Festina lente - CEUS 48 h Europian Cup

 

Festina lente, avagy lassan sietni, ahogy a latin mondás tartja, számomra ez az ultrafutás. Túlzás lenne azt a mozgást futásnak nevezni, amit én egy több napos verseny alatt végzek. Persze van ebben futás is, főként kezdetben. Aztán ahogy telnek az órák, egyre többször váltok át gyaloglásba, ami az én esetemben sétának sem nevezhető, hiszen nem egyszer történt már meg, hogy az én gyaloglótempómmal futómozgást végzőket előzök a pályán. A   végelszámolásnál lesz egy átlag, ami a verseny végeredményét adja, ez az én lassan sietős tempóm. 48 órán át mozgásban lenni egy olyan kihívás az emberi szervezetnek, amit nem lehet végtelen sorozatokban elkövetni. Idénre eljutottam én is oda, hogy kitűztem a határfeszegetéseim limitjét, és most erre a versenyre utolsó nagy erőpróbaként neveztem. Idén 60 éves leszek és bármennyire is kedvelem az ultrafutást, mint sportot, be kell látnom, hogy hosszútávon nem egészséges, illetve az egészségmegtartáshoz ennél lényegesen kevesebb mozgás is elegendő. A két évvel ezelőtti 48 órás versenyen elért eredményemet kudarcként éltem meg, úgy gondoltam, az akkori 232,4 km végeredménynél többre vagyok képes, így nem volt kérdés, hogy meg kell újra próbálnom. Az ultrafutáshoz is, mint ahogy minden átlagosnál nagyobb teljesítményhez tehetség szükségeltetik. A tehetség egy gyűjtőfogalom, sokféle képesség együttes meglétét jelzi. Nem csak a futásképesség, hanem sok más jellemző is meghatározza, hogy a szervezet mennyire lesz képes több napon át teljesíteni. Persze mindezekből a legfontossabb a futásra alkalmasság, hogy ne legyenek gyenge pontok, izületek, inak, izmok, csontok, amelyek a folyamatos terhelés alatt rohamosan amortizálódnak és idejekorán a fájdalom fokozódása elviselhetetlen lesz, ami megállítja a versenyzőt. Ehhez kapcsolódik rögtön a másik fontos tulajdonság a fájdalomtűrés. Tudomásul kell venni,  hogy ezeken a távolságokon a fájdalom természetes velejárója már a mozgásnak, a rövidtávú futókhoz képest persze egy elnyújtott időskálán jelentkezik ez, de az első 40-50 km után már megjelennek a fájdalom első jelei, amelyek innentől fokozódnak. Hólyagok, leszakadt körmök, kidörzsölt bőrfelületek, napégés és egyéb sérülések várnak menedzselésre, amelyre minden futónak megvannak a kialakult eszközei. De nincs általános megoldóképlet, a sérülés garantált a verseny végére, csak a mértéke a kérdés. A tehetség egy másik komponense a mentális erő. A szervezet teszi a dolgát, a túlterhelésre megvannak a bevált eszközei és az ultrafutó ezzel az evolúciós szabályzórendszerrel szembe kell menjen. Hihetetlen mentális mélypontokat lehet megélni, amelyből az egyetlen gondolat, ami képes kihozni, hogy már tudjuk a kezdetben, hogy lesz ilyen és, hogy ez csak átmeneti állapot. Van amikor minden rendben, még alig fáj valami, de a motiváció nullára csökken, mert a szervezet azt ordítja " hagyd abba!". A tehetség még mindig nem teljes, ha hiányzik az egyik legfontosabb képesség, az emésztőrendszer alkalmassága. A folyamatos energiapótlás a sikeres célba érkezés alapfeltétele. Ehhez ütemezetten kell tudni enni, legtöbbször olyankor, amikor nem kíván az ember enni és leginkább nem azt, amit kéne. Mindennapos látvány a pálya szélén hányó sportoló, vagy a teljesen legyengült energiahiányos vánszorgó futó, akinek felborult az emésztése. Ezen kívül van még néhány hasznos skill, ami nélkül nehéz eredményesnek lenni. Ilyen az alvásmegvonás tűrés, a hólyagosodásra nem hajlamosság, a monotóniatűrés (főként körözős versenyeken), szélsőségesebb hideg és meleg versenykörülmények tűrése stb. Ha ez így mind összeáll akkor már csak a befektetett munkán múlik, hogy a dobogó lesz a cél, vagy csak a részvétel. Azt azért tudni kell, hogy ezekre a versenyekre a felkészülés általában átlagosan 100 km/hét edzést jelent hónapokon át, beiktatva néhány hosszabb távot is a programba. Ez utóbbi számomra a könnyebb, viszonylag jó vagyok a szürke hétköznapokban. Az elmúlt 14 évben talán öt olyan eset volt, amikor eltértem a tervezett edzéstől, igen, néha a lustaságnak is van esélye győzedelmeskedni. A tehetség korábban felsorolt komponenseiből a többséggel rendelkezem, de nem minddel. Ezt az eredményeim is tükrözik. Tíz tucatnyi versenyből egy sem volt feladott, mindet befejeztem, kivéve a két backyard-ot, de annak az a lényege, hogy csak két kimenet van, vagy abbahagyod, vagy megnyered. Van néhány korosztályos első befutóm, az összetett eredményeim pedig távtól függetlenül általában a mezőny első harmadában találhatóak. Nyilván ahogy öregszem fogynak a versenytársak, így előbb-utóbb egyre nagyobb eséllyel nyerhetek korosztályomban, ami egy kicsit olyan, mintha az öregséget díjaznák nem a futóteljesítményt. Kicsit manipulatívan neveztem erre a versenyre, mert tudtam, hogy a 48 órás mezőnyben lesz némi esélyem a dobogóra, hiszen az ultrások többsége a 72 órás számban fog indulni. Ez utólag több okból is jó ötletnek bizonyult. Az egyik ok, hogy egy kis létszámú mezőnyt kellett csak legyőzni, a másik pedig, hogy a 72 órát egyszerűen nem tudtam volna teljesíteni, vagy a harmadik napra már csak elenyésző távot tudtam volna vánszorogni. Azt hiszem ennyi bevezető eszmefuttatás után rátérhetek a versenybeszámolóra, már csak azért is, mert nem lehet hosszabb egy beszámolóra fordított olvasási idő, mint maga a verseny időtartama.

Borzasztó nehéz leírni egy ilyen tömény élményt, amit egy ilyen verseny jelent számomra. Ez nem csak futás, ez egy karnevál, egy közösségi élmény, a szabadidő eltöltésének egy speciális módja, egy addikció, ahol barátságok szövődnek, ahol új embereket ismerünk meg, ahol néhány napra egy családdá válunk, mi, akik "együtt vagyunk senkik" (Copyright by Simonyi Balázs). Amikor a nevezés gombra klikkelek, erre az élményre fogadok, ezt várom, ezért teszem. A verseny hivatalos neve BUFF-CEUS 72 H World Cup - multiday ultramaraton. Ahol a 72 órás futam a világkupát, a 48,24,12 és 6 órás futamok pedig Európa kupát jelentenek. Az én nevezésem a 48  órás futamra szólt. A verseny helyszíne Balatonfüred, Füred Kemping és Üdülőfalu, ahol a leghosszabb távok versenyzői a kemping faházaiban kerültek elszállásolásra. Ez a lehető legjobb megoldás egy ilyen többnapos körözős versenyen, hiszen a pálya mellett néhány lépésre ott van minden, amire szükség lehet, elsősorban a segítő személye, aki etet, itat, kívánságom lesi, az én esetemben az én egyetlen feleségem és super crew-m. :) A házat már előző nap elfoglaljuk, egy 72 órás sporttárssal, Papp Jánossal, a magyar ultrafutás egyik nagy öregjével osztozunk az épületen, már ismerjük egymást más versenyekről, de ez alatt a két nap alatt sokkal szorosabbra fűzzük a barátságunk szálait. Ő egyedül érkezett így egy kicsit őt is segíti feleségem, míg ott vagyunk. Sok hasznos tanácsot kapok tőle a versenyzéssel kapcsolatban. Felvesszük a rajtcsomagot, ami ebben az esetben egyedi módon, egy műanyag ládában érkezik, mintegy 23 különböző termékkel megtöltve. Ebben van minden, dobozos üdítőktől a kulacsokon át, a gyümölcsökig bezárólag. A verseny során magát a ládát mosakodásra tudjuk használni, ami így kényelmes és nagyságrendekkel higiénikusabb, mint a más versenyeken megszokott közös edény. Estig még van időnk egy kicsit a kemping strandján chill-ezni, aztán a közelgő zivatar visszazavar minket a faházunkba. A rajt csütörtök délben van, a 72 és 48 órás futamok indulnak ebben az időpontban. 12:00-kor megszólal a rajtot jelző duda és a sok őrült - magamat is beleértve - nekivág az ismeretlen távnak, hiszen csak a versenyidőt tudjuk biztosan. Az elmúlt napokhoz képest néhány fokos lehűlés van, mégis ez még mindig nagyon meleg a futáshoz. Ezt  kezdem is érezni már néhány órán belül, valahogy sokkal több energiámba kerülnek a kilométerek, mint általában. Kicsit el is keseredem 50 km-nél, ami több, mint hat óra alatt sikerül. Megváltóként várom az éjszakát, és ahogy az árnyékok hosszabbodnak, mindig kicsit jobb kedvvel futok. Az éjszaka az én világom. Nem okoz problémát az ébrenlét, még sosem voltam álmos éjjeli futásaimon, most sem. Sokan elmennek aludni néhány percet, van aki néhány órát is. Én azt találtam ki, hogy inkább  a legnagyobb melegben fogok aludni, most amikor optimálisak a körülmények inkább gyűjtöm a köröket. Feleségem közben lepihen, előtte minden várhatóan szükséges dolgot kikészít a ház előtti erkélyre és a frissítő kisasztalomra. Rovom a köreimet monoton, éjjel kettő körül alig vagyunk néhányan a pályán. Közben arra leszek figyelmes, hogy átveszem a vezetést, az addig élen futó  Wittmann Jánostól és az agyam egy kis sötét zugában megjelenik a kisördög és először fogalmazom meg magamban, hogy ezt a versenyt meg is lehet nyerni. De tudom még rengeteg idő van vissza, jobb taktika ilyenkor nem az eredményjelzőt figyelni, hanem a saját szervezetünk visszajelzéseit. Amennyire meleg volt nappal, most annyira hideg van, pedig már rajtam a hosszúujjú pulcsi is. A szervezők közben teát főznek, erre mindjárt rá is vetem magam, de két kört kell még futnom, mire ihatóra hűl. Kelet felől az ég világosabb árnyalatot vet és megszólalnak a madarak, először csak az énekesmadarak, aztán rázendít a rockbanda varjúcsapat is. Fogy az energiám, feleségem főz nekem egy zacskós levest, ettől szárnyakat kapok. Igyekszem még délelőtt minél több kört begyűjteni, hogy legyen egy kis előnyöm a többiekkel szemben, mielőtt aludni megyek. Hét körrel vezetek délben, amikor a szervezők hozzák az ebédet, gulyásleves, számomra ehetetlenül főttlen hússal. Mindegy, amit tudok megeszem belőle és megyek aludni. Egy teljes órát engedélyezek magamnak, ez a többiekhez képest eléggé nagyvonalú, mert sokan csak 10-20 perceket alszanak. Köszönhetően az átfutott éjszakának nem szorulok ringatásra, gyorsan elalszom, érzéseim szerint egy perc múlva már feleségem ébresztget és mondja, hogy három kör a hátrányom az elsővel szemben. Közben a második helyen lévő János lepihen és ezzel végleg a harmadik helyre csúszik, mert az eddigi harmadik, Dörnyei István, bár láthatóan vacak állapotban van, de kőszikla elszántsággal rója a köreit és nem is úgy néz ki, mintha le akarna feküdni aludni. Hamar észhez térek és nagy örömmel tapasztalom, hogy van kedvem futni, nem fáj semmim. Az eddigi tempómhoz képest lényegesen gyorsabb köröket kezdek futni és ezt több órán át csinálom. Szerintem jelentős rombolást végzek a versenytársak mentális energiáiban, a köztünk lévő különbség lassan de biztosan növekszik és egyre inkább a reménytelenül behozhatatlan irányába tart. Lassan ismét besötétedik, szerintem a verseny valahol itt kezdődik el igazán. A fáradtság már jelentős, a kialvatlanság is nyomja az embert, néha én is kezdek a sötétben érdekes dolgokat látni, például ülő, sisakos embereknek nézem a Hammer-es frissítő ballonokat. A versenytársak is szenvednek rendesen. Futni már egyikünk sem tud normálisan. Hol egyikkel, hol másikkal gyalogolok, beszélgetünk, szép lassan haladunk, közben megismerjük egymást.  Már régen nem versenytársak vagyunk, hanem bajtársak, pontosan tudjuk mit érez a másik, ismerjük az eddig vezető utakat, nehézségeket. Ugyanúgy "ütöttük be a fejünket". Nem sokan vagyunk, egy-két száz ember van az országban összesen, aki ezt a műfajt műveli. Itt mindenki egy kicsit bolond, ez adja a közösségi élmény alapját. Folyamatosan poénkodunk a saját idiótaságunkon, magán az ultratávú futáson, ami racionálisan nézve teljesen értelmetlen, megmagyarázhatatlan. Mégis újra és újra  itt vagyunk, sírva-nevetve tesszük meg gyötrelmes távjainkat, csak azért, hogy egy újabb érem lógjon a falon és egy újabb bejegyzés legyen a DUV-ban a nevünk alatt. Közben a bal lábam nagyujján megjelenik egy egyre gyötrőbb fájdalom. Ismerem az érzést, vízhólyag van születőben. Nem is sokáig bírom megállok egy rövid időre és lekezelem az időközben a lábujjammal megegyező méretűre hízott hólyagot. Cipőt is cserélek, nem tudom, hogy ez jó ötlet volt vagy sem, tény, hogy innentől kezdve újabb hólyagok jönnek elő a talpamon és ujjaimon. 5 óra körül aztán úgy döntök ismét alszom kicsit. Újabb egy óra kiesés a versenyből, de ébredéskor még mindig az első helyen vagyok. Úgy tűnik a többiek is megálltak, már nem veszélyeztetik a helyezésem, mivel én még mozgásban vagyok, nem csak a hátrányt kéne ledolgozniuk, hanem a közben megtett köreimet is. A versenyből már csak 6 óra van hátra, ahogy múlik az idő, a győzelem egyre biztosabbnak tűnik. Iszonyúan fáj a lábam, hólyagokon lépkedek, melyek némelyike már fel is szakadt. De már nem érdekel, tudom, hogy a gyógyulás holnaptól kezdődik és néhány napig fog csak tartani, de ez az eredmény míg élek elkísér. Az ilyen körözős versenyeken eddig mindig az utolsó pillanatig futottam, most megengedem magamnak azt a luxust, hogy néhány perccel a dudaszó előtt a faházunk előtt megállok és befejezem a versenyt. Kényelmesen leülök egy kertiszékbe és ott várom meg a futam végét. 12:00-kor megszólal a futam végét jelző kürt, a versenyzőknek ilyenkor meg kell állniuk ott ahol éppen vannak és megvárni a darab kört mérő személyzetet. 282,681 km. Ez a végeredmény, az új personal best-em, és valószínűleg életem leghosszabb egyben, önerőből, gyalog, 48 óra alatt megtett távja. Elégedett vagyok. Ha nem fájna a talpam ugrálnék is örömömben, de ezt most inkább kihagyom. Az eredményhirdetés egy óra múlva lesz, amiből már elment negyed óra a kör mérésével. "Gyorsan" elmegyek zuhanyozni, végre lehúzhatom a cipőt és a zoknit. Nem szép látvány. :) A zuhany nagyon jól esik, na és a tiszta ruha sem utolsó érzés. Versenyzői kérésre lett az eredményhirdetés most megrendezve, hogy ne kelljen, holnap délután visszautaznunk csak ez miatt. Mivel a verseny még zajlik, a pályán a 72,24,12 órás futók köröznek megállíthatatlanul, nem kapunk bántóan sok figyelmet, de ez őszintén szólva nem nagyon zavar. Utoljára szólítanak engem, az érmet Maráz Zsuzsi tesz a nyakamba, a kupát a szervező Baranyai Máté adja a kezembe, majd elfoglalom a helyem a dobogó legfelső fokán. Közben arra gondolok, hogy itt a vége az ultrafutásnak, ez egy szép megkoronázása a 8 évnyi ultrafutó pályámnak. Persze idén még lesz egy 24 órás versenyem, de azt felfoghatjuk levezetésnek is. Terveim szerint jövő évtől nem indulok 6 óránál hosszabb versenyen. Kicsit félek tőle, hogy nagy célok nélkül, hogyan leszek továbbra is motivált, hogyan tartom meg az eddigi fegyelmezettségemet, ami eljuttatott a versenyek célvonaláig. ...és az is biztos, hogy hiányozni fog a hosszú versenyek mentális tréningje, amikor elmerülhetek magamban, mint egy utolsó menedékben, ahol a csend és a zaj egyértelműen megkülönböztethető, ahol a lényeges és lényegtelen élesen elválik egymástól, ahol felsejlik valami abból, amiről leginkább csak a buddhisták beszélnek, a megvilágosodás, a nirvána kapcsán. Szeretek csodabogár lenni, akit az egyszerű halandók valahol kicsit csodálnak, de nem értenek. Valójában nincs is szükségünk arra, hogy ezt mások megértsék, elfogadják, bőven elég, ha tudomásul veszik.

Csak ismételni tudom a már egyszer leírt gondolataimat:

Az ultrafutás mellett nem szól semmi. Semmit nem változtat a világon az, ha lefutunk bármennyi kilométert. Az egyetlen dolog, ami változik, az mi magunk vagyunk és a bennünk élő egykori aggastyán, aki majd a -most még távolinak tűnő, de valójában közeli- jövőben, valahol magányában visszatekintve életére,  újra látja a célkaput, a tapsoló szurkolókat, az éjszakai égbolton szikrázó csillagokat, újra érzi az izmok feszülését, az egykori tökéletes szervezet harmonikus működését és ettől élete utolsó pillanatáig képes lesz rámosolyogni a világra.

2. Ultra Balaton - 209 km rutinszerűen

 Attól, hogy van nekünk egy nagy tavunk, ami a legnagyobb Közép-Európában, még nem kéne feltétlenül körbefutni. De az ultrafutó már csak egy ilyen állatfaj, aki szereti, ha valami olyant csinálhat, ami épeszű embernek eszébe sem jut. 20 éve rendezték meg először ezt a versenyt, de a népszerűsége cseppet sem csökkent, sőt a csapatnevezések minden évben néhány perc alatt telnek be, és már az egyéni indulók is feszegetik az 500 fős létszámkorlátot. Ez egy péntektől vasárnapig tartó  200 km-en elnyúló fiesta, sok szenvedéssel még több örömmel. 35 ezer résztvevő, legalább ugyanennyi szurkoló, segítő és több száz fős staff. Sok köbméter banán, köbkilométernyi isoital, és minden mi szemnek-szájnak ingere és undora. Elszánt tekintetek a rajtban, sírós összeomlások útközben, örömkönnyek a célban. Nem tudom miért neveztem újra, hiszen ezt csak egyszer szerettem volna lefutni, ami négy éve már megtörtént. Talán, mert az ez évi 48 órás főverseny előtt egy hónappal éppen megfelelőnek láttam egy kisebb versenynek, egy "hol tartok a felkészülésben?" tesztnek. A rajtban állva persze mindez már mindegy is. Idén tesóm más irányú elfoglaltsága miatt futó barátomat kértem meg a bicajos kíséretre, aki hozta barátnőjét és egy triatlonista barátját is, így bőven biztosítva volt az útközben kiszolgálásom és a teljes távon remekül működtek velem együtt, amiért borzasztóan hálás vagyok.
Miután elhangzik rajt dudája, elindul a 433 fős agyament csapat, telve reményekkel, hogy másnap majd keleti irányból tűnik fel Balatonfüred határában. De már tudjuk, a táv öt maratoni távval egyenlő, ez nem sikerülhet mindenkinek. A gyenge pontok mutatkozni fognak és ebben a pillanatban még senki sem számol ezekkel. Jó hangulatban egyenletes 6 perces kilométerekkel haladok, fejemben a pályát most is négy negyedre osztom, melynek végpontjai Badacsony, Fonyód, Siófok, Balatonfüred.  Van iramtáblázatom, amelyen a kalkulált idők vannak és a kritikus mérőpontok szintidői. Az első ilyen cél az a Varga pincészet, ahol 12:55 a végső áthaladási idő.10:56-kor érek a pincéhez, ahogy futunk a hordók között elkészül a szokásos pincés kép rólunk. Közben Feri elkészíti az első Hammer italomat, sajnos azonban a szabadtéri csobogót használja vízforrásként, aminek ihatatlan a vize, ez hamar kiderül, amikor belekortyolok, de hamar kiöblítjük a kulacsot és újra töltjük ezúttal már ásványvízzel. Futok tovább és nem sokára bezsebelem a táv első negyedét és megkezdem a másodikat. Szigliget környékén történik, hogy az energiatakarékos csúsztatottlábas futásomnak köszönhetően elakadok egy úthibában, melynek következtében életem egyik legnagyobb esését adom elő. Két térdemről, tenyereimről és bal vállamról összesen egy tenyérnyi bőr hiányzik, de azonnal felpattanok és futok tovább, nem vagyok hajlandó átadni magam semmiféle érzelemnek, sem dühnek, sem fájdalomnak, sem keserűségnek, sem pesszimizmusnak. A bal kisujjam pillanatokon belül duplájára dagad és a csuklóm is csak korlátozottan tudom mozgatni, ezzel a kezemmel tompítottam az esést. Haladás közben listázom a károkat, de semmi olyan dolgot nem észlelek, ami gátolna a futásban, a komfortérzetem romlása pedig eddig is folyamatos volt, most csak egy kicsit nagyobb léptéket ugrott lefelé. A Nap egyre jobban süt, még nem aklimatizálódtunk a meleghez az idén, még nem volt lehetőségünk igazi melegben futni, így az egész mezőny szenved. Ez az egyik legrosszabb forgatókönyv az időjárásra. Mondom is Ferinek, hogy nagyon sokan fel fogják adni a versenyt, ez ilyenkor törvényszerű. Csak gondolatban teszem hozzá, hogy remélem én nem leszek köztük. Feri átadja a drótszamarat Reninek, és Keszthely körül már ő teker mellettem, Feri viszi az autót. Sokat beszélgetünk és egyre többet gyalogolok, mert a meleg nagyon fáraszt. De még mindig a tervezett időn belül haladok, és eseménytelenül érünk a táv feléhez. A napsütés végre enyhül, érezhetően hül a levegő, én felhívom feleségem, helyzetjelentést adok, most már ő is tud az esésről, az applikáción keresztül követi a haladásom. A másik oldalon ismét feltűnik Badacsony jellegzetes hegyének formája, mellette Hegyestű, néhány órája még ott futottam mellettük. Kíséretemben ismét váltás történik, érkezik Dávid a profi triatlonos, aki tehermentesíti a következő 50 km-en Ferit és Renit, akik egy rövid kis alvást így be tudnak a programba iktatni. Egyre sötétebb van, előkerül a fejlámpa, és a melegebb ruha, rá a fényvisszaverő mellény. Dávid többet fut, mint biciklizik mellettem, mert hideg van és ehhez a tempóhoz nem termel elég hőt a tekeréssel. Néh beszélgetünk, néha elmerülünk a saját gondolatainkba. Ez a szakasz számomra a legunalmasabb és legreménytelenebb szakasza a versenynek. Végtelen egyforma utcák, sötétség és közvilágítás. Mindehhez 100 km feletti fáradtság az izmokban. De valahogy mégsem olyan rossz, mint amire emlékszem négy évvel ezelőttről. A kilométerek kopnak és Siófok szép lassan kúszik felénk, amiről tudom, hogy a harmadik negyed végét jelenti, egyben az utolsó komolyabb vesztőhely, ahol hajlamos az ember a reménytelenségbe belefáradni és feladni a versenyt. A bal lábamon lévő ujjak éles fájdalomjeleket adnak az agyamnak, biztosan felhólyagosodott néhány helyen, kifakadt, vagy a körmöm készül leválni esetleg mindez egyszerre. Nem érdekel meg sem nézem, tudom hogy nagyságrendnyit úgysem tudok az állapoton változtatni, viszont egy csomó időt el lehet tölteni az ilyen kísérletekkel. A szántódi komp bejárata egyértelműen jelzi, hogy 12 km van vissza a táv háromnegyedéhez. Egyik váltóponton meleg húslevest kapok, az élet apró örömei, nagyon hálás érte a meggyötört emésztőrendszerem. Bő egy óra múlva már Siófok ismerős utcáin kocogok. A váltópontnál megtaláljuk Feriéket, elbúcsúzom Dávidtól, ismét Feri pattan nyeregbe, aki gondolom legalább úgy reménykedik a következő 56 km problémamentes teljesítésében, mint én. Majdnem percre pontosan úgy haladok, mint a legutóbbi UB-n. Mivel nem szorít a szintidő, így nem erőltetem a futást, addig kocogok, míg kényelmes, utána gyaloglásra váltok. Utolér két futóbarát Gyula és Peti, akikkel még Szederkényi 100 km-es futáson ismerkedtem meg, gyors csoportfotó is készül rólunk, és mindenki megy a maga tempójában, Gyulát már nem is látom többet a verseny végéig.  Balatonvilágos után megtörténik a várt csoda, az égbolt kelet felől világosabb árnyalatra vált, ez kis szín a napfelkelte ígérete, ami új erőt ad. Hiszen ez itt már mindjárt az északi part újra. A balatonkenesei mérőponthoz majdnem két órával érkezem a szintidő előtt, még csak 7 óra van és nekem már csak 31 km-van a célig. Feri vigasztal, "már csak egy szűk maraton".:) A Nap felemelkedik teljes nagyságában a horizonton és rögtön meleget áraszt, elkezdek vetkőzni, nemsokára már megint csak egy póló és egy rövidnadrágban futok. Közben a frissítésben elveszítem a kontrollt, már nem matekozom, amit megkívánok azt tömöm magamba a frissítőpontokon. Lekváros kenyér + sós paradicsom + barackbefőtt. A bajnokok eledele, vagy nem, de most jólesik. Csak a sókapszulát szedem következetesen óránként. Az egyéni versenyzők 90%-a gyalogol, már tudjuk, hogy beérünk akár futás nélkül is. Néha megelőzzük egymást, majd visszaelőzzük, de senkinek nincs már nagy hangulata hajrázni. Közben nem tudom hányadszor utolér a francia ultrafutó hős és UB Hero, Gilles Pallaruelo akit a Spartatlon cimű filben láttam utoljára. Nagyon jó tempóban gyalogol, persze könnyű neki eddig 18 alkalommal sikerült csak itt az UB-n célbaérnie. Aztán belém bújik a kisördög, hogy legalább már ez a 63 éves vénember :)  ne előzzön meg a célig, és elkezdek futni, udvariasan bíztatom mikor mellette elhaladok, hogy "allez Gilles, allez", amire ő "merci"-vel válaszol, lassan de biztosan marad el mögöttem. Eközben feltűnik Balatonfüred, lefutunk a Germering utcán, a Kisfaludy strand felé, majd megkezdjük a menetelést az utolsó hosszú egyenesen a város másik végéig. A sétányon normális emberek élvezik a tavaszi napsütést és a Balaton látványát. Köztük a kerékpárúton futunk mi a nem normálisak. De ez számunkra már az út vége, és az út itt is maga a cél. Dopaminnal telített vérrel futok, már hallom a célból a szpíker hangját. A célkapu előtti szakaszon meglátom lányom, és kolléganőmet családjával együtt. Teljesen meghatódom, amiért fontosnak érezték, hogy itt legyenek a befutómnál. Lecsippantják az utolsó időeredményt, ami egyben  a befutóidőm is. Kicsit várakoznom kell, míg az előző futót megünneplik és előkerül az én célszalagom is, és befutok a kapuba, magasra emelve a szalagot, majd feleségem ölelve életem legszebb perceit élem. Megint egy komolyabb futóteljesítmény van mögöttem. Ezúttal 60 évesen bizonyítottam, hogy a szervezetem és az azt uraló szoftver nem ismer lehetetlent. A 433 egyéni indulóból a 131. helyen végeztem. A mezőny 51 %-a, 221 fő kényszerült a verseny feladására. Nyilván lehetett volna jobb is, de rosszabb is. Mindenesetre ezt a versenyt sokkal kellemesebbnek éltem meg, minden seb és fájdalom ellenére, mint a négy évvel ezelőttit és jobb állapotban voltam a célban. Hogy mit fogok kezdeni a következő versenyen mindössze egy hónap múlva, ahol ehhez képest még 20 óra futást, sétát, vánszorgást kéne produkálni, és ahol már kitűztem a számomra álomhatár 300 km begyűjtését, azt még nem tudom. De ez úgyis csak az nap és ott fog kiderülni. Szerencsére ott a feladás lehetetlen, hiszen nincsenek szintidők, csak egy körpálya, ahol 48 órán át kell körözni. 60 éves vagyok, tudom  sokan cserélnének velem fizikai állapotot, akár évtizedekkel fiatalabbak is, én elégedett leszek bármilyen eredménnyel ezúttal is.

Wind of change...

 Süt a Nap! 16 év után végre nem rontja a hangulatom egy bizonytalan jövőkép frusztrációja. A távolban felcsillan a remény, amire most ismét valós esély mutatkozik. Magyarország többsége  2026.04.12-én, a napra pontosan 23 évvel ezelőtti szavazást megerősítve ismét az Európai Uniós tagságra szavazott. Én is. Ráadásul jelen pillanatban biztosnak tűnik a 2/3-os többség is, ami gyors és hatékony cselekvésre ad a következő kormánynak felhatalmazást. What a fairytale!
A szürke múltat elfújta a változás szele, az emberek az utcán ünnepelnek, mindenki mindenkit ölelget. Hihetetlen. Visszatért a magyar népbe vetett, már alig meglévő hitem. Reméltem, hogy így lesz, de nem mertem magam beleélni, hiszen az állampárt végtelen aljas módszerei, mint a rák áttétei, úgy fúrták magukat be mindenhova, minden hivatalba, munkahelyre, családba. Szét szakítottak emberi kapcsolatokat, lövészárkokba kényszerítve az ellentétes nézeten lévőket. 
Nem tudom mit hoz a jövő. Mégis hosszú idő óta most először érzek némi reményt. Ennek akkor is örülök, ha én már egyre inkább a távozóban lévő nemzedékhez tartozom  és lényegesen az életemen már nem lesz képes változtatni a következő vezetés, mégha minden feladatot optimálisan kezel és tényleg megszűnik korrupció, méltánytalanság, az egészségügy és oktatás hiányosságai és végre euróban kapjuk és költjük a pénzünket néhány év múlva. De a gyerekeinknek igenis számít, hogy őseik földjén élhessenek, anyanyelvükön beszélhessenek és lássák biztos jövőjüket. Hogy végre a médiából ne agymosó, hazug propaganda ömöljön digitális hulladékként a lakások szőnyegére. Ehhez persze kellünk mindanyian. Nem csak akik ma a változásra szavaztak, hanem azok is akik elhitték az elmúlt 16 év Göbbelsi propagandáját és hittek a hazugságban egy meztelen királyban. Tanulnunk kell a múltunkból, hogy nem vagyunk egymás ellenségei, mi jelöljük ki utunkat és ehhez választunk vezetőket, akik bármikor elzavarhatók, ha letérünk erről az útról.

Bízom Magyar Péterben és csapatában, még akkor is ha látom a félelmetes képességeit, ami ugyanúgy egy diktátor skillje, mint ahogy Orbán Viktornál is így volt. De hiszek abban, hogy ugyanazokat a képességeket ezúttal jó irányba állítva elindulhatunk a várva-várt gyarapodás irányába, amit a mi generációnkanak 50 éve ígérgetnek. Talán most jött el az ideje a változásnak, talán Magyar Péter lesz az a vezető, akinek a neve a magyar történelembe úgy kerül be, mint a nemzet megmentője. Egyelőre az a  közvetlen veszély elmúlt, ami miatt egy ideje, már vészforgatókönyveket gyártottam, azon gondolkodva, hogy hogy hogyan tudom az életünket egy más élőhelyre exportálni, és egyáltalán hogyan lehet bezsúfolni 50 év élet kacatjait egy hajókonténerbe?

Holnap persze mindebből még semmi nem lesz érzékelhető, ugyanúgy bemegy mindenki a munkahelyére és folytatja azt, amit pénteken abbahagyott. Talán csak egy kicsit mélyebbeket fogunk lélegezni, egy kicsit többször mosolygunk össze cinkosan, mert mindannyian tudjuk, most valami történt, megcsináltuk!

Szebb, boldogabb jövőt minden honfitársamnak! Hajra Magyar Péter és csapata!