Október 28 reggel nyolc óra. A szekszárdi kórház egyik legújabb épületében — a 1996-2006-ig épített műtőblokkban— ülök egy padon. Körülöttem az ápolószemélyzet jön-megy, kávézik, dohányzik. Nekik ez a nap is olyan mint a többi, egy műszak a sokból. A mai az utolsó vizsgálat, a neve aspiratios mintavétel. Ezzel körbejártuk a témát, mindent tudunk a pajzsmirigyen keletkezett göbről. Pedig néha jobb lenne a létezéséről sem tudnom. Kicsi a világ, pláne Szekszárd. Az egyik ápolónőben felismerem Böbét az egyik kedves ismerősömet. Ez egy kicsit megnyugtat. Nem mintha jelenlététől bármi is könnyebb lenne, vagy a vizsgálat eredménye változna, csak egyszerűen az ember valamiért nagyobb biztonságban érzi magát, ha a másik fél nem egy idegen. Böbe külön megérne egy blogbejegyzést, hiszen néhány éve saját veséjét adta kisebbik fiának, és már ez a tény is sokat elmond Róla. Azt hiszem az ápolónői szakmát az ilyen nőknek találták ki. Ezek a nők a történelmen át ott voltak mindig velünk, frontokon, és zárdákban, tömegkórházakban, és puccos magánklinikákon. Ápoltak, kötöztek, reményt adtak mosolyukkal, és fogták a kezünk az utolsó perceinkben. Ők a mindennapok szürke, névtelen hősei, akik nélkül a világ színei is fakóbbak lennének. Böbe elkéri a beutalóm, és lassan beindul a kórházi gépezet, és mint egy emberfaló szörny kezdi benyelni egyenként a pácienseket. Hamarosan én is bejutok a vizsgálóba, és elfoglalom helyem az ágyon. Jön a szokásos ceremónia az aláírással, mellyel elfogadom a rám váró elkerülhetetlent. Mivel a másik alternatíva valószínűleg sokkal rosszabb, így nem túl nehéz választanom ma sem. Közben csevegnek, csak úgy nők egymást közt, mintha ott sem lennék, nem tudom eldönteni, hogy ezzel az én feszültségem kívánják oldani, vagy ennyire nincsenek már tudatában, hogy az ágyon fekvő beteg egy ember. A doktornő ultrahangos kép alapján mélyeszti nyakamba a tűt, cseppet sem jó érzés, de inkább kellemetlen, mint fájdalmas. Aztán megszúr még egyszer, majd harmadszor is, és csak reméljük mindketten a végén, hogy a minta tartalmaz értékelhető sejteket is. Eredmény két hét múlva. Így mennek a hetek, egyik a másik után. Egy tökéletes világban, már mindenen túl lehetnék, hiszen az összes elvégzett vizsgálat ideje, ha összeadom őket, nem éri el a két órát sem, Magyarországon ehhez négy hónapra van szükség 2010-ben. Tegnap egy szegedi magánklinikával ismerkedtem a honlapján keresztül, amit egyik ismerősöm ajánlott. Úgy gondolom a műtétet náluk fogom elvégeztetni magamon, mert egyszerűen nem bízom az itteniekben. Paradox dolog, hiszen Szegeden is idegenek az orvosok számomra, mégis jobban hiszek abban, hogy egy gazdasági vállalkozásként működő orvoscsoport érdekeltebb a betegei gyógyulásában, illetve megfelelőbb körülményt tud nyújtani, mint az állami intézmények. A pénz pedig mellékes ebben az esetben, mert hálapénz nélkül úgysem működik itt sem a dolog, Szegeden ezt díjnak hívják. De ezért a pénzért nem várakoztatnak 5 órát a rendelő ajtaja előtt, egy két perces konzultációért, emberi módon beszélnek velem, és meghallgatják a panaszaimat. A mai vizsgálat eredményével a kezemben, már megkereshetem az egyik sebészt és beírhatjuk a naptárba a műtét időpontját is.
Figyelmeztettek, hogy a nap folyamán ne végezzek nehezebb fizikai tevékenységet, mert a megsértett pajzsmirigy nagyon vérzékeny , és könnyen bevérzik. Szerencsére egyébként sem terveztem kőfejtést, vagy extra műszakot a sóbányában.Néhány tűszúrás volt az egész, mégis milyen kellemetlen érzés! Az átszúrt nyaki szövetek, fájdalommal tiltakoznak a háborgatásuk ellen. Számomra mindez egy kis előleg a műtét utáni komolyabb fájdalmakból, felfogható ráhangolásnak, vagy edzésnek is, ami felkészít a jövőre. Nem kérdés, hogy nagyon rossz lesz az első néhány hét, hiszen a lélegzés, nyelés, beszéd, a fej mozdítása, mind itt történik egy helyen, finom harmóniában ami évtizedek óta kialakult. Ebbe az egyensúlyba vág bele majd a szike, és tép ki egy olyan szervet, ami születésem óta szolgálta a szervezetem, anélkül, hogy én tudtam volna róla bármit. Most úgy érzem soha nem leszek arról meggyőzve, hogy ez az egész beavatkozás egyáltalán szükséges. Elfogadom, amit rám ró a sors, de inkább azok miatt akiket szeretek. Ha magam lennék a világon, család és feleség nélkül, valószínűleg nem foglalkoznék az egésszel, hanem felülnék a rekumbensre, és tekernék, amíg erőm van a továbbjutáshoz. De az életemmel nem csak magamnak tartozom, hanem azoknak is akik engem szeretnek. Így az egészségügyi futószalag tovább kanyarog velem, és én szinte kívülállóként nézem, ahogy a leállítógomb —amit most még olyan könnyű lenne megnyomni— egyre távolabbra kerül tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése