Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. február 27., vasárnap

Sóhaj

Hogyan is lehetne a Földön világbéke, ha egy olyan egyszerű dologban sem tud megegyezni az emberiség, hogy a 43-as méretű cipő a világ minden pontján ugyanazt a méretet jelentse...

Adidas 43 = Shimano 46

???

2011. február 25., péntek

Kórházi emlékek

A folyosóról beszűrődő televízió zaja, észrevétlenül lopakodik az agyukba, és egyre zavaróbban hat. 2/4 becsukja az ajtót.
Való világ, agymosás—kommentálja az éppen futó műsort, amit a betegtársak sokadalma hangosan élvez a folyosón.
Boldogok a lelki szegények...— ért vele egyet 2/3.
Az ajtó nem sokáig marad csukva, valahogy a nővérek allergiásak erre, vagy csak nincs kedvük napjába több százszor lenyomni a kilincset. A kivágódó ajtón az éjszakás nővér érkezik egy társával. Kezükben gyógyszereket tartalmazó nagy méretű doboz. Mintha csak stewardess szolgálat lenne egy repülőn, úgy kínálják portékájukat.
Nyugtatót, altatót, fájdalomcsillapítót valakinek? — kínálja a drogokat Kata nővér.
2/3 kér most is, mint minden ilyen alkalommal. Az állandósult fájdalomtól már hetek óta pihenni sem tud. A jobb lába gyakorlatilag menthetetlen. 70 éves, és már nem is a valószínű amputáció izgatja, hanem az, hogy legyen minél előbb túl az egészen, mert így minden nap gyötrelem számára.
Még néhány futó láz, és vérnyomásmérés, véralvadásgátló injekciók a már műtéten átesetteknek, és a két nővér mögött ismét becsukódik az ajtó. 2/4 eközben azon gondolkodik, hogy miért nem képes ugyanúgy kapcsolatot teremteni az ápolószemélyzettel, mint ahogy a kinti életben bárkivel. Bármennyire is igyekszik a nővérekkel, a néhány szavas visszavakkantáson túl nem lehet kommunikálni. A néha felvillanó érdeklődést a szemükben a beteg iránt lehetetlen tovább fejleszteni egy emberi beszélgetéssé. Mi ez náluk? Valami védekezés, hogy ne kerüljenek közel a beteghez, hogy ne érintsék meg a lelküket az óhatatlanul mindennaposan bekövetkező tragédiák? Miért elég nekik a szoba/ágyszám egy-egy beteg azonosítására, és miért nem akarnak egy kicsivel többet tudni róluk? Lehet ezzel a személytelen hozzáállással ápolni odaadással? Egyértelmű hogy nem lehet mindenki Kalkuttai Boldog Teréz, de mégis csak többet várna az ember olyan emberektől, akik az ápolói szakmát választották hivatásuknak.
Megkérdezi 2/3-at aki nála közel harminc évvel idősebb, kíváncsi mit gondol erről ő.
Szerintem ők nem is látnak bennünk embert, csak egy munkadarabot— válaszolja 2/3— de ennyi elég ahhoz, hogy ellássák a feladatukat minimálisan.
De én nem azt akarom, hogy minimálisan lásson el, hanem azt szeretném, ha tényleg érdekelné, hogy mi van velem — makacskodik 2/4.
Akkor nem jó kórházban, vagy országban, de lehet, hogy még csak nem is jó bolygón vagy —mondja nevetve 2/3.
Aztán tovább beszélgetnek, szóba kerül minden. Társalognak irodalomról, történelemről, napi politikáról, zenéről, és fényképezésről, családról. Már rég elmúlt villanyoltás ideje, de még mindig beszélgetnek halkan. A kórterem félhomályában egymásra talál két generáció, ritka emberi beszélgetés alakul ki, amikor mindkettőt érdekli a másik véleménye a világ dolgairól. Közben néha 2/3 menetrendszerűen feljajdul, a bivalyerős fájdalomcsillapítók már mit sem érnek nála. 2/4 az idő múlásával egyre vidámabb, nyakán egy nagy kötéssel, törökülésben ül az ágyon, bízik abban, hogy a nehezén túl van, és csak néhány nap és újra otthon lehet, elfelejtve ezt a nyomasztó helyet, ahol mindennap lefűrészelnek egy lábat. Alig telik el néhány perc, és rengeteg érdekességet tudnak meg egymásról, csupa olyan dolgot, ami nem átlagos, vagy legalábbis az emberek felé csak egy kicsit is érdeklődő másik ember számára érdekes lehet. Ismét szóba kerülnek a nővérek akik számára csak 2/3 és 2/4 ők, két munkadarab néhány napra, akik nemsokára hazamennek és a helyüket új betegek foglalják el. Egy hét múlva a két kód más arcot takar, más kórtörténetet, és számukra ez is mellékes. A betegek közönyt, szinte sugárzó utálatot érzékelnek irányukból. Végzik a munkájukat, jól, pontosan és lélektelenül. A betegek személyiségét úgy fedi el közönyük, mint a klinika előtti teret a januári hó. Hetente több tucat embert látnak el anélkül, hogy bármit is megtudnának róluk. Nem gyűjtenek élményeket tudatosan, ezzel elzárják magukat a munkájuk egyik lehetséges legnagyobb jutalmától is, hogy megtudják, az amit tesznek hasznos, annak értelme van, és sok ember számára nem kevesebbet jelent mint a visszakapott reményt, magát az életet. Szenvtelen arccal kötöznek, és etetnek, mosdatnak és injekcióznak, lázt mérnek és infúziót kötnek be, de a betegekről semmit sem tudnak, így meg sem fordul a fejükben mikor a kiürült ágyakon cserélik az ágyneműhuzatot, hogy visszaadtak egy nagypapát az unokáinak, meggyógyítottak egy apát akiért a gyerekei és felesége aggódtak. A nemtudás homálya fedi el számukra azt is, hogy találkoztak 2/3-al aki történetesen Gyenes Kálmán volt  a fotóművész, akinek könyve jelent meg Erdélyben készült fotóiról, és fogalmuk sincs 2/4-ről aki egy fekvőbringával teker országokon át.

2011. február 18., péntek

Poor devils

Szeretem Szedrest. Már a dédszüleim is itt éltek, ebben az utcában. Életem egyik nagy öröme, hogy sikerült ebben az utcában telket vásárolnunk, és arra egy házat építeni. Ezzel visszatértem gyökereimhez, és a gyerekeim is abban a környezetben élhetnek, hacsak egy rövid időre is, amelyben az őseik töltötték mindennapjaikat. Most, hogy időmilliomos lettem, én vagyok az a valaki, aki minden reggel a boltba megy. Direkt nem megyek biciklivel, mert gyalogosan a CBA csak tíz percnyire van tőlünk, mint ahogy szinte minden, és jól esik ez a mindennapi séta. Az utca amelyben lakom, a község egyik legcsendesebb utcája, lakói néhány kivételtől eltekintve normális, egyszerű, tisztességes, és a környezetükre igényes emberek. A házak előtti területek parkosítottak, és igazán szép látványt nyújt a zöldellő utca tavasztól őszig. Ma reggeli sétám során az egyik ház előtt két energiaitalos dobozra lettem figyelmes, amelyek  a füvön hevertek. Valószínűleg egy erre elhaladó, vagy a ház előtt várakozó autóból dobták ki őket, miután tartalmukat elfogyasztották. A dobozok már messziről virítanak sötét vörös színükkel, a gyártó ezt a színt kötelezőnek érezte megvalósítani, hiszen csak ez illett a termék nevéhez. Hell. Csodálatos név, azt jelenti pokol. Most nem akarom taglalni, hogy mennyire ártalmas ennek a kotyvaléknak a fogyasztása, hiszen a szomjat nem oltja, csak vízhajtó hatása van. A modern élelmiszer előállítás egyik csodájával van dolgunk, amit tonnaszám fogyasztunk naponta, de semmit sem tudunk róla.

" Nem ismerek olyan élethelyzetet, amikor kifejezetten energiaital fogyasztására lenne szükség - fejtette ki a véleményét a dietetikus szakértő. - Ha valaki fáradt, igyon teát, ha kevésnek érzi, igyon kávét, ha autóvezetés közben elálmosodik, álljon meg, mozogjon, stb., ha pedig valaki annyira fáradt, hogy emiatt táncolni sem tudna energiaital nélkül, akkor inkább aludja ki magát... Az energiaitalok koffeintartalma egy deciliter folyadékban általában 30 mg, vagyis dobozonként két dupla kávénak felelnek meg. Azért tér el a hatása a kávé hatásától, mert az egyéb komponenseknek köszönhetően jóval hosszabb ideig tart. A fogyasztása kis mennyiségben, heti egy-két dobozzal nem mondható károsnak, de a rendszeresen vagy alkohollal együtt történő fogyasztása már károsíthatja a szervezetet, elsősorban a májat és a szívet, mert lökésszerűen megemeli a pulzusszámot. "

Engem most inkább azok a szegény ördögök  érdekelnének, és azok lelkivilága, akik e nemes ital gallér mögé öntése után képesek voltak kihajítani a dobozokat az utcára, anélkül, hogy ez bármi lelkiismeretfurdalást okozott volna nekik. Én mindig arra gondolok mikor idegen helyeken hajtok át, hogy ami nekem idegen hely, és semmit sem jelent számomra, az másnak lakóhelye, ahol éli mindennapi életét, örömeit, és bánatait, ahova ezer szállal köti múltja. Egy ilyen helyre szemetet hajítani, csak egyetlen fokkal jobb, mint kimenni a falu temetőjébe, és sírokat rongálni. Miért hiányzik a másik emberrel szembeni tisztelet, kegyelet sok emberből? Miért hiányzik belőle az alapvető szép érzék? Hiszen ez az utca rendezett és tiszta, legtöbb lakó, még az eldobált cigarettacsikkeket is felszedi a háza előtt. Egy ilyen környezetben bármit eldobni az az igénytelenség netovábbja. Miközben ezeket végig gondolom, már visszafelé jövök a boltból, és amikor odaérek a két dobozhoz, teljesen természetes módon felveszem őket, és hazaviszem. Hiszen a szemétnek a kukában a helye. De vajon hol lenne a helye a szemetelőnek? Itthon aztán eszembe jut valami amitől elmosolyodom. Márai írja valamelyik könyvében, hogy a pesti lóvasút, majd később az ezeket leváltó villamosok mindegyikén minden kocsiban volt egy figyelmeztető tábla mely szerint: "A padlóra köpni tilos!" :) Ez mindössze 70 éve volt, aztán eltelt egy kis idő, és manapság már senkinek sem jut eszébe a padlóra köpni, pedig már nem tiltja tábla. Lehet, hogy eltelik újabb hetven év, és az utcán nem szemetelni is ilyen magától értetődő lesz? Jó lenne hinni ebben!

2011. február 16., szerda

Sztár utánpótlás avagy meghallgatásra ajánlom.

Ma Mark Knopfler napot tartottam, és ahogy néztem a profi színpadi showt, az jutott eszembe, hogy nemsokára kihal ez a generáció, és velük együtt eltűnik az összes kedvencem, azok akiknek a zenéje meghatározó volt az életemben, és akikért már harminc éve rajongok. Mark Knopfler, Joe Cocker, Eric Clapton, Phill Collins, Tom Jones, Steve Wonder mindannyian a negyvenes években születtek, lassan befejezik zenészi és földi pályafutásukat. Sokszor keseregtem eddigi bejegyzéseimben, a jelenkori zenék, "zenészek" színvonaláról, és mivel mostanában több szabadidőm van, mint amennyi még egészséges keresgéltem kicsit a YouTube végtelen bugyraiban. Nem is tudom pontosan mi alapján szelektáltam, fiatal zenészeket kerestem, akik játszanak, akik lentről jöttek, és a tehetségük emelte fel őket nem egy tudatos marketing munka. Természetesen csakis koncert videókban gondolkodom, hiszen hatásos videoklippet a szomszéd nénivel is képesek ma már forgatni. Szóval kutattam egy kicsit olyanok után akik képesek a mai nagyok nyomába lépni. Biztosan van még rengeteg hasonló előadó, én most kettőt ajánlok a zenekedvelők figyelmébe.
Az első együttest négy egyszerű angol srác alkotja, 1997-ben alakult zenekaruk eleinte csak úgy zenélgetett, saját unplugged nótáikkal járták a környéket, miközben a fiúk a londoni egyetemen tanultak. Mindannyian szolid, egyszerű környezetből, munkáscsaládokból érkeztek a zenei színtérre, mely remek inspiráció volt zenéjükre a későbbiekben is. Első élő fellépésükre egy névtelen zenekarok fesztiválján került sor Manchesterben, mely után röviddel kiadták Safety című lemezüket, amit egy év múlva a Brothers and systers single követett, de mindkettőt csak 500-500 példányban dobták piacra. Zongora alapú, gitárral megbolondított, teljesen nyugis zenéjüknek, fülbemászó dallamaiknak, és találó szövegeiknek köszönhetően 1999-ben leszerződtette őket a Parlophone, majd kiadták öt számot tartalmazó kislemezüket. 2000 tavaszán kijött még két kisméretű lemezük, a Shiver és a Yellow, az utóbbi az angol toplisták élére röpítette a bandát. A zenekar azóta is játszik, szinte évente jelenik meg új albummal, és bezsebelt számos szakmai elismerést is. A sztárság nekik sem mindig válik előnyükre, hiszen a személyes ellentétek, és a zenepiac válsága a front ember távozásához, majd ismételt visszatéréséhez vezetett. A kevés együttes közül ők az egyik olyan csapat, akik ingyenesen letölthető koncertlemezzel hálálták meg rajongóiknak a koncertlátogatásokat. A következő videó a BBC székház előtti téren készült, amiért nekem megtetszett az az a közvetlenség, ahogy ez a négy fiú játszik az utcán, mintha még ugyanúgy egy névtelen csapat lennének, mint tizenöt éve, amikor indultak. A Viva la Vida az egyik kedvencem tőlük, sokszor hallgatom tekerés közben, valahogy szalad tőle a bringa. :)





Ő a legújabb felfedezettem. A mindössze 24 éves skót hölgyet először rádióban hallottam, aztán eléggé kalandos úton a dalszöveg részleteire rákeresve találtam meg magát a dalt és vele együtt őt. Megtetszett az energikussága, láttam benne a kislányt aki saját magától tanult meg gitározni tizenöt évesen, csak hogy képes legyen előadni egy dalt, és ma is látom az ezredik koncert után is a zenélés örömét a szemében, hogy együtt lélegzik a mögötte álló srácokkal. A YouTube tele van a dalaival, nem egyet találtam, ahol egyszerűen csak egy gitárral a kezében énekel az utcán, vagy több ezres közönség előtt nagyszínpadon. Számára szerintem semmi különbség nincs a két helyszín közt. Teszi a dolgát zenél, mint egy igazi muzsikus. A kicsit fiús hangját lehet szeretni és nem szeretni, de az, hogy tud vele bánni az nem kérdés, és nem mellesleg ő a zenekar hangja, aki eladja az egész produkciót. Külön felhívnám a figyelmet a refrénben vokálozó basszusgitáros fiúra, aki 9 hanggal énekel Amy felett (cisz mollban két vonalas A-ig), ami azért nem semmi teljesítmény. Kíváncsian várom, hogyan alakul ennek a lánynak a pályafutása a jövőben. Az itt hallható és látható  This is the life című dalt pedig feltettem az albumokkal együtt a telefonomra, és most már Amy és zenekara is az útitársam lesz a túrák alatt. :)



Ők az újak, és jöjjön a végére az én örök kedvencem:
Mark Knopfler.
Mark az idén augusztusban lesz 62 éves. Skóciában született, apja magyar zsidó származású mérnök volt, anyja angol. Én először azt hiszem a Live Aid koncerten láttam őt a Dire Straits élén 1985-ben. Ez a koncert egyébként is fergeteges volt, hiszen a világ legnagyobb zenészei váltották egymást a színpadon folyamatosan. Mégis a Dire Straits hangzása nekem teljesen más volt, mint a többieké. Valahogy minőségibben szóltak, és a Qeen és Freddy Mercury showjához képest teljesen egyszerűek voltak. Ettől a naptól nem tévesztettem szem elöl a Dire Straits-t, és Mark Knopflert. Az együttes felbomlott majd ismét összeállt, aztán megint felbomlott, de Mark ezekben az időkben sem volt tétlen. Két filmzenét írt, szóló lemezeket adott ki,  és még arra is maradt ideje, hogy Bob Dylan Infidels c albumának producere legyen. Kevesen tudják, de Tina Turner nagy visszatérését jelentő dalát a Private dancer-t is ő írta. Knopfler gyakran tett szurkálódó megjegyzéseket saját sztár státuszára, és jókat nevetett az idétlen MTV videókon. Ebből a hangulatból született a Money for nothing című dal, ami az első animációs technikával készült videoklipp volt a világon. Mikor nagyon nem bírta a zenekar nélküliséget létrehozott egy alkalmi formációt Notting Hillbillies néven. Ezzel a zenekarral Mark egyre inkább zenei gyökerei, a skót zenei világ irányába fordul. A Dire Straitsre jellemző színpadi egyszerűség, és maximális igényességgel előadott dalok, a mai napig jellemzik azokat a formációkat amelyekkel játszik. Néhány daláról alig hiszem el, hogy 1977 óta játssza, mint például a Sultans of Swing-et, hiszen nyoma sincs unalomnak a játékában, minden egyes hang tökéletesen intonált csak a szólók lettek letisztultabbak mint a 34 évvel ezelőttiek, de ez nem is túl nagy csoda, hiszen a zene egy nagy veteránja kezében szól a Fender Stratocaster. Itt hívnám fel a figyelmet egyedi bendzsós pengetési technikájára, ami még érdekesebb hangzást ad a játékának.
A következő felvételen az "öreg" Mark játszik, mintha csak próbálnának, munka után, közönség nélkül, csak a közös zenélés örömére, de a dal megszólalása már néhány másodperc után elárulja, hogy itt egy vérprofi produkció zajlik. A dal címe Postcards from Paraguay. Mit tehetnék még hozzá, talán csak annyit amennyit az egyik hozzászóló írt a videóhoz:
"Mark is Mark. Nobody else can do it like he can." (Mark az Mark. Senki más  nem tudja azt amit ő.)

2011. február 10., csütörtök

A szónok

Nézem őt, közben arra gondolok, hogy vajon hányadik szónok áll előttem, aki a jövőmről beszél nagyon hosszan és nagyon keveset. Már gyerekkoromban is hallgattam őket, pedig akkor még nagyon keveset értettem abból amit mondanak. A lényeget azért kiszűrtem, nemsokára jobb lesz minden, mert mindig volt néhány távoli évszám a beszédben, amikor már biztosan eljön az a bizonyos jobb világ. Gyermekként még rengeteg időm volt. A kilencvenes évek olyan távolságban voltak, mint a legközelebbi galaxisok, tudtam, hogy ott vannak és közelednek, de az agyam nem tudta felfogni a köztünk lévő időtartamot. Aztán az évek elkezdtek gyorsulni és újabb szónokok jöttek, újabb évszámokkal, közben felnőttek lettünk családunk lett. Az ígért Kánaán csak nem akart eljönni. Nem panaszkodom, hiszen soha nem éltem igazán rosszul, és egyáltalán ma már abban sem vagyok biztos, hogy kell ennél jobban élni, és, hogy az, amit jó életnek hiszünk vajon nem csak a tárgyak ésszerűtlen felhalmozása magunk körül. A jó élet talán ennél kevesebb és egyben több is, talán csak a jövő stabilitását jelenti, egy kiszámítható holnapot.
Nézem őt, szimpatikus középkorú férfi. Régóta figyelem őt.Az egykori hadaró huszonéves kezdő politikusból mára kiforrt személyiség lett, aki megtanulta a szakmáját. Mögötte nemzetiszínű zászlók a pódiumon az elmaradhatatlan jelmondat:"Magyarország megújul". Színpadi emberként tudom, hogy egy showt látok most is, mégis erőszakkal próbálom kikapcsolni a produkció analizálásába kezdő agyamat. Most hinni szeretnék a szónoknak. Mintha mi ketten más-más bolygón élnénk, pedig szinte egyidősek vagyunk. Ő egész életében erre a szerepre készült, mióta elvégezte tanulmányait semmi mást nem tesz, mint a politikai pályán egyensúlyoz. Ebből kifolyólag semmi máshoz nem is ért, számára mára ez az út egy kényszerpályává változott, ahogy beszédében is mondja saját magáról, a valamikori fiatal pályakezdő politikus napjainkra a magyar politikai élet veteránjává nőtte ki magát.Számára a felszínen maradásnak ez az egyetlen útja. Én ugyanebben az időszakban mi mindent csináltam, hogy a felszínen maradjak! Tízezrével neveltem csirkéket, és áthakniztam az egész országot, kitanultam a porfestést és még kitudja mi vár rám a jövőben. Ez alatt a szónok emelvényeken állt és beszélt, hittel, meggyőződéssel. Megtanult beszélni, megtanult hatni az emberekre, közben ő is sokat változott. Megfontolt lett és magabiztos. Tudja ő nem veszíthet. Hiszen a rendszerváltás óta eltelt bő két évtizedben volt már mindkét oldalon. Számára az ellenzéki szerep is egy jövedelmező állás volt, a családja semmit nem érzett abból meg, hogy nyolc évig a szónok nem a nyertes pártot vezette. Vajon az ő és a hozzá hasonlók akik ezen az életszínvonalon élnek, képesek-e akár csak egyetlen pillanatra átérezni azoknak a helyzetét, akik eladósodva, minimálbérből napról-napra bizonytalanságban tengetik életüket a legkisebb remény nélkül arra, hogy kimásszanak valaha is a gödörből? Lehet-e felelős döntéseket hozni anélkül, hogy tudjuk milyen az árnyékos oldalon élni? Próbálom kiszűrni mondataiból a konkrétumokat de ilyent nem sokat mond, vicces köntösbe csomagolt beszédében egy teljes fordulatról beszél, amelyhez mindenkire szükség van. Közben arra gondolok mennyiben érint ez engem? Én eddig is teljes erővel dolgoztam a jövőnkért, havonta komoly summával támogatom az államot, amelyből mindeddig vajmi keveset kaptam vissza. Az állam a legális munkavállalásomat szuperbruttósítással büntette, a túlóráimról extra járadékokat vontak le. Minél többet dolgoztam arányaiban annál kevesebbet kerestem egy órára vetítve. Közben az árak folyamatosan emelkednek, így lett a kevésből még kevesebb. Eddig nem voltam egyetlen napot sem táppénzen, a mostani az első eset, hogy kiestem néhány napra a munkából.Velem együtt százezrek veszítették el ily módon a munkába vetett hitüket, és ezért a beszéd első számomra is üdvözlendő mondata az volt amikor a szónok a munka becsületének visszaállításában nevezte meg a siker kulcsát. Igen ezt én is így gondolom, mert a létminimumért dolgozó tömegek, és a reménytelenül állásnélküliek a saját önbecsülésüket veszítik el egy idő után. Egy beteg lelkületű nép nem képes a felemelkedésre, ha mi magunk nem hiszünk magunkban akkor egész biztosan bukásra vagyunk ítélve. Persze most is előkerülnek talán egyetlen konkrétumként a bűvös évszámok.

1) 2010: az összefogás éve
2) 2011: a megújulás éve
3) 2012: az elrugaszkodás éve
4) 2013: felemelkedés éve
5) 2014. a gyarapodás éve

Ez így nagyon jól hangzik, főként a szuggesztív előadónk szájából, mégis én nem tudom nem észrevenni, hogy a gyarapodás éve véletlenül éppen a választások évére esik, amikorra muszáj a vezető hatalomnak valamiféle pozitív eredményt produkálnia, hogy ismét elnyerhesse a szavazatok többségét és ezzel a következő négyévnyi kormányzást. A trükk olyan régi, hogy szakálla van.
Tartok tőle, hogy ez a négy év nem lesz ennyire evidens módon fáklyás menet,és a nagyobb tömegek ismét csak az árnyoldalait fogják érzékelni a kormányzati intézkedéseknek. Azt hiszem már túl vagyok azon a koron, amikor még képes voltam hinni abban, hogy egy csapásra rendet lehet tenni egy ötven éve rossz beidegződésekben élő országban. Elég csak arra gondolnom, hogy újra felülvizsgálják a tartósan táppénzeseket. Eddig is rendszeresen felülvizsgálták őket, melynek következtében aki nem jattolt a dokinak, az vergődhetett tovább gerincsérvvel a munkahelyen, aki jattolt az szépen bezsebelte a táppénzt havonta és vidáman dolgozott mellette feketén és egészségesen. Ezzel nem az a baj, hogy néhányan jól járnak, hanem az, hogy farkasokká változtatja az embereket, mert az ilyen esetek azt sugallják, hogy ebben az országban mindent lehet, ha van elég pénzed. Az ilyen politikai környezet pedig mindig az ellenzéknek, és a szélsőséges csoportoknak kedvez, ezért is lehetetlen keresztülvinni egy hosszútávú programot, mert mindössze négy évben gondolkodhatnak a reformerek, és ez szerintem kevés.
Hallgatom a szónokot, aki bátran fogalmaz, és egyenes tekintettel néz a hallgatósága és a kamerák szemébe. Nem beszél a hogyan-okról, pedig leginkább az érdekelne. Általánosságokat mond, egyfajta toborzó beszéd ez, ahol mindössze a tömegek elvi támogatására pályázik. Nekem nehéz úgy támogatnom valamit, hogy nem tudom mi is lesz az. Olyan jó lenne elhinni mindazt amit mond, olyan jó lenne ha négy év múlva tényleg elérnénk a most még csak alig megfogalmazott célokat. Mégis leginkább az jár a fejemben, hogy négy év múlva ugyanebben a teremben, egy másik szónok fog ugyanilyen átéléssel beszélni a jövőről, és ugyanígy megtapsolják minden optimista bejelentését a benne hívők. Közben generációk halnak meg és születnek helyettük újak, akik ugyanúgy reménykednek egy szép holnapban ahogy én tettem kisfiúként a hetvenes években.

2011. február 8., kedd

Back to the future

Mintha az időjárással fordulna egyre jobbra minden nálam is.
A kontroll vizsgálat mindent rendben talált nálam, és van egy jóindulatú szövettani eredményem is. Ezzel ez a probléma szinte le is zárult.Még egy kontroll egy hónap múlva, némi endokrinológiai gondozás, és kész. Azt hiszem kezdem leporolni a bringát, hiszen néhány hét múlva már elég erős leszek a tekeréséhez, és remélhetően a jó idő is megérkezik lassan. Tele vagyok újra kalanddal, és ismét merek tervezni. Ez elmondhatatlanul jó érzés. Percenként eszmélek rá, hogy ismét van jövőm, amibe már vissza is tértem.
Nemrégen mikor a szekszárdi Duna hídon hajtottam át autóval miközben Szeged felé tartottam, vágyakozva néztem a híd szélén futó kerékpársávot ami a töltésen folytatódik tovább egészen Bajáig. Arra gondoltam, hogy vajon fogok-e még én valaha ezen az úton biciklizni? Még két hét sem telt el, és és a kérdés már nem kérdés. Fogok még sokszor erre bicajozni, és az idén nagyon sok szép helyre szeretnék eljutni két keréken.

Csak, hogy ráhangolódjunk a többi bringással együtt itt egy tavalyi videó amit csak úgy menet közben a telefonommal készítettem, a hídon. Így repül a reku! :)