Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2019. február 10., vasárnap

Százas lettem


Már senki sem mondhatja rám, hogy nem vagyok százas, bizonyos értelemben persze igen. :)
Tegnap sikerrel végigfutottam egy kicsivel több, mint 100 km-es távot. Erős kezdés volt ez így a futóév első eseményének, de az az előnye meg van, hogy innentől talán minden könnyebb lesz ebben az évben, és a tegnap szerzett tapasztalatok birtokában jobban tudok készülni a következő eseményekre.
Mindez még tavaly kezdődött, amikor neveztem erre a versenyre, A Szederkény-Bóly 100 km-es "bulifutásra", de csak a féltávjára. 55 km a baranyai dombok között már tavaly is megviselt, jellemzően az emelkedőket gyalogoltam, és a síkokon, lejtőkön futottam. Emlékszem mennyire vártam a végét, és elképedve néztem azokat akik mindezek után még kimennek a második névlegesen 45 km-es körre. A verseny egyik legnagyobb értéke számomra, hogy megismertem Inhoff Józsit  az esemény szervezőjét és kis csapatát, valamint a pálya összesodort két nagyszerű emberrel Szilágyi Gyulával, és Schmidt Ferenccel, ami tipikusan az"I think this is the beginning of a beautiful friendship" klasszikus mondatban már leírt élménynek bizonyult. Tavaly valahol 35 km körül találkoztunk és 45-ig mentem velük, aztán Gyula lassan távolodni kezdett, neki még vissza volt a második kör is. A futás hangulata a szervezők és frissítőpontok  kedves hozzáállása a futókhoz mély nyomot hagyott bennem, és már a verseny végén tudtam, hogy jövőre is itt leszek.
Amikor az idei kiírást megláttam, rögtön neveztem, ezúttal a teljes távra, ez csakis az egér lenyomása időszakában fennálló átmeneti elmezavarral magyarázható, hiszen én korábban ennek a távnak a közelébe sem értem el soha. Mindegy a kocka el volt vetve, és vártam a kelést, mert kockafám még úgysincs. Nem tudtam mire számítsak, nem tudtam hogyan fog a szervezetem reagálni, nem volt semmilyen tervem sem tempóra, sem frissítésre, csak annyit tudtam, ha valami komoly dolog meg nem állít végig szeretném futni. Ezúttal az emelkedőkön sem szerettem volna sétálni. A futást megelőző éjszakám nem volt százszázalékos, két órakor már elkezdtem nézegetni az órát, amiért nem kicsit voltam mérges, mert nagyon szükségem lett volna az alvásra. Hála az M6-osnak szinte közvetlen út vezet tőlünk Szederkényig, így háromnegyed óra alatt odaértem. A nálunk csillagfényes tiszta levegő a Baranya megye tábla után tejköddé változott. Ennek azért annyira nem örültem. Tudtam, hogy a táv nagy részében autók által is használt utakon, sőt az 57-es főúton fogunk haladni, ami még jó látási viszonyok mellett sem teljesen veszélytelen. Az idén már kaptunk a csuklónkra chip szalagot, így a hivatalos időmérés is megoldódott, illetve ezúton valamennyi információt kaptak az otthoniak is arról hogy a táv melyik szakaszában járunk. 6 órakor megkondultak a szederkényi templom harangjai és Józsi kezében is megszólalt a rajtjelző kürt. Elindultunk, mindenki lámpákkal és fényvisszaverőkkel megpakolva, ami nem sokat csökkentett a mellettünk elhaladó egy-két gépjárművezető frusztrációján, nyomták a dudát, mintha attól a köd feloszlana, vagy bármi is történne. Gyulával és bicajos kísérőjével Ferivel mentünk hármasban, sokat beszélgettünk, még tele voltunk energiával, jól éreztük magunkat.Szerencsére az 57-es útról lekanyarodva, már sokkal kevésbé forgalmas úton haladtunk tovább. A hajunkra ráfagyott a kilehelt pára és a köd, viccelődtünk is vele, milyen jól jönne ez a jég néhány nyári versenyen. 30 km után Himesházára értünk, ahol nekem egykori iskolatársam, és fogorvosom Erika lakik, szerencsére éppen kint volt a ház előtt, gyorsan üdvözöltem, és mentünk tovább, még nagyon sok volt vissza. Gyula remek formában van, számomra egy kicsit nagyobb tempót futunk, mint ami kényelmes lenne, de megyek, mert a társaságuk olyan plusz töltést ad, amit minél később szeretnék csak nélkülözni. Szerencsére Gyula is fejébe vette, hogy idén nincs séta, így megfutjuk az emelkedőket, amiből az első körön akad éppen elég. Kb. órányira vannak ebben a tempóban egymástól a frissítőpontok a többségét igénybe is vesszük. Az önkormányzatok szponzorálják a frissítést, így az egyes állomásokon fogalmunk sincs, hogy mi fog bennünket várni. A tavalyi év tapasztalata alapján azonban nagyon várjuk a 39. km-nél, Kékesdnél lévő "palacsintázót", ahol tavaly jól belaktunk palacsintából. Ezúttal is itt vár a palacsinta, és a zsíros kenyér. Próbálok mindent enni, kíváncsi vagyok mit bírok és mit nem, de úgy tűnik semmi nem okoz gondot, a hízásra hajlamos ember étvágyának is van néha előnye. Mondjuk űrkajával, géllel és hasonlókkal nem is készültem. Valahol ezután kezdem érezni, hogy Gyula tempója kezd sok lenni nekem, kezdek elmaradozni, először még csak centikkel, utána néhány lépéssel, Gyula kedves, és visszavesz, néha szinte meg is áll, hogy bevárjon. Érzem, ez a második körben már nem fog így menni, ezt mondom is neki, szerintem ő is érzi, és azt is, hogy nélkülem jobb tempót tudna menni. Lassan visszaérünk az első kör végén 55-km-nél Szederkényre, becsippantunk és kicsit regenerálódni próbálunk. Gyula száraz ruhát vesz, én persze ezzel sem készültem rutintalanság fél egészség. Eszem egy kicsit, írok a családnak, és közben mentálisan küzdök a fejembe bújt kisördöggel, aki megpróbál rávenni, hogy ne menjek ki a második körre. Tény, hogy ebben a pillanatban nagyon nehéz elképzelni a sajgó lábaimmal, hogy képes leszek közel még egyszer ennyit futni, de a koponyám az induláskor jelképesen feltöltöttem betonnal, ami nem gondolkodik, és főleg nem enged a kitűzött célból. Így aztán bármennyire is nehéz felállni, nekiindulunk a második körre. Gyulának és Ferinek mondom ne foglalkozzanak velem, megyek a saját tempómban, és így is lesz. Ez később szerintük is a nap legokosabb döntésének bizonyul. Beállok egy lassabb, de érzetre sokáig tartható tempóra, próbálok nem gondolni az előttem lévő táv nagyságára, a fájdalmakra. Mindig csak 10 km-rel járok fejben előrébb. Bólynál a Nap átsejlik a ködrétegen, ez jól esik, bár még mindig fázás határon vagyok a vizes ruhákban, és a lassú tempó miatt nem túl sok hőt termelek, de a Nap valahogy reményt sugároz belém, és újra erősnek érzem magam fejben és lábban is. Végtelen hosszú egyenesek jönnek, nagyon lassan peregnek a km-ek. Ilyenkor előszeretettel gondolok más, korosztályomba tartozókra, akik 100 métert sem tudnak futni, és minden egészségügyi paraméterükben hozzám képest betegek. Bevillan, hogy már "csak" egy maraton van vissza. Mosolygok magamban, a maraton még nem rég az elérhetetlen cél volt, most olyan távot futok ahol ez is csak egy résztáv, ez a futóevolúció. Közben hírek jönnek a mezőny elejéről, ahol hihetetlen tempókat futnak, hihetetlen emberek. Én nem velük versenyzem. Itt az egyetlen ellenfél én vagyok. A Nap lassan kezd alábukni a horizonton, meg van az idei év célversenyének távja, a Korinthosz 81 km-re, már csak egy félmaraton, itt mondom ki először magamban, hogy ez már meglesz, tudom, hogy innen akár besétálok, de ha kell be is mászom a célba. Egyébként jól vagyok. A fejlámpa ismét a fejemen, a beálló sötétben  lassan csak az általa bevilágított terület jelenti a külvilágot. A cirkáló kísérőautók többször rákérdeznek az állapotomra, de tényleg jól vagyok. Egyenletesen haladok, nem vagyok szétesve, és még mindig nem sétáltam egyetlen métert sem, kivéve amit a frissítőpontokon óhatatlanul muszáj. Még soha nem mutatott az órám ilyen km számot, kicsit az elején megijedek, mert olyan mintha megállt volna 100 km-nél, de nem, csak a három számjegynél másként mutatja a tized kilométereket. Már rég elhagytam Bólyt, elméletileg 2 km múlva a célban kéne lennem, de Szederkény még sehol. Előttem két lány fut, kicsit tanácstalanok az autópálya aluljárójánál, hogy merre kell továbbmenni, de én emlékszem, mert idefelé is erre jöttünk. Innentől együtt futunk a célig. Ha 102-re számítasz minden lépés valahogy fájdalmasabb amit ez felett teszel meg. De már legyőzhetetlenek vagyunk, látjuk Szederkény fényeit, és nemsokára befutunk a célba. 104,5 km az órám szerint a vége. Elmondhatatlanul jó érzés. Az embertől elvehetnek mindent, mindent ami anyagi természetű, akár az életét is, de ezek a pillanatok örökre velünk maradnak, kitörölhetetlenül őrzi az emlékezetünk, amíg csak élünk.



Újabb szintugrás, talán ez már nevezhető ultra távnak is. Sok minden kiderült ezen a napon. A legfontosabb, hogy tudok ennyit futni. Simán indulhatok 100 km-es távon, vagy egy 12 órás versenyen. A frissítésre nem érzékeny a gyomrom, az ultrafutók körében annyira gyakori anomália, az evésképtelenség, engem egyáltalán nem érint. Ettem zsíros- és lekváros kenyeret, kolbászos szendvicset, és különböző linzereket, nápolyit és töpörtyűt, palacsintát ittam vizet, teát, kólát, sok kólát. Sótablettát azt azért vittem, de ahol volt valami sós kaja az asztalon, ott inkább azt választottam a kapszula helyett. Nincs szükségem űrkajákra, egyébként sem eszem szívesen műanyagot, ez jelentős könnyebbség, és egy csomó pénzkiadástól mentesít. Lehet, hogy jobb hatásfokú lenne a frissítésem gélekkel, de az én szintemen ennek nem túl nagy jelentősége van. Azt meg tudom, hogy milyen a nyári forróságban egy felforrósodott borzasztóan édes zselét a számba nyomni, amikor már a hátam közepére sem kívánom. Borzalmas. :) A lábam persze fájt, de ez Gyula barátom szerint az ultrában alap, és nagyon hülye dolog lenne, ha ez nálam nem így lenne. De nem fáj jobban, mint 5 éve egy félmaraton után, vagy mostanában egy maraton után. Nem szedett szét jobban, mint bármelyik verseny, pedig erre számítottam. Összességében csak pozitív élményeim voltak.
A verseny résztvevői, és a szervezők szenzációsak.  A 3700 Ft-os nevezési díj sokszorosát kaptuk  vissza a nap folyamán. Nagyon jó, kellemes hangulatú, családias versenyt hoztak össze, ami nem is verseny, az időmérés ellenére sem. Ez tényleg egy bulifutás, sok beszélgetéssel, találkozással a futótársakkal, akiket a futás nélkül nem is ismernénk. Ha ez így lenne sokkal szegényebbek lennénk.




....és a bónusz, Dunántúli Napló 2019.02.13.


2019. január 12., szombat

EnSport - Teljesítménydiagnosztika

Viszonylag régóta vagyok mozgásban, nem profiként, csak "tömegsport" szinten. 5 év már komolynak nevezhető jegyzett futás, és hat év túrakerékpározás után az az ötletem támadt, hogy egy kicsit mélyebben is a dolgok mélyére szeretnék nézni. Szeretném tudni, hogy valójában mi történik a szervezetemben a futás, illetve egyáltalán a fizikai terhelés hatására, jó-e az az irány, amit én jelöltem ki saját magam számára, mennyire fejleszt, mennyire vesz igénybe a saját magam által kialakított edzésrend, milyen irányba fejleszti a testem, és hol vannak a hiányosságaim? Erre a legjobb módszer olyan szakemberhez, és profi laborhoz fordulni, melynek ez a fő profilja, és ahol az élvonalbeli sportolók diagnosztizálása is zajlik. Nem sok ilyen hely van még pillanatnyilag az országban, ezek egyike az EnSport, amelyet kis informálódás után szimpatikusnak találtam, és a döntés hamar megszületett, időpontot kértem és kaptam. Nem egyedül mentem, hanem a húgommal, és egyik szekszárdi futótársunkkal, Péterrel. Hárman három korosztályból, sportmúltból, és edzettségi szintről érkeztünk  2019.01.11-én reggel a labor budapesti telephelyére. Én személy szerint  leginkább a futópados teszttől tartottam, mert ez idáig egyetlen lépést sem futottam még gépen, mint később kiderült ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult. Maga a vizsgálat két órát vesz igénybe, de ez nem egy feszes időrend, és minden benne foglaltatik az ajtón belépéstől a távozásig.

A teljes állapotfelmérés menete :
(forrás EnSport honlap)
  • érkezés, adatfelvétel – 10 perc
  • antropometria mérések – 5 perc
  • testzsír mérés – 5 perc
  • légzésfunkciós mérés – 5 perc
  • nyugalmi mérés – 5 perc
  • terheléses mérés – 20-40 perc
  • regenerációs mérés – 5 perc
  • értékelő beszélgetés – 45-60 perc

Az adatfelvétel után elkezdtük a vizsgálatokat, Péter ment be először, majd a tesóm, és harmadikként én. Engem Andrási Ferenc vizsgált a többieket Erdélyi Nándor, de ennek nincs sok jelentősége, mert a cég munkatársai ugyanazt a mosolygós, kedves, feszültségoldó stílust képviselik mindannyian, hogy ez miatt nem kell aggódni. Kapok egy pulzusövet, ami innentől a teszt végéig rögzíti szívem minden dobbanását. (mint egy dalszöveg részlet, every single bit of my heart :) )
Első teszt antropológiai mérések. Magasság, testtömeg (első meglepetés 2 cm-el alacsonyabb vagyok mint amit tudtam, azt mondják ez ilyen, az évek során "összemegyünk"), testsúlyom annyi mint az otthoni mérésnél. Jön a következő vizsgálat ami a legjobban érdekel a testzsír tartalom. Ez kétféle módon állapítható meg, az egyik a Kaliperes mérés, amikor egy mérő csipesszel a test meghatározott helyein összecsippentik a bőrredőket, és a kapott értékek együttesen adják meg a testzsír %-ot, valamint a bioelektromos impedancia, ahol a test elektromos ellenállásának mérésével határozzák meg a zsigeri zsírtartalmat. Csak rám kell nézni, hogy valaki lássa, hogy rajtam van bőven zsír, ehhez felesleges 150 km-t utazni, mégis a százalékos arány és főleg a nem látható zsigeri zsír mennyiségére nagyon kíváncsi voltam. Ezt követően légzésfunkciós mérést végeztünk, ami számomra már ismerős volt, mert korábbi munkahelyem nem éppen egészséges környezete miatt hasonlón évente kellett részt vennem. Ennek lényeg, hogy egy kis számítógépre kötött műszert kell a hozzácsatlakoztatott csövön át a szánkba venni és különböző feladatokat végrehajtani. teljes levegőfújás lassan, majd hirtelen, utána sorozatban, úgy hogy a beszívást is a csövön keresztül végezzük. Ez nekem jól sikerült korábban mindig, és már tudtam is hogyan kell végezni, ezért nagy meglepetést nem okozott. A nyugalmi mérés következett, egyszerűnek tűnik, de nem annyira az. A mérés célja a nyugalmi pulzus, valamint az idegrendszeri aktivitás pillanatnyi állapotának felmérése. Ennek érdekében egy ágyon kell 5 percen át feküdni, zajcsökkentő fülvédőben, és megpróbálni ellazulni. Nagyon rosszul ment. Úgy éreztem, hogy "zsizseg" az agyam, a szívem a fülemben dobogott, képtelen voltam relaxálni, és meg voltam győződve arról, hogy a lehető legrosszabb eredményeket produkálom. főként azért aggasztott, mert normál esetben 50 alatti a nyugalmi pulzusom, és ezt szerettem volna alapértékként hozni most is, a mérések objektivitásának megőrzése miatt. Következett a "lényeg" és a mumus a terheléses mérés. Röviden elmagyarázta Ferenc a feladatot és a menetét, gyorsan bemutatott egymásnak minket a futópaddal, majd a vártnál sokkal kisebb fájdalmat okozva megszúrta a fülemet a nyugalmi laktát érték vérmintájának begyűjtése okán. Kezdetét vehette a  terheléses mérés, amelynek lényege, hogy 3 percet kell futni egy adott sebességen, majd egy perc pihenő következik, mely során újra vérmintát vesznek (szerencsére a továbbiakban már szúrás nélkül, az első  mintavételi helyről). A pihenő után 2 km/h-val emelik a sebességet újabb három perc, újabb pihenő, újabb vérminta és így tovább kifulladásig.Ha nem bírom a tempót bármikor megállhatok, és akkor ott van vége a tesztnek. Egy-egy periódus végén értékelnem kellett szóban is egy táblázat alapján 10 pontos skálán az állapotomat. Itt az egyes volt az "egész nap tudnám csinálni", a 10-es, hogy "itt a vége képtelen vagyok ennél többre" 6 km/h-val indultunk ez ugye 10-es pace-t jelent, alig gyorsabb, mint a gyaloglás. Amikor elindult a szalag, és én ráléptem, úgy éreztem ez nem fog menni, én ezen nem tudok futni. nagyon furcsa érzés, hogy nem én tolom el magam a talajtól, hanem a talaj húzza ki a lábam hátrafelé alólam. De ez a tempó arra mindenképpen alkalmas volt, hogy ráérezzek a ritmusra, és a szalagon történő futómozgásra. Hamar eltelt a 3 perc, pihenő, vérminta, 8 km/h 7,5 perces ezrek, már futni kell, de ez még nem jelent problémát, 10 km/h, no most már futunk de tudom magamról, hogy ebben a tempóban még órákig menne, ezért szépen haladok. Közben megdicsérik a futómozgásomat, amit azóta sem értek, mert én a videókon egy csípődiszpláziás medvét látok futni, a rajtszámaimmal. Pulzusom már üzemi fordulaton jár, de még vannak tartalékaim. 12 km/h 5 perces ezrek, nekem ez a jól sikerült versenyeim tempója, ha minden körülmény a helyén van, időjárás, hőmérséklet, mentális és fizikai állapot, akkor ezen tudok futni egy félmaratont, ha csak egy is hiányzik akkor nem megy. Azért a három percben reménykedem, hogy nem fog gondot okozni, és nem is. Pulzusom már 151-en a végére, de még csak 7-esre értékelem a mutatványt. Jönnek a kihívások. 14 km/h kicsivel több, mint 4 perces ezreket jelentő sebesség. Elindul a szalag szedem a lábam, "haladok", igaz a menetszél nem fütyül mellettem ezúttal. Kezdenek lassan telni a percek, a végére azért már várom a visszaszámolást. Azt mondom 9, miközben vért gyűjtenek tőlem, és mindenképpen megszeretném még a következő fokozatot próbálni. Ferenc elmondja, hogy a sikeres méréshez legalább másfél perc futás szükséges. Terv rögtön meg van, másfél percig csak akkor nem ha meghaltam, ha megy még, akkor legalább két percig, ha az is megy, akkor egy percet még ki kell bírni. Indul a szalag eléri a 16 km/h-át, ez 3,45-ös ezreket jelet. Nekem fénysebesség. Nézem a számokat vánszorognak a másodpercek, Ferenc szurkol biztat, meg van a másfél perc, majd a kettő, még hatvan másodperc, a mozgásom kezd bizonytalanná válni, a légzésszámom már minden lépésre állítom, kicsit megbillenek, de visszanyerem az egyensúlyt, még húsz másodperc, és jön a visszaszámlálás. Megállok, a fülemen is veszem a levegőt. Egyértelműen 10-es, ennél többet nem tudok. Péter még a következő fokozatot is megfutotta, húgicám  14 km/h-nál állt meg. 5 perc megnyugvás néma csendben. Visszaáll a pulzusom rendeződik a légzés, Ferenc vérnyomást mér. A tesztnek ezzel vége. Leveszem a pulzuspántot, és megyek zuhanyozni, ezalatt elkészül az értékelés jegyzőkönyve, majd kis idő múlva behívnak az értékelő beszélgetésre, ami a vizsgálat legnagyobb részét teszi ki időben.

Eredmények:

Nem meglepő módon a testzsír százalékom nem a normál értéket mutatja, nem is annyira az összes zsírral van probléma, hanem a zsigeri zsír tartalommal, ami nem látszik, de mindenkinek van.
Zsigeri zsírok vagy más néven viszceláris zsírok a májat, a szívet, a veséket és a hasnyálmirigyet borítják be, ezzel védve őket a külső behatásokkal szemben. Az viszont már egyáltalán nem mindegy, mekkora mennyiségben képeznek védőburkot. A rossz hír az, hogy ezt nem lehet futással, mozgással csökkenteni, itt a legnagyobb befolyásoló tényező a helyes vagy helytelen táplálkozás. Továbbá az is jó hír, hogy ezeknek a zsíroknak  aktívabb a keringésük, jobban reagálnak a hormonális változásokra, és a zsírbontó enzimek is jobban hatnak rájuk, magyarán könnyebb őket fogyasztani, mint bőr alatti rokonaikat.


A nyugalmi mérés a szimpatikus idegrendszeri működés túlsúlyát mutatta, ami nem lepett meg, mert egyrészt szerintem nem tudtam a vizsgálat során kellőképpen ellazulni, másrészt egy elég stresszes hét utolsó napján került sor a mérésre, ami egy középvezetői állásban dolgozó amatőr futónál bizonyára nem a legelőnyösebb. Az azért meglepő, hogy a nyugalmi pulzusom sikerült 48-ra levinni.



A légzésfunkció remek eredményeket mutatott. Ez annyira nem lepett meg, 35 év éneklés remek tüdőfejlesztő, a szabadban töltött gyermekkor és az életen át tartó dohányzásmentesség is egyértelműen hatalmas jelentőséggel bírnak.



A terhelés alatti laktát és pulzus eredmények számomra nagyon érdekesek, és a legfőbb cél ezek megismerése volt. Meglepett a 176-os maximális érték, nem gondoltam volna, hogy sikerül idáig feltornázni a pulzusom. A laktát értékekről majd később.






Az anyagcsere folyamatok, is teljesen normális értékeket mutatnak a fokozódó terhelésre arányosan növekvő szénhidrátégetés történik. A zsírégetés úgy tűnik  szinte állandó értéken marad eközben.



...és amiért mindez megtörtént:



A laktát küszöb az energiaigény, ahonnan a laktát termelődése elindul, ez alatt a zsíranyagcsere dominál.Mint látható nálam ez 2,06 mmol/l,  137-es pulzusnál 6 perces ezreknél van jelenleg. Ezen lehet és kell is dolgozni sok alacsony intenzitású edzéssel.
Anaerob küszöb ahol a laktát termelés megugrik, és már több keletkezik, mint amit a szervezet képes feldolgozni (izomláz). Ez az érték nekem 3,56 mmol/l, 152-es pulzus közel 5 perces ezreknél van.
A vita maxima oszlop, pedig a csúcsteljesítményen mért adatokat mutatja.


A kapott értékekből meghatározhatóak a különböző edzési állóképességi tartományok, amit aztán érdemes beállítani a Polar órán, és innentől ezek tudatában lehet edzeni. Sokat nem kellett változtatni az adatokon, néhány zóna szinte ezeken az értékeken volt, a felső rész egy kicsit kitolódott, mert eddig a pulzus mínusz életkor képletet tartottam a maximális pulzusomnak, de a teszt megmutatta, hogy tudok ennél jobbat is, anélkül, hogy meghalnék. :)

...és a megnyugvás



Összegezve, nagy meglepetések nem értek, nagyjából jók azok az irányok amelyeket kitűztem magamnak, kis finomítások szükségesek az edzéseimben, és további fejlesztések a táplálkozás minőségibbé tételére, mert most is kiderül, ezen  rengeteg múlik. Ezt  a vizsgálatot még szeretném megtoldani egy kardiológus által végzett vizsgálattal, és szívultrahanggal, ami megerősít abban, hogy szervi akadálya nincs az ultrás terveimnek.
A diagnosztika eredményein alapuló becslés pontosan lefedi jelenlegi legjobb eredményeimet. A további javításokhoz ismét fejlődni kell, zsírt veszíteni, és a laktát küszöb emelését célzó edzéseket végezni. Ezen fogok dolgozni ebben az évben.
Egyébként az van, hogy 52 éves vagyok, nincsenek eget rengető céljaim, néhány ultratávot szeretnék lefutni, tisztességesen, és hosszútávon megőrizni egészségem, mobilitásom, és letérni az elődeim által már ezerszer bejárt betegségekkel terhelt rövid életet jelentő útról. A Spartathlont majd megnyerik mások, én pedig nagyon fogok nekik szurkolni, és a győzelmüknek örülni.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom az EnSport-ot és annak szakembereit, igaz a vizsgálat nem tartozik az olcsó dolgok közé, de egy dohányzó ember egy havi cigarettaadagjának megfelelő összegért sokat javulhatunk edzéseink minőségén, és hatékonyságán, és mi mindhárman úgy jöttünk ki a laborból, hogy megérte eljönnünk.



2018. március 24., szombat

"Too many people making too many problems...." /Genesis- Land of confusion/

Túl sokan vagyunk mi emberek. 1976-ban ötödikesként azt tanultam, hogy a Föld lakossága 4 milliárd fő, ez mára 7,6 milliárdra növekedett. Ez nem a bolygónak sok, a bolygó jól el van velünk vagy nélkülünk. Számára csak tegnap érkeztünk, és holnap már nem leszünk itt. Az oxigén a víz, a termőföld csak számunkra nélkülözhetetlen. Egy bolygót nem lehet tönkretenni, csak az ember számára lakhatatlanná, szerintem ez nagy különbség. Azt mondják, hogy a csúszda közepén vagyunk, már nem lehet visszafordulni, a beindult folyamatok lefutása mindenképpen be fog következni. De erről már sokszor írtam, a mai bejegyzésemet egészen más hívta életre. Túl sokan vagyunk egymás számára is. Mindennap tapasztalom, hogy az emberek egymás idegeire mennek. Olyanok vagyunk összezárva, mint egy méhkaptár méhecskéi, akik nem találják a kijáratot a külvilágba, ahol szabadon repülhetnek. A hasonlat azért is jó, mert valahogy úgy is viselkedünk, mint a méhek a kaptáron belül. A belénk kódolt nyughatatlansággal végezzük a dolgunkat, és közben mindenen és mindenkin átgázolunk. Semmiben nem vagyunk olyan tehetségesek a mai időkben, mint abban, hogy miért kell a másikat gyűlölni. Az okok listája végtelen. Lehet egymást a származása, anyagi helyzete, a beosztása, a neme, a vallási és/vagy politikai hovatartozása miatt, azért mert sportol, azért mert nem sportol, azért mert mást sportol, mert autót vezet, mert gyalogos, mert rendőr, mert homoszexuális, vagy csak egyszerűen bármiért, amiben más véleménye van mint nekünk. Ez a gyűlölet bekúszik mindenkinek a bőre alá, frusztrált zombikká változtat minket. Ha jól a mélyére nézünk ezeknek az érzéseknek, legtöbbször a tömény rosszindulatot, másban a jónak meglátásra képtelenséget, vagy egyszerűen csak a csupasz irigységet találhatjuk. Persze csak kevesen olyan bátrak, és őszinték magukkal szemben, hogy ezt be is vallják legalább gondolatban. A rosszindulat talán nem is más, mint a felgyülemlett irigység, és tehetetlenség agresszív megnyilvánulása. A legtöbb ember ennek a szindrómának csak felszínes jeleit mutatja, vagy mert kevésbé fogékony rá, és jók a stresszkezelő technikái, esetleg az ő számára van egy titkos kijárat a kaptárból, vagy csak egyszerűen remekül palástolja. De mindenki környezetében élnek olyan emberek akiknél ez az állapot már meggyökeresedett, és a változásra képtelen alany, csak naphosszat hangoztatja a saját dogmáit, nem kevés energiát vonva el ezzel a környezetétől. Párkapcsolatban egy ilyennel hosszútávon lehetetlen együtt élni, rendre fel is borulnak az ilyenek kapcsolatai, tőlük könnyebb megszabadulni, hiszen csak egy emberről van szó, akinek az életéből kilépve a probléma megszűnik. A nagyobb baj, a munkahelyeken van, hiszen ők azok, akik patikamérlegen mérik a saját, és mások teljesítményét, gondosan ügyelve arra, hogy a munkájuk miatt ne érhesse őket elmarasztalás, és arra is, hogy egyetlen mozdulattal sem végezzenek többet, mint a munkatársak, hiszen az már számukra megalázó, mert hát "...én nem dolgozok senki helyett.....a munkámat elvégzem....ez nem az én dolgom.." és a kedvencem a "...ne nézzen engem hülyének senki...". Mert ők tudják, hogy mindenki csak ártó szándékkal közeledhet feléjük. Rossz hírem van számukra. A nagy többség  a létezésükről sem nagyon szeretne tudni, és nagy energiákat fektet abba, hogy elkerülje őket, hiszen ez az egyetlen út ami némileg garantálja a konfliktus mentes viszonyt. Vezetőként pontosan tudom ki az a (mindig csak egy-két) néhány ember, akik nélkül sokkal jobban működhetne a csapat, és akik gátjai mindenféle csapatépítésnek. Sajnos a jelenlegi teljesítményértékelő rendszerek egyik fő törekvése, hogy kizárja a szubjektivitást az értékelésből, és ezért muszáj SMART célok teljesítése alapján értékelni a munkavállalókat, Népszerű fogalom, lehet vele villogni társas összejöveteleken. Specific (specifikus) Measurable (mérhető) Attainable/Agreed (elérhető) Relevant (releváns) Time bound (tervezhető). Látható, hogy az M a mérhetőséget takarja. Ezzel már eleve az a baj, hogy egy csomó tevékenység van, ami nem igazán ad mérhető teljesítményt, de a legfőbb probléma, hogy a bunkóságnak nincs sem mértékegysége, sem mérőeszköze. Amíg az SI mértékegységek között nem szerepel az "1 durung", és a polcomon nem lesz ott egy hordozható "durungmérő" addig nem tudjuk rangsorba állítani, és dokumentálni azt a megfoghatatlan valamit, ahogy emberek egymással szemben viselkednek, ahogy betartják vagy nem egymás intim szférájának határait, a kommunikációjukban használt szóhasználatot. Lenne olyan aki nálam soha nem kapna erre a kategóriára megfelelő minősítést, hiszen egyszerűen ezen követelmények alapján nem való kollektívába, sőt emberek közé sem. Őket maximum egy alföldi tanyára tudom elképzelni, ahol 5 km-en belül nem lakik más. Az emberek többsége békeszerető, és törekszik a nyugalomra. Amiért ez sosem sikerülhet, az ezek az emberek, mert ők ott vannak mindenhol, és hiába váltasz munkahelyet ott is lesz egy, és szerencséd van, ha ez nem a főnököd. Szeretnék egyszer egy olyan közösségben dolgozni, ahol nincsenek ilyenek, ahol nem kell senkit kerülgetni, és kitalálni a következő megelőző lépést, amiből kirobbanhat a következő perpatvar. Persze az élet valahol igazságot szolgáltat, mert a sikerességhez, szükség van a kompromisszum képességre,  simulékonyságra, a hierarchia elfogadására, és annak kiszolgálásra. Mint mindenhez, ehhez is alázat szükséges. Azok számára akik mindenáron, mindenkin át akarják saját önös érdekeiket érvényesíteni általában nem terem babér. De erre persze újabb megoldások születnek náluk, jön a bűnbak keresés, és meg is találják. A sikertelenség megnevezésében is tehetségesek. A nehéz gyermekkortól, az éppen aktuális országvezetésen keresztül a rasszizmusig (népszerű ok a zsidóság létezése, és világuralma) mindenki hibás. Csak ők maguk nem. Mert ők mindig mindent elkövettek a sikereik érdekében, befektették a szükséges munkát, meghozták az áldozatokat, szinte tökéletesek. Pedig nem. A sikertelenségnek legtöbbször nagyon is racionális okai vannak. Például leginkább a lustaság. Zenészeknél sokszor voltam tanúja, hogy zseniális tehetségű emberekből csak hatodosztályú zenész, lecsúszott alkoholista vált, pedig csak a megfelelő munkát kellett volna befektetni. Tanulás, gyakorlás, tapasztalatszerzés. Gondolom ez minden területen így működik. Sosem fog senki főnöknek kinevezni egy munkahelyen, ha azt látja rajtad, hogy csak szigorúan annyit csinálsz, amennyi a munkaköri leírásodban van, és mindenkinek neki támadsz válogatás nélkül, (szerinted őszinte, szerintem agresszív), durva stílusban, valahányszor a vélt vagy valós érdekeid sérülni látod.
Sokan vagyunk, és még többen leszünk. Túl sok ember életfogytig összezárva kicsi helyeken. Mindegy, hogy ez egy lakás, egy osztályterem, egy iroda, vagy egy szerelőcsarnok. Az antiszociális példányok mindegyikünk életét megkeserítik, valójában nincs erre sem megoldás. Óriási szerencsével találhatsz egy olyan munkahelyet, ahol 4-5 emberrel kell csak együtt dolgozni, és nincs köztük ilyen energiavámpír. De ennek a valószínűsége elenyésző. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy egy közösség minél több évet dolgozik együtt, annál inkább nem tudják egymást elviselni. Ugyanis néhány évig, még lenyelik egymás hülyeségeit, de a harmincadik évben, már meg sem próbálják palástolni az egymásról alkotott, cseppet sem hízelgő véleményt. Pont mint a rossz házasságokban. Talán nem kéne ennyi emberrel kapcsolatban lennünk. Igen tudom mondják az ember társas lény, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a szerencsétlen lény, és az érzékeny idegrendszere arra lett kitalálva, hogy több száz embert "lekezeljen". Hiszen csak a Face Bookon van mindenkinek vagy 200 ismerőse, akinek minden egyes kiposztolt rezdüléséről azonnal értesülhet, és akarja vagy nem véleményt formál, valamilyen érzelmi hatást kelt benne, egyszóval megtörténik a másik ember általi ráhatás. Talán nem kéne ennyi embert ismernünk. Sokkal kevesebb emberből merítve a napi tapasztalatainkat nem találkozhatnánk ennyi véglettel. Közvetve éljük mások sorsát is, és ez is hat ránk, többnyire negatívan. Persze mindig és mindenre van ellenpélda is. Ahogy frusztrálódunk, ugyanazon az útvonalon meríthetünk motivációt is, de az ember már csak olyan, hogy a rossz tovább ragad meg benne, és a jót hajlamos természetesnek venni, megszokni, elvárni. A világ rohan, mi próbáljuk tartani a tempót, új betegségeket gyártunk magunknak közben. Az okok, munkahely, karrier, élvezeti- és használati cikkek hajszolása, önmegvalósítás stb. Közben pedig valahol ott hátul az agyunk egy sötét zugában nagyon is tudjuk, hogy ez az egész nagyon is véges számunkra, és rövid, ezért állandóan úgy érezzük, hogy lemaradunk valamiről. És tényleg, lemaradunk.  A saját életünkről, végérvényesen.


2017. december 2., szombat

2017 a Personal Best-ek éve

Ritkán írok mostanában, pedig valójában egyáltalán nem eseménytelen az életem, és lenne miről, de valahogy megörökíteni kevés dolgot találok érdemlegesnek, és az is a Face Bookon landol, ahol az ismerőseim zöme két mondatomat még hajlandó elolvasni, de ha tíznél többet írok, már nem klikkel a szöveg lenyitását szolgáló "továbbiak" linkre. :)
Mindig kissé meglepődöm, amikor valami új szenvedély férkőzik be az életembe, és én még mindig képes vagyok lelkesedni, és időt, energiát, pénzt fektetni, olyan dolgokba, amelyek valójában csak számomra fontosak. Ilyen a futás. Nehéz egy nem futónak elmagyarázni, mi a jó a futásban. Hiszen futni nehéz, fárasztó, időigényes, és a legtöbb ember alapból elutasítja ezt a típusú mozgást, (illetve leginkább az alapvető helyváltoztatáshoz szükséges mozgáson kívül mindegyiket) mégis ha már túl vagy a kezdeti heteken, hónapokon fokról-fokra megszereted, függővé válsz, a fogalom jó értelmében. Van ebben a mozgásban valami ősi, valami egyszerű, és primitív, ami valaha az élet alapja volt, és talán a futás közben felszabaduló endorfinok időutazó kapszulaként működve repítenek vissza bennünket, az ősidőkbe, amikor a táplálék megszerzése még nem boltok polcain válogatást, hanem az eredeti formájában menekülő, vagy támadó állat képében jelentett mindennapi kihívást.
Mára a futás tömegek kedvtelése lett, egyes becslések szerint ma Magyarországon 100 ezer amatőr futó rója naponta edzőköreit. Ezek többségének az egészségfenntartáson kívül semmi egyéb célja nincs, vannak akik már 10 éve nem változtattak sem távon, sem tempón, és ezzel nincs is baj. Én nem ilyen vagyok. A bennem élő mindent kielemző statisztikus, táblázaton követi saját életét. A naptáramnak egy új, futás rétege született. A naponta lefutott távok és idők táblázatba kerülnek, és elvárás, hogy az eredményeknek javulniuk kell. Szerencsére javulnak is. Már messze van az első két és fél órás félmaraton, és az ez utáni egy hetes járóképtelenség. Négy év alatt lefutott ötezer kilométer, a távok, és terepek váltogatása, és az újabb kihívások folyamatos keresése akarva-akaratlanul is egyre jobb futóvá alakít. Persze 50 felett nem a világcsúcs a cél, az egyetlen reális mérce, csak a saját magamhoz képest egyre jobb eredmények felállítása lehet. Ez az év erről szólt, látványosan váltottam kocogóból futóvá, és ez büszkeséggel tölt el. Volt mire építkezni a futás kezdetekor, hiszen a több mint 40 ezer km biciklizés, amit előző években elkövettem, egy állóképes, szó szerint erős lábakon álló szervezetet eredményezett, ami a futócipők emelgetésére is alkalmas volt alapból. Persze a kettőt nem lehet összehasonlítani. A kerékpározáshoz akklimatizálódott test számára sokként hatottak az első futások. Még emlékszem, mikor az első kitűzött hat km-en többször meg kellett állni kifulladás miatt, és a pulzust csak saccolni tudom, hogy valahol a légi folyosók magasságában lehetett. Szerencsére ezek mára, csak megmosolyogtató emlékek. Az első évek add hoc edzései ma már elképzelhetetlenek. Megtanultam ésszel terhelni magam, és ezzel együtt ésszel pihenni is, ami legalább ugyanilyen fontos. Az eredmények javulására jellemző, hogy ahogy javulnak egyre nehezebb további nagyságrendnyi javulást elérni. A két és fél órás félmaratonból, hamar lett két óra közeli, de elég sokáig tartott mire ez üzembiztosan két óra alá került. Jelenleg azon dolgozom hogy  100 perc alá menjen, ami már tényleg egy komolyabb szint az én életkoromban. Sokan mondják, hogy a teljesítmény hajszolással elvész a futás öröme, de én ezt nem így érzem. Számomra az eredményes futás jelenti a futás örömét. A  kitűzött, egyre magasabb, magammal szembeni elvárások teljesítése. Vannak helyzetek, amikor nem számít az idő. Az egyre inkább vonzó ultra távoknál, maga a tudat is elég, hogy képes vagyok lefutni a táv hosszúságát. Egy terep versenyen mindegy hányadikként érek fel a hegy tetejére, mert tudom, hogy az óriási fegyvertény az, hogy képes vagyok ide felfutni, ahova a korosztályom zöme felsétálni sem tudna már. Ezek a teljesítmények a mindennapokban is erőt, magabiztosságot adnak. Már semmi sem olyan lehetetlen, hiszen mások számára lehetetlen dolgokat naponta teszek meg. Újabb inspirációt jelent, mikor látom, hogy a nálam sokkal idősebbek is ott futnak mellettem egy-egy versenyen. Ilyenkor látom magam a jövőben, és vágyom arra a fiatalok szeméből sugárzó elismerésre, amit most ők kapnak. Példaképek ők arra, hogy nem evidens az időskori betegségekkel terhelt élet, és sokat lehet tenni ennek elkerülésére. De legalábbis úgy gondolom meg kell próbálni, hogy bármilyen végkifejlet esetén felemelt fejjel mondhassuk, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem az egészségemért. Negyedik éve sorolom magam a futók társadalmához. Igaz már futottam rövidebb-hosszabb periódusokban korábban is, de ezek inkább csak alkalmi fellángolások voltak, amelyek idővel mindig abbamaradtak valamiért, leginkább a lustaságom okán. Talán most már átbillentem, és túl vagyok a visszatérési ponton. Ebben az évben tavasszal futottam az első 1:50 alatti félmaratonomat, ettől kezdve sorra döntöttem meg az egyéni legjobbjaimat (Personal Best) 1:17 alatt futottam fel a Kékesre (tavaly 1:22) júniusban lefutottam az első maraton feletti távomat hat óra alatt 52 km-t. 2018-ban ezt szeretném megdönteni. A 30 km-es Atomfutás 3:08 alatt sikerült (tavaly 3:43). életemben először átúsztam a Balatont, ugyan gyalázatos idővel, de én nem tudok jól úszni. Ősszel egymás után döntöttem meg a tavasszal felállított félmaratoni eredményemet, és a tavalyi első maratont közel fél órával jobbra teljesítettem. Végül az év utolsó versenyén a Garda tó melletti Riva del Garda-ban rendezett félmaratonon az eddigi legjobb 1:44:57-es félmaratont futottam, ami abban rendkívüli, hogy az átlagos sebesség a verseny egésze alatt 5 perc/km alatt volt. A Garda tavi versenyen megtapasztaltam azt, hogy milyen úgy futni, hogy nincs szenvedés, és az elsőtől az utolsó km-ig erősnek érzem magam, és okosan fejben erősen futok, tudom mit akarok, és megcsinálom. Ez borzasztóan jó érzés. Az éves futásom mennyisége is közel duplája lesz a tavalyinak, ez is egyfajta rekord, több mint 2400 km.Kíváncsian várom 2018-at. A téli alapozást edzői instrukciók alapján végzem. Ilyen sem volt még. A cél egyre inkább az ultra világa. Elvarázsol amikor újra és újra átlépem azokat a határokat, amikről korábban azt gondoltam ez már lehetetlen. Erre nincs mindenkinek szüksége, ez a legtöbb embernek nem éri meg a befektetett munkát, nekem igen. Ismerőseim mondják, a szokásos kliséket (tönkre megy a lábam, miért kínzom magam, ez már nem egészséges), és néha azt, hogy miért nem biciklizem inkább. Bicikliztem, de én valamiért azt sem tudtam "normálisan" csinálni. Ismerek embereket a lakóhelyemen, akik 15 éve tekernek heti 20-30 km-t. Nekem ez már futásban is kevés. Így vagyok összerakva. :)
Végezetül pedig egy before-after kép, amivel én is csak most szembesültem. Az első kép 2007-ből a reku vásárlása előtti időkből, ezt követte egy egyenlítőnyi hosszúságú bicajozás, majd 5000 km futás. A végeredmény a tavalyi Atomfutáson készített kép, ami szerintem igazolja a mozgás szükégességét, és annak hasznosságát is.

2016. december 24., szombat

50. boldog karajcsont

Valószínűleg boldogabb voltam a közösségi oldalak megjelenése előtt. Keveset tudtam az emberekről, felületesebben ismertem őket, és ez jól volt úgy. Persze a kulcsemberekről mindig tudtam milyenek, mint ahogy ma is, de ma már mindenkiről tudom, mert önmaga árulja el, a szosialnetvörk oldalain azzal amit megoszt magáról, és azzal amit nem.Az, hogy az emberek többsége alapjaiban önző, érzéketlen, irigy, hazug, és ezek keveréke, ennyi idősen már számomra nem kérdés, ezzel naponta együtt tudok élni. De amikor 500 Face Book ismerősöm válik képmutató módon karácsonykor ájtatos manóvá, azt nem tudom elviselni. 30 éve még képeslapot írtunk a fontosaknak.Ma kiírjuk az üzenő falunkra: "Boldog karácsonyt minden ismerősömnek!". ...és le van tudva a szeretet. Ennél a macskám is őszintébb, amikor kaját kunyerál, és hozzám dörgölőzik. Szerintem a karácsony egy f*/szság. Zilált ideológiák alapjain teremtett, mesterségesen gerjesztett népünnepély, amit a szeretet nevű maszlaggal próbálnak fogyaszthatóvá tenni. Nagy valószínűséggel Jézus még csak véletlenül sem született decemberben, ezt az egész hülyeséget, mint annyi más rettenetet a vallás elöljárói találták ki nekünk. Szükség volt egy év végi keresztény ünnepre, a pogány téli napfordulós ünneppel szemben, ahol a tömegek egy néhány napra indokot találnak arra, hogy sanyarú életüket, és mindennapos céltalan küzdelmüket feledve ünnepeljenek, "áldozatot" mutassanak be. Ezért aztán 325-ben  Niceai zsinaton úgy  döntöttek, hogy a „legyőzhetetlen nap” napja a napisten születésnapja legyen a Jézus Krisztus születésnapja. Pont annyira fontos dátum, mint Anyák napja, vagy a Munka ünnepe. Az elmúlt közel 2000 év alatt csak néhány dolog változott. A Karácsony olyan szinten meggyökeresedett az emberek fejében, hogy már eretnekségnek számít nem imádni, vagy esetleg megkérdőjelezni annak létjogosultságát. Továbbá megváltoztak az egykori áldozatok, és áldozó helyek. Ma már az ajándék az áldozat (valójában a banki hitelből ajándékot vásárló), és az áldozás helyévé világszinten a plázák, és szupermarketek váltak. A fogyasztók az utolsó fillérjük árán is boldog karácsonyt akarnak, persze nem kapnak, de ők azt hiszik. A legelszomorítóbb az, hogy ezt a legtöbben előre tudják, mégis a karácsonyok egyfajta rituáléként évről-évre ugyanúgy zajlanak. A szeretet? Az többnyire elmarad, elfelejtődik, háttérbe szorul, vagy csak egyszerűen nem jut rá idő, mert az eszeveszett készülődés, a lakomák, a fenyő és épület díszítések mellett nem marad rá energia.  Az a rossz hírem, hogy minél nagyobb a karácsonyi csilli-villi, annál nagyobb a baj a szeretet körül, mert a csillogás nem más mint kompenzáció.