Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. december 22., szerda

Napsugár nélkül

Még keresem az okot, hogy vajon mivel haragíthattam magamra Istent, hogy az egyik csapást a másik után zúdítja rám. Bizonyára mindenkinek ismerős az érzés, amikor van egy probléma, amiről azt hisszük az a legnagyobb, és erre jön egy következő aminek a fényében az addigi hű de nagynak vélt esemény jelentéktelenné válik. Egyszer írtam az értékstruktúrákról amely minden ember életében jelen van. Ennek a piramisnak a csúcsán lévő értékeink sérülését nem vagyunk képesek elviselni károsodás nélkül. Az én piramisom csúcsán egyértelműen a családom áll.

Az osztálytársai úgy híják Őt: "Napsugár". Nem is tudják ez számomra most mennyire találó volt. Napsugár nélkül képtelen vagyok élni, mint egy növény a nukleáris télben napról-napra sorvadok el, és tehetetlenül nézem a leépülésem.
Az egyik csúcsértékem Ő, tőle leszek erős, és bármire képes, ők együtt adják a bölcsességemet, vasbetonpillérként tartják a lelkemet. Nélkülük pillanatokon belül összeomlok, és minden, ami valaha is számított nekem értéktelenné válik. 
Miattuk vagyok állandóan optimista, és jókedvű, ha valami szépre vágyom Bennük gyönyörködöm. 

Minden mindig olyan egyszerűen indul. Két hete  kislányom belázasodott, Tőle ez eléggé szokatlan dolog, hiszen komplett  tanévek múlnak el egymás után anélkül, hogy Ő megbetegedne, de hát azért nem lehetetlen. Hétfőn orvos, Augmentin kúra, telnek a napok a láz az egekben, nem egyszer 40 fok felett. Mivel nem hagy békén a dolog visszaviszem még a határidőn belül az orvoshoz. Mellkasröntgen, és azonnali kórházi ápolás. A tortúra itt kezdődik. Az első látogatásnál, valami kikapcsolt bennem, ettől a perctől nem tudtam másra gondolni, és nem érdekelt senki más csak az, hogy Ő meggyógyuljon. Az aggodalom szinte az eszemet vette. Eddig is rossz véleményem volt a magyar egészségügyről, de ez az egy hét lerombolta bennem még azt a kis maradék illúziót is, ami megmaradt az évek során. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a megfelelő működéshez milliárdok hiányoznak minden évben, de pontosan azzal volt a legtöbb problémám, ami nem pénz kérdése. A kórház felszereltsége gyalázatos, ez pénz kérdés, viszont a kislány körül dolgozó mintegy 15 főnyi ápolószemélyzetből talán négy-öt rátermett, és valóban a gyermekosztály kritériumainak megfelelő ápolóval találkoztam. Az osztály tele van friss diplomás, huszonéves határozatlan orvosnővel, akikről süt a rutintalanság. A frusztrált személyzet nem alkalmas arra, hogy gyermekeket ápoljon, a rettegő, érzékeny lelkiállapotban lévő kicsik számára ezek az emberek rémálmaik megtestesülései. Ez nem pénz kérdés. Ugyanazért a fizetésért, vannak olyan ápolónők, akik kedvesek a gyerekekkel, akik halkan beszélnek velük, és tényleg érdekli őket a kis emberek gyógyulása.  A jó szó, a simogatás, egy ölelés lehet fontosabb komponens a gyógyulásban, mint a beadott tabletták. A pénztől senki sem lesz tehetségesebb. Az összes idő alatt míg bent voltunk nem volt egyetlen alkalom sem, hogy egy vénát elsőre eltaláljanak. Az én lányom karja két vérvétel kapcsán kilencszer lett átszúrva. Volt egy kislány akinek infúziót szerettek volna bekötni, de ezt félórás kínzás után végül is feladták. Az emelet ahol tartózkodtunk csak légzőszervi betegeket látott el, míg a folyosó végében egy lengőajtó mögött volt a fertőző osztály.  Természetesen a két osztályt ugyanazon személyzet látta el, ennek meg is lett az eredménye, mert kislányom a normál osztályon elkapott "valami kalici szerűség" vírust (idézet a doktornő szakszerű meghatározásából, igazából szerintem fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mi történt). A tüdőgyulladást így most már egy emésztőszervi probléma is súlyosbította, ennek köszönhetően még jobban legyengült és négy kilót fogyott. Írhatnék, még az este adott helyettesítő gyógyszerekről amelyek olcsók ugyan de csökkentett hatóanyagúak, írhatnék, az egész emelet által használt közös inhalációs pipákról, amelyektől minden gyereknek csupa seb volt a szája, a durva kiabálós, gyerekeket rángatós ápolónőkről, a hatalmi előnyét  kiélő doktornőről. Mindez 2010-ben Magyarországon. A szülő mindezek közben tébolyultan keresi a lehetőségeket az útvesztőben, próbál az információ hiányában következtetni, miközben az orvosok száját minden magyarázat nélkül félelmetesebbnél félelmetesebb szavak hagyják el, Hepatitisz, TBC stb. Közben megértem, hogy  egyetlen reményünk csak az a kicsi immunrendszer lehet, ami ott működik a gyermekünk szervezetében. A látogatási idők után pedig már készülünk a következőre, álmatlanul átforgolódott éjszakákat követően véreres szemmel visszük a frissen főzött otthoni teát, mintha valami örök élet elixírt szállítanánk. A környező világ eközben teljen elhomályosul, járunk az utakon, de nem látunk semmit, közben közeledik a Karácsony de erről sem tudunk már. A csodát várjuk egy zárójelentés formájában, ami megszabadít mindannyiunkat ettől a lidércnyomástól. Egy végtelen hét telik el mire kiszabadulunk. Mintha függönyt húznának fel a világról, ahogy a a kórház porta felé sétálok táskákat cipelve visszatérnek a világ színei, a hangok élesebben szólnak, és újra tudok mosolyogni. Nemrégiben azt írtam, hogy nem hoztam létre semmi maradandót, ami talán még mindig igaz, de valamit azért létrehoztam, egy családot aminek a tagjai szeretik egymást, és minden áldozatot meghoznak a többiekért. Igaz, hogy ez is, mint minden mulandó dolog, de talán mégis valódi értéknek mondható. Persze nem egyedül tettem, hanem Vele. Egy klasszikus egy fiú-egy lányos család vagyunk, itt élünk Tolna-megye egy aprócska területén boldogan. Ez az egy fiú-egy lány közben életünk értelmévé válik, ami borzasztóan sebezhetővé tesz minket.
Még néhány kontroll vizsgálat, és remélem megnyugtatóan lezárul ez az ügy is, és bekerül a rossz emlékek tárházába. Én pedig egy életre nem felejtem el, milyen lenne Napsugár nélkül "élni".

2010. december 14., kedd

Seven in one avagy bejegyzés cunami

 "Hét az egyben", ez úgy hangzik, mint valami átkozott mosóporreklám, de mindössze arról van szó, hogy ezzel a bejegyzéssel egyidejűleg hét másik is elérhetővé válik. Az elmúlt hónapokban volt valami, ami nagyon is meghatározta a mindennapjaimat, és most itt nem részletezendő okok miatt az ebben a témában született írásaimat a mai napig csak piszkozatként tárolta a Google végtelen kapacitású szerverparkjának néhány atomnyi része. Az alábbiakban felsorolom a bejegyzéseket és azokat erről az oldalról is elérhetővé teszem egyetlen kattintással, de aki csak tallózgatja a posztokat az is könnyedén rájuk talál időrendi sorrendben, mert ezeknek az írásoknak a címe a "Final Countdown" előtaggal indul.
Ismét rá kellett döbbenjek, hogy mennyire jó eszköz a blog írás arra, hogy rendet tartsunk saját magunkban, rendszerezzük gondolatainkat, mintegy megbeszéljük saját magunkkal problémáinkat. Mint egy pszichológus díványán ahogy kimondjuk a gondolatainkat, úgy gyógyítjuk a lelkünk az írással miközben kiírjuk magunkból, a félelmeinket. Később többször is visszaolvassuk a sorokat, és miközben finomítjuk a fogalmazást, vagy árnyaljuk a lefestett képet, többször kényszerülünk végig gondolni, más és más nézőpontokból ugyanazt a problémát. Így lesz felismerhető például saját önsajnálatunk, így kerül a magunk fontosságáról alkotott kép a karikatúrák közé, és a saját személyünk megismerésének útján így leszünk képesek eleinte aprókat, majd egyre nagyobbakat lépni előre. Minden egyes mondat egy újabb szűrőt jelent, amelyen csak a lényeges és tiszta tartalom akad fenn, a sallangmentes igazság. Nekem erre szükségem van. Talán nem mindenkinek, és talán vannak, akik sokkal jobban szeretnek hamis képek között élni, elfogadni azt a modern kor által teremtett virtuális valóságot, amelyben minden természetes, és semmin nem kell gondolkodni. Vannak akikben az kelt félelmet, ha belegondolnak saját létük működésébe, hiszen azonnal felszínre kerülhetnek azok a gondolatok, amelyek a hétköznapokban mélyen rejtve maradnak, és amelyek teljes gondolkodás átformálásért kiáltanak, közben tudjuk, hogy minden ilyen paradigmaváltás borzasztóan macerás procedúra, és a mai ember kényelemszerető lény. Kényelméért feláldozza, egészségét, tisztánlátását, és még az életét is, ha kell.
Remélem ahogy időrendben olvassa ezeket az írásokat az olvasó, érzékelheti a folyamatot, amely lezajlott bennem az elmúlt hónapokban, és talán olvasnak  majd olyanok is akik keresőszavaikkal rátalálnak ezekre az írásokra és képesek lesznek erőt meríteni a saját gondjaik megéléséhez. Szándékosan nem javítottam vissza a leírt érzéseimet, egy-egy  későbbi lelkiállapotban történő elolvasás után, hiszen a blog adott napok, érzéseiről, egy-egy pillanatképről tanúskodik, és hamisításnak érezném, ha szépíteném, a megélt félelmeimet, az elhatalmasodó pánikot, és keserűséget. Remélem érezhető lesz a folyamat, ahogy fokozatosan helyére kerülnek bennem a dolgok, ahogy elfogadom a kihívást, és meghajolok a megváltoztathatatlan előtt. Néhány hónap távolságból visszaolvasva a gondolataimat, néhol túlzónak érzem az aggodalmat, mégis valahol jó, hogy rákényszerültem az életem egy ismételt revíziójára.  Ebben a pillanatban, amikor még egyáltalán nem vagyok túl semmin, hiszen éppen csak elkezdődött valami, megjósolhatatlan a jövő. De már alig félek. Úgy érzem készen állok, és ebben a blognak is komoly szerepe van. Már bizonyára hihetetlenül unalmas ez a rébusz özön, ezért következzenek a bejegyzés címek kronológiai sorrendben.

Az írások túladagolásának pontos hatása ismeretlen. A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát gyógyszerészét. :)