Hazafelé

A busz könnyedén indul el a megállóból, mintha kerekeinek semmi problémát nem jelentene a csúszós közeg, amit az a hó jelent számára, ami napok óta nehezíti az emberek életét. Ez a február elhozta azt a rendkívüli havazást, amiben általában senki sem hisz, hiszen a legtöbb évben rendre elmarad. A tél, ami először csak a kerékpárról szállított le, majd az autóból a buszra kényszerített, közömbösen éli ki fagyos természetét rajtunk, mintha csak újabb egyéni rekordokra törekedne, egyre küldi csatába az újabb hófelhő seregeit, komoly hideggel párosítva, és mi reggelente apokaliptikus hangulatban, egyre hitetlenebbül bámuljuk az éjszaka lehullott havat, és a  kinti hőmérőt. Én egyfajta furcsa kettősséggel bosszankodom az időjárás miatt naponta, és közben enyhe kárörömmel figyelem a technikai civilizációnk csődjét, ahogy megállítja az életet ez a kis mindössze harminc centiméternyi hó. 

Behunyom a szemem és hátradőlök az ülésben. Fáradt vagyok. Harmadik éve dolgozunk napi 10 órás műszakokban, és gyakran hétvégéken is. Fáradtságom nem csak fizikai, már a világba vagyok belefáradva.  Fülemben Beethoven egyik csodálatos zenéje szól Sarah Chang művésznő tolmácsolásában. Így relaxálok, és közben nem hallom a többi utas beszélgetését, amelyek mindig ugyanarról szólnak, pénzről, ami kevés. A gyönyörű dallamok  közben azon töprengek, hogy miért érzem azt naponta, hogy egyre rosszabb minden? Vajon ez életkori sajátosság, vagy a fiatalok is ennyire kilátástalannak látják ebben az országban az életüket? Tavaly ilyenkor örültem, hogy élek, és megfogadtam, hogy nem fogok többé világi dolgok miatt keseregni. De az ember gyarló, és hamar természetesnek veszi visszanyert egészségét, életét, és újra nem gondol arra, hogy ez csak egy ideiglenes amnesztia. Az emberek megbolondulnak körülöttem. Félek ők is őrültnek látnak engem. A romló megélhetési körülmények, a napi pénzhajtás, kiszívja belőlünk az energiát. Mindennek tetejére, még itt ez a napsütésmentes depressziós időjárás, amiről csak az jut eszünkbe, hogy a gázóra számlálója őrült tempóban forog körbe, és ennek nemsokára egy sárga csekken is láthatjuk majd nyomait. Miért bolondul meg mindenki? A munkahelyem olyan mint egy méhkas, már nem tudom kihez lehet szólni, és mi az, amivel nem haragítom magamra. A legtöbben, velem együtt naponta érzékelik a lecsúszást, ahogy az addigi életszínvonaluk egyre mélyebb szintre kerül. Lemondunk apránként életünk apró luxusairól, dohányosok a szeretett cigarettájukról, koffeinisták a napi feketéjükről, és hozzám hasonlatos édesszájú Micimackók  mindennapos csokijaikról. Átvizsgáljuk, hogy mi az, ami nélkül tudunk élni, és hajlandóak vagyunk megválni tőle, így esnek áldozatul a drága tusfürdők, és illatszerek. Visszatekerünk egy fokot a szobatermosztáton, mert hát az nem olyan sok, még abban sem fogunk fázni. Lassan átalakul az étrendünk is, a menü kitalálásánál első szempont lesz az összetevők ára, így egyre kevesebb a sajt, és a karaj, és egyre több a krumpli, és a csirke aprólék. Már sokkal kevesebbet autózunk, moziban pedig már nem is emlékszem mikor voltunk utoljára. Jó lenne a kiadási oldal csökkentésével párhuzamosan növelni a bevételeinket is, de ez még keményebb dió. A multináci cégek, nem nagyon szeretnek fizetni. Számukra elfogadható az, hogy mi egyre kevesebb eurós kiadást jelentünk, hiszen nemzeti valutánk valahol a vakondokok környékén szárnyal. Hat évvel ezelőtthöz képest ma 200€-val keresek kevesebbet. Most, hogy az adójóváírást is eltörölte kormányunk már forintban is effektíve 10-15 %-al kevesebbért dolgozunk havonta, mint tavaly. A bolti árak eközben jól érzékelhetően kúsznak felfelé. Megoldás? Az nincs. Mindenki nem mehet külföldre. Családosok, és házuk által idegyökerezett emberek pedig biztosan nem fognak. Tűrni kell. De ez egyáltalán nem könnyű. Mert a tűrés azt jelenti, hogy naponta dobálsz el álmokat, amelyek eddig életben tartottak, és ettől holnap már még nehezebb reggel felkelned az ágyból, pedig muszáj, mert az életed túlnyomó részben sárga csekkek befizetéséről szól. Ez engem megvisel. Számomra az élet, néhány ember szeretetéről, a világ megismeréséről, és a művészetről szól, ami ezen felül van az salak. Értéktelen felesleges, időpazarló tevékenység. Számomra nem okoz örömet az a munka, amelynek legnagyobb eredménye maga a létfenntartás lehet csak. Frusztrált vagyok? Igen. Rombolja a hangulatom, hogy bármit is teszek, mások döntenek felettem, és semmire sincs befolyásom. Egy tollvonással eltörölhetik, az állásomat, a fizetésemet, az életemet. Nem kevésbé frusztrál, hogy ez a környezet vérengző vadállatokká teszi az embereket, ahol barátságok szűnnek meg, és mindenki minden apróság miatt képes a másik torkának ugrani, mint ahogy az előbb a buszsöfőr rám támadt, mert 500 Ft-ossal akartam kifizetni a 370 Ft-os viteldíjat. Hiszen nagybetűkkel ki van írva, hogy a sofőr nem kötelezhető pénzváltásra. Miért, az utas igen? Ez nem egy szolgáltatás, ami az utazókért van? Végül is felváltotta a pénzt, mert volt elegendő aprója (?), és végül is hálás lehetek, mert nem lökött le a buszról. Ilyenné vált a világunk. Mert ilyenné tettük, mi magunk. Mert az államot mi alkotjuk, az elöljáróinkat mi választjuk, de néha, már úgy érzem, hogy ez az egykor forradalmi nép mára már ellustult, és lázadni is rest. A "népek tengere" napjainkra egy nyúlós, poshadt mocsár lett, aki mindent elvisel, akinek bárhogy jó, aki eltűri azt, hogy néhány pénzember uralja az országot. 

Beethoven dallama szárnyal a húrokon közben, és most arra gondolok, hogy vajon abban a korban is hasonló gondolatok jártak a hozzám hasonlatos kisemberek fejében? Bizonyára. Valószínűleg számukra a mai életkörülményeim a mennyországot jelentenék. Akkor meg mi bajom van? Hiszen évtizedek óta tudom, hogy a változás állandó, és eddig is csapdában voltam. A kiégés szindróma összes tünetét produkálom. Jó lesz ha már végre megérkezik a tavasz, és visszaülhetek a kerékpárra. Kitekerem magamból az összes keserűséget, amit ez a tél bennem hagyott, és megpróbálok újra mosolyogni a világra vicsorgás helyett, úgy ahogy azt a legkisebb öcsikém teszi minden percben, azzal a mosollyal, ahogy csak a kisgyerekek tudnak örülni a világnak, teljes szívből, és ártatatlanul,  boldog tudatlanságban.

Face Book

Az őrület  nem új, viszonylag régóta működik már ez a közösségi oldal, csak mi magyarok nem használtuk addig, míg nem vált elérhetővé a felülete anyanyelvünkön is. Az oldal 2004-es megalapítása óta közel 650 millió felhasználó töltötte ki a regisztrációs űrlapot. Sokáig nem is használtam,  holott regisztrált tag voltam. Aztán rájöttem, hogy a túráimon megismert emberekkel itt tudom a legegyszerűbben felvenni a kapcsolatot, hiszen majdnem mindenki fenn van az oldalon, és ők is könnyen rám kereshetnek ugyanezen a módon. Mára mindennapos tevékenységemmé vált, hogy megnézzem az ismerőseim üzenőfalra felkerült bejegyzéseit. Ezek az írások legtöbbször csak idézetek, vagy megosztott képek, zenék, videók. Néha, és ezt sokkal jobban szeretem, saját gondolatok, történetek. Közösségi oldal. Ez is, mint minden képes függést kialakítani, és valóban, néhány ember már csak ebben a virtuális közegben éli a mindennapjait. Ez egy kicsit torz világ, de ez nem a Face Book, hanem a felhasználóinak jellemhibája. Nálam a FB a blog kiegészítéseként szolgál. Itt írom meg néhány szavas gondolataimat, maximáimat, amelyek túl rövidek ahhoz, hogy egy új bejegyzést készítsek a blogba róluk. A FB sokkal több ismerősöm által teszi hozzáférhetővé az írásaimat, mint a blog, de most már az új blogbejegyzéseimről is hírt adok az üzenőfalamon, így remélhetőleg ezeket is többen olvassák ezáltal. Továbbá felkerülnek még néha rövid jelentések napjaim rossz, vagy jó történéseiről, itt jelennek meg, a twitteres életjelek is, amiket túrákról küldök. Lehet élni FB nélkül természetesen, de ha az ember ésszel használja, élvezheti előnyeit is. Nem azért kell regisztrálni, mert enélkül nem elég trendi az ember, hanem azért, hogy egy újabb eszközünk legyen a kapcsolattartásra azokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Tudom, hogy velem egykorúak és idősebbek idegenkednek az egész FB jelenségtől, de nincs mitől tartaniuk, csak nyerhetnek a használatával. Hiszen a passzív olvasgatástól az állandó jelenlétig nagyon sokféle módon használható az oldal, és semmi sem kötelező.  Jó érzés, amikor beszélgetések alakulnak ki egy-egy bejegyzés kapcsán, pontosan ugyanúgy ahogy ez a blog kommenteknél is történik. Érdekes dolog a "lájkolás", mellyel mérhető egy-egy megosztott szösszenetünk tetszésindexe, olvasottsága. Mindössze egyetlen jó tanács. Amikor az ismerőseiket visszaigazolják, csak olyanokat igazoljanak vissza akiket ismernek, és akiknek a bejegyzéseit tényleg szívesen olvassák a későbbiekben. Én körülbelül 20 ember írásait olvasom szívesen, de tízszer ennyi regisztrált ismerősöm van, és így ezt a húsz embert nehéz kiválogatnom a sok semmitmondó megosztott tartalom közül. Örülnék, ha még néhány ember írásait olvashatnám az üzenőfalamon, akik jelenleg nem tagjai a közösségi oldalnak, hiszen pont az értékesebb írások vannak kisebb hányadban.

Azoknak pedig, akik nem használják a Face Book-ot, ide másolom néhány közelmúltban megjelent jegyzetemet.

Trendekről és egyéniségekről.

 2011. július 16., 9:35

Én már találkoztam egyéniségekkel. Ezek egyike sem gondolta magáról, hogy ő különleges, és bármivel is több másoknál. A legtöbb magát egyéniségnek tartó ember, szánalmas utánzó, aki egész életét azzal tölti, hogy trendeknek próbál megfelelni. Senki sem lesz egyéniség, piercingtől,tetkótól, ruhától, felvett természetellenes viselkedéstől. Ha más akarsz lenni, élj a saját gondolataid szerint, fordulj szembe az egy irányba masírozó tömeggel. Semmi sem lehetetlen, csak trendinek és lustának lenni lényegesen kényelmesebb. Vedd már végre észre, hogy nem a saját életedet éled, világi hatalmak terelnek téged, hogy jó fogyasztóvá válj. A McDonaldsban nem árulnak egészséges ételt, az autók megmérgezik az életünket, a szolgáltatók kiszolgáltatottá tesznek, a cégek a bankokkal és az állammal szövetkezve rabszolgává változtatnak ha hagyod, hiszen csak az eladósodott, reménytelen tömegek nem mernek lázadni. Egyéniség szeretnél lenni? Dolgozz keményen, merjél nagyokat álmodni, vedd észre, hogy amire igazán szükséged van az életben, az elfér négy táskában. Szeress feltétel nélkül, és bocsáss meg ha kell, és rögtön felejtsd is el a sérelmed, mert megbocsátani csak így lehet. Ez nem a főpróba, ez már az életed.

Szerencsés vagyok!

2011. szeptember 4., 17:33

Tegnap ahogy Kecskemét felé vezettem, megelőzött egy mentő. Nemsokára én is odaértem a baleset helyszínére. Egy teherautó szaladt le az árokba, vezetője a szélvédőn át zuhant az útra, már halott volt, éppen a plasztikzsákot igyekeztek a mentősök ráhúzni. Jó félórát vártam, aztán a földes útra terelték a forgalmat, és folytattam az utam, a lakodalom színhelye felé. Közben az járt az eszemben, hogy mennyire szerencsés vagyok. Itt ülök egy autóban, dolgozni megyek, tehát van munkám. Olyan munkát fogok végezni, amihez tehetségem van, és harminc évnyi rutinom, mindezt még meg is fizetik tisztességesen. A családom értékeli ezt az igyekezetem, tehát van családom, és egy nagyon jó családom van. Miért is szomorkodnék, amikor számomra szép az élet. Végül is lehetnék én is az, aki az úttesten fekszik egy fekete műanyagzsákban. Minden csak nézőpont kérdése.

Ősz van

2011. szeptember 9., 10:03

Ősz van. Szeretek ilyenkor élni. A természet az elmúlását ünnepli varázslatos színeivel. Az utcán az őszi fények valahogy számomra is más megvilágításba helyeznek mindent. Képes vagyok a legbanálisabb dolgokban is meglátni a szépet. Ahogy egy anyuka a kislánya kezét szorítja a zebránál, és oktatja a közlekedési lámpa szabályaira, ahogy a macskám görcsös igyekezettel gyűjti az energiát a télire szükséges bundájának megnövesztéséhez, ahogy a nyáron kelt rozsdafarkú a madáritatómnál iszik. Ilyenkor ihletem támad mindig, hogy felkerekedjek, és körbetekerjek a Balaton körül, vagy felmenjek a Kékesre, hogy habzsoljam magamba az ősz hangulatát, színeit, illatát. Ősz van, a kedvenc évszakom.

Értékek?

2011. december 17., 7:15

Van a cégemnek egy rendszeresen megjelenő folyóirata. A címe "Values", a tartalom nem fedi ezt a fogalmat. A szokásos "minden happy" újság, hiszen azt mégsem lehet megírni minden számban, hogy az autóipar elkezdte hosszú agóniáját, melynek a végén cégek tízezrei zárnak,  be ezzel sok millió ember válik majd földönfutóvá. Olvasom a cikkeket, és közben minden sor mögött látom a kétségbeesett igyekezetet, amivel a szerkesztő megpróbál pozitív jövőképet festeni a dolgozóink számára. A mostani számban  ezt olvastam: "A tervek szerint ügyfelünknek 5.3 millió részegységet fogunk szállítani. Mivel a BMW az UKL Platformot több modelljébe fogja beépíteni, ez a darabszám hosszú időtartamra oszlik el: előreláthatólag 2013-tól egészen 2026-ig." Szerencsétlenek! Azt sem tudjátok jövőre mi lesz! Tavaly ilyenkor fogalmatok sem volt a svájci frank árfolyam emelkedéséről, ami az idei éves termelést veszteségessé tette. Én csak egyszerű csirkenevelő parasztként azt gondolom, hogy ha az üzemanyagárak csak az elmúlt éves évenkénti (~100Ft/év) áremelkedést hozzák, akkor 2026-ra Magyarországon, csak a legtehetősebb réteg számára lesz az autózás elérhető. 15 év alatt a benzin ár elérheti akár a 2000 Ft-os literenkénti árat is, és abban is biztos vagyok, hogy a jövedelmeink csak töredékével lesznek magasabbak mostaninak. Az idézett mondat kimondatlan premisszája az, hogy 2026-ban ugyanilyen igény lesz autókra, ugyanennyit fogunk költeni helyváltoztatásra. Nos, én erre már nem alapítanék vállalkozást.
Fel kéne végre ébredni. Egyike vagyunk annak a néhány generációnak, akik még hallották egy belsőégésű motor hangját, és magukba szívhatták annak undorító füstjét. Gyanítom lesz az autózásnál néhány keményebb problémánk is 2026-ban. Hosszútávú bringásként ez aggaszt legkevésbé.

Váradi Zoltán

Sokszor elkeseredem látva, hogy minden szétrohad ezen a világon. Valahogy már semmi sem értékálló, egyfajta morális és érzelmi infláció jelentkezik mindenhol ahova nézek. Ilyenkor azt gondolom, a világvége nem katasztrófa lenne, hanem megoldás. Mentségeket keresek, hogy mi az amiért értelme lenne ezt az egészet folytatni, nekünk embereknek. De nem nagyon találok reális okokat. Aztán egy filmben meglátom Firenze hídjait az Arno folyón, vagy véletlenül a Mezzo csatornán meghallom egy koncert részletben Mozart zenéjét, vagy csak egyszerűen a fogorvosi rendelő várójában észreveszem, ahogy egy tini pár fiú tagja megpuszilja a lány kezét, hogy oldja a várakozás izgalmát szerelmében, és ezekben a pillanatokban tudom, hogy van miért tovább élni az emberiségnek. De a világot, nem a művészetek, és nem a tiszta érzelmek mozgatják, hanem a pénz. Most már láthatjuk, hogy ez hova vezet.

2012 január 7., 12:02

Álmok, vágyak, remények.

2012 van. Régóta várom ezt az évet. Állítólag világvége lesz (megint), erről nekem csak az a véleményem, hogy túl egyszerű és fájdalommentes lenne az emberiségnek egy kataklizma által elpusztulni. Gyanítom ez sokkal hosszabb folyamat lesz, és ezzel együtt sokkal fájdalmasabb is. Világvége nem lesz, hanem van. Már jelenleg is napról napra hanyatlóban van a világunk, elég ha csak az energiahordozók fogyásának felgyorsulását jelző hírekre, elsősorban áremelésekre gondolunk. A televízió képernyőjén naponta láthatjuk, és saját bőrünkön is érzékelhetjük azt a jelenséget, ahogy a fogyasztói társadalom szükségességét igyekszik mind kétségbeesettebben belénk sulykolni az uralkodó rendszer. De mindezek már a vég napok. Egy valamikor oly csodálatos, és jövőbemutató irányzat végnapjai.

Új év első napjaiban elgondolkodtam újra azon mit szeretnék ebben az évben. Elsősorban biztonságot. Szeretném, ha minden konzerválódna körülöttem így ahogy van. Persze ez csak illúzió, hiszen a változás állandó. A gyerekeink nőnek, változnak, és hamarosan saját röppályára térnek át. Ez aggodalmat kelt bennem, és megkönnyebbülést egyszerre, mert nehéz levetkőznöm az eddigi minden apróságért felelős szülői magatartást, viszont a felelősség fokozatosan rájuk terhelődik a saját életükről egyre inkább ők döntenek, így ez akár megkönnyebbülést is jelenthet(ne). Ebben az évben is van néhány alap tervem, vágyam.

Az idén lejár a kölcsönünk, remélhetőleg már tulajdonunkba kerül az a ház, amit eddigi életünk legnagyobb beruházásának, és munkájának tekinthettünk. Ezért szeretnék néhány jövőbemutató beruházást, átalakítást elvégezni a házunkon, és annak környékén. Gondolok itt egy saját kútra, egy majdani akácültetvényre, amiből a gáz elfogytával, vagy megfizethetetlenné válása után is melegen tarthatjuk a házat. Lecserélem az áramzabáló készülékeinket, többek között ezt a számítógépet is, amelyen jelenleg is dolgozom. Néhány csinosítás a kerten, egy régi álmom a Tour Easy kerékpár beszerzése, és körülbelül ez minden. A többi, már inkább csak elhatározás kérdése.

Szeretnék az idén 10.000 km-t tekerni az évben, ennek részeként a nyáron eljutni Isztambulig kerékpáron.

Mindehhez néhány reményemnek is meg kell valósulnia. Többek között annak, hogy ebben az évben ne derüljön ki az egészségemről semmi, és a kórházakat és orvosokat sikerüljön messzire elkerülni, nem úgy mint az elmúlt évben. Ugyanezt természetesen kívánom a családom minden tagja számára is.

Bizonytalanságot csak a világ jelenti. Ne tudok számolni az országgal, nem tudok számolni az állásommal, fogalmam sincs néhány olyan bekövetkezendő eseményről, ami bármelyik tervemet keresztül húzhatja. De ez eddig is így volt, és ez nem ok arra, hogy ne tervezzek a jövőre.

De hát,ember tervez,....az építésügyi hatóság pedig elbírálja. :)

A fenntartható fejlődés illúziójáról.

"Harcolni fogunk velük, érvényesítjük az akaratunk, elfogjuk vagy... megöljük őket, amíg nem sikerül a törvényt és a rendet felállítani ebben az országban. Uraljuk a helyzetet, és továbbra is érvényesíteni tudjuk érdekeinket az országban."   /Paul Bremer a megszállt Irak amerikai vezetője/

A fenntartható fejlődés illúzió. Az ipari civilizáció csak néhány generációnyi időtartamra képes működni, amíg fel nem éli a bolygó erőforrásait. Lehet azt gondolni, hogy mindig jön valami újabb energia forrás, de ez önámítás. Az egyetlen emberi léptékben kimeríthetetlennek számító erőforrásunk pillanatnyilag a Nap. Minden olyan civilizáció, amely több energiát használ, mint ami a Napból érkezik hosszútávon fenntarthatatlan. Ha ezt egy kicsit tovább gondoljuk rájövünk arra, hogy a technológia egyetlen fenntartható szintje a kőkorszaki. Ez egy kicsit fájdalmas felismerés, mert nem szívesen engedünk a high-tech függőségeinkből, és a mai —valljuk be— teljesen ellustult, és kényelmes, pazarló, önromboló életstílusunkból. Számomra nem kérdés az, hogy a mai állapotunk csak egy villanás, és egyike vagyunk annak a néhány generációnak, akik belsőégésű motorokkal hajtott járművekkel közlekedtünk indokolatlanul sokszor, és nagy távokon. A bolygónk emberi populációja, történetének nagy részében nem így élt, és nekünk is egyszer vissza kell térnünk ebbe az állapotba. Azon lehet persze elmélkedni, hogy ez mikor lesz, de az én felfogásom szerint ez is csak egy villanásnyi időtartam múlva. Miért? Mert, ha egyre kevesebb a hal a tengerekben, akkor egyszer kifogják az utolsót is, ha egyre kevesebb az erdő, akkor eljön az ideje annak, mikor már egy sem lesz, ha az édesvíz készletünk mérhetően csökken, akkor már nincs messze az idő, amikor a homo sapiens (?) a vízháborúk korszakába süllyed. A fenntartható fejlődés, a mai értelmében nem fejlődés, mert a fejlődés szó mindig terjeszkedést, újabb területek kiaknázását, újabb erőszakos hódítást takar. A fenntarthatóságnak ez éppen az ellenkező irányú vektora. Ahhoz hogy fenntartható legyen (persze nem 7 milliárd, hanem jóval kevesebb ember számára), "visszafelé" kell menni. Ez szintén csak a mai értelemben "vissza" irány, valójában az emberek és evolúciós őseik milliónyi éveken át éltek valóban fenntartható módon, a természettel tökéletes egyensúlyban. A civilizáció (értsd: Nyugati civilizáció) az elmúlt néhány évezredben túlterheli a környezetünket, ezt mindenki láthatja a saját életében is, ehhez ki sem kell lépni az utcára, eközben a modern ember semmire sem büszkébb, mint az általa kreált tudományra, ami végső soron ebbe a rémálomba juttatott minket. Pedig a még nem teljesen agymosott óvodások is tudják, hogy a saját élőhelyünket elpusztítani, az nem "emberi" dolog, és főként nem sok észre vall. Valahol itt kéne kezdeni.Náluk, a gyerekeinknél, hiszen minden új gyermek, egy új emberi lény, azzal a képességgel, hogy egy olyan felnőtt váljék belőle, aki képes egy fenntartható, egyensúlyon alapuló életre egy adott területén a bolygónak. El kéne feledtetni gyerekeinkkel, hogy mit jelent "embernek" lenni, mert ez a fogalom alig takar valami jót, és meg kéne tanítani nekik,— és nekünk is velük együtt megtanulni — hogy mit jelent civilizáltnak lenni. Akkor talán elkerülhetnénk, hogy tizenöt éves korukra, egy mini bolygóromboló félőrült teremtmény váljék belőlük, akik egy olyan világhoz alkalmazkodtak, ami egyáltalán nem normális. Ebben a nem normális világban pillanatnyilag mindannyian, én is, csak egy normálatlan humanoid vagyok, aki látja a problémákat, mégsem tesz ellene semmit. Persze nem könnyű saját gondolatokkal gondolkodni manapság. Gondolkozásunkat, egy hosszú folyamat előzi meg. Születésünktől kezdve minden arra irányul, hogy lerombolják bennünk mind azt, ami eltérő a kor kívánalmaitól, komoly szakemberek dolgozzák ki azokat a hatásokat, amelyek már gyermekkortól befolyásolnak, és formálják képlékeny agyunkat, mert semmiképpen sem maradhatunk önmagunk. Jó fogyasztóvá kell válni, aki kiszámíthatóan követi a felsőbb hatalmak által belénk ültetett igényeinket. A tárgyak birtoklása hamis boldogságtudattal önt el, minden egyes újabb kacat kézbevételénél, amiért engedelmesen robotolsz, életed felét poros, egészségtelen, vegyszerektől átitatott környezetben töltve. Dolgozol türelmesen, hogy megvásárolhass, egy olyan műanyagdarabot, ami egy szempillantás alatt válik hulladékká, és amit egy másik ugyanilyen szerencsétlen állított elő, a világ egy másik pontján, ugyanilyen indíttatásból. Az egész egy szűk réteg értelmetlen pénzfelhalmozásának célját szolgálja.

"A hierarchiában magasabban lévők számára elfogadható a vagyonuk növelése -hétköznapi nyelven meggazdagodás- az alacsonyabban lévők életének tönkretétele, vagy kioltása révén. Ezt termelésnek hívjuk." /Derrick Jensen - Endgame/

Ezt nem mondjuk ki , mégis pontosan tudjuk, elfogadjuk, és naponta ez szerint élünk. Azért fogadjuk el, mert a gondolkodásunk már nem a sajátunk. Egy eredményes átalakító beavatkozás következtében képesek vagyunk elfogadni a legképtelenebb, és legégbekiáltóbb  igazságtalanságot is. Mindez egy vendégség kapcsán jutott eszembe, ahol ifjú barátaim elmondták, nem tartanak televíziót, mert nem bírják elviselni azt az állandó törekvést, ami a készülékből árad, amelyek a saját gondolataikat igyekeznek elfojtani, és rájuk erőltetni egy értékrendet, amitől jó fogyasztó, és mai "ember" lesz mindenki. Gondolkodni, márpedig szükséges. Az igény láthatóan sokunkban meg van a változásra, Ez a változás a küszöbön van, minél később következik be, annál fájdalmasabb lesz, és annál több borzalom fogja kísérni. Az ipari civilizáció hívői erre csak legyintenek, és azt mondják, mindez hülyeség és nem érnek rá ilyen dolgokkal foglalkozni, mert el kell hozni a gyereket az oviból. Azt a gyereket, akinek a jövőjéről lenne szó. Én rájuk legyintek, és azt mondom: "Hívők."

Ezzel az esszével semmi célom sincs. Mindenki éljen, és tegyen saját belátása szerint. Írásom lényege egy gondolatra épül, amit szégyenlek leírni, hiszen annyira nyilvánvaló. Nem tudjuk magunkat függetleníteni a környezettől. Ugye milyen egyszerű? Pedig egész életünk abban az önteltségben telik el, hogy képesek vagyunk egyszerre élni egy olyan bolygón, amit közben elpusztítunk. Mi vagyunk függő viszonyban a bolygóval, mi vagyunk ráutalva. Maga a bolygó jól meg van (meg lesz)nélkülünk.

Violin forever

Van valami sorsszerű abban, hogy újra hegedülni tanulok. Az életem kezdete is ezzel telt, és most— 30 év elteltével— ismét naponta kínlódom a hangszerrel, mert a gyakorlás, valahol mindig kínlódás. Küzdelem a végtagokkal, az aggyal, hogy alárendeljük őket egyetlen célnak, hogy a kottában szereplő hangok ismét világra jöjjenek. És újra és újra, mindaddig amíg ez a vajúdás, már nem fájdalmas, hanem rutinszerű, amikor már képesek vagyunk a zene finomságaira is figyelni, és nem csak a vonóra gyakorolt nyomóerő, és a bal kéz ujjainak tizedmilliméter pontosságú elhelyezése az elsődleges probléma. Mindez nagyon lassú folyamat, egy-két hét távlatából még nem is érzékelhető semmilyen pozitív változás. Aztán egyszer csak elkezdi az ember hallani, hogy a hangok, már tiszták, fényük van, már közben másra is képes figyelni, észreveszi a kottában a dinamika jelöléseket, menet közben írja át az ujjrendet — ami ez által egy új rend lesz — kényelmesebbre, vagy csak azért, hogy a technikáját fejlessze. Vannak jobb, és rosszabb napok. Van mikor több a hamis hang, mert nem vagyok ráhangolódva a gyakorlásra, vagy csak egyszerűen fáradt vagyok a koncentrált játékhoz. Vannak jó napok, amikor minden könnyedén megy, mikor repülnek a percek, és a hangok számomra is örömet nyújtanak, amikor tényleg csak "játszom". Zenésznek lenni ma már nem egy vonzó pálya. Mint ahogy semelyik értékes művészeti pálya sem az. Túl sok munkával, anyagi, és energiabefektetéssel lehet csak eredményeket elérni. Sokkal vonzóbb valami anyagias pályára lépni, például brókernek tanulni, vagy egyszerűen celebként abból élni, hogy nem értünk semmihez. A világot a vizuális média uralja, a villódzó monitorokon naponta új műanyag hősök tűnnek fel, akik a könnyen fogyaszthatóságot, és eszmei-, anyagi olcsóságot nyújtanak, ezzel lezüllesztve az átlag kulturális szintet.A mai kor embereinek már csak nagyon szűk rétegére mondható el az, hogy stabil ízlés, és értékrend irányítja a mindennapokban. Az emberek többségének sem ideje, sem energiája nincs arra, hogy értékes dolgokkal foglalkozzon. Számomra a hegedülés immáron szokványos cél nélküli tevékenységgé vált. Azért szeretnék megtanulni újra játszani, hogy örömöt jelentsen a napjaimban ez a néhány lopott óra, mikor leülök, és szonátákat játszom, jól vagy rosszul, de csak magamnak. Ez számomra egy apró, ám valódi érték. Jöhet ingatlan adó, és nyolckulcsos ÁFA, jöhet globális felmelegedés, és madárinfluenza. Ez az érték és a hegedűm örökre az enyém marad.