Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2016. március 26., szombat

"Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok."

A címben szereplő idézet Geszti Péter agyszüleménye, ami az utóbbi időkben gyakran eszembe jut.
50 éves koromra elértem mindent, amit valaha is szerettem volna. Persze csak az én lehetőségeimhez, és igényszintemhez képest, de akkor is... Az "álomállásban" dolgozom, "álomfizetésért"és a zenekarommal olyan dalokat játszom minden hétvégén és úgy amiről egész életemben csak álmodoztam. My dreams come true. Mégis most, hogy ideérkeztem, már inkább visszafordulnék. Mert mint minden eredmény ez sem magától van, megfizetem az árát, és lehet, hogy ez az ár túl magas. Az "álomállások", amiről kezdőkként ábrándozunk valóban jól fizetnek, ezzel nincs is baj, a baj mindössze az, hogy mikor már benne vagyunk akkor látjuk, hogy amibe belemásztunk, hosszú kitartó munkával, az valójában kelepce, és ezen az sem javít sokat, hogy a rácsai aranyból vannak. A jó fizetésért muszáj lojálisnak lenned, és bármennyit is teljesítesz mindig kevésnek érezhető, és a sok feladat sok stresszt, hibalehetőséget, ez sok átforgolódott éjszakát, és a mosolygással töltött órák drasztikus csökkenését eredményezi. A jó fizetésben benne foglaltatik az állandóan rendelkezésre állás, az éjjel-nappal bekapcsolt mobiltelefon, a szabadidőben is szellemi munkavégzés, mert a cég nem éri be kevesebbel, téged akar egyben, és maradéktalanul. Állandó mondásom, hogy "egy évet a Pokolban is kibírok", de ez itt nem is a Pokol, csak egy beosztás annyi felelősséggel, ami már megterhelő.... nekem. Talán más magasabb helyeken dolgozó ember megmosolyogna ezért, mert számára már ez a szint csak egy könnyű játszma lenne. De nekem nem az. Számolom a napokat, a heteket, a hónapokat, amelyeket feladatok, értekezletek mosnak össze, és a problémák sosem fogynak el, hiszen folyamatosan generáljuk őket. Én, mint káoszelmélet hívő pedig úgy dolgozom naponta, hogy meggyőződésem, hogy a káoszban nem lehet rendet teremteni. Mégis ezt várják el tőlem. Nem tudom ezt a kettős hatást hogyan leszek képes magammal elrendezni hosszútávon. Természetesen mindezt én választottam, és vállaltam, valahol tudtam is, hogy ezzel fog járni, és az is biztos, hogy ma sem választanék másként, de egy kicsit azért gyászolom a korábbi gondtalanabb életem. Zéta a tapasztalt túrabringás, eljutott arra a pontra, hogy eladta kerékpárjait, mert nem tudta nézni, ahogy a garázsban porosodnak. Ez nem az az állás, ahonnan 3 hét szabadságra lehet menni. Hiszen akit három hétig lehet nélkülözni arra igazából nincs szükség, vagy legalábbis ez a kimondatlan szabály. Most mikor megnyitottam a blogot és a címlapon lévő képet megláttam összeszorult a szívem, a reku és a Dunau radweg láttán. Eszembe jut a sok gyönyörű táj amin keresztültekertem, érzem a folyók, és a hegyek illatát, látom az Alpok napsütötte völgyeit, és a tenger kékjét, ami a reku üléséből mindig teljesen más, mint egy autó, vagy busz ablakán keresztül. Amikor az akartam lenni, aki most vagyok, szabadon magam mögött hagyhattam mindent és belevethettem magam bármilyen túrába, senkinek nem hiányoztam és ez nagyon szabaddá tudja tenni az embert. Az az irányvonal amitől sikerült eltérülnöm jó volt, igaz nem ennyire jövedelmező, de gondtalan és boldog. De ez is csak egy periódus, egy életszakasz, aminek teljes biztonsággal vége szakad majd, és jön valami más. Akkor talán ismét vásárolok egy rekut, és a Duna menti kerékpárúton tekerve lehet már az unokámmal megteszem a következő nagy túrát, és még csak nem is fogok gondolni arra, hogy ezzel egyidejűleg valahol, valakik olyan feladatok megoldásán fáradoznak, amelyekre ők sem fognak öregkorukban már emlékezni, mert valójában nem fontosak, csak ők annak hiszik. Az Élet nem arról szól, hogy levegőtlen irodákban, műfényben kreált problémákat oldjunk meg. Az Életnek az életszeretetről kell szólnia, és annak a néhány embernek a szeretetéről, akik fontosak számunkra.Minden más csak sár és kavics.

2015. június 4., csütörtök

B.O.S.S. #swag.

A címet alkotó mondat egy magyar dalszöveg első sora, amit mostanában talán a dal valós értékéhez képest indokolatlanul sokat játszanak a rádiók. Bevallom az első meghallgatások alkalmával elképzelésem sem volt arról, hogy egyáltalán milyen szavak alkotják az ominózus kezdősort. Persze nem hagyott a dolog békén, és füleltem. Először a B.O.S.S állt össze boss-szá (főnök), majd megértettem a hashtag szót, ami a koromhoz képest viszonylagosan napra kész informatikai tudásom szerint már érthető, hogy mi lehet. Ez: #.  Maradt a SWAG szó, amit szégyenszemre csak a Google segítségével sikerült feloldanom.•  swag - (szleng) menő, gizda, menő cucc
(A szó egyébként nem mindig ezt jelentette. Amerikában a '60-as évek környékén egy tucat homoszexuális hívta magát így Secretly We Are Gay (Titokban buzik vagyunk). De egyes források  a She Want A Gentleman (Ő egy urat akar) jelentésre esküsznek.)
Sokkal értelmesebb nem lett a mondat, de most már tudtam, ráéreztem a mondanivalójára, hogy itt valami nagyon nagy királyság érzete forog fenn az előadónál. A dal nem sokkal ezután megjelent a zeneszöveg.hu-n is, és erősen remélem kötve-fűzve az én életemben már nem fog megjelenni, inkább szép lassan a feledés homályába vész. Számomra biztosan. A dal elkövetője a Wellhello "együttes", akinek a neve éppen annyira értelmes, mint ez a dal. A dal címe is beszédes: Apu vedd meg.
A dalszerű alkotás mondanivalója számomra eléggé szánalmas. Körülbelül arról szól, hogy mekkora királyok vagyunk apu pénzén, és csak az élet örömeinek korlátlan habzsolása az élet egyetlen értelme. Nagyjából mindenről szó esik, a szívós munka kivételével, amivel vélhetően apu azt a pénzt megkereste, amivel semmit érő kölyke menőzik, és amiből remélhetőleg megveszi taigetosz pozitív porontyának a várost. A YOLO (You Only Live Once - Csak egyszer élsz) életérzés, amit mi öregek csak carpe diem-nek ismerünk, nem foglalkozik érintőlegesen sem az átlagos fiatal mindennapos gyötrelmeivel, pénz és lakáshiány, szerelősori minimálbéres munka, nem létező jövőkép, és az ebből adódó pszichés elváltozásokkal, torzult értékrendekkel. Egyébként a  YOLO sem ezt jelentette eredetileg, hanem egy negatív kifejezés volt a Internet függőkre. (You Only Live Online (Te csak online élsz.)) Szerencsémre a SEX szó jelentése még változatlan, így ezt nem kellett szótáraznom.
Ahogy olvasom a dal remekbe szabott sorait, amiből az átlag magyar felnőtt egy kukkot sem ért, elgondolkodom, hogy mégis ezek a fiúk honnan jöttek? Mert az életben, és ameddig a Hubble teleszkóp szemei ellátnak, senki nem beszél így. Persze vannak szlengek, és használjuk is őket, de ez sosem áll össze egy szlengszótár  címszavainak felsorolásává. Az egyszerű halandó akaratlanul is megszakítja mondandóját egy-egy, már-már értelmesnek tűnő mondattal. Tudom a fiatalság szemében ez a fain, és a rajság, és azt is, hogy én csak egy ruppótlan csicska vagyok, de úgy gondolom, a dalszövegben megfogalmazott életérzés  valódi megélése, csak nagyon keveseknek adatik meg, és ezt valahol mindenki tudja, ez pedig a többiek számára demotiváló lehet. Illetve  arra motiváló, hogy ezt az érzést pénz hiányában, drogokkal pótolják, és teszik is ezt ezrével tudom.

Mit jelent ez a dal számomra?
A legfontosabb mondanivalója, hogy eljárt felettem az idő. Az öregség az ilyen mondatokkal kúszik a bőrünk alá. Észrevétlenül, alattomban. Amikor már nem rólunk szólnak a dalok, amikor már nem ismerjük az előadókat. Amikor az interneten egyik nap találkozunk Joe Cocker halálhírével, és amikor ugyanezt a fiataloknak elmesélve visszakérdeznek: "Miért, az ki volt?" Amikor végtelen nyugalom tölt el a csend beálltával, ami a rádió dühödt kikapcsolását követi. Valahol itt indul, eltávolodunk a jelentől, de már a múlt is messze van. 30-40 éves zenéinket hallgatjuk, mert számunkra örökre ez marad a ZENE. Nem azért mert annyival jobb volt, mint a maiak. Akkor is volt szemét,és akkoriban is a show business szekerét húztuk. Egyszerűen csak azért, mert amikor ezek a zenék szóltak akkor voltunk fiatalok, és úgy gondoltuk, a világ minket szolgál, és mi már mások leszünk. Éppen úgy ahogy ezt ma a Wellhello rajongói - akiket én antropológiai érdeklődéssel figyelek - gondolják, hiszik.
De ez elmúlik. Apu produktivitásának csökkentével, és elmúltával valamit fel kell majd mutatni, és csak keveseknek sikerül addigra elérni a dalban megfogalmazott "két koktél negyvenhétezer" szintű kondíciót. ...és az már lehet nem is lesz annyira "karaj". :)

Persze ez csak egy dal, és az én gondolataim. :)

2015. április 20., hétfő

Vivicitta - Zéta módra

Hű, de régen írtam utoljára. Valahogy mostanában semmit sem érzek elég súlyosnak, vagy megörökítésre méltónak. Futnak a dolgaim, nem panaszkodhatom, és futok én is. A Running, runnig című posztban leírt predesztinációim, még váratnak magukra, mert ősszel ismét volt egy kis hullámvölgy, ami okozott egy csomó plusz kilót, de ez úgy érzem csak elszántabbá tett. Elcsépelt közhely, hogy nem elég mozogni komplett életmódváltásra van szükségünk ahhoz, hogy ne hízzuk magunkat mangalica formájúra, és éppen ez a legnehezebb. Évtizedes beidegződéseket, és génjeinkbe épült vágyakat kell átformálni ahhoz, hogy hosszútávon kialakíthassunk egy élhető életet. El kell szakadnunk a kényelmes üldögélős, passzív pihenéssel töltött szabadidős tevékenységeinktől, meg kell változtatnunk étkezési szokásinkat, átformálni ízlésvilágunkat, és legtöbb esetben a velünk együtt élőkét is, mert egy családban ahol minden vasárnap pörkölt van, nagyon nehéz egy disznószabású élete, persze csak akkor ha a cél a fogyás. De mégsem lehetetlen ez, csak meg kell hozzá változtatni néhány makacs beidegződést. Ma már ott tartok, hogy egy TESCO körbejárása során alig látok valamit, ami számomra is ehető. :) Mostanában nagy erőkkel keresem azokat az ételeket, amelyek nemcsak egészségesek, de összeegyeztethetőek az ízlésemmel is, mert önmagában az, hogy valami jó a szervezetemnek, nem okoz örömet számomra amikor elfogyasztom. Ez miatt egyre több időt töltök piacokon, és a konyhában, és most már van egy kis receptbázisom, amire építhető a mindennapos táplálkozás. A futás és bringázás mellé egyelőre heti egy alkalommal beépült a TRX edzés, ami borzasztó gyötrelmekkel, és komoly kalóriaveszteséggel jár. Ez az egyszerű edzésforma, szinte minden izmot megdolgoztat, és kiválóan megfelel számomra keresztedzésnek a már meglévő mozgások mellé. A kilók ismét pattognak le rólam, de még messze van az, amikor én is elégedett leszek a súlyommal, Más tekintetben már most is az vagyok, hiszen haladok, és tényleg jól érzem magam a bőrömben és ez a legfontosabb. A futás motivációjára azt találtam ki, hogy minden évszakban benevezek egy félmaratoni távra, és lefutom. Így nem tehetem meg azt, hogy lazítsak, egész évben formában kell maradnom. Az első ilyen verseny amelyen részt vettem a 2015-ös Vivicitta volt. El kell mondanom, számomra ez az első futóverseny elhozott mindent, amit vártam tőle. Először is borzasztó jó dolog együtt futni több mint 8000 másik hasonlóan hangyás emberrel, akik ugyanazért futnak, akiknek nem kell elmagyarázni, hogy mi ebben a jó, akik megélték hozzám hasonlóan a mélységeit és magasságait a futásnak, akik nem csak ezen a napon futnak, hanem velem együtt kint vannak a hétköznapokban is, lábukon az aktuális futócipőjük, fejükben az aznapra betervezett cél, és futnak. Esőben, fagyban, szélben kánikulában. Felfelé és lefelé, néha fájdalmak közt, néha a megengedett maximális pulzusszám közelében. Tudom, hogy ez az érzés minden közösségben működik ahol az embereket valami közös hit tartja össze. Erről szólnak a vallási csoportok, a különböző szakmai találkozók, a koncertek, a politikai gyűlések. Ez a nyolcezerötszáz ember, aki  a mai napon feltűzte a rajtszámát, abban hisz, hogy lefutja a 21.1 km-t, és beér a célba. Sokan vagyunk kezdők, akiknek ez lesz az első ilyen versenye,és először futják le hivatalosan a távot. Tudom kb. mire vagyok képes, próbáltam már. A leglassabbak közé sorolom magam a rajtnál, mert számomra ma az egyetlen cél, hogy szintidőn belül teljesítsek. Szent az elhatározás a fejemben, hogy "okosan" futok. Csuklómon a pulzusmérő óra, pólóm alatt a mellkasi jeladó pántja. Jön a visszaszámolás az első csoport elindul. Ők a profik, a gazellák, antilopok, és gepárdok csapata. Ők várhatóan fele idő alatt teljesítik a távot mint mi, de ez szerintem senkit sem zavar. Mi nem vagyunk velük versenyben, csak magunkkal versenyzünk, lassúak vagyunk, mi a csigák, lajhárok, és teknősök csapata vagyunk. Sokunkon túlsúly, az elmúlt évek kontroll nélküli evéseinek emléke. De szemünkben ott az elszánt lobogás, harcban állunk a plusz kilókkal és ma egy csata megnyerésére készülünk. Húsz perc után jutunk a célhoz, jön a visszaszámlálás, a rajtnál lévő dobosok fokozzák az adrenalin szintet, és már tudom mit érzett egy csataló a roham előtt. Izgatottan várom az indulást, és elindulok. Áthaladok a mérőponton, remélem erről a számítógépes rendszer is tud, és nekikezdek. Valójában negyedszer készülök lefutni húsz km feletti távolságot. Két éve volt az első, rettenetes volt, majdnem belepusztultam. Túlvállaltam magam, még nem voltam készen rá. Azóta sokat tanultam magamról és a futásról. Mint minden ez is egy szakma, nem lehet bizonyos alapismeretek nélkül művelni. Tavaly kétszer futottam hosszút, egyszer félmaratont, és egyszer harminc km-t. Lényegesen jobban ment, de azért nem volt könnyed sétagalopp egyik sem. Ma azt szeretném, ha végig könnyedén futnék, gyötrelmek és fájdalmak nélkül, élvezni akarom a versenyt és beérni egy normális idő eredménnyel. 49 éves vagyok, körülöttem rengeteg a fiatal, már 5 km után sokan sétálnak, én egyetlen lépést sem szeretnék így megtenni. Az utak lezárva, mindenütt szurkolók, zenészek, csak miattunk, ez csodálatos érzés. Optimális futóidő van, ragyog a nap, de hűvös van, és futunk, most éppen az Országház előtt. Gyönyörű ez a város, főleg így autók nélkül, várost nézek futva, és nagyon élvezem. A második frissítő ponton iszom néhány korty vizet, inkább csak preventív jelleggel, mint azért mert szükségét érzem. Egy gigantikus emberkígyó egyik megszámozott sejtje vagyok a 3459-es. A kígyó feje, már a Lánchídon halad. Nemsokára odaérek én is. A budai rakparton futunk tovább már túl vagyunk a táv felén, semmi bajom a lábaim olajozottan működnek, néha elvétem a 3/2-es légzést, de ez csak azért van, mert annyi impulzus ér, hogy nem tudok , és nem is akarok csak a futásra koncentrálni. Pacsizom a kisgyerekekkel, megtapsolom az útvonal mellett zenélő kollégákat, némelyik elképesztően jó, olvasgatom a szurkolói transzparenseket, gyönyörködöm az épületekben. Szabadsághíd. Az öngyilkosjelöltek kedvenc hídja. Lassan de biztosan fogynak a kilométerek. Néha belefeledkezem, és nagyobb tempóra kapcsolok, a pulzusmérő ilyenkor méltatlankodó csipogásba kezd, jelezve, hogy elértem a számomra maximálisan megengedhető pulzusérték 90 %-át. Ilyenkor visszaveszek, és 150 körüli pulzussal futok tovább, ami persze még mindig több, mint a saját komfortzónám, de hát a hangulat visz, és a záróbusz réme is néha felbukkan a fejemben. Érzem, hogy jó időt futok magamhoz képest 10 km-nél 58 perc volt a netto időm, az több mint húsz másodperccel jobb, mint az otthoni futások átlaga. A legjobb érzés, hogy még mindig könnyed vagyok, persze megjelennek a fáradtság első jelei, de már feltűnik ismét a Margit-sziget,és látom a víztornyot, ahol ott vár a cél, és a család. Jön egy frissítőpont rárepülök egy darab banánra, konstatálom fuldoklás közben, hogy nem egyszerű futás közben enni. Nem véletlenül nem hoztam semmit magammal, az órán kívül. Nem akartam telefonnal fülhallgatózsinórral és egyebekkel kínlódni egész úton. A Margit-sziget már mellettünk van, a kezdeti "alig tudunk futni egymástól" érzésnek már nyoma sincs. A mezőny szétszóródott, körülöttem van mindenféle rajtpozícióból indult futó. Vannak az egyes csoport gazelláiból is néhányan. Talán nem voltak tisztában a képességeikkel, vagy így akarták a záróbuszt legyőzni, esetleg csak rossz napjuk van, mert ilyen is lehet. Nekem ma minden jól jött össze, szerencsére még a futóútvonal mellett felállított Toi-Toi szolgáltatást sem kellett igénybe vennem. Árpád-híd már csak négy km a célig. Innen már négykézláb is beérek. :) De nem kell a másik két végtag. Március eleje óta 212 km-t futottam, és a csoda tudja még mennyit bicikliztem, ez most úgy tűnik elég lesz. 20 km az utolsó frissítő pont, nem is értem, itt már minek? Az út szélén egy lány fekszik hanyatt a fűben, mellette két mentős térdel, úgy látszik neki sincs jó napja. Jön az utolsó kilométer, fokozom a tempót, de vissza is veszem, nem tudok ennyit sprintelni. Az utolsó 400-on aztán megint gyorsítok, átfutok a cél vonalon, és elégedett vagyok. Jön egy lány, nyakamba akasztja az érmet, majd megkapom a szervezők által összeállított minden résztvevőnek járó egységcsomagot, és elindulok a család megkeresésére, akik a tacskókutyával jelölt találkozási pontnál várnak. Jó, hogy ezt megbeszéltük, mert kb. 20.000 ember van körülöttem a befutók, és  azok  hozzátartozói, valamint a következő futamra várakozók együttese. Hamar megtalálom őket,és elindulunk haza, röpke másfél óra és már itthon nyújtóztatom a kicsit megfáradt lábaimat. Közben megérkezik a telefonomra egy sms, amely tudatja a hivatalos időeredményemet. 
2 óra 5 perc 12 mp. :)
Tudom manapság nem nagy dolog lefutni egy félmaratont, ilyen időeredménnyel meg különösen nem az. Mégis én büszke vagyok arra, hogy ebben a korban képes vagyok rá, és remélem lesz ez még jobb is, és talán egyszer eljutok a maratoni távig is, ami már tényleg nem kis pálya. Jó volt ez a verseny, magával ragadott a hangulata, elismerés illeti a szervezőket, ahogy ezt a hatalmas embertömeget lekezelték, minden fennakadás nélkül működött, színvonalas volt. Külön örültem annak, hogy a versenyzők becsülettel futottak nem láttam egyetlen apró stiklit sem, rövidítést, vagy bármilyen eredményjavító csalást. Jó volt látni az örömet a futók arcán, és tudni, hogy sokan gondolkodnak úgy mint én, és, hogy a mozgás szerencsére egyre hangsúlyosabban trenddé válik, és a fiatalok körében egyre inkább "gáz" lesz, ha valaki nem mozog. Ha arra gondolok,hogy 12 éve kis falunkban csak én futkároztam egyedül a határban, most meg mennyien futnak heti rendszerességgel, akkor ez nem is csoda. Jó lenne, ha minél többen rádöbbennének arra, hogy a fogyasztói társadalom ellenünk dolgozik. Számára teljesen mindegy, hogy mire költjük a pénzünk, ő mindenképpen jól jár akkor is, ha gyógyszerre költjük a fizetésünk nagy részét. De talán ha a nagy többségnek az egészség lesz az igénye, akkor a gyártás és eladás ebbe az irányba fog elhajlani. Nem tudunk szembe menni sem a világgal, sem az idővel, de sokat tehetünk azért, hogy egészségesek, és produktívak maradjunk idősebb korunkra is. Ehhez kívánok minden kezdő és haladónak sok energiát, és ilyen jó versenyeket, mint a 2015-ös Vivicitta volt.

2014. október 30., csütörtök

Újságcikk lettem...

A mai napon a Tolnai Extra: Hobbiról, hobbira rovatában én vagyok a riportalany.
A riportot V.Horváth Mária készítette, akiben egy nagyon jó fej, embert ismerhettem meg, végig oldott, és nagyon jó hangulatban beszélgettünk, és a leírtak ezt szépen vissza is tükrözik. Sajnos a rovat adta keretek nem nyújtottak lehetőséget egy részletesebb interjúra, pedig szívesen meséltem volna még. Majd legközelebb. :)

    Hobbiról hobbira

Váradi Zoltán: Kerékpárról sokkal szebb a világ…

    Pakson, az Atomix Kft. primerköri karbantartási csoportvezetőjeként dolgozik a születése óta Szedresen élő Váradi Zoltán. Igaz, az utca nem az ő családnevüket viseli, noha a családból többen is - beleértve az ő családját is – ott építkeztek. Az agilis férfiú igen büszke a feleségére, aki óvónő, s „abszolút profi a gyermeknevelésben”. Ebből is következik. hogy remek gyermekeik vannak: Olívia 19, Zoltán pedig 25 esztendős. Mindketten dolgoznak. Az ifjabb Zoltán hobbiját illetően édesapjához csatlakozott, együtt kerekeznek - hihetetlenül nagy távokat – akár naponta 200 kilométert is.  
    Váradi Zoltán nem a többség által ismert kerékpáron járja be az országot, a Tátrát, a Balkánt, de Szedresből elkerékpározott Dubrovnikba, Krakkóba és még számos helyre… hanem az úgynevezett fekvőkerékpáron. A látvány érdekessége, szokatlansága miatt rengetegen megkérdezik, nem kényelmetlen az adott pózban biciklizni?                                                  
- Dehogy! Inkább nagyon kényelmes. Az ember egy jó kiképzésű „kagylófotelben” utazik fél-fekvő helyzetben, a gerincoszlopa kitámasztva, sőt tekerni is könnyebb, mint a nyerges változatot, hiszen az ember egyik lábával nyomja, a másikkal tolja a pedált, amire biztonságosan rákapcsoljuk a cipőt – hangzik és még sokáig folytatódik a meggyőző magyarázat, amihez még hozzáfűzi a döntő érvet jelentő példát:
- Nem mindegy, hogy az ember a fotelból nézi a tévéműsort, vagy az ülőalkalmatosság karfáján.     
    A kezdetekről Zoltán elmondja, hogy még a „fekvős-korszak” előtt naponta kerekezett be szekszárdi munkahelyére és vissza Szedresbe. Hangsúlyozta, az ember számára a szükséges és fontos mozgás okán. Aztán 2000-ben Simontornyán meglátott – és naná, hogy beleszeretett – egy fekvőkerékpárt. Nyomban elhatározta, hogy ilyen – maga a csoda ez az egyszerű szerkezet - neki is lesz. Amúgy ez a gép nem olcsó, ahogyan fenntartása sem, hiszen a minőségi, azaz drága, ám elkopó alkatrészeket folyamatosan cserélni kell. „Meghálálja az ápolást, a gondoskodást, gazdáját nem hagyja az út mellett”, mosolygott a jó-beszélőkéjű fekvőkerékpáros, miközben ő már a Balkánon járt. 
    - Bármennyire elképzelhetetlen, ott nagyon készségesek, segítőkészek az emberek. Örömmel engedik az udvarukon sátorozni a vándort, vizet adnak neki, s megkínálják azzal, amijük éppen van. Amúgy mi kerékpárosok is változunk az idők során. Toleránsabbak, segítőkészebbek, más hozzáállásúakká válunk, váltunk. Különben a fekvőkerékpározás hatással volt az autóvezetésemre is: türelmesebb, nyugodtabb, előzékenyebb lettem, bár agresszív soha nem voltam. – magyarázott Zoltán, majd kibökte a számomra eszmei mondanivalóul is szolgáló mondatokat.
    - A kerékpározás ember- és táj-közeli műfaj, e szerkezeten ülve a tekintetünk nem kerüli el a csodákat, szóval onnan nézve egyszerűen egészen más, szebb a világ. – újabb mosoly, ami már nekem is természetes. Kiderül, hogy ez egy világutazó baráti házaspár teljesítményét élteti. Lassan öt éve vannak úton „csodakerékpárjaikon”, most éppen valahol Mexikóban járnak.
    Ám maradjunk Zoltánnál, akit magamban „főhobbistának” titulálok. Mert a tanulás és a zene szintén életelemei közé tartozik. A szakiskola után a levelezőn elvégezte a szakközépiskolát, majd megszerezte a technikusi, sőt negyven esztendősen pedig felsőfokú programozói végzettséget.
    Zenélésre is „jutott” néhány sor. Az affinitást déd- és nagyapjától, valamint nagybátyáktól örökölte. Tanult hangszere a hegedű (játszott kamarazenekarban is), de a szintetizátor, a dob – meg több más hangszer – is az élete része. Két parti-zenekarban játszik: a budapesti Lagzi Team-ben és a W-ben, azaz helyiben. Talán kitalálja, hogy lehet a bringán muzsikálni?!      
                                     V.H.M.           
 















2014. október 15., szerda

Violin lesson

48 évesen már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy reálisan elfogultság nélkül értékeljem magam.Egy ilyen értékelés eredménye a mai döntésem mely szerint abbahagyom a hegedülést.7 év gyerekkori tanulmány és harminc évnyi kihagyás után kezdtem újra három éve. Lelkes voltam és elhivatott, de ez kevés volt.Napi szinten gyakoroltam, a három év alatt szinte egyetlen nap megszakítás nélkül, de azok közül a hangszerek közül amelyeken játszom ezen vagyok a legtehetségtelenebb. mert hiába a ritmusérzék, és a jó fül, ha mindehhez fáradt, fizikai munkában elkopott kezek, és rossz mozgáskoordináció párosul.Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára, lehet újabb három év után már sokkal jobb, aztán még néhány év után már majdnem jó lettem volna, de olyan igazán jó, amilyen szeretnék lenni valószínűleg soha. Arra is rá kellett jönnöm, hogy soha nem versenyezhetem már a fiatal osztálytársaim szellemi képességeivel, hiszen az én agyam már csak hanyatlik, ahogy telnek az évek. Én mindig is klasszikus zenében gondolkodtam,mert hegedülni én csak ezt szeretem, de erre nem vagyok képes olyan szinten, amivel nem taposom sárba a zeneszerzők művészetét. Belefáradtam, hogy rengeteg munka árán sem érem el azt, hogy bármelyik darabot hiba nélkül eljátsszam, az egész hegedülésem egy labilis, ingatag, stresszes valami maradt, ahol minden sikeres ütem csak a véletlenen múlt. Tehát csinálják ezt azok, akiknek ez nem egy teljesítési kényszer, akiknek egy-egy nehezebb rész kigyakorlása nem ütközik lehetetlenbe, hanem rutinmunka, én meg csinálom azt, amihez kicsit jobban konyítok, amihez a képességeim nem ilyen szűkösek. Köszönöm tanárnőmnek Mártának a sok biztatást, és türelmet, amellyel megpróbálta az én lehetetlen mozgásomat hegedülésnek látszó mozgássá változtatni. Nem rajta múlt. Hatalmas élmény volt a Szekszárdi Kamarazenekarban játszani, köszönöm nekik, hogy megtűrtek, és kedvesen viszonyultak hozzám az első perctől.  A koncertjeiket ezen túl is látogatni fogom, és ez így sokkal veszélytelenebb, mert sosem lehet tudni, hogy mikor ül a nézők között egy Hannibal Lecter. Az hogy újrakezdtem jó dolog volt, mert így le tudom ezúttal most már lelkiismeret furdalás nélkül zárni magamban ezt a történetet, ami harminc éven át egy kérdés volt számomra, hogy vajon mi lett volna, ha akkoriban folytatom. Semmi. Egy középszerű, átlagos hegedűs lennék valahol a legjobb esetben, és borzasztóan unatkoznék, és valószínűleg sosem lettem volna annyira sikeres életem során, mint ahogy a valós életutam folytán. ...és ennek valahol örülök. Holnaptól vége a falnak gyakorlásnak, az állandó gyakorlási kényszernek, hogy készüljek órára, koncertre, vizsgára. Ez a három év egyben volt az én utolsó nagy hegedű leckém.