Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. augusztus 31., szerda

Dubrovniki túra, ami a szűrőn fennakadt

Már kezdenek bennem leülepedni az élmények, amelyeket az út során szereztem. Mindenképpen pozitív egyenleggel zárhatom ezt a kirándulást. Minden a lehető legjobban alakult, kezdve az időjárástól, a hazaérkezésig bezárólag. Én már régóta magáért az út megtételéért túrázom, nem a végcél a fontos, az csak egy állomás a sokból. Kerékpárral nem lehet egy országot lerohanni, ezért mindig érdekes nekem, amikor azt tapasztalom, hogy mennyivel kevesebbet érzékeltek az adott országból a családtagjaim, akik autóval járták be egy nap alatt ugyanezt az utat. A legfontosabb különbség, hogy semmi kapcsolatuk nincs az út mellett élő emberekkel. Nos, nekem a túra egyik legnagyobb élménye pont ezekből a találkozásokból fakad. 
Bosznia-Hercegovina. 
Mennyire hajlamosak vagyunk egy ország lakosságáról előítéletekkel gondolkodni. Én mostanában kezdek erről leszokni. Ez az utazás, most nagyon is arról szólt, hogy megpróbálunk az emberek jóindulatára építve végig menni az úton, így nemcsak  néha útbaigazítást, hanem vizet is kérünk amikor és ahol elfogy, valamint udvarokba kéredzkedünk be a sátrunkkal. A nemrég még háborúzó bosnyák, és szerb lakosság, akiről úgy gondoljuk mi innen a távolból, hogy mindannyian kiállhatatlanok kivétel nélkül szívélyesen segítettek minket az úton. Mindenki csak élje bele magát a helyzetbe. Érkezik két megfáradt bicajos, nem kérnek mást, csak egy kis helyet az udvaron, és hideg vizet. A saját utcában csak vegyük számba az embereket. Biztos ismerünk olyat, aki elhajtja őket, de nem ez lesz az általános. Szerintem a blogom olvasói, kivétel nélkül befogadnák őket. Nos, így van ez szinte mindenütt, mert mindenhol családok élnek, érző emberek, akik -egyre inkább úgy hiszem- mindannyian valahol a jóra törekszenek, és szeretnek apró jó tetteket végrehajtani. Az a rengeteg mosoly, és biztatás amit  kaptunk az út során, teljesen elképesztő. Főként ebben az országban, ahol még az elmúlt húsz év ellenére is láthatóak a háború nyomai, nagyon is láttuk az aknaveszélyre figyelmeztető táblát, út mellett rozsdásodó harckocsit, szétlőtt házakat, elhagyatott egykor családok álmaiban szereplő, építés közben félbehagyott házakat, aminek belsejéből már fa nőtt ki. Láttuk az emlékműveket, hősöket, és áldozatokat, és mindenekelőtt a rengeteg sírt.  Mégis az út mellett az emberek ránk mosolyogtak, a saját nyelvükön kedvesen szóltak hozzánk. Amikor vizet kértünk, üdítőt is kaptunk, és körtét, és paradicsomot, és miért várt meg minket a jégkrémes autóval a pár a hágó végén? Miért érte meg nekik súlyos perceket várakozniuk a negyvenfokos melegben, csak, hogy megajándékozhassanak két idegen bicajost jégkrémmel? Miért fogadtak be a házukba, az udvarukba, hiszen semmit sem tudtak rólunk? Úgy hiszem valamit ez a nép újra megtanult, amit mi elfelejtettünk már ebben az országban. A háborúhoz képest, mikor a léted van veszélyben, mikor nincs jövőd, és nincs semmid, a mai állapot, bármennyire is távol áll a tökéletestől, mégis nagyon jó. Jó csak úgy egyszerűen élni, és azok között lenni akiket szeretünk, és jó másokkal is jónak lenni, mindegy, hogy az a saját családunk, vagy két nyomorult magyar bicajos. Ezen az úton a Balkán kedves lett számomra. Soha többé nem fogom ezt a szót pejoratív értelemben használni, mert rájöttem, hogy a mi esztelen tárgyfelhalmozási kényszeres társadalmunk egy alacsonyabb rendű emberi kultúrát képvisel, mint ami ebben az országban pillanatnyilag még létezik. Igaz a mi kényes orrunknak furcsa a sok szemét, és az európai szemmel igénytelen életkörülmények, mégis úgy érzem itt még őriznek valamit abból az emberi viselkedésből, amit mi már elfelejtettünk. A mi világunk a másik véglet felé tart, a fogyasztói társadalom egy steril környezet elérésének igényét szuggerálja belénk, a nap minden percében. Szájvíz, és intim zuhany, multivitaminok, szilikon, és gollagén, a shopingolás szórakozási formává vált, és a boldogság kellékei  sorakoznak a polcokon, amik  az "egészséges", és boldog élethez, de leginkább néhány milliárdos befektető profitjához nélkülözhetetlenek. De vajon boldogabbak vagyunk-e ezektől a tárgyaktól, mint a balkáni néni, aki az útszélén fügét gyűjt? Ez a hatalmas amerikanizálódás, ami nálunk van itt még hiányzik. Illetve nem hiányzik, gyönyörűen megy az élet ezek nélkül is. Nincsenek szuper-, hipermarketek, és talán nem is kellenek. Gondolom az internetes sávszélesség sem jelent a legtöbb házban problémát. Nem feltétlenül baj az sem, ha jelen van az iszlám egy országban, hiszen ez a vallás nemcsak a nyugati emberek tudatában már összekapcsolódott öngyilkos merénylőkről szól, hanem az önmegtartóztatásról, az ésszerű mértékletes életről, mint például az alkoholfogyasztás tilalmáról is, ami valljuk be nem tenne rosszat egyik nyugati- magát annyira fejlettnek képzelő- államnak sem. Az iszlám egyik fő parancsolata az elesettek védelmezése, és segítése, ami itt még sokkal inkább jelen van az emberekben, mint nálunk a tízparancsolat. A müezzin éneke pedig minden nap megerősít abban, hogy jó úton jársz, és csak egy porszem vagy. Nincs ezzel semmi baj, én például ha nagyon választanom kéne, inkább választanám a Balkán angol WC nélküli világát, és odaadnám érte, ezt a reklámízű cukrozott lónyál szerű műanyag világunkat, ahol megharapják egymást az emberek egy fogasért a hipermarket megnyitóján. Odaadnám a forgalommentes hegyi útjaikért az összes autópályánkat. Forrásaikért az összes petpalackos ásványvizünket. A hegyifenyők illatáért az összes illatosítónkat, és dezodorunkat. Ha választanom kéne inkább választanám a fejkendős muszlin lányt, a maga egyszerű tisztaságával, mint a tucatszám egyformán kinéző, műanyagozott csak a pénz értékét ismerő "plázacicát". Persze a változás előbb-utóbb náluk is beáll. Most sajnos már ott tartanak, hogy ömlik hozzájuk a nyugati műanyag, de a szemétfeldolgozásuk csak jóval hátrébb kullog. Ez nagyon szembetűnő, a gyönyörű Neretva völgyében, ahol az út melletti pihenőkből egyenesen a mederig érnek a szeméthalmok. A globalizáció mint egy óriási szörny már kezd rátelepedni erre a csupahegy országra, és én ezt egy kicsit sajnálom. Szeretném ha lenne a világnak olyan szeglete, ahol megmaradhatna az a kis bolt, ahol még a csomagolópapíron számol a boltos, és egy hét múlva  mikor újra betérek a boltjába kézfogással üdvözöl, mint régi ismerőst! Boldog vagyok, hogy megismerhettem egy boszniai katonatisztet, és családját. Jó volt látni, hogy a család náluk is ugyanúgy működik, mint nálunk bármelyik házban. Az a kedvesség, és bizalom, amivel felénk fordult az első percben elfeledtette velünk, hogy hol vagyunk. Hálás vagyok minden ebben az országban élőnek,  hogy segítettek minket az úton, és hozzájárultak ahhoz, hogy nagyon kellemes szájízzel hagyjam el Boszniát, és azt hiszem mindig úgy fogok emlékezni erre az országra, mint ahol valódi emberek élnek, egyszerűen, és természetesen.

Mostar és Dubrovnyik.
Most először éreztem, hogy azok a látnivalók, amelyek minden útikönyvben, és a Neten szerepelnek túl sok turistát vonzanak az adott helyre. A rengeteg látogató, már-már lehetetlenné teszi magának a nevezetes objektumnak a megtekintését. Alig lehet egy fényképet készíteni, hiszen minden pillanatban az objektív elé lép egy idegen. Persze ez a jelenség közismert. Legjobban a Föld különböző tájain található paradicsomi tájak sínylik meg ezt, hiszen a kezdetben csak egy gyönyörű, fehér homokos öblű halászfalucskák így válnak hemzsegő turistacélpontokká, és a fehér homok így telik meg cigarettacsikkel, és sörösdobozokkal. Aztán egy idő után már nem tetszik ez a  szemetes hely a kényes turistáknak és tovább állnak, hogy új, szűz területeket fertőzzenek meg. Slano, ahol táboroztunk szerencsére eléggé csendes volt, és a hegyes, sziklás part sem kínál nagy lehetőségeket a beépítésre, úgyhogy a strandon is egyszerre tíz embernél több nem volt. Mondjuk pörgős, bulizós kikapcsolódásra vágyóknak nem való ez a hely, de mi nem is erre vágytunk. Nagyon más képet kaptam volna erről a nyaralásról, ha csak a Dubrovnik és Mostar bejárása alatti élményeimből kéne táplálkoznom. De szerencsére, ez csak két apró epizód volt a túra során.

Jó volt, hogy ezt a túrát a fiammal tettem meg, hiszen ezek a túrák remek alkalmak arra is hogy olyan mélyebb beszélgetéseket tudjunk folytatni, amire a hétköznapokban nem kerülhet sor. Úgy hiszem, mindkettőnknek jót tesz, hogy egy kicsit jobban ismerjük egymás gondolatait, életét, hiszen a család mindig csak egy ideiglenes dolog, és korlátozott az az idő amíg együtt lehetünk. Jó volt vele tekerni ezen az úton, hiszen hasonló vérmérsékletünk nem szabott határt a napi megtett távoknak, és köszönhetően mindkettőnk jó kondíciójának, most még egymásra sem kellett sokat várni, csak néha rám mert én lassabban tudtam az emelkedőkön haladni a "páncélvonattal". Számomra mindig élmény ahogy beszél útközben történelmi érdekességekről, így én folyamatosan egy idegenvezetővel utazom. Továbbá jól jön a remek angol tudása, és  németül sem elveszett, sőt egyre ügyesebben használja a latin ismereteit is. Remélem nem ez volt az utolsó közös túránk együtt, hiszen még vár ránk Isztambul, a Via Appia, és Róma, Firenze, és olyan sok gyönyörűbbnél-gyönyörűbb hely.

Nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen blogbejegyzésben leírtakból nem jönnek át a valódi fizikai nehézségei az útnak. A hűvös szobában olvasva az a kifejezés, hogy "perzselő nap", egészen más, mint mindezt átélni az adott szituációban. Egy ilyen túra sok szenvedéssel is jár, az egész egyetlen nagy erőpróba mindig, és attól, hogy nekünk ez megéri még nem könnyebb. Aki már csinált ilyet az tudja, hogy egy autóval alig érzékelhető emelkedő is lehet nehéz, és akkor még nem beszéltünk a 10%-os emelkedőkről.
A túra technikai nehézségeiből ezen az úton több jutott a megszokottnál. A defektet nem is sorolom ide, hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon, akinek járműve van, bármikor bárhol kaphat, az elhárítás is rutinmunka. A láncszakadásért sem okolhatok mást csak magamat, hiszen könnyelműség volt abban bízni, hogy nem lesz baj, egy olyan lánccal, ami közel jár a tízezer km-hez. De szerencsére sikerült elhárítani a hibát, és hazáig már nem is volt vele gond. Persze voltak apróbbak is, mint például leszakadt a hátsó sárvédőm, eltörött az utánfutóra szerelt Zéta zászló rögzítése, de ezek szóra sem érdemesek, hiszen egy gyorskötegelő szalaggal orvosolhatóak. Érdekes volt, ez az ad hoc szerű szállás keresés, de azt kell hogy mondjam bejött. Ennek köszönhetően, igen kicsi költséggel kerekeztünk 9 napon át, bőven a tervezett 5 €/fő/nap költség alatt. A távokat is sikerült ezúttal jól megtervezni. Nekünk a fiammal a napi 150 km a járható távolság, ebbe már belefér az is, hogy van egy kis hágómászás is. Jó, a végére ismét sikerült megőrülnünk, de ez a tervben nem így volt. :) Az első túra volt, ahol nagyon odafigyeltünk az energiapótlásra. Gyakorlatilag két óránként ettünk valamit, így nem is volt ezúttal "eléhezés" egyikünknél sem.

Mindent összevetve elégedett vagyok, ez egy nagyon jó túra volt, biztos vagyok abban, hogy életre szóló élmény volt mindkettőnknek.
Már csak azt kéne kitalálni jövőre hova menjünk! :)

2011. augusztus 30., kedd

Rekuval Dubrovnikba

A tavalyi nyár rossz időjárása, és a betegségem miatti letargiám nem tette lehetővé egy hosszabb bicajtúra kivitelezését. Szerencsére a műtét után villámgyorsan talpra álltam, és ahogy erősödtem visszatért a régi optimizmusom is, aminek azt hiszem legjobb bizonyítéka volt, hogy neki vágtam ennek a rövidnek már a legnagyobb jóindulattal sem mondható túrának. Az ősszel csak vágyakozva olvasgattam Árpi és Zita utazását Rómáig, amelynek első szakasza Dubrovnyikig tartott. Akkor megígértem magamnak, ha felépülök én is eltekereg legalább eddig. Ahogy indult a nyár, nem sok esély látszott arra, hogy lesz olyan egymást követő két hét, amikor jó idő lesz. Mindenesetre mi kitűztük fiammal az indulás időpontját augusztus 15 hétfői napot, és bíztunk a jó szerencsében. Ezúttal nem hiába. Valahogy mire elérkezett az indulás napja elmúltak az addig mindennapos esők. Előző nap rutinosan pakoltunk be mindent a táskákba, a már jól bevált listánk alapján ami évek alatt tisztult le. Vasárnap estére készen álltak a bringák, fiamé 35 kg, az enyém 32, és még húztam a kis utánfutót ami 25 kg-ot nyomott.
  •  Első nap Szedres - Velika Kopanica /megtett táv: 185 km/
Ez a kis szerelvény kelt útra 6.15-kor Szedresből, hogy néhány nap múlva elérje a tengert, és meglássa a dubrovniki kikötőt. Gyönyörű idő ígérkezett, jó kedvűen tekertünk az úton, eleinte még nagyon kímélve a lábainkat, hiszen az út elején egy kicsi rándulás is elég ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a továbbhaladást néhány nap múlva. Már többször is bejártuk ezt az utat Eszékig, tulajdonképpen sok érdekességet nem tartogatott számunkra. 22-23 km/h átlaggal haladtunk a sík terepen. Erre a napra a Boszniai határ megközelítése volt a cél, és a nap végére úgy látszott ez nem is lesz probléma. Ez volt az első túránk, ahol igyekeztünk minél kevesebb költségből kihozni a napi fogyasztásunkat, így több helyütt is megálltunk vizet kérni. Én persze mindjárt az első alkalommal kifogtam  Horvátország két legértetlenebb kisfiúját, akiknek  a bonyolult aktivitim, amit a voda szóval egészítettem ki, meghaladta a felfogóképességét. Aztán a következő faluban megálltunk egy parkban pihenni, ahol egy kisfiú igyekezett velünk szóba elegyedni, de csak sajnos néhány angol szót tudott, és a hungary-t hungry-nak értette, így egyre inkább szeretett volna minket meghívni "benica"-ra, amiről viszont mi nem tudtuk, hogy mi az, csak gyanítottuk, hogy valami ételféleség. Aztán jött egy pajtása, aki végre már beszélt alapszinten angolul, és eloszlatta a félreértéseket. Így értünk el aznapi végállomásunkra 18.45-kor,  Velika Kopanica-ba, és itt próbáltunk valami sátorhelyfélét keresni magunknak. Egy parkban sétáló férfitől megtudtuk, hogy ma vallási ünnep van, így utólag fény derült arra is, miért nincsenek nyitva a boltok. Egy jó széles utcában egy kiszáradt patak mellett vertük fel a helyiek engedélyével a sátrunkat, és megfőztük a vacsorát. Vizet kaptunk a szemközti házból, és minden rendben látszónak tűnt.  Lassan besötétedett, és mi nyugovóra tértünk. Azaz, csak volna, mert két nem túl nagy értelemmel ellátott tizenéves azt a szórakozást választotta ma éjszakára, hogy nem hagy minket aludni. Kezdetben kis almákkal dobálták a sátrunkat, aztán mindenféle hangokat adtak, a lényeg, hogy állandóan körülöttünk ólálkodtak, így nem maradt más, mint felváltva őrizni a sátrat, és értékeinket. Két óra felé aztán ők is ráuntak a dologra, és elcsendesedtek, hazamentek. Érdekes, hogy ez idő alatt otthon senkinek nem hiányoztak. Végre elaludhattunk, de az éjszakánknak már lőttek.

  • Második nap Velika Kopanica - Maglaj /megtett táv: 127km/

Másnap jó későn ébredtünk, és mire összecihelődtünk már elmúlt kilenc óra. A nap már rosszul kezdődött és a folytatás sem volt jobb. Közvetlenül indulás előtt észrevettem, hogy az éjszaka leeresztett az első kerekem. Gondoltam próba szerencse, nem akartam még ezzel is az időt húzni, főként, hogy a tartalék belsők a csomagjaink alján voltak, így felpumpáltam, és elindultunk. Aztán óránként pumpáltam, majd félóránként, végül úgy dél körül meguntam. Egy elhagyatott benzinkútnál kicseréltem a belsőt, és végre a gumi miatti aggodalom nélkül folytattuk az utunkat. Nemsokára elértük a határt Samacnál, áthajtunk a Száva hídon, és már Bosznia-Hercegovinában vagyunk.


Öröm ezekkel a bicajokkal határon átkelni. A határőrök, csak a bringákkal vannak elfoglalva. Igen sikeres csempészek is lehetnénk akár. Most is csak félszemmel nézte az útlavelünket, a másikkal a bicajt és megjegyezte:" Very nice bike!" Mire én válaszoltam: "Yes, and very comfortable too". Ezzel meg is volt a vámvizsgálat, és már tekertünk is ennek az ismeretlen országnak a közepe felé, amitől egy kicsit tartottunk, hiszen nemrég itt még háború volt, és káosz. De szerencsére minden félelmünk utólag alaptalannak bizonyult. Samacban kerestünk egy bankot, és helyi pénzt váltunk. A konvertibilis márka ebben az országban az elfogadott fizetési eszköz. 1KM= 0,5 €. Most már vásárolni is tudunk. Az árak itt jóval kedvezőbbek mint a horvát félen voltak. Aztán jön a nap második meglepetése, egy vasúti felüljárónál, egy reccsenés és elszakad a láncom. Próbálok nyugodt maradni, de képtelen vagyok rá. Fáradt vagyok, és úgy érzem ma minden ellenem esküszik, ráadásul még száz kilométert sem tettünk meg, és már délután közepe van. Egy kisbolt előtt letámasztjuk a bicajokat és szerelni kezdem a láncot. Nyakig zsíros, olajos vagyok, és közben arra gondolok, úgy kell nekem, ha voltam ilyen állat, és elindultam egy olyan lánccal erre a hosszú hegyi tereptől sem mentes útra, amiben már jócskán van kilométer. Persze azért valahol számoltam ezzel az eshetőséggel, nem hiába van nálam láncbontó szerszám, és egy darab lánc. kiszedek pár szemet a láncból, és újakat fűzök a helyére, de csak nehezen sikerül. Közben előkerül egy velem hasonló korú férfi, aki tud néhány szót magyarul is. Kiderül, hogy kamionsofőr, és Tolna megyébe járt búzáért, ismeri a Szedrest is.


Nagyon jófej, és segítőkész, szerszámokkal segít, és miután végeztünk mosószert ad, hogy letudjuk magunkról mosni a kilónyi olajat. Végre elkészül a lánc is, ha már úgyis bolt előtt állunk, bevásárolok, az esti vacsorához. Mivel a boltos néni csak a helyi nyelvet beszéli, így eljátszom a kotkodácsoló tyúkot a bolt közepén, hogy tojáshoz jussak. Sokkal hülyébbnek végül is már úgysem nézhetnek, de végül is az előadásom siker koronázza, és megvan az esti tojásrántottához való tíz tojás. Megindulunk a rekukkal, de Dobojnál eltévedünk egy térkép hiba miatt, és megint sikerül vagy fél órát veszítenünk. Habzik a szám, de nem tudok mit tenni, ez a nap már csak ilyen volt. Végre  megtaláljuk az utat, és napnyugtáig most már folyamatosan haladunk, egészen Maglajig, ahol 19.35-kor egy olasz család nyaralója előtti füves területen kérünk, és kapunk engedélyt a sátorozásra.


Még az előző éjszakából is van mit bepótolnunk, ezért korán lefekszünk, és a müezzin esti énekét, már csak félálomban halljuk. De sebaj, mert reggel 4.10-kor újra rázendít. :)

  • Harmadik nap Maglaj - Pazaric /megtett táv 164 km/
     
A tegnapi nap után, már mindenre felkészültem lelkileg, de ez egy tökéletesen nyugodt sima nap volt, tulajdonképpen csak hátradőltünk, és élveztük az utazást egész nap. Reggel 07.50-kor már útra készek vagyunk, és nekivágunk a Krivaja völgyének. Jó választás volt erre jönni. Az út forgalommentes, de még kerékpározható minőségű. A 17-es út forgalma igencsak elrettentő volt azon a közel húsz kilométeren míg mentünk rajta a határ után. Ezért inkább Dobojnál átjöttünk a Bosna bal partjára, és egy lényegesen nyugodtabb úton mentünk Zavidovici-ig és itt rátértünk a Krivaja völgyében vezető útra.


Az út folyamatosan emelkedik Olovóig, de nem vészes mert csak a folyó esésével párhuzamos ez az emelkedés, így nem túlzottan lassított le minket. Magas sziklák mellett haladunk, mellettünk a folyó, benne néhol horgászok állnak derékig a vízben. Általában alig találkozunk emberekkel, ez egész Boszniára igaz, gyér a népsűrűség, és a nap közbeni forróságban inkább csak hűsölnek az emberek. Nincsenek nagy munkatempók, mindenki nyugodt, és jókedvű. Az autók előzés előtt kötelezően dudálnak, a szembejövők meg azért mert tetszünk nekik, ez borzasztóan idegesít kezdetben, hiszen a dudálás nálunk mindig indulatból történik, így  megszoktam már, hogy ilyenkor mindig én vagyok a zavaró elem az úton, és velem van bajuk. De itt ez nem igaz, senki nem ideges, és békésen jön utánunk kilométereken át a rönkszállító kamion is, míg alkalmas helyre nem érünk, ahol egy rövid dudaszó után megelőz minket. Így gurulunk be Olovóba, ahol egy benzinkútnál ellenőrizzük a guminyomásokat, de minden rendben és némi megerősítő kérdezősködés után tovább indulunk a 18-as úton. Mindjárt egy 7%-os  13 km hossszú mászással kezdünk, természetesen dél körüli időpont van ekkor a lehető legnagyobb meleg. Ez elég jól megvisel minket, én rendszeresen a fejemre öntök egy kis vizet, hogy bírjam a meleget, beletelik másfél órába míg felérünk az emelkedő tetejére. Innen gyakorlatilag Szarajevóig lejt az út. Késő délután érünk a fővárosba. Szerencsére teljesen nem kell bemennünk, mert a Couch Surfinges szállásadóktól nem kaptunk pozitív választ, így a város szélét érintve haladunk tovább. Mégis a forgalom egy agyrém. Szarajevó egyáltalán nincs felkészülve kerékpáros forgalomra. Hatsávos utakon, járdákon, és egy kilométert autóúton is haladunk más lehetőség hiányában. Robogunk alagútban kamionok közt, és mindenkinek útban vagyunk. A város széle felé végre ismét megtaláljuk a továbbvezető utunkat, ezt egy pizzériában ünnepeljük. A pincér beszél angolul, de a pizza nekem nem nagyon tetszik, igaz jó nagy, de a tészta olyan vékony és száraz az ropogós fajta, mint nálunk a levestészta mikor elnyújtják a magyar háziasszonyok. Azért annyira nem volt rossz, hogy maradjon belőle. Már csak egy óra volt a napnyugtáig, így tovább álltunk. Enyhén emelkedik a terep, és mi gusztálgatjuk az útszéli házakat. Pazaricnál vagyunk amikor hirtelen ötlettől áthatva becsengetek az egyik házba, aminek szép füves udvara van, és a ház kivitelezése nagyon hasonlít a saját házunkra, ebből vonom le a messzemenő következtetést, hogy hasonló emberek lakhatnak bent.


Egy kislány nyit ajtót, és a "szia" köszönésemre ő is sziá-val válaszol. A ház Enes Džinić -é és családjáé. Enes katonatiszt, és gitározik, kitűnő angolsággal válaszol az előadott szálláskérő mondókámra. Két kislánya van egy 8 és egy 12 éves, a gyerekek, és az egész család roppant kedves, barátságos. Este Enes kijön hozzánk beszélgetni, és felajánlja, hogy elektromos készülékeinket tölthetjük ha szükséges. De csak a telefonom van, amit tudok tekerés közben agydinamóról tölteni, így nem élünk a lehetőséggel. Vacsorát készítünk és gyorsan elbújunk a sátorba, mert a levegő villámgyorsan hűl. Meghallgatjuk az itteni müezzint is, és álomba merülünk.

  • Negyedik nap Pazaric - Oputzen /megtett táv: 164 km/
Reggel iszonyú hidegre ébredünk. A házat két oldalról veszi körbe egy kis patak, és minden oldalról magas hegyek magasodnak.



Enes tegnap mesélte, hogy az egyik évben itt rendezték a téli olimpiát. Szóval 10°C körüli hidegben, összepakoljuk a vizes sátrat, mert megszárítani most reménytelennek tűnik, gyorsan teát főzünk, és 7.10-kor már indulunk. Egy búcsú cédulát teszünk a házigazdánk autójának szélvédőjére, melyben megköszönjük a vendéglátást, és mellesleg kilátásba helyezzük, hogy esetlegesen hazafelé is itt állunk meg. Gyorsan melegszünk tekerés közben. Nemcsak azért mert a nap is gyorsan emelkedik, hanem azért is , mert ismét mászunk az Iván hágót majd behajtunk a tetőn lévő alagútba, és ezek után szinte  már a tengerig csak gurulunk.

Néha 9%-os lejtőkön. Ez sem kellemes élmény, mert 50 km/h-ás sebesség körül ismét fázni kezdünk, főként a térdízületeinknek nem tesz jót, hogy átfújja a menetszél. Konjicnál elérjük a Neretvát, illetve annak tengerszem szerű kiszélesedését. A látvány pazar, de ahogy beérünk a Neretva- völgyébe ez még fokozódik. A folyó hatalmas sziklák között tör utat a tenger felé, mi kicsinek érezzük magunkat ezek között a méretek között. Fiam megjegyzi:" Mi nem is tudjuk otthon, hogy mi az hogy "hegy"!" Igaza van, a mi kis dombságokhoz szokott szemünknek hatalmasak ezek a méretek. A zöld színű Neretva békésen kanyarog mellettünk. Mégcsak délután egy van, és már megtesszük az aznapra tervezett távot, hiszen elérjük Mostart. "Most" a helyiek nyelvén azt jelenti "híd" , Mostart talán Hídasnak lehet fordítani.Mostarnak egyetlen komoly nevezetessége van, egy középkori híd az óvárosban. Természetesen ezt mi is megszeretnénk tekinteni, időnk is van bőven, így bekanyarodunk az "Old City" tábla által jelzett irányba. Az óvárosban lépni sem lehet a temérdek turistától. Komoly feladat eltolni köztük a rekukat, a fényesre koptatott nagy kavicsokkal kirakott úton csúszkálok az SPD cipőmben a hídig. Megtaláljuk a hidat, alatta mélyen a zöld Neretva.


Szép, de annyira nem érzem nagy durranásnak az egészet, és a tömegiszonyom egyre erősödik, így néhány fotó és a kötelező szuvenír begyűjtése után igyekszünk a főúton  kifelé a városból. Perzsel a nap. Egy vendéglő fala mellett megállunk hűsölni. Egy óra múlva tulajdonos elzavar minket az árnyékból. Ez az egyetlen rossz tapasztalatunk az országból az oda és visszaúton. Megbocsátok a pénzembernek, egy kicsit még sajnálom is elkorcsosult emberi érzelmeiért, és tekerünk tovább. Nemsokára már Oputzennél járunk, ahol bekanyarodunk az egyik utcába vizet kérni. Egy szimpatikus idősebb hölgytől kapunk is, és amikor megkérdezzük, hogy van-e a közelben kemping ő elárulja, hogy a főúttól 7 km-re találunk egyet. Ennek borzasztóan megörülünk, hiszen már igencsak közeledik az este. Ennél jobban már csak annak örülünk, amikor megpillantjuk a tengert, hiszen ez már a végcél közelségét jelzi.


A Rio Mare kemping kellemesen csendes. Vacsorát készítünk, közben felállítjuk a sátrat, amire ráfér a reggeli pára után a szárítás. Nagyon jól esik a fürdés a tengerben. Elégedettek vagyunk. Négy nap alatt elértük a tengert, még így is, hogy a második napunk nem volt túl hatékony.


  • Ötödik nap Oputzen - Slano /megtett táv: 94km/
Ez a nap könnyűnek igérkezik. Családunk ma hajnalban indult el utánunk, és valahol Dubrovnyik környékén kell velük találkoznunk, ami nincs tőlünk messze.
Az útvonal tervezésekor csak úgy mellékesen felírtam Árpiék által bejárt félszigeten át vezető utat, csak úgy alternatív útvonalként. Most úgy döntünk a 8-as forgalmas tengerparti út helyett ezt választjuk. ehhez el kell tekerjünk Ploce-ig, ott hajóra szállni, majd a félszigeten végig hajtva a 8-as útra visszatérni. A kikötőt megtaláljuk, a hajó már csak ránk vár. Miközben én a jegyvásárlást intézem, a hajót kezdik eloldozni. Az utolsó percben felgördülünk, és már távolodunk is a kikötőtől. Először vagyunk tengerjáró hajón.


Élvezzük a közel félórás utat. Közben felhívom az autóval utazó családot, még nagyon messze járnak, a rengeteg sebesség korlátozás, és a Szarajevói dugók lassítják őket. kikötés után hideg zuhanyként ér minket, hogy ez a félsziget egy nagy hegy, és nem léteznek sík útjai. A kikötőből induló út mindjárt egy közel 5 km-es 10%-os emelkedővel kezd, és ez így megy egész nap. Igazából ránézhettem volna a térképre, világosan látszik, hogy ez hegyi terep. Most már késő. Egész délelőtt, és a délután első felében küzdünk az emelkedőkön. Cserébe csodálatos látványokat kapunk, a félsziget túloldalán a nyílt tenger, és paradicsomi öblök gyönyörködtetik szemünket. 



Aztán egyszer csak elérjük Ston városát, elmegyünk a képtelenül magasra épített vár mellett, és kiérünk a nyolcas útra. A család ekkor már Mostar körül jár. Elkezdünk kempinget keresni, de az első háromban telt ház van, már nem fér el egy nagy sátor és egy autó. Az út magasan vezet a parton, a kempingek pedig lent vannak tengerszinten, így elég fárasztó le és felmászni minden egyes kempingnél. Már kezd reménytelennek látszani a helyzet, amikor elérjük Slano-t, ahol a templom melletti kempingben találunk helyet. 212 kuna 6 személy, egy nagy sátor, egy autó, két bicaj, ez kb. 7600 Ft-nak felel meg naponta ebben az évben. Gyors egyeztetés a családdal, és félóra múlva már egymásnak örülünk. Harminc kilométerre vagyunk Dubrovniktól.

  • hatodik nap
Pihenő nap. Élvezzük a mediterrán nyarat, a tengert, és próbálunk életben maradni az elképesztő melegben. Reggel hétkor már 29 °C van, ez délre eléri a 45 °C-t, és éjszaka is csak nagyon lassan hűl vissza. Én, aki nem kifejezetten bírja a hőséget csak nehezen tudok éjszaka aludni. De reggel már a tengerben kezdek, és azért azt is tudom, hogy van ennél rosszabb is az életben, mint a tengerparton táborozni. :)

  • hetedik nap
Pihenő nap. Ma a csapat egyik fele elment megnézni a Stoni várat.




  • nyolcadik nap
Dubrovnyik városnézés autóval. Dubrovnik gyönyörű. Már a bevezetés, amikor meglátjuk a hatalmas tengeröblöt, és átmegyünk az öblöt átívelő hídon lenyűgöző.



Az óváros hasonlít Mostarhoz, csak nagyban. Hemzsegnek a turisták, és minden a turisták kiszolgálásáról szól. Szuvenír boltok és vendéglátó egységek tömkelege. Mindezt meglehetősen húzós árakon. Szűk sikátorokn át gyalogolva közelítjuk meg a tengerparti erődöt.




Bentről igényes zenét hallok. Egy zenész kolléga űzi az ipart.



Ül egy gitár erősítőn, kezében elektro-akusztikus gitár, lábán csörgő, nyakában szájharmonika. És játszik, nagyon is jól! Tulajdonképpen nekem az egész óvárosból ő tetszik legjobban. Sétálgatunk, mérsékelten vásárolgatunk, aztán visszaindulunk a kempingbe. Mivel hatan vagyunk, így ezt csak két fordulóval lehet megvalósítani. Mi a fiammal a második kanyarra maradunk, közben az a feladatunk, hogy szerezzünk kemping gázpalackot, mert az otthonról hozottak elfogytak. Ez nem annyira egyszerű, mert nincsenek Tesco-k, a Konzumban csak élelmiszer van, a Hipermarket sport felszerelés részlegénél  nem találunk kemping cikkeket. Már kezdjük feladni, amikor egy városi benzinkút mellett elgyalogolva, annak shopjának kirakatában megpillantom az áhított palackokat. Ráadásul fél áron vannak a itthoni árakhoz képest. Rögtön magamévá teszek néhányat, és a kikötő mellett egészen a város eleji hídig gyalogolunk, ahol felvesz minket az autó.



  • kilencedik nap /megtett táv: 60 km/
 A túra célja Dubrovnik volt. Bicajjal. Így az elképzelhetetlen, hogy ne tegyük meg a városig az utat a rekukkal is, ezért reggel nekivágunk, ezúttal csomagok nélkül. Másfél óra múlva ismét a tegnap megismert öböl hídjánál álltunk, és boldogan fényképeztük egymást a város kezdetét jelző táblánál.

  • tizedik nap Slano - Oputzen /megtett táv: 61 km/
Ez a hazaindulás első napja. Azt találtuk ki, hogy együtt visszamegyünk a Rio kempingbe, és így még egy napot együtt tölthetünk a családdal, és már csak négy napnyira leszünk otthonról. Gyorsan lesodortuk ezt a bő 61 km-t közben vigyorogtunk, hogy mennyivel könnyebb volt ez így, mint a félszigeten hegyet mászni egész nap idefelé. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a kemping ugyanannyiba került hat személyre autóval, mint kettőnknek korábban bicajjal. Igaz számlát egyik esetben sem kaptunk, és árlista sem volt kifüggesztve sehova.

  • tizenegyedik nap Oputzen - Pazaric /megtett táv: 165 km/
Korán indulunk, még csak 6 óra van, amikor az utolsó pillantásokat vetjük a tengerre. Kicsit szomorú mindig ez a búcsú, hiszen a tenger mindig itt volt, és lesz is, de mi csak néhányszor találkozhatunk vele életünk során. Van ebben valami végzetszerű minden elválásnál, amit most is érzek. Mostarig megyünk, mint a gyorsvonat, itt ér utol bennünket a család. Ezúttal tényleg elbúcsúzunk tőlük, hiszen most néhány napig nem találkozunk ismét. Közben a Nap sem pihen a forróság egyre nagyobb mértéket ölt. Jablanicánál elkezdődik az emelkedés ami nemsokára olyan komolyra fordul, hogy kénytelenek vagyunk leszállni és néhány kilométeren át tolni a bringákat. 100 km van mögöttünk, pokoli meleg és a  kettőnk által hajtott 92 kg-nyi két kerékpár hajtása  a 9%-os emelkedőknél lehetetlenné válik. Útközben többször is vizet kérünk. Az egyik háznál narancsüdítővel is megkínálnak minket. Végre felérünk az Ivan alagúthoz, amiről már tudjuk, hogy az hegygerinc teteje, és ezzel együtt az emelkedő vége, hiszen a tengerfelé menet innentől kezdtünk gurulni. Viszonylag korán már öt órakor elérjük Enes házát, ahol már régi ismerősként fogadnak minket. Vacsorázunk, és hamar elbújunk a sátorba, ezúttal már bekészítjük a meleg ruhákat is, hiszen már tudjuk, hogy reggel hideg van ezen a környéken.
  • tizenkettedik nap Pazaric - Maglaj /megtett táv 164 km/
7.25-kor indulunk, a szokásos hideg párás pazarici reggel vesz körül minket. Enes éppen munkába indul, gyorsan felírja nevét, hogy megtalálhassuk őt a Face Book-on. Jó tempóban haladunk a lejtős terepen Szarajevóig. Ezúttal nem olyan stresszes a város forgalma, és már mi sem aggódunk túlzottan az autóútba torkolló útvonalunkon, gyorsan áthajtunk ezen a szakaszon, érdekes módon senki nem üvölt le minket erről az útról, pedig semmi keresnivalónk nincs itt. Talán a helyiek is tudják, hogy nem tehetünk mást, talán sajnálják, a két szerencsétlen helyismeret nélküli bringás vándort, mindenesetre  zökkenőmentesen kijutunk a városból, és ismét elkezdünk emelkedni. Így még várost nem vártam életemben, mint Olovót. 

Még a tegnapi emelkedőket, és bicajtolást is érzik a lábaim, és egyre kevésbé vagyok képes a perzselő napot is tolerálni.A húsz km-es emelkedő egy 7%-os erősítéssel végződik. A hágó tetején egy jégkrémes autó várakozik ránk, egy fiatal pár áll melette, és a lány mindegyikőnknek egy jégkrémet ad, csak úgy szimpátiából. Ilyenek ezek a félelmetes balkáni népek. :) Megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy ezzel vége a túra mászós részének. A Krivaja völgye Olovótól már lejt végig, A Bosna völgye is síknak tekinthető,utána pedig a horvát szakasz hazáig már nem kihívás. A hegyek közt nincs sok problémánk a vízzel, egymást érik a tiszta vízű hideg források, amit a helyiek kiépítettek a szomjazók számára. Mi is ezeken a helyeken töltjük fel a készleteinket.



Már öt óra előtt elérjük Maglajt, elvileg még bőven mehetnénk tovább, de belőlem az elmúlt két nap kiszívta az energiát, és nem akarok tovább menni. Ezt másnap megbánom, de ekkor még úgy gondolom, hogy ez a helyes döntés. Letáborozunk a már ismert olasz családunk nyaralójánál. Ezúttal is nagyon kedvesek, már kapunk ásványvizet, és paradicsomot is tőlük. Sörrel is kínálnának de azzal nem élünk. Sajnos nem nagyon tudunk beszélgetni, mert csak a gyerekek tudnak egy kicsit angolul, a felnőttek csak olaszul beszélnek. Magyarázom kézzel-lábbal, hogy én zenész vagyok, és olaszul csak énekelni tudok. Elő is adok egy részletet a L'Italiano-ból. A gracie szót használjuk a legtöbbször. Este ők sokáig grilleznek, mi ez idő alatt beszélgetünk, majd gyors hideg vízes zuhanyzás után a maglaji müezzin hangjára alszunk el.
  • Tizenharmadik, utolsó nap Maglaj - Szedres /megtett táv: 292 km/
Ez  a nap egyszerűen indult, összecihelődtünk és 7.25-kor útrakeltünk. Közel 300 km-re voltunk Szedrestől, tudtuk, hogy ez a sík terepen két nap alatt lazán teljesíthető. Nem vettük figyelembe, hogy ezt a szakaszt idefelé mennyi probléma lassította és ezuttal műszaki hibák, és eltévedések nélkül lényegesen gyorsabban haladtunk. Már tizenegykor Modricánál járunk, ami csak húsz kilométernyire van a bosnyák-horvát határtól. Egy már idefelé megtapasztalt vendéglőben ebédelünk. Én megkóstolom a csevapit, ez két lángostészta közé rakott hús némi hagymával, és szósszal. Finom volt, és érdekes. Ebéd után nem sokkal már Samacban járunk, ahol visszaváltom a megmaradt konvertibilis márkánkat euróra, és átlépjük a határt. Szép tempóban haladunk. Közben már látszik, hogy valahol a magyar határ mellett fogunk ma este megállni. Elmúlik este fél nyolc, és mi addig finnyákoljuk a falvakban lévő házakat, mígcsak ki nem futunk az utolsóból is. A határ előtt 5 km-el megállunk, és hozunk egy súlyos döntést, vacsorázunk és tovább tekerünk. Mindkettőnk számára túl nagy kísértés az, hogy csak 75 km a határtól az út hazáig, és hiába a megtett majdnem kétszáz, és a fáradt lábak, mégis a továbbhaladás mellett döntünk. Gyorsan megfőzzük a virslit és ahogy megettük, már indulunk is tovább. Az egész napos forróság után most jólesik a hűvösben tekerni. Otthonról közben rossz híreket kapunk, vihar zóna érte el az országot, most csapott le Sopronra a zivatar 100 km-es széllel. Ettől megijedünk, de már nem sok mindent tehetünk. A határ után iszonyú tempót nyomunk. A lábam majd szétszakad az emelkedőkön, de már nem foglalkozom vele, hiszen otthon vár a ház, az ágyam, és Ő. Várdomb előtt elkezd esni az eső, de nem vészes, és néhány kilométer után már el is áll. Három óra múlva elérjük Szekszárdot. Úgy nézem az éjszakai várost, mintha először látnám. Valahogy elképzelhetetlen az egész, hogy már itt vagyunk. Délben még két országgal távolabb jártunk, egy minaret tövében ebédeltünk. Nem így képzeltem az utolsó szakaszt, azt gondoltam, szép lazán mintegy levezetésként végig tekerjük, sok pihenővel. Ehhez képest egy sprint volt az egész. Szekszárd végénél viharos szél támad, és nem enyhül hazáig. Szinte lépésben megyünk a 63-as úton, végtelenül lassan jönnek a kilométereket jelző táblák. Mi számolunk visszafelé. Már csak öt, négy, három, kettő egy, és befordulunk az utcánkba, majd megállunk a ház előtt.
Itthon vagyunk! Mintha nem is két hét, hanem évek teltek volna el, az elindulás óta. Bent furcsa minden. Túl erős a fény, csillognak a tárgyak. Két hete nem jártunk házban, nem láttunk közelről ilyen erős fényt sem. 1484 km-t bicajoztunk, ebből 1424-et nyolc nap alatt. Ez átlagosan napi 178 km. Talán nem is vagyunk normálisak. :)

Ennyi volt a túra, tényszerűen leírva, de ez így csak félig van kész. Legközelebb   írok a gondolataimról, a benyomásaimról, mesélek az emberekről akikkel találkoztunk, és magunkról ahogy az út hatott ránk. 

Még több fénykép: Picasa webalbum.































2011. augusztus 28., vasárnap

Újra itthon!

Üdv mindenkinek!

1484 km tekerés, körülöttünk hágók, és folyóvölgyek, félsziget és tengerpart,sziklás hegyek, és a tájakon élő emberek, szerbek, és bosnyákok, horvátok, és mindenféle turista, mindehhez a kíméletlen mediterrán Nap. Röviden ennyi, de lesz hosszabb beszámoló is.
Köszönöm mindenkinek a biztatásokat, és jókívánságokat és egyáltalán, hogy figyelemmel követtétek a napi rövid életjeleket.
Most élvezem a civilizáció kínálta kényelmet. Rácsodálkozom a házamra, az ágyamra, és a kényelmes minden luxussal berendezett életemre. Közben dolgozom fel agyban a látottakat, számítógépen a rögzített anyagot, és nemsokára jelentkezem.

2011. augusztus 14., vasárnap

Útra készen

Felmálháztam a bringát, nem először, ezért elég könnyedén ment. A sok év alatt letisztult listám, most is nagy segítségemre volt. Enélkül valószínűleg a fele felszerelés nem jutna eszembe. A szerelvény nem könnyű, de kezelhető, és csak az első néhány kilométer lesz furcsa vele holnap. Már mentem is egy próba kört, hogy teszteljem. Jó nehéz. :) De olyan vagyok mint egy csiga, viszem az egész házat, vagy legalábbis amit nélkülözhetetlennek tartok. A két évvel ezelőtti Tátra túra 1480 km volt, ez is ennek közelében lesz, remélhetőleg egy kicsit kevesebb szintemelkedéssel.
Az útvonal : Szedres-Eszék-Szarajevó-Mostar-Dubrovnik , majd egy kis pancsi a tengerben és ugyanez vissza. Sok bizonytalan elem van az úttal kapcsolatban, a szállást útközben minden éjjel rögtönzéssel fogjuk megoldani, de ez is a kaland része lesz. Nincs is sok mindenre szükségünk. Egy kis jó idő azért nem ártana, más minden adott, fiammal elhatároztuk nyugodtak leszünk és vidámak, de mindenekelőtt pozitívak. Majd megérkezés után elmesélem ez mennyire sikerült. :)

Ezúttal a blog nem marad teljesen szótlan, mert a jobb felső sarokban található Napi rövid életjel ablakban naponta fogok néhány szóban jelt adni magunkról a Twitteren keresztül, ugyanennek köszönhetően a Face Book-on is láthatóak lesznek ismerőseim számára ezek az üzenetek.

A következő bejegyzésig minden olvasómnak : Good Bye!