Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. december 31., szerda

Utolsó nap

Már megint itt van! Néhány éve érzem, hogy zsugorodnak az évek. Az esztendők utolsó napjai, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, kicsit ahhoz hasonlatosan mint ahogy a kereszteződések előtt a közútkezelők felfestik az útra a figyelmeztető sávokat. Amikor közeledsz, a sávok egyre közelebb lesznek egymáshoz, ezzel azt a hatást kelti, hogy gyorsabban haladsz, mint valójában. Folytatva az analógiát, hasonlatosan érzékeljük az idő múlását is, a kereszteződéshez közeledve egyre inkább az az érzetünk támad, hogy túl gyorsan megyünk. Persze az évek másodpercre ugyanolyan hosszúságúak, mint gyermekkorunkban. Akkor mégis mitől ez a relatív gyorshajtás érzet? A mindennapi teendőink, az állandó jövőbetekintéseink kurtítják éveinket? Rohanó órák, napok, hetek, hónapok, átszáguldott utazások, álmatlan éjszakák, folyamatosan aktualizálódó problémák? Végül is mindegy! Valószínűleg, a soha véget nem érőnek tűnő nyarak a gyermekkor kiváltságai közé tartoznak, és a felnőttkorral elmúlnak, mint ahogy soha többé nem érzünk olyan intenzíven illatokat, és soha többé nem ébredünk úgy reggel, hogy csak a napnak fogunk ma örülni, mindenféle világmegváltó cél nélkül. Törekedhetünk szándékosan erre az érzésre, de aggodalmaskodó felnőtt agyunk, ami mindig a jövőben jár, egész biztosan beárnyékolja gondolatainkat, egy "mi lesz ha" típusú eszmefuttatással.
December 31 van.
Én, a magammal állandóan számot vető, a mindennap mindent megkérdőjelező, ezen a napon sem tudok új statisztikákat felállítani erről az évről, mint évközben bármelyik napon. Ami már biztosnak látszik, hogy idén 4335 km-t tekertem. Ez nem túl sok, igaz elég későn kezdtem a szezont (májusban), magam sem tudom megindokolni, hogy miért. Nézzük a jó oldalát, ezzel a távval 715 kg-nyi kipufogógázt NEM engedtem a levegőbe, ledolgoztam 247095 KCal-nyi energiát, ami nem jelent meg zsírpárna formájában rajtam. A leglényegesebb azonban, hogy közben emberi léptékben láttam a világot, és jól éreztem magam. Az év legnagyobb teljesítménye az Adria túra volt, ami egyben az első komolyabb hegyi terep is volt számomra. 2009-ben a megtett táv remélhetőleg lényegesen több lesz, ha terveim valóra vállnak. Mindenesetre az 5000 km-t mindenképpen szeretném átlépni, még akkor is ha nem sikerül a "nagy" túrát tető alá hozni.
Az év legfontosabb felfedezése volt számomra, hogy megbizonyosodtam arról, hogy ha jóindulattal, meleg szívvel fordulok az emberek felé az általában megtérül. Lehet, hogy nem kapom vissza, de én mindenképpen boldogabb leszek ettől. Így hát számomra a jövőévben is ez lesz az első számú cél, kiegészítve az elfogadásra törekvéssel. Megpróbálok 2009-ben is mindenkihez szeretettel közeledni, de elfogadom, ha ennek ellenére néhány ember ezt nem érzékeli, és azt is, ha ez valakiben gyanút, vagy ellenséges szándékot vált ki. Megpróbálom megérteni azokat, akik engem valamilyen okból gyűlölnek, nézőpontok tucatjait próbálom ki azért, hogy megérthessem őket, de elfogadom, ha ennek ellenére ez mégsem sikerül. Megbocsátok magamnak, ha az itt elhatározottaktól egy adott szituációban eltérek, mert a bennem létrejött indulat, kiveszi agyam racionálisabb felének kezéből az irányítást. Az év során technikákat találtam, tanultam, hogy az új irányelvek szerinti életemben rutinosan kezeljem magam, és a környezetem. A többi terv részletkérdés, rövid és hosszú túrák a fekvőbringával, kondíció megőrzés, családi beruházások, ezek mind-mind környezetfüggő dolgok is. Kellek hozzá én, egy élhető ország, folyamatos jó egészségi állapot, és ezek közül nem minden áll az irányításom alatt. Tehát a tervek mentén folyamatosan improvizálunk, mint ahogy eddig is, minden évben. A események oly gyorsan változnak, hogy mire elkezdenék valamit szidni, már visszasírom, így kiszámíthatatlan, hogy egy év múlva ilyenkorra mi minden változik meg a mai életünkhöz képest. Persze bízni lehet, és kell is, de ha elfogadjuk, hogy a nehézségek, és a szenvedés az emberi lét természetes alkotó részei, akkor talán egy nem várt problémával is nyugodtabban leszünk képesek szembeszállni.
Most pedig, mint 15 éve minden szilveszterkor, összepakolom a hangszereimet, és elmegyek, hogy néhány tucat embert szórakoztassak ma éjjel, és éjfélkor megint csupa idegen ember vegyen körül. Nekem minden év első napja így kezdődik. De ez nem baj! :) Ez is csak egy kijelölt nap az ünneplésre, egy túlgerjesztett hisztéria, egyébként ugyanolyan éjszaka mint bármelyik az évben.

Boldog új évet kívánok mindenkinek.


2008. december 24., szerda

25

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd hogy a világ lássa kincsemet.

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
/William Shakespeare: LXXV szonett/


Itt a Karácsony. Nem kifejezetten szeretem ezt az ünnepet, azért amivé vált az utóbbi időkben. Addig tetszett, míg csendes családi ünnep volt. Mára egy bevásárlóközpontbanegymástmegharapós, kitudjobbaneladósodni, kitudnagyobbgagyitvásárolniminéldrágábban ünneppé tettük, és ezzel számomra az ünnep lényege veszett el.
Ki foglalkozik holmi Jézussal, szeretettel, templomi áhítattal! Megint egy karácsony, amikor megugrik az öngyilkosságok száma, mert a magányról ezen a napon nem tereli el a hétköznapi tennivaló a figyelmet. Megint gondolom fél Budapest a Szabadsághídról akar cukaharát ugrani a jeges Dunába, a tűzoltóknak ezzel megkeserítve az egyébként sem szívesen vállalt ünnepi szolgálatát. Nem tetszik sok ember álszent viselkedése, akik ezen az egy napon melldöngetve hirdetik saját emberszeretetüket, míg az év fennmaradó 364 napján megölnek, ha az általuk elvártnál lassabban indulsz el a piros-sárgánál.

Mégis a Karácsony számomra mindig egy kicsit mást is jelent. Igaz, ez egy nagyon privát évforduló, mégis nekem mindennél fontosabb. Történt egyszer régen ezen a napon, hogy egy tánc közben rájöttem, hogy a karjaimban tartott lányt én soha többé nem szeretném elengedni. Akkor még csak néhány hónapja ismertem, egy idegen volt, aki lépésenként került egyre és egyre közelebb. Ezen az éjszakán a baráti kapcsolat magasabb szintre emelkedett, hogy átadja a terepet annak a színes, megfoghatatlan, lebegő érzelemnek amit mindenki ismer, és amit úgy hívnak: Szerelem. 1983 december 25-öt mutatott a naptár. Nagyon rég volt, és mégis néha úgy érzem csak tegnap. Isten jelenléte kimutatható az ilyen pillanatokban. Ezen a napon egy szelíd kézlegyintéssel egymás mellé terelt minket, és azóta is úgy gondolom, ez volt a legjobb dolog az életemben. Ma 25 évvel később már nem úgy lángolunk mint az erdőtűz! De a szerelem nagyon is itt van. Itt van a pillanatokban. Amikor egymásra nézünk, mikor rám mosolyog. Ott van a hangjában , mikor napközben felhív valamiért. Amikor télen az utcán, a zsebembe dugja a fázós kezét az én kezem mellé. Más csak egy nőt lát velem az utcán, de én mikor Rá nézek, látom a 19 éves lányt aki rémült, nagy szemekkel jön a randira mert a megbeszélt időponthoz képest jócskán elkésik. Emlékszem a lányra aki másfél éven át tartotta bennem a reményt hétvégi látogatásaival, és mindennapos leveleivel a katonaság ideje alatt. Látom, ahogy menyasszonyként az eskü szövegét mondja a templomban nekem. Látom a kismamát, a fiatal kisbabás anyukát, a gyerekek minden gondjával napi szinten együtt rezgő két gyermekes anyát, a nőt aki velem sok éve robotol a közös jövőnkért, az asszonyt aki engem mindennap hazavár. 25 év nem kevés. Remélem, még van ugyanennyi időnk együtt, hiszen én kíváncsi vagyok a nagymama arcára is. Sőt, azt szeretném legjobban, ha látnám a dédunokák közt ülő nagyanyót , aki - szokása szerint fejből - meséli a csodálatosabbnál csodálatosabb meséket a tágranyílt szemű kicsiknek.. Számomra mindig Ő lesz "A" NŐ! Továbbá remélem, hogy a következő negyedévszázadban is ennyit nevetünk együtt, és csak annyit sírunk, mint az előzőben (mert sírás nélkül azért nem megy még nekünk sem). Azt hiszem senki sem ismer engem annyira mint Ő. Néha szavak nélkül is pontosan tudja mi zajlik bennem. 25 évig senki sem tud álarcot viselni. Ez idő alatt, Ő már pontosan tudja ki vagyok. Hiszen velem van mindig, közben látja a legjobb, és sajnos ezzel együtt a szerethetetlenül pocsék formáimat is. Pontosan tudja kiről, és miről mit gondolok, látja, és végigcsinálja velem nemcsak a fiatalság energiákban tobzódó száguldását, hanem az öregedés folyamatát is. Olyan közelről lát engem, mint senki, mégis velem van, és tökéletlenségemmel együtt szeret. Úgy gondolom ez nagy dolog. Ő az én másik felem. Még a hibáit is szeretem. Néha elborzadok más nőkön, mikor valamit nem úgy csinálnak ahogy Ő. Gyakran viccelődöm Vele, hogy találjon ki valamilyen jelet, hogy a következő életemben is megtalálhassam. Szóval a részemmé vált, az egykori ismeretlen lány, de ez olyan elmondhatatlanul jó! Életem legnagyobb félelme, hogy elveszíthetem. Ha elveszíteném, a világ egy részét veszíteném el, azt a részét amiért szeretek élni. Biztosan előbb-utóbb képes lennék nélküle is élni, csak már nem lenne érdemes! Ezért mindig értetlenül nézem más pároknál, ahogy a lángok megdermednek, majd a gyűlölet jegévé változnak. Mi 25 év elteltével még mindig tudunk a szőnyegen egymással szemben, törökülésben 2 órát beszélgetni, csak úgy, bármiről. Egyszerűen csak működünk együtt! Pedig már csak nyomokban hasonlítunk arra a 83 karácsonyán együtt táncoló párra. Az évek alatt jó és rossz tulajdonságokat vettünk fel, átalakult gondolkodásunk, ezekből a változásokból arcunk, testünk is kivette saját részét. Mégis, az alap valamiért semmit sem változott, még mindig úgy gondolom, hogy tovább kell táncolnom ezzel a lánnyal, mert csak ő képes pontosan a lépéseimet követni, és csak vele érzem azt, hogy bármilyen tempó jön, bármilyen extrém fordulatot hoz a jövő, amíg kezemben érzem a kezét bármire képes vagyok, minden problémának van megoldása. Tudom, hogy Ő jön velem tovább, átlépünk bármin, mint ahogy eddig is tettük.
Kedvenc íróm Márai Sándor azt írja: "Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben." Élete ismeretében ő hitelesnek tűnhet, hiszen 63 évig élt együtt feleségével. De talán nem is kell újra beleszeretni, lehet csak egyszerűen annyi történik, hogy ennyi idő elteltével már csalhatatlanul tudjuk, hogy Ő az igazi. Nem kell kérdéseket feltenni egymásnak, nem kellenek napi szintű igazolások, már nem kérdés a bizalom.
Hogy mi a titok? Fogalmam sincs! Talán a szerelem, talán az egyirányú változás, talán az, hogy mindig tudatában vagyunk annak, hogy MI vagyunk az érték, és az összes többi csak utána jön.
De amíg ez így van, én mindennap jókedvűen ébredek, és egész nap mosolygok a világra.
Boldog 25. évfordulót Egyetlenem!

Mindenki másnak békés, nyugodt, meghitt Karácsonyt!

2008. december 21., vasárnap

Örökzöld védőbeszéd


Karácsony!
Évente elborzaszt az a természetesség, ahogy erre a napra készülődvén, hektárnyi erdőket áldozunk fel önző érdekekből, csak a megszokás, és valami homályos hagyomány tisztelet miatt. A fenyőfa állítása germán szokás, az örökzöldet először a tizenhatodik században díszítették karácsonyi köntösbe. A maihoz hasonlatos kinézetű díszítés azonban csak a tizenkilencedik századra terjedt el, ekkor került rá ugyanis édesség, alma, dió, angyalka és a gömbök. Kezdetben néhány ág, majd egy egész fa került a szobába. Mivel én fordítva vagyok bekötve, ezt így értelmezem. Sok ezer éven keresztül minden év úgy telt el, hogy senkinek nem jutott eszébe, fenyőfákat tömegesen legyilkolni, és lassú elszáradásra ítélni, a szobahőmérséklet által. Aztán jött valaki aki kitalálta, és most az egész világ rosszul van ha karácsonykor nincs egy haldokló fenyő a szobájában. Tisztelet annak a néhány felvilágosultnak, aki cserepes fenyőt vásárol, és az ünnepek után a kertjébe ülteti, majd gondozza, valamint annak a néhány korát fényévekkel megelőzőnek, akik egyáltalán nem állítanak fenyőt karácsonykor. Ha jól belegondolunk, megmagyarázhatatlan, hogy egyáltalán hogyan kapcsolódik a karácsonyi ünnepléshez maga a fenyő. Mert Jézus születésének apropójából el nem tudom képzelni, hogyan lehetne belemagyarázni, kapcsolatot találni az esemény, és a tűlevelűek közt. A szeretethez sincs sok köze. Akkor miért is? Hagyomány tiszteletből? Javaslom keltsünk életre néhány régi hagyományt. Például áldozzunk ismét embert az isteneknek. Ez is hagyomány volt valamikor nem? Esetleg vezessük be a középkori hagyományos büntetéseket, kövezés, pellengér, kaloda stb. de szép hagyományok is voltak, Persze mindjárt jön egy okostojás, aki megírja, hogy ezeket a fenyőket erre a célra hozzák létre, termelők nevelik, gondozzák őket évekig, hogy eladhassák, és a helyükre új erdőket ültessenek. Ez nem mentség. Ha nem lenne rá igény, más értelmes növényeket termesztenének, élelmiszert, gyógynövényt, vagy uram bocsá csak úgy erdőgazdálkodást folytatnának. Ha valaki még nem jött volna rá, a karácsony nem a fenyőtől lesz boldog, hanem a tudattól, hogy vannak emberek, akiket szeretek, és akik engem is szeretnek. Ha ilyen emberek nem léteznek az életünkben, akkor akár egy egész erdőt is felcicomázhatunk a nappalink közepén, bennünk ettől nem lesz karácsony. A szeretet jegyében pusztítani, az pontosan ugyanaz mint Jézus nevében gyilkolni a keresztes háborúkban. Logikátlan, értelmetlen és céltalan. Januárban, a sok élete teljében lévő kis fából, értéktelen, hulladék lesz. Ezek a facsemeték hat évig szolgáltak minket, és még évtizedekig tehetnék, azzal hogy szűrik a sok szennyet, amit a levegőbe engedünk, örömet okozhatna számunkra, mikor mellettük elsuhanva, a havas tájban meglátjuk üdezöld színüket. Mindig eszembe jut, ahogy kerékpározás közben egy ilyen fenyőerdő közepén átvezető úton megyek, és a húsz méter magas fenyők árnyékában, tekerés közben magamba szívom azt a semmivel össze nem hasonlítható illatot, amit csak ők tudnak. Számomra a fenyő csak így szép. A szobában álló fenyőfa elszomorít. Mostanában már nem a díszítés szépségét látom, hanem az alatta roskadozó haldokló fát. Biztosan bennem van a hiba. Mindenesetre én az idén először nem csatlakozom a tömeggyilkossághoz. Már eddig is évek óta gyökeres fenyőt állítottunk, és most mint egy karácsonyi diagramm oszlopai, úgy sorakoznak a kertemben a különböző méretű fenyőfák. Tulajdonképpen megtehetném, hogy az egyiküket cserépbe átrakva behozom a szobába, de nincs hozzá szívem. Olyan jól érzik magukat ott kint, boldogan szívják magukba az anyaföldből a nedvességet, együtt hajladoznak a széllel. Meg sem kottyan nekik a fagy, míg a szoba melege sokként hatna rájuk. Miért kínozzam őket,? Ahányszor kinézek az erkély ajtómon, látom, hogy boldogok, és ettől én is az leszek. Tudom a legtöbb ember számára amit leírtam, érthetetlen. Persze én is telve vagyok ilyen érthetetlen dologgal. Nem értem például, a humánus, betegét évekig emberhez nem méltó körülmények közt szenvedni hagyó orvost, nem értem a "természetszerető" vadászt, gondjaim vannak a vágott virág ajándékozási szokásokkal, az állatkertekkel, és még sorolhatnám. Akik nem fogékonyak az ilyen jellegű etikai problémákra, azok úgysem értenek meg. Rátok próbálok hatni, akik néha képesek más nézőpontból vizsgálni maguk körül a világot. Ezért amikor a csillagszórókat nézitek karácsony este, vegyétek észre a mögötte búsan hallgató fiatal fenyőt is.

2008. december 11., csütörtök

Bodies...The exhibition


Sok évvel ezelött Bécsben az utcán egy szórólapot osztogató lány, különös reklámanyagot nyomott a kezembe. Az azóta is nullával egyenlő német tudásommal persze vajmi keveset tudtam kisilabizálni az egészből, de a képek elég beszédesek voltak. Később a Tv-ből tudtam meg, hogy ebben az időben Bécsben járt egy világot körbejáró kiállítás, amelynek célja az emberi test alapos bemutatása. Ez még mindig nem lenne nagy ügy, ha nem valódi egykor élő emberek testéből készült preparátumok segítségével történne a szemléltetés. Ez sok vihart kavart, mindenféle problémák vetődtek fel, a testek eredetének feszegetésétől kezdve, az egyház rosszallásáig, mégis a kiállítást a világon mindenhol nagy érdeklődés kísérte.A Bodies... The Exhbition a floridai Tampában nyílt meg 2005 augusztusában, és azóta bejárta a világot: Kopenhága, Bécs, Madrid, Buenos Aires, Barcelona, Cincinnati, Santiago, Branson, Prága, Lisszabon, Pittsburgh, San Diego, Las Vegas, New York, Fort Lauderdale, Hartford, San Antonio és Washington D.C. után most Budapesten is megtekinthető májustól december végéig. Persze nekem ez roppantul felkeltette az érdeklődésemet, és a mai napig kellett várnom az alkalomra, hogy végre én is testközelből megszemléljem a kiállított relikviákat.
Ma délelőtt feleségemmel autóba ültünk, és átverekedtük magunkat az ismét agyrémnek aposztrofálható fővárosi közlekedésen, és nem sokkal később már a kiállítás jegypénztára előtt álltunk. Maga a rendezés példás, nagyon alkalmas rá, ez a valamikori hatalmas területű pince, amiben én egyfolytában egy óvóhelyet láttam ami emberekkel volt tele a háborús bombázások alatt. Ahhoz képest, hogy a kiállítás már május óta tart, ennek sem a személyzet rezignáltságában, sem egyéb másban nem láttam nyomát. Az emberi test különböző részeinek bemutatása, tematikusan csoportosítva történik. A bejáratnál kezdődik a csontvázhoz tartozó dolgokkal, majd szép lassan végig vesszük, az idegrendszert, az emésztést, a vérkeringést, a különböző legfontosabb belső szerveket, férfi és női nemiszerveket, az embrionális lét állapotait. Hangsúlyozom, mindez valódi egykor élő emberektől származó 15 teljes test és további 200 elhunyttól vett egészséges, és beteg szerv által válik láthatóvá! A kiállított szervek mellett éppen elegendő információk segítik a könnyebb megértést. Azért mondom, hogy éppen elegendő, mert ha valaki minden betűt elolvas, az olyan sok ismeretanyaggal találja magát szembe, amit szerintem csak a kivételes memóriával rendelkezők tudnak elsőre befogadni. Persze lehet, hogy egy medikus számára ez nagyon "móricka" szintű leírásnak számít, de az én információ éhségem maradéktalanul képes volt kielégíteni. Persze az ember sok mindent tud, és sok mindennel találkozott már, de más ezt tudni, sejteni, és megint más ezt látni. Az egyik legnagyobb hatást gyakorolta ránk, az emberi érhálózat bemutatója. Ha azt mondom, hogy egy átlagos emberben 160.000 km-nyi ér szállítja minden pillanatban a vért, az is igen elképesztő. De látni egy ember érhálózatát csak önmagában, az valami egészen fantasztikus látvány volt. Mindenesetre a jövőben nem fogok túlzottan csodálkozni, ha a legkisebb sérülésnél is "megállíthatatlanul" dől a vér belőlem. A véredények annyira sűrűen szövik be a test minden részét, mintha egy ember-nagyságú bábut vörös vattából formáznánk meg. Ez egészen elképesztett. A másik dolog ami nekem a kiállítás legérdekesebb része volt, az embriókat bemutató rész. Megdöbbentő az a fejlődési ütem, ami akár a terhesség egyetlen hete alatt is bekövetkezik. Feleségemmel szomorúan állapítottuk meg a 12 hetes kisember preparátuma mellett, hogy ilyen fejlettségű terhességet, még megszakítanak, amikor ez a kis fejlődő tökély, már csak a méreteiben különbözik szüleitől. A kiállításnak persze van egy egészséges életmódra nevelő célzata is, és ez remekül illeszkedik blogom eredeti céljaival. Nagyon tanulságos volt összehasonlítani, az egészséges szerveket olyan szervekkel amelyeken már betegségek és a civilizáció tökéletlensége hagyott nyomokat. Így láthattunk cigarettafüst kátrányától megfeketedett tüdőt, meszes ereket. emlőrákot, májkárosodást, agyvérzést. Ha esetleg valaha is dohányoztam volna, valószínűleg ma lett volna az a nap, amikor szemétbe hajítom a cigarettás dobozt örökre. Fontos lenne, hogy minden fiatal szembesüljön saját testének sebezhetőségével, hiszen a szervezet minden igyekezete ellenére sok behatással nem képes megbirkózni. Ilyen az előbb említett dohányzás, valamint az alkohol, és a drog. Kerékpáros barátaimat persze ezek a dolgok nem érintik! :)
Tudatában a több ezernyi betegségnek, ami érhet bennünket, és elfogadva a természet gyártósorának hibaszázalékát, a kiállítás végén megerősödött bennem a gondolat, hogy mennyire tökéletes teremtmények vagyunk mindannyian. Nem tudom lesz-e valaha olyan időszak az emberiség életében, amikor csak képesek leszünk megközelíteni ezt a "technológiát" amellyel mi mindannyian készültünk. Pillanatnyilag el vagyunk ájulva a hiperszuper készülékeinktől, szuperlatívuszokban beszélünk az űrtechnológiánkról, ami meglátásom szerint az emberi testhez, de lehet, hogy egy csótányhoz képest is csak egy ostoba kőbunkó!
A kiállítás már csak 20 napig tart, akit érdekel a téma, és nem sajnál egy kis intellektuális szórakozásra néhány ezer forintot, az fogja kézen kedvesét, vagy akár gyerekeit is egész nyugodtan, és irány a Bodies.

Bodies - A kiállítás, 2008. május 24-től december 31-ig nyitva minden nap 10.00 - 20.00, helyszíni pénztár nyitva 9.30 - 19.00, helyszín: VAM Design Center - Budapest VI. kerület, Király utca 26.. Előzetes csoportos bejelentkezés: (+36/1) 66-63-156

2008. december 10., szerda

Milyen egyszerű!

"Rövid leszek" mondta a kígyó a sínen. :)

Van egy kedvenc történetem, ami sokszor eszembe jut mostanában.
Most megosztom itt azok számára akik még nem ismerik.

Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott
gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle,

hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet ,mely
a szomorú napokon vigasztalja,
a nehéz helyzetekben bátorítja,
a boldog időszakban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt
.
Egyetlen szót vésett bele: "ELMÚLIK"

Ehhez nem tudok mit hozzátenni, annyira tökéletes!






2008. december 7., vasárnap

Rohanunk. De miért is?


"Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni."

/Ady Endre/

Ez a kis versrészlet indított bennem el egy kérdéssort, melyet önmagam számára is szeretnék megválaszolni. Egy embernek hány olyan napja van életében, amit utólag olyannak minősíthet: "Amiért érdemes volt élni", és mire megy el a többi idő?
A mai ember egy állandó teljesítmény kényszerben él. Ez azt eredményezi, hogy lelkiismeretfurdalása lesz, ha nem hasznosan tölti el minden percét. Persze a kérdés az, hogy mi az ami hasznosnak nevezhető? Ha a tevékenység pénzt hoz a konyhára? Ha valamiféle rend mániát elégít ki? Nem tudom! Én kezdem unni ezt az állandó versenyt, amikor mindent csak céllal, és racionálisan "kell". Biztos, hogy ez jó irány? De ha ez a nagy céltudatosság még nem lenne elegendő, idő limitek vannak. Nem elég elvégezni egy adott munkát, hanem minél több munkát kell elvégezni egységnyi idő alatt. A bicajos ismerőseim többsége úgy túrázik, hogy felrakja az autócsomagtartóra a biciklit, elrohan egy távoli helyre gyorsan letekeri a néhány, vagy néhány száz kilométerét, majd hazaszáguldozik. Ezt így kell? Nem az a lényeg a bicajtúrában, hogy kötöttségek nélkül, kikapcsolódjunk? Erről mindig Woody Allen egyik mondása jut eszembe:"Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A Háború és békét nem egészen 20 perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól." :) Én mindig az udvaromból indulok, kerékpárral, és oda is érkezem vissza, csak a saját erőmet használva. Túrának nevezem a köztes időt, függetlenül attól, hogy ez egy óra volt, vagy három hét. Ebben az időintervallumban ért élményekért ülök a bicajra, és közben nem gondolok az időre, mert nem számít. Napjaimat, perceimet az időjárás , a látnivalók, a fáradtság, a terepviszonyok, és más ehhez hasonló tényezők befolyásolják, de az óra által mért idő ilyenkor számomra lényegtelen.
Annyira jellemző sok emberre, hogy csinál valamit, de közben pont annak a tevékenységnek az eredeti célját veszti el. Házas, de nem boldog. Egészséges életmódot folytat, de nem egészséges. Túrázik de nem lát közben semmit. Nyaral, bulizik, kábszeres, alkoholista, szexfüggő mégsem érzi jól magát. Véleményem szerint sem a mértéktelenség, sem a felületesség nem tesz jót nekünk. Persze mondhatjátok :"Rohanó világban élünk." Én erre visszakérdezek. Boldogabbak vagyunk attól, hogy rohanunk? Azt hiszem mindannyian érzitek, hogy nem. Ha visszagondolok az elmúlt húsz évre, és szép emlékeket keresek, ezek mindegyike egy nyugodt élethelyzetről szól nálam, s hova lett a sok hajtós év, a percekre beosztott napok, túlzsúfolt naptárak, áttelefonált órák, álmatlanul töltött éjszakák? Az emlékeim mélyén hevernek. Igyekszem őket minél jobban eltemetni, mert az életemet rövidítik. Szeretném visszakapni néha ezeket az éveket, mert úgy érzem valamit elvettek tőlem. Elvették az időt amit magamra fordíthattam volna. Elvettek engem azoktól akik számomra a legfontosabbak. Elvették a lehetőséget, hogy olyan dologgal foglalkozzam, ami engem valóban érdekel, és amitől én több lehetek. Persze ezek alatt az évek alatt pénzt kerestem. Ez nem mentség csak magyarázat. A mai "jólétem" ezeknek az éveknek az összpontosított munkájából származik. Akik nem ezt tették, lemaradtak legalábbis anyagi értelemben. Jó dolog, hogy nem kell az eladósodástól rettegnem, jó dolog, hogy viszonylagos biztonságban él a családom. Mégis ez húsz évembe került. Ezalatt generációk nőttek fel és haltak ki, a világ teljesen más lett. Jött sok rossz dolog, és néhány jó. A rosszak közé sorolom a fent taglalt gyorsulását a világnak, ami a párkapcsolatoktól, a közlekedésen át, a környezetszennyezésig mindenben tapasztalható. De ennek a gyorsulásnak egyik hozadéka, az információáramlás gyorsulása is, ami megteremtette a mobilkommunikációt, és a gyermekcipőben járó netet a mindennapi használat szintjére emelte. Az internet engem szellemileg igényessé tett. Hiszen az információ gyorsan elérhető. Amíg egy engem érdeklő témáért könyvtárba kellett elmenni, ott átnyálazni sok kötetet inkább hagytam az egészet a csodába. Ma már ez nem így van, hiszen naponta gépelek be keresőszavakat olyan témákban, amelyek csak úgy eszembe jutnak napközben, vagy megemlítésszinten találkozom velük. Kapcsolatot tarthatok olyan emberekkel akikről a net nélkül nem is tudnék. Ez növeli az általam ismert , értékesnek tartott emberek számát, akikkel a hátam mögött, könnyebben élek a mindennapokban.
A kezdésben megfogalmazott kérdésre nem tudok kimerítő választ adni. Valószínűleg mindenki a saját értékrendjének megfelelően ítéli meg az eltelt idők hasznosságát, vagy haszontalanságát. Bizonyára a pénzközpontú gondolkodással rendelkezők számára, minden perc haszontalannak tűnik, amelyet nem még több pénz megszerzésére fordítottak. Számomra azok az időszakok improduktívak így sok év távlatából, amikor a pénz miatt fordultam el emberektől, akiknek adott esetben szüksége lett volna rám. Szerencsére az emberi jellem folyamatosan változik, így még semmi sincs veszve. Talán az elkövetkezendő években tudok javítani az arányon, és több szeretetet leszek képes adni a körülöttem élőknek. Legalábbis ezen leszek. Persze pénzt továbbra is kell keresni, mindössze a prioritás változik.
Most itt ülök a gép elött és úgy írom ezt a cikket, mintha fizetnének érte. :)
Ha globálisan nézzük, ez a blog írás is egy haszontalan munka, hiszen néhány olvasón kívül senkihez nem jut el a tartalom, mégis ha csak egy emberben sikerül gondolatokat ébresztenem, örömet okoznom számára, már nem hiába koptattam az ujjaimat. Nekem ez egy hasznos tevékenység.

2008. december 3., szerda

Értékstruktúra


Egy hölgyismerősöm, nemrég egy érdekes listát mutatott nekem. Az életében legfontosabbnak tartott dolgok felsorolása volt, fontossági sorrendben. Erről rögtön eszembe jutott, hogy én erről már olvastam, később beugrott az is, hogy hol. Egyszer az öngyilkosságról olvastam egy tanulmányt (Popper Péter:Fáj-e meghalni?), ebben a könyvben szerepelt egy ilyen lista. A listát a pszichológusok értékstruktúrának nevezik, lényege, hogy a piramisszerű elrendeződés csúcsán áll, az adott személy életében csúcsértéket képviselő dolog, és alatta helyezkednek el az egyre kevesebb jelentőséggel bíró tárgyak, személyek, fogalmak. További érdekessége ennek a piramisnak, hogy a csúcsértékből következtetni lehet, a páciens beállítottságára. Ez európai kultúrkörökben nem túl nagy változatosságot mutat, mindössze három különböző típust különböztethetünk meg.
  1. Érzelmi kapcsolatokra orientált ember: Család, szerelem, szülő-gyerek,házasság, mester-tanítvány stb. jellegű kapcsolatok számára a legfontosabbak. Nem tudja elviselni ezek megszakadását, tönkremenetelét.
  2. Erkölcsi normákra orientált ember: Legfőbb kritériuma önmagával szemben, hogy valamilyen etikai normának meg kell felelnie. Válságba akkor kerül, ha nem tudja önmagával elszámolni cselekedeteit, megsérti saját erkölcsét.
  3. Teljesítmény orientált ember: Számára legfőbb érték a produkció. Ennek sokféle értelmezése lehet, pénz, karrier, sport sikerek, művészi pályafutás, tudományos alkotás, nyelvtudás, műveltség stb. Az ilyen típusú ember rosszul tűri a teljesítmény kudarcokat.
Az a tapasztalat, hogy az ember bármely értékének sérülését képes átvészelni,, a felette elhelyezkedő épen maradt érték segítségével. A csúcsérték felett azonban már semmi sincs, ennek sérülése, menthetetlenül krízisbe sodorja az embert.
Mindennek tudatában nagy izgalommal próbáltam felírni a saját értékstruktúrámat. Milyen nehéz rangsorolni a legfontosabb dolgainkat! Az első három az hamar ment, de minél lejjebb jutottam, annál többet kellett gondolkodnom. Tizenkettedik helyen végzett a munkahely igaz a lista nem is tartott tovább. Megelőzte minden ami művészet, a Föld bolygó, és a gondolkodás szabadsága. Az első öt helyen csak emberek vannak. Hatodik a Zene, ami számomra egyetlen bizonyíték Isten létezésére. A pénz utolsó előtti lett, mert csak annyival fontosabb a munkahelynél, hogy szükséges a mindennapokhoz, de az hogy miből teremtődik az szinte mindegy számomra. Az már nyilván tiszta mindenkinek, hogy én nem egy teljesítmény orientált ember vagyok. :) Mindenkinek javaslom, hogy írjon egy ilyen 10-es listát. Ez már csak azért is jó, mert el kell gondolkodnunk azon, hogy mi az aminek a megszűntével még képes lennék tovább élni, és mi az az érték, amit nem vagyok képes elveszíteni, ezért még csak véletlenül sem kockáztatom. Engem például nagyon megnyugtatott, hogy ennyi mindent tartok értékesebbnek a pénznél, és a munkahelynél. Ez még jól jöhet egy állás megszűnésekor, amikor jellemzően sokan képesek összeomlani, és világvégét vizionálni. Pedig hiszem és vallom, hogy a pénz ezernyi módon előteremthető. Olyan sok módja van, hogy szinte lehetetlen nem keresni pénzt . Tetszett, hogy az ötödik pontban, amikor fel akartam sorolni azokat az embereket, akik ugyan már nem a legközelebb vannak hozzám, de mégis nagyon szeretem őket, olyan hosszú listát kaptam, hogy végül is egyszerűbb volt ennyit írni: "Minden ember akit szeretek." :) Gondolom ez a struktúra, nem konstans, különböző életkorokban, érettségi szinteken, és környezeti behatásokra változik, átalakul. Talán az idő múltával egyre kevésbé. Mindenesetre elrakom ezt a listát, és ha lesz rá módom előveszem húsz év múlva. Persze az lenne az igazán érdekes számomra, hogy én hol szerepelek, illetve szerepelek-e egyáltalán mások listáján. Azért remélem, hogy igen. :)