De legalább nem a legmelegebb. Mert számomra a fő ellenség a nyári versenyeken mindig a meleg és nem a táv. Most már talán mondhatom, hogy úgy érzem üzembiztosan tudok futni 100 km feletti távokon, feltéve ha a hőmérséklet nem 40 fok feletti. Egy héttel a verseny után, egy kicsit leülepedett élményekkel kezdek a beszámolóba. Nagyon jó érzés a hűs szobában ismét végig menni gondolatban a pályán, felszínre csalni az ezernyi emléket, és a legjobb az egészben, hogy nagyon kellemes érzet maradt bennem. Egyáltalán nem érzem szenvedősnek az egészet, pedig nyilván voltak szenvedős részletei. Mindenesetre a célban nem volt "soha többé" érzésem.
A Korinthosz, egy helyi verseny Baja és Szekszárd között. Először vagy öt-hat éve hallottam róla. Akkor még 80 km volt a leghosszabb távja, de számomra az is az elképzelhetetlen kategóriában mozgott, és az ezt teljesítőkre úgy gondoltam mint UFO-kra. Ámulattal néztem az egyik versenyző N. Gabi futásáról készült videót, és csodáltam ezt a lányt, ahogy rendíthetetlenül gyűri le a kilométereket, és a végén boldog mosollyal a lányai kezét fogva átfut a célszalagon. Csodáltam, de akkor még nem értettem, mint ahogy ma engem sem értenek sokan. A leggyakoribb kérdés laikusoktól az ultrafutással kapcsolatban a "De miért?". Nem nagyon tudok rá válaszolni. Újabban azt mondom, hogy szinte az összes emberi tevékenységre alkalmazható joggal ez a kérdés. Hiszen az életünk véges, illékony, mindaz amit teszünk, amit létrehozunk múlandó. Mégis sportolunk, munkába járunk, házakat építünk, célokat tűzünk ki, és hajtunk érte, holott csak néhány évtized múlva ezekre már senki sem fog emlékezni, ahogy ránk sem. Ahogy teltek-múltak évek, és a lábaimban gyűltek a kilométerek, tucatnyi félmaraton, néhány maraton, majd az első hat órás verseny után, már kezdett nyilvánvalóvá válni számomra is, hogy itt korlátok csak a fejünkben léteznek. Így teljesen logikus volt a magasabb km számú versenyek felé lépegetés, így lett a Korinthosz váltó negyven km-éből, 80 km egyéni, majd Ultra Tisza-Tó 126km, és idén (a közben már 100 mérföldes versennyé előlépett) Korinthosz 160 km. Nagyon érdekes megélni belülről ezt az evolúciót, ahogy a táv közben visszaemlékezünk előző hosszú futások állapotaira, összehasonlítva a jelenlegi állapotunkkal, és rendre konstatálva a nyilvánvaló fejlődést. A mai táv tehát 160 km és az idéntől a szintidő már csak 23 óra.
A verseny előző estéjén olyan alaposan készülök, mint még soha. Egész délután, mint egy megveszekedett borz, úgy gyűjtöm egy helyre azokat a futó holmikat, ami csak eszembe jut. Ezúttal pontosan tudom mit viszek, mit eszek, frissítési és iramtáblázatom van, amit szeretnék betartani. Mivel kísérő nem engedélyezett, jól ki kell találni azt is, hogy mit, melyik control point-ra (CP) küldjek előre, melyek úgy nagy átlagban 5-6 km-re vannak egymástól. Estére minden bezacskózva, előkészítve. Már csak aludni kéne. Ez mindig nehéz dió, mert az izgalom már dolgozik, és a máskor teljesen normális elalvás most nem jön időre. Aztán éjjel egyszer fel is ébredek, nem könnyű visszaaludni, de valahogy csak reggel lesz. Végül is, nem érzem magam kialvatlannak, de, hogy nem ez volt a kellő alvás mennyiség az biztos. A mai nap utolsó normális táplálkozása a reggeli, ezúttal nem számolom a kalóriákat, eszem amennyi jól esik. A mai várható energiafogyasztást, még az én végtelen étvágyam sem képes ellensúlyozni úgysem. Még egy utolsó körbenézés, a kulacsot az utolsó pillanatban veszem észre, hogy még mindig a hűtőben pihen. Indulok.
A rajt előtt másfél órával már a helyszínen vagyok, hiszen nem akarom az utolsó pillanatra hagyni a rajtszámfelvételt. Parkolni nem tudok ma ingyen, elindítom az első sms-t, így verseny közben majd erre is kell figyelnem. Sok ismerőssel találkozom. Sajnos a család péntek lévén még teljes erővel a munkahelyeken a magyar GDP-t építi, így ez rendhagyó módon egy magányos rajt lesz. Már amennyire lehetsz 100 futó között és a hozzájuk tartozó szurkolótábor közepén magányos. Szalad az idő, a Nap kezd feléledni, a de a várakozáshoz képest nincs pokoli meleg, csak mint a Pokol bejáratának közelében. Feszült vagyok, még a pulzusom is magasabb a megszokottnál. Ez nem jellemző. De ma nagyon szeretném ha minden rendben lenne, és holnap újra itt lehetnék a célkapuban a távval a hátam mögött.
Indul a visszaszámolás 4-3-2-1.Óriási ováció kíséretében elindulunk. Száz elmebeteg, száz függő, száz egyensúlykereső, száz határfeszegető. Jó ugyanolyanokkal együtt lenni, akikkel egyforma módon ütöttem be a fejem. Jó a hangulat, röpködnek a poénok. Sokan vannak először ezen az útvonalon. Szerencsére én az út minden méterét ismerem, bejártam, sőt edzéseken is futottam itt részletekben. Jön a hegy, ami nem az, csak egy domb, mégis ez a legnehezebb szakasza a pályának, mert nem lapos. A tervezettnél gyorsabban megyek. Az első10 km-en hat perces km-ekkel futok a domb ellenére is. Jólérzem magam. Tudom, hogy frissítésekkel rohamosan romlik majd az átlag, és van még bőven idő. Az élvonalban a zergék és antilopok leszármazottjai, már messze járnak, Maráz Zsuzsi km-enként egy percet ver rám, de ez egyáltalán nem zsibbaszt. Ő bajnok. Én egy amatőr vagyok, annak is a lassabb fajtájából. Az UTT-n egyszer már bevált módon frissítek. Fél óránként gél, 2 óránként Perpetuem sportital, óránként sótabletta, víz, víz, víz. Ez 20 órán át működik, még én is meglepődőm azon, hogy képes vagyok ilyen fegyelmezetten betartani a saját szabályaimat. Délután azért a Nap nem okoz csalódást, ezerrel süt, a Sió töltés felett remeg a levegő. De nincs gond. Kicsit érzem a hat nappal ezelőtti triatlon verseny izomtúlterhelésének hatásait. Lehet nem volt jó ötlet ennyivel előtte egy ismeretlen terhelésnek kitenni a lábaimat, de most már mindegy. Csak fél órára gondolkozom előre. Szorgalmasan töltöm a kulacsom, és hűtöm magam vízzel, jéggel, ahol csak tudom, először viselek karszárat versenyen, de beválik, hatékonyan hűti a karomat. A verseny negyede, keselyűsi CP, 5 óra a szintidő 4:26-nál érek oda. Ez jó 20 perccel előrébb vagyok a tervezettnél. Nem is sokat vacakolok, fordulok vissza, és megyek a szekszárdi híd irányába. Jön a végtelen hosszú Duna töltés. Három hete feleségemmel ezt a szakaszt megfutottam oda-vissza. Sokat ad az emlék a mentális erőmhöz. Visszagondolok a beszélgetésünkre, és szinte észrevétlenül szaladnak alattam a kilométerek. Már látom Baja magasabb épületeit, és nemsokára a híd is előbukkan. Csalóka dolog ez, mert ugyan már Baján vagyunk, de a féltávhoz még kell 15 km. Amiből 10 km a Petőfi szigeten van. Kis értetlenkedés a fejlámpám körül, mint kiderült nem jó CP-nál kerestem, mert valójában az uszodához adtam fel. De feleségemék addigra már itt várnak, és a második szigetkörre, a fejemen a lámpa, éppen időben, mert főként a fák között mostanra nagyon sötét van. Fordító, féltáv, 80 km. 9 óra 34 perc alatt. A tervezetthez ugyan 9 perc késében vagyok, de tavaly ugyanehhez egy órával több kellett. Megnyugtat, hogy több, mint 13 órám van az út másik felére. A lábfájdalmaim stagnáltak, a szokásos ultratávos talpfájdalmak kezdenek erősödni, de ezekkel már együtt tudok élni. Újra bevetem magam a sziget végtelen ösvényére, nem véletlenül itt adják fel sokan, mentálisan kikészíti az embert a tudat, hogy mindezt még egyszer visszafelé is le kell futni. Próbálok ismét csak a következő fél órára koncentrálni. Ebből az összpontosításból kettő milliárd szúnyog próbál kizökkenteni, akiknek feltett szándéka, hogy ma vacsorára az én vérem tálalják fel a szeretett lárváiknak. Néha a denevérek 10 cm-re az orrom elől ragadják el a lámpám fényével odavonzott bogarakat. Nem unalmas egyáltalán, de egyszer csak kiérek a fák közül, már visszafelé haladok, ismét Dunatöltés. A vizes póló kellemesen hűt, ezúttal a komfort zónámban van a hőmérsékletem. Fiatalok jönnek szembe, egy bluetooth hangszóróról üvölt Rácz Gergő Mostantól c. slágere, ők pedig próbálják ezt túlüvölteni, jó hamisan. Jó ez a dal. Meg fogom tanulni. A hangok elcsendesednek, először csak a külvilágban, aztán bennem is. Beáll a kegyelmi állapot, most van az, amikor teljesen rendben vagyok magammal, a világgal, kristálytisztán érzékelem a testemet és helyemet a világban. Ismét rácsodálkozom magamra. Ilyenkor kívülről, külső szemlélőként vizsgálom a szervezetemet, mint egy gépet, ami végzi azt, amire teremtődött. Az izmok és inak húzzák a csontokat, üvegsimaságú porcokfelületek olajozottan fordulnak egymáson, miközben a mélyizmok századmásodpercenkénti korrekciókkal tartják a test egyensúlyát a lépések között. Figyelem ahogy lélegzem, szinte látom, ahogy az oxigén molekulák eljutnak a sejtekhez, minden egyes szívdobbanásomra. Ebben a meditatív állapotban futok, időnként felbukkanva a racionális világban is néhány percre, ilyenkor frissítek, órát nézek, csillagászkodom. 100 km-nél járok, amikor utolér Gabi. Igen, AZ a Gabi, akinek videóját nézve kicsírázott bennem a gondolat, hogy ultra távot szeretnék majd egyszer futni. Most itt van, ő is én is. Ismerjük egymást azóta már személyesen, sok versenyen indultunk együtt. Mivel érzem, hogy fogy a lelkesedésem, és szerintem ő is így van ezzel, adja magát az ötlet, hogy együtt haladjunk tovább. A következő harminc kilométeren sikerül is egymást inspirálni, és felváltva futunk, sétálunk. Közben nem keveset beszélgetünk, szépen telnek a kilométerek. Az égen közben hatalmas villanás, amiről csak másnap tudjuk meg, hogy meteorrobbanás volt. Ez a feature nem lehetett olcsó a szervezőknek, de hát pénz nem számít, ha Korinthoszról van szó. Ismét Keselyűsben vagyunk 40 km a hátralévő táv, amire van még 7 óránk. Öcsi a szervező éppen itt jár (de lehet, hogy több van belőle, és ez csak az egyik alteregója), és megnyugtat minket, hogy innen már sima ügy a célba érés, javasolja ne fussunk sokat már. Jó vicc, nem is nagyon tudok. Egyre jobban esik a séta. Nem sokat időzünk, a CP-n kért és kapott főtt rizst menet közben esszük meg. Most hogy nem szorít az idő, nem is vagyok túl motivált a futásra, egyre többet sétálnék. Közben Bogyiszlót elhagyva az órám akkumulátora lemerülni készül. Csak azért nem kezdek az óra nyilvános taposásában, mert ezzel is drága energiákat pazarolnék el. Csak otthon derül ki, hogy nem sikerült "endurance" módban indítanom a startnál, így teljesen jogosan erőforrást nem kímélve működött a start óta, így jogában állt lemerülni. Nem örülök, de nem fogom magam átadni a bosszankodásnak sem, mert szükségem van még a mentális energiáimra. Gabi láthatóan nálam jobb állapotban van, ő szigorúan tartja a kinézett tereptárgyakhoz képesti sétát, majd a következőnél az újra indulást. Közben hozzánk csapódik még egy lány. A palánki hídig próbálom velük tartani a tempót, aztán mondom neki menjenek csak nyugodtan. Én már nem sietek. Közben felkel a Nap, a szekszárdi dombok már elérhető közelben vannak. Húgom közben aggódik messengeren, mert nem látja, hogy haladnék, írok neki, de szemüveg nélkül leginkább csak hülyeségeket, ezért felhívom, és megnyugtatom. Ha már ilyen szépen sétálok, és kezemben a telefon, készítek egy élő videós bejelentkezést, hátha valakit érdekel, még vánszorgó porhüvelyem. Az utolsó tíz km van vissza már csak, és Sióagárdon a hídnál ismét ott vár feleségem. Sokat jelent hogy újra láthatom, a biztos befutás reményével haladok tovább, és ismét a dombnál vagyok, idefelé gond nélkül megfutottam, csak néhány lépést sétáltam a legmeredekebb szakaszon. Már az indulásnál tudtam, hogy visszafelé ez nem így lesz. Az még oké, hogy felfelé nem tudok futni, de hamar kiderül, hogy a lejtőre a combizmaim heves fájdalommal reagálnak, így a lefelé gurulás helyett is szinte végig sétálnom kell. De a város szélétől ismét kocogásra váltok. Már látom a templomtornyot, ahonnan csak pár méter a cél. Még egy felfelé, és már kiabálják, hogy "gyere-gyere...mondd a neved!" Mondom, ők adják a névre szóló szalagomat. A következő néhány perc eufórikus érzete az amiért érdemes ezt csinálni. Futok lefelé a macskaköves úton a célkapu felé, magasba tartom a szalagot, a szpíker bíztat, a z utcán állók tapsolnak. Átfutok a kapun.
Ez az a pillanat, amiért felkelünk hajnalban futni, akkor is amikor pokolba kívánjuk az egészet, a hülye rabszolgahajcsár agyunkkal együtt. Ezért a pillanatért szenvedünk 40 fok melegben délutánonként, és ezért megyünk ki futni olyan hidegben is, amikor összefagy a szempillánk. Ilyenkor minden egyes lépés értelmet nyer, mert itt vagyunk a célban, ami csak egy álom volt még nem is olyan régen.
"Becsippantom" a karomon lévő chipet az elmúlt nap folyamán 28-adszor, de ezúttal utoljára.21:59:50. Ez a vége. Az utolsó negyedtáv sok sétája miatt egy órával lassabb a tervezettnél, de mit számít ez egyáltalán. 55 évesen 160 km-t futottam 22 órán belül. Ezt senki nem veheti el tőlem. (Miért is venné?). Az egyszerre ezer helyszínen jelenlévő Öcsi "Földim!" felkiáltással átölel. Ez is egy érdekes kuriózuma ennek a remekül szervezett versenynek. A főszervező személyesen vár a célban mindenkit, és elsőként ő gratulál nekik. Még néhány fotó készül rólunk, és mindez már a múlté. Egy emlék, egy senki egykori céljának teljesüléséről. Magát az időeredményt, a saját létezéséig megőrzi a DUV (Deutsche Ultramarathon-Vereinigung) adatbázisa, aztán ugyanúgy elfelejtődik mint minden más ezen a Földön. Mégis számomra ez a nap egy mérföldkő marad, egy olyan emlék, ami életem végéig velem lesz, és még sokszor fogok mesélni róla. ....és hogy hogyan tovább? Van még egy hosszabb verseny Magyarországon, azt még szeretném teljesíteni, és utána talán le is állok a 100 km feletti futásokkal, hiszen az évek közben mennek, és a kardiológusom szerint 60 felett már nem célszerű a fizikai határainkat feszegetni. De addig is, ép testben épp, hogy élek. :)
