Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2014. október 30., csütörtök

Újságcikk lettem...

A mai napon a Tolnai Extra: Hobbiról, hobbira rovatában én vagyok a riportalany.
A riportot V.Horváth Mária készítette, akiben egy nagyon jó fej, embert ismerhettem meg, végig oldott, és nagyon jó hangulatban beszélgettünk, és a leírtak ezt szépen vissza is tükrözik. Sajnos a rovat adta keretek nem nyújtottak lehetőséget egy részletesebb interjúra, pedig szívesen meséltem volna még. Majd legközelebb. :)

    Hobbiról hobbira

Váradi Zoltán: Kerékpárról sokkal szebb a világ…

    Pakson, az Atomix Kft. primerköri karbantartási csoportvezetőjeként dolgozik a születése óta Szedresen élő Váradi Zoltán. Igaz, az utca nem az ő családnevüket viseli, noha a családból többen is - beleértve az ő családját is – ott építkeztek. Az agilis férfiú igen büszke a feleségére, aki óvónő, s „abszolút profi a gyermeknevelésben”. Ebből is következik. hogy remek gyermekeik vannak: Olívia 19, Zoltán pedig 25 esztendős. Mindketten dolgoznak. Az ifjabb Zoltán hobbiját illetően édesapjához csatlakozott, együtt kerekeznek - hihetetlenül nagy távokat – akár naponta 200 kilométert is.  
    Váradi Zoltán nem a többség által ismert kerékpáron járja be az országot, a Tátrát, a Balkánt, de Szedresből elkerékpározott Dubrovnikba, Krakkóba és még számos helyre… hanem az úgynevezett fekvőkerékpáron. A látvány érdekessége, szokatlansága miatt rengetegen megkérdezik, nem kényelmetlen az adott pózban biciklizni?                                                  
- Dehogy! Inkább nagyon kényelmes. Az ember egy jó kiképzésű „kagylófotelben” utazik fél-fekvő helyzetben, a gerincoszlopa kitámasztva, sőt tekerni is könnyebb, mint a nyerges változatot, hiszen az ember egyik lábával nyomja, a másikkal tolja a pedált, amire biztonságosan rákapcsoljuk a cipőt – hangzik és még sokáig folytatódik a meggyőző magyarázat, amihez még hozzáfűzi a döntő érvet jelentő példát:
- Nem mindegy, hogy az ember a fotelból nézi a tévéműsort, vagy az ülőalkalmatosság karfáján.     
    A kezdetekről Zoltán elmondja, hogy még a „fekvős-korszak” előtt naponta kerekezett be szekszárdi munkahelyére és vissza Szedresbe. Hangsúlyozta, az ember számára a szükséges és fontos mozgás okán. Aztán 2000-ben Simontornyán meglátott – és naná, hogy beleszeretett – egy fekvőkerékpárt. Nyomban elhatározta, hogy ilyen – maga a csoda ez az egyszerű szerkezet - neki is lesz. Amúgy ez a gép nem olcsó, ahogyan fenntartása sem, hiszen a minőségi, azaz drága, ám elkopó alkatrészeket folyamatosan cserélni kell. „Meghálálja az ápolást, a gondoskodást, gazdáját nem hagyja az út mellett”, mosolygott a jó-beszélőkéjű fekvőkerékpáros, miközben ő már a Balkánon járt. 
    - Bármennyire elképzelhetetlen, ott nagyon készségesek, segítőkészek az emberek. Örömmel engedik az udvarukon sátorozni a vándort, vizet adnak neki, s megkínálják azzal, amijük éppen van. Amúgy mi kerékpárosok is változunk az idők során. Toleránsabbak, segítőkészebbek, más hozzáállásúakká válunk, váltunk. Különben a fekvőkerékpározás hatással volt az autóvezetésemre is: türelmesebb, nyugodtabb, előzékenyebb lettem, bár agresszív soha nem voltam. – magyarázott Zoltán, majd kibökte a számomra eszmei mondanivalóul is szolgáló mondatokat.
    - A kerékpározás ember- és táj-közeli műfaj, e szerkezeten ülve a tekintetünk nem kerüli el a csodákat, szóval onnan nézve egyszerűen egészen más, szebb a világ. – újabb mosoly, ami már nekem is természetes. Kiderül, hogy ez egy világutazó baráti házaspár teljesítményét élteti. Lassan öt éve vannak úton „csodakerékpárjaikon”, most éppen valahol Mexikóban járnak.
    Ám maradjunk Zoltánnál, akit magamban „főhobbistának” titulálok. Mert a tanulás és a zene szintén életelemei közé tartozik. A szakiskola után a levelezőn elvégezte a szakközépiskolát, majd megszerezte a technikusi, sőt negyven esztendősen pedig felsőfokú programozói végzettséget.
    Zenélésre is „jutott” néhány sor. Az affinitást déd- és nagyapjától, valamint nagybátyáktól örökölte. Tanult hangszere a hegedű (játszott kamarazenekarban is), de a szintetizátor, a dob – meg több más hangszer – is az élete része. Két parti-zenekarban játszik: a budapesti Lagzi Team-ben és a W-ben, azaz helyiben. Talán kitalálja, hogy lehet a bringán muzsikálni?!      
                                     V.H.M.           
 















2014. október 15., szerda

Violin lesson

48 évesen már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy reálisan elfogultság nélkül értékeljem magam.Egy ilyen értékelés eredménye a mai döntésem mely szerint abbahagyom a hegedülést.7 év gyerekkori tanulmány és harminc évnyi kihagyás után kezdtem újra három éve. Lelkes voltam és elhivatott, de ez kevés volt.Napi szinten gyakoroltam, a három év alatt szinte egyetlen nap megszakítás nélkül, de azok közül a hangszerek közül amelyeken játszom ezen vagyok a legtehetségtelenebb. mert hiába a ritmusérzék, és a jó fül, ha mindehhez fáradt, fizikai munkában elkopott kezek, és rossz mozgáskoordináció párosul.Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára, lehet újabb három év után már sokkal jobb, aztán még néhány év után már majdnem jó lettem volna, de olyan igazán jó, amilyen szeretnék lenni valószínűleg soha. Arra is rá kellett jönnöm, hogy soha nem versenyezhetem már a fiatal osztálytársaim szellemi képességeivel, hiszen az én agyam már csak hanyatlik, ahogy telnek az évek. Én mindig is klasszikus zenében gondolkodtam,mert hegedülni én csak ezt szeretem, de erre nem vagyok képes olyan szinten, amivel nem taposom sárba a zeneszerzők művészetét. Belefáradtam, hogy rengeteg munka árán sem érem el azt, hogy bármelyik darabot hiba nélkül eljátsszam, az egész hegedülésem egy labilis, ingatag, stresszes valami maradt, ahol minden sikeres ütem csak a véletlenen múlt. Tehát csinálják ezt azok, akiknek ez nem egy teljesítési kényszer, akiknek egy-egy nehezebb rész kigyakorlása nem ütközik lehetetlenbe, hanem rutinmunka, én meg csinálom azt, amihez kicsit jobban konyítok, amihez a képességeim nem ilyen szűkösek. Köszönöm tanárnőmnek Mártának a sok biztatást, és türelmet, amellyel megpróbálta az én lehetetlen mozgásomat hegedülésnek látszó mozgássá változtatni. Nem rajta múlt. Hatalmas élmény volt a Szekszárdi Kamarazenekarban játszani, köszönöm nekik, hogy megtűrtek, és kedvesen viszonyultak hozzám az első perctől.  A koncertjeiket ezen túl is látogatni fogom, és ez így sokkal veszélytelenebb, mert sosem lehet tudni, hogy mikor ül a nézők között egy Hannibal Lecter. Az hogy újrakezdtem jó dolog volt, mert így le tudom ezúttal most már lelkiismeret furdalás nélkül zárni magamban ezt a történetet, ami harminc éven át egy kérdés volt számomra, hogy vajon mi lett volna, ha akkoriban folytatom. Semmi. Egy középszerű, átlagos hegedűs lennék valahol a legjobb esetben, és borzasztóan unatkoznék, és valószínűleg sosem lettem volna annyira sikeres életem során, mint ahogy a valós életutam folytán. ...és ennek valahol örülök. Holnaptól vége a falnak gyakorlásnak, az állandó gyakorlási kényszernek, hogy készüljek órára, koncertre, vizsgára. Ez a három év egyben volt az én utolsó nagy hegedű leckém.

2014. szeptember 14., vasárnap

Salzburg, Alpok kerékpáros számvetés

Ahogy növekszik a megtett túrák száma, csökken a katarzisként megélt élmények gyakorisága. Ez a fordított arányosság persze nem feltétlenül jelent rosszat, csak tény, hogy bármennyire is szép valami, a sok  szépség megszokható, és természetes dolognak vesszük egy idő után, hogy mi a világ legszebb tájain tekerünk keresztül. Ezzel a gondolattal tértem haza a legutóbbi túráról, ami  mindent összevetve sikeresnek mondható. Persze voltak problémák,de azok mindig vannak és lesznek, amíg képesek vagyunk megoldani őket, addig nem számítanak. Az utóbbi évek inkább Balkán irányú kalandozásai után érdekes volt ismét egy fejlettebb infrastruktúrájú országban kerekezni. Hajlamos vagyok elfelejteni néhány év kihagyás után, hogy egy kerékpárút nem törvényszerűen rossz minőségű, és elhanyagolt, valamint átgondolatlan, mint az nálunk sajnos általánosságban jellemző. Már ahogy közeledtünk Szlovénia irányából Ausztria felé érződött a változás, és ahogy átléptük a határt csodálatos módon kisimult alattunk az aszfalt, és egyre kevesebb autóval kellett találkoznunk, amit cseppet sem bántunk. Hiba volt, hogy nem készültem erre a jól kiépített úthálózatra, egy komolyabb kerékpárút térképpel, mert ez sokszor megkönnyítette volna a navigálásunkat, de még le kell vetkőzzem ezt a magyaros beidegződést, ami arra késztet, hogy ne számoljak a kerékpárutakkal, hiszen azok úgysem járhatóak, és kaotikusak. Ausztriában ha egy  főútra kényszerül a kerékpáros,akkor egész biztosan eltévedt, mindenhova létezik alternatív útvonal, ami többnyire jó minőségű kerékpárutat  jelent, vagy gyér forgalmú közutat. Hihetetlen élményt tud számomra okozni,mikor a gyönyörű tájon gondtalanul tekerhetünk akár 100 km-en át anélkül,hogy autókkal közös úton kéne hajtanunk,és mindezt csodálatos tájakon keresztül, és gyakori kulturált kerékpáros pihenőkkel tarkítva tehetjük. Így valóban veszélytelen, és hatalmas élmény lehet a túra.
 Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a nálunk oly népszerű, és általános hármas (kerékpár, állati erővel vont jármű, mezőgazdasági vontató) tiltást jelző táblát (bicajosok, csak merci táblának hívják) sehol sem láttunk. Valamiért ez nálunk nem divat, mert miért menne a kerékpáros az úton, ha elkerülheti jó minőségű kerékpárúton, és miért menne az autóúton a traktor, ha van alternatív útvonal is? Nálunk az a baj, hogy az alternatív utakról is letiltanak mindenkit, aki nem autó, és ezzel rákényszerítik a bringást a szabályszegésre, mert kérdem én, hogyan menjek fel Tolna megyéből Budapestre, ha a 6-os. 51-es és M6-os utak mindegyikén tiltott számomra a közlekedés? Ugye nem gondolják komolyan az illetékesek (akik minden bizonnyal a TESCO bejáratáig sem hajlandóak 10 m-nél többet gyalogolni), hogy a 150 km-es távolságot plusz 100 km-es kerülővel fogom megtenni. Ilyen tekintetben sokkal jobban szeretem a Balkánt. Ott mindenki mehet az úton és kész. Nincs kerékpárút, de mehetsz  az összes úton. Nálunk a kettő közti átmenet van jelenleg. Még nincs mindenhova vezető kerékpárutunk, de már annyi az autónk, hogy mindenhonnan kitiltanak bennünket.  Tudom,hogy ez csak egy szűk csoport problémája, de úgy gondolom egy ország attól lesz élhető, hogy bármilyen csoporthoz tartozol nem érzed magad kirekesztettnek máshonnét. Ennyit a kerékpárutakról.

Az Alpokról. A hegyek számunkra síksági népek számára mindig magát a csodát jelentik. Az otthoni tervezés romantikus ábrándozása persze jótékonyan feledtetik velünk azt az egyszerű tényt, hogy a hegyeknek magasságuk van, és a napi szintkülönbségek hatalmas energiákat igényelnek, de mikor ott vagyunk valahogy ez is természetessé válik, és nem háborgunk egy idő után, hiszen teljesen felesleges a hegy mászásának gyötrelméért. Az alpesi legelők látványa, ahogy a felhők között járva a völgyeket beragyogja a Nap, egy életre beleégett az emlékezetembe. Mint ahogy nem lehet felejteni a valószerűtlenül kék tavakat, a rohanó patakokat, és folyókat, a mamutfenyők illatát, a muskátlis ablakos rendezett gazdaságokat. Ausztria maga az élmény, a komplex megoldásaival, igényességével, és lakóinak kedvességével.

Az osztrákokról.  Az idő itt is telik, és az újabb generációkra már rányomja bélyegét a globalizáció, így az emlékeimben élő osztrák higgadt emberekkel ellentétben néha csalódnom kellett az itt élőkben, de szerencsére ezek a negatív élmények még csak nagyon is elenyésző számban fordultak elő, és nem ez volt közel sem az általános.Megfigyeltük, hogy ahogy haladtunk Bécs irányába a közlekedés, és az emberek viselkedése is úgy lett egyre agresszívabb. Számomra ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy  a mai civilizált világ nagyvárosokba tömörült embereinek minden gondját a természettől való elszakadásuk okozza. A karrier, és pénz hajszolása, az élhetetlen zsúfolt lakóhelyek az állandó zaj, és tömeg visszahat az emberek idegrendszerére, és így lesznek a mosolygós alpesi farmerekből, fővárosi stresszes, frusztrált zombik, tisztára, mintha Pesten élnének. Példátlan eddigi történetünkben, hogy Ausztriában autóból ránk kiabáljanak, de úgy tűnik Bécs környékén most már ezzel is számolni kell.
Salzburgról. Még életemben nem láttam olyan várost, ami minden részletében ennyire rendben volt. A végén már direkt kerestem a hibát, valamit, egy darab leesett vakolatot, bármit, de nem. A város minden részletében olyan, mintha csak tegnap épült volna. Külön tetszik, hogy jól megfér a múlt a jelennel mindenhol, és igazán kellemes itt az utcákon sétálgatni, vagy a folyó partján végig bicajozni. Egyetlen termékkel operálnak, ez maga Mozart. ...és el is adják számtalan formában.    A város nem olcsó, számunkra lapos pénztárcájú magyar bicajosok számára meg végképp nem az. Sok szuvenírt láttam teljesen irreális árúnak, sokat giccsnek, ez nem is okozott gondot, mert semmi pénzért nem vettem volna meg. Voltak viszont nagyon szép tárgyak amelyekért szívesen adtam volna pénzt, de nem annyit amennyi az árcédulán szerepelt. Persze  ez nem a város hibája, nekem kellett volna anyagilag jobban eleresztve érkezni. :)  
Időjárásról. Ez a nyár nem igazán volt alkalmas kerékpártúrázásra.különösen nem egy hegyi túrához. Ennek ellenére viszonylag szerencsésen megúsztuk és csak néha áztunk meg, akkor sem nagyon.
Elgondolkodtam azon, hogy ha itt kéne élnem, képes lennék-e megszokni ezt az állandó párát, a ködbe fúlt reggeleket, a késői napkeltét, és korai napnyugtát, a hosszú telet. Talán igen, hiszen nem minden nyár  ilyen, és a másik oldalon túl sok minden van ami kárpótol az említett "hátrányokért", mint pl. a hegyi levegő, a táj szépsége, az ország kiszámíthatósága stb.

Rólunk. Még mindig nagyon hülyék tudunk néha lenni. A fáradtság, a félreértések, a felmerülő problémák okozta feszültség miatt sokszor elszakad nálunk a cérna. Ez persze nem biztos, hogy teljes mértékben kiküszöbölhető, mert a fiammal nagyon is hasonló természetünk, és robbanékonyságunk többet nyom a latban, mint a túra körülményei. De valahogy már ezt is tudjuk kezelni, és többnyire egyikünk higgadtabb marad egy adott szituációban és valahogy átevickélünk a nehézségeken. Mindettől függetlenül, keresve sem találhatnék jobb túratársat a fiamnál, akinek széles ismeretei, kiváló nyelvtudása, és remek navigációs érzéke sok problémát képes megoldani, és különben is ennyire intenzíven együtt lenni egy apának a fiával az mindenképpen egy kapcsolatépítő dolog. Sok mindent megbeszélünk a hosszú út alatt,amire a hétköznapokban nincs idő, vagy csak egyszerűen nem alakul ki az a hangulat, amelyben megnyílnánk egymás irányába. Ezt tartom ezeknek a túráknak a legkomolyabb erényének,mindamellett, hogy életre szóló emlékeket gyártunk ezekben a napokban.
Titokban azt remélem egyszer majd ő is elhozza ezekre a tájakra a saját fiát, és ugyanígy bejárják együtt kerékpárral ezeket az utakat, és városokat, és közben sokat beszélgetnek,életről, halálról, magukról, és másokról. Talán mesél neki az elődökről, akik addigra lehet már csak benne élnek tovább.

A kerékpárokról: Számomra továbbra sem kérdés, rekumbens a hosszútávú túrák megoldása. :)



2014. augusztus 12., kedd

Szedrestől az Alpokon át Mozart házáig.

Végre ismét lehetőség nyílt egy régi álmom valóra váltására. Az Alpok már régóta hívogatott, és most, hogy már láttam, beszívtam illatát, mentem a felhői között, és rám mosolyogtak az ott élők, tudom, hogy ezt valóban kár lett volna kihagyni. Az eddigiek közül ez volt a legtöbb problémával járó kirándulásom. Küzdöttünk a heggyel, az elemekkel, a műszaki hibákkal, a navigálással, de mind ez így utólag nem számít. Egy kicsit ahhoz hasonlatos ez, mint amiről nők számolnak be a szülés kapcsán. Mikor tervezed minden romantikus, aztán vannak olyan részei amikor a pokolba kívánod az egészet, aztán az idő elfújja a fájdalmas emlékeket, és már újra belevágnál. Rendhagyó volt ez a túra abból a szempontból is, hogy még soha ilyen keveset nem bicikliztem a felkészülés során. A futás elviszi az időmet, és az energialeadási szükségletem, így mikor elindultunk mindössze bő ötszáz kilométer volt csak a lábamban. Szerencsére a szívem és tüdőm edzésben volt a futás miatt, abban pedig bíztam, hogy a lábaim nem felejtik el az eddigi majdnem Föld kerületnyi tekerést jelentő kilométereket. Sajnos az idő kicsit szűkre szabott volt, az én zenélésem, és fiam szabadságkerete miatt, de bíztunk abban, hogy képesek leszünk 8 nap alatt végig menni ezen a csaknem 1500 km-es távon. Ha több időnk van, akkor sem mentünk volna naponta sokkal kevesebbet, csak a túra útvonalát hosszabbítottuk volna meg. Mi ilyenek vagyunk. A napi 60 km-es nézelődős túrák egyszerűen nem passzolnak a vérmérsékletünkhöz. Szeretünk haladni, és akkor vagyunk boldogok, ha délelőtt már meg van a száz kilométer. De következzék a túra leírása napról-napra, ahogy már megszokhattátok. :)

1.nap Szedres -Nagyatád.

Felszerelésünk már alig  hasonlít a tíz évvel ezelőttihez. Időközben sok mindenről kiderült, hogy nem alkalmas hosszútávra, vagy csak egyszerűen leamortizálódott. Eredetileg nem akartam utánfutót húzni, de egyszerűen nem találtunk jó módot arra, hogy a ruháinkat tartalmazó Ortlieb zsákot biztonságosan felszereljük a bringákra. Amikor mindent felraktam a bicajomra, egyrészt olyan terjedelmű lett, mint egy csillagromboló, másrészt a bicaj olyan mértékben vált labilissá, hogy életveszélyesnek tartottam így elindulni vele a hegyi utakra, ahol tudom, hogy néha 50 felett fogok gurulni. Így az utolsó este mégis az utánfutó mellett döntöttem nehéz szívvel, mert  elég komoly többletenergia szükséges a mozgatásához. Végül is este nyolcra minden összeállt. Mint kiderült, az utánfutó súlya: 31,6 kg, reku csomagokkal:23,1 kg, összesen 54,7 + 90 kg-os zsenge testem. Teljes utazó tömeg 144,7 kg. Innen szép nyerni. :)

Ezen a napon, még nem szándékoztunk elhagyni az országot. Nem is indulunk túl korán, hiszen nem túl nehéz a terep, és 160 km-re nem kell nyolc óránál sokkal több. 7:50-kor indulunk, nagyon szép a reggel. Ez egy nagyon csapadékos nyár, és nagyon tartok attól, hogy mindennap megázunk, de a mai az nem ez a nap. Délutánra már 36 fok van, és alig győzzük utántölteni a vizes palackjainkat. Ezúttal kerülünk egy kicsit, mert nem akarunk a tilosban bicajozni, de ennek van egy rossz oldala is, Kaposvár előtt egy 13 %-os emelkedőbe futunk, ez azért már sok egy kicsit ekkora pakkal. Szégyen a tolás, de nem olyan fárasztó. :)
A nagyatádi Castrum termálkempingben verünk sátrat. A kemping színvonalas, nem véletlen a sok kitüntetés a bejáratnál. Pedáns tisztaság, a recepciós rugalmas, barátságos, közvetlen átjárás van a strandra, ami még nyitva van, és mi boldogan vetjük magunkat a nap végén a termálmedencébe, ha csak néhány percre is, hiszen még vacsorát is kell készíteni, meg indul a minden esti rutin, sátor állítás, matrac fújás stb.
Napi adatok:
Megtett táv: 164 km (tervezett: 154km)
Mozgás idő: 08:48
Állásidő: 02:35
Mozgás átlag: 18,6  km/h
Teljes átlag: 14,4 km/h
1.nap útvonala

2.nap Nagyatád - Maribor.

Reggel ötkor mennydörgésre ébredünk, majd kisvártatva elered az eső, szerencsére minket csak érintőlegesen kap el, de azért esik rendesen. A cuccokat villámgyorsan berántjuk a közeli étkező pavilon alá, és a sátrat is itt hajtjuk össze. Ezzel elkezdődik a küzdelmünk a vízzel. Mert  a dolgok mindig vizesek lesznek, és soha nincs idő és mód a szárításukra, így a legkülönbözőbb trükkökhöz kell folyamodnunk. például a törölközőket az utánfutón lebegtetjük napközben, ha süt a nap, hogy legalább estére használhatóak legyenek újra. Hét órára eláll az eső, az ég semmi jót nem ígér, de azért mi elindulunk, az esélytelenek nyugalmával. A besztercei határátkelőig közel húsz km van hátra. A határon kedves magyar hölgy, gyorsan végzünk az ellenőrzéssel, túloldalon hasonlóan kedves horvát női határőr, addig nem enged át minket míg le nem fényképezi az UFO bicajainkat. A terep simának mondható, a Dráva völgyében haladunk, ez a fő irány jó ideig. A folyó völgy nagyon szép, engem a Bosna völgyére emlékeztet.


A boltban kunával kéne fizetni, de ezzel nem igazán számoltam, a boltos pedig az euróval nem tud mit kezdeni, szerencsére a Erste kártya itt is pont arra való, mint odahaza. Innentől nem is bajlódom sokat készpénzzel, a boltokban mindenhol kártyával fizetek. Kora délután elhagyjuk Horvátországot és Szlovéniában tekerünk tovább.

Érdekes látni, ahogy a határt átlépve azonnal minden színvonalasabb lesz. Láthatóan igényesebbek a települések, biztosan Ausztria közelsége is közrejátszik, de lehet egyszerűen csak jobban áll az ország. Közeledünk Mariborhoz. Szemben velünk komoly felhők kezdenek gyülekezni, és a hegyekben láthatóan szakad az eső. Gyors fénykép a táblánál...


...és már megyünk is tovább.
A városban kicsit eltévedünk, mert a nyomtatott google térkép részletünkön kevés az információ, de szerencsére egy szlovén házaspár útbaigazít bennünket angolul, és innentől már csak néhány perc szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk a Kekec kempinget, közben elvonul a vihar is, és a vacsorát már ismét napsütésben főzzük.

Napi adatok:
Megtett táv: 173 km (tervezett: 163 km)
Mozgás idő: 09:00
Állásidő: 03:36
Mozgás átlag: 19,1  km/h
Teljes átlag: 13,7 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága: 311 m.
2.nap útvonala



3. nap Maribor - Villach (Ossiacher See)

Ezen a napon a tervek szerint Spittal am der Drau-ig kellett volna eljutni, ami 204 km-t jelentett volna.
Mostanra kiderült hogy ezekkel a súlyokkal nem vagyunk képesek egy nap alatt ennyit menni, ezért az esti megérkezést oda terveztük, ahol kempinget találunk, és még elég világos lesz az esti teendők befejezéséhez.
Kezdődnek a hegyek, reggel hatalmas a pára, mindenen folyik a víz, és mindenhol ezek a ronda, barna meztelen csigák. Korán indulunk, mert ekkor még az gondoljuk, hogy sokat fogunk menni. Nem sokkal indulás után az utánfutóm sárvédője lelazul, és csiszolja a gumit. Megállunk, és gyorsan visszaállítom a normál állapotot. Kezdjük megutálni a minden kis falu templomához felmászó kerékpárutat, nagyon fárasztó ez a hullámzás.
Éppen egy hídon megyünk át, amikor egy fémes csattanás után az utánfutóm elszabadul, és a földön vonszolódik utánam. Eltört a vonószeg. Ez szép, honnan szerzek a semmi közepén négy milliméter átmérőjű köracélt, ami legalább húsz centi hosszú? Teljesen elkeseredem, kellett nekem hozni ezt a hülye futót.  Megáll mellettünk egy cseh bicajos szintén jól felmálházva. Nagyon segítőkész, közös nyelv hiányában activityzünk, műszaki megoldásokat vonultatunk fel, és átgondoljuk őket. Anyagot keresünk, először a tartalék szerszámaink eszközeink között, biztos ami biztos átvizsgáljuk a hidat is, hátha le tudunk valami használhatót bontani róla.Végül is úgy döntünk, hogy a megmaradt csapszeget felülről toljuk a vonófejbe, az alsó részéhez pedig az egyik sátorcölöpből hajlítunk egy csapot. Úgy tűnik ez működik, legalább is egyelőre.

Cseh barátunk is elégedett a megoldással azt mondja "fahren", és lapos flaskából kínál minket. Van amikor visszalehet utasítani a piát, ez nem az a helyzet. Mindketten belekortyolunk az italba, aminek íze a láváéhoz hasonlít, azt hiszem most ittam pálinkát életemben harmadszor. Utálom. Elbúcsúzunk a cseh kollégától, aki segített nekünk, pedig egyszerűen elgurulhatott volna mellettünk, mint ahogy azt többen is megtették, és tovább hajtunk, most már egy állandó félelem kíséretében, hogy vajon meddig bírja a hevenyészett vonószegünk. Nemsokára kiderül, hogy a megoldás nem elég tartós, az általunk kovácsolt csap gyenge, a rázkódástól nyúlik, és előbb-utóbb vissza kell kalapálni újra, ezt meg is tesszük.Egyik város szélén egy építkezés mellett hajtunk el, ahol vasbetont szerelnek, itt lejmolok drótot, az osztrák vasbetonszerelő sráctól, aki készségesen segít, megnézi, megérti a problémát, és másodikra, már megfelelő drótot hozza, átdugja a vonófejen, összetekeri, és ez a megoldás a következő csaknem 1000 km-re megoldja a problémát. Közben a táj mesés.


Van ennek a túrának egy előre nem is tervezett hozománya, ami mindenképpen csak emeli az értékét. A tervezett nyomvonal mellett csodaszép tavak helyezkednek el, most érjük el az elsőt a Wörther See-t avagy a Wörthi tavat.

A terep, a távolság, és a műszaki gondok miatti idegeskedés sok energiámba kerül, Villachba érve már nagyon kimerült vagyok. Második tavunk az Ossiacher See melletti kempingben szállunk meg, ami hatalmas, zajos, nem a legtisztább, ellenben a túra legdrágább kempingje (27€). Lemegyek a tóhoz, és úszom egyet, de hamar kijövök, mert a víz baromi hideg, és kint sincs már meleg. A túlparton egy rock banda játszik, nagyon jól szólnak, előttük néhány elszánt rajongó táncol. Ismerős feeling. Vacsora közben szemerkél az eső, ami éjszakára felerősödik. A hegyek sokszorosan verik vissza a mennydörgés hangját, de hajnalra eljárja a bolondját, és eláll az eső. Az, hogy minden tiszta víz reggelre, már nem újság, és ehhez itt még eső sem kell. ....és megint ezek a rohadt csigák. :)

Napi adatok:
Megtett táv: 176 km (tervezett: 204 km)
Mozgás idő: 09:34
Állásidő: 03:22
Mozgás átlag: 17,8  km/h
Teljes átlag: 13,2 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága: 524 m.
3.nap útvonala




4. nap Osiacher See- Grafenhof Dorf illetve annak környéke

A túra legnehezebb napja,  fizikailag, és hangulatilag ezen a napon értük el a mélypontot, terepviszonyok szerint pedig a legmagasabb pontját az útnak. Egész éjjel esett, és valahogy ez már elveszi a kedvünket reggel, csak nagy nehezen készülünk el. Gyorsan megtaláljuk a kivezető utat, és mostanra már teljesen egyértelmű lesz, hogy ezekkel a csomagokkal nem vágunk neki a Grossglockner megmászásának, egyébként is a meteorológia hózáporokat, és hat fokot jósol, ami már önmagában is elég problémát jelenthetne.

Megcélozzuk tehát az alternatív elkerülő utunk egyik sarokpontját, Mallnitz nevű települést, ahol óránként visz át a vonat a hegy északi oldalára, megspórolva ezzel nekünk egy másfél kilométeres szintemelkedést. Kicsit szomorúan, de a jövőre nézve bizakodóan integetünk a Grossglockner felé mutató táblának, mert visszajövünk még, más körülmények között és egyszer meghódítjuk majd ezt a csúcsot is. De nem ma. Közben kisüt a nap, és már csak néhány kilométer az alagút szájánál lévő vasútállomás, na de milyen kilométer ez! Az utolsó nyolc kilométer eszeveszett emelkedésbe kezd, ami nemsokára lekényszerít bennünket az ülésekből, képtelenek vagyunk tekerni a pedálokat, annyira meredek az út. Úgy érzem az utánfutó súlyát, mintha valaki kötéllel húzna visszafelé. Toljuk. Lassan mennek a kilométerek, egyszer enyhül az emelkedés, ott ismét felszállunk, de nemsokkal később már megint tolni kell. Egyszer mindennek vége lesz, és egy emelkedő sem tarthat a végtelenbe, közel két óra múlva elérjük a hegytetőt, ami a túra legmagasabb pontja is egyben, 1198 m, és begurulunk az állomásra. Itt kicsit értetlenkedünk a menetrenddel,és a jegyautomatával, de végül is kezünkben a jeggyel várjuk a vonatot. Én közben felhívom az otthoniakat, hogy kihasználjam a passzív várakozás perceit, és hogy megtegyem a szokásos  napi életjel szolgáltatást.




Befut a vonat, mi lekötözzük a bringákat,majd néhány perc múlva már át is érünk a túloldalra, ahol szakad az eső. Vízhatlanba bújva zúgunk le a lejtőn, ami a másik oldali emelkedőnek negatív tükörképe. Mivel esik, nem is merjük nekiengedni a bicajokat amennyire szeretnénk, mert veszélyesen csúszhat a kanyarokban, és most egy sérülés egyáltalán nem hiányzik. Ezért óvatosan 40 km/h alatt tartjuk a sebességet, robogunk az ismeretlenbe. Mivel ma nem a tervezett helyről indultunk, így egyértelmű, hogy nem érjük el Salzburgot, a késői indulás, és a hegyre felgyalogolás pedig szintén túl sok időt vett el ma tőlünk. Így azt találjuk ki, hogy este 7-8 közötti időtartamig hajtunk, és az első kempingnél megállunk. Érdekes módon valahogy egyáltalán nem zavar, hogy esik az eső. A vízhatlan ruhánk alatt melegen vagyunk öltözve, kezünkön kesztyű van, és a mozgás okozta hőtermelés kellemesen egyensúlyban van a kinti hideggel.

 Egy hídnál megpillantjuk a Salzach-ot, ami egészen Salzburgig fog minket elvezetni.


Közben annyira ügyesek vagyunk, hogy elfelejtünk navigálni is, és behajtunk a Schönberg alagútba, ahol kerékpárral semmi keresnivalónk nincsen, de már késő visszafordulni, és valószínűleg veszélyesebb is, mint továbbhajtani, így megyünk teljes sebességgel, hogy mielőbb kiérjünk, ami azért nem olyan gyors így sem, mert az alagút teljes hossza 2988 m. Jártunk eddig is alagutakban, de azok direkt kerékpárosok számára készült, automata világításkapcsolással felszerelt utak voltak, és ez nagy élmény volt nekünk, de ez itt a forgalomban, ahogy húznak el mellettünk az autók, és a kamionok, inkább rémálomnak tűnt. Mindenesetre megkönnyebbülök, mikor ismét meglátom a kinti fényt, vagy inkább már szürkületet, mert erősen esteledik, és nekünk még mindig nincs szállásunk. Persze ha nem megyünk be az alagútba, akkor éppen a kemping előtt vitt volna el az utunk, így nem is tudtunk az ottlétéről.  Az alagút után a fiam lát egy kemping piktogramot egy táblán, de fogalmunk sincs merre menjünk, hogy meg is találjuk a tábort. Az úttól nem messze egy férfi futtatja futószáron a lovát, tőle érdeklődünk, és ő tökéletes angolsággal útba is igazít minket. Ez alapján perceken belül meg is találjuk a kempinget, ami inkább síelőkre van berendezkedve. Mosó- szárító gépekkel, sícipőtároló szobával stb. Felütjük a sátrat, és máris elkezd esni az eső. Szerencsére egy telepített lakókocsi mellett vagyunk aminek eresze, és kis előtere elég menedéket nyújtja a vacsorához, és a cuccaink lepakolásához. minden vizes holminkat kicentrifugázom, és a mosókonyhában lévő fregolikon meg is szárítok az éjszaka folyamán, sőt még a telefonom is sikerül feltöltenem. Fárasztó nap végén vagyunk, hamar elalszunk a sátorlapon doboló eső hangjaira.

Napi adatok:
Megtett táv: 123 km (tervezett: 149 km)
Mozgás idő: 07:36
Állásidő: 05:29
Mozgás átlag: 16,1 km/h
Teljes átlag: 9,4 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága: 630 m.
4.nap útvonala

5.nap Grafenhof Dorf - Salzburg

Végre egy könnyű nap áll előttünk, igaz az eredeti tervek szerint már tegnap este Salzburgban kellett volna lennünk, de most ez nem tűnik nagy problémának, hiszen a város mindössze 60 km a kempingtől, úgy tervezzük délre ott leszünk a salzburgi kempingben, és délután csak várost nézünk.


7:50-re sikerül összecihelődnünk, jó idő ígérkezik, felhőtlen az ég, már ami látszik belőle, a rengeteg párától, ami itt minden reggel jelen van a hegyek között. Tényleg elérjük délre a kempinget, ami egyszerű, bicajos-barát és olcsó. Mellettünk egy magyar srác sátrazik,és mikor hallja, hogy magyarul beszélünk oda jön hozzánk. Ő már harmadszor van itt, meséli, hogy Salzburgra és környékére nem elég egy nap, és legutóbb itt hagyta a bringáját a vasútállomáson. Aztán öt hónap múlva kijött, és ugyanott ugyanolyan állapotban találta, ahogy hagyta. Ez Ausztria. Valamint felvilágosított minket, hogy figyeljünk, mert mindenhova vezet kerékpár út. Ha az autók között megyünk, akkor minden bizonnyal eltévedtünk. Erre az időre már mi is rájöttünk erre az alapigazságra, és soha többé nem vágok neki Ausztriának kerékpáros térkép nélkül. Lemálházott bicajainkkal beszáguldunk a városba, és a Mozart platz-on lezárjuk őket.



Először a Mozart házat nézzük meg.   Nagyon tetszik. Igényes, szemléletes, nagyszerű a kis audiokészülék is, ami angolul kalauzol minket szobáról-szobára. A fejenként 10 €-s belépőt azért kicsit soknak tartom, de a túra egyik fő célja számomra ez a ház volt, ezért nem fog visszatartani. A házban lévő ajándékboltban viszont semmit nem találok, ami számomra megérné az árát. Rengeteg a bóvli, az értékesebb dolgok, pedig csillagászati árral bírnak.Sebaj, a városban ezernyi bolt, és sátor kínálja portékáját. Úgy tűnik minden Mozartról szól, mégis valamit nagyon hiányolok. Nincs zene az utcán, olyan rendes, igazi. Azt hittem itt minden utcasarkon hegedülnek majd, de nem. Ez egy kicsit csalódás nekem. Eladni Mozartot zene nélkül? Megnézzük még a dómot, csodaszép, és nem kérnek belépőt sem. Úgy általában gyönyörű ez a város. Igényes rendezett,és szépen őrzi a múltat. Kár, hogy ez a rengeteg turista mindenütt ott zajong, jobb szeretném látni enélkül, de hát én is egy turista vagyok.


Fotóztatjuk magunkat a Mozart szobornál is.
Kötelező mutatványok.
A várba már nem megyünk fel, mert húzós a belépő, és egyébként is már kezdünk fáradni. meleg van, de most ez nagyon jó, hiszen egész nap sétálunk, fotózunk,videózunk. Az dóm felé sétálva a téren egy szobornak öltözött figura osztogat képeslapokat.
Felderítjük még a holnapi indulás során követendő utat, aztán visszatekerünk a kempingbe. Pihenünk vacsit főzünk,és készülünk a hazaútra, hiszen innentől már minden tekerés közelebb visz az otthonunkhoz.

Napi adatok:
Megtett táv: 62,2 km+18 km városnézés
Mozgás idő: 03:11
Állásidő: 1:13
Mozgás átlag: 19,4 km/h
Teljes átlag: 14 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága: 432 m
5.nap útvonala

6. nap Salzburg -Au See

Annak ellenére, hogy tegnap nagyon egyszerűnek tűnt megtalálni a városból kivezető kerékpárút elejét reggel elég sokat bénázunk mire egyértelműen jó irányba kezdünk haladni. Ezután viszont hosszú nyugodt autómentes kerékpárúton visz az út, tényleg nem kell mást csak élvezni az utazást. Nagyjából az A1-es autópályával párhuzamosan megyünk, nem sokára elérjük a Mondsee-t, ennek a partján kerekezve, egy alagúton is átmegyünk, ami a tóra nyíló nyílásokkal van megszakítva, hogy a bicajos még jobban örüljön. Egy még nagyobb tó következik az Attersee ennek bal partján megyünk teljes hosszában.













Nagyon szép a tó a környező hegyekkel, a parton épített nyaralókból néhol közvetlen lépcső vezet a vízbe, ami azért nem olyan meleg mint a Balatonunk, ellenben kristály tiszta, a köves aljzatnak köszönhetően.


A tavat elhagyva, valahogy sikerül elveszítenünk az eddigi nyugodt kerékpárutunk nyomvonalát, és Welsig mindenféle úton, megyünk többször eltévedve, és néha már nagyon elkeseredve, az egyes számú főúton is haladunk, pedig ez nem igazán biztonságos, talán még tilos is, igaz ezt tábla sehol nem tiltja.Welsnél megtaláljuk a Dunau radweg-et és kisimulunk, hiszen ez a mi utunk, és a Duna a mi folyónk, ami biztosan hazavisz.
Az eredeti tervek szerint a Linz melletti Pichlinger See partján lévő kempingben lett volna a ma éjszakai szállás, de valahogy ezt a tavat sehogy sem sikerül megközelíteni. Néha a térkép ami otthon annyira egyszerű és logikus, a helyszínen teljesen más, elveszíted az irányérzéked, és olyan utakra tévedsz, ami még jobban összezavar. Így ahogy most utólag nézem a nyomvonalunkat, látom, hogy hol tévedtünk el, és olyan egyszerű lett volna néha csak néhány száz méterrel más irányba menni, de ez este már nem ilyen egyszerű. A sokadik nap, 150 feletti kilométereinél, már nagyon ingerült vagy, és néha gondolkozni sem tudsz. Ezért inkább hajtasz tovább előre, és keresel más megoldást. Mi is ezt tettük, de az eltévedés is a kaland része, így nem sokkal ezután már találtunk is egy kempinget nem messze a Radwegtől az Ausee partján. Először úgy tűnt nem is kell fizetnünk, aztán előkerült egy emberke, aki beszedett tőlünk 10€-t. Mondjuk sokáig nem tartott a szolgáltatások felsorolása,mert volt zuhany és WC. De ez nekünk éppen elég, és a vadkempingnél jóval több. Mellettünk két család, egy olasz, és egy angol táborozik. A gyerekeknek ez hatalmas kaland lehet, sátorban kint a szabad ég alatt... Anyunak és apunak már nem biztos hogy ugyanilyen nagy élmény egész nap aggódni a kis bicajos porontyokon. :)

Napi adatok:
Megtett táv: 184 km
Mozgás idő: 09:30
Állásidő: 03:05
Mozgás átlag: 19,3 km/h
Teljes átlag: 14,7 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága: 255 m
6.nap útvonala

7.nap Ausee - Zwentendorf

Reggel gyönyörű felhőtlen idő, nincs más dolgunk mint visszatérni a Duna menti kerékpárútra, és azon maradni egész nap.De támad egy jobb ötletünk, aminek következtében beszorulunk a Duna és az Enns közé, ami egy órányi tekeréssel rövidít meg bennünket erre a napra. Valahogy visszavergődünk a jó kis utunkra, és próbáljuk elfelejteni,, hogy már mennyivel előrébb tarthatnánk,ha nem térünk le a járt útról. Melkig csak utazunk, és csodáljuk a Duna völgyét.10 éve már jártunk ezen az úton, így nem sok újdonság van, de ezt a tájat nem lehet megunni, én személy szerint szívesen járnék erre minden nyáron. Melknél megállok, hogy készítsek egy fényképet az apátságról...
... és amikor elindulok a hátsó váltó iszonyú hangot hallat, majd az egész hajtás megszorul. Két küllő kitört, és a váltó beszorult a kerékbe. Valahogy kiszabadítom a váltót, innentől csak az első váltóval válthatok, és a felniben lévő nyolcas miatt a hátsó féket is ki kell kötnöm. Ez csodás! Két sebesség és egy fék, és kb. még 400 km van hazáig. Bármennyire is fogadkozom, hogy nem váltok, a negyvenezer km-nyi rekuzás során annyira belém idegződött a váltó használat, hogy nem is gondolok rá, és az első komolyabb emelkedőnél már nyomom is le a váltó gombot. Újabb reccsenés az eredmény, és újabb két küllő az áldozat. Felniben most már csúnya a nyolcas. Tudom még egy ilyen húzás és vége a túrának. Több küllőt nem veszíthetek. Azért az otthoniakat felkészítem, hogy elképzelhető, hogy menteni kell minket, de titokban azért bízom abban, hogy legalább az országhatáron belülre eljutok a sérült bicajjal. Vaktában szervizt keresni péntek délután, és kifizetni a súlyos eurókat semmi kedvem nem volt. A táj persze nem teljesen lapos, duzzasztógátak, erőműveket kerülő töltések emelkedőin, néha alig tudom áthajtani a fixivé alakult reku áttételét. A térdem estére már alaposan kikészül, a fekvőnél a helyes áttételválasztás sokkal fontosabb, mint a hagyományos bringákon, hiszen itt a térdre sokkal nagyobb erők hatnak egy alacsony fokozatban, mert nem tudjuk a testsúlyunkat kihasználni. Már Zwentendorf mellett vagyunk, a bezárt atomerőmű mellett tekerünk, amikor ismét megszorul a hajtás, de most csak elakad,és nem sérti meg a kereket.

 Megállunk, hajlítgatok a váltón, ennek már úgyis mindegy, ha nem tudok váltani, legalább ne okozzon több problémát. Most látom csak, hogy a vázhoz tartozó felfogatófül is elhajlott, azt pedig út szélén nem tudom visszahajlítani. Mindegy megyünk tovább bízva a szerencsénkben. Csak néhány km-t megyünk és találunk egy kempinget, mivel már erősen nyolc felé jár az idő, senki nincs a recepción, de ezen egy pillanatig sem aggódunk. Ha reggel kérik a pénzt kifizetjük, ha még reggel sem lesz senki, akkor így jártak. Mi biztosan továbbállunk már korán,mert a holnapi szakasz hosszú lesz.

Napi adatok:
Megtett táv: 187 km
Mozgás idő: 09:38
Állásidő: 02:06
Mozgás átlag: 19,4 km/h
Teljes átlag: 14,6 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága:191 m
7.nap útvonala

8.nap Zwentendorf - Győr

Tényleg sikerül korán indulni, 6:50-kor már kifelé tekerünk, a szomszédjaink, még csak most ébredeznek.
Senki illetékes nem került elő, így a kempingezés ezúttal ingyenesre sikerült. Annyi baj legyen. A mai terv Pannonhalma elérése lenne, de a már reggel fájó térdeim miatt érzem erre nem sok esély van. Röhejes, hogy a hegyi terep meg sem kottyant, most meg a Duna mellett megrokkanok. 10 óra körül már Bécs határában járunk, ezúttal nagyon óvatosan navigálunk, mert tíz éve sikerült eltévednünk a belvárosban, és majdnem egyszerűbb volt letelepednünk, mint megtalálni a kivezető utat. Most minden zökkenő nélkül, mint kés a vajon, úgy hatolunk át a városon, illetve inkább a Prateren át a város mellett, és nem sokkal később már a városszéli nudistatelep mellett hajtunk kilométereken át, és csodáljuk Isten alkotásait, amit hatvan év munkájával nagyon sokféle irányba lehet elvinni, és itt mindenből van egy példány. A hídon a bicajos is ilyen.
 Annyira belefeledkezünk a ráborzadásainkra, hogy elvétjük az utat, és 2 km-t vissza kell tekerjünk a hídtól a hainburgi leágazásig. Ami ez után következik, az az osztrák kerékpárutak szégyene. Közel 20 km-en át gyalázatos minőségű úton megyünk, ráadásul egy helyütt megszűnik a kerékpárút, és ráterelik a gépjárműforgalmat. Mindenki ideges joggal. De ez sem tart örökké, elérjük Hainburgot. 100 km körül járunk, de a térdeim már nagyon fájnak,mondom is a fiamnak, hogy maximum 50 km-t tudok még tekerni. De ez túl szép lenne, a határátkeléshez el kell tekernünk Szlovákiába, hogy Rajkánál be tudjunk lépni. Úgyhogy nem is akartunk erre jönni, mégis megnéztük viszonylag közelről a pozsonyi várat,

 és a híres Duna hídjukat. 

Nagy nehezen megtaláltuk a Rajka felé vezető utat, amiről semmi információ nincs kitáblázva, mintha Magyarország nem is létezne, és ez meggyőződésem, hogy szándékos.Először egy szlovák fiú, majd egy magyar segít nekünk, aki a lányával tart hazafelé Halásziba. Egyre keservesebb tekerni a megerőltetett lábaimmal. Átlépjük a határt és végigmegyünk gyermekkorom nyári helyszínein. Dunakiliti, Lipót, Hédervár, Ásványráró mind megannyi kellemes emlék. Meglepően jó minőségű kerékpárútra keveredünk Ásványráró előtt, ami egészen Győrig visz. A kerékpárút mellett rögtön szembejön egy kemping. Kicsi csendes meglepően jól felszerelt, és mindössze 3600 Ft egy éjszakára kettőnknek. A szomszédos étteremből hozok pizzákat, ez lesz a mai vacsora.Élvezzük a magyar estét, és a klímát, jól esik, hogy később sötétedik, és nincs olyan hideg, mint a hegyekben.

Napi adatok:
Megtett táv: 203 km
Mozgás idő: 11:02
Állásidő: 02:22
Mozgás átlag: 18,4 km/h
Teljes átlag: 15,2 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága: 117 m
8.nap útvonala


9. utolsó nap Győr-Szedres

Reggel éppen kezdek örülni, hogy végre szárazon tudjuk elcsomagolni a sátrunkat, ami eddig még sosem sikerült, amikor leszakad az ég. Egy órát várunk, mire annyira csillapodik, hogy összehajthatjuk a sátrat.



Mivel teljesen reménytelen a jobb időre várni, így ismét vízhatlanba bújunk és elindulunk a városból kifelé. Nem éppen könnyen, de megtaláljuk a 81-es út kezdetét, és örömmel látom, hogy az eddigi komoly kerékpáros tiltást enyhítették egy kivéve célforgalom kiegészítő táblával. Mi magunkat célforgalomnak minősítettük, és a szakadó esőben sietve hagyjuk el a várost, majd Pannonhalma felé fordulunk, mert célforgalom ide vagy oda, ez az út nagyon veszélyes számunkra, még vasárnap is. Közben füstölgök, mert a meteorológia egész hétvégére strandidőt jósolt, és nem említették, hogy ehhez a vizet zivatarokból kell majd megoldanunk. Már bent járunk a Bakonyban, mire kezdenek eltűnni a felhők, és már csak a fák ágairól csepereg ránk a víz. Aztán kisüt a Nap és egyszerre nagyon meleg lesz, szerencsére ebből az irányból a Bakony sokkal kellemesebb bicajos terep, mint fordítva. Bodajknál túlesünk az utolsó emelkedőn, és lezuhanunk a 81-es útram, még egy utolsó 8 km-es szakaszra, ami bevisz bennünket Székesfehérvárra. Innentől rutinfeladat átmenni a városon és ráállni a 63-as útra, ami haza vezet minket. 7:55-kor begurulunk a házunk elé. Összesen: 1484,97 km-t tettünk meg 9 nap alatt,mindenféle terepen, 5 országban. A nehézségek ellenére nagyon jó túra volt, sokat láttunk,és tanultunk magunkról,másokról, a világról. Értékelés,a következő posztban.

Napi adatok:
Megtett táv: 194 km
Mozgás idő: 10:19
Állásidő: 02:19
Mozgás átlag: 18,8 km/h
Teljes átlag: 15,3 km/h
Kemping tengerszint feletti magassága:108 m
9. nap útvonala


2014. március 21., péntek

Running,running, running...avagy tanácsok fogyózóknak

Hízásra hajlamosnak születni egy állapot, amin változtatni egyelőre nem lehet. Bármit teszel, a zabálás kísértése állandóan a nyakadon ül. Persze tudod, hogy ez egészségtelen, és a mérleg kíméletlenül szembesít genetikai átkoddal, de az esetek többségében hagyjuk magunkat sodortatni az elhízás felé vezető úton. A kövérség sztrádája, ünnepi habzsolásokkal, édességfüggésből fakadó türelmetlen csokipapír feltépésekkel, és zsírban tocsogó hússzeletekkel van kikövezve. Mindent szeretünk, ami ártalmas a szervezetünknek, és viszolygunk az egészséges élelmiszerektől. El sem tudunk képzelni egy ebédet, ami csak zöldségekből áll, hiszen úgy gondoljuk a mangalica súlycsoportban versenyző testünk mozgatásához szükséges energia ezekből az ételekből nem fedezhető. Ideológiákat gyártunk arra miért nem mozgunk, mert nem bírja a lábam (térdem, bokám, forgóm), mert nincs elég időm (későn érek haza, túlórázom, és a kedvencem: mozgok eleget a munkahelyen), mert úgysem tudok lefogyni (nálunk mindenki ilyen a családban).
Minden sorstársamnak üzenem, hogy mindez kamu, önálltatás, és a lustábbik énünk teljes uralma az életünk felett. Én hadat üzentem eddigi életemnek, és most szentül hiszek abban, hogy ez az utolsó csatám a zsírpárnák ellen. A csodafegyverem neve: futás. Nem most csinálom először, de eddig mindig bevált. Más kérdés, hogy eddig nem sikerült tartósan súlyhatár alatt maradnom, de ezért csak én vagyok okolható, és vállalom is a tényt, mely szerint lusta voltam, és a kezdeti sikerek után ismét elkényelmesedtem. Ennek vége.
Elegem van a családom eddigi gyakorlatából, amivel módszeresen rombolja le generációk egészségét. Nem akarok több disznóvágást, ami után az elhalálozott jószág bennem reinkarnálódik újra januárban, és én cipelem tovább a szalonnáit a derekamon. Nem akarok, és nem is fogok száz évig élni, de békében szeretnék magammal élni, és tudni azt, hogy amit lehet elkövettem az egészségemért, és nem siettettem a leépülésemet. Az visszaszámlálás folyamatos, és az óra megállíthatatlan . :)
Egy hónapja kezdtem újra. Az első hét mindig borzalmas, de sosem olyan mint legelőször évtizednyi tunyulás után. De ez nem számít. Ha nem tudsz futni sétálj, később kocogj bele, aztán felváltva csináld ezt mindig hosszabb szakaszokat fuss, és rövidebbeket sétálj. A lényeg, hogy tégy valamit, állj fel a kanapéról, tedd le a chipszes zacskót, öntsd ki a kólát a lefolyóba, hidd el oda való. Az első hetek izomlázas, itt fáj-ott fáj szakasza, ha rendszeresen csinálod elmúlnak. Egy-két hónap után azt veszed észre, hogy a futás bármennyire is utálod néha, hiányzik. ha kimarad egy nap lelkiismeret furdalásod lesz. Pedig néha nyugodtan ki lehet hagyni egy-egy napot, sőt ha a kívánt súlyra lefogytál, elég minden másnap futnod. De az elején elszántnak kell lenni, nincs kifogás (fáradt vagyok, fúj a szél, szemerkél az eső, majd holnap futok többet). Figyeld magad és vedd észre mikor lép munkába a "lustaén", és akkor mondj határozott nemet és indulj el.
A futás önmagában nem elég a fogyáshoz. Vissza kell venni az energiabevitelt. Felejtsd el a tömény édességeket egy időre legalábbis. Nincs több Milka és társai, nincs nasi, evés csak étkezésekkor. Figyelj oda arra mit mivel eszel, én nem hiszek az egyoldalú diétákban, mindössze azzal foglalkozom, hogyha ehetek alacsonyabb energiatartamú köretet is akkor azt választom, ha ehetek hús helyett valami számomra éppen olyan finom növényi ételt akkor azt fogom enni. Undorodom a nép- és hungarocellszerű íztelen Abonett kenyértől, de szívesen eszek bármilyen finom és egészséges teljes kiőrlésű pékárút. Nem csak az számít mit eszel, fontos az is mit iszol. Felejtsd el a cukros, fogyasztói társadalom alapját képező löttyöket. Hidd el van élet a Pepsi után is. Biztosan drágább, de az infúziónál sokkal olcsóbb a 100%-os gyümölcslé. Igen ilyent is lehet vásárolni, ha nem a szupermarketben, akkor az almatermelőnél. Nincs is jobb mint egy futás utáni hazaérkezéskor felhajtott finom almalé. A harmadik fontos dolog a mennyiség kérdése. Bármennyit is ettél eddig az sok volt. Egyél fele annyit, a szemedben nevetséges mennyiség lesz a pont elegendő, ne félj nem halsz éhen, erre garancia a körülötted lévő szalonnaréteg. Szinte bármit ehetsz ha azt mértékkel teszed. Alacsonyabb energiatartamú ételeket azért is jobb fogyasztani, mert ezekből mennyiségre többet ehetsz, hiszen nálunk mangalicaszabásúaknál az evés öröme sokat nyom a latban.:)
Én ezen kívül még beiktatok heti egy napot (light-péntek), amikor csak gyümölcsöt, tejterméket eszek, és az egész napi energiabevitelem csak kicsit haladja meg az egy órás futás energiaszükségletét (800 kCal).
Néhány szó a futásról. Sok értetlen tekintettel találkozom esténként. Az emberek többsége nem érti mi ebben a jó. Magában  a futásban nem sok öröm van, sosem könnyű, vannak napok amikor a pokolba kívánom én is, és szerintem ezzel mindenki így van. A futásból megérkezni viszont csodálatos élmény. Minden nap egy győzelem a "lustaén" felett. Hiszen elhatároztunk valamit és betartottuk. A saját magunknak tett fogadalmak megszegése az önbecsülésünket rombolja, arra pedig mindenkinek nagy szüksége van. Amikor megérkezem elégedett vagyok magammal,mert ismét betartottam az ígéretemet, és ma is tettem valamit magamért.Ez erről szól, minden nap fel kell húzni a futócipőket és örülni annak, hogy képesek vagyunk lefutni a magunk kis távját.Nem számítanak az időeredmények, csak magunkhoz mérjük a teljesítményt, a rendszeresség úgyis meghozza az eredményt, izmok nőnek ránk, zsírt veszítünk, szívünk erősödik, és a kezdeti gyötrelmes kilométerek egyre könnyebben szaladnak el a lábunk alatt. Én napi nyolc kilométert futok, heti legalább hat alkalommal, de ez sem számít. te fuss annyit, amennyit tudsz. Többet vagy kevesebbet, nem ciki, ha belesétálsz, ha kilométerenként megállsz pihenni. Ez egyre jobb lesz.De mindig, mindennap döntést kell hoznod. Minden evésnél, és minden elindulásnál. Nekem egy hónap kell három kiló fogyáshoz, de ugyanezt a három kilót néhány nap alatt vissza tudom hízni, ez a képesség velem marad örökre, és csak én tudom kordában tartani,és ebben valamilyen szinten mindig egyedül maradok. De mindig vannak sorstársak, hasonló problémákkal, akik nem tudnak elindulni, mert nem kapnak bátorítást, hiszen még mindig egy kicsit ciki, főként faluhelyen rohangálni a határban, míg mások a dinnyeültetvény felett görnyednek.Keress társat, sokkal motiválóbb, ha van aki vár rád mindennap, és ő téged vár, egy okkal kevesebb, hogy ne induljon el aznap, és az idő is jobban telik, ha beszélgetve futjátok le egymás mellett a távot. A futás közben beszélgetés az már egy szint, hiszen kaptok levegőt. :)
A lényeg a kontrollált étkezés, és a rendszeres futáson van. A többi csak felszín, körítés, persze nem árt egy jó cipő csak erre a célra, de ha nem profi szinten futsz meggyőződésem, hogy egy belépőszintű futócipővel is célt érsz.Ruha, nadrág, zokni, téli-nyári cuccok, ivókulacs, ipod, és gps... bla-bla-bla. Néha azt látom, hogy sokan ezeknek a tárgyaknak a megvásárolásával, már igazoltnak látják saját maguk számára, hogy ők eleget mozognak. Aztán sokszor kiderül, hogy a high tech felszerelés havi 10 km futást takar... pffff. Nem kell pénzt fizetni személyi edzőnek sem, a neten számtalan edzésprogram elérhető ingyen, és ha van egy kis józan eszed és utánaolvasol saját magad is kitalálhatsz hasonlókat. Nem az olimpiára készülsz, csak mozogni szeretnél és ezáltal karbantartani a tested. Ha átkattant az agyad, már senki sem menthet meg a fogyástól, és attól, hogy egészséges légy. A környezetemben sok embernek sikerült és egyáltalán nem annyira nehéz, és lehetetlen, mint azt most esetleg sokan gondoljátok. tényleg csak elhatározás, és szívós kitartás kérdése.
Ha eleged volt és eldöntötted húzd fel a cipőt és fuss. Találkozunk 25-ös BMI alatt. :)

2014. január 18., szombat

Egy elrettentő példa, avagy hogyan ne tervezzünk biztonságos kerékpárutat!

Az elmúlt évben úgy alakultak a dolgaim, hogy minden nap a harminc kilométerre lévő Paks városába kellett tekernem, némi aprópénz kereseti okból. Ebből a harminc kilométeres útból 7 km esett a 63-as számú főközlekedési útra, majd 18 km egy  gyér forgalmú, ám elég vacak minőségű útra, és az utolsó 5 km a Pakson átvezető kerékpár útra. Ezt az öt kilométert szeretném mai írásomban bemutatni, és egy kicsit elősegíteni annak megértését, hogy miért nem megyünk néha a "biztonságos" kerékpárúton, miért vállaljuk a "veszélyes", autók között történő haladást, és annak velejáróját, hogy a kedves autós közlekedőtársak leüvöltik a fejünket, és édesanyánk gyakori emlegetése mellett, nemzetközi kézjelzésekkel kommunikálnak velünk. A paksi kerékpárút nem egy kirívó magyar kerékpárút. Az ország majd minden városában találkozhatunk klónjaival, és sokunk a saját bőrén tapasztalta már meg, hogy ezek az utak hatványozottabban veszélyesebbek, mint egy nagyváros körútja. Én az elmúlt egy évben rengeteg meleg, időnként forró szituációt éltem át, minden körültekintésem ellenére ezen az úton, egy ízben szemből belém is hajtott egy másik kerékpáros, úgy hogy a kerékpárom maradandó károsodást szenvedett, szerencsére én ezt az esetet most megúsztam egy szimpla "medvepuszi"-val.
Nos, akkor nyeregbe, rekusok fotelbe,és induljunk neki az Atom városnak. A kezdetek már sejtetik az út egészére jellemző átgondolatlanságot.Az út a város szélén így indul. Meredek lehajtókon lehet le és fel jutni a főutca aszfaltjáról, és -ra. Az út végig térkövekből áll, hogy ezt is kitalálta ki? Miből gondolják a tervezők, hogy ezen jó bicajozni, de ez lenne a legnagyobb baj!


 Mivel a főutca autóútja párhuzamosan halad a kerékpárúttal, így száz méterenként, várhatjuk, hogy keresztezik utunkat az utcáról le és felkanyarodó járművek. Ilyen kellemes és kiemelten veszélyes hely a Lidl irányába vezető bekötőúton áthajtás.


Mindennap szembesültem azzal, hogy az autóvezetők nagy százaléka nincs tudatában annak, hogy  kerékpárúton kell áthaladnia, és azon esetleg kerékpáros is érkezhet a biztos elsőbbsége tudatában. Míg el nem felejtem, ez az első dolog, amit ezeken az utakon el kell a bringásnak felejteni. Az elsőbbségünk csak elméleti, és csak akkor biztos, ha már megadták, ezért minden egyes helyen, ahol esély van arra, hogy más járművek keresztezhetik a kerékpárutat, úgy haladjunk át, hogy bármelyik pillanatban képesek legyünk megállni. Ezzel az életünket menthetjük meg. De a megpróbáltatások még csak most kezdődnek, újabb és újabb kereszteződések követik egymást.Mint látható az út jobb oldalán kocsi behajtók vannak amelyek családi házakhoz csatlakoznak. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy elképzelje, milyen itt végig bringázni a hajnali  és a délutáni időpontokban, mikor a munkába indulók, illetve érkezők állnak ki és be autóikkal. A ház előtt vezető járdát csak a gyalogosok elenyésző hányada használja, a többség természetesen a kerékpárúton sétál, jó esetben egyedül, rossz esetben csoportosan, súlyosabb esetben babakocsival és/vagy kutyával. Mindehhez, még a szembejövő élénk kerékpáros forgalom, és talán már érthető, hogy itt minden méteren résen kell lenni, ha nem szeretnénk a baleseti osztályon szürcsölgetni a levest már délben. Ha eddig megúsztuk, jön egy lejtős rész aminek végén egy buszmegállót láthatunk balról. A buszt az emberek a kerékpárút jobb oldalán látható padokon várják,és a busz megjelenésekor, mint gomolygó nyáj lepik el a kerékpáros előtt az utat egy pillanat alatt. Itt a legjobb esetem az volt, mikor egy buszra váró utas, a padon ülve "legeltette" Fifi kutyát hosszú pórázon. A kutya a buszmegállónál szimatolt, a póráz pedig természetes sorompót alkotott az úton. A hölgy persze felháborodott, amikor megjegyeztem neki, hogy ezt talán még sem így kéne.(Néha kéne egy Uzi is a bringás cucchoz.)





Paks egy nem túl nagy város, és ez a főutcája. Az utca mindkét oldala gyakorlatilag egybefüggő üzletsort alkot.Az üzletekben az emberek vásárolnak,és mivel nem szeretnek cipekedni, így kézenfekvő, hogy autóval a lehető legközelebb állnak, és ez a hely legtöbbször éppen a kerékpárútra esik. Számtalanszor kellett leszállnom, és átemelni a virágágyáson a bringát,mert egyszerűen lehetetlen volt a parkoló autót kikerülni.
Haladunk tovább, és hamarosan egyik kedvenc helyemhez érkezünk. A kerékpárút hirtelen véget ér, egy gyalogátkelő előtt. Ez a gyalogátkelő még mit sem hallott az EU előírásokról, és a mozgáskorlátozottak életét megkönnyítő előírásokról. Semmi sem könnyíti meg a padkáról lejutást,és a másik oldalon feljutást, ezért kerekesszékkel, és babakocsival közlekedők itt csak a magassági kormány erőteljes meghúzásával juthatnak át. Kerékpáros szempontból csak apró kellemetlenség, hiszen a gyalogátkelőn szabályosan úgyis csak a kerékpárt tolva szabad áthaladni.







Néhány méter után, egy üzletet kikerülve ismét elkezdődik a kerékpárút hivatalosan.Közeledünk a belváros felé. A kerékpárút közvetlenül a járda és az autóút közé szorul, és jobbra továbbra is folyamatosan üzletek ajtajai nyílnak, vásárlók lépnek elénk lépten-nyomon.




De ez nem sokáig tart, jön ismét egy vége tábla, amit egy buszmegálló előtt egy kilencvenfokos kanyar követ, ahol naponta ütköznek össze a kerékpárosok, hiszen sosem látják, hogy a ház sarka mögött mi közeledik. Maga a ház egy virágbolt, ami előtt gyakran áll a szállítófurgon is, mindez együtt a buszmegállóval érdekes elegyet alkot. Ha túléltük a derékszögű kanyart rögtön vehetünk még egyet ezúttal a másik irányba, amivel megkerülhetjük a buszvárót, és mielőtt még önfeledt kerekezésbe kezdenénk, néhány méter után ismét kerékpárút vége tábla sokkol bennünket, és ismét áttolhatjuk a drótszamarat egy körforgalom melletti gyalogátkelőn.








Mintegy 200 méternyi száguldozás után érjük el az ezúttal a főúton átvezető átkelőt, ahol a kerékpárút nem szűnik meg, csak egy elsőbbségadás tábla szállít le a bicajról mindenkit.

Innentől az utca baloldalán folytatjuk vánszorgásunkat, hiszen a helyzet itt sem jobb, sőt.
Egy újabb nagy találmánynak lehetünk részesei. Ez a  megosztott kerékpáros és gyalogos út. Elméletben egyszerű a dolog. Bal oldalon mennek a gyalogosok a jobb oldalon a kerékpárosok. Csak ennek a tudásnak a többségük nincs birtokában, így aztán mindenki megy ahol éppen jól esik neki, az út eddigi hátráltató tényezői továbbra is jelen vannak.Így jönnek a kutyasétáltatók, az elénk, ránk kanyarodó autók, és ennek a szakasznak a legnagyobb találmánya a buszról közvetlenül a kerékpár elé leszálló utasok. A gyalogosok egyébként legtöbbször mély felháborodással fogadják, ha rájuk csengetünk a kerékpárúton. Valamiért ők az út mindkét felén elsőbbséget szeretnének élvezni, nem tudom miért. Drasztikus megoldás, de néha szükséges ha csengetés nem vezet eredményre, egy Air Zund kürt megszólaltatása. Ettől a gyalogos figyelemreméltó kísérletekbe kezd a saját addigi súlypontemelkedési rekordjának megdöntésére. Persze végül megkapja édesanyánk az aznapi jókívánságait, de még mindig jobb,mintha elgázoljuk a szerencsétlent.

 





 A város legforgalmasabb szakaszán járunk. Még néhány tucat üzlet előtt elhajtunk és egyszer csak megdöbbenve láthatjuk hogy egy nagy kereszteződés előtt a kerékpárút véget ér. Ezúttal már végérvényesen. A továbbhajtás csak az úton áthaladással lehetséges. Mindezt úgy, hogy egy forgalmas kereszteződést kell átlósan átvágni, mely során utunk rögtön egy gyalogosátkelőt keresztez. Ehhez a megoldáshoz külön gratulálnék a tervezőknek. Ez egy tipikus példa arra, hogy minden jó valamire, ha másra nem hát elrettentő példának. Gyerünk vágjunk át ezen a halálosan veszélyes helyen, és egyben tudatosítsuk is magunkban, hogy a városból immáron kifelé tartva már nem számíthatunk a kerékpárút jótékony védelmére. Hála az égnek. A továbbiakban nem túl városhoz, és főként nem Pakshoz méltó aszfaltburkolaton kerekezhetünk tovább. Az én mindennapi utam itt az Erzsébet Nagy Szállónál rendszerint véget ért.







Most egy kicsit tovább megyünk, mert talán olvassák a bejegyzést olyanok is, akiknek a paksi komp, esetleg ne adj Isten a nemzetközi Duna menti kerékpárút (Dunau Radweg) lesz az úti céljuk, ami nálunk csak elméletben létezik. Ezért  egészen a komp lejáróig megyünk ma, már csak azért is mert ez az útszakasz is régi fájdalmam.
A szálló mellett eltekerve megyünk tovább egyenesen,illetve a főutcával együtt kanyarogva.



Mindaddig míg megpillantjuk a hatos főutat, és a mögötte hömpölygő Dunát. De a vízparttal való találkozásra még egy kicsit várni kell. Bátraké a szerencse, ők választhatják a hatos utat, egy balkanyarral, a komp tábláig tekerhetnek.



Szabálytisztelők,és kevésbé hedonista életszemléletűek, akikből még hiányzik a kor szuicid életérzése, választhatják, a baloldalon megbúvó gyalogösvényszerű utat. Ez néhány kapubejáró és egy nagyobb kereszteződés után egy még keskenyebb és igen ramaty útban folytatódik.






Nekem ez állandó dilemma. Ha nekem célom a komphoz eljutni, akkor én célforgalom vagyok vagy sem? Ilyen tekintetben mindenki célforgalom, vagy nem? Mi lett volna ha az autósok számára tesznek ki a hatos út ezen szakaszán egy kerékpáros forgalom veszélyére figyelmeztető táblát?




Szerencsére ez a gyötrelem nem tart sokáig, hamarosan megpillantjuk, a komplejárót jelző táblát. Nincs is más dolgunk, mint gyorsan áttolni az úton a bicajt és legurulni a komphoz. A másik oldalon már sokkal nyugodtabb utak várnak ránk, feltéve ha nem akarjuk igénybe venni az 51-es utat, mert az szintén kimeríti a halálút fogalmát a bringázók számára.


Mindenki élje bele magát, én 2013-ban ezt az utat majd minden nap megtettem oda-vissza. Az hogy még élek, vagy legalábbis nem sérültem meg ez idő alatt számomra is csoda. A képek egy vasárnap reggelen készültek amikor még csak ébredezett a város, így talán megtévesztő nyugalmat sugallnak. De egy hétköznap,"urambocsá" pénteki piacnapon, amikor a paksiak felmentést kapnak KRESZ-ből, tényleg maga az életveszély. Nem tudom mikor jutunk el oda, hogy egy kerékpárút tervezésébe kerékpáros szervezeteket  is bevonnak. Mert amíg kerékpáros szemmel nem látjuk a világot, az ilyen jellegű kerékpárutak csak a baleseteket generálják, pedig pontosan ennek ellentéte lenne a cél. A mai statisztikák szerint ugyanazon a kereszteződésen kerékpárúton áthaladva kilencszer nagyobb a baleset kockázata,mint az autók közt hajtva. Ez pontosan az ilyen átgondolatlan tervezések következtében alakulhatott ilyenné. A kerékpárosok száma úgy tűnik évről-évre megduplázódik. Kedves autósok bocsássátok meg nekünk, ha néha vagyunk olyan elvetemültek, és hálátlanok, hogy nem vesszük igénybe eme remekbe szabott alkotásokat, és inkább az autók közt hajtunk, mert azt közel sem érezzük annyira veszélyesnek.
Még egy apróság. Sok évvel ezelőtt hajtottam Passau-ból hazafelé, a Dunau Radweg-en. A Duna menti kerékpárút osztrák 300 km-nyi szakaszán összesen nem volt ennyi veszélyhelyzet,mint ezen a paksi 5 km-en. Talán nem véletlen, hogy kerékpáros paradicsommá vált tőlünk északra a Duna part.
Végül egy utópia. Kerékpárút Angliából: