Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. szeptember 19., vasárnap

Rain-rain-rain

Hosszú ideje nem írtam, de ennek egyszerűen az az oka, hogy a világon semmi említésre érdemes nem történt velem.
Ez az év egyetlen esős évszak. Nekem bringásnak ez nem túl jó, mert szinte lehetetlen egy túrát megtervezni ilyen körülmények közt. Ennek megfelelően nem indultam az idei nyáron hosszabb útra. A reggeli indulás mindig esti hazatéréssel végződött. A legnagyobb táv egy ismételt eszéki látogatás volt. Az eredetileg tervezett nagy hegybejárások közül csak a Misina lett meg. Természetesen amikor elfogadható idő volt, akkor nem tudtam időt szakítani a munkámtól és vica versa. A három hetes szabadságom alatt itthon dolgoztam végig, kerítést festettem, és kertészkedtem. Ráadásul az összes meghirdetett esemény számomra rossz dátumokra esett. Mint például a Magyarországot észak-dél irányban átszelő fekvőbringás túra. Amely most lesz 2-án, amikor én zenélek, ha esetleg elmarad rossz idő miatt akkor 30-án tartják meg, amikor én szintén zenélek. :) Azt hiszem ez az év negatív csúcs lesz az elért km-ek tekintetében. Persze vannak nálam elszántabbak, mint például Harkányi Árpi és barátnője menyasszonya Zita, akik tegnap vágtak neki túrájuknak, két vadonatúj, gyönyörű fekvőbringa hátán. A túra végcélja Róma az örök város, ahonnét repülővel utaznak haza. Ennek az útnak a tapasztalatai engem is nagyon érdekelnek, hiszen a jövő nyáron szinte pontosan ezt az utat szeretném végig hajtani, csak egy kicsit meghosszabbított verzióban, úgy hogy Róma után tovább hajtanék, Firenze irányába, majd Szlovénián át haza. De ez még olyan messze van. Először is a közel 3000 km letekeréséhez, kell három hét szabadidő, aztán egy csomó pénz, no meg egészség, szerencse, és nem utolsó sorban jó idő is. Igaz ebben az esetben ez már nem olyan lényeges, hiszen ez túl hosszú út ahhoz, hogy eső nélkül megúszhatnánk, de mégis azért nem bánnám, ha főként az elején a Horvát-Boszniai részen nem szakadó esőben kéne végig tekerni, mint ahogy ezt most Árpiék teszik. Árpiék percről-perce követhetőek, hála a Cason Mérnöki Zrt. intelligens nyomkövető kütyüjének. Árpi nem kezdő túrázó, ő volt aki egy 100 napos túra keretében feltekert egészen Nordkappig tavaly, és még sok olyan túrát tett, amire építkezünk túráink tervezésekor mi a kisebbek.
Abban bíztam, hogy az év általában számomra legszebb része, a vénasszonyok nyara, majd végre elhozza a szép időt, és a már kissé hűvösebb időben nagy túrákat is lehet még tervezni, akár határon túl is. Erre az Alpokban leesett a hó augusztus végén, itthon pedig reménytelenül zuhog mindennap. Nem tehetek mást maradnak a nyúlfarknyi utak, és a munkába járás naponta bicajjal, csak hogy ne essen vissza nagyon az edzettségem. Ez már a jövő nyári túra előkészítése érdekében lesz. Most már csak abban bízom, hogy a hó, és a kemény hideg csak későn érkezik meg, így a mindennapi betevő 30 km-emet teljesíteni tudom minél hosszabb időn át. Már tavaly beszereztem egy símaszkot, így nulla fok környékén már az arcom sem fázik. Bolondabbnak már úgysem gondol annál a környezetem, mint amilyennek eddig gondolt. :)
Azért azt is tudom, hogy lesz ez még fordítva is, és lesznek olyan nyarak, amikor hetekig egyetlen csepp eső sem fog esni. Akkor majd a mezőgazdászok fognak panaszkodni, és én a kenyér ára miatt. :)

2010. szeptember 12., vasárnap

Final Countdown - A kezdetek

Azt, hogy a végső visszaszámlálás folyik sosem vagyok képes elfelejteni, már gyermekkorom óta. Képzeletemben néha egy nagy irányítótermet látok, ahol a falakat végtelen sok digitális számláló borítja el. Minden másodpercben ezek közül egy eléri a visszaszámlálás végét. Ez a nulla, abban a pillanatban egy ember távozását jelenti a világból, ugyanakkor elindul egy újabb számláló, egy képtelenül nagy számról, egy új élet kezdetének első fogyó másodperceit számlálva. Ez ellen semmit nem tehetünk. Amikor az ember saját halálára gondol az mindig valami távoli, ami pillanatnyilag még iszonyúan messze van, ezért nem sokat szoktunk ennél a gondolatnál időzni. Természetes védekezése ez az emberi agynak, amit azzal vert meg a sors, talán a Föld egyetlen élőlényeként, hogy tisztában van létezésével, és annak korlátaival. Én sokszor gondolok a befejezésre. Életmódom, és genetikám alapján, mindig valami ízületi, vagy érrendszeri betegséget képzeltem magamnak, esetleg egy jó kis cukorbetegséget, büntetésül az egész életemben az édességek iránt tanúsított szenvedélyemnek, ami tulajdonképpen az egyetlen — de ettől még valós, és ártalmas — káros szenvedélyem. Mindezt úgy hatvan év körül, amikor már a legtöbb dolog lezajlott, és már nincs más dolgunk,mint elviselni a szerzett, vagy öröklött nyavalyákat, és ezek mellett élvezni az emlékeinket, és azt ami még hátra van. Hogy én mennyire naiv vagyok! Megszokhattam volna már, hogy az Univerzum egyetlen szabálya a káosz. Nincsenek törvényszerűségek, és jellemzően olyan dolgok történnek meg, amelyet senki nem tudott volna megjósolni előre.
2010 07.26. három nappal múltam negyvennégy. Rutin orvosi alkalmassági vizsgálat a munkahelyemen. Egy olyan mint én, aki kórházakba csak látogatni járt 44 éven keresztül, és akinek az öt éve érkezett körzeti orvos még nem tudja a nevét, igencsak meglepődik, ha nem a megszokott rendben történnek a dolgok, azaz ha a szokásos vizsgálatok lezavarása nem zajlik le maximum tíz perc alatt. Ezúttal a doktornő a nyakam tapogatása közben hirtelen megkérdezte: "Magának mi ez a duzzanat itt a nyakán?" Mivel mostanában nem fojtogatott senki, én meg a legritkább esetben szoktam a nyakam tapogatni, így fogalmam sem volt. Ekkor hangzott el először a pajzsmirigy szó, ami azóta nyomasztja napjaimat. A pajzsmirigyről én eddig annyit tudtam, hogy van ilyen szervünk, és pont. Mint ahogy nem tudtam a TSH hormonról, a szem belső nyomásáról, a hangszálakat vezérlő fő idegről és még sok olyan dologról, ami ezzel a kicsiny alkatrésszel van összefüggésben. Az internetben az a jó, hogy minden információ elérhető villámgyorsan, és pont ez a hátránya is egyben. Ahogy beleástam magam a témába, rögtön jött az internetes információra annyira jellemző kettősség, az egyik pillanatban megkönnyebbültem, a másikban halálra váltan, iszonyattal olvastam a különböző rákfajták leírásait. A doktornő rögtön hozzáírta, a mindenképpen elvégzendő vér vizsgálatomhoz a TSH hormon értékének mérését is. Ez a szint teljesen normális lett. Következett az ultrahang diagnosztika. Két hónapot vártam az időpontra, hiába a magyar egészségügy malmai lassan őrölnek. Eddigi legrosszabb élményem volt. Az ember egy gép alatt fekszik, reményekkel teli, hogy biztosan mindenki téved, és velem nem fordulhatnak elő rossz dolgok, közben az orvos hangosan diktálja a látványt, a mondatokban sok milliméteres átmérőjű göbökről, echoszegény, és echodús szövetekről esik szó. Néhány perc múlva a printer kiköpi a diagnózist: struma nodosa, én a papírral a kezemben botorkálok ki a kórházi épületből, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy végem. Nincs tovább, még néhány hét, hónap és a számláló ami az én másodperceim fogyását jelzi eléri a nullát. Miután túl vagyok az első önsajnálati hullámon, és gondolatban, megszerveztem a kellően megható temetésemet válaszokat kezdek keresni. Miérteket teszek fel magamnak, de egyikre sem tudok válaszolni. Nincs olyan nyilvánvaló ok, amelyre ráfoghatnám, hogy ez  vagy az miatt történt. Ez valamiért megnyugtat. Nem furdal a lelkiismeret magam miatt, nem vagyok alkoholista, soha nem dohányoztam, az utóbbi tíz évben már az étkezésre is próbáltam figyelni, és a bicajjal lényegesen többet mozogtam, mint a kortársaim kilencven százaléka. Ezek szerint ez az esemény bekódolt volt, egyfajta kikerülhetetlen csapás, amely mindenképpen bekövetkezett volna. Ahogy teltek a napok erre a gondolatra kezdtem építkezni. A következő vizsgálat radioizotópos diagnosztika volt. Amit egy hét múlva megismételtek, csak ekkor már nemcsak az izotóp beadása után 20 perccel készítettek felvételt, hanem még egyszer 120 perc múlva is. Közben szoktatom magam a gondolathoz, hogy ez egy folyamat amit végig kell csinálnom. Ha úgy tetszik olyan mint egy út, amelyet nem tudok elkerülni, és mennyi ilyen volt már eddigi életemben. Pillanatnyilag még szinte senki nem tud a családban a kálváriámról. Ez szándékos. Igazából még én sem tudom, hogy pontosan mi van, sőt szerintem, még az orvosok sem. Nem akarom megijeszteni a gyerekeimet, így is nagyon megfognak ijedni akkor, mikor már nem lehet tovább hallgatni, hiszen valamilyen beavatkozás mindenképpen szükséges lesz. Kishúgom végre áldott állapotban van, és ha minden igaz néhány hónap múlva egy új kisfiú érkezik a családba. Miért rontanám el a várakozás örömét? Ugyanígy miért nyomasztanám idős anyukámat előre? Aggódni ráérnek még értem, most éppen elég az, ami a fejemben játszódik, remélhetőleg, mire a dolgok rosszabbra fordulnak, már lesz annyi erőm, hogy felvegyem a harcot a betegséggel, és vigasztaljam azokat akiket szeretek. 
Ma a gyönyörű őszi napsütésben ültem a terasz forró burkolatán, ölemben Mirca cicával. Egyszerűen csak élveztük közösen a Nap sugarait. Arra gondoltam, mennyire egyformák vagyunk mi ketten, két élőlénye a bolygónak, akik teljesen ki vannak szolgáltatva a sorsuknak. Az, hogy én, mint ember többet tudok tenni a saját sorsom alakulásáért csak egy illúzió. Akár még ez az ölemben doromboló  kisállat is képes túlélni engem, és mindkettőnket ugyanúgy elfelejt a világ néhány éven belül. Ezzel nincs is semmi baj. A baj azzal van, hogy még dolgom van itt. Nem dőlhetek ki a sorból, nem engedhetem meg, hogy a számláló húsz évet átugorjon. Ebben az esetben pedig nincs sok választásom.