Festina lente - CEUS 48 h Europian Cup

 

Festina lente, avagy lassan sietni, ahogy a latin mondás tartja, számomra ez az ultrafutás. Túlzás lenne azt a mozgást futásnak nevezni, amit én egy több napos verseny alatt végzek. Persze van ebben futás is, főként kezdetben. Aztán ahogy telnek az órák, egyre többször váltok át gyaloglásba, ami az én esetemben sétának sem nevezhető, hiszen nem egyszer történt már meg, hogy az én gyaloglótempómmal futómozgást végzőket előzök a pályán. A   végelszámolásnál lesz egy átlag, ami a verseny végeredményét adja, ez az én lassan sietős tempóm. 48 órán át mozgásban lenni egy olyan kihívás az emberi szervezetnek, amit nem lehet végtelen sorozatokban elkövetni. Idénre eljutottam én is oda, hogy kitűztem a határfeszegetéseim limitjét, és most erre a versenyre utolsó nagy erőpróbaként neveztem. Idén 60 éves leszek és bármennyire is kedvelem az ultrafutást, mint sportot, be kell látnom, hogy hosszútávon nem egészséges, illetve az egészségmegtartáshoz ennél lényegesen kevesebb mozgás is elegendő. A két évvel ezelőtti 48 órás versenyen elért eredményemet kudarcként éltem meg, úgy gondoltam, az akkori 232,4 km végeredménynél többre vagyok képes, így nem volt kérdés, hogy meg kell újra próbálnom. Az ultrafutáshoz is, mint ahogy minden átlagosnál nagyobb teljesítményhez tehetség szükségeltetik. A tehetség egy gyűjtőfogalom, sokféle képesség együttes meglétét jelzi. Nem csak a futásképesség, hanem sok más jellemző is meghatározza, hogy a szervezet mennyire lesz képes több napon át teljesíteni. Persze mindezekből a legfontossabb a futásra alkalmasság, hogy ne legyenek gyenge pontok, izületek, inak, izmok, csontok, amelyek a folyamatos terhelés alatt rohamosan amortizálódnak és idejekorán a fájdalom fokozódása elviselhetetlen lesz, ami megállítja a versenyzőt. Ehhez kapcsolódik rögtön a másik fontos tulajdonság a fájdalomtűrés. Tudomásul kell venni,  hogy ezeken a távolságokon a fájdalom természetes velejárója már a mozgásnak, a rövidtávú futókhoz képest persze egy elnyújtott időskálán jelentkezik ez, de az első 40-50 km után már megjelennek a fájdalom első jelei, amelyek innentől fokozódnak. Hólyagok, leszakadt körmök, kidörzsölt bőrfelületek, napégés és egyéb sérülések várnak menedzselésre, amelyre minden futónak megvannak a kialakult eszközei. De nincs általános megoldóképlet, a sérülés garantált a verseny végére, csak a mértéke a kérdés. A tehetség egy másik komponense a mentális erő. A szervezet teszi a dolgát, a túlterhelésre megvannak a bevált eszközei és az ultrafutó ezzel az evolúciós szabályzórendszerrel szembe kell menjen. Hihetetlen mentális mélypontokat lehet megélni, amelyből az egyetlen gondolat, ami képes kihozni, hogy már tudjuk a kezdetben, hogy lesz ilyen és, hogy ez csak átmeneti állapot. Van amikor minden rendben, még alig fáj valami, de a motiváció nullára csökken, mert a szervezet azt ordítja " hagyd abba!". A tehetség még mindig nem teljes, ha hiányzik az egyik legfontosabb képesség, az emésztőrendszer alkalmassága. A folyamatos energiapótlás a sikeres célba érkezés alapfeltétele. Ehhez ütemezetten kell tudni enni, legtöbbször olyankor, amikor nem kíván az ember enni és leginkább nem azt, amit kéne. Mindennapos látvány a pálya szélén hányó sportoló, vagy a teljesen legyengült energiahiányos vánszorgó futó, akinek felborult az emésztése. Ezen kívül van még néhány hasznos skill, ami nélkül nehéz eredményesnek lenni. Ilyen az alvásmegvonás tűrés, a hólyagosodásra nem hajlamosság, a monotóniatűrés (főként körözős versenyeken), szélsőségesebb hideg és meleg versenykörülmények tűrése stb. Ha ez így mind összeáll akkor már csak a befektetett munkán múlik, hogy a dobogó lesz a cél, vagy csak a részvétel. Azt azért tudni kell, hogy ezekre a versenyekre a felkészülés általában átlagosan 100 km/hét edzést jelent hónapokon át, beiktatva néhány hosszabb távot is a programba. Ez utóbbi számomra a könnyebb, viszonylag jó vagyok a szürke hétköznapokban. Az elmúlt 14 évben talán öt olyan eset volt, amikor eltértem a tervezett edzéstől, igen, néha a lustaságnak is van esélye győzedelmeskedni. A tehetség korábban felsorolt komponenseiből a többséggel rendelkezem, de nem minddel. Ezt az eredményeim is tükrözik. Tíz tucatnyi versenyből egy sem volt feladott, mindet befejeztem, kivéve a két backyard-ot, de annak az a lényege, hogy csak két kimenet van, vagy abbahagyod, vagy megnyered. Van néhány korosztályos első befutóm, az összetett eredményeim pedig távtól függetlenül általában a mezőny első harmadában találhatóak. Nyilván ahogy öregszem fogynak a versenytársak, így előbb-utóbb egyre nagyobb eséllyel nyerhetek korosztályomban, ami egy kicsit olyan, mintha az öregséget díjaznák nem a futóteljesítményt. Kicsit manipulatívan neveztem erre a versenyre, mert tudtam, hogy a 48 órás mezőnyben lesz némi esélyem a dobogóra, hiszen az ultrások többsége a 72 órás számban fog indulni. Ez utólag több okból is jó ötletnek bizonyult. Az egyik ok, hogy egy kis létszámú mezőnyt kellett csak legyőzni, a másik pedig, hogy a 72 órát egyszerűen nem tudtam volna teljesíteni, vagy a harmadik napra már csak elenyésző távot tudtam volna vánszorogni. Azt hiszem ennyi bevezető eszmefuttatás után rátérhetek a versenybeszámolóra, már csak azért is, mert nem lehet hosszabb egy beszámolóra fordított olvasási idő, mint maga a verseny időtartama.

Borzasztó nehéz leírni egy ilyen tömény élményt, amit egy ilyen verseny jelent számomra. Ez nem csak futás, ez egy karnevál, egy közösségi élmény, a szabadidő eltöltésének egy speciális módja, egy addikció, ahol barátságok szövődnek, ahol új embereket ismerünk meg, ahol néhány napra egy családdá válunk, mi, akik "együtt vagyunk senkik" (Copyright by Simonyi Balázs). Amikor a nevezés gombra klikkelek, erre az élményre fogadok, ezt várom, ezért teszem. A verseny hivatalos neve BUFF-CEUS 72 H World Cup - multiday ultramaraton. Ahol a 72 órás futam a világkupát, a 48,24,12 és 6 órás futamok pedig Európa kupát jelentenek. Az én nevezésem a 48  órás futamra szólt. A verseny helyszíne Balatonfüred, Füred Kemping és Üdülőfalu, ahol a leghosszabb távok versenyzői a kemping faházaiban kerültek elszállásolásra. Ez a lehető legjobb megoldás egy ilyen többnapos körözős versenyen, hiszen a pálya mellett néhány lépésre ott van minden, amire szükség lehet, elsősorban a segítő személye, aki etet, itat, kívánságom lesi, az én esetemben az én egyetlen feleségem és super crew-m. :) A házat már előző nap elfoglaljuk, egy 72 órás sporttárssal, Papp Jánossal, a magyar ultrafutás egyik nagy öregjével osztozunk az épületen, már ismerjük egymást más versenyekről, de ez alatt a két nap alatt sokkal szorosabbra fűzzük a barátságunk szálait. Ő egyedül érkezett így egy kicsit őt is segíti feleségem, míg ott vagyunk. Sok hasznos tanácsot kapok tőle a versenyzéssel kapcsolatban. Felvesszük a rajtcsomagot, ami ebben az esetben egyedi módon, egy műanyag ládában érkezik, mintegy 23 különböző termékkel megtöltve. Ebben van minden, dobozos üdítőktől a kulacsokon át, a gyümölcsökig bezárólag. A verseny során magát a ládát mosakodásra tudjuk használni, ami így kényelmes és nagyságrendekkel higiénikusabb, mint a más versenyeken megszokott közös edény. Estig még van időnk egy kicsit a kemping strandján chill-ezni, aztán a közelgő zivatar visszazavar minket a faházunkba. A rajt csütörtök délben van, a 72 és 48 órás futamok indulnak ebben az időpontban. 12:00-kor megszólal a rajtot jelző duda és a sok őrült - magamat is beleértve - nekivág az ismeretlen távnak, hiszen csak a versenyidőt tudjuk biztosan. Az elmúlt napokhoz képest néhány fokos lehűlés van, mégis ez még mindig nagyon meleg a futáshoz. Ezt  kezdem is érezni már néhány órán belül, valahogy sokkal több energiámba kerülnek a kilométerek, mint általában. Kicsit el is keseredem 50 km-nél, ami több, mint hat óra alatt sikerül. Megváltóként várom az éjszakát, és ahogy az árnyékok hosszabbodnak, mindig kicsit jobb kedvvel futok. Az éjszaka az én világom. Nem okoz problémát az ébrenlét, még sosem voltam álmos éjjeli futásaimon, most sem. Sokan elmennek aludni néhány percet, van aki néhány órát is. Én azt találtam ki, hogy inkább  a legnagyobb melegben fogok aludni, most amikor optimálisak a körülmények inkább gyűjtöm a köröket. Feleségem közben lepihen, előtte minden várhatóan szükséges dolgot kikészít a ház előtti erkélyre és a frissítő kisasztalomra. Rovom a köreimet monoton, éjjel kettő körül alig vagyunk néhányan a pályán. Közben arra leszek figyelmes, hogy átveszem a vezetést, az addig élen futó  Wittmann Jánostól és az agyam egy kis sötét zugában megjelenik a kisördög és először fogalmazom meg magamban, hogy ezt a versenyt meg is lehet nyerni. De tudom még rengeteg idő van vissza, jobb taktika ilyenkor nem az eredményjelzőt figyelni, hanem a saját szervezetünk visszajelzéseit. Amennyire meleg volt nappal, most annyira hideg van, pedig már rajtam a hosszúujjú pulcsi is. A szervezők közben teát főznek, erre mindjárt rá is vetem magam, de két kört kell még futnom, mire ihatóra hűl. Kelet felől az ég világosabb árnyalatot vet és megszólalnak a madarak, először csak az énekesmadarak, aztán rázendít a rockbanda varjúcsapat is. Fogy az energiám, feleségem főz nekem egy zacskós levest, ettől szárnyakat kapok. Igyekszem még délelőtt minél több kört begyűjteni, hogy legyen egy kis előnyöm a többiekkel szemben, mielőtt aludni megyek. Hét körrel vezetek délben, amikor a szervezők hozzák az ebédet, gulyásleves, számomra ehetetlenül főttlen hússal. Mindegy, amit tudok megeszem belőle és megyek aludni. Egy teljes órát engedélyezek magamnak, ez a többiekhez képest eléggé nagyvonalú, mert sokan csak 10-20 perceket alszanak. Köszönhetően az átfutott éjszakának nem szorulok ringatásra, gyorsan elalszom, érzéseim szerint egy perc múlva már feleségem ébresztget és mondja, hogy három kör a hátrányom az elsővel szemben. Közben a második helyen lévő János lepihen és ezzel végleg a harmadik helyre csúszik, mert az eddigi harmadik, Dörnyei István, bár láthatóan vacak állapotban van, de kőszikla elszántsággal rója a köreit és nem is úgy néz ki, mintha le akarna feküdni aludni. Hamar észhez térek és nagy örömmel tapasztalom, hogy van kedvem futni, nem fáj semmim. Az eddigi tempómhoz képest lényegesen gyorsabb köröket kezdek futni és ezt több órán át csinálom. Szerintem jelentős rombolást végzek a versenytársak mentális energiáiban, a köztünk lévő különbség lassan de biztosan növekszik és egyre inkább a reménytelenül behozhatatlan irányába tart. Lassan ismét besötétedik, szerintem a verseny valahol itt kezdődik el igazán. A fáradtság már jelentős, a kialvatlanság is nyomja az embert, néha én is kezdek a sötétben érdekes dolgokat látni, például ülő, sisakos embereknek nézem a Hammer-es frissítő ballonokat. A versenytársak is szenvednek rendesen. Futni már egyikünk sem tud normálisan. Hol egyikkel, hol másikkal gyalogolok, beszélgetünk, szép lassan haladunk, közben megismerjük egymást.  Már régen nem versenytársak vagyunk, hanem bajtársak, pontosan tudjuk mit érez a másik, ismerjük az eddig vezető utakat, nehézségeket. Ugyanúgy "ütöttük be a fejünket". Nem sokan vagyunk, egy-két száz ember van az országban összesen, aki ezt a műfajt műveli. Itt mindenki egy kicsit bolond, ez adja a közösségi élmény alapját. Folyamatosan poénkodunk a saját idiótaságunkon, magán az ultratávú futáson, ami racionálisan nézve teljesen értelmetlen, megmagyarázhatatlan. Mégis újra és újra  itt vagyunk, sírva-nevetve tesszük meg gyötrelmes távjainkat, csak azért, hogy egy újabb érem lógjon a falon és egy újabb bejegyzés legyen a DUV-ban a nevünk alatt. Közben a bal lábam nagyujján megjelenik egy egyre gyötrőbb fájdalom. Ismerem az érzést, vízhólyag van születőben. Nem is sokáig bírom megállok egy rövid időre és lekezelem az időközben a lábujjammal megegyező méretűre hízott hólyagot. Cipőt is cserélek, nem tudom, hogy ez jó ötlet volt vagy sem, tény, hogy innentől kezdve újabb hólyagok jönnek elő a talpamon és ujjaimon. 5 óra körül aztán úgy döntök ismét alszom kicsit. Újabb egy óra kiesés a versenyből, de ébredéskor még mindig az első helyen vagyok. Úgy tűnik a többiek is megálltak, már nem veszélyeztetik a helyezésem, mivel én még mozgásban vagyok, nem csak a hátrányt kéne ledolgozniuk, hanem a közben megtett köreimet is. A versenyből már csak 6 óra van hátra, ahogy múlik az idő, a győzelem egyre biztosabbnak tűnik. Iszonyúan fáj a lábam, hólyagokon lépkedek, melyek némelyike már fel is szakadt. De már nem érdekel, tudom, hogy a gyógyulás holnaptól kezdődik és néhány napig fog csak tartani, de ez az eredmény míg élek elkísér. Az ilyen körözős versenyeken eddig mindig az utolsó pillanatig futottam, most megengedem magamnak azt a luxust, hogy néhány perccel a dudaszó előtt a faházunk előtt megállok és befejezem a versenyt. Kényelmesen leülök egy kertiszékbe és ott várom meg a futam végét. 12:00-kor megszólal a futam végét jelző kürt, a versenyzőknek ilyenkor meg kell állniuk ott ahol éppen vannak és megvárni a darab kört mérő személyzetet. 282,681 km. Ez a végeredmény, az új personal best-em, és valószínűleg életem leghosszabb egyben, önerőből, gyalog, 48 óra alatt megtett távja. Elégedett vagyok. Ha nem fájna a talpam ugrálnék is örömömben, de ezt most inkább kihagyom. Az eredményhirdetés egy óra múlva lesz, amiből már elment negyed óra a kör mérésével. "Gyorsan" elmegyek zuhanyozni, végre lehúzhatom a cipőt és a zoknit. Nem szép látvány. :) A zuhany nagyon jól esik, na és a tiszta ruha sem utolsó érzés. Versenyzői kérésre lett az eredményhirdetés most megrendezve, hogy ne kelljen, holnap délután visszautaznunk csak ez miatt. Mivel a verseny még zajlik, a pályán a 72,24,12 órás futók köröznek megállíthatatlanul, nem kapunk bántóan sok figyelmet, de ez őszintén szólva nem nagyon zavar. Utoljára szólítanak engem, az érmet Maráz Zsuzsi tesz a nyakamba, a kupát a szervező Baranyai Máté adja a kezembe, majd elfoglalom a helyem a dobogó legfelső fokán. Közben arra gondolok, hogy itt a vége az ultrafutásnak, ez egy szép megkoronázása a 8 évnyi ultrafutó pályámnak. Persze idén még lesz egy 24 órás versenyem, de azt felfoghatjuk levezetésnek is. Terveim szerint jövő évtől nem indulok 6 óránál hosszabb versenyen. Kicsit félek tőle, hogy nagy célok nélkül, hogyan leszek továbbra is motivált, hogyan tartom meg az eddigi fegyelmezettségemet, ami eljuttatott a versenyek célvonaláig. ...és az is biztos, hogy hiányozni fog a hosszú versenyek mentális tréningje, amikor elmerülhetek magamban, mint egy utolsó menedékben, ahol a csend és a zaj egyértelműen megkülönböztethető, ahol a lényeges és lényegtelen élesen elválik egymástól, ahol felsejlik valami abból, amiről leginkább csak a buddhisták beszélnek, a megvilágosodás, a nirvána kapcsán. Szeretek csodabogár lenni, akit az egyszerű halandók valahol kicsit csodálnak, de nem értenek. Valójában nincs is szükségünk arra, hogy ezt mások megértsék, elfogadják, bőven elég, ha tudomásul veszik.

Csak ismételni tudom a már egyszer leírt gondolataimat:

Az ultrafutás mellett nem szól semmi. Semmit nem változtat a világon az, ha lefutunk bármennyi kilométert. Az egyetlen dolog, ami változik, az mi magunk vagyunk és a bennünk élő egykori aggastyán, aki majd a -most még távolinak tűnő, de valójában közeli- jövőben, valahol magányában visszatekintve életére,  újra látja a célkaput, a tapsoló szurkolókat, az éjszakai égbolton szikrázó csillagokat, újra érzi az izmok feszülését, az egykori tökéletes szervezet harmonikus működését és ettől élete utolsó pillanatáig képes lesz rámosolyogni a világra.

2. Ultra Balaton - 209 km rutinszerűen

 Attól, hogy van nekünk egy nagy tavunk, ami a legnagyobb Közép-Európában, még nem kéne feltétlenül körbefutni. De az ultrafutó már csak egy ilyen állatfaj, aki szereti, ha valami olyant csinálhat, ami épeszű embernek eszébe sem jut. 20 éve rendezték meg először ezt a versenyt, de a népszerűsége cseppet sem csökkent, sőt a csapatnevezések minden évben néhány perc alatt telnek be, és már az egyéni indulók is feszegetik az 500 fős létszámkorlátot. Ez egy péntektől vasárnapig tartó  200 km-en elnyúló fiesta, sok szenvedéssel még több örömmel. 35 ezer résztvevő, legalább ugyanennyi szurkoló, segítő és több száz fős staff. Sok köbméter banán, köbkilométernyi isoital, és minden mi szemnek-szájnak ingere és undora. Elszánt tekintetek a rajtban, sírós összeomlások útközben, örömkönnyek a célban. Nem tudom miért neveztem újra, hiszen ezt csak egyszer szerettem volna lefutni, ami négy éve már megtörtént. Talán, mert az ez évi 48 órás főverseny előtt egy hónappal éppen megfelelőnek láttam egy kisebb versenynek, egy "hol tartok a felkészülésben?" tesztnek. A rajtban állva persze mindez már mindegy is. Idén tesóm más irányú elfoglaltsága miatt futó barátomat kértem meg a bicajos kíséretre, aki hozta barátnőjét és egy triatlonista barátját is, így bőven biztosítva volt az útközben kiszolgálásom és a teljes távon remekül működtek velem együtt, amiért borzasztóan hálás vagyok.
Miután elhangzik rajt dudája, elindul a 433 fős agyament csapat, telve reményekkel, hogy másnap majd keleti irányból tűnik fel Balatonfüred határában. De már tudjuk, a táv öt maratoni távval egyenlő, ez nem sikerülhet mindenkinek. A gyenge pontok mutatkozni fognak és ebben a pillanatban még senki sem számol ezekkel. Jó hangulatban egyenletes 6 perces kilométerekkel haladok, fejemben a pályát most is négy negyedre osztom, melynek végpontjai Badacsony, Fonyód, Siófok, Balatonfüred.  Van iramtáblázatom, amelyen a kalkulált idők vannak és a kritikus mérőpontok szintidői. Az első ilyen cél az a Varga pincészet, ahol 12:55 a végső áthaladási idő.10:56-kor érek a pincéhez, ahogy futunk a hordók között elkészül a szokásos pincés kép rólunk. Közben Feri elkészíti az első Hammer italomat, sajnos azonban a szabadtéri csobogót használja vízforrásként, aminek ihatatlan a vize, ez hamar kiderül, amikor belekortyolok, de hamar kiöblítjük a kulacsot és újra töltjük ezúttal már ásványvízzel. Futok tovább és nem sokára bezsebelem a táv első negyedét és megkezdem a másodikat. Szigliget környékén történik, hogy az energiatakarékos csúsztatottlábas futásomnak köszönhetően elakadok egy úthibában, melynek következtében életem egyik legnagyobb esését adom elő. Két térdemről, tenyereimről és bal vállamról összesen egy tenyérnyi bőr hiányzik, de azonnal felpattanok és futok tovább, nem vagyok hajlandó átadni magam semmiféle érzelemnek, sem dühnek, sem fájdalomnak, sem keserűségnek, sem pesszimizmusnak. A bal kisujjam pillanatokon belül duplájára dagad és a csuklóm is csak korlátozottan tudom mozgatni, ezzel a kezemmel tompítottam az esést. Haladás közben listázom a károkat, de semmi olyan dolgot nem észlelek, ami gátolna a futásban, a komfortérzetem romlása pedig eddig is folyamatos volt, most csak egy kicsit nagyobb léptéket ugrott lefelé. A Nap egyre jobban süt, még nem aklimatizálódtunk a meleghez az idén, még nem volt lehetőségünk igazi melegben futni, így az egész mezőny szenved. Ez az egyik legrosszabb forgatókönyv az időjárásra. Mondom is Ferinek, hogy nagyon sokan fel fogják adni a versenyt, ez ilyenkor törvényszerű. Csak gondolatban teszem hozzá, hogy remélem én nem leszek köztük. Feri átadja a drótszamarat Reninek, és Keszthely körül már ő teker mellettem, Feri viszi az autót. Sokat beszélgetünk és egyre többet gyalogolok, mert a meleg nagyon fáraszt. De még mindig a tervezett időn belül haladok, és eseménytelenül érünk a táv feléhez. A napsütés végre enyhül, érezhetően hül a levegő, én felhívom feleségem, helyzetjelentést adok, most már ő is tud az esésről, az applikáción keresztül követi a haladásom. A másik oldalon ismét feltűnik Badacsony jellegzetes hegyének formája, mellette Hegyestű, néhány órája még ott futottam mellettük. Kíséretemben ismét váltás történik, érkezik Dávid a profi triatlonos, aki tehermentesíti a következő 50 km-en Ferit és Renit, akik egy rövid kis alvást így be tudnak a programba iktatni. Egyre sötétebb van, előkerül a fejlámpa, és a melegebb ruha, rá a fényvisszaverő mellény. Dávid többet fut, mint biciklizik mellettem, mert hideg van és ehhez a tempóhoz nem termel elég hőt a tekeréssel. Néh beszélgetünk, néha elmerülünk a saját gondolatainkba. Ez a szakasz számomra a legunalmasabb és legreménytelenebb szakasza a versenynek. Végtelen egyforma utcák, sötétség és közvilágítás. Mindehhez 100 km feletti fáradtság az izmokban. De valahogy mégsem olyan rossz, mint amire emlékszem négy évvel ezelőttről. A kilométerek kopnak és Siófok szép lassan kúszik felénk, amiről tudom, hogy a harmadik negyed végét jelenti, egyben az utolsó komolyabb vesztőhely, ahol hajlamos az ember a reménytelenségbe belefáradni és feladni a versenyt. A bal lábamon lévő ujjak éles fájdalomjeleket adnak az agyamnak, biztosan felhólyagosodott néhány helyen, kifakadt, vagy a körmöm készül leválni esetleg mindez egyszerre. Nem érdekel meg sem nézem, tudom hogy nagyságrendnyit úgysem tudok az állapoton változtatni, viszont egy csomó időt el lehet tölteni az ilyen kísérletekkel. A szántódi komp bejárata egyértelműen jelzi, hogy 12 km van vissza a táv háromnegyedéhez. Egyik váltóponton meleg húslevest kapok, az élet apró örömei, nagyon hálás érte a meggyötört emésztőrendszerem. Bő egy óra múlva már Siófok ismerős utcáin kocogok. A váltópontnál megtaláljuk Feriéket, elbúcsúzom Dávidtól, ismét Feri pattan nyeregbe, aki gondolom legalább úgy reménykedik a következő 56 km problémamentes teljesítésében, mint én. Majdnem percre pontosan úgy haladok, mint a legutóbbi UB-n. Mivel nem szorít a szintidő, így nem erőltetem a futást, addig kocogok, míg kényelmes, utána gyaloglásra váltok. Utolér két futóbarát Gyula és Peti, akikkel még Szederkényi 100 km-es futáson ismerkedtem meg, gyors csoportfotó is készül rólunk, és mindenki megy a maga tempójában, Gyulát már nem is látom többet a verseny végéig.  Balatonvilágos után megtörténik a várt csoda, az égbolt kelet felől világosabb árnyalatra vált, ez kis szín a napfelkelte ígérete, ami új erőt ad. Hiszen ez itt már mindjárt az északi part újra. A balatonkenesei mérőponthoz majdnem két órával érkezem a szintidő előtt, még csak 7 óra van és nekem már csak 31 km-van a célig. Feri vigasztal, "már csak egy szűk maraton".:) A Nap felemelkedik teljes nagyságában a horizonton és rögtön meleget áraszt, elkezdek vetkőzni, nemsokára már megint csak egy póló és egy rövidnadrágban futok. Közben a frissítésben elveszítem a kontrollt, már nem matekozom, amit megkívánok azt tömöm magamba a frissítőpontokon. Lekváros kenyér + sós paradicsom + barackbefőtt. A bajnokok eledele, vagy nem, de most jólesik. Csak a sókapszulát szedem következetesen óránként. Az egyéni versenyzők 90%-a gyalogol, már tudjuk, hogy beérünk akár futás nélkül is. Néha megelőzzük egymást, majd visszaelőzzük, de senkinek nincs már nagy hangulata hajrázni. Közben nem tudom hányadszor utolér a francia ultrafutó hős és UB Hero, Gilles Pallaruelo akit a Spartatlon cimű filben láttam utoljára. Nagyon jó tempóban gyalogol, persze könnyű neki eddig 18 alkalommal sikerült csak itt az UB-n célbaérnie. Aztán belém bújik a kisördög, hogy legalább már ez a 63 éves vénember :)  ne előzzön meg a célig, és elkezdek futni, udvariasan bíztatom mikor mellette elhaladok, hogy "allez Gilles, allez", amire ő "merci"-vel válaszol, lassan de biztosan marad el mögöttem. Eközben feltűnik Balatonfüred, lefutunk a Germering utcán, a Kisfaludy strand felé, majd megkezdjük a menetelést az utolsó hosszú egyenesen a város másik végéig. A sétányon normális emberek élvezik a tavaszi napsütést és a Balaton látványát. Köztük a kerékpárúton futunk mi a nem normálisak. De ez számunkra már az út vége, és az út itt is maga a cél. Dopaminnal telített vérrel futok, már hallom a célból a szpíker hangját. A célkapu előtti szakaszon meglátom lányom, és kolléganőmet családjával együtt. Teljesen meghatódom, amiért fontosnak érezték, hogy itt legyenek a befutómnál. Lecsippantják az utolsó időeredményt, ami egyben  a befutóidőm is. Kicsit várakoznom kell, míg az előző futót megünneplik és előkerül az én célszalagom is, és befutok a kapuba, magasra emelve a szalagot, majd feleségem ölelve életem legszebb perceit élem. Megint egy komolyabb futóteljesítmény van mögöttem. Ezúttal 60 évesen bizonyítottam, hogy a szervezetem és az azt uraló szoftver nem ismer lehetetlent. A 433 egyéni indulóból a 131. helyen végeztem. A mezőny 51 %-a, 221 fő kényszerült a verseny feladására. Nyilván lehetett volna jobb is, de rosszabb is. Mindenesetre ezt a versenyt sokkal kellemesebbnek éltem meg, minden seb és fájdalom ellenére, mint a négy évvel ezelőttit és jobb állapotban voltam a célban. Hogy mit fogok kezdeni a következő versenyen mindössze egy hónap múlva, ahol ehhez képest még 20 óra futást, sétát, vánszorgást kéne produkálni, és ahol már kitűztem a számomra álomhatár 300 km begyűjtését, azt még nem tudom. De ez úgyis csak az nap és ott fog kiderülni. Szerencsére ott a feladás lehetetlen, hiszen nincsenek szintidők, csak egy körpálya, ahol 48 órán át kell körözni. 60 éves vagyok, tudom  sokan cserélnének velem fizikai állapotot, akár évtizedekkel fiatalabbak is, én elégedett leszek bármilyen eredménnyel ezúttal is.

Wind of change...

 Süt a Nap! 16 év után végre nem rontja a hangulatom egy bizonytalan jövőkép frusztrációja. A távolban felcsillan a remény, amire most ismét valós esély mutatkozik. Magyarország többsége  2026.04.12-én, a napra pontosan 23 évvel ezelőtti szavazást megerősítve ismét az Európai Uniós tagságra szavazott. Én is. Ráadásul jelen pillanatban biztosnak tűnik a 2/3-os többség is, ami gyors és hatékony cselekvésre ad a következő kormánynak felhatalmazást. What a fairytale!
A szürke múltat elfújta a változás szele, az emberek az utcán ünnepelnek, mindenki mindenkit ölelget. Hihetetlen. Visszatért a magyar népbe vetett, már alig meglévő hitem. Reméltem, hogy így lesz, de nem mertem magam beleélni, hiszen az állampárt végtelen aljas módszerei, mint a rák áttétei, úgy fúrták magukat be mindenhova, minden hivatalba, munkahelyre, családba. Szét szakítottak emberi kapcsolatokat, lövészárkokba kényszerítve az ellentétes nézeten lévőket. 
Nem tudom mit hoz a jövő. Mégis hosszú idő óta most először érzek némi reményt. Ennek akkor is örülök, ha én már egyre inkább a távozóban lévő nemzedékhez tartozom  és lényegesen az életemen már nem lesz képes változtatni a következő vezetés, mégha minden feladatot optimálisan kezel és tényleg megszűnik korrupció, méltánytalanság, az egészségügy és oktatás hiányosságai és végre euróban kapjuk és költjük a pénzünket néhány év múlva. De a gyerekeinknek igenis számít, hogy őseik földjén élhessenek, anyanyelvükön beszélhessenek és lássák biztos jövőjüket. Hogy végre a médiából ne agymosó, hazug propaganda ömöljön digitális hulladékként a lakások szőnyegére. Ehhez persze kellünk mindanyian. Nem csak akik ma a változásra szavaztak, hanem azok is akik elhitték az elmúlt 16 év Göbbelsi propagandáját és hittek a hazugságban egy meztelen királyban. Tanulnunk kell a múltunkból, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, mi jelöljük ki utunkat és ehhez választunk vezetőket, akik bármikor elzavarhatók, ha letérünk erről az útról.

Bízom Magyar Péterben és csapatában, még akkor is ha látom a félelmetes képességeit, ami ugyanúgy egy diktátor skillje, mint ahogy Orbán Viktornál is így volt. De hiszek abban, hogy ugyanazokat a képességeket ezúttal jó irányba állítva elindulhatunk a várva-várt gyarapodás irányába, amit a mi generációnkanak 50 éve ígérgetnek. Talán most jött el az ideje a változásnak, talán Magyar Péter lesz az a vezető, akinek a neve a magyar történelembe úgy kerül be, mint a nemzet megmentője. Egyelőre az a  közvetlen veszély elmúlt, ami miatt egy ideje, már vészforgatókönyveket gyártottam, azon gondolkodva, hogy hogy hogyan tudom az életünket egy más élőhelyre exportálni, és egyáltalán hogyan lehet bezsúfolni 50 év élet kacatjait egy hajókonténerbe?

Holnap persze mindebből még semmi nem lesz érzékelhető, ugyanúgy bemegy mindenki a munkahelyére és folytatja azt, amit pénteken abbahagyott. Talán csak egy kicsit mélyebbeket fogunk lélegezni, egy kicsit többször mosolygunk össze cinkosan, mert mindannyian tudjuk, most valami történt, megcsináltuk!

Szebb, boldogabb jövőt minden honfitársamnak! Hajra Magyar Péter és csapata!

"Walk like an Egyptian..."

Egy éven belül két kontinensre eljutni az én szintemen nagy dolognak számít és nagyon hálás is vagyok érte. Tulajdonképpen sógorom nélkül ez az utazás nem vagy csak sokkal később valósult volna meg, hiszen az ő álma volt eljutni a piramisokhoz és Luxorba is, nekünk ez még nem volt tervben. Kérésére és meghívására szerveztem meg az utat, ami aztán nagyszerűen alakult és utólag egyáltalán nem bántuk ezt a kis rendkívüli nyaralást. Miután elhatároztuk, hogy az év végén megvalósítjuk a kirándulást, már csak a megfelelő repülőjegy-szállás kombót kellett megtalálni és kivárni míg megérkezett, aminek köszönhetően kb. az utazási irodák árainak harmadából ki tudtuk hozni ezt az egy hetet. 

1.nap.

Mindig nagyon irigylem a fővárosban élőket, de csak ilyenkor, amikor egy korai repülőjáratra kell felébrednem valamikor hajnali egykor, csak hogy minden beleférjen, az autóút a reptéri parkolóig, a parkolás és transzfer a reptérig valamint a kötelező, ám eléggé felesleges 2 órás megérkezés a járat indulása előtt. Szerencsére ezen az éjszakán nincs köd az autópályán így zökkenőmentesen haladunk a meglehetősen hűvös 5-6 fok körüli éjszakában. A már sokszor használt reptéri parkolóban rutinszerűen parkolunk és nemsokára már a kisbuszban utazunk a terminál felé. Sógorom ma veszíti el "repülős szüzességét" így gondolom nálunk kicsit jobban izgul a reptéri checking procedúra alatt. Sokadik repülésre mindez már rutin, maga a repülés inkább unalmas, mint szórakoztató, szerencsére az e-book mindig kéznél van, így egy jó könyvet olvasva gyorsan elrepül az idő, velünk pedig az Air Bus. Leszálláshoz közeledve először látjuk meg a sivatagot, a maga kietlen, fenséges gyönyörűségében és hatalmasságában. A hurghadai reptéren 30 fok meleg csap meg bennünket, már a kiszállófolyosón. Nagy változás ez az otthon már megszokott kora téli hőfokhoz képest. Kicsit bonyolult bürokratikus eljáráson kell végig mennünk, két biztonsági ellenőrzéssel párhuzamosan, mire végre kijutunk a terminál épületéből. A még otthonról rendelt transzferszolgáltató képviselője a nevünket mutatja a kijáratnál egy kartonpapírra írva. Néhány perc várakozás után elindulunk a város felé. A közlekedés európai szemmel nézve egy agyrém. Legfontosabb jelzőeszköz a duda, ezzel kommunikálnak a sofőrök a látszólag minden szabályozást nélkülöző közlekedésben. Az irányjelzők használatát mindvégig nem tudom megfejteni az  ott tartózkodásunk alatt. De tény hogy haladunk és egyszer sem kell vészfékezni, holott sem lámpa, sem elsőbbségadást jelző tábla nincs sehol a kereszteződésekben, ami viszont rengeteg van az a "fekvőrendőr", elég durva méretekben. Közben kérdezgetem a taxisofőrt, hogy az itteniek hogy mondják a város nevét, mert ugye a Hurghada az tulajdonképpen Gurdaka. Mire ő kimondja, ékes arabsággal, hogy ""Al Ghardaqah" olyan torokból feltörő mássalhangzókkal, hogy a hátam beleborsódzik. Egy darabig nincs több kérdésem. Húsz perc ámokfutást követően megkönnyebbülten szállunk ki a szállodánknál, amit Al Dora Residence-nek hívnak. Kíváncsian várom, mert valami elképesztő áron sikerült lefoglalnom 7 éjszakára, három személyre, all inclusive, összesen 130 ezer forintért. Ehhez képest azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen rendben van a hotel. 

Nincs az a patika tisztaság, amivel Európában a legtöbb helyen találkozhatunk, de nagy problémák nincsenek. Különben meg el kell fogadni, hogy ez itt Afrika, más igényszintek, más kultúra. Pont ezért jöttünk ide, hogy ezt a másságot megtapasztaljuk. Az hamar kiderül, hogy egy kicsit itt más a munkatempó, senki nem siet sehová, és a szorgalmat nagyban szabályozza a baksis mértéke. Úgy maguktól csak a minimumot hozzák, de ha kérsz és adsz egy-két dollár borravalót, akkor minden kérésed teljesítik. Én magam utálom a borravaló rendszerét, mert kiszámíthatatlan és egyébként is azt vallom, hogy mindenki dolgozzon a fizetéséért és a munkáltatója fizesse meg megfelelően, mert ez nem a vendég dolga. Szobánk az ötödik emeleten van, ahonnan kilátás nyílik a Vörös tengerre és a belső udvaron lévő medencére.  Gyorsan felderítjük még vacsora előtt a tengerpartot, az odavezető út és úgy általában az utcák szemetesek, minden valahogy olyan félkész. Nehéz eldönteni egy épületről, hogy éppen épül vagy bontják. Az utcákon taxik vadásznak turistákra, első benyomásra nagyon lepusztult minden. Persze ez a rész a város széle. Maga a szálloda egy hatalmas komplexum de azon túl nincs más csak a sivatag. Az első vacsoránknál megismerjük az éttermet és az ételválasztékot, ami úgy alapjaiban nem sokat változik az egy hét alatt, de szerencsére elég bőséges a kínálat és már csak az utolsó napokon kezdem kicsit unni a csirke-hal-marha hús kombót és a jellegzetes köreteket. Vacsora után gyorsan megtaláljuk az ágyainkat és hamar elalszunk.

2.nap

A nyaralás második, valójában első egész napjára pihenő napot találtunk ki. Reggelizünk az étteremben. Egy szakács folyamatosan rántottát süt két tojásból. Majdnem mindenki ilyent eszik. Kóstolgatom a helyi ízeket, lekvárokat, sajtokat. A többségük ízlik, de van ami nem. Itt is az a bajom, mint ami Törökországban volt, a római köményt nagyon sok ételben használják, és én ennek az ízét  nem nagyon kedvelem, pláne ha besokallnak belőle, ami elég gyakran előfordul. Azért persze éhen halni nem kell egyik étkezésnél sem. Délelőtt lemegyünk a medencéhez, én bemegyek  a vízbe, és azonnal megértem miért vannak többen odakinn a napágyakon. A víz irgalmatlanul hideg, úgy 18-19 fokra saccolom. Mindegy volt már rosszabb (Öbölúszás), azért úszom néhány percig és kimegyek a most már sokkal kevésbé perzselőnek érzett napra. Magának a szállónak nincs közvetlenül elérhető tengerparti strandja, de a szoba árába "included" egy másik szálló strandjának használati lehetősége. Ehhez előbb jegyet és strandtörölköző ticketeket kell kérni a recepcióstól, amit a becsekkoláskor persze jótékonyan elfelejtett. De most készségesen pótolja, sőt még azt is hozzáteszi, hogy "Sorry, it's my fault.", úgyhogy szavam sem lehet. Ebéd után lesétálunk a kb. 5 percnyire lévő strandhoz, ahol kérés és baksis nélküll is kapunk a napágyainkra matracot. Én persze rögtön bemegyek a vízbe, ami legalább 5 fokkal melegebb, mint a szállodai medence vize. Egy kicsit szemetes a meder a part mellett, de beljebb úszva meglátom életem első koralljait. Nagyon szépek, közöttük halrajok úsznak, a napfényben csillognak a pikkelyeik. Sokáig gyönyörködöm ebben a víz alatti tájban, csak levegőt venni emelem ki a fejem a vízből néha. Beljebb úszva hirtelen vált mélyre a víz ezzel együtt ultramarinkékre a víz színe. Ez már hajóközlekedésre is alkalmas mélység, minden bólyán és kijelölt határon túl vagyok, ezért vissza is fordulok. Hogy legyen kis sportértéke is az úszásnak, úszom néhány száz métert párhuzamosan a parttal lendületesen, majd kiúszom a partra.  1 km úszást mér az órám, a semminél több. Feleségemék kihagyják a vizes élményt a napágyakon relaxálnak, most én is csatlakozom hozzájuk. A Nap ebben az időszakban itt is gyorsan süllyed délután , és ezzel együtt a hőmérséklet is arányosan csökken. A vizes fürdőnadrág egyre kevésbé  komfortos, így megindulunk vissza a szállásunkra. 

3. nap

A mai napra tervezett fő attrakció Kairó meglátogatása, ahol a cél a néhány hete nyílt, új Grand Egyptian Museum (GEM), majd a Gízai fennsíkon közel 4500 éve ránk váró piramisok és Szfinx megtekintése. Ezt még otthonról szerveztem, minden zökkenő nélkül ment az egész. Csak a kapcsolatot kellett a megérkezés után felvenni a szervezővel. Éjjel egy órakor indulunk a szállodától. Ismét egy barátságtalan időpont, de itt semmi sem egyszerű. A különböző szállókból érkező turistákat jellemzően külsőre teljesen egyforma  Toyota Hiace furgonokkal szállítják a fakultatív kirándulásokon. (Úgy általában a városon belül is ez a jellemző szállítóeszköz, helyijáratos buszt alig látni). Ezeknek rendőrségi útvonalengedélyre van szükségük az országon belüli mozgásra. A furgonok konvojban közlekednek, az indulásnál és az útközben pihenőknél is összevárják egymást. Ez nagyban bonyolítja és hosszabbítja az utazást. Kényelmesen vagyunk a furgonban mindössze heten. Az út nagyobbik felén sötét van, így nem nagyon van mit nézni sem. Pirkadattól egyre többet látunk a mellettünk elsuhanó sivatagból. A halálosan élhetetlen, látszólag minden élőlényt és növényzetet nélkülöző táj furcsa az európai szemnek. Csak a Nílus völgyéhez közeledve kezd zöldülni a táj. A folyóhoz kapcsolt csatornák már megteremtik a mezőgazdálkodás alapfeltételeit. Persze nem a végtelen kukorica- és búzamezőket kell ez alatt sem érteni, de határozottan sokféle növényt termesztenek kisebb parcellákon az itt élők. Lassan megérkezünk Kairóba. Az egész várost valami pára- és porköd lepi. Kétszer 10 sávos utak mellett a mélyszegénység jelei, csillogó épületek és putrik váltakoznak. A közlekedés persze itt is ugyanolyan kaotikus, mint Hurghadában. A ködből a távolban lassan kibontakozó piramisok, már messziről is lenyűgöző látványt nyújtanak. Egyik parkolóban megállunk, ahol csatlakozik hozzánk mai idegenvezetőnk Hisham, aki tud magyarul, mert nálunk töltött egy évet és megtanulta a nyelvet. Persze jó néhány perc kell míg a fülünk rááll a kiejtésére és tényleg meg is értjük minden szavát. Borzasztóan lelkes, azt mondja több, mint százszor járt már a piramisoknál, de mindig alig várja a következő alkalmat. Először a GEM-hez megyünk és az online vásárolt belépőkkel sorban állás nélkül bejutunk. Hisham büszke egyiptomiként mesél a múzeumról, hogy 50 hektáron terül el, egyszerre 20 ezer látogatót képes fogadni és hogy 1,2 milliárd dollárba került a létrehozása. Ha nem látnám néhány perc múlva  belülről, talán túlzásnak is találnám az elmondottakat, de az épületbe lépve meglátom II. Ramszesz, 3200 éves, 11 méter magas szobrát, ami úgy veszik el a múzeum terében, mintha csak egy kis játékkatona lenne.

 Az 500 ezer négyzetméternyi komplexumot  úgy tervezték meg, hogy közvetlenül egy vonalban álljon mindhárom piramissal. És a belső terek is ugyanezt a tematikát követik. A kiállítások a múzeum területének kb. egyharmadát foglalják el. Az egész épületen végigfutó lépcsősoron szobrokat állítottak ki, méghozzá időrendi sorrendben, melynek a tetejére felérve egy óriási üvegfalon keresztül láthatjuk a piramisokat, ami az épületben többször is visszaköszön, mivel a bejáratok alakja is a piramis alakzatot követi, ahol a fő piramist fekete hieroglifás panelek keretezik. Maguk az elemek borostyánszínű ónixszal díszítettek, amiket vékonyra szeleteltek, hogy hátulról megvilágíthatóak legyenek. A tervezőket dicséri, hogy még a szuvenírboltok dizájnja is illeszkedik a múzeum tematikájához. Az előcsarnok pedig a hatalmas felülvilágító üvegfelületeken át jut megvilágításhoz. Az itt kiállított műtárgyak javarésze kő, így nem fényérzékenyek, mint más múzeumokban, mint pl. a Louvre-ban található festmények. A gyűjtemény legnagyobb szenzációja egyértelműen Tutanhamon sírjában talált teljes 5500 db-os gyűjtemény felvonultatása, de az előcsarnokba bekerült Hufu 4500 éves napbárkája is, ami az ókor egyik legrégibb és legjobban megőrzött hajója. Az ebben a témában jártas rajongó szerintem napokat is eltölthet itt, ha a hét évezredből származó kb.100 ezer kiállított tárgy mindegyikét szeretné alaposabban megtekinteni. Olvastam, hogy az egyiptomiak még három tárgyat szeretnének visszakapni és a múzeumba kiállítani: a rosette-i követ a British Museumból, a Zodiákust a Louvre-ból és Nefertiti mellszobrát Berlinből. Az ügy érdekében pedig egy online petíciót is indítottak, melyet már több százezren aláírtak. Az 1799-ben talált rosette-i kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez. A francia hadsereg fedezte fel, majd a britek háborús zsákmányként elkobozták. Egy francia csapat 1821-ben kivágta a Dendera Zodiacot – egy ókori egyiptomi csillagtérképet – a Felső-Egyiptomban található Hathor-templomból. Egyiptom emellett azzal vádolja a német régészeket, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt kicsempészték az országból az egyiptomi fáraó, Ehnaton feleségének, Nefertitinak a mellszobrát. Én magamban sok sikert kívánok nekik, abszolút egyetértek azzal, hogy amit innen elvittek a történelem zivataros időszakai alatt, annak továbbra is itt a méltó helye Egyiptomban, ahol megszülettek.  Az egynapos kirándulásból a múzeum csak az egyik helyszín, ezért mi csak a főbb attrakciókat tekintjük meg.

Szerencsére Hisham idegenvezetését egy fülhallgatóból hallhatjuk, amiket az indulásnál kiosztott köztünk, mert a rengeteg látogató között elveszne a hangja, sőt néha ő maga is majdnem elveszik, elég követnünk, ahogy cikázik a múzeum hatalmas terében. Nagyon jópofa a srác, rengeteget tud erről a korról és igyekszik is átadni nekünk a legtöbbet, az alatt, ami belefér az időbe. Többször említi, hogy nem szeretik az angolokat és a vízilovakat, ez utóbbiakat sikeresen ki is irtották a környékről. A krokodillal semmi bajuk, azt mondja "krokó az háziállat". Kijelöl közülünk egy srácot innentől ő lesz a múmia, rajta szemlélteti a balzsamozás  munkafázisait. Közben haladunk az embertömegben, néha gyalog, néha mozgójárdán. Tutanhamon arany halotti maszkjánál akkora a tülekedés, mint a párizsi Mona Lisánál. Nem is nagyon tudunk jó fotót készíteni róla, szerencsére a neten vannak profi képek. (kép forrás: Wikipédia). 
Sajnos mennünk kell tovább, mert az idő közben telik, A piramisok itt vannak a múzeum mellett kb. 2 km-nyire és már építik azt a hidat, ami majd összeköti a GEM-et a piramisokkal, de pillanatnyilag, még nincs kész, vagy csak még nem adták át, mindenesetre, mi furgonnal megyünk tovább, a  belépőkapuhoz, ahonnan buszok visznek a piramisok közelébe. Ahogy közeledünk, úgy bontakozik ki grandiózus méretük ezeknek az építményeknek. Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, I. Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.  A gízai piramisok közül Hufu piramisa az ókori világ hét csodájának az egyike. Én személy szerint, ahogy közeledünk egy 5.osztályos történelemkönyvben látott képre gondolok, "Hufu  fáraó piramist építtet." címmel. Persze azóta sok mindent olvastam és láttam dokumentumfilmekben erről a témáról, de ott állni a piramis tövében és megérinteni a több ezer éves köveket, az egy teljesen más dolog. Ha eddig szkeptikus voltam a Kheopsz piramis építésével kapcsolatban, akkor most miután láttam, érintettem, csak még inkább rejtélynek látom az egész építmény keletkezését. A probléma: Nagyjából minden egyiptológus egyetért abban, hogy a piramis kb. 2.400.000 kőtömbből áll, melyek súlya 2 és 70 tonna között mozog. Ezeket a tömböket olyan pontossággal helyezték el, hogy a piramis alapjának hibahatára 1 cm, az északi tájolás eltérése 1 fok. Ezt a precizitást manapság csak lézervezérelt építési technológiával tudjuk elérni. Most tekintsünk ahol számomra minden elmélet megbukik, az az idő. Mennyi idő alatt épült fel valójában a piramis?

Egy kis matek. Tételezzük fel, hogy az egyiptomi munkások naponta csak egyetlen követ vágtak ki, szállítottak és helyeztek a helyére. Ebben az esetben (2.400.000/365) 6575 évig tartott volna a teljes építkezés. Tehát valamikor i.e. 9.000 körül kezdődött volna, pedig a hivatalos álláspont szerint csak i.e. 2.500 körül készült el, mégpedig mindössze 10 év alatt. Jó legyen. Tegyük fel csak tényleg 10 év állt rendelkezésre. Akkor ez csak úgy volt lehetséges, ha a munkások  minden egyes nap, 10 órán keresztül, megszakítás nélkül PERCENKÉNT egy kőtömböt kivágtak, elszállítottak és a helyére illesztettek. Lassítás nélkül minden 60. másodpercben egy kőtömbbel növekedett a piramis. Mindezt rézszerszámokkal, kerék nélkül, fagerendákon, rámpákon vontatva? Hisram sem tudja a "hogyant", nem tudja hol vannak a múmiák akiknek ezek a piramisok épültek, senki sem tudja. Mindenesetre nagyon úgy néz ki valami kulcsfontosságú dolog hiányzik a képletből. De az idő elnyeli a bizonyítékokat, a bolygó számára az eltelt 4-5-10 ezer év csak néhány perc, valószínűleg az igazat sosem fogjuk már megtudni. Ráadásul Egyiptom csak a  második a piramisok számát tekintve, ahol 118-138 azonosított piramis található, Szudánban 200-255, Amerikában 1000-2000 építmény, Kínában közel 200 és tucatszám fordulnak még elő egyéb régiókban is. 
Perzselő a hőség 32 fok körül van a hőmérséklet, otthoniak írják, hogy nálunk havazik. Eléggé hihetetlen innen nézve. A piramisok tövében virul a "turista lehúzás". Apró szuvenírekre lehet vérre menő alkukat folytatni, fel lehet ülni tevére 5 dollárért, majd leszállni onnan 50-ért. Az egész hely jobb lenne mindezek nélkül. Én akkor szeretnék itt lenni, amikor nincs itt senki. Persze ilyen állapot talán már nincs és nem is lesz soha. Így nagyon nehéz átszellemülni és közel engedni önmagunkhoz az ókor emlékét. Sok fotót készítünk, persze már most tudjuk, hogy a piramisok látványát visszaadni ugyanúgy lehetetlen, mint eddig bármit, amit élőben monumentálisnak és csodálatosnak láttunk. Tovább sétálunk a szfinx irányába, ami egyszerű halandók számára gyakorlatilag alig megközelíthető, (persze van az a pénz, amiért közelebb lehet menni hozzá, de ez nem a mi dimenziónk)  csak a távolból nézhetjük meg az emberfejű oroszlántestű szobor monstrumot. Az arabok Abu'l Hól néven ismerik, ami azt jelenti: A rettenet atyja. 4500 éve áll a Nílus völgyének szélén, és mintegy jelképesen őrzi a piramisokat. Története során többször eltemette a homok, kiásták már az új birodalom korában, majd a szaiszi időszakban, az újkorban pedig Napóleon egyiptomi hadjárata idején is csak a fej állt ki a homokból. Ma teljes méretében látható, a tetejétől a sziklaágyig megtisztították, ennek azonban az az ára, hogy a sivatagi szél újra erősen koptatja. A nagy szfinx ma veszélyeztetett műemlék. Lassan végére érünk a napnak, még egy ebéd vár ránk egy kisvendéglőben, ahol a bejáratnál autentikus arab zenét játszik egy trió, de nagyon spórolva az energiával, mert csak addig játszanak néhány taktust, amíg az újonnan érkezők elhaladnak mellettük, és ha nincs baksis mindjárt beáll a generál pauza a zenében. Grillezett húsokat és húsgolyókat szolgálnak fel, már erősen délután van, régen volt a reggeli úti csomag, amit még útközben ettünk meg, éhesek vagyunk. Bízva abban, hogy nem most veszünk fel, valami idegen bacit, amivel még nem találkoztunk falatozni kezdünk. Ebéd után szavazással döntünk az utolsó programról, a többség a papirusz manufaktúra meglátogatására voksol, így arra vesszük az irányt. A papirusz Egyiptom ma is termő könnyen elérhető növény, kb. mint nálunk a nád. Az ókori technológia ma is működik egyszerű áztatásos-préseléses eljárással előállítható a papirusz, amire ma is lehet írni és még egy golyóstoll nyomát is le lehet egyszerűen radírozni róla amihez nem kell más csak egy nyers papirusz darabka. A kiállító teremben rengeteg papiruszra készült festmény, persze vásárlási lehetőséggel, ide sem teljesen véletlenül hozott minket Hisram, a világon mindenhol egyformán működnek a turistákat pumpoló hálózattok. De ebben az esetben valamit kaptunk is, mert maga a kiállítás érdekes volt, sógorom vásárolt is emlékül egy tekercset. Este 10 óra van mire visszaérünk a szállodához. 

4. nap.

Kicsit a szerencse is kedvezett, de végül is így szerettük volna, hogy a nagy kirándulást követően legyen legalább egy teljes nap pihenőnap, amikor pihenünk, csak élvezzük az egyiptomi Nap melegét, magunkba szívunk még egy kis D vitamint, amit otthon már nem tehetnénk. Új keletű problémám is lett, mert eddigi életem során novemberben még sosem sikerült leégnem, de innentől ez is legalább ki van pipálva. Reggel futottam 10 km-t, eközben nagyon érdekes volt látni a várost, ahogy elindul az élet, a napi rutin. Hurghada 22 ezer fős település. A lakosság 80% a turizmusból él, a többiek építőipar, kormányhivatalok alkalmazottai. Az utcákon rettentő sok a szemét, van valami jele a szervezett hulladékgyűjtésnek, de ez láthatóan nem elégséges és a helyiek sincsenek még erre alkalmas érettségi szinten. Az utakon mindenféle autó jár, sok a japán autó, ők jellemzően azokat a típusokat szeretik, amelyek kibírják a nyári 40+ fokos körülményeket. Az évi 7 mm-nyi átlag csapadék miatt a karosszériák nem nagyon rozsdásodnak, így nagyon hosszú ideig életben tarthatóak az autóik. Talán ennek köszönhető, hogy láttunk Renault 12-es modellt, ez az az autó, aminek licensze alapján a román Dáciákat  gyártották 1967-től. Magyarul az autó legalább ötven de nem kizárt hogy 60 éves lehetett. Itt a forgalmi engedély, műszaki vizsga nem létező fogalmak, jogosítványt egy hét alatt lehet szerezni. Feltűnt futás közben, hogy mindenki flip-flop papucsban van, itt a zokni úgy tűnik felesleges. Rengetegen ültek a járdák mentén és várták a maguk kis furgonját, amivel munkába indultak. Sokan nyitott platós járművel, a vezető fülke tetején is ülve utaztak. Azt mondta erre az idegenvezetőnk, hogy a rendőrök látják, tudják, hogy ez szabálytalan, de elfordítják a fejüket, mert a realitás az, hogy más módon ezek az emberek nem tudnak eljutni dolgozni. 

5. nap

Az utazás másik fő tervezett célpontja Luxor volt. Ezt erre a napra sikerült megszervezni szintén otthonról, bár egy másik szolgáltatóval, de velük sem volt gond. Nagyjából ugyanúgy zajlott, csak egy kicsivel később reggel 4-kor indultunk a szálloda elöl. Szerencsére Luxor lényegesen közelebb van Hurghadához, mint Kairó így néhány száz kilométer utazással meg is érkeztünk a városba, ahol felvettük itteni idegenvezetőnket, aki sajnos, mint kiderült sokkal rosszabbul beszélt magyarul, mint Kairóban Hisram, és  inkább csak egy letudandó feladatnak tekintette vezetésünket, minél előbb kipipálva a látványosságokat, közben csak minimális előre betanult mondatot ismételgetve. Visszakérdezni nem is nagyon volt értelme, mert vagy nem értette meg a kérdést, vagy nem volt képes megfogalmazni magyarul a választ. Szerencsére Luxor látnivalói és az angolnyelvű feliratok önmagukban is elég információval és élménnyel láttak el minket. Elsőként a Karnaki templomkomplexumot néztük meg. Több mint száz hektáron terül el és három nagy, elkerített templomkörzetet, valamint több kisebb templomot foglal magába. A három templomkörzetből Ámon-Ré főistené a legnagyobb, ettől délre felesége, Mut temploma áll, mellyel kosfejű szfinxekkel szegélyezett felvonulási út köti össze, északra pedig Théba ősi istenének, Montu hadistennek a templomát találjuk. A 134 oszlopból álló oszlopcsarnokot látni kell, hogy elhidd, a 12középső oszlop 22m a többi 15 m magas. A csarnok papiruszmocsarat jelképezett, oszlopai eredetileg a tetőt tartották. 

Itt található a világ második legmagasabb obeliszkje (a legnagyobb azok közül, ami ma is Egyiptomban található) ezt Hatsepszut királynő készíttette i. e. 1500 körül, 29,56 m magas és jelenleg a karnaki templom 4. és 5. pülonja között áll. A Hatsepszut-obeliszk súlya a legtöbb forrás szerint körülbelül 320–343 tonna. Anyaga, egyetlen tömbből kifaragott vörös (vagy rózsaszín) aszuáni gránit.  Kr. e. 1457 körül állították fel a fáraónő uralkodásának 16. évében.
Ezt az obeliszk állítást is nehezen értem, de talán ez a piramis építésnél egyszerűbb volt, és állítólag  az 1990-es években történtek tudományos kísérletek az ókori egyiptomi módszer rekonstruálására, amely végül 1999-ben sikerrel járt. Ennek még majd utána kell olvasnom.
A fáraónő valamiért imádott obeliszkeket gyártatni, nevéhez fűződik a világ legnagyobb, de félbehagyott obeliszkje, melyet az asszuáni gránitbányában találtak és melynek félbehagyták a kitermelését, mert az obeliszk a kifaragása közben megrepedt. A lenyűgöző méretű és súlyú „Befejezetlen Obeliszk” közel 1168 tonna és 42 m magas).

Órákat lehetne eltölteni a területen, de idegenvezetőnk kíméletlenül hajt minket, alig hagy szabadidőt a fényképezésre és a látottak befogadására. Tovább indulunk a kötelező turistacsapda felé, ami most éppen egy alabástrom manufaktúra. Mikor megállunk egy olyan helyen vagyunk, mint egy magyarországi szeméttelep. Egy csarnok bejárata előtt emberek ülnek és imitálják a kőfaragás műveleteit, szigorúan csak addig, míg a csoport ott tartózkodik. A két perces bemutatót követően a csarnokba terelődünk, ahol milliónyi kőből faragott, gipszből öntött vagy Isten tudja milyen nagyüzemi módszerrel készült ajándéktárgyak sorakoznak a polcokon. Természetesen minden eladó, azért vagyunk itt. Kapunk egy ajándék hibiszkusz teát is, de ez sem hozza meg különösen a vásárlási kedvünket. Mikor már nyilvánvalóvá válik csapnivaló vásárlási potenciálunk, idegenvezetőnk is feladja a kísérletezést és beszállít bennünket a furgonba, hogy Hatsepszut  halotti templomát célozzuk meg a Nílus nyugati  partján. Hatsepszut korának korábbi fáraóinál lényegesen nagyobb építkezéseket hajtott végre. Ezen tevékenységét megkönnyítette az a tény, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban, nem voltak háborúk. A legtöbb építkezését Thébában végezte, több épületet hozott létre a karnaki és a luxori templomokban. Kimerészkedett Théba vonzáskörzetén kívülre is, így voltak építkezései északabbra is. Legnevezetesebb építkezése azonban a nevéhez fűződő templom, melyet ma már Hatsepszut halotti temploma néven emlegetünk. Egy kis elektromos járgánnyal közelítjük meg a templomot, ami egy hatalmas sziklafal

oldalában található, az ókori egyiptomiak által csak „Völgy”-nek nevezett Deir el-Bahriban, épült. A templom teraszos kialakítású, arányos szépségével az ókori egyiptomi templomépítészet talán egyik legszebb épülete volt. Az egy teraszos középbirodalmi templom megoldással ellentétben, itt a tágas udvar után két, pillérekkel osztott homlokzatú terasz következik, amelyekre széles rámpák vezetnek fel. A pillérsorok mögötti falfelületeken domborművek találhatóak. Az alsó teraszon, pedig egy obeliszkpárnak a Níluson való szállítása és Thébába érkezése látható. A felső terasz falát baloldali irányban, az Afrika keleti partján fekvő Puntba indított expedíció jelenetei, jobboldali irányba pedig a Fáraónő Isteni megszületésének és trónra lépésének fiktív jelenetei fedezhetőek fel. A felső teraszon közép álló szentély, Ámon-szentélye, balra az ősök kultuszárát segítő helyiségek vannak, jobbra pedig a Napudvar helyezkedik el. A templomban több kápolnát is emeltek, Hatsepszutnak, I. Thotmesznek és Hathornak is. Hatsepszut múmiáját, érdekes módon dajkája, Szitré sírjában (KV60) fedeztek fel, a Királyok völgyében. Hatsepszut múmiáját 2007-ben sikerült azonosítani. 
Szomorú érdekesség a hellyel kapcsolatban, hogy Hatsepszut templománál történt az egyik legvéresebb támadás, melyet iszlám fegyveresek hajtottak végre automata kézi fegyverekkel 1997. november 17-én a templomot látogató turisták ellen. Az akció délelőtt 9 óra előtt kezdődött, amikor a templom bejáratát lezárva tüzet nyitottak a benn tartózkodókra, majd szisztematikusan igyekeztek végezni mindenkivel. A 45 percnyi öldöklés 62 halott és 26 sebesült áldozatot követelt. Az akció óta az egyiptomi biztonsági erők teljesen átszervezték a munkásságukat. Minden turisták által látogatott helyre – legyen ez történelmi emlékhely, vagy akár csak a szálloda épülete – komoly átvilágítások után léphetünk be, és fegyveres biztonságiak kísérik minden léptünket, csoportjainkkal kísérőként is velünk tartanak mindenhova. (forrás: hellomagyar.hu).

A halotti templomtól a királyok völgye felé vesszük az irányt, ami innen kevesebb, mint 5 km. Útközben elhaladunk Howard Carter  villája mellett, ami szintén egy emlékhely, ahol a neves brit régész, a Tutanhamon sírkamra felfedezőjének  emléktárgyai tekinthetők meg némi egyiptomi font fejében. A sírkamrák azonosító jel a KV rövidítséből  (mint King of Valey, de véletlenül ez jó a magyar Királyok Völgye elnevezésre is) és egy számból áll ( amit a felfedezések sorrendje szerint kaptak). A belépőnk 3 sírkamra megtekintését teszi lehetővé, hogy melyiket válasszuk az a saját döntésünk is lehetne, de idegenvezetőnk nem sok opciót hagy. Így végül is IX. Ramszesz (KV6),  IV. Ramses (KV2) és Merenptah  (KV8), sírkamráit látogatjuk meg. A második kamrában iszonyú a tömeg a hőség és a páratartalom. Azt beszéljük, hogy ezek a sírok kibírtak eddig több ezer évet de még százat nem fognak, ha a látogatottság így marad. Hihetetlen gazdagon festett falak, eredeti színekkel, iszonyú sok munkaóra a milliárdnyi hieroglifa elkészítésében. Olyan mintha ebben a korban nem számított volna az idő, mintha az akkori eszközökkel mindent töredéke idő alatt el lehetett volna készíteni. A piramisokhoz képest ez is hihetőbb, mégis nehezen hiszem el a rézszerszámokkal, fáklyafénynél dolgozó szakembereket, akik hihetetlen precízen tévesztés nélkül néhány év alatt képesek voltak kivésni és kifesteni ezt a tömérdek jelet és ábrát. Csoportunk kezd fáradni a KV8-at már nem sokan vállalják be ez a három közül a leghosszabb 164 méter mélyen vezet a föld alá, három lejtős folyosója. Kifele jövet a kapu közelében történik, hogy megtalál minket egy arab árus és mi elkövetjük a hibát, hogy elkezdünk vele üzletelni három kis kőfaragvány szobor vásárlása ügyében. Persze az alku feltételek másodpercenként változnak, és csak jelentős magamra erőltetett nyugalommal tudom elsimítani a felgyűlt indulatokat és végül is kialkudni egy mindkettőnk számára elfogadható vételárat és a három kis szobor birtokosai leszünk 4 euro és 2 dollárért.

A sírkamrák látogatása után a Nílus felé indulunk, ahol először megtekintjük a Memnón kolosszusokat  III. Amenhotep fáraó két hatalmas ülőszobrát, melyek 3400 éve állnak a thébai nekropoliszban, a Nílus partján a mai Luxor városával átellenben. A két kolosszus eredetileg Amenhotep halotti templomának bejáratánál állt, mely az ókori Egyiptom legnagyobb temploma volt, de építése után nem egészen kétszáz évvel le kellett bontani, mert túl közel épült a Nílushoz, és a folyó évenkénti áradása helyrehozhatatlan kárt tett benne. A két szobor ülve ábrázolja a fáraót, amint kezeit térdén nyugtatja; arccal a folyó és felkelő Nap felé fordul. Lábai mellett két kisebb alak áll, fő felesége, Tije, és anyja, Mutemwia.

Ezt követően hajóra szállunk és teszünk egy kört a hatalmas folyón. A kikötőben az egyik helyi vagány csávó a szemünk láttára megmerít egy petpalackot a vízben és jóízűen kortyolja a folyó vizét. Nem utánozzuk, mert lehet nincs a szálláson elég hasfogó tabletta egy ilyen mutatványhoz. 

Ehelyett elmegyünk egy vendéglőbe és megebédelünk, ez még a kirándulás árában van és végül is rendben van az étel. Elbúcsúzunk könnyen felejthető idegenvezetőnktől, aki gyorsan letudott minket és már kora délutánra befejezte a programot. Szerintem a többség nem elégedett a munkájával, vagy csak magasra tette a lécet a kairói srác két nappal ezelőtt. Hazafelé 300 km-en át csodáljuk a számunkra élhetetlen sivatag kőhalmait. A lenyugvó Nap fényében valamilyen ragadozómadár kering a magasban, el nem tudom képzelni milyen zsákmányállatra vadászhat ebben a kietlen környezetben.

6. és 7. nap

Két nap pihenés a kirándulások után, sok fürdéssel és napozással, reggelente futás este séta városban.

8. nap 

Hazautazás napja. 

A rendelt transzferünk pontosan érkezik. Úgy általában elmondható, hogy a várthoz képest minden szolgáltató halál pontosan időre dolgozott. Mindig a megbeszélt időpont előtt érkeztek és mindig ők vártak ránk, pedig mi sem az utolsó percben érkeztünk sehova. Ez egy kellemes tapasztalás volt. A reptéri becsekkolásnál kapunk jegyet annak ellenére, hogy én már otthon kinyomtattam a visszaútra szolgáló jegyeket is. Nem értjük, de végül is, ha ez kell, hát legyen. Újabb dupla biztonsági ellenőrzésen kell átesni, és végre eljutunk a beszállókapuhoz, ahol gépünknek még se híre-se hamva. Majdnem a beszállítási időben aztán begurul egy gép, amiről hosszú percen át szállnak le az utasok, majd miután kiürül a fedélzet kezdünk mi is szivárogni a csáp felé. Sok idő gondolom nem volt a takarításra és a hajtóművek sem hűltek ki, és már újra tolják ki a gépet apályára, ahol hamarosan levegőbe emelkedünk. Az idefele úttól eltérően ezúttal nincs folyamatosan síró kisbaba a fedélzeten, így viszonylagos nyugalomban telik az út. Az M0-ás  felett becsukom az e-book-ot, és hátradőlök a  székemben. Alattam a gép folyamatosan süllyed. Szinte hallom, ahogy a pilótafülkében az automata hangosan visszaszámolja a magassági értékeket. One hundred, fifty, forty, theerty...és a megszokott hang a futóművek elérik a kifutó betonját bekapcsol a sugárfék, majd lassan gurulunk a terminál felé. A türelmetlenek már állnak csomaggal a kezükben. Pedig még van idő, a gép megáll, megkapja a csápot, kinyitják az ajtót az első szektor el kezdi a kiszállást. Lassan a gép közepe is elindul, majd mi. Hívom a pakolót, indul a kisbusz értünk. Már csak 130 km és újra otthon, 5 órája, még Afrikában voltunk. Elképesztő az ember ahogy legyőzi a távolságot a bolygón belül.  Ismét egy utazás vége, egy új kaland, egy új tapasztalat és egy új zászló a blog címsora alatt. :) 

A beszámoló videós verziója ezen a linken megtekinthető.

I'm an Ironman

 3 év, heti két úszó edzés, 10.000 km kerékpár, 6.200 km futás. Nekem ennyi kellett a leghosszabb triatlon versenyre felkészüléséhez. Talán sok volt, talán kevés. Az, hogy sikerült nem csak ezen múlt, kellett hozzá a családi háttér, az eddigi versenyeken szerzett rutin, a  saját testem ismerete, kellett a tanult fájdalomtűrés, az alázat és a szilárd magamba vetett hit, ami táplálta az akaratot, amivel minden métert megtettem, megtehettem.

Az egész történet 2021 nyarán indult, amikor próbaképpen neveztem a Fadd-Domboriban rendezett triatlon verseny sprint távjára, amit sikerrel teljesítettem ezzel elveszítve triatlonszüzességem. Már a célban tudtam, hogy itt még nincs vége, megyek tovább hosszabb távokon és nem kizárt, hogy ennek a menetelésnek a végén néhány éven belül egy ironman táv lesz a korona. Majdnem pontosan 4 év telt el, mire ez az - akkor még csak álom - valóra válhatott. 
A verseny időpontja 2025.08.10 vasárnap. (Rajt 7:31:40, azért éppen ennyi, mert Vangelis - Conquest of Paradise zenéjére indulunk és ekkor éri el a zene a tetőpontját.) Már péntek délután elindulunk a jó előre lefoglalt szállásunkra, mert rá akarok hangolódni a versenyre és egyébként is szombaton már konkrét tennivalók vannak, mint pl. rajtszámfelvétel, futófelszerelés bedepózása Nagyatádon. Mindjárt az indulásnál történik egy kis malőr, az izgalomnak és a figyelmetlenségemnek köszönhetően nem vészesen, de határozottan nekitolatok a nyitott kapu élének, némi aprópénzt igénylő javítást érő kárt okozva ezzel a kedvenc kisautómban. Ha kicsit is babonás lennék, ezt intő jelnek értelmezhetném és el sem indulok, de ettől mi sem áll tőlem távolabb. Már nem olyan jó hangulatban, de elindulok az úton és röpke két és félóra múlva megállok Zákányban a vendégház kapujában. Azért választottam ezt a helyet, mert nagyon közel van a rajt helyéhez, a gyékényesi tó mindössze 4 km innen. Miután berendezkedünk, fogjuk a strandcuccunkat és legurulunk a tóhoz, ahol tavaly már úsztam egy kört, de ezúttal a versenyen három teljes kör vár rám. Barátkozni jöttem a vízhez, feleleveníteni az utolsó találkozásunk emlékét, felkészülni a vasárnapi csatára. Még nincsenek kint a távolságjelző bóják, így "saccra" elúszom addig, ahol a fordítópontot sejtem, és vissza a partra. A víz nagyon kellemes, egy hűvösebb időjárási periódus után vagyunk egy meleg napon, tudom, hogy vasárnap még ennél is melegebb lesz már a víz. Visszamegyek még egy körre, és sokkal többet nem is terveznék mára, azt remélve, hogy szombaton délelőtt még lesz alkalmam úszni egy hosszabbat a verseny előtt. Mikor kijövök a partra és leülök érdekes dolgot kezdek érezni. A derekam fáj, jobb oldalon határozottan és egyre kellemetlenebbül. Tornázok, ülök, állok, fekszem, de sehogy sem jó, nem javul csak rosszabb lesz. Visszamegyünk a szállásra, gondolva, ha lefekszem majd csak jobb lesz. De nem. A jobb vesém irányából markáns görcsös fájdalmat érzek és még mindig fokozódik. Este kilenc óra, több, mint 200 km-re távol otthonról, eléggé kétségbeejtő helyzet. Megkérdezem a házigazdát, hol van orvosi ügyelet, ő a nagykanizsai kórház SBO-ját javasolja. Mivel eddigre már nem kérdés, hogy orvosi segítség kell, el is indulunk a 22 km-re lévő kórházba és nagyon hosszúnak élem meg, ezt az egyébként normál esetben futótávot. A kórházban felveszik az adatokat, megvizsgálnak laborvizsgálathoz gyűjtenek anyagot, és végül bekötnek egy infúziót is, ami néhány percen belül enyhít az addigi kínjaimon. 

A laborvizsgálat eredményétől függ a jövőm. Végül megérkezik, minden rendben az értékekkel. A doktornőnek említem, hogy ok, de én versenyezni jöttem, erről mi a véleménye? Azt mondja, ha úgy érzem, nyugodtan induljak és még hozzátette, "én biztosan nem hagynám ki...". Ezen később jót derültünk, mert a doktornéni alkata nem sok sikerrel kecsegtetett egy ironman távú versenyen. :) Már csak gyógyszert kellett volna szerezni, de ez akkor és ott lehetetlen volt. Régen, az átkosban egy városban volt egy ügyeletes gyógyszertár, ahol egy kis ablak mögött édesdeden szunyókált egy patikus, aki felriadva a csengő hangjára morcos fejjel, már nem volt annyira (szim)patikus és a pokolba kívánta a zaklatóját, de azért kiadta a kívánt gyógyszert. A mai világban az ügyeletes gyógyszertár bezár 22:30-kor. A 22:31-kor beállt fájdalmakra nincs gyors megoldás. Így várt rám egy kellemes 10 óra, míg az infúzióban beadott gyógyszer már elveszítette a hatását, de még nem tudtam pótolni újjal. A 8:30-as nyitásra már ott toporogtam a Király gyógyszertár bejáratában és azonnal lenyeltem két szem No-Spa-t és egy Algopyrin-t. Hamarosan újra tudtam már gondolkodni. Mondtam a családnak, hogy úgy csinálunk mindent, mintha semmi sem történt volna, arra készülünk, hogy vasárnap reggel én a rajtban fogok állni.  Ekkor még állni is éppen hogy tudtam. Az első adag gyógyszer 3 órán át hatott, a következő már 6 órán át. Bizakodva a javulásban, szombat délután átautóztunk a nagyatádi versenyközpontba, ahol felvettem a rajtcsomagom, és bedepóztam a másnapi futófelszerelésem az öltözősátorba.

Este lefekvés előtt bevettem a harmadik adagot és úgy számoltam, hogy a rajt előtt már nem kell újabbat bevenni, akkor viszont előtte háromnegyed órával igen, a többit majd meglátjuk. Eljött a reggel, amit olyan régóta vártam. Olyan sok mindennel kalkuláltam, annyi mindenre készültem és számítottam. De, hogy egy olyan szervem fog gátolni aminek eddig a létezéséről sem tudtam nagyon új fejlemény volt. Gyékényesen már nyüzsgött a vízpart, hozzám hasonló 3-400 őrült készülődött élete leghosszabb napjára. Mindenki biciklit tolt vagy szerelt, vagy már a vízben úszott, vagy az utolsó energiaszeletet tolta az arcába. Mindenki a saját hite szerint készült a rajtra. Én is leszedtem a tetőcsomagtartóról a Scott-ot és megindultunk felpakolva mindenféle felszereléssel a part irányába. Nagy segítség volt, hogy tavaly már indultam egy rövidebb távon, így tudtam mindent, hogyan működik. Hamar megtaláltam a bicaj helyét a depóban a 203-as rajtszámot jelölő helyen. 

Felraktam a műszert a kormányra, feltöltöttem a kulacsokat vízzel és Hammer Perpetume-mal, felraktam a kézifékkarokra a rajtszámot és csak a sisakot és szemüveget hagytam a kormányon. A bicajos tasakba beletettem az SPD-s cipőket, a zoknikat, egy kis törölközőt, egy flakon vizet és egy energiaszeletet. A tasakot felakasztottam az öltözősátorban a rajtszámom kampójára lábamon már időmérő chip és flip-flop papucs, kezemben úszószemüveg és sapka. Készen álltam fizikailag a rajtra. Gyorsan ment az idő, nemsokára Péter Attila már szólított bennünket a checking-re. Ilyenkor minden indulónak egyenként leolvassák a bokachipjét, ez egy utolsó ellenőrzési lehetőség, hogy a saját chipedet viseled illetve egy kontroll, hogy tudják kik mentek a vízbe, mert ideális esetben ennyien is kell kijönni majd. Ilyenkor már nem lehet visszamenni a kísérőkhöz, feleségemtől egy kordon választ el. Biztosan látja rajtam, hogy nagyon izgulok és bizonytalan vagyok. Elindul Vangelis zenéje másfél perc a rajtig. 

Állok a tömegben, nyelem a könnyeimet, annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot és most teljesen bizonytalan vagyok, egyszerűen nem tudom mi fog történni a következő órákban. Megszólal a kürt, elindulunk. A víz kellemes, néhány lépést gyalogolok bele, aztán előre vetődöm és elmerülök. Felbukkanok levegőt veszek, visszabújok a vízbe, lábtempó és egy pillanat alatt kisimulok. A víz kellemesen ölel minden erőfeszítés nélkül siklik a testem előre benne. Érzem, hogy minden rendben, nem lesz baj csak okosnak kell lennem, egyszeriben nem érzek bizonytalanságot, mert kiszorítja egy új érzés, először csak az "ez simán meglehet", később pedig az "ezt meg tudod csinálni, semmi nem volt hiábavaló". A bója közeledik, majd mögöttem távolodik, már a célkapu felé úszom, nemsokára kiérek. Parton felségem aggódó arccal kérdezi hogy vagyok! Szélesen vigyorgok, hogy minden ok! 

Vissza a második körre, tudnék gyorsabban is úszni egy kicsivel, de szándékosan nem teszem, bőven benne leszek így is a szintidőben nem akarom kísérteni a sorsot. Második kör végén csak annyit mondok, hogy nagyon unom az úszást, és tényleg nem szeretek továbbra sem időre úszni, de most muszáj. A harmadik körben csak egy jó van, hogy ez az utolsó és megvan a 3,8 km úszás. Valahogy ez is eltelik, egy kicsit ez már lassabb, mint utólag kiderül, de amikor végzek a körrel, a szintidőből még van 35 perc, amíg el kell kezdenem a bicajozást. Futok az öltöző sátorhoz, bekapok egy sótablettát, kicsit megtörlöm a lábam, felrántom a zoknikat és a cipőt, az úszó holmikat bedobálom a tasakba és már futok is a bicajhoz. 

A szabály szerint először a sisakot kell felvenni, addig nem lehet a bringához érni. Így is teszek, sisak, napszemcsi, közben bekapcsolom a fedélzeti műszert. Kezemben az energiaszelet és már szaladok is ki a depóból egyik kezemmel a bringát tolva. A felülést jelző vonal után nyeregbe pattanok és elkezdek tekerni. Számomra a versenynek ez a legkellemesebb része. Az idegtépő úszótempó vánszorgása után elkezd rohanni a táj, pillanatok alatt 30 km/h feletti sebességgel száguldok, miközben a ruhám még vizes, ami kellemesen hűt. Közben eszegetem az energiaszeletet és kortyolom rá a vizet. A bicajos táv egy nagy körrel kezdődik ami 60 km Nagyatádig. Feleségem és sógorom közben kalandos, minden sarkon elterelős autózásba kezd a közutakon, hogy kb. két óra múlva találkozhassunk Atádon, ahol az egyéni frissítésem lesz a feladatuk. Nekem szaladnak a kilométerek, a kerékpáros útvonal mentén a falvakban hatalmas szurkolás van, nagyon lelkesítő áttekerni ezeken a pontokon. Annyira ritka már a mai világban, hogy az emberek ellenszolgáltatás nélkül végeznek dolgokat saját és mások örömére! Én nagyon tudom ezt értékelni. 1 óra 59 perc telik el amikor a megbeszélt találkahelyre érek feltankolnak újabb adag energiával és innentől négy 30 km-es kör vár rám, így lesz meg együtt a teljes 180 km-es kerékpáros szakasz. Óramű pontossággal jövök óránként egy-egy körön. Rutinná válik a frissítés, először ledobom  a vizes kulacsot, a hivatalos frissítőktől elkapok egyet, majd kicsivel hátrébb ledobom a sportitalos fekete kulacsot, feleségem feladja az újat, amit elrakok azonnal a tartóban, közben sógorom már vár az energiaszelettel, amit elveszek tőle és máris gyorsítok a "frissítő utca" emelkedőjén. Pár másodperc múlva már ismét 30 felett haladok. A Nap egyre kegyetlenebbül perzsel, a maradék vizeket a kulacsból minden frissítés előtt magamra öntöm, ez ad egy kis enyhülést a hőséggel szemben. Az utolsó körnél már 40 fok körüli hőmérséklet van délután, az aszfalt visszasugározza a hőt, mindenki kínlódik, főként akik már a futópályán koptatják a cipőtalpukat. De eljön az utolsó kör és végre ráfordulok a depo felé vezető kijáratra, gondosan csökkentem a sebességem mert a versenyszabályzatban leírtak szerint, büntetés jár a 20 km/s (sicc.) sebességgel gyorsabban hajtókra. :) A leszállást jelző vonal előtt kikapcsolom a lábam a pedálból és áttolom  a vonalon és a chipszőnyegen a bringát, megkeresem a tegnap már felderített helyét, felrakom az állványra, levetem a sisakot és irány az öltözősátor, ahol valami eszméletlen meleg van. Nem esik nehezemre sietni, gyorsan futócipőre váltom a bringáscipőket felteszem a sapkát és elkezdek futni. Vagyis kezdenék, de nem tudok. A perzselő hőség egy pillanat alatt szívja ki belőlem az energiát vele együtt a motivációt. A triatlonnak szerintem ez a legnehezebb része, a váltás a bicajról futásra. Át kell állnia az agynak, a pulzusnak, a lábizmoknak a futásra. Elhatározom, hogy nem fogok itt meghalni, elkezdek sétálni, nálam ez 8:30-as km-eket jelent, ami persze sokkal lassabb a normál futásnál, de haladni még így is elég jól lehet vele. Mondom is feleségemnek mi a helyzet, az a koncepcióm, hogy az árnyékok növekedésével egyenes arányban egyre többet futok. A második körben jelez a vesém, hogy ő még egy kicsit görcsölne, de két szem No-Spa-val a tudomására hozom, hogy én viszont még futni szeretnék közel 30 km-t. De ez nem nagyon akar összejönni, még mindig iszonyú a hőség, rengetegen sétálnak. 

Szerencsére minden frissítőasztalon van jég, amit a legváltozatosabban használok. Már van a sapkámban, az ingujjamban, a mellkasomon a cipzár alatt, a számban és a tenyeremben is viszek néha kockákat, amit a nyaki artériámra szorítok.  Közben küszködöm a frissítéssel is, nagyon kéne valami szilárdat enni, de a frissítőasztalokon nincs ilyen jellegű anyag. Jobb híján dinnyét veszek le az asztalokról, ennek nemsokára meg is lesz az eredménye, többször is ki kell álljak a Toy-Toy utcában néhány perces szünetre, aztán ez is elmúlik. Valahogy fogynak a körök. Összesen 8 kör a maraton, a 6.-nál elveszítem a fonalat és elbizonytalanodom, hogy még mennyi van vissza. Valahogy hihetetlen, hogy a következő kör már az utolsó előtti lesz. Közben matekolok fejben és úgy számolom, hogy a 14 órán belüli teljesítmény teljesen reálisan elérhető, így ismét kicsit belehúzok, most már amennyit csak tudok futok, a gyaloglás kerül a kisebbségbe.  Feleségem közben utánajár és megnyugtat, hogy ez már az utolsó felvonás. Közben besötétedik. A városból sokan vannak az utcán, a tereken a parkokban, mindenki nekünk szurkol. Kedvencem egy idős bácsi, akinek egyik lába hiányzik, illetve műlábat visel. Minden körben van egy kedves szava, biztat, vigasztal, viccelődik. Elgondolkodom, hogy milyen remek ember az, akiből a lába elvesztése nem a rosszabb énjét hozza ki. Nem utálja a körülötte egészségtől kicsattanó atlétákat, hanem teljes szívéből szurkol nekik, és végig mosolyog. Nem veszítette el életkedvét a saját állapota miatt. Utolsó körben egy pillanatra meg is állok mellette és mondom, hogy nekem ez az utolsó köröm, nagyon szépen köszönöm  a kitartó szurkolást és én ma magammal viszem az ő derűjét és pozitív életszemléletét, hogy egyszer valamikor majd tudjak meríteni ebből, ha szükség lesz rá. Már sötét volt a parkban, ezért csak én tudtam, hogy könnyes volt a szemem amikor elindultam az utolsó köröm befejezésére. Feleségem már lelkesen szökdécsel a rajttal párhuzamos bevezető út mellett. Szerintem ő legalább annyira örül és megkönnyebbült mint én, hogy vége ennek a nagyon rosszul induló mégis tökéletesen végződő pár napnak. Már hallom Péter Attila hangját, és ráfordulok a célegyenesre. Azt hiszem ez a száz méter rajta lesz életem végső filmjén is. Lelassul az idő. Attila azt mondja "Na figyelj Zolikám! Mától a neved: Váradi Zoltán Ironman!" Két kezem a magasban tartva futok és ordítom Attilának, hogy "IGEEEN!" Elérem a célkaput, megfogom a célszalagot, míg elkészül a célfotó. Nyakamba akasszák az érmet, kezembe adják a rózsát, a köszönet virágát, amit ezen a világon csak egy ember kaphat meg. Ő, aki néhány pillanat múlva már ott áll előttem és én átölelem és a nyakába borulva egyszerre nevetek és zokogok. 

Megcsináltam! Ironman lettem 59 évesen. Életem legboldogabb pillanatait élem. A beérett munka gyümölcse az enyém, a hónapokig tartó felkészülés minden keserve egy pillanat alatt nyer értelmet. Most már mindenre van idő. Vár a családom, az étel, a pihenés, a bicajom a depóban, az autóm a parkolóban, a zuhany a szálláson, a nyaralás Görögországban. Lassan összeszedegetünk mindent és elindulunk "haza". Alig érzek fáradtságot, az adrenalin és az endorfin teljesen elhomályosítja az elmúlt 14 óra fizikai megterhelését. Az ultra teljesítmények után sosem tudok rendesen aludni. A Nap megperzselt, ég a bőröm, az ízületeim forrók a folyamatos mozgástól, az izmaim tele mikroszakadásokkal most éppen gyulladásban regenerálódnak, mind ehhez a kavargó gondolataim. De valahol ez az egész most olyan jó. Kiülök a kerti padra fél öt van, hajnal, a falu éppen csak ébredezik. Kinyitom  a laptopot, nézegetem az eredményeket, a készült képeket és videókat. Relax és chill! Idejét sem tudom mikor pihentem úgy igazán utoljára. A többiek még alszanak, elmegyek boltba, reggelit vásárolok. Aztán hazaérve elkezdem összerendezni a kaotikus rendetlenséget tartalmazó autót, kipakolom a tegnapi nap kellékeit és szemetét, a bicaj felkerül ismét a tetőcsomagtartóra, a sportruhák és eszközök elkülönülnek az élelmiszerektől és civilruháktól, lassan alakul a rend. Közben felébred a család reggelizünk és gyorsan rendet teszünk magunk után az apartmanban. Elbúcsúzok a házigazdától leadom a kulcsot és elindulunk a már jól ismert úton Nagyatád felé, ahol 10 órakor kezdődik az ünnepélyes eredményhirdetés a sportcsarnokban. Mikor odaérünk, már nyüzsögnek a tegnapi versenytársak az egyforma finisher póló mindenkit remekül azonosít, én is ebben feszítek. Nem túl szép ez a póló, de ma lehet ebben is alszom. :) Kis keveredés, mert persze az én helyem valami hiba folytán kimaradt az ülésrendből, de végül is tisztázódik a helyzet, leülhetünk. Péter Attila, a verseny lelke, a hangja, a motorja, a színpadról konferálja sorban a különböző díjazottakat, először a 10 és 20-szoros ironman-eket ünnepeljük, majd következünk mi az elsőbálozók, egyenként hív bennünket színpadra és hosszú sor gratuláció után megkapjuk a magunk névre szóló oklevelét a célfotóval. 

Majd jönnek a korcsoportok és egyéb betét versenyszámok dobogósai. Végül tombolasorsolás, persze nem nyerek semmit. Meg is lepne. Végül a Polgármester hivatalosan is lezárja a 2025-ös ExtremeMan versenyt. Egy kis állófogadással is készülnek a szervezők, de mi már nagyon mennénk hazafelé, így gyorsan lenyelek egy sütit és elindulunk. Közben egyfolytában csilingel a mobilom,  barátaim, ismerőseim, volt és jelenlegi munkatársaim gratulálnak az eredményhez. Másnap a teljes nap a pihenésé, csak szerdán megyek ismét dolgozni, ahol újabb meglepetés vár.

Az irodai névtáblám helyén egy új van, és az ajtón egy célban fényképezett fotóm kinyomtatva. Persze mindenki gratulál és többször is el kell mesélnem részleteket. Ez a nekem járó tízperces dicsőség jólesik. Most már én is elhiszem, hogy megcsináltam és egy újabb precedenst adtam a körülöttem lévőknek, hogy sosem késő és semmi sem lehetetlen. Még soha semmit nem éreztem annyira fontosnak, hogy magamra tetováltassam, de ezúttal nagyon gondolkodom, hogy egy kis IM logo elférne a vádlimon emlékül magamnak és azoknak, akik látják majd a jövőben az  öreg, reszketeg bácsit, bizonyítékul, hogy ő egykor nagyon is aktív volt és csúcsteljesítményekre képes. De lehet csak azt kéne magamra tetováltatni, hogy "Elmúlik"? :)

Ezúton is köszönöm feleségemnek és sógoromnak a verseny előtti, alatti és utáni támogatásukat, Szabó Barbara úszóedzőmnek a három évig tartó felkészítést, ami lehetővé tette, hogy kényelmesen a szintidőn belül jöjjek ki a tóból. Köszönöm a sorsnak, hogy megélhettem ezt az élményt, a nagykanizsai SBO ügyeletes doktornőjének, hogy nem elrettentett az előzmények után, hanem bátorított a teljesítésre, köszönöm a kedvenc Scott kerékpáromnak a hibátlan működést és köszönöm mindenkinek, aki csak egy mosollyal is segített ezen az úton!

A verseny videós beszámolója: