesznek autók, és köztük kell közlekedni, márpedig velük szemben ők a sérülékenyebbek. Az elvakult autófetisiszták miért nem örülnek annak, hogy ahány kerékpáros közlekedik, az egy sem autóban ül, így számára lesz könnyebb a közlekedés. Ezenkívül, a kerékpárosok számának rohamos mértékben növekedése egy jelenség, ezzel meg kell tanulniuk együtt élni. Én személy szerint elítélem azokat, akik nem tartják be a közlekedési szabályokat, és ezzel másokat veszélyeztetnek, de ez nem jármű függő. Én rengeteget bicajozom, mégis azt kell mondanom, hogy ehhez képest alig van „meleg” helyzetem. Miért? Mert szabályosan megyek, éjszaka öt(!) lámpával, és számtalan fényvisszaverővel teszem magam láthatóvá. Keresem az autósokkal a szemkontaktust, és csak akkor indulok el —a biztos elsőbbségem tudatában is— ha látom, a másik fél viselkedésén, hogy ezt az elsőbbséget neki szándékában is áll megadnia számomra. Ha ezt nem látom, azonnal lemondok az elsőbbségemről, és szélesen mosolyogva integetek biztatva az áthaladásra, és arra, hogy lehetőleg minél hamarabb tőlem távolra kerüljön, mindkettőnk biztonságának érdekében. SOHA nem megyek át piros lámpán szándékosan, ha van más lehetőség nem közlekedek kerékpár számára tiltott utakon. De sajnos a magyar viszonyok ezt nem mindenhol teszik lehetővé. Néhány faluban a kerékpárút kiépítése abban merül ki, hogy kijelölnek egy 50 éve készült, betonlapokkal lerakott járdát a főutcán, ami házanként kettő darab vízkifolyó csatornát tartalmaz, a házak előtti fák lelógó ágai kiütik a bicajos szemét, és az udvarokról a legváratlanabb pillanatokban lépnek féktávolságon belül elé a lakók. A szabadon engedett házőrzők adrenalin fokozó, és gyorsító hatásairól már nem is beszélnék. :) Ebben az esetben nem szívesen, de az autók között megyek tovább, még akkor is ha ezt tábla tiltja, mert a józan eszem szerint ez a kevésbé veszélyes. KRESZ változás ide, vagy oda, én továbbra sem fogok egyirányú utcában szembe haladni a forgalommal, mert ezzel a frászt hozom az autósokra, nem beszélve az utca végét keresztező úton közlekedőkre, akik joggal nem számítanak ebből az utcából előbukkanó járműre. Ugyanígy továbbra is —a lehetőségekhez képest— igyekszem minél szorosabban az úttest jobb szélén haladni, minél kevesebb fennakadást okozva ezzel a mindig siető autósoknak. Persze néha ez sem egyszerű, mert az útjavítóknak van egy zseniális találmánya a nyomvájuk megszüntetésére, amikor is a feltorlódott aszfalt púpot nemes egyszerűséggel felmarják egy géppel. A púp eltűnik, helyette azonban egy hosszirányú hornyokat tartalmazó bicajkerékcsapda marad az útszélén, ami még egy ilyen bicajosnak is kihívás mint én, aki 7-8 ezer km-t tesz meg évente drótszamáron. A közlekedés egy össznépi játék. Mindenki részt vesz benne. Annak minősége a résztvevők magatartásától sokkal inkább függ, mint a törvényi szabályozáson. Lehetne kiosztani a kerékpárokra is rendszámtáblát, de akkor legyen a gyalogosokon is? :) A téli kihalt kerékpárutak valóban luxusnak tűnhetnek a kihasználatlanságuk miatt, hiszen kevés elvetemült van, aki télen is teker, de ez még nem azt jelenti, hogy szükségtelenek, mint ahogy a strandokat sem szüntetjük meg csak azért mert szezonálisan képesek működni. Lehet jogosítványt előírni a kerékpárosok számára, de ahogy elgondolkodtam, és számba vettem bicajos ismerőseimet, alig találtam olyant, aki nem vezet autót is egyben. Az alkohol fogyasztással ugyanez a helyzet, gyalogosként is veszélyes, és ha a kerékpáros büntethető ez alapján, akkor a gyalogos is legyen felelősségre vonható, ha közúti balesetet okoz ittasan. De ezek csak a törvényi szabályozás kérdései. A fő probléma, az, hogy mindenki ellenségnek tekint mindenkit az úton. Kialakult egyfajta a biológiai táplálkozási lánchoz hasonlatos hierarchia. Az egyik hazai humorista ezt le is írta:
Kamionsofőr—>autóvezető—>motoros—>kerékpáros—>gyalogos—>galamb. :)
Az a vicc, hogy ez nem vicc. Ez a fajta egymáshoz hozzáállás fényévekre van attól, amiről a dalai láma őszentsége beszél, ez még akár adódhatna, a keleti és nyugati kultúrák eltéréseiből is, de a fő problémát abban látom, hogy nem is igyekszünk közelíteni a keletiek életszemléletéhez, miközben csodálkozunk saját mindennapos boldogtalanságunkon. A boldogság elsajátítható művészet. Mások elfogadása ennek a tanulási folyamatnak csak egyik komponense, és amíg erre képtelenek vagyunk, addig saját mentális nyomorunk is állandó tartozéka marad életünknek. Mindenki használja a neki tetsző járművet, autózzon, kerekezzen, vagy gyalogoljon. A lényeg, hogy ne rajtam keresztül tegye ezt, ha nem muszáj. Vaya con dios!

2009. december 5., szombat

PSA=14

A férfi végigolvasta a hirdetést, és tetszett neki. Szűrővizsgálat ingyen. Ebben a korban ez már igencsak szükségszerű, de eddig még sosem vette a fáradtságot, hiszen annyi minden fontosabb dolga volt ennél, és a mindig kevés idő, és pénz állandóan határt szabnak az ember vágyainak. Egy pillanatra még átfutott az agyán, hogy talán valami sorsszerű találkozás ez a hirdetéssel, és talán nem véletlen, hogy éppen most került a szeme elé az imént olvasott reklámszöveg, de ezt gyorsan elhessegette magától, hiszen jól érzi magát, és sosem árt az elővigyázatosság. Egyébként is, tíz perc az egész, és a biztos tudás megér ennyit. Amikor eljött a nap, a rá jellemző jókedvvel érkezett a vizsgálóba. Csak egy kicsit volt kellemetlen, de tényleg nem tartott az egész tíz percnél tovább. Néhány percen belül megvolt az eredmény is. A vérből vett mintában található prosztata specifikus antigén (PSA) szint jóval meghaladja a normális értéket, ami tumorra enged következtetni. Ebben a pillanatban a férfi átlépett egy másik dimenzióba. A nap már nem olyan szépen ragyogott, mint egy perccel ez előtt, az élet már egyáltalán nem tűnt végtelennek. Mindaz, ami eddig nagy jelentőséggel bírt, munka, pénz, hosszútávú tervek, hirtelen mikroszkopikus méretűre zsugorodtak. Minden elveszítette a jelentőségét csak attól, mert a szervezet által termelt számtalan fehérje közül az egyik nagyobb mértékben van jelen a vérében. Kábultan állva hallgatta az orvos további vizsgálatokról, biopsziáról szóló magyarázatát, csak töredékét fogva fel. Agyában gondolatok kergették egymást, fontossági sorrendek elemei cseréltek helyeket. "Még nincs minden veszve", próbálta nyugtatni magát hiszen még nem százszázalékos a diagnózis. A biopszia kellemetlen volt, és már közel sem azzal a nyugalommal várakozott az eredményre, mint első alkalommal. A tumor megerősítést nyert, de ez már valahogy meg sem lepte. Ismét orvosi magyarázatok jöttek, többféle menekülőút, de mindegyik hasonló eredményekkel végződik. Sugárkezelés, kemoterápia, műtét. Sok hűhó mindössze három évnyi hosszabbításért. Mert ezt megmondták. Az életkilátásai három évig garantálhatóak. Amíg hallgatja az orvos száraz tényszerű jövőkép alternatíváit, arra gondol, hogy orvostudományunk barbár eszközei, ami amputál, kimetsz, és leéget, megmérgez, vagy radioaktív sugárral bombáz beteg szerveket, teljesen alkalmatlan a szervek megjavítására, újraépítésére. Csak a betegek középértékének uniformizált futószalagszerű kezelését nyújtja. Képtelen egy embert önálló esetként kezelni. Márpedig az emberek közel sem egyformák. Ahány ember annyi történet, előélet, genetikai adottság. Ezért van, hogy ugyanaz a kezelés teljesen más eredményeket hoz különböző embereknél. Az orvos reményt keltően beszél emberekről, akik már tizenöt éve élnek ezzel a problémával, és jótékonyan hallgat azokról, akiknek ez nem sikerült. Három év. Istenem! Mennyire kevés ez az idő. Ebben a korban, már száguldanak a hónapok. Mire elég ezer nap? Hatvan éves. Mégis most úgy érzi, még annyi mindent nem látott, még annyi mindent szeretne megtapasztalni. Kevés az idő, és ezt még a rengeteg kezelés, és az utolsó szakasz gyötrelmei is rövidítik. Egy hetet kapott a döntésre. Ez alatt kéne választania, hogy milyen típusú beavatkozást szeretne. De ő leginkább újra azon a vasárnap délelőttön szeretne újságcikkeket olvasgatni, és legyinteni az ingyenes szűrésről szóló hirdetésre. Ebben a pillanatban szeretné nem tudni az igazságot, hogy a testében már valami eldőlt, hogy a visszaszámlálás felgyorsult.
Mi a kívülállók közben próbáljuk őt megérteni, beleélni magunkat helyzetébe, mintha csak éreznénk, ez velünk is bármikor megtörténhet. Szemünkben ő már biztosan látja a szánalmat, ahogy elhatárolódunk tőle, mintha ő már egy másik csoporthoz tartozna, akivel nem számolunk hosszútávon. Eszünkbe jut minden apró gonoszságunk, amit vele szemben elkövettünk, és ezért most titokban nagyon szégyelljük magunkat. Bűntudatunk észrevétlenül kényszerít bennünket és próbálunk vele kedvesebbnek lenni, hiszen tudjuk, hogy a javításra már korlátozott az idő. Ahányszor ránézünk eszünkbe jut, hogy az életünk nem végtelen, nagyon is véges. De abban a pillanatban, ahogy kikerülünk ebből a közelségből, ismét felülkerekedik a boldog tudatlanságunk, ami születésünk óta azt sugallja, hogy örökké élünk. Tisztább pillanatainkban azonban tudjuk, hogy könnyen előfordulhat, hogy ő még mindig vígan olvassa vasárnap délelőtt az újságokat, amikor mi már régen nem leszünk, hiszen ugyanúgy nem biztos az sem, hogy mi túléljük a következő három évet, amennyire bizonytalan az a a diagnózis mely szerint ő már csak három évig élhet.