Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. július 30., szombat

1941. Július 30.

Kicsit bizarr dolog valakinek a születésnapjáról írni, aki már régóta nincs. Pedig ha élne sem lenne még igazán öreg, hiszen a hetven év már nem tartozik a lehetetlenül magas életkor kategóriájába manapság. Mégis 16 éve nélkülözzük Őt. Már régóta nem teszek fel ezzel kapcsolatban "miért"-el kezdődő kérdéseket. Persze jó lett volna ha..., és éppen ez a feltételes módú megfogalmazás zavar folyamatosan, amikor róla beszélünk, a jelen idő teljes hiánya, mert mára csak a múlt idő, és a feltételes mód, ami maradt nekünk.  A többi emlék. Emlék a cigifüstös illatáról, amit egyedül vele kapcsolatban tudtam elviselni, sőt szeretni. Emlék a felnőttről aki tévedhetetlenül vezetett engem kézen fogva, a legbonyolultabb vasútállomások útvesztőin át, hogy megtaláljuk a következő vonat indulási helyét. Megannyi emlék. Az első szánkózások a Cukor dombon, az első rágó, az első szánsavas üdítő, az első közös munka, az első szilveszter, a szedresi búcsú sátrai kora reggel, az első bicaj "túrám" Fácánkertbe, az első strand Lipót-on, a Duna  part Szigetközben. Emlékek nevetéséről, állandó viccelődéséről, és  azokról a mondatokról, amiket azt hiszem néha csak nekem mondott. Ezek a mondatok kísérnek engem mindennapjaimon, egy egyszerű ember életbölcsességei, melyek naponta bizonyítják be igazságukat. Jó lenne néha ma is hallgatni Őt, jó lenne beszélgetni vele, elmondani a bennem támadt kétségeket, félelmeket. Tudom, hogy néhány szóval helyre rakna amikor elszállok magamtól, hogy megvigasztalna ha kell, és erőt adna, amikor néha nem tudok tovább lépni egy problémán. Talán büszke lenne ránk, rám és a testvéremre, akivel mára a saját lábunkon állunk, senkire nem szorulunk, és mindazt ami a miénk lett becsületes munkával szereztük. Szeretném látni ahogy viccelődik a gyerekeinkkel, és ahogy az unokái beszélgetnek vele, és emlékek vésődnek be róla az agyukba. Sajnos mindez már lehetetlen, a személyes megismerés helyett maradnak az én elmondásaim, mikor néha mesélek róla, a nagyapjukról, akinek néhány tulajdonságát ők is hordozzák, anélkül, hogy tudnának róla, de én, mi, akik ismertük Őt, látjuk. Valamint maradnak azok a bizonyos mondatok, amiket én is tovább adok, mert tudom, hogy hatnak, hogy vigasztalnak, és utat mutatnak. Ezek a szavak arról szólnak, hogy az élet egyszerű és ugyanakkor néha bonyolult, és hogy az értelme, a lényege maga az élet, hogy éld meg a perceidet, függetlenül attól, hogy örömteliek, vagy fájdalmasak, hiszen ember vagy ez a sorsod. Egy hetven évvel ezelőtt született ember bölcsességei ezek, aki itt élt nemrég, örült, és sírt, szeretet, és gyűlölt, talán közel sem volt olyan jó, mint amilyennek én láttam, és ma is érzem, de Ő volt az apám, az egyetlen, a pótolhatatlan, a számomra tökéletes apa. Ő volt a minta, a példakép, tőle lestem el, hogy egy apa mitől lesz apa a szó valódi értelmében, és, hogy egy férj társa a feleségének, és nem ura. Tőle tanultam, hogy egy férfinak az a dolga, hogy dolgozzon a családjáért, minél többet, mindezt szeretettel, zokszó nélkül. De azt hiszem sosem leszek olyan jó emberismerő, sosem tudok szívből úgy énekelni, sosem tudok annyi áldozatot vállalni, és sosem leszek olyan munkabírású sem, mint Ő. 
Ha holnap találkoznánk, megmutatnám neki a gyerekeimet, akik az elmúlt tizenhat évben, már csaknem felnőtté váltak, az új házunkat, amiben sok megoldás az Ő ötletei alapján készült, megmutatnám a másik építményünket, a házasságunkat, ami csodálatos negyedévszázad után is. Azt hiszem másra nem is lehetnék előtte büszke. Ennyit értem el. Ez volt a fontos, egy családcentrikus apa, családcentrikus fiának értékrendje. Sajnos mindez csak ábránd, nem több egy újabb feltételes módban indított gondolatsornál. A beérett munkámnak Ő csak a kezdetét láthatta, és csak abban bízok, hogy bölcsessége elég volt ahhoz, hogy előre tekintsen az időbe, és lássa a mai dolgokat. Talán nevetséges, talán elrugaszkodott gondolat, de én szeretek abban hinni, hogy  minden percben lát engem, és hogy egyszer még találkozunk, és újra beszélgetünk őszintén, mint apa és fia, mint ahogy azokban az utolsó közös években tettük. Remélem van valahol egy hely, ahol Ő most is ül egy asztalnál, és jobb kezével kopogja a háromnegyedes keringő alap ütemet, miközben a távolba néz világítóan kék szemeivel, és énekli a dalt ahogy szokta, szívből, kristálytisztán: "Nem lesz egy tenyérnyi por sem..." 
Ezért nem szeretek a temetőbe menni, és hiába a kerek évforduló most sem fogom megtenni. Az én agyamban egy faragott márvány  nem azonos Vele. Hiszen számomra Ő él, mindennap, itt valahol mélyen bennem, amikor felemelem a kezem, az Ő mozdulatát másolom, használom szavait, gondolatait, amikor kimondom a nevem az övét mondom, így amíg én élek Ő sem hal meg biztosan.


Képen: Fiam és szüleim 1994-ben.

2011. július 24., vasárnap

Vasárnapi csapongás

Tegnap Tatabányán zenéltem. Szeretem ezt a környéket, mert az oda- és visszaúton is át kell autóznom a Vértesen, ami gyönyörű. Igaz tegnap nem a legszebb arcát mutatta, hiszen az esőfelhők vízszállító konvojjá alakulva, fáradhatatlanul hozták az újabb és újabb köbméterek ezreit, és  ez a nap nem a Napé volt. Ahogy nézem a tájat gondolataim csaponganak. Az egyik ami eszembe jut, hogy szülinapom van. Negyvenöt vagyok. Teljesen fonák módon, erről nekem az jut eszembe, milyen megnyugtató az a tudat, hogy már nem kell ötven évre előre tervezni. Tizenévesen mekkora bizonytalansági tényezők vannak egy jövőképben. Mennyi elágazás, és veszélyes bukkanó.  Visszatekintve mennyi olyan történés van ami eljuttatott a mai állapotomba, és ezek közül elég lett volna csak egy, ami ha kimarad mára minden más lenne, én nem én lennék.
Közben a GPS-en fogynak a célig a kilométerek, és már Tatabánya utcáin kanyarogva követem az utasításait. Érkezés a célhoz, de ez elsőre nem ilyen egyértelmű, mert a célba vett iskolát sehol sem látom, aztán megkerülök egy háztömböt, és már meg is van. Indul a munka, bepakolás, felszerelés, billentyű és ének próba, átöltözés, várakozás. Ez mindig így megy. A lakodalom az lakodalom. Bizonyos szempontból mind egyforma, és mégis mindig vannak eltérések, amelyek néha jobban megmaradnak az emlékezetemben, többnyire egy-két ember miatt akikkel találkozom. Tegnap egy portás "bácsi" volt az akit megtaláltam az emberszabásúak rendjéből. Még sok idő volt a "happy people" érkezéséig, így szóba elegyedtünk, és hamar kiderült, meglepően sok mindenről egyformán gondolkodunk. Ez persze óhatatlanul szimpátiát szül. Mesélt az életéről, hogy már nyugdíjas, de korábban kőbányászként kereste a kenyerét. Nehéz úgy beszélgetni ebben az országban - de azt hiszen a világon néhány hely kivételével bárhol - valakivel, hogy ne kerülne elő a pénz és ezzel együtt a megélhetés, mint téma. Most is így történt, és kiderült, hogy ésszerűen él, beosztással, két lábbal a földön. Ez nekem mindig szimpatikus. Aztán mesélt tovább és azt mondta:" 89-ben elvált TŐLEM a feleségem". Ez a szóhasználat akkor is feltűnt volna, ha közben nem látom, hogy a kimondott szavakkal egyidejűleg könnyes lesz a szeme. Elgondolkodtam, hogy Úristen mekkora fájdalmat élt át ez az ember, ha ennyi idővel a válás után is még így hat rá az egész. Amikor ez történt fiatalabb volt mint én most, ma pedig már 64 éves. Vajon mi volt az ok, amiért a feleség így döntött, egyáltalán volt-e racionális ok? Jó lenne meghallgatni a másik felet is. De tulajdonképpen semmi közöm hozzá, csak mindig megdöbbent, hogy milyen egyszerű életre szóló sebeket ejteni egymás lelkén, és mi emberek ebben mennyire profik vagyunk. Közben megjön a tömeg, és csinálom amiért fizetnek. Szórakoztatok.
Több százezer hang elhangzása után, már a cuccot pakolom, mikor még mindig a portás bácsi története jár az agyamban körbe-körbe. Aztán elindulok, átmegyek a szerintem legviccesebb nevű patak hídján (Által-ér), és hosszú perceken át ismét a Vértes  szikláiban gyönyörködöm, amelyek néhol előbukkannak a zöldből. Kerékpáros tapasztalatom alapján, mikor már kezdem életveszélyesnek érezni a kimerültséget, megállok, és alszom fél órát,. Most is működik. Mikor felébredek, fáradt vagyok, de az idegeim már pihentebbek, már nem kívánja az agyam a kikapcsolást, és nem kell küzdenem ellene folyamatosan. Tovább indulok, ezúttal már hazáig jutok.
Milyen jó kinyitni itthon a bejárati ajtót, ahogy megcsap az otthon levegője, és milyen jó a jól elvégzett, eredményes munka után pihenni ezen az apró nyugalom szigetén. Szeretek ÉN lenni, ebben a formában, és itt ahol vagyok. :)


Kép: http://harsona.info/tatabanya/40-rendezvenyek/666-vi-turul-fesztival-tatabanya-julius-23-szombat.html 

2011. július 17., vasárnap

Új ismerősöm neve: Menetszél.

Ha van az Internetben valami jó, akkor az bizonyára az a jelenség, ahogy az azonos érdeklődésű, és gondolkodású emberek képesek általa egymásra találni. Ez többnyire kimerül a virtuális ismeretségben, de néha átfordul fizikai kapcsolatba is. Ágit eddig én is csak virtuálisan ismertem ő olvasta az én blogomat és vica versa. Mígnem a múlt héten megkeresett, hogy a környékünkön tekernek át, és segítsek szállást keresni. Az egészből az lett, hogy ma elbicajoztam majdnem Bonyhádig eléjük, és együtt tekertünk Medináig, ahol megszálltak ma éjszakára. 
Ági blogja a menetszél címet viseli, és a bejegyzések stílusa, és mondanivalója miatt ajánlom  mindenkinek, hiszen valódi értékrendről van itt szó, és nem csak a kerékpározásról szól.  
Sokat elmond valakiről a blogja. Ezért nem is vártam nagy meglepetést a találkozástól. Ági olyan amilyenek az írásai, egyszerű, letisztult, kedves, és emberi, a szó legjobb értelmében. Férjét is most láttam először, de egy ilyen nőnek gondoltam, hogy a férje is hasonló. Gyuri két lábbal áll a földön, az értékrendünk azt hiszem azonos, mondom ezt az alapján, hogy csak egy-két órát töltöttünk együtt. Ági és Gyuri a Pécs-Budapest-Pécs útvonalat kerékpározzák be, napi maximum 50-100 km-es etapokra bontva, ami már elég gyors a haladáshoz, de még elég kényelmes a nézelődéshez is. Nagyon tetszett a hozzáállásuk az élethez, a kerékpározáshoz, mindig örülök, ha ilyen párral találkozom, akik a gyerekek kirepültével is képesek feltalálni magukat, és élvezik egymás társaságát, közös hobbit űznek, és láthatóan nagyon jól érzik magukat a bőrükben. Az elmúlt hónap folyamán annyi kerékpáros turistával ismerkedtem meg, mint előtte soha, és kezdem úgy érezni, hogy aki eljut a gondolatig, hogy kerékpáron fedezze fel a körülötte lévő világot, az mind egy embertípushoz tartozik. Valahogy olyan érzetem van a velük találkozáskor, mintha már ősidők óta ismerném őket. Mindannyian ugyanazokról az élményekről számolnak be, amiért én is tekerek. A lassúság nyújtotta időtöbblet öröme, amely hagy elegendő időt a világ megcsodálására, hogy nem a perifériás látóhatáron rohannak el nagy sebességgel a szépségek, hanem körbejárhatóak, megtapinthatóak, ha kell. Jó ehhez a csoporthoz tartozni, mert azt hiszem, az a világ amiben mi élünk, egy sokkal szebb világ a nagy átlagétól, ami a nem szól másról, mint rohanásról, örömtelen mókuskerék hajtásról, autózás túlmisztifikálásáról, és a trendek követéséről. A mi világunk szól egy fűszál szépségéről, egy mező virágillatáról, a megtett út alatt megismert tájakról és emberekről, az árnyék nyújtotta védelemről, az ivóvíz értékéről. Soha többé nem szeretnék a másik csoporthoz tartozni. Ha kell vállalom az értetlen fogyasztói társadalomban hívők kritikáit, és ha kell nézzenek komplett idiótának, én boldogan tekerek emelkedőn felfelé, és száguldok lefelé, közben örülök a Napnak, és a szélcsendnek, de elfogadom az esőt, és a forróságot is ha kell. A madarak füttyét nem nyomja el a kerékpárom zaja, és az őzikével is van időnk megcsodálni egymást közelről néha. Közben csak nevetek a benzin áremelésen, és a dugók mellett fütyörészve hajtok el. Mindehhez még van egy csomó ismerősöm, aki hasonlóan gondolkodik, és akikkel egyre jobban érzem magam, a közös tekeréseken, mint amilyen a mai naptól lett Ági és Gyuri is.
Kicsit sajnálom, hogy holnap dolgoznom kell, hiszen szívesen tartottam volna velük, még holnap is néhány kilométer erejére, de majd talán legközelebb, hiszen abban egészen biztos vagyok, hogy nem most találkoztunk utoljára.


2011. július 8., péntek

Változá-sokk

Azt mondják a munkahelyemen, többen is, hogy megváltoztam. Biztosan igazuk van. Senkinek sem konstans a személyisége, minden eltelt nap észrevétlenül változtat rajtunk egy kicsit, mindenkin máshogy, és más mértékben, ezért is vagyunk ilyen sokfélék. Itt van például ez a kis ember aki a képen az ölemben ül. Ő az én legkisebb öcsikém (a tesóm szerint  a klónom:)), a húgom kisfia. Naponta milliónyi tapasztalat zuhog rá, már másnap ezeknek a birtokában ébred, kvázi más emberként. Egy kicsit így vagyunk ezzel mi felnőttek is.Én persze ezt a változást nem érzékelem magamon, hiszen együtt élek magammal, így együtt is változom. Már csak az a kérdés, hogy ez a változás milyen előjelű. Közvéleményt kutattam. Az jött ki, hogy a véleményt formálók, attól függően, hogy milyen kapcsolatban vannak velem, másként élik meg ezt. A munkatársaim szerint ez a változás inkább negatív. Befelé fordulóbb lettem, és borúlátóbb. A családom szerint családcentrikusabb, és kisimultabb vagyok. Hogy lehet ez? Mindenkinek fontos a magáról alkotott képe, és ezt mindenki szeretné minél inkább a pozitív tartományba elvinni, nem vagyok más én sem. Először elszomorodtam, és bántott a dolog, hiszen én nem akarok érzékelhető változásokat, mert szeretem a kollégáimat is, és most sokan azt érzik, hogy elfordultam tőlük, pedig nem. Csak az elmúlt félévben megdőlt néhány elméletem, amelyek eddig vezéreltek a mindennapokban. Például hamuvá vált az a fő iránymotívum, mely szerint  én egészséges vagyok, és még sokáig az is leszek a jövőben. Eddig azt hittem, hogy ha egészségesen élek, akkor a betegségek számára bevehetetlen erőddé válok. Ez egy butaság. Nem lehet egészségesen élni, az egész környezetünk olyan mint egy gigantikus vegyiművek. Vegyszert lélegzünk, eszünk és tapintunk minden percben. A szervezetem mint mindenki másé inkább egy időzített bombához hasonlatos, aminek  az óraszerkezetét ki tudja mikorra állították be. Nem tett jót nekem, hogy fél éven át, minden nap azzal a gondolattal keltem, hogy vajon mennyi időm van még hátra, és sajnos ez a gondolat most már szinte állandósult a fejemben. Az sem vált előnyömre, hogy decemberben Napsugár nélkül maradtam egy hétre, hiszen azt még csak-csak megemésztettem, hogy én beteg vagyok, de a gyerekem betegsége soha nem látott módon tett sebezhetővé. Feleségem szerint nem történt más, csak ismét változtak a fontossági sorrendek nálam, mint ahogy ez már sokszor megtörtént. Ezúttal a munkahely egy kicsit még hátrább sodródott ebben a lajstromban, és a munkahellyel együtt óhatatlanul hátrább kerültek a munkatársak is. Persze az emberi lélek egy érzékeny szerkezet, rögtön megérez egy ilyen apró kis változást. Elgondolkodtam azon is, hogy valószínűleg az elmúlt hetek nagy fizikai próbatételei sem véletlenek, hiszen már-már dühödten tapostam a pedálokat azért, hogy saját magam számára is bebizonyítsam, hogy legyőztem a betegséget, és jobb formában vagyok mint bármikor életemben. Sajnálom, ha ezt bárki negatívumként éli meg a környezetemben. Nem volt ez teljes paradigmaváltás, csak egy kis apró szösszenet, amit magam nem is vettem észre. Szerencsére a barátok kíméletlenek néha, és rádöbbentik az embert a saját fogyatékosságaira. Egy kicsit jobban kell figyelnem, hogyan bánok velük, mert ha a munkahely nem is annyira, de a személyes kapcsolataim nagyon is fontosak számomra, ez már csak abból is látszik, hogy megörökítettem egy bejegyzésben ezt az apróságot, ami egy beszélgetés kapcsán vetődött fel. Nem lettem hedonista, és továbbra is képtelen vagyok a "carpe diem" szellemében élni, de talán tudatosabban élem meg a mindennapokat, mert nincs nap amikor ne jutna eszembe, hogy ez a nap is egyszeri és megismételhetetlen az életemben, és nincs végtelen számú nap. A jövő hónapban ezért is ismét nekivágok egy nagy túrának  melynek célja  ezúttal Dubrovnyik lesz, és reményeim szerint ez egy ennél is sokkal nagyobb túrának lesz az előkészítése. :)

2011. július 1., péntek

The violin

Ezzel a hangszerrel valahogy félresiklott a kapcsolatunk. Régen történt egy kicsivel több mint harminc éve. Én akkor tizenöt évesként, már hetedik éve tanultam zenét, és ezzel együtt hegedűt. Minden nap abban a tudatban éltem, hogy zenei pályára készülök, és ezért nem volt túl nagy áldozat a mindennapos bejárás a szekszárdi Liszt Ferenc zeneiskolába, és a napi gyakorlás a hangszeren. Jól ment. Országos versenyeken indított tanárom, és a tehetségesebbeknek kijáró többlet odafigyeléssel tanított. Míg élek hálás vagyok azért a zenei, szakmai, és emberi értékekért, amiket ebben a legfogékonyabb életkorban kaptam tőle. Az utolsó években, már szerettem hegedülni, hiszen végre a rengeteg unalmas népdal, és ujjgyakorlat után, elkezdtük a nagy zeneszerzők műveit játszani. Mozart, Corelli, Handel, Vivaldi, csupa-csupa szépség, amit az évszázados kották rejtenek, és csak a hozzáértők, a zenészek mint kódfejtők ismerik a titkot, amellyel a szerző agyában megszülető dallamok ismét megszólalhatnak. Aztán hirtelen változott minden. A helyzet úgy adta, hogy  a zeneművészetire nem jelentkezhettem, mert a zenei általánosom hatodik évfolyama még nem volt meg, ellenben elérkezett az idő a pályaválasztáshoz a nyolcadik után. Szüleim mérsékelt nyomására "rendes " szakmát kellett választanom. Nem szemrehányásként, és vádlón mondom ezt, hanem belenyugvással, és megértéssel, hiszen szüleim nekem akartak stabil jövőt ezzel a döntéssel, és amit tettek szeretetből tették. Így lettem gépész, amihez semmi kedvem, affinitásom nem volt, és ma sincs. Meg lehet egy szakmát tanulni csupán a hozzá szükséges lexikális tudás elsajátításával, de jó szakember csak úgy lehet az ember, ha az érdeklődés belülről fakad, ha valóban örömét leli egy-egy feladat megoldásában. Én mint botcsinálta gépésztanuló egy rövid ideig még vergődtem ebben a kettősségben, amit a gépészet, és a hegedű jelentett, de már ez utóbbinak nem láttam értelmét. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy érettségiig nem tudok lépni a zenélés irányába, négy év pedig egy tizenéves szemében csillagidőnyi hosszúság. Így megszakítottam a hegedülést, és ezzel együtt a kapcsolatot hegedűtanárommal Sárközy Miklóssal, akinek oly sokat köszönhetek. Ezúton kérem olvasóimat, ha valaki tudja, hogy ez a pécsi gyökerekkel rendelkező ma már 60-70 év közötti férfi hol él manapság tudassa velem. Közben az évek teltek én gépész lettem, majd katona, aztán fokoztam a gyötrelmet, mert elvégeztem a gépész technikumot is, mert már én is elhittem, hogy számomra ez az út. Az életembe szinte észrevétlenül került egy lány, és már családot tervezgettem, a hegedű eszembe sem jutott. Közben elkezdtem dobolni, és ez kielégítette a zenélési vágyamat is. A mókuskerék pörgött ezerrel, gyerekeink születtek, vállalkoztunk, házat építettünk. Sok időnek kellett még eltelnie addig, míg megértettem, számomra nem a gépészet a jövő. Ezernyi foglalkozás van, ami  több sikerélményt és pénzt hozhat számomra, és az igazi út mindig is a zene volt, a többi mellékvágány. Már harminc éve annak, hogy hegedű volt utoljára a kezemben. Míg  csak az elmúlt idők egyik lakodalmában, azt kérdezi a zenésztársam. "Te nem gondoltál még arra, hogy ismét hegedülj? Nagyon jól jönne a műsorba, ha a sok szintetikus hangot oldani tudnánk egy kis akusztikus zenéléssel." Az első gondolatom az volt, hogy : ááá, én már nem emlékszem semmire, nem hiszem, hogy menne. Aztán csak belém bújt a kisördög. Eszembe jutottak a hangok, a hegedű tapintása, a gyanta illata ami keveredik a lakkozott fával, egy szép hang, ahogy megvibrálom egy finom ujjmozdulattal, egy módosító jel által okozott szívdobbanás, és ennyi elég volt. Elkezdtem túrni a netet eladó hegedűk után. Mint mindenből ebből is van millió. Most egyelőre vásároltam egy jobbféle tanuló kategóriájú hegedűt, és ha már méltó leszek rá, akkor fogok venni egy öreg mesterhegedűt. Elkezdtem gyakorolni. Napi egy órát szánok rá, és meglepően sok mindenre emlékszem, és naponta jutnak eszembe új dolgok. Többnyire apróságok, amelyek annyira belém ivódtak gyerekkoromban, hiszen a tanárom szó szerint belém verte a szakma szabályait, és, hogy mennyire jó munkát végzett az igazából csak most derült ki, három évtizeddel a tanítás után. A kezeim még csak most ébredeznek, ez túl hosszú idő volt számukra, annyi más jellegű munka, kemény fizikai erőfeszítés után csak keservesen képesek újra alkalmazkodni ehhez a lehelet finom mozdulatokat igénylő mozgáshoz. Nincsenek illúzióim, olyan jó már sosem leszek, mint amilyen lehettem volna, ha nem hagyom abba, talán már olyan jó sem, amilyen voltam, amikor ez megtörtént. De átlagosan jó még lehetek, aki néhány előadási darabot képes olyan színvonalra begyakorolni, amely már képes szórakoztatni. Erre látok reményt, és a többi csak idő, és gyakorlás kérdése. Érdekes visszatérés ez, ahogy valaki azzal indítja az életét, hogy megtanul egy hangszert, majd az utolsó éveire ismét előkerül ugyanez a hangszer, és ismét gyakorol, és játszik, remélhetőleg egyre jobban. Számomra ez is, mint minden hangszer, és általában a zenélés, védelem a világgal szemben, egyfajta kikapcsolódás, relaxáció, amelyben kettesben vagyok a hangokkal, és megszűnik a világ közben. Már csak ezért is érdemes. Még egy érdekesség. Mikor elkezdtem összegyűjteni a kottákat, amelyekből egykor tanultam, egy különös dologgal találkoztam. Ebben a világban, ahol minden olyan gyors, és változékony, és semmiben nem találhat az ember stabilitást, találtam egy pontot, ami dacol az évtizedekkel, rendszerváltással, trendekkel. A Hegedű iskola tankönyv, ma is ugyanaz, mint amit én használtam. Semmin nem változtattak, 1970 óta változatlan még a borítója is. Ez olyan megnyugtató érzés, mert azt sugallja, hogy ez a zene örök, még mindig ugyanúgy kell hegedülni, ahogy negyven éve, sőt már az 1800-as években is így hegedültek. Nincsenek modernizációs törekvések, ide nem ér el a világ technokrata keze. Az "A" hang még mindig 442 Hz, amit egy egyszerű hangvillához hangolunk be fülre, majd ehhez az egy hanghoz hangoljuk hozzá a másik három húrt, ami még mindig tiszta kvintekre van egymástól. A vonón lószőr van, amit minden használat előtt igazi gyantával kezelünk. Ez az állandóság jut minden alkalommal az eszembe mikor a vállamra emelem a hangszert, és mintha ugyanezzel a mozdulattal eltakarnám a mai felgyorsult, túlbonyolított világot, és visszarepülnék valahova Vivaldi korába, amikor még fehér parókákban játszottak az udvari zenészek, és egy nő nem lepődött meg azon, ha egy férfi kinyitja előtte az ajtót. Talán az akkoriban élt muzsikusok sem voltak boldogabbak nálam, biztosan nekik is megvoltak a nehézségeik, hiszen a nagy mestereket is beleértve egy-egy uralkodó cselédjei voltak. Egyben azonban biztos vagyok, hogy amikor megszólaltak a hangszereik, ugyanazt érezték a hangok nyomán amit én. Boldogságot.