Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. május 29., péntek

"Pretty woman, give your smile to me..."

Nem szeretem tipizálni az embereket, mert úgy hiszem nem szabad senkit megítélni első benyomásból, és volt már példa rá életemben, hogy akit kapásból unszimpatikusnak éreztem félév múlva az egyik legközelebbi emberré vált a szememben. Mégis minden idegent valahová rögtön besorolok az első találkozáskor, és azért ez a minősítés az esetek többségében, nagyon megközelíti a későbbi viszonyunkat. Ez jutott minap eszembe, annak kapcsán ahogy hazafelé tekertemben a fekvőbicajra reagáltak az autósok. Bármennyire elfogult vagyok a rekuval szemben, azért azt belátom, hogy elsőre nem mindennapi, leginkább murisnak ható látványt nyújt. Jön szembe egy valamin fekvő ember, lábai az égben tekerik a pedálokat, hátul lobog a biztonsági zászló, és csak sejteni lehet elsőre, hogy ez is egy kerékpár. Volt egy ismerősöm, aki mikor később találkoztunk, megkérdezte hány kereke is van a járműnek, mert ő egyszerűen nem volt képes a látványt elsőre befogadni, és még egy ilyen alapvető részletre sem emlékszik. :) Tehát a látvány minimum figyelemfelkeltő, és amit megfigyeltem a fogadtatásával kapcsolatban az elmúlt év során, az alkalmas lenne pszichológiai tesztnek is egy idegklinikán.
  1. csoport: Gyerekek:

    Ők az én legnagyobb és feltétlen rajongóim. Útközben ők azok akik az autókból, amíg csak láthatnak hátratekeredve figyelnek, a parkokban, és udvarokban a játékot abbahagyják, és addig néznek utánam amíg csak látható vagyok. Én is őket szeretem a legjobban, hiszen mindig mosolyognak, őszintén lelkesednek, és még talán nincsenek bennük azok a később kialakuló tulajdonságok, amelyek elfedik azt a belső érzetet, amivel képesek átélni azt az élményt amit számomra jelent egy ilyen bicajjal túrázni. Biztos vagyok abban, hogy a gyermekkor, és a repülési vágy összetartozó fogalmak, ahol a bicikli a repülésnek egy pótszerét jelenti. Az analógia persze folytatható, hogy minden rekusban, bicajos felnőttben van még valami, ami a gyermekkorból származik, és ez az oka, hogy képesek lelkesedni a kerékpárért, és minden gondjukat felejtik, ha a pedálokat tekerve újra "repülhetnek". Remélem a most rámcsodálkozó gyerekek közül lesz néhány, akiben olyan gondolatokat ébreszt a fekvő bicajos turista látványa, hogy egyszer majd ő is belekóstol ebbe a létformába.

  2. második csoport: Szimpatizánsok:

    Valószínűleg ők a társadalom, optimistább, álmodozóbb, és elviselhetőbb rétege. A fekvőbicajost meglátva, rögtön széles mosolyra húzódik arcuk. Integetnek, néha dudálnak is tetszésnyilvánításul. Ha éppen állok, szóba elegyednek velem, és ilyenkor mindig ugyanolyan szimpatikusak, mint amikor az úton találkozom velük. lelkileg biztosan közelállóak az én lelkivilágomhoz, mert lelkesedni tudnak egy vacak bicikliért is, és ezt nem a gyerekkor letűnt világához sorolják, hanem a mindennapi élet egy kellékének tartják. Ők még átfordíthatóak, meggyőzhetőek, hogy a kerékpár lehet az utazás egy nagyon kellemes alternatívája is, azon kívül, hogy remek kikapcsolódást, és mindennapi mozgást jelent.

  3. csoport. Közönyösek.

    Bennük már valami kiégett. Vagy nem is voltak soha másmilyenek. Átnéznek rajtam, nem látnak az egészben semmit. Tudomásul veszik, hogy létezem, és vannak ilyen közlekedési alkalmatosságok. Nem tudom őket elképzelni másnak, csak megkeseredett, cinikus, humorérzék nélküli embereknek. Valahol a gyermekkor következtében olyan lelki hatások érték őket, ami arra tanította őket, hogy csak a realitásoknak van létjogosultsága, és az egész élet egy örömtelen, keserű folyamat, és ezen nem lehet változtatni. Az utakon velük nincs más baj, hiszen a saját szomorúságukból alig látnak ki, így én is csak egy közlekedő vagyok a több ezerből, akivel számolniuk kell.

  4. csoport: "Vadak" (copyright by Dr. Joó Antal):

    Tőlük félek. Gátlástalanok, gonoszak, kiszámíthatatlanok. Ők azok, akik engem nem vesznek jármű számba. Velem szemben előznek, rám húzzák a kormányt, hogy a pótkocsi csak centiméterekre van tőlem, így kénytelen vagyok a bicajos számára cseppet sem veszélytelen padkára, illetve árokpartra húzódni. Ők nyomják meg közvetlenül mellettem (a fülemtől két méterre) a kamion légkürtjét, minden különös ok nélkül, hiszen szabályosan közlekedem, és semmi nem akadályozza őket abban, hogy gond nélkül megelőzzenek. Tőlük kapom a sok "kedves" gesztust, mint pl. amikor ásványvízzel öntenek le menet közben, valamint a "lusta dög", "rohadjál meg", és hasonló kulturált és nem győzöm hangsúlyozni teljesen indokolatlan megjegyzéseket is. Bennük a közöny már átcsapott gyűlöletbe, szerintük az autókon kívül senki másnak nincs joga az utakon tartózkodni. Szerintük minden kerékpáros hülye, a KRESZ-ről fogalmuk sincs (B,C kategóriás jogsival biciklizem). Szellemi szintjüket pótolja az autó sebessége, tömege. Persze én már megszoktam őket is, nem szólok vissza, nem mutogatok, ha kell simán lemondok az elsőbbségemről is, mivel nincsenek szuicid hajlamaim, erre szükség is van gyakran. Ez a csoport viszonylag kevés tagot számlál, mégis éppen elég ahhoz, hogy sok ezer nem csak bicajos közlekedőt veszélyeztessen. Ők az autósokhoz is így viszonyulnak, és képesek az egész mecseki szerpentint végig cobra 11-ezni, :) csak mert valaki megelőzte őket, és ez sérti a hiúságukat.
Egy évnyi fekvőbicajozás elég volt a négy csoport megfigyelésére. Szerencsére az első két csoport annyi pozítív energiát képes adni, hogy a másik kettő, különösen a negyedik okozta sérülések hamar felejthetővé válnak. Persze azt is tudom, hogy fel lehet fedezni ezeket a csoportokat a bicajosok köreiben is, és itt szeretnék elhatárolódni a radikális, autókat pumpával oldalbacsapkodós Critical Mass élharcosoktól, mert hiszem, hogy nem ez a megoldás, illetve ez csak súlyosbít a kerékpárosok így sem túl kedvező megítélésén. A megoldást az élet minden területéről hiányzó tolerancia jelentené. Ehhez pedig nem is kéne sok, csak annyi, hogy kezdetnek elkezdjünk mosolyogni egymásra. Egy mosoly nem kerül semmibe. Talán kis idő elteltével rádöbbenhetnénk, hogy a másik járművel utazó ember pont olyan mint én, nincs miért gyűlölni.

2009. május 23., szombat

Nokia 5800 Xpress Music


A magyar mobiltelefon korszak kezdete óta van mobiltelefonom. Mégis a vállalkozói időszakom elmúltával azt lehet mondani mára alig használom. Mégis szükségem van rá, az éjszakai zenélések miatt, és a sok magányos bicajozás közben sem jön rosszul, ha elérem azokat akiket szeretek. Úgy gondoltam, hogy egy mobil mindegy hogy milyen, hiszen úgyis csak az alapfunkciókat használjuk a szolgáltatások közül. Tavaly nyáron arra kellett rádöbbenjek, hogy már egy rövid túrához is kell egy mobil, egy mp3 lejátszó, egy fényképezőgép, illetve a tavalyi horvát túrán amikor eltévedtünk a dombok között, mit nem adtam volna egy GPS-ért, hiszen a papír térképemről komplett települések hiányoztak. Már többször szükségem lett volna egy-egy információra is ilyen alkalmakkor, amit a netről néhány másodperc alatt képes lennék levadászni, de ehhez kéne egy olyan készülék amin megtehetem. Így aztán amikor először olvastam a Nokia 5800 készülékről, rögtön megfogalmazódott bennem az igény, hogy nekem egy ilyen kell. Eddig a közel 100 ezer forintos ára visszatartott, de most - gondolom a ballagások miatti akciók következtében - ez az ár megfeleződött, így a múlthéten vásároltam egyet az óhajtott csodamasinából. A kis kütyü hozza azt a formát, amit elvártam tőle. Először is szeretem a nagyméretű kijelzőt ami érintőképernyőként működik, és még az én cseppet sem nőies ujjaimmal sem probléma a qwerty billentyűzettel egy e-mail, vagy sms pillanatok alatti beírása, de ha ez nem lenne elég, a hozzá kapott "ceruzával" kézírással is írhatok, amit rögtön átalakít gépi betűkre a szoftver. Ez számomra fontos dolog, mert engem az sms írástól pontosan ez a primitív egy gombot ötször megnyomós beviteli mód tartott mindig vissza. Sosem értettem miért nem találnak ki ennél barátságosabb módszert a betűk, főként az ékezetes betűk bevitelére. Eddig nem sikerült olyant kitalálnom amit nem tudott volna a telefon és én szerettem volna, hogy tudjon. A symbián oprendszer ennél többre is alkalmas, hiszen telepíthetek bármilyen programot a telefonra, például akárhány nyelvű szótárat, msn-t stb. De számomra a lényeg az, hogy ez a sok funkció egyetlen készülékben foglal helyet, és csak ezzel kell foglalkoznom. Ez pedig nem nagy ügy, hiszen egy napelemes akkutöltővel minden igényt kielégítő útitársammá teszem.
Amikor elkezdtem az ismerkedést a készülékkel, azon gondolkodtam, hogy mennyire kevés a mellékelt használati útmutatóban található információ ehhez a készülékhez. Az első telefonomhoz egy vastag brossúra tartozott, holott a telefon tudásban 10%-át sem tudta az új készülékének. Közben eltelt 15 év, és a gyártók már alapértelmezettnek veszik, hogy mindenki eligazodik egy menüstruktúrában, és mivel már mindenkinek volt, van mobilja, így nem szükséges megmagyarázni olyan alapvető fogalmakat, mint wlan, bluetooth,gps, smtp szerver. Azért talán még mindig nem ártana egy kicsit jobban szájbarágni egy ehhez hasonló használati utasításban a dolgokat, mert lehet, hogy a szegény kuncsaft, csak a következő számlánál döbben rá, hogy a mobilinternet csoda jó dolog, de ezzel egyenes arányban költséges is. Én egy kicsit az átlagnál mindig is jobban érdeklődtem az informatika irányában, ezért is tanultam meg a programozást "vénségemre", így nekem nem jelentett nagy gondot "belakni" a telefont. Megdöbbentő a fejlődés, ha az ember csak 5 évenként vásárol új készüléket. Persze egy ilyen telefon fényképező része sosem fog olyan képeket készíteni mint Exit csoda fotoapparátja, a zenelejátszója nem ad olyan szolgáltatásokat, és minőséget, mint egy Ipod, a GPS-e is elmarad, egy komolyabb navigációs berendezéstől, de nem is szabad elvárni ugyanazt tőle. Ha így állunk hozzá akkor nem fogunk csalódni, hiszen egyetlen tenyérnyi kütyüben velünk lesz minden, amire útközben szükségünk lehet, és az már csak hab a tortán, hogy a készülék szép is. Persze mindez nem jelenti azt, hogy innentől mobillal a fülemen élek, mert pontosan ugyanúgy kezelem mint elődeit, és ha nem akarom, hogy zavarjanak, ezt is kikapcsolom, vagy elnémítom. Ez egy kicsit technokrata bejegyzés lett, de ilyen is kell néha! :)

2009. május 21., csütörtök

Child in time


Apának lenni nem könnyű, jó apának még nehezebb. A legnehezebb helyzeteket az okozza, mikor a csemete lelkébe gázol valaki, és nem tudok semmit tenni a védelmére. A dühtől vicsorgok, tehetetlenül átkozódom, és körülbelül ez minden amire képes vagyok, illetve ami még nem ütközik büntetőtörvénykönyvben foglaltakba. A mai fájdalmam okozója a képen látható hölgy. Ő az én kislányom, éppen csak egy kicsivel több mint 14 éves, ebből következően nyolcadik osztályos. A nyolc év valahogy számára nem volt elég ahhoz, hogy osztálytársainak felfedje magát abból a páncélból, amelybe az iskola mindennapjaiban elrejtőzött. Igen, ő egy kicsit más. Konzervatívabb, nem harsány, és nem törtető. Kihalófélben lévő tulajdonságokkal bír. 14 éves korára nem lett egy miniatűr prostituált, annak minden külsőségével, nem lett a nagy EMO mozgalom képviselője sem ,ami most oly divatos a fiatalság köreiben. Érez, és érzékeny. Kilóg a sorból, ő lett a "gáz" az osztályban. Szerencsétlenségére, a legtöbb osztálytársnőjénél még szebb is, és ez már önmagában is elég lenne néhányuk számára az utálathoz. Különben is a gyerekek világa kegyetlen, sőt néha inkább szándékosan gonosz. A feleségemmel mi ilyen értelemben egyszerűen életképtelen gyerekeket nevelünk, és olyan családi környezetet biztosítunk, ami olyan mint egy csigaház. Ahol mindig jó meleg van, ahol béke van és nevetés, és ez néha hátrány. Mert a világ nem ilyen. Ma már az utcán annyi atrocitás érhet egyetlen nap alatt is, ami elég lenne egy évre. Az én kicsi virágom áll egyedül a beton tömbök közt, és nem talál táptalajt, éltető napfényt. Számára ez a világ kirekesztő, nem ismeri a nyelvét, nem vágyik a kliséire, de szeretne valahová tartozni és boldog lenne egy őszinte érzéstől, de csak érdek barátságokat lát, és elkülönült hordákat. Nekem pedig megszakad a szívem, amikor sokadszor, zokogva jön haza az iskolából, és alig tudja elmesélni, hogy az eddig annyira várt osztálykirándulásra nem szeretne elmenni, mert a lányok már elosztották, hogy ki kivel fog egy faházban aludni, és számára sehol sincs hely. Valamint hogy az egyik hangadó lány megállapította, hogy "az Olívia gáz". Mondja ezt egy olyan lány, akinek az édesanyját nemrégiben idegösszeomlással kezelték az idegklinikán, amit az alkoholista apuka áldásos hatása váltott ki. Ő megtanulta megvédeni magát, és irányítani az eseményeket, hiszen másként nem éli túl a gyermekkort. Persze az én kislányom ismét a könnyebb utat választja, és egyszerűen nem megy el a már befizetett osztálykirándulásra, ami véleményem szerint egy újabb visszahúzódás a csigaházba. Mégis megértem, hiszen azt hiszem én is ezt tenném a helyében. Mert otthon jól érzem magam, minden más bizonytalan, és sérülni senki sem szeret. Annyira szeretném megoldani a problémát, de erre egyedül csak ő lenne képes. Igaz Ő úgy érzi az egész nem ér annyit, hogy más legyen, mint aki valójában, és talán ebben is igaza van, mert nagy tévedés azt hinni, hogy minden megvalósítható akkor is ha arra belsőleg alkalmatlanok vagyunk. Mégis most szeretném legyilkolni a teljes iskolát, és még ez sem biztos, hogy helyre állítaná a lelki békémet. Annyira naív nem vagyok, hogy azt gondolnám, hogy lelkiismeretfurdalásuk támad holnap az osztálytársaknak attól, hogy Olívia nem lesz ott, valószínűleg észre sem veszik, mint ahogy teszik akkor is ezt, amikor fizikailag mellettük van. Ennyit a közösség szépségeiről. Holnap nem lesz osztálykirándulás számára, és míg a többiek gond nélkül lubickolnak Kehidakustányban ő ismét azokkal a lányokkal beszélget msn-en akikkel még sosem találkozott, mégis sokkal jobban szeretik őt, mert tudják, hogy egy melegszívű tünemény, akire lehet barátságot építeni. Abban is biztos vagyok, hogy amíg rágcsálja azt a csipszet ,amit a buszon szerett volna megenni, eszébe sem jutnak a hideg, és gonosz osztálytársnői, akik számára minden gáz ami nem olyan mint ők. Azért én titkon remélem, hogy a mai hangadók húsz év múlva, egy alkoholista pasi feleségeként naponta átélik azt a félelmet, kiábrándultságot, szeretethiányt, amit ma a lányomnak okoztak.

2009. május 10., vasárnap

King of the road


Kerékpárosként közúton, néha az az érzésem támad, mintha egyszerre elment volna minden autósnak az esze. Vagy mintha az autókat vezető emberek egy külön embercsoportba tartoznának, akik valamikor a jogosítványuk, és első autójuk megszerzésének ideje táján, elveszítették minden realitásérzéküket. A fizikai tárgyak elmozdítása az utóbbi évszázadban drámaian felgyorsult. Míg néhány száz éve nyolc óra alatt Ferihegyről indulva, gyalogosan Visegrádig, lóháton Kassáig volt lehetséges eljutni, addig ez az időtartam ma már elég arra, hogy New York-ba érjünk. Az autó mindenki számára elérhetővé válása, pedig az országhatáron belüli mozgást csökkentette töredéknyi idejűre. Ennek eredménye a mindennap tapasztalható agyament száguldozás az utakon, valamint csak a tavalyi évben történt 19217 személysérüléses baleset, amiből sajnos 868 halálos, és 6157 súlyos sérüléssel végződött. A balesetek elsődleges oka egyértelműen gyorshajtás.Megfigyeltem, hogy amikor társaságban ez a téma előkerül, úgy beszélünk ezekről az autósokról mint az ufókról. Általánosságban, név nélkül. Mindenki fel van háborodva, és az a véleménye, hogy úgy mennek mint az állatok. ŐK. De kik ezek az ők? Mert még sosem hallottam ilyenkor, hogy "igen, én mindig 120-ig nyomom a gázpedált, mert csak akkor érzem jól magam". A járdán senki sem futkos, nem lökdös félre embereket. Miért nem lehet ugyanebben a szellemben közlekedni autóvezetőként is? Miért nem lehet elfogadni azt, hogy Pest-Szekszárd az bizony 3 óra utazás. Valahogy megrészegülnek az emberek attól, hogy autót éreznek a fenekük alatt! Ebben az euforikus állapotban aztán a nagy többség úgy érzi, hogy ő az országutak királya, egy igazi King of the road. Mindenki más aki az úton közlekedik nem számít. A lényeg, hogy ő minél előbb célba érjen. Száguldásával veszélyezteti ártatlan emberek életét, és néha ha a lépés rosszul jön ki, meg is öli őket. Miért is? Tíz percért? Kettőért? Vannak különleges napok amikor valahogy még ez az egész fokozódik. Ráadásul, mintha mindenki telefonálna folyamatosan, amiközben alig lát, hall. Valamint nagy szerencse, hogy nem kék a fejük azoknak akiknek a vérük annyi alkoholt tartalmaz, hogy mindenkire nézve életveszélyes az, hogy egyáltalán beindították a az autót, mert félelmünkben a sok színes fejű embertől nem mernénk az utcára menni.Ilyenkor olyanok az utak mint a méhkas, és igazi csoda, ha az ember hazaérhet a megszokott úton épségben. A legérdekesebbek azok az ismerőseim, akikről tudom, hogy csak addig vannak a megengedett sebességhatár alatt, míg gyorsítanak. Ők is kikelnek magukból a téma hallatán, de saját magukat, valahogy máshogy ítélik meg. Illetve ideológiákat gyártanak védelemként, ami nagyon jól hangzik, de közel sem indok a gyorshajtásra. Ismerjük őket ugye!? "Csak akkor hajtok ha sietek" (mindig siet), "csak ha egyedül vagyok" (ők előznek meg bennünket egy beláthatatlan kanyar elött a hátul gyerekülésből kandikáló bébivel) stb. Meggyőződésem ha útközben bármelyiküket megállítanánk semmi komoly indokot nem tudnának mondani, hogy miért rohannak. Mert nincs rá indok, mert értelmetlen az egész. Életformává válik a gyorshajtás. Persze ugyanilyen módon le is lehetne róla szokni, kis tréninggel, de nem. Eközben évente családok életét teszik tönkre a balesetben meghaltak, megrokkanók, és a lényeg szempontjából majdnem mindegy, hogy az elkövetőhöz vagy áldozathoz tartoznak a hozzátartozók. Mert szinte mindegy, hogy egy kisgyermek azért nő fel apa nélkül, mert egy gyorshajtó elgázolta, vagy azért, mert ő volt a gyorshajtó és 10 évre lecsukták. A családnak innentől befellegzett. Mindezt csak azért írtam le, mert, jó lenne ha mindenki gondolna arra, hogy a gyorshajtók MI vagyunk, MI mindannyian akik autózunk, nem egy másik bolygóról érkezett civilizáció, és amíg az agyunkban nem kezeljük a technika adta lehetőségeket kellő alázattal, és mértékletességgel, addig a MI gyermekeink halnak meg a közutakon, és MI vonulunk börtönbe. Újra felteszem a kérdést: Miért is? Két perc előnyért?


2009. május 7., csütörtök

Gondolatok egy házassági évfordulón.

A mindennapokkal az a baj, hogy túlságosan automatizálják a kapcsolatokat: adott egy ritmus, több ezer hozott és felvett, egyéni és közös szokás és megszokás. És ez baj, mert elfelejtünk rácsodálkozni a mi közös varázslatunkra, miközben éppen attól jó, és éppen attól működik a kapcsolat, hogy a mindennapok, vagyis az életünk részévé válik valaki, akit olyan nagyon szeretünk, és hát az élet nem elsősorban ünnepnapokból áll. De közben meg mégis. Csak ritkán szoktam arra gondolni, hogy milyen jó nekem, hogy milyen boldog vagyok, vagy milyen szerencsés. Nem szokott lenyűgözni ez az állapot, mert természetessé vált, hogy így vagyok, hogy így vagyunk. De aztán mindig rájövök, hogy ez nem igaz. Nagyon is nehéz feldolgozni ezt a boldogságot, ezt a szerelmet, és nem hiszem, hogy a szívem az oka ennek. Azt hiszem, a kapcsolat egy kicsit olyan a hétköznapokon, mint a tudattalanunk: magától és magában működik. De néha belecsap a tudatunkba ("már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen"), és akkor tudjuk igazán, hogy mennyit jelent. Én ilyenkor úgy szoktam érezni, mintha hirtelen szembekerülnék a leghatalmasabb dologgal a világon, és rájövök, hogy ez a dolog bennünk van, és nekünk el kell bírnunk, és ezért érzem csodának kettőnket: mert el tudjuk bírni. A Másik olyan nagy terhet jelent, ami a leginkább szabaddá tesz a világon. Ahogy Sartre mondta, onnan tudod, hogy valaki igazán szeret, hogy szabadabbnak érzed magad mellette, mint amikor egyedül vagy. És ez olyan sok érzés, hogy amikor tudatosul bennem, mindig meghatódom.

"Vagyok én és vagy te, de van olyan is, hogy mi. Minél többet veszekszünk, szerelmeskedünk, minél jobban megismerjük egymást, a mi annál jobban növekszik. És hogyha te is, én is együtt rezgünk a mivel, másképp leszünk együtt. Mintha táncolnánk: táncolhatunk úgy is, hogy én vezetek, és úgy is, hogy te vezetsz. De ha sokat táncolunk, lesznek olyan csodálatos pillanatok, amikor egyikünk sem vezet: átadjuk magunkat a táncnak, a tánc táncoltat minket. Ezt úgy hívják, eggyé válás. (...) Az élet pedig ebben az eggyé válásban van: a mi éltet mindkettőnket. Tehát ha szolgáljuk a mit, az éltet bennünket, de ha én téged szolgállak, te pedig engem, az mindkettőnket megöl."
(Feldmár András)