Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. január 25., hétfő

Ellenpont

Szól a dal. Dolgozom. Ujjaim rutinszerűen fogják le a harmóniákat, az előttem futó szövegre csak néha kell egy pillantást vetnem, inkább csak a biztonság miatt. A dalt több századszor éneklem, mégis élvezem, főként, amikor az előttem táncolók arcára nézek és látom, ahogy a zene magával ragadja őket. A teremben általános a jó hangulat, pedig még hivatalosan el sem kezdődött a rendezvény. Mi is inkább csak azért játszunk, hogy ne legyen csend. A pár ekkor lép a terembe.
Mindenki ismeri őket, és ők is ismernek mindenkit. Ez egyébként is egy ilyen buli. Gyorsan lefutják a kötelező köröket, mosolyuk mindenki felé szívből jön. Miután megtalálják névjegykártyájukat a hosszú vendégasztalon, elfoglalják helyüket. A férfi ismét kezébe veszi a nő kezét, amit eddig az üdvözléssorozat miatt kénytelen volt elengedni. Figyelem ezt a mozdulatot. Az agyam mintha lassítva játszaná újra a mozdulatsort, pedig real time történik a szemem előtt. Ebben a mozdulatban benne van, hogy ez számukra a világ legtermészetesebb dolga, ami nem múlt el az együtt járás második évében, sőt az első és második gyerek megszületése után sem. Ők így léteznek. A harmadik évtizedet járják már együtt, mégis a férfi úgy tartja két tenyere közt a nő apró kezét, mintha egy törékeny kismadarat tartana, pedig az a kéz bármilyen kicsi és vékony, igencsak erős. Sokat bizonyított közös életük folyamán, hiszen minden ráháruló feladatot gyorsan és ügyesen végzett el, ha kellett erős volt, ha kellett gyengéd. Új dalba kezdünk. A melódia mi másról is szólna, mint a szerelemről. A férfi valamit súg a nőnek, mire az elmosolyodik, majd felállnak, és a táncparkett felé indulnak. Most már tudatosan figyelem őket. Azt csinálják, amit a körülöttük lévő párok, mégsem úgy. A táncuk, melyben a testük egymáshoz ér, az iménti kézfogásuknak a felnagyított mása. A férfi körbeöleli a nőt, valahogy úgy, mintha még mindig a paleolit kor közepén járna az emberiség, ahol az ősférfi klasszikus feladata asszonyának védelmezése. A nő átadja magát, ennek a biztonságnak, és arcán folyamatos mosollyal könnyedén ringatózik a férfi karjaiban. Egy zsúfolt terem közepén táncolnak, mégis tökéletesen kettesben vannak. A szemük egymásba fonódik, már nem kell kimondaniuk szavakat, olyan szinten képesek kommunikálni, amit más egyszerű halandó el sem tud képzelni. A közvetlen közelükben lévők lehet megéreznek valamit ebből, mert még csak véletlenül sem ütközik beléjük senki, mintha valami más bolygóról érkezett lények lennének, akik energia burokkal tették magukat érinthetetlenné. A dal sajnos csak három percig tart, pedig még elnézném őket órákon át. Gyorsítunk a tempón. A pár visszaül a helyére. Beszélgetnek. Milyen érdekes ez is! Ennyi év után még maradt mondanivalójuk egymás számára. Saját nyelvet használnak, hiszen ezernyi közös élményük, és átbeszélt évtizedek könnyítik meg a párbeszédet, ahol a félszavas verbális hiperlinkeket, csak a másik fél érti meg, hiszen az mindig visszautal, valami régi közös történetre. A nő sokat nevet, de ez nem a környezetnek szól, és úgy gondolom, nem is a rostos körtelé hatására történik. Néha végigsimít a férfi arcán, és én tíz méterről is érzékelem hogy ebben az egyszerű mozdulatban milyen hatalmas szeretet rejtőzik. Már tudom, hogy ők ilyenek otthon is. Látom őket a tv előtt, ahogy a film helyett egymást nézik, és beszélgetnek. Sok sztereotip, házassági tanácsadók pénztárcáját vastagító probléma, mint a kommunikációs hiányosságok, féltékenység, alkohol, szexuális és pénz problémák, önértékelési zavarok, nemi szerepek összekeveredése, számukra ismeretlenek. A kapcsolat kezdetén még alig merték hinni, hogy ez mindig így lesz, de mostanra már biztosan érzik, hogy maga az alap már nem változik. Mintha egy kicsit szégyenkeznének most is azon, hogy mennyire jól érzik magukat egymás társaságában, pedig hát annyi probléma van a világban, de hát ők ebből alig érzékelnek valamit. A világ nagy történései csak távoli, mindig másokkal megtörténő események számukra. Nekik annyira mindegy hol élnek! Ők jól éreznék magukat csukcsként is a rénszarvasok között, vagy busman házaspárként a Kalahári sivatagban. Számukra a világ teljes a másik féllel, nem kell több, nem kell más, hiszen ebből adódóan minden más magától esik az ölükbe. A buli eközben zajlik, a szemekben megjelennek a fáradtság első jelei, a kezdeti visszafogott hangulatot feloldja az elfogyasztott alkohol, és már mindenki mindenkivel táncol. Ők továbbra sem engednek az intim szférájukba senkit. Éjfél után a férfi felsegíti nőjére kabátját, és hazaindulnak. Számukra ennyi elég volt, hiszen nem vártak semmi többet a mulatságtól, mint amennyit az adhatott. Nem felejteni jöttek, hanem emlékeket szerezni. Kikapcsoltak a mindennapokból, ezúttal talán egy kicsit hosszabb időre, mint egy átlagos hétköznap délutánján. A bál csak egy helyszín volt egy újabb együttlétükhöz. Használták, majd tovább álltak. Távozásukat nem sokan vették észre, hiszen kinek is tűnne fel egy olyan pár, akinek hangosabb szava sem volt egész este. A folytatást már csak a képzeletem teszi hozzá a történethez, de ennél a párnál ez is mellékes, hiszen az emberi kapcsolatok olyan szintjén állnak, ahol egy kézfogásban is pontosan annyi érzelem lakozik, mint egy átszeretkezett éjszakában. Már a hangszereket pakolom, amikor még mindig a két kéz érintkezése jár az agyamban, zenész agyam hangokat társít a látványhoz. Igen ez az. Cisz moll. Egy kicsi ingert érzek arra, hogy újra előpakoljam a billentyűt, és leüssem az akkordot! De végül is összehúzom a hangszertok cipzárját, és elindulok az autóm felé. Vasárnap hajnal van.

2010. január 24., vasárnap

Girls just wanna have fun

Igen, a lányok csak vidámak akarnak lenni. Főként egy buliban. Sok évnyi megfigyelésem alapján állíthatom, hogy ezt csak egyetlen tényező képes megakadályozni. Az a fiú akivel a lány a buliba érkezett.
Tegnap egy igen kellemes hangulatú bálban dolgoztam. Az a mostanában már egyre ritkább eset volt, amikor minden összeáll ahhoz, hogy mindenki jól érezhesse magát. A buli zártkörű, a belépő borsos, így csak egy bizonyos egzisztenciális szint felett lehet bejutni, ami kizárja a melegítőbe öltözött etnikumot. A bál egyébként abszolút jótékonysági célból szerveződik immáron harmadik éve, transzplantált gyerekek számára gyűjtünk vele némi pénzt. A bálon résztvevők baráti társaságok, a vacsora finom, a zenekar hozza a szokott formáját, és ezen a bulin rendhagyó módon nonstop játszik. Hét óra a hangszer mögött fárasztó dolog, hiszen folyamatos odafigyelést igényel, és ennyi időt énekelni sem egyszerű, hiszen az ember nem úgy lélegzik ahogy szeretne, hanem a dalszöveg és dallam függvényében. Ennyi évvel mögöttem, azonban ez már nem olyan nagy kihívás, és az agyam egy másik csatornája közben nézelődik, gondolkodik és elemez. Mivel bál a saját lakóhelyemen zajlik, így a vendégek zömét ismerem személyesen, nem egyet iskolás korom óta, mint például az egyik hölgyet, aki évekig az általánosban a padtársam volt. De tömegével vannak a volt iskola-, és osztálytársak, utcabeliek, és azok hozzátartozói. Miközben a buli folyik ezerrel, a hangulat az egekben jár, észlelem az apró tragédiákat. Látom a nők szemében az elkeseredettséget, amit a férj alkoholizmusa okoz, látom a féltékeny szemvillanásokat, amikor a kedves nem velük táncol, látom az unalmat, a csalódottságot, kiábrándultságot, és reménytelenséget.
Nem értem ezeket a lányokat.
A fő probléma a következő. A lányok táncolni szeretnek, a fiúk inni, de szeretik a lányokat is. A kedvükért még táncolni is hajlandóak. Már aki tud. Az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban fogy a hajlandóság a táncra, és ezzel egyidejűleg fokozódik az ellenállás is, ami a hazamenésre vonatkozik. A buli kétharmadától már látom a könyörgő szemű nőket, akik megpróbálják életük párját valahogy hazacsalogatni. Ez nem sikerül mindegyiküknek, ekkor átváltanak dühös matrónába, és a lakáskulcsot lobogtatva egyedül távoznak. Jellemzően a pasik ilyenkor vállukat rándítva töltenek még egy pohárral, és folytatják a már megkezdett utat a teljes lerészegedés felé. Így lesz a jó buliból néhány pár számára egy pocsék szombat este, és adott esetben egy újabb negatív élmény, ami ismét felszínre hoz mindenféle gondolatot, melyben kérdéseket tesznek fel magukban, és válaszolnak is rá, de ettől egyáltalán nem lesznek jobban. Fogadkoznak, hogy a következő bálba nem jönnek el. De ismét eljönnek, és újrajátsszák szerepeiket, ha kell évtizedeken át. Biztos vagyok abban, hogy az utánam következő zenészgenerációk, ugyanezeket a dolgokat figyelhetik meg a hangszereik fedezékéből sok év múltán.
Nem értem ezeket a párokat.
Miből gondolják azt, hogy ezúttal máshogy történnek a dolgok? Mi változott? Ugyanaz a pár megy ismét buliba, ahol a lány táncolni szeret, a fiú pedig inni. A sokadik eset után a fiú már nem szereti annyira a lányt, és a lány sem a fiút. Apró lépésekkel távolodnak egymástól, eleinte még alig érzékelhető a rés ami köztük képződött, de ahogy múlik az idő, ez a kezdetben hajszálrepedésnek induló anomália, áthidalhatatlan szakadékká szélesedik. Pedig csak annyit kéne tenni az elején, hogy a fiú leteszi a sörösüveget, és a lányt tartja karjaiban egész éjjel. Mindig megdöbbenek azon, ha bármi képes megelőzni fontosságban magát a kapcsolatot. Én ide értem a hobbit, munkát, pénzt, sőt még a gyerekeket is. De hogy az alkohol, a kocsmázás, a haverok fontosabbak legyenek mint a nő, akit a férfi elvileg egy életre társául választott!
Nem értem ezeket a pasikat.

2010. január 3., vasárnap

2009 számokban

Megvizsgáltam az elmúlt évet a kedvenc táblázataim segítségével.
Nos, a számoknak van egy jó tulajdonságuk, hogy nem hazudnak, erre csak a velük bánó emberek képesek. Miáltal én nem kívánom magam becsapni, sem hamis illúziókban ringatni, így meglehetősen precízen vezetem kedvenc Excell tábláimat, amelyek néhány év távlatából, már nagyon érdekes összehasonlításokra alkalmasak.
Ez az év számunkra mindjárt egy negatívummal indult, feleségem 26 éve tartó óvónői állása megszűnt, ennek következtében ő is életében először letépte az első sorszámát a munkaügyi központban. Év közben úgy éreztem, hogy komoly bevétel kieséseink vannak, de ez most kiderült, hogy nem volt igaz. Ugyanis a végkielégítés összege (március), és az év végén történt termőföld eladásunk (november) gyakorlatilag a tavalyi bevétel szintjére hozta a havi átlagát a bevételeinknek. Ez jól látszik a diagramon is:

Az valahogy mindig úgy adódik, hogyha valami kiesik, jön helyette valami más, ez az idén sem volt másként. Bármennyire is szeretném, hogy néha minden egyszerre menjen jól, tehát egyformán jól fusson a zenélés, a programozás, és a két céges kereset, ez bő két évtizedes közös történetünkben még sosem jött össze. Az idei év talán a válságnak, talán másnak köszönhetően tíz évvel ezelőtti bevételt produkált a zenélésben. A szórakozástól elvont pénzek hatása szinte minden zenész ismerősöm bevételében hasonlóan jelentkezett. A családok szépen lassan kifogynak a tartalékaikból, és már igényük sem lesz a szórakozásra. Nem kamuzok, itt az utolsó 11 év statisztikája:



Nézzük a gázfogyasztást. Az elmúlt év nem számított hidegnek, az utóbbi öt évben. Egy kifejezetten enyhe január, februárral indult, és az évvégén sem volt néhány hideg napnál több.
Én erről is táblázatokat vezetek, mármint a házam fűtésére elfogyasztott földgáz menyiségéről.


De megtudom mutatni havi:



sőt napi lebontásban is:


Ezen kívül még számtalan hasznos, és haszontalan statisztikát vezetek folyamatosan.
Például a kerékpározásról. E táblázat alapján tudom, hogy 2009-ben 7566 km-t tekertem, ami megfelel 105.000 Ft-nyi benzinnek, amit nem füstöltem el, ennek következtében a légkörbe nem került 1248.4 kg-nyi káros anyag. Ezzel a távval sikerült elégetnem 431.262 kCal energiát, ami egyenértékű mondjuk közel 72 kg-nyi házi szalonna elfogyasztásával. Ugyanebből a táblázatból tudom, hogy már 11159 km felett mentem a rekumon lévő gumikkal, és, hogy a nemrég lecserélt hajtásláncban is már 3775 km van.

Életünk bármely részéről készíthetünk statisztikákat, de vajon elmondja ez bárkinek is azt valójában milyen volt az elmúlt év? Meglehet-e ítélni bármit anélkül, hogy személyesen élnénk át? A kilométer adatok nem mesélnek, a kerékpározás öröméről, a megtett úton látott szebbnél-szebb tájakról, a gázfogyasztási értékek semmit nem őriznek meg a tél hidegének szépségéből, a hajnali csípős levegőt mélyen belélegző Zétáról, aki valahogy ebben a hőmérsékletben sokkal jobban érzi magát, mint a nyári melegben. A zenélések visszaesése, csak a bevételek oldaláról mutatja meg a száraz tényeket. Nem beszél azokról a felszabadult szombat délutánokról, vasárnap délelőttökről, amikor ráértem arra, hogy jól érezzem magam, akár otthon a feleségemmel, gyerekeimmel, vagy kerékpáron valahol útközben (Pl. Eszéken), vagy egyszerűen csak egy jó könyvvel kettesben. Nem beszél a jókedvű közönségről, az általam énekelt dal alatt összesimuló párokról. Nem olvasható ki a diagramm oszlopaiból, milliónyi emberi érzés, baráti beszélgetések, a napsütötte macskám szőrének illata, a nyári zápor simogatása, a nappalim nyugalma, Tény, hogy ha szigorúan csak grafikonokon, és adattáblákon keresztül vizsgáljuk a 2009-es évet, akkor gyengének, borúsnak, sikertelennek is nevezhetjük. Mégis azt hiszem, törekednünk kell arra, hogy a pénz ne homályosítsa el előlünk a világ szépségét. Talán én már kinőttem ezt. Nem akarok "valaki" lenni, hiszen már vagyok valaki. Én egy 43 éves férfi vagyok, egy csodálatos feleséggel, és két ugyanilyen csodálatos gyerekkel. Sok mindenhez értek, vagy inkább csak rálátással rendelkezem, ezért nem félek semmilyen új területtől sem, ami elém kerülhet. Remélem a józan eszem sosem hagy el, mindig képes leszek váltani, és olyan irányba fordítani a saját életemet, hogy megtaláljam azokat az apró örömöket, melyek nélkül úgy érzem nem érdemes élni. Hiszem, hogy már semmiféle rendszer nem képes az agyam átmosni, mert alapvetőleg nem hiszek semmiféle politikai hatalomban, mert az ember eredendő gyarlósága mindig jelen lesz ezekben a csoportulásokban. Ugyanez okokból nem várok semmi pozitívat a választásoktól sem. 2010-ben is csak annyit remélek, mint eddig minden új év kezdetén. Remélem, hogy békén hagynak, hagyják, hogy dolgozzam, és a képességeimet használjam, ezzel annyi pénzt tudok keresni, ami elég az emberi szintű megélhetésünkhöz. A legtöbb dologról úgysem én döntök. Sőt talán még csak nem is azok, akik ezt magukról hiszik. Az irányvonal ebben az évben is egyszerű lesz. Dolgozunk amennyit lehet, és közben megpróbálunk ÉLNI.

Szilveszter zenész szemmel

Happy New Year for everybody!
Már idejét sem tudom az utolsó olyan szilveszternek, amikor otthon voltam, vagy uram bocsá' szórakozni mentem ezen az éjszakán. 96 óta vezetem Excelben a zenész életem (is), azóta egész biztosan minden ilyen nap éjszakáján szórakoztattam. Ennyi idő alatt már mindenki hozzáedződött ahhoz, hogy ez az éjszaka számomra munka. Így volt ez az idén is. Szerencsére az elmúlt hat évben, már állandó helyen játsszuk az évbúcsúztató partyt. Ez egy hangulatos
kisvendéglő egy közeli kisvárosban, ahol a tulajdonossal nagyon jó kapcsolatban állunk, és évközben is többször hív minket a különböző rendezvényeire dolgozni. Ez jó. Jó mert ide, már "haza" járunk, és a vendégek többsége képes leutazni akár Székesfehérvárról is, csak azért, hogy minket hallgasson, a mi zenénkre táncoljék. Ez nagyban meghatározza a bulik hangulatát. De a legfőbb hatással rám van ez a szituáció, mert ilyenkor tényleg képes vagyok nem csak robotolni a gázsiért, hanem valóban szívből énekelni. Ez rockénekes koromban minden buliban így volt, hiszen a közönségünk, vagy kicsit nagyképübben fogalmazva rajongóink követett minket minden koncertünkre, így mindig ott volt egy állandó mag, akik a színpad elötti sorokban nagyon is meghatározták a színpadon állók hangulatát. Ha a zenész érzi a felé áradó szeretetet, akkor képes azt visszasugározni, és létrejön egy oda-vissza gerjesztő folyamat, ami nagyon kellemes, és rengeteget doppingol rajtunk, így a lehető legjobb formát tudjuk nyújtani. A "hakniban" ez nem általános. A zenekar néha csak a szükséges rossz, a mindig hangos, a sosem a kellő dalokat játszó, akik mindig felelőssé tehetők azért ha egy buli nem olyanra sikerül, mint a várt. De egy buli hangulatának csak egyik komponense vagyunk mi, a másik a közönség, és ha ők nem képesek ellazulni, vagy esetleg ezt alkohol segítségével próbálják meg elérni, és túllőnek a célon, akkor sosem lesz jó hangulat, csak egy csomó részeg, és egy csomó csalódott ember, és kedvetlen zenészek. Márpedig a szomorú zenésznél csúnyább látvány nincs egy színpadon. Szerencsére ez az idén sem így volt, hanem sikerült tényleg nagyon jó hangulatban eltölteni az éjszakát, és az idő úgy elrepült, hogy egyszercsak arra eszméltünk, hogy reggel van, és elfogytak a vendégek. A szakadó eső ellenére is jókedvűen pakoltuk össze a felszerelést, és hazáig énekeltük a dalokat együtt a rádióval. Ilyenkor szeretek zenésznek lenni. De az ilyen alkalmak az utóbbi években már csak az elenyésző kivételt jelentik. Sajnos az esetek többségében életunt, depressziós, gondokkal teli, ellazulni képtelen, muszájból jelenlévő közönséggel kell dolgoznunk, vagy a másik véglet, a vállakozói felső réteg, amikor is a gátlástalanság, és a minél előbb ordenáré részeggé válás jelenti a problémát, és sajnos egyre inkább gyakori ezekben a bulikban, hogy a zenekar lesz a célpontja a viccelődéseknek, ami néha már megalázó számunkra. Sajnos én ebben nagyon kemény tudok lenni, mert véleményem szerint a szolgáltatást vásárolják meg a delikvensek, és nem engem, minket. Így ha már nincs már út felajánlom, hogyha nem vetnek véget a macerálásnak, akkor én vetek véget a bulinak, és távozom, adott esetben gázsi nélkül, mert ez már túl van azon a határon számomra, ami még megfizethető. De ilyen még szerencsére csak egyszer volt egy vállalati bulin, ahol a fővezérigazgatóatyaúristen elkezdte a keverő beállításait megváltoztatni önkényesen. Én felajánlottam neki, hogy addig én elindítok néhány gépet az üzemben, mert kb. ez pont ugyanaz a dolog, mint hogy ő hozzányúlkál az én cuccomhoz. De nem jutottunk konszenzusra, ezért én is hozzányúltam a keverőhöz, lehúztam a hangerőpótmétereket, és kikapcsoltam mindent, és elkezdtem összepakolni. Azóta ott nem játszottunk, de ezt egyáltalán nem sajnálom. Vannak határok. Ha nekem meglehet szabni, hogy nem nyúlhatok a vendégek asztalához, nem beszélgethetek a vendégekkel, mosolyognom kell folyamatosan, különben levonnak a béremből, akkor én is elvárhatok a vendégektől néhány egyszerű alapszabályt. Nem nyúlunk a felszereléshez, nem köpködjük tele a mikrofonomat, mert utána azt én nyalom egész éjjel, nem dobáljuk meg a zenészt pogácsával mert ez olyan vicces. Szerintem ezek nem irreális elvárások. Inkább csak egy alapvető intelligencia igény, esetleg egyszerűen csak normális társasági viselkedés feltételezése. Ezek miatt gondolkodom folyamatosan, hogy visszatérek a rockműfajhoz, mert minden látszattal ellentétben a rocker közönségtől soha nem kaptam mást, csak tisztelettel vegyes szeretetet. Ők értékelték a munkám, hálásak voltak minden hangért. Egy rockkoncerten sokkal emberibb érzések vannak, és sokkal őszintébb megnyilvánulások, mint egy jogász, vagy orvos bálon. Sajnos tapasztalataim szerint a tanultság és a társasági viselkedés pont fordított arányban állnak. A legtöbb baj a hiperokos, befutott emberekkel van egy mulatságon, hiszen ők mindenkit megvehetnek pénzért, vagy legalábbis ezt gondolják. :) Persze ez a munkával jár. Azt is szokták mondani, hogy aki k...-nak áll ne panaszkodjon, ha megb.... Ez talán még így is van, de úgy hiszem, még egy k.... is megválogathatja, kivel, mikor hogyan. Ennyi választása talán lehet egy muzsikusnak is. Vagy mégsem?