Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. július 20., kedd

Emlékek

Mikor megismertem, még nagyon kicsi voltam. Mindig mosolygott, és viccelődött. Állítólag akkor még volt haja, de én nem emlékszem rá. Később már ő volt a családban az egyetlen kopasz ember. Abban a korban, ez nálam nagy tiszteletet eredményezett.
Őt nem lehetett magázni. Nem is hagyta, de nem is esett nehezemre a tegezés, hiszen mindig olyan volt vele lenni, mintha egyidősek lennénk. Tizennégy évesen nála nyaraltunk a húgommal. Akkor jártam először Zala megyében és Lentiben. Falusi fiúként először laktam néhány napot egy panellakásban. 1980-at írtak. Gázfűtésük volt, és soha ki nem fogyó gázbojlerük. Akkoriban úgy láttam, szerencsés ember. Talán akkoriban, még boldog is volt. Csak néhány év telt el, és szállingóztak a rossz hírek, hogy házassága megromlott, és válófélben vannak a feleségével. Csodálkoztam, hiszen néhány éve még minden rendben volt. Csak később értettem meg, hogy nem volt rendben, csak én akkor még nem láttam meg azokat az apró jeleket, amelyekből manapság már néhány perc után képes vagyok egy kapcsolatot felmérni. A válás közös döntés, vagy annak tűnhet. De mindig van aki kezdeményezi, és mindig van egy vesztes. Itt ő volt a szenvedő fél. Szerette a feleségét, ez a családban férfiágon fellépő genetikai hiba, én is örököltem. Hirtelen elvesztette a talajt a lába alól, és a kieső boldogságot egyre több alkohollal próbálta pótolni.
Még él bennem a kép a lánya esküvőjéről, amikor ül kezében a szülőknek járó virággal, szemében a végtelen szomorúsággal, ahogy a volt feleségét nézi egy másik férfi oldalán. Közben telnek az évek, a kegyetlen munka amit végez, és az alkohol felmorzsolják a szervezete utolsó védőbástyáit. De ő egyetlen pillanatra sem mutat bánatot. Bárhol megfordul, meséli a történeteit, állandó vidámságban, mint aki számára az élet mindent megadott, és maga a tény hogy él, elég számára az állandó derűhöz. A család és a barátok szeretik, annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk, nem tud már megállni a lejtőn. De őt nem lehet nem szeretni. Hiányzik belőle a rossz indulat szikrája is, nem irigy senkire, együtt örül a környezete sikereinek, saját dolgairól csak az örömeit meséli. A család szelíden segít neki, meghívjuk közös munkáinkra, és családi ünnepeinkre, csak azért, hogy velünk legyen, és legalább ilyenkor normálisan egyen. Ő jön, egyetlen öltönyében, és már csak mi látjuk benne azt a harminc évvel ezelőtti középosztályhoz tartozó polgárt, aki akkoriban volt. Mikor építkezem, sokat segít nekem. Jön néha kérés nélkül is, fejében tartja a következő munkafolyamatot, és mikor tudja, hogy szükség lehet egy segítő kézre, csak jön, és mosolyogva hordja a betont, ássa az árkot. Mikor megjegyzem neki, hogy mégsem dolgozhat nekem ennyit ingyen, nevetve legyint, és azt mondja: "...ebben a családban sosem volt divat egymásnak pénzért dolgozni, és ez amíg ő él így marad." Aztán rágyújt a ki tudja hány százezredik cigarettájára, és dúdolva tolja tovább a talicskát.
Csak néhány hónap telt el a legutóbbi találkozásunk óta, búcsúzni jött. Nevetve mesélte anyukámnál járt, "...sírtunk egy jót, ahogy szoktuk, tudod, hogy megy ez nálunk". Azt mondta felszámolta az itteni életét, visszaköltözik zalába, hogy a gyerekeihez és unokáihoz közelebb lehessen. Megértettük. Rájöttünk, hogy a tág család bármennyire jó hozzá, ő mégis egy kicsit mindenhol kívülálló már évtizedek óta. Megígértem neki, hogy a nyáron arrafelé bicajozunk és meglátogatjuk. Talán már tudta a jövőt, talán nem, a szokásos mosollyal válaszolt, mint mindig, amikor már előre örül a találkozásnak.
Miért nem szólal meg az ilyen helyzetekben az emberben egy vészcsengő, hogy ÉBRESZTŐ, ébresztő, ez nem egy egyszerű találkozás?! Ez AZ utolsó találkozás.
Mindössze egy hete jött a hír, hogy tüdő és máj daganata van, és hogy legfeljebb két hete van hátra. Annyira képtelennek tűnt az egész, hogy alig akartam elhinni.
Azt hisszük, hogy az ilyen emberek örökké élnek, de ez csak számunkra igaz. A való világ hamar elfelejti őket, egy statisztikai adat lesz belőlük. Személyiségük, mosolyuk, és néhány szavuk, csak a közeli ismerősökben él örökké, illetve az ő halálukig. Most megint itt vagyok a saját hülye gondolataimmal, és századszor teszem fel magamnak a kérdést, vajon tudtam-e annyit adni, mint amennyit kaptam Tőle. Az a baj, hogy a választ is ismerem teljes bizonyossággal. Nem. Nem versenyezhetek az ilyen emberekkel, akikből az önzetlenség ilyen mértékben képes túláradni, ehhez én nem vagyok elég jó. Az ilyen emberek melegítik a többiek lelkét, nélkülük megfagynánk, és üres tekintetű zombikként falnánk fel egymást. Szeretnék ilyenné válni, mint amilyen a nagybátyám VOLT (és ez a bejegyzés legsúlyosabb szava), de félek ilyenné nem lehet "válni" erre születni kell.
Ma reggeltől én vagyok a legidősebb Váradi a családban. Egyben a következő is a sorban.

6 megjegyzés:

Atomnyul írta...

Fele annyira sem ismertem őt, mint te, de még nekem is nagyon hiányozni fog. Mondhatnék róla sok jót, de azt hiszem, nálad szebben nem tudnék írni. Amíg élünk, nem fogjuk elfelejteni a nevetését. "Show must go on"...

menetszél írta...

Nem élt hiába, aki ilyen nyomot hagy a világban. Remélem.

aranyos fodorka írta...

Ahogy múlnak az évek egyre inkább rájön az ember, hogy az élet sokszor nem egészen úgy működik, ahogy szeretnénk, s mégis valamiképp a vége felé, ha átvizsgálod az elmúlt sok ezer napot és mégsokezerebb cselekedetet, rájössz arra, hogy a dolgok valamiképp kiegyenlítődnek. Meglehet, talán Nagybátyádnak nem adtál annyit, amennyit tőle kaptál, de bizonyára van olyan, akinek meg Te adsz/adtál többet. Nem tudom, hol van a szeretet „vezérlőközpontja” - de úgy gondolom áll ott valaki és segít, hogy a mérleg egyensúlyban maradjon. Csak figyelni kell erre a „segítőre”, s meg kell hallani a szavát. Nem kell tehát félned, csak maradj olyan, amilyen eddig voltál, és nem lesz semmi baj az „elszámolásnál” !

Névtelen írta...

Együttérzésem !-és legyen neki könnyű a föld ! Ha valaki/bárki azt gondolná most,hogy ez itt egy "kívülálló" ember gondolata, akkor kissé téved. (Bocs',ha előbb "magammal" kezdem.) Holnap (péntek) egy közeli községbe "illő" elmennem temetésre. (Pontos "rokoni fokozatot" nem tudok,- szokás mondani,hogy "távoli rokon" ? - életem során ha 4-5 alkalommal találkoztam vele. stb.) Meglepett, amikor olvastam (gyászhírben)tanárember volt,a község díszpolgára,vagy 20 évig néptánc együttes vezető (?)- és 85 éves volt.)- nekem is jutott eszembe, az a bizonyos "vészcsengő" (?) megszólalhatott volna...de a 2.gondolatom az az, hogy jó lenne-e előre (ennyire) látni az eseményeket ? - 3.gondolat (plagizálás)" a halottakat tudni kell elengedni!" - (bár annak van egy bizonyos időtartama,-de megoldható.) [pl. Polcz Alain könyvei ] -
Kissé "ellentmondva" (?) vélekedéseidnek : miért lennének "hülye gondolataid" ?- szerintem mindenki így van/lehet ezzel (?)- legfeljebb nem tudja/nem akarja kimondani. Csak egy "óvatos tanács" : (mert én már 20 éve(!) érzem és pl. én vagyok a legidősebb (következő?) @x a sorban sorban - hát... (orvos szokta mondani nekem...) "együtt kell tudni élni a "fájdalommal!" )
********************************

Névtelen írta...

Fogadd az Én együttérzésemet is. Nem is jön betű az ujjaimba. Örülök, hogy láthattalak tegnap egy fél percre. Üdv.
Andris.

Aknoli írta...

Ahogy mondani szoktad "számos rokonom közül szívemnek Ő a legkedvesebb".
Nyugodj békében, Laci bátyja.