Évzáró-2022

Az évek egyre gyorsabban szaladnak, ahogy múlik az idő felettem. Mondják, hogy ennek az érzetnek egyszerűen az a magyarázata, hogy az egy évnyi időtartam, egyre kisebb százalékát jelenti a már megélt időnk összességének, ami logikus,  mégis azt várnám, hogy a 365 nap, az ugyanolyan végtelen legyen, mint gyermekkoromban. Ahogy ülünk ezen az élet nevű vonaton és az ablakon át bámulunk, az egyre szürreálisabb valóságba kifelé, az évek, mint a telefonpóznák közti távolságok, úgy vesznek a mögöttünk hagyott térbe.
A nem régen még rejtélyes és sok kérdést tartalmazó 2022-es év máris mögöttünk van, és persze a megválaszolt kérdések helyén újabbak keletkeztek. Az emberiség ismét hozza a már jólismert játszmáit, válságok, háborúk, bizonytalan jövő. De ezúttal mindezt már egy ökológiai katasztrófa felé tartó környezetben, az önellátásra képtelen túlszaporodott népességgel teszi. Nincs olyan, hogy jövő. Amit jövőnek hívunk, az csak egy vetítővászon, amire mindannyian a félelemeinket vetítjük, van akinél ez csak egy több esélyes krimi, van akinél horror. Az életünket percekben éljük, egyiket a másik után. Ennek kéne számítania egyedül, és arra kéne mindannyiunknak törekednie, hogy a  számokban eléggé pontosan kifejezhető rövid időtartamot, ami még az életünkből hátra van hasznosan és ne rettegésben töltsük el. De a világ ezt nem segíti, sőt ott is pánikot generál, ahol még bőven lenne idő változtatni a dolgok alakulásán. Az emberek eközben egymás farkasaivá válnak, főként az online térben, de ez már egyre inkább megfigyelhető a fizikai, valós térben is,  ahogy mindenki gátlás nélkül kioktat, beszól, empátia nélkül csak a saját érdekét szem előtt tartva, a számára rendelkezésre álló "tudásból" építkezve. Az általános műveltség meredeken zuhan, egyrészt az értelmesebb rétegek külföldre távozása, másrészt a hazai oktatás amortizációja miatt, ami véleményem szerint nem a regnáló hatalmak tudatos tevékenységéből fakad, hanem az emberi igénytelenségből, ami nem készteti az embereket tanulásra, önfejlesztésre, így lehetővé teszi az egyén elbutulását, ami egy lefelé tartó spirál. A  hatalom mindezt csak tétlenül hagyja, hogy megtörténjen, hiszen uralkodni, csak szerveződésre, gondolkodásra és információk megszerzésére és befogadására önállóan képtelen tömegeken lehet korlátlanul. Így az egykori utópista ideák egyre inkább távolodnak tőlünk, ma már a demokrácia is csak egy ezek közül, amit egyre inkább kezdenek megtépázni az autokrata rezsimek által vezetett társadalmak okozta konfliktusok. Szerencsétlenségünkre minket éppen egy ilyenbe pottyantott le a gólya, és így a hatvan felé közeledve, már nagyon unalmas napi szinten két bites hangzatos propaganda jelszavakat hallgatni és olvasni mindenütt, miközben pontosan tudom, hogy mi a valóság. A valóság az, hogy egy rövid jó irányba fordulás után, ismét ott tartunk, ahol a rendszerváltás előtt, csak elúszott harminc évünk és az esélyünk a normális öregkorra. Amióta élek, én mindig tervező típus voltam. Voltak rövid-, közép-, és hosszútávú terveim. Mára ez a gondolkodás szinte lehetetlenné vált. Hetente változik a szabályzói környezet, mire kitalálom, milyen irányba induljak, már megszületik egy újabb határozat, törvény, ami ez lehetetlenné teszi. Velem együtt a legtöbben már csak reagálunk az eseményekre, visszatekintve nem is tudjuk megmondani mikor veszítettük el jövőképünket. Próbáljuk megőrizni a már megszerzett, elért eredményeinket és a legfőbb félelmünk, hogy mindezt elveszíthetjük egyik napról a másikra (lsd. ukrán háború). Persze ez még mindig az evolúció. Most is az életképesebb fog életben maradni, de az életképességet valószínűleg most sem az intelligencia, a tolerancia fogja jelenteni, hanem az agresszivitás.  B terv mindig van. Nem kell foggal-körömmel ragaszkodni egy helyzethez, ha az már nem jelent megfelelő minőségű életet. Ez megint egy relatív fogalom, mert kinek mi a megfelelő minőség? Nekem ennek valahol ott van a határa, amikor tervezhetetlenné válik az életem és az alapvető jogaimat sem tudom érvényesíteni. Az idén először komolyan kezdtünk el feleségemmel arról beszélgetni, hogy melyek azok a történeti mérföldkövek, melyek bekövetkeztekor felszámoljuk magyarországi életünket. Sikerült három ilyen eseményt meghatározni. Még érzek magamban annyi energiát, hogy képes legyek egy új országban megtalálni a helyem. Persze nem erre vágyom, de tétlenül sem tudom végig nézni, ahogy körülöttem minden összeomlik, és minden, amiért megdolgoztunk elértéktelenedik. 

2022 főbb eseményei:

• Ettől az évtől új munkakörben és immáron a Paksi Atomerőmű törzsállományában dolgozom.
• Évtizedek óta ismét van hi-fi berendezésem és normális körülmények között hallgatok zenét.
• Februárban felnőtt úszásoktató segítségével kezdek úszni tanulni.
• 2022. február 24-én Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen.
• Márciusban 4 nap alatt Privát BSZM-ként futom körbe a Balatont.
• Április végén egyéni indulóként 28 óra 33 perc alatt futom körbe a Balatont (210 km).
• Júniusban a tihanyi One Way Ticket Run backyard versenyen 16 kör után (107 km) megálltam.
• Júliusban a régi nagy álmom teljesül egy Firenze-Róma-Pompei utazással.
• Szeptemberben feleségemmel két nap alatt körbe kerékpározzuk a Balatont.(We time).
• Decemberben 40 év után ismét találkozunk az általános iskolai osztálytársakkal
• Egész  évben sikerül a súlyomat kisebb kilengésekkel a normál BMI-n belül tartani.
• Sport: összes futás 3125 km + 45 óra úszás.

2023-tól már nem tervezem az öregkoromat. Lebegtetem ennek földrajzi helyét, idejét. Csak apróbb céljaim vannak, lényegtelen kis komfortnövelő, életigenlő utazások, pozitív töltekezések. Ez lesz az az év, amikor befejezem egy életre a zenélést. 1973-ban, 50 éve kezdtem el zenét tanulni és 40 éve állok különböző hangszerekkel színpadon. Sok csodálatos élményt adott, de legalább ugyanannyit vett el tőlem, de nem bánom, minden lehetett volna sokkal rosszabb is. Mindenesetre ennyi elég volt, és itt a vége. Persze a zenész, az zenész marad míg él, továbbra is lesznek otthon hangszereim, melyeken időnként játszom, de soha többé nem munkaként, pénzért. Futással kapcsolatos céljaim között 3 maraton, 2 hatórás, egy backyard és talán egy 24 órás verseny ami lényeges, valamint 2023-ban újra szeretném átúszni a Balatont a már továbbfejlesztett úszásmódommal remélhetőleg jobb idővel, mint először. Folytatom az úszás tanulást edzői segítséggel. Ezen kívül semmi komoly terv. Talán venni egy komolyabb triatlonozásra is alkalmas biciklit. Nyaralás valahol, valamikor. Lényegtelen. Minél inkább kivonni magam a mérgező emberek hatása alól, sokkal kevesebbet lenni az online térben, számomra semmit nem jelentő papucsállatkák agyi szintjén lévők kommentjeit olvasva. Megtalálni a gondolkodásommal harmonizáló embereket, műsorokat, könyveket, blogokat. Vigyázni arra a néhány emberre, akiket szeretek és akik engem szeretnek. Kb. ennyi.

Osztály vigyázz!

 

Ahogy a másodpercmutató kíméletlenül futja köreit, mint valami daráló kése, ami múlttá aprítja a jelent, úgy válik életünk minden apró részlete emlékké. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez csak velünk történik meg, hiszen a legközelebb önmagunkhoz vagyunk minden időpillanatban, és ezeket a változásokat első kézből saját  magunkon tapasztaljuk. De az idő nem részrehajló, a világban kevés dolog ennyire igazságos, mindenki számára objektíve ugyanúgy telik, még akkor is, ha ezt mindenki másként és bizonyos életszakaszaiban más-más sebességűnek érzékelve éli meg. 50 évvel ezelőtt 1972-ben néhány kisgyerek elérkezett az iskolaérettség küszöbére, és őseik és végül szüleik életútjának eredményeképpen egy Tolna megyei településen egymáshoz rendelte őket a világegyetem. Ők lettek az első bé osztály. Alig volt köztük különbség, a legtöbben átlagosak voltak, átlagos szülőkkel és lehetőségekkel. Ez már csak azért is így volt, mert az akkori szocialista egyenlőséget hirdető rendszerben,  az "egyenlőbb"  szülők gyermekei az elitebb "á" osztályba kerültek. Sok év telt el, és már  felnőttként tudtam meg, hogy a válogatás nem a véletlen műve volt. Persze hatévesen mi semmit nem tudtunk erről a rendezőelvről, természetes módon vágtunk neki életünk első komolyabb kihívásának, a következő nyolc évnek. Közben barátságok és szerelmek születtek köztünk, számtalan történet, melyeket mindhalálig őrzünk. Aztán vége lett. Hirtelen. Mintha csak egy gigantikus centrifugába pottyantottak volna minket, a centrifugális erő mindenkit más irányba dobott egymástól távolra és a legtöbben annak ellenére sem találkoztunk a következő 42 évben, hogy továbbra is ugyanott vagy csak néhány kilométernyire éltünk egykori iskolánktól. Az osztálytalálkozó igénye először 2000-ben merül fel, a ballagás 20. évfordulóján, de valahogy elhal a gondolat és nem jut el a szervezésig sem. Hihetetlen, de újabb 22 év telik el ismét, miközben menthetetlenül és megállíthatatlanul öregszünk. Gondolom, bizonyos pillanatokban nem csak nekem jutnak eszembe a többiek és bizonyára nem véletlen, hogy amikor akad valaki, akiben valószínűleg a legerősebb a késztetés és hajlandó is vállalni a szervezéssel járó terheket, már nyitott kapukat dönget, és pillanatokon belül képes időpontot egyeztetni szinte a teljes osztálylétszámmal. Végre valami gyakorlati hasznát is láthatjuk a Facebooknak, melynek segítségével könnyebb megtalálni egymást, illetve egy külön csoportban egyszerre kommunikál az osztály, és nekem már ez is nagy élmény. A tervezett időpont közeli, villámgyorsan elérkezik a pillanat, amikor elindulok, hogy újra találkozzam az egykori osztálytársaimmal.

Mikor belépek a terembe, már vannak néhányan. Vannak apróbb bizonytalanságok az arcfelismerésben, de semmi komoly, természetesen mindenki sokat változott, de ugyanazok vagyunk. Hogy mennyire ugyanazok, az a következő órákban teljesen egyértelművé válik. Hihetetlen élmény látni, hogy ezek az 50-es éveik derekán túli férfiak és nők mennyire hasonlítanak az emlékeimben élő gyerekekre. Végig azt érzem, hogy senki nem tud meglepetést okozni, hiszen mindenkit ismerek, mintha az elmúlt évtizedekben minden napot együtt töltöttem volna velük. Itt vannak a hangadók, a visszahúzódók, akik úsznak a többséggel, a jó és rossz tanulók, itt vannak a klikkek,  a fényképész, aki már 10 évesen is fényképezett minket, itt vannak az egykori őrsök, az Olimpia, a Párduc és a Sólyom őrs. (Állítólag a Sólyom őrs örsi naplója is meg van még, ami felér egy kordokumentummal.) Itt vannak a lányok! Ezek a lányok mindig mások lesznek, mint bármelyik lány, akivel mi fiúk találkoztunk az életünk folyamán, mert ők a "bés" lányok. Mindegyiküket szeretem. Némelyikükbe szerelmes is voltam, amennyire csak szerelmes lehet az ember  tizenévesen. Életre-halálra, legalább két hétig. :) Itt van osztályfőnökünk, 70 évesen remek kondícióban, fiatalosan, aki a köszöntése után magához is ragadja az irányítást és elkezdi az osztályfőnöki órát. Névsor szerint haladunk, mint régen. Mindenki mond magáról néhány mondatot, az én kíváncsiságomhoz mérten túl keveset. Milliónyi kérdésem lenne még mindenkihez. Ezekből a mondatokból sorsok rajzolódnak elő, néha tragédiák, néha boldog történések, de semmi olyan, amit már nem láttunk ennyi idő alatt magunk körül máshol, másoknál. Az élet csak ismétli önmagát. Ismét eszembe jut egyik ultrafutó barátunk legendás mondata: "Együtt vagyunk senkik." Végig küzdöttük az elmúlt sok évet, családunk lett, dolgoztunk, tanultunk, próbáltunk megfelelni saját magunk és a világ elvárásainak. A legtöbben már kezdjük sejteni,  hogy mindez nemsokára semmit nem fog számítani, a világ elfelejti az áldozatainkat, egy kicsivel később minket is. Közben a névsor végére érünk és már kis csoportokban beszélgetünk, történeteket mesélünk a múltból egymásnak, magunknak. Érdekes dolog az emlékezés. Ugyanabban az osztályban, ugyanazok az emberek, mennyire más és más szeletét őrizték meg a közös történetünknek. Vannak sztorik, amire csak bizonyos csoportok emlékeznek, mert a többiek nem is tudtak a történetről. Aztán vannak olyanok, melyeket többen rakunk össze és a részletekből áll össze az egész. Közben gyorsan repül az idő, néhányan már táncolnak. Jó nézni őket. Már ismét egy osztály vagyunk, mint egykor bármelyik órán, mint amikor együtt táncoltunk a még új zenének számító Boney M.-re. Az osztálytalálkozó  teljes időtartama alatt odakint barátságtalan hideg van és szakad az eső. Mégis valahol a szívem mélyén végig süt a Nap, és felmelegít a többiek szeretete. Villámgyorsan telnek az órák, már a hetedik órában vagyunk. Nehezen, de elkezdünk hazafelé szállingózni. A dolgok természete az, hogy ilyenkor megy a nagy fogadkozás, hogy jövőre és innentől évente újra megtartjuk a találkozót, de én  tudom, hogy a legtöbbször ez csak ritkán valósul meg. Mégis nagyon bízom abban, hogy ezúttal nálunk ez másként lesz, hiszen annyi időt kihagytunk és lássuk be, kicsi az esély arra, hogy legyen még újabb negyvenkét évünk. Ezért remélem, hogy ismét találkozunk mindenkivel jövőre, a már frissített adatbázissal a fejünkben, ahol a régi képeket újra cseréltük, és a régi történeteket újakkal egészítettük ki.

A másodpercmutató kíméletlenül futja köreit, az osztálytalálkozó a legfrissebb emlékemmé válik. Már hajnal van. Az eső még mindig esik, tipikusan a "kutyát sem csukják ilyenkor kívül" típusú idő. Én futok, mint minden szombat reggel. Közben rátok gondolok lányok és fiúk. Végtelenül pörgetem magamban a tegnapi emlékeket és az arcotok, hangotok újra megjelenik bennem és én itt valahol egyedül a szakadó esőben és sötétben mosolygok és nagyon jól érzem magam. Köszönöm nektek!

Találkoz(z)unk 2023-ban!