Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2018. március 24., szombat

"Too many people making too many problems...." /Genesis- Land of confusion/

Túl sokan vagyunk mi emberek. 1976-ban ötödikesként azt tanultam, hogy a Föld lakossága 4 milliárd fő, ez mára 7,6 milliárdra növekedett. Ez nem a bolygónak sok, a bolygó jól el van velünk vagy nélkülünk. Számára csak tegnap érkeztünk, és holnap már nem leszünk itt. Az oxigén a víz, a termőföld csak számunkra nélkülözhetetlen. Egy bolygót nem lehet tönkretenni, csak az ember számára lakhatatlanná, szerintem ez nagy különbség. Azt mondják, hogy a csúszda közepén vagyunk, már nem lehet visszafordulni, a beindult folyamatok lefutása mindenképpen be fog következni. De erről már sokszor írtam, a mai bejegyzésemet egészen más hívta életre. Túl sokan vagyunk egymás számára is. Mindennap tapasztalom, hogy az emberek egymás idegeire mennek. Olyanok vagyunk összezárva, mint egy méhkaptár méhecskéi, akik nem találják a kijáratot a külvilágba, ahol szabadon repülhetnek. A hasonlat azért is jó, mert valahogy úgy is viselkedünk, mint a méhek a kaptáron belül. A belénk kódolt nyughatatlansággal végezzük a dolgunkat, és közben mindenen és mindenkin átgázolunk. Semmiben nem vagyunk olyan tehetségesek a mai időkben, mint abban, hogy miért kell a másikat gyűlölni. Az okok listája végtelen. Lehet egymást a származása, anyagi helyzete, a beosztása, a neme, a vallási és/vagy politikai hovatartozása miatt, azért mert sportol, azért mert nem sportol, azért mert mást sportol, mert autót vezet, mert gyalogos, mert rendőr, mert homoszexuális, vagy csak egyszerűen bármiért, amiben más véleménye van mint nekünk. Ez a gyűlölet bekúszik mindenkinek a bőre alá, frusztrált zombikká változtat minket. Ha jól a mélyére nézünk ezeknek az érzéseknek, legtöbbször a tömény rosszindulatot, másban a jónak meglátásra képtelenséget, vagy egyszerűen csak a csupasz irigységet találhatjuk. Persze csak kevesen olyan bátrak, és őszinték magukkal szemben, hogy ezt be is vallják legalább gondolatban. A rosszindulat talán nem is más, mint a felgyülemlett irigység, és tehetetlenség agresszív megnyilvánulása. A legtöbb ember ennek a szindrómának csak felszínes jeleit mutatja, vagy mert kevésbé fogékony rá, és jók a stresszkezelő technikái, esetleg az ő számára van egy titkos kijárat a kaptárból, vagy csak egyszerűen remekül palástolja. De mindenki környezetében élnek olyan emberek akiknél ez az állapot már meggyökeresedett, és a változásra képtelen alany, csak naphosszat hangoztatja a saját dogmáit, nem kevés energiát vonva el ezzel a környezetétől. Párkapcsolatban egy ilyennel hosszútávon lehetetlen együtt élni, rendre fel is borulnak az ilyenek kapcsolatai, tőlük könnyebb megszabadulni, hiszen csak egy emberről van szó, akinek az életéből kilépve a probléma megszűnik. A nagyobb baj, a munkahelyeken van, hiszen ők azok, akik patikamérlegen mérik a saját, és mások teljesítményét, gondosan ügyelve arra, hogy a munkájuk miatt ne érhesse őket elmarasztalás, és arra is, hogy egyetlen mozdulattal sem végezzenek többet, mint a munkatársak, hiszen az már számukra megalázó, mert hát "...én nem dolgozok senki helyett.....a munkámat elvégzem....ez nem az én dolgom.." és a kedvencem a "...ne nézzen engem hülyének senki...". Mert ők tudják, hogy mindenki csak ártó szándékkal közeledhet feléjük. Rossz hírem van számukra. A nagy többség  a létezésükről sem nagyon szeretne tudni, és nagy energiákat fektet abba, hogy elkerülje őket, hiszen ez az egyetlen út ami némileg garantálja a konfliktus mentes viszonyt. Vezetőként pontosan tudom ki az a (mindig csak egy-két) néhány ember, akik nélkül sokkal jobban működhetne a csapat, és akik gátjai mindenféle csapatépítésnek. Sajnos a jelenlegi teljesítményértékelő rendszerek egyik fő törekvése, hogy kizárja a szubjektivitást az értékelésből, és ezért muszáj SMART célok teljesítése alapján értékelni a munkavállalókat, Népszerű fogalom, lehet vele villogni társas összejöveteleken. Specific (specifikus) Measurable (mérhető) Attainable/Agreed (elérhető) Relevant (releváns) Time bound (tervezhető). Látható, hogy az M a mérhetőséget takarja. Ezzel már eleve az a baj, hogy egy csomó tevékenység van, ami nem igazán ad mérhető teljesítményt, de a legfőbb probléma, hogy a bunkóságnak nincs sem mértékegysége, sem mérőeszköze. Amíg az SI mértékegységek között nem szerepel az "1 durung", és a polcomon nem lesz ott egy hordozható "durungmérő" addig nem tudjuk rangsorba állítani, és dokumentálni azt a megfoghatatlan valamit, ahogy emberek egymással szemben viselkednek, ahogy betartják vagy nem egymás intim szférájának határait, a kommunikációjukban használt szóhasználatot. Lenne olyan aki nálam soha nem kapna erre a kategóriára megfelelő minősítést, hiszen egyszerűen ezen követelmények alapján nem való kollektívába, sőt emberek közé sem. Őket maximum egy alföldi tanyára tudom elképzelni, ahol 5 km-en belül nem lakik más. Az emberek többsége békeszerető, és törekszik a nyugalomra. Amiért ez sosem sikerülhet, az ezek az emberek, mert ők ott vannak mindenhol, és hiába váltasz munkahelyet ott is lesz egy, és szerencséd van, ha ez nem a főnököd. Szeretnék egyszer egy olyan közösségben dolgozni, ahol nincsenek ilyenek, ahol nem kell senkit kerülgetni, és kitalálni a következő megelőző lépést, amiből kirobbanhat a következő perpatvar. Persze az élet valahol igazságot szolgáltat, mert a sikerességhez, szükség van a kompromisszum képességre,  simulékonyságra, a hierarchia elfogadására, és annak kiszolgálásra. Mint mindenhez, ehhez is alázat szükséges. Azok számára akik mindenáron, mindenkin át akarják saját önös érdekeiket érvényesíteni általában nem terem babér. De erre persze újabb megoldások születnek náluk, jön a bűnbak keresés, és meg is találják. A sikertelenség megnevezésében is tehetségesek. A nehéz gyermekkortól, az éppen aktuális országvezetésen keresztül a rasszizmusig (népszerű ok a zsidóság létezése, és világuralma) mindenki hibás. Csak ők maguk nem. Mert ők mindig mindent elkövettek a sikereik érdekében, befektették a szükséges munkát, meghozták az áldozatokat, szinte tökéletesek. Pedig nem. A sikertelenségnek legtöbbször nagyon is racionális okai vannak. Például leginkább a lustaság. Zenészeknél sokszor voltam tanúja, hogy zseniális tehetségű emberekből csak hatodosztályú zenész, lecsúszott alkoholista vált, pedig csak a megfelelő munkát kellett volna befektetni. Tanulás, gyakorlás, tapasztalatszerzés. Gondolom ez minden területen így működik. Sosem fog senki főnöknek kinevezni egy munkahelyen, ha azt látja rajtad, hogy csak szigorúan annyit csinálsz, amennyi a munkaköri leírásodban van, és mindenkinek neki támadsz válogatás nélkül, (szerinted őszinte, szerintem agresszív), durva stílusban, valahányszor a vélt vagy valós érdekeid sérülni látod.
Sokan vagyunk, és még többen leszünk. Túl sok ember életfogytig összezárva kicsi helyeken. Mindegy, hogy ez egy lakás, egy osztályterem, egy iroda, vagy egy szerelőcsarnok. Az antiszociális példányok mindegyikünk életét megkeserítik, valójában nincs erre sem megoldás. Óriási szerencsével találhatsz egy olyan munkahelyet, ahol 4-5 emberrel kell csak együtt dolgozni, és nincs köztük ilyen energiavámpír. De ennek a valószínűsége elenyésző. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy egy közösség minél több évet dolgozik együtt, annál inkább nem tudják egymást elviselni. Ugyanis néhány évig, még lenyelik egymás hülyeségeit, de a harmincadik évben, már meg sem próbálják palástolni az egymásról alkotott, cseppet sem hízelgő véleményt. Pont mint a rossz házasságokban. Talán nem kéne ennyi emberrel kapcsolatban lennünk. Igen tudom mondják az ember társas lény, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a szerencsétlen lény, és az érzékeny idegrendszere arra lett kitalálva, hogy több száz embert "lekezeljen". Hiszen csak a Face Bookon van mindenkinek vagy 200 ismerőse, akinek minden egyes kiposztolt rezdüléséről azonnal értesülhet, és akarja vagy nem véleményt formál, valamilyen érzelmi hatást kelt benne, egyszóval megtörténik a másik ember általi ráhatás. Talán nem kéne ennyi embert ismernünk. Sokkal kevesebb emberből merítve a napi tapasztalatainkat nem találkozhatnánk ennyi véglettel. Közvetve éljük mások sorsát is, és ez is hat ránk, többnyire negatívan. Persze mindig és mindenre van ellenpélda is. Ahogy frusztrálódunk, ugyanazon az útvonalon meríthetünk motivációt is, de az ember már csak olyan, hogy a rossz tovább ragad meg benne, és a jót hajlamos természetesnek venni, megszokni, elvárni. A világ rohan, mi próbáljuk tartani a tempót, új betegségeket gyártunk magunknak közben. Az okok, munkahely, karrier, élvezeti- és használati cikkek hajszolása, önmegvalósítás stb. Közben pedig valahol ott hátul az agyunk egy sötét zugában nagyon is tudjuk, hogy ez az egész nagyon is véges számunkra, és rövid, ezért állandóan úgy érezzük, hogy lemaradunk valamiről. És tényleg, lemaradunk.  A saját életünkről, végérvényesen.


2017. december 2., szombat

2017 a Personal Best-ek éve

Ritkán írok mostanában, pedig valójában egyáltalán nem eseménytelen az életem, és lenne miről, de valahogy megörökíteni kevés dolgot találok érdemlegesnek, és az is a Face Bookon landol, ahol az ismerőseim zöme két mondatomat még hajlandó elolvasni, de ha tíznél többet írok, már nem klikkel a szöveg lenyitását szolgáló "továbbiak" linkre. :)
Mindig kissé meglepődöm, amikor valami új szenvedély férkőzik be az életembe, és én még mindig képes vagyok lelkesedni, és időt, energiát, pénzt fektetni, olyan dolgokba, amelyek valójában csak számomra fontosak. Ilyen a futás. Nehéz egy nem futónak elmagyarázni, mi a jó a futásban. Hiszen futni nehéz, fárasztó, időigényes, és a legtöbb ember alapból elutasítja ezt a típusú mozgást, (illetve leginkább az alapvető helyváltoztatáshoz szükséges mozgáson kívül mindegyiket) mégis ha már túl vagy a kezdeti heteken, hónapokon fokról-fokra megszereted, függővé válsz, a fogalom jó értelmében. Van ebben a mozgásban valami ősi, valami egyszerű, és primitív, ami valaha az élet alapja volt, és talán a futás közben felszabaduló endorfinok időutazó kapszulaként működve repítenek vissza bennünket, az ősidőkbe, amikor a táplálék megszerzése még nem boltok polcain válogatást, hanem az eredeti formájában menekülő, vagy támadó állat képében jelentett mindennapi kihívást.
Mára a futás tömegek kedvtelése lett, egyes becslések szerint ma Magyarországon 100 ezer amatőr futó rója naponta edzőköreit. Ezek többségének az egészségfenntartáson kívül semmi egyéb célja nincs, vannak akik már 10 éve nem változtattak sem távon, sem tempón, és ezzel nincs is baj. Én nem ilyen vagyok. A bennem élő mindent kielemző statisztikus, táblázaton követi saját életét. A naptáramnak egy új, futás rétege született. A naponta lefutott távok és idők táblázatba kerülnek, és elvárás, hogy az eredményeknek javulniuk kell. Szerencsére javulnak is. Már messze van az első két és fél órás félmaraton, és az ez utáni egy hetes járóképtelenség. Négy év alatt lefutott ötezer kilométer, a távok, és terepek váltogatása, és az újabb kihívások folyamatos keresése akarva-akaratlanul is egyre jobb futóvá alakít. Persze 50 felett nem a világcsúcs a cél, az egyetlen reális mérce, csak a saját magamhoz képest egyre jobb eredmények felállítása lehet. Ez az év erről szólt, látványosan váltottam kocogóból futóvá, és ez büszkeséggel tölt el. Volt mire építkezni a futás kezdetekor, hiszen a több mint 40 ezer km biciklizés, amit előző években elkövettem, egy állóképes, szó szerint erős lábakon álló szervezetet eredményezett, ami a futócipők emelgetésére is alkalmas volt alapból. Persze a kettőt nem lehet összehasonlítani. A kerékpározáshoz akklimatizálódott test számára sokként hatottak az első futások. Még emlékszem, mikor az első kitűzött hat km-en többször meg kellett állni kifulladás miatt, és a pulzust csak saccolni tudom, hogy valahol a légi folyosók magasságában lehetett. Szerencsére ezek mára, csak megmosolyogtató emlékek. Az első évek add hoc edzései ma már elképzelhetetlenek. Megtanultam ésszel terhelni magam, és ezzel együtt ésszel pihenni is, ami legalább ugyanilyen fontos. Az eredmények javulására jellemző, hogy ahogy javulnak egyre nehezebb további nagyságrendnyi javulást elérni. A két és fél órás félmaratonból, hamar lett két óra közeli, de elég sokáig tartott mire ez üzembiztosan két óra alá került. Jelenleg azon dolgozom hogy  100 perc alá menjen, ami már tényleg egy komolyabb szint az én életkoromban. Sokan mondják, hogy a teljesítmény hajszolással elvész a futás öröme, de én ezt nem így érzem. Számomra az eredményes futás jelenti a futás örömét. A  kitűzött, egyre magasabb, magammal szembeni elvárások teljesítése. Vannak helyzetek, amikor nem számít az idő. Az egyre inkább vonzó ultra távoknál, maga a tudat is elég, hogy képes vagyok lefutni a táv hosszúságát. Egy terep versenyen mindegy hányadikként érek fel a hegy tetejére, mert tudom, hogy az óriási fegyvertény az, hogy képes vagyok ide felfutni, ahova a korosztályom zöme felsétálni sem tudna már. Ezek a teljesítmények a mindennapokban is erőt, magabiztosságot adnak. Már semmi sem olyan lehetetlen, hiszen mások számára lehetetlen dolgokat naponta teszek meg. Újabb inspirációt jelent, mikor látom, hogy a nálam sokkal idősebbek is ott futnak mellettem egy-egy versenyen. Ilyenkor látom magam a jövőben, és vágyom arra a fiatalok szeméből sugárzó elismerésre, amit most ők kapnak. Példaképek ők arra, hogy nem evidens az időskori betegségekkel terhelt élet, és sokat lehet tenni ennek elkerülésére. De legalábbis úgy gondolom meg kell próbálni, hogy bármilyen végkifejlet esetén felemelt fejjel mondhassuk, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem az egészségemért. Negyedik éve sorolom magam a futók társadalmához. Igaz már futottam rövidebb-hosszabb periódusokban korábban is, de ezek inkább csak alkalmi fellángolások voltak, amelyek idővel mindig abbamaradtak valamiért, leginkább a lustaságom okán. Talán most már átbillentem, és túl vagyok a visszatérési ponton. Ebben az évben tavasszal futottam az első 1:50 alatti félmaratonomat, ettől kezdve sorra döntöttem meg az egyéni legjobbjaimat (Personal Best) 1:17 alatt futottam fel a Kékesre (tavaly 1:22) júniusban lefutottam az első maraton feletti távomat hat óra alatt 52 km-t. 2018-ban ezt szeretném megdönteni. A 30 km-es Atomfutás 3:08 alatt sikerült (tavaly 3:43). életemben először átúsztam a Balatont, ugyan gyalázatos idővel, de én nem tudok jól úszni. Ősszel egymás után döntöttem meg a tavasszal felállított félmaratoni eredményemet, és a tavalyi első maratont közel fél órával jobbra teljesítettem. Végül az év utolsó versenyén a Garda tó melletti Riva del Garda-ban rendezett félmaratonon az eddigi legjobb 1:44:57-es félmaratont futottam, ami abban rendkívüli, hogy az átlagos sebesség a verseny egésze alatt 5 perc/km alatt volt. A Garda tavi versenyen megtapasztaltam azt, hogy milyen úgy futni, hogy nincs szenvedés, és az elsőtől az utolsó km-ig erősnek érzem magam, és okosan fejben erősen futok, tudom mit akarok, és megcsinálom. Ez borzasztóan jó érzés. Az éves futásom mennyisége is közel duplája lesz a tavalyinak, ez is egyfajta rekord, több mint 2400 km.Kíváncsian várom 2018-at. A téli alapozást edzői instrukciók alapján végzem. Ilyen sem volt még. A cél egyre inkább az ultra világa. Elvarázsol amikor újra és újra átlépem azokat a határokat, amikről korábban azt gondoltam ez már lehetetlen. Erre nincs mindenkinek szüksége, ez a legtöbb embernek nem éri meg a befektetett munkát, nekem igen. Ismerőseim mondják, a szokásos kliséket (tönkre megy a lábam, miért kínzom magam, ez már nem egészséges), és néha azt, hogy miért nem biciklizem inkább. Bicikliztem, de én valamiért azt sem tudtam "normálisan" csinálni. Ismerek embereket a lakóhelyemen, akik 15 éve tekernek heti 20-30 km-t. Nekem ez már futásban is kevés. Így vagyok összerakva. :)
Végezetül pedig egy before-after kép, amivel én is csak most szembesültem. Az első kép 2007-ből a reku vásárlása előtti időkből, ezt követte egy egyenlítőnyi hosszúságú bicajozás, majd 5000 km futás. A végeredmény a tavalyi Atomfutáson készített kép, ami szerintem igazolja a mozgás szükégességét, és annak hasznosságát is.

2016. december 24., szombat

50. boldog karajcsont

Valószínűleg boldogabb voltam a közösségi oldalak megjelenése előtt. Keveset tudtam az emberekről, felületesebben ismertem őket, és ez jól volt úgy. Persze a kulcsemberekről mindig tudtam milyenek, mint ahogy ma is, de ma már mindenkiről tudom, mert önmaga árulja el, a szosialnetvörk oldalain azzal amit megoszt magáról, és azzal amit nem.Az, hogy az emberek többsége alapjaiban önző, érzéketlen, irigy, hazug, és ezek keveréke, ennyi idősen már számomra nem kérdés, ezzel naponta együtt tudok élni. De amikor 500 Face Book ismerősöm válik képmutató módon karácsonykor ájtatos manóvá, azt nem tudom elviselni. 30 éve még képeslapot írtunk a fontosaknak.Ma kiírjuk az üzenő falunkra: "Boldog karácsonyt minden ismerősömnek!". ...és le van tudva a szeretet. Ennél a macskám is őszintébb, amikor kaját kunyerál, és hozzám dörgölőzik. Szerintem a karácsony egy f*/szság. Zilált ideológiák alapjain teremtett, mesterségesen gerjesztett népünnepély, amit a szeretet nevű maszlaggal próbálnak fogyaszthatóvá tenni. Nagy valószínűséggel Jézus még csak véletlenül sem született decemberben, ezt az egész hülyeséget, mint annyi más rettenetet a vallás elöljárói találták ki nekünk. Szükség volt egy év végi keresztény ünnepre, a pogány téli napfordulós ünneppel szemben, ahol a tömegek egy néhány napra indokot találnak arra, hogy sanyarú életüket, és mindennapos céltalan küzdelmüket feledve ünnepeljenek, "áldozatot" mutassanak be. Ezért aztán 325-ben  Niceai zsinaton úgy  döntöttek, hogy a „legyőzhetetlen nap” napja a napisten születésnapja legyen a Jézus Krisztus születésnapja. Pont annyira fontos dátum, mint Anyák napja, vagy a Munka ünnepe. Az elmúlt közel 2000 év alatt csak néhány dolog változott. A Karácsony olyan szinten meggyökeresedett az emberek fejében, hogy már eretnekségnek számít nem imádni, vagy esetleg megkérdőjelezni annak létjogosultságát. Továbbá megváltoztak az egykori áldozatok, és áldozó helyek. Ma már az ajándék az áldozat (valójában a banki hitelből ajándékot vásárló), és az áldozás helyévé világszinten a plázák, és szupermarketek váltak. A fogyasztók az utolsó fillérjük árán is boldog karácsonyt akarnak, persze nem kapnak, de ők azt hiszik. A legelszomorítóbb az, hogy ezt a legtöbben előre tudják, mégis a karácsonyok egyfajta rituáléként évről-évre ugyanúgy zajlanak. A szeretet? Az többnyire elmarad, elfelejtődik, háttérbe szorul, vagy csak egyszerűen nem jut rá idő, mert az eszeveszett készülődés, a lakomák, a fenyő és épület díszítések mellett nem marad rá energia.  Az a rossz hírem, hogy minél nagyobb a karácsonyi csilli-villi, annál nagyobb a baj a szeretet körül, mert a csillogás nem más mint kompenzáció. 

2016. március 26., szombat

"Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok."

A címben szereplő idézet Geszti Péter agyszüleménye, ami az utóbbi időkben gyakran eszembe jut.
50 éves koromra elértem mindent, amit valaha is szerettem volna. Persze csak az én lehetőségeimhez, és igényszintemhez képest, de akkor is... Az "álomállásban" dolgozom, "álomfizetésért"és a zenekarommal olyan dalokat játszom minden hétvégén és úgy amiről egész életemben csak álmodoztam. My dreams come true. Mégis most, hogy ideérkeztem, már inkább visszafordulnék. Mert mint minden eredmény ez sem magától van, megfizetem az árát, és lehet, hogy ez az ár túl magas. Az "álomállások", amiről kezdőkként ábrándozunk valóban jól fizetnek, ezzel nincs is baj, a baj mindössze az, hogy mikor már benne vagyunk akkor látjuk, hogy amibe belemásztunk, hosszú kitartó munkával, az valójában kelepce, és ezen az sem javít sokat, hogy a rácsai aranyból vannak. A jó fizetésért muszáj lojálisnak lenned, és bármennyit is teljesítesz mindig kevésnek érezhető, és a sok feladat sok stresszt, hibalehetőséget, ez sok átforgolódott éjszakát, és a mosolygással töltött órák drasztikus csökkenését eredményezi. A jó fizetésben benne foglaltatik az állandóan rendelkezésre állás, az éjjel-nappal bekapcsolt mobiltelefon, a szabadidőben is szellemi munkavégzés, mert a cég nem éri be kevesebbel, téged akar egyben, és maradéktalanul. Állandó mondásom, hogy "egy évet a Pokolban is kibírok", de ez itt nem is a Pokol, csak egy beosztás annyi felelősséggel, ami már megterhelő.... nekem. Talán más magasabb helyeken dolgozó ember megmosolyogna ezért, mert számára már ez a szint csak egy könnyű játszma lenne. De nekem nem az. Számolom a napokat, a heteket, a hónapokat, amelyeket feladatok, értekezletek mosnak össze, és a problémák sosem fogynak el, hiszen folyamatosan generáljuk őket. Én, mint káoszelmélet hívő pedig úgy dolgozom naponta, hogy meggyőződésem, hogy a káoszban nem lehet rendet teremteni. Mégis ezt várják el tőlem. Nem tudom ezt a kettős hatást hogyan leszek képes magammal elrendezni hosszútávon. Természetesen mindezt én választottam, és vállaltam, valahol tudtam is, hogy ezzel fog járni, és az is biztos, hogy ma sem választanék másként, de egy kicsit azért gyászolom a korábbi gondtalanabb életem. Zéta a tapasztalt túrabringás, eljutott arra a pontra, hogy eladta kerékpárjait, mert nem tudta nézni, ahogy a garázsban porosodnak. Ez nem az az állás, ahonnan 3 hét szabadságra lehet menni. Hiszen akit három hétig lehet nélkülözni arra igazából nincs szükség, vagy legalábbis ez a kimondatlan szabály. Most mikor megnyitottam a blogot és a címlapon lévő képet megláttam összeszorult a szívem, a reku és a Dunau radweg láttán. Eszembe jut a sok gyönyörű táj amin keresztültekertem, érzem a folyók, és a hegyek illatát, látom az Alpok napsütötte völgyeit, és a tenger kékjét, ami a reku üléséből mindig teljesen más, mint egy autó, vagy busz ablakán keresztül. Amikor az akartam lenni, aki most vagyok, szabadon magam mögött hagyhattam mindent és belevethettem magam bármilyen túrába, senkinek nem hiányoztam és ez nagyon szabaddá tudja tenni az embert. Az az irányvonal amitől sikerült eltérülnöm jó volt, igaz nem ennyire jövedelmező, de gondtalan és boldog. De ez is csak egy periódus, egy életszakasz, aminek teljes biztonsággal vége szakad majd, és jön valami más. Akkor talán ismét vásárolok egy rekut, és a Duna menti kerékpárúton tekerve lehet már az unokámmal megteszem a következő nagy túrát, és még csak nem is fogok gondolni arra, hogy ezzel egyidejűleg valahol, valakik olyan feladatok megoldásán fáradoznak, amelyekre ők sem fognak öregkorukban már emlékezni, mert valójában nem fontosak, csak ők annak hiszik. Az Élet nem arról szól, hogy levegőtlen irodákban, műfényben kreált problémákat oldjunk meg. Az Életnek az életszeretetről kell szólnia, és annak a néhány embernek a szeretetéről, akik fontosak számunkra.Minden más csak sár és kavics.

2015. június 4., csütörtök

B.O.S.S. #swag.

A címet alkotó mondat egy magyar dalszöveg első sora, amit mostanában talán a dal valós értékéhez képest indokolatlanul sokat játszanak a rádiók. Bevallom az első meghallgatások alkalmával elképzelésem sem volt arról, hogy egyáltalán milyen szavak alkotják az ominózus kezdősort. Persze nem hagyott a dolog békén, és füleltem. Először a B.O.S.S állt össze boss-szá (főnök), majd megértettem a hashtag szót, ami a koromhoz képest viszonylagosan napra kész informatikai tudásom szerint már érthető, hogy mi lehet. Ez: #.  Maradt a SWAG szó, amit szégyenszemre csak a Google segítségével sikerült feloldanom.•  swag - (szleng) menő, gizda, menő cucc
(A szó egyébként nem mindig ezt jelentette. Amerikában a '60-as évek környékén egy tucat homoszexuális hívta magát így Secretly We Are Gay (Titokban buzik vagyunk). De egyes források  a She Want A Gentleman (Ő egy urat akar) jelentésre esküsznek.)
Sokkal értelmesebb nem lett a mondat, de most már tudtam, ráéreztem a mondanivalójára, hogy itt valami nagyon nagy királyság érzete forog fenn az előadónál. A dal nem sokkal ezután megjelent a zeneszöveg.hu-n is, és erősen remélem kötve-fűzve az én életemben már nem fog megjelenni, inkább szép lassan a feledés homályába vész. Számomra biztosan. A dal elkövetője a Wellhello "együttes", akinek a neve éppen annyira értelmes, mint ez a dal. A dal címe is beszédes: Apu vedd meg.
A dalszerű alkotás mondanivalója számomra eléggé szánalmas. Körülbelül arról szól, hogy mekkora királyok vagyunk apu pénzén, és csak az élet örömeinek korlátlan habzsolása az élet egyetlen értelme. Nagyjából mindenről szó esik, a szívós munka kivételével, amivel vélhetően apu azt a pénzt megkereste, amivel semmit érő kölyke menőzik, és amiből remélhetőleg megveszi taigetosz pozitív porontyának a várost. A YOLO (You Only Live Once - Csak egyszer élsz) életérzés, amit mi öregek csak carpe diem-nek ismerünk, nem foglalkozik érintőlegesen sem az átlagos fiatal mindennapos gyötrelmeivel, pénz és lakáshiány, szerelősori minimálbéres munka, nem létező jövőkép, és az ebből adódó pszichés elváltozásokkal, torzult értékrendekkel. Egyébként a  YOLO sem ezt jelentette eredetileg, hanem egy negatív kifejezés volt a Internet függőkre. (You Only Live Online (Te csak online élsz.)) Szerencsémre a SEX szó jelentése még változatlan, így ezt nem kellett szótáraznom.
Ahogy olvasom a dal remekbe szabott sorait, amiből az átlag magyar felnőtt egy kukkot sem ért, elgondolkodom, hogy mégis ezek a fiúk honnan jöttek? Mert az életben, és ameddig a Hubble teleszkóp szemei ellátnak, senki nem beszél így. Persze vannak szlengek, és használjuk is őket, de ez sosem áll össze egy szlengszótár  címszavainak felsorolásává. Az egyszerű halandó akaratlanul is megszakítja mondandóját egy-egy, már-már értelmesnek tűnő mondattal. Tudom a fiatalság szemében ez a fain, és a rajság, és azt is, hogy én csak egy ruppótlan csicska vagyok, de úgy gondolom, a dalszövegben megfogalmazott életérzés  valódi megélése, csak nagyon keveseknek adatik meg, és ezt valahol mindenki tudja, ez pedig a többiek számára demotiváló lehet. Illetve  arra motiváló, hogy ezt az érzést pénz hiányában, drogokkal pótolják, és teszik is ezt ezrével tudom.

Mit jelent ez a dal számomra?
A legfontosabb mondanivalója, hogy eljárt felettem az idő. Az öregség az ilyen mondatokkal kúszik a bőrünk alá. Észrevétlenül, alattomban. Amikor már nem rólunk szólnak a dalok, amikor már nem ismerjük az előadókat. Amikor az interneten egyik nap találkozunk Joe Cocker halálhírével, és amikor ugyanezt a fiataloknak elmesélve visszakérdeznek: "Miért, az ki volt?" Amikor végtelen nyugalom tölt el a csend beálltával, ami a rádió dühödt kikapcsolását követi. Valahol itt indul, eltávolodunk a jelentől, de már a múlt is messze van. 30-40 éves zenéinket hallgatjuk, mert számunkra örökre ez marad a ZENE. Nem azért mert annyival jobb volt, mint a maiak. Akkor is volt szemét,és akkoriban is a show business szekerét húztuk. Egyszerűen csak azért, mert amikor ezek a zenék szóltak akkor voltunk fiatalok, és úgy gondoltuk, a világ minket szolgál, és mi már mások leszünk. Éppen úgy ahogy ezt ma a Wellhello rajongói - akiket én antropológiai érdeklődéssel figyelek - gondolják, hiszik.
De ez elmúlik. Apu produktivitásának csökkentével, és elmúltával valamit fel kell majd mutatni, és csak keveseknek sikerül addigra elérni a dalban megfogalmazott "két koktél negyvenhétezer" szintű kondíciót. ...és az már lehet nem is lesz annyira "karaj". :)

Persze ez csak egy dal, és az én gondolataim. :)