Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. október 17., vasárnap

Szigetköz. Múlt és jelen.

Utoljára bicajjal jártam erre. Az ember számára a gyermekkorának színhelyei életre szóló nosztalgikus, már-már kultikus hellyé válnak az idő múlásával. Nekem ilyen a Szigetköz. A hetvenes évek elején szüleim itt dolgoztak az akkori Mátraaljai Szénbányák tröszt alkalmazottaiként, édesapám az egyik kotrógép kezelője volt, ami az árvízvédelmi gátat készítette. A cég a munkásait nem munkásszállón, hanem a munkaterületek melletti falvak kiadó szobáiban szállásolta el. Így alakult ki az az életre szóló barátság, ami a szüleink és az egyik nagybajcsi család között szövődött ebben az időben. Én a nyári szüneteimet töltöttem itt, egy rövid időt még óvodában is jártam."Bajcson" . A házi néni fiai a mai napig  barátaim, sőt feleségeikkel is jól ismerjük egymást. Jó lenne ha gyerekeink is ápolnák a jövőben ezt a kapcsolatot, de tudom, ez már tartalmaz egy újabb áttételt, így az esély erre sokkal kisebb. 
Aki járt már ezen a tájon annak nem kell ecsetelnem szépségét, a Mosoni-Duna, és Nagy Duna által közre fogott szigetecske, az ország legszebb vidékei közé tartozik. Az itt még kavicsos mederben folyó inkább kék színű Duna számomra mindig sokkal szebb látványt nyújt, mint a hozzánk közeli, Pakson hömpölygő iszapos, és az ország különböző pontjain (leginkább Budapesten) beleengedett szennyet tartalmazó szürke folyam. Az ártéri erdők látványa csak önmagában megéri a 182 km-es autózást, de igazából a legnagyobb élményt errefelé is az jelenti számomra ha sikerül  kerékpáron bejárni az egykori kis halászfalvakból kinőtt településeket. Nekem ez már két ízben is sikerült, így tegnap autóból is egészen más szemmel láttam a vidéket. Egy picit én errefelé jobban itthon vagyok, mint az ország más részein. Az itteni falvak nevei számomra egyáltalán nem csengenek idegenül, és viccesen, mint általában, ha más környéken járok. Nagybajcs, Ásványráró, Lipót mind-mind a méz ízű gyermekkorom egy szeletei, a gondtalanság, és a gyermeki fantáziával keveredett valóság emlékei. Sajnos csak nagyon ritkán találkozunk személyesen. Franciska néni, vagy ahogyan egy világ ismeri Fémi néni, aki második anyám volt azokban az években, ugyanazzal az olaszos temperamentummal vár, és fogad minket, és már az első perctől átvesszük a nála egyfolytában jelenlévő jókedvet, amit a sors eddig úgy néz ki a legnagyobb próbatételekkel sem tudott megtörni. Meghatódva nézem ahogy anyukámmal könnyes szemmel összeölelkeznek, ahogy csak azok tudnak, akik valóban szeretik egymást, és az életük egy meghatározó boldog korszakát együtt töltötték. Fél szavakkal sorolják a régi közös emlékeket, amikor az éppen elkészült ház szuterénjében áttáncolták az éjszakát, a gyerekek (mármint én, és  Fémi néni gyerekei) által elkövetett kisebb, és néha életveszélyes csínytevéseket, mint például, amikor egy lyukas csónakkal nekivágtunk a Nagy Dunának. Meg is kaptuk érte a magunkét. Fémi néni szigorú asszony volt, ebben sem tett kivételt, pontosan ugyanúgy megkaptam a nekem járó taslit, mint a saját gyerekei, és ez így volt jól. Érdekes módon akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy ez helytelen lenne, és meg sem fordult a fejemben, a mai gyerekek általános gondolata, hogy van joga hozzá avagy sem. Hibáztam, bűnhődtem, pont. Ma már tudom, hogy azt a taslit ijedtség, megkönnyebbülés, de leginkább szeretet irányította. Igazából nem is fájt, és ha rágondolok, leginkább valami szeretettel vegyes hálát érzek.
Fémi néni kitesz magáért, fejedelmi ebédet készít nekünk, és ha rajta múlna, pont háromszor annyit ennénk, mint amire fizikailag képesek vagyunk.
Az ilyenkor kötelező Duna parti séta most sem marad el. Lehajolok, és megsimogatom a gát ("töltés") füvét, és közben arra gondolok, hogy itt minden köbméter földet, apukám mozdulatai tettek a helyére, és a munkája még 15 évvel a halála után is védi a folyó mellett élő emberek otthonait, és még sok évtized múlva is fennmarad, amikor már senki sem lesz aki ezt tudná, vagy aki egyáltalán emlékezhetne rá. A Duna most éppen a békés életszakaszát éli, a mederbe visszahúzódva folydogál a végcélja felé, talpunk alatt csikorog a víz által ezer féle formájúra koptatott sokszínű kavics. A túloldal már Szlovákia, futólag eszembe jut, hogy  légvonalban csak néhány kilométerre vagyok Citrancs falujától Dunaszerdahelytől. Az "Öreg Duna". Láttam Passaunál, ahol erőtlen érként még azon vacillál, hogy patak legyen vagy folyó, láttam Mohácsnál, ahol már súlyosan hömpölygő folyam, de számomra itt a szigetközben mutatja a legszebb arcát. Ez az én Dunám.
Az egy napos kirándulás nagyon szűk az ilyen ritka találkozásokra, és még hátra van egy látogatás Ásványrárón, ahol a családom jelenlegi legidősebb tagja él, a 83 éves nagynénim. Fémi néni persze leginkább azt szeretné, ha letelepednénk a faluban és hátralévő életünket itt élnénk le, ezért erről a gondolatról kiindulva nem kis energiánkba kerül kiküzdeni nála, hogy útra kelhessünk, de végül is csak megbékél a gondolattal, hogy ennyi jutott mára, és ez sem kevés. Búcsúzunk és elindulunk gyermekkorom egy másik színhelyére "Ásványra". 
Kati nénje, már az utcaajtóban vár minket. Legutóbb hat éve találkoztunk. Az eltelt idő nem maradt észrevétlen. Az Ő története is megérne egy külön blogbejegyzést, de lehet, hogy egy könyvet is. A háború végének megpróbáltatásai, az 56-os jeges ár ami elvitte a házukat, az újrakezdés nehézségei, és a három gyermekének felnevelése megtanította őt, egy egyszerű ám biztonságos életvitelre. Azt gondolnánk, hogy az ember egy ilyen élet után már megérdemel, egy békés öregkort, ám neki ez sem így alakult egészen. Két lánya több száz kilométeres távolságban, egyetlen fia, pedig egy átlumpolt élet után ötven évesen megnősült, gyerekeket vállalt, ezzel egy olyan terhelést okozva öreg édesanyjának, ami ebben a korban már egyszerűen alig elviselhető. Ezzel az addigi biztonság, amit csak keservesen sikerült felépíteni semmivé vált, és helyére az állandó anyagi problémák, és a nélkülözés lépett.  A tegnapi nap legszomorúbb élménye számomra a néném szavaiból áradó visszafojtott panasz áradat, és a szemeiben megjelenő halálvágy volt. Hol van már ez attól az energikus nőtől, aki negyven évvel ezelőtt, ült ugyanebben a konyhában, és jókedvűen beszélgetett velünk. Van egy felirat amit élelmiszeripari készítményeken olvashatunk, hogy egy komponenst nyomokban tartalmazhat. Ilyen nyomokat láttam nála tegnap, amikor egy másodpercre elfelejtette bánatát, és elmosolyodott, amikor a rá jellemző anyai ágon örökölt keménységgel megnyilvánult két szóban, és amikor a csodálatos almás lepénybe beleharaptam, amiben egy nő egész életének tapasztalata, és tudása benne volt, és ami vele együtt foszlik nemsokára semmivé, anélkül, hogy mi a következő generáció ennek értékét felismernénk, és bármit is tennénk a megmentéséért. Mindössze egy órát töltünk nála, és amikor elindulunk, nemcsak az időben hazaérés motivál minket. Nem tudunk vigaszt nyújtani számára, ezt ő is és mi is tudjuk. Még órákat beszélgethetnénk, mégsem lenne jobb ettől semmi, mert ezen mi nem tudunk változtatni, a környezetét pedig úgy látszik nem zavarja a kialakult helyzet. Megpuszilom őt, közben majdnem sírok, mert ezúttal biztosan tudom, hogy ez az utolsó személyes találkozásunk. A tükörben addig nézem, míg láthatom a távolodó alakját, ahogy áll a ház előtt egyedül, mindenkitől távol. 
Még három óra az út hazáig.


Kép: http://www.keret.hu/portal/hu/tura-ajanlat/gyor-szigetkoz-gyor

2 megjegyzés:

aranyos fodorka írta...

Köszönöm ezt a bejegyzést ! Elgondolkodtatott és kicsit összeszorította a szívemet. Írjál még ilyeneket ! Annyira jó olvasni ilyesmit a hétköznapok sok vad/esztelen híre után...

Redzsi írta...

Egész úton hazafelé nem bírtam másra gondolni, mint Kati nénje szavaira. És akaratom ellenére hasonlítgattam a több éve látott akkori önmagához!
Eltűnt a fény a szeméből, megkeseredett öreg nénit láttam most...Igen, sajnos valószínűleg utoljára!Pár lopva készített fénykép azért megmarad nekünk és nem hiszem, hogy a most látott szomorú öreg néniként fogunk emlékezni rá, hanem a korábban tőle megszokott sürgő-forgó nagynénire!