2023 az én életemben több évfordulót is hozott, hiszen 1983-ban elég sok minden történt anno, aminek a többsége sorsfordító, valódi jövőbemutató útelágazás volt, ami meghatározta a jövőmet. Persze mindezt csak utólag látja az ember, ott és akkor csak egy volt az élet pillanatnyi történései közül. 2023-ban 40 éves lett felségemmel a kapcsolatunk, ezért született meg bennem a gondolat, hogy ezt a kerek évfordulót méltó módon kéne megünnepelni és mi erre alkalmasabb, mint a "szerelmesek városa", Párizs. Hónapokkal az utazás előtt elkezdtem az információgyűjtést, ami a mai online világban nem nagy fáradtságot, de annál több időt igényel. Azzal már az elején is tisztában voltam, hogy Párizs túl nagy ahhoz, hogy mindent megnézzünk, ami érdekel minket, ezért első látogatásra tényleg csak a klasszikus "tourist trap"-eket terveztem be. Első körben elkezdtem Párizs térképével ismerkedni, majd az ehhez kapcsolódó tömegközlekedési térképpel. Rögtön láttam, hogy a tömegközlekedés, nagyon logikus és átlátható, a tucatnyi metróvonal önmagába elég ahhoz, hogy a város bármely pontját megközelíthessük. Ezt később igazolta is a gyakorlat. Elmentettem a látnivalók és a Facebook párizsi csoportjából szerzett információk alapján összegyűjtött éttermek és egyéb helyek koordinátáit a googlemaps-ben egy külön mappába. Elolvastam mindent a látnivalókról, szállások értékeléseit, a repülésről mindent. Szóval semmi extra, csak amit minden utazás előtt elvégzek, mert szeretek felkészülten érkezni egy idegen helyre, mert ott már nem akarom az időmet információk felkutatásával tölteni. Ezzel párhuzamban megfogalmaztam egy szerelmes levelet, melyben felségem meghívom erre az utazásra, aki mind erről még semmit nem tudott. Ezek az előkészületek, már az utazás örömének részei, a rákészülés, a várakozás, éppen olyan fontos számomra, mint maga a cél megélése. Lassan kialakultak a fix pontok, meglett az időpont, a repülőjegyek, a szállás, a tömegközlekedésjegyek, és a látványosságok belépőjegyei is. Mindezeket már online meglehet vásárolni, lefoglalni az időpontokat, de van erre szakosodott vállalkozás is, ahol még itthon, forintért beszerezhető mindez. (varoskartyak.hu). Az idő közben elszaladt, mint mindig. Két hónappal az utazás előtt elindult feleségem felé a levél, és innentől már ketten vártuk a december 28.-át.
Első (fél)nap:
Gyorsan elszállt a négy nap, tényleg csak egy mintavételre volt elég ebből a városból, így bőven maradt még látnivaló, amire most nem jutott idő. A Louvre, a Pantheon, a Katakombák, a Saint-Denis-székesegyház és még számtalan hely vár további felfedezésre. A városnak egyedi a hangulata. Érdekes látni ahogy egy multikulturális társadalom a mindennapokban működik. Nyilván a felszín alatt vannak még problémák és lesznek is, mégis hiszem, hogy ez a fajta változás megállíthatatlan. Amit most látunk az egy pillanatnyi állapot, ahogy a különböző nációk összeolvadása zajlik. A metrón, az utcán mindenhol szembejön a valóság, ahogy vegyes származású párok, családok, munkatársak, barátok, együtt élik mindennapjaikat. A most születő gyermekek már ebben a környezetben szocializálódnak, számukra ez már olyan szinten természetes közeg lesz, amit a jelenlegi felnőttek ma elképzelni sem tudnak. Mindenesetre láthatóan ők vannak közelebb ahhoz az állapothoz, ahol már szociális asszimiláció vagy faji szegregáció kihalóban van. Hiszem, hogy ezt a folyamatot nem állítják meg szögesdrótkerítések, agymosó propagandák, óriásplakátok. Lehet szembe menni a világ történéseivel és evolúciós folyamataival, de a változás nélkülünk, a szándékaink és akaratunk ellenében is lezajlik. A genetikai keveredés az emberiség hosszútávú túlélését szolgálja. Az emberek nagy problémája, hogy csak saját kis életük időtartamának léptékében tudnak gondolkodni. Számomra nem kérdés, hogy az emberiség összetétele folyamatos változásban van. Ahogy a lakóhelyünk házaiban is idegenek fognak lakni 100 év múlva, és ahogy az Avarok eltűntek a történelemben, úgy fog bekövetkezni, hogy néhány évszázad múlva a jellemző bőrszín Európában már nem a fehér lesz, inkább a kreol. Ilyen már sokszor történt a történelem folyamán, most is be tud, be fog következni. Evolution is not revolution! Nem tudom Magyarország mikor érik meg ennek felismerésére, ha egyáltalán valaha is megérik. Félek az országunk a kirekesztő, gyűlölködő, mindent megvétózó magatartása miatt ismét kimarad a fejlődés, a továbblépés történelmi lehetőségéből, és évtizedekre dobja vissza generációk lehetőségeit. Négy napig egy olyan országban éltünk, ahol láthatóan az emberek úgy élik életüket, hogy nem ellenségképek vannak a fejükbe elültetve, nem terelik őket minden eszközzel egy bizonyos irányba, ami éppen a vezetők érdekeit szolgálja. Legfeltűnőbb számomra és egyben legkellemesebb emlékképem, amit magammal hoztam az a párizsiak egymással szembeni viselkedése, toleranciája volt. 31-én este, amikor a metrók zsúfolásig megteltek és mindenki az Eiffel torony vagy a Diadalív irányába igyekezett, egy vélhetően ukrán migráns utazott a kutyájával abban a kocsiban ahova felszálltunk. A kutya az oldalán feküdt, a gazdája mellette ült a kocsi padlóján több, mint 10 megállót utaztak velünk míg leszálltak, nagyon útban voltak mindenkinek, mert nagy helyet foglaltak el a fekvő kutyával. A párizsiak mindezt nyugodtan vették tudomásul, mindenki kínosan ügyelt, nehogy véletlenül a kutya lábára lépjen, és egyetlen hanggal nem tették szóvá, az okozott kényelmetlenséget. Elképzeltem ugyanezt a szituációt a pesti metróvonalak bármelyikén, ahol ismerve a magyarok mentalitását, nem úszta volna meg néhány kemény beszólás nélkül, szerencsétlenebb esetben valaki le is dobta volna őket az egyik megállónál. Ez amit láttunk ékes példája az "élni és élni hagyni" vezérelvnek, amire mi egyelőre úgy látom képtelenek vagyunk és a fejlődésünket nagyon nem szolgálja a jelenlegi politikai vezetés, aki megoszt minket és egymás ellenségeivé alakít. Ma én úgy látom, hogy a magyaroknak egyelőre nincs igényük jogállamra, azért mert nem tudják milyen egy jogállamban élni, hiszen még sosem éltek ilyenben. Komfortzónává vált a mai éppen csak elviselhető igazságtalan, kirekesztő társadalom, ahol úgy valójában semmi sem működik, de mindenkinek jut valami alamizsna, amit mindenki foggal-körömmel véd és úgy gondolja, amíg őt nem bántják, addig nem az ő dolga, hogy másokkal szemben mi történik. De holnap már bárki lehet egy üldözött csoport tagja, csak azért mert más a bőrének színe, a vallása, a politikai nézete, vagy csak azért, mert útban van maga a léte valakik hatalmi törekvéseinek.
A komfortzóna soha nem a lehető legjobb, hanem a megszokott rossz.
A repülés már rutinná kezd válni az életünkben, megszokott parkoló, majd tranzit a reptérig, csomagfeladás, biztonsági check, beszállás, take off. Bő két óra múlva leszállás Orly repterén.
Bejutás a városba előre egyeztetett, magyarnyelvű idegenvezetővel, akik percnyi pontossággal érkeznek értünk, és 20 perc alatt a szállodához visznek.
A szállás kiválasztásánál az ár/érték arány mellett a legfontosabb szempont a metróvonalhoz közeli elhelyezkedés volt. Így esett a választás a 7-es metróvonal, Port D' Ivry megállójától néhány percnyi sétára Hôtel Lodge In Mis Paris 13 szállodára. Az első percekben a recepción egy színes bőrű hölgy rombolja porig az önbizalmam francia akcentusával, melynek következtében gyakorlatilag alig értem amit mond, szerencsére a segítségére siető férfi kollégája már számomra is érthetően formálja az angol szavakat. Villámgyorsan repülünk fel a lifttel a hetedik emeleti kicsi, de éppen elégséges méretű szobánkig, és máris nyakunkba vesszük a város. Hova máshova, rögtön az Eiffel toronyhoz. Odajutni ugyanolyan egyszerű, mint ahogy az a térképen is látszott. M7-es metró majd átszállás a Place D' Italyn az M6-osra. Éppen felújítják a toronyhoz legközelebbi metróállomást így Passy-nél szállunk ki, és átsétálunk a túloldalra a Pont de Bir Hakeim hídon, ami csak egy Párizs 37 Szajnán átvezető hidjából, mégis van egy különlegessége, hogy a hídról kitűnő fotókat lehet készíteni a toronyról, illetve a híd közepén lévő erkélyről úgy lehet megkérni a hölgyek kezét, hogy a háttérben ott díszeleg a torony. Ez az a hely, ahol csúnya félreértéseket okozhat egy romantikus séta során a férfinak letérdelni megkötni a cipőfűzőjét. Vállalkozásokat alapítanak erre a helyre, gyakorlatilag egymást érik a romantikus környezetben végzett és ott dokumentált események. Láttunk itt lánykéréseket, szülinapot élő hegedűszóval, menyasszony-vőlegény fotózásokat.
Bejutás a városba előre egyeztetett, magyarnyelvű idegenvezetővel, akik percnyi pontossággal érkeznek értünk, és 20 perc alatt a szállodához visznek.
A szállás kiválasztásánál az ár/érték arány mellett a legfontosabb szempont a metróvonalhoz közeli elhelyezkedés volt. Így esett a választás a 7-es metróvonal, Port D' Ivry megállójától néhány percnyi sétára Hôtel Lodge In Mis Paris 13 szállodára. Az első percekben a recepción egy színes bőrű hölgy rombolja porig az önbizalmam francia akcentusával, melynek következtében gyakorlatilag alig értem amit mond, szerencsére a segítségére siető férfi kollégája már számomra is érthetően formálja az angol szavakat. Villámgyorsan repülünk fel a lifttel a hetedik emeleti kicsi, de éppen elégséges méretű szobánkig, és máris nyakunkba vesszük a város. Hova máshova, rögtön az Eiffel toronyhoz. Odajutni ugyanolyan egyszerű, mint ahogy az a térképen is látszott. M7-es metró majd átszállás a Place D' Italyn az M6-osra. Éppen felújítják a toronyhoz legközelebbi metróállomást így Passy-nél szállunk ki, és átsétálunk a túloldalra a Pont de Bir Hakeim hídon, ami csak egy Párizs 37 Szajnán átvezető hidjából, mégis van egy különlegessége, hogy a hídról kitűnő fotókat lehet készíteni a toronyról, illetve a híd közepén lévő erkélyről úgy lehet megkérni a hölgyek kezét, hogy a háttérben ott díszeleg a torony. Ez az a hely, ahol csúnya félreértéseket okozhat egy romantikus séta során a férfinak letérdelni megkötni a cipőfűzőjét. Vállalkozásokat alapítanak erre a helyre, gyakorlatilag egymást érik a romantikus környezetben végzett és ott dokumentált események. Láttunk itt lánykéréseket, szülinapot élő hegedűszóval, menyasszony-vőlegény fotózásokat.
Persze akár ez szép dolog is lehetne, mégis én mindig azt érzem, mindez a facebooknak készül és továbbra sem értem azokat, akik legintimebb pillanataikat kürtölik világgá. Mondom is feleségemnek, hogy "népszerűnek lenni a facebookon olyan, mint gazdagnak lenni a monopoliban". Talmi érték egy virtuális világban. Ez a selfie őrület itt is roppant idegesítő, mint mindenhol, ahol eddig jártunk. Átérve a túlpartra a torony egyre nagyobbra növekszik. Első látványra távolról, majdhogynem csalódást okozott, de alatta állva, már sok mindennek mondható csak kicsinek nem. Az első délután gyorsan eltelik, még elmegyünk egy közeli Le Petit Cler nevű étterembe, ahol kipróbáljuk a francia konyha és a francia bisztrók egyik nagy klasszikusát, a croque-monsieur tojásos változatát, a croque-madame melegszendvicset, amit én mindenképpen meg szerettem volna kóstolni, de ami mégis csak egy egyszerű melegszendvics, abból sem a legolcsóbb (16€). A következő napokban kapunk ennél jobbat, olcsóbban, egyszerű utcai árustól az Invalidusok, vagy a Moulin Rouge közelében.
A már bejárt útvonalon megyünk vissza a szállásra, és izgalommal várjuk a holnapi teljes napunkat.
A már bejárt útvonalon megyünk vissza a szállásra, és izgalommal várjuk a holnapi teljes napunkat.
Második nap:
A reggeli 7-től kezdődik, az elsők között megyünk le a szálló éttermébe, ami inkább "breakfast zone" mint "restaurant". Kontinentális, minden fantáziát és változatosságot kínáló reggelit kapunk minden reggel, zéró zöldségtartalommal. Persze ez nem a kulináris élvezetekről szól (mellesleg szólhatna arról is akár), arra mindenképpen alkalmas, hogy alaposan megreggelizzünk és felkészüljünk a napi kalandozásunkra. Ezen a napon van foglalt időpontunk az Eiffel torony meglátogatására, egészen a harmadik emeletig mehetünk. Az otthon megváltott jeggyel kilométeres sort előzünk meg a pénztárak mellett, így rögtön a biztonsági ellenőrzés sorba állhatunk, ami tempósan halad, és néhány perc alatt bent vagyunk a torony alatti területen, és beállunk egy újabb sorba, ami már a torony északi pillérjébe vezet. Direkt nem megyünk lifttel, csodáljuk a hatalmas egy és negyed évszázados vasszerkezetet. Felérünk az első emeletre körbejárjuk, fényképezünk, majd ugyanezt megismételjük egy emelettel feljebb. Innen már csak lifttel lehet feljebb menni. Beszállunk hát az egyikbe. A liftek nem önműködőek, mindegyiket egy-egy alkalmazott vezérli egy kézi kapcsolótáblán. Arra gondolok, hogy milyen egy lélekölő munka ez, egész nap egy liftben szorongani turisták ezreivel, és le-fel közlekedni a toronyban. Számukra vajon mit jelent a torony? Büszkeséget? Nyűgöt? Gyűlölt munkahelyet, aminek már a látványát is utálják? Míg ezeket végig gondolom felérünk a harmadik emeletre. Felhős az ég, de jók a látási körülmények. Pazar a kilátás Párizsra minden irányba. Ezen az emeleten egy kis mini panoptikum is van benne Gustav Eiffel és lánya, Claire életnagyságú viaszfigurái köszöntik Thomas Edison amerikai feltaláló viaszmását. Van itt egy gramofon is, amelyet Edison adott Eiffelnek. A torony tetején a "The Champagne Bar"-ban van lehetőség megkóstolni egy igazi francia pezsgőt is azoknak akinek erre igényük és pénzük is van. Mi kihagytuk. Lefelé már végig lifttel mentünk, tartalékolva a következő célpontra az energiáinkat. Csak néhány metrómegálló a Charles de Gaulle tér ahol a Diadalív vagy ahogy a franciák hívják: Arc de Triomphe található.
A Diadalív megépítése I. Napoleón (1806) álma volt és ő is rendelte el. Jean-François Chalgrin építész a római diadalív képmására tervezte. A különbség csak annyi, hogy oszlopokat nem találhatunk és a párizsi természetesen nagyobb, 50 m magas, 45 m hosszú és 22 m széles. 1836-ban készült el és Lajos Fülöp király adta át. Az ismeretlen katona sírja 1921-ben került a Diadalívhez. Minden nap este fél hétkor gyújtják meg a lángot, amely a mindenkori francia katonaság dicsőségét hirdeti. Nagy a tömeg, csak többszöri nekifutásra találjuk meg a téren a Diadalívhez vezető aluljáró lejáratát, ott pedig beállunk egy hosszú sorba, ami majdnem egy óra alatt ér oda a műemlék bejáratához. Szerencsére van jegyünk, mert bent a pénztáraknál újra sorba kéne állni. Így ahogy bejutunk már folyamatosan tudunk haladni és a közel 300 lépcső megtétele után feljutunk a műemlék teraszára, ahonnan szép kilátás nyílik a városra és a térre vezető sugárutakra. Innen indul a világ egyik leghíresebb sugárútja, a Champes Élysées, milliónyi üzlettel, a délutáni tervben ennek bejárása is szerepel, így a Diadalív után erre vesszük az irányt. A sugárút hemzseg a turistáktól, felakadt szemű nők, karjukon világhírű divatmárkákat hirdető bevásárlószatyrokkal. Leginkább mi csak nyálat csurgatunk, ez nem a mi világunk. Érdekes, de számunkra nem realitás a Louis Vuitton-nál, vagy a Cartier-nél vásárolni éves jövedelmünknek megfelelő összegekért apróságokat. Nincs is ezzel semmi baj, az olcsóbb helyekre néha benézünk, például a ZARA-hoz. Itt már lenne olyan, amit gond nélkül meg vásárolhatunk, de nem látjuk ennek miértjét. Lassan haladunk a sugárúton, elérjük a Concorde teret, lassan sötétedik, a lenyugvó Nap fénye megcsillan a tér közepén álló obeliszken. A 23 méter magas rózsaszín gránitoszlop, amely a Krisztus előtti a XIII. század óta hirdeti II. Ramszesz óegyiptomi fáraó dicsőségét, jó háromezer évvel később a dél-egyiptomi Luxorból hosszú és kalandos hajóút végén érkezett meg a francia fővárosba. Kivételesen nem úgy lopták el, mint ahogy ez történni szokott, például a római obeliszkek esetében, hanem 300 ezer frankot szurkoltak le érte Mohamed Ali egyiptomi alkirálynak. 1836. október 25-én állították fel a Concorde téren. Átsétálunk a tekintélyes méretű Tuileriák kertjén (Jardin des Tuileries), korábban itt állt a francia uralkodók használatában álló Tuileriák palotája (Palais des Tuileries), amelyet a párizsi kommün idején, 1871-ben felgyújtottak, majd 1882-ben lebontották. Ma az egész egy hatalmas park, melynek másik oldalán már a Louvre impozáns épületegyüttese magasodik. Kitalálom, hogy menjünk el az Invalidusokhoz. Ez ugyan tartalék program, az eredeti tervbe csak opcióként került bele, de most itt van a közelünkben, így jó zárása lesz a mai napnak. Az Invalidusok háza (franciául: Les Invalides) egy épületegyüttes Párizs VII. kerületében, amelyben jelenleg Franciaország hadtörténetéhez kapcsolódó emlékművek és múzeumok találhatóak. Több Szajna-parti látványossággal együtt ez az épületegyüttes is a Világörökség része. Amiért mi most meglátogatjuk a helyet az a díszes kupola alatt lévő szarkofág, ahol 1840 óta I. Napóleon francia császár hamvai nyugszanak.
Még tizenévesen hallottam, hogy a síremléket úgy találták ki, hogy minden látogatónak muszáj legyen előtte fejet hajtani, vagy felnézni rá. Ezt szolgálja, hogy a szarkofágra az első, az északi templomhajóval közös oltárral majdnem egy szinten lévő, párkányos emeletről lehet lenézni, vagy az alsó szintre lépcsőkön lemenve, az emelvényre felnézni. Ismét vacsoraidő van, ma is jó sokat mentünk, de a fő látnivalókat már bezsebeltük. Visszafelé sétánk során a Louvre-hoz érkezünk, és megpihenünk az üvegpiramis mellett. Ez is egy népszerű fotós hely. Minden irányban vicsorgó szelfibajnokok. A mellettünk ülő ázsiai pár komolyan összeveszik azon, hogy a fiú 8. kísérletre sem tudja elkészíteni az áhított fotót a barátnőjéről, mert valami sosem stimmel, a kép sosem hasonlít arra képre, ami a lány fejében él önmagáról, csak egyszerűen olyan, mint amilyen ő a valóságban. Agyrém. Az üvegpiramist Louvre épülete által határolt téren a 20. században emelték, acélból, alumíniumból és üvegből, amely 21,65 m magas, oldalhosszúsága 35,4 m és 666 üveglapból áll.
Most látom először élőben, de már nagyon ismerem egyik kedvenc filmemből, a Davinci kód-ból. Épp ezért eszembe jut a felügyelő mondata, amivel kifejezi a párizsiak egy részének véleményét a piramisról: "Rút sebhely Párizs arcán..." Még egy nem jelentéktelen hosszúságú séta a Notre Dame-ig, amit már sötétben csodálunk meg, a látványt egyetlen szóval tudom csak leírni: fenséges. A téren egy utca zenész a Ed Sheran, Perfect című dalát énekli és gitározza, kevésbé jól. Csak néhány méter a Latin negyed, ahol van egy előre kinézett éttermünk a Chez Kelly itt olcsón tudunk vacsorázni három fogásos menüt, a mosdó állapota hagy némi kívánnivalót, de nem vészes. Isteni hagymaleves, makaróni és nutellás palacsinta a menü. Minden finom, ajánlom. Visszasétálunk a legközelebbi M6 metróállomáshoz (Pont Marie) és a rengeteg lépcsőtől és kilométertől meggyötört lábainkat végre megpihentetjük a szálláson.
Harmadik nap:
Itt reggel nyolckor még sötét van. Ma reggel futni megyek, már hatkor indulok, ez az időpont itt úgy látom a mi hajnali 5 óránknak felel meg. Metróval megyek a Szajnáig, és a Point Marie hídtól futok a torony felé. 10 km-t tervezek, 5 oda, 5 vissza.. A város még alszik. Alig van forgalom, a sétányon senki sem jár. Homeless-ek sátrai mellett futok el, egyikük a sétány közepén fekszik egy csatornafedélen. 3 fok van, ez nem nyár. Valószínűsítem, hogy a csatornafedél alatt valami hőforrás van, mert a hideg vaslemezen bizonyára nem tudna cipő nélkül aludni. Ahogy elfutok mellette megcsap az ápolatlanság szaga. Ez is Párizs. A Pont Alexandre III. impozáns hídfőjénél fiatalok tömegébe futok bele, most lett vége a bulinak, fiúk-lányok mindenféle fizikai és lelki állapotban. Olyan bíztatást kapok, mintha én nyerném a párizsi maratont. Lassan elérem az öt kilométert és megfordulok, mire visszaérek, már alig vannak az iménti tömegből. A forgalom a környező utcákban és a hidakon szemlátomást erősödik. Pirkad, visszaérek a metróhoz, Szajna parti futás is kipipálva. Reggeli után a Louvre felé vesszük az irányt. Fél 10-re van belépési időpontunk. 10 perc alatt bejutunk. Még alig van tömeg. A palota káprázatos, ha nem lenne itt semmi más, csak az épület belsejét is el lehetne nézegetni órákon át. Gyönyörű kupolák, hatalmas oszlopokkal szegélyezett folyosók és márvány mindenhol.
Itt reggel nyolckor még sötét van. Ma reggel futni megyek, már hatkor indulok, ez az időpont itt úgy látom a mi hajnali 5 óránknak felel meg. Metróval megyek a Szajnáig, és a Point Marie hídtól futok a torony felé. 10 km-t tervezek, 5 oda, 5 vissza.. A város még alszik. Alig van forgalom, a sétányon senki sem jár. Homeless-ek sátrai mellett futok el, egyikük a sétány közepén fekszik egy csatornafedélen. 3 fok van, ez nem nyár. Valószínűsítem, hogy a csatornafedél alatt valami hőforrás van, mert a hideg vaslemezen bizonyára nem tudna cipő nélkül aludni. Ahogy elfutok mellette megcsap az ápolatlanság szaga. Ez is Párizs. A Pont Alexandre III. impozáns hídfőjénél fiatalok tömegébe futok bele, most lett vége a bulinak, fiúk-lányok mindenféle fizikai és lelki állapotban. Olyan bíztatást kapok, mintha én nyerném a párizsi maratont. Lassan elérem az öt kilométert és megfordulok, mire visszaérek, már alig vannak az iménti tömegből. A forgalom a környező utcákban és a hidakon szemlátomást erősödik. Pirkad, visszaérek a metróhoz, Szajna parti futás is kipipálva. Reggeli után a Louvre felé vesszük az irányt. Fél 10-re van belépési időpontunk. 10 perc alatt bejutunk. Még alig van tömeg. A palota káprázatos, ha nem lenne itt semmi más, csak az épület belsejét is el lehetne nézegetni órákon át. Gyönyörű kupolák, hatalmas oszlopokkal szegélyezett folyosók és márvány mindenhol.
De itt ez csak az enteriőr, mert ez a hely a világ legnagyobb múzeuma. Olvastam, hogy több mint 60.000 négyzetméteren 380.000 kiállított tárgyat találunk. Ez azt jelenti, hogy minden tárgyra egyetlen másodpercet szánnánk, több mint 105 órát kellene bent tartózkodnunk. Minden egyes tárgy fél perces megvizsgálása közel 132 napba telne. Ez képtelenség, már csak azért is, mert néhány órán túl az ember agya nem képes már többet befogadni az itt jelenlévő szépségekből. Megnézzük gyorsan, még a tömegek beszabadulása előtt Mona Lisát (la Gioconda). Továbbra sem értem a felhajtást, ami ezt a képet övezi. Számtalan ennél nekem sokkal jobban tetsző kép van már a szomszédságában is. Gyorsan fáradnak az érzékszerveink a kulturális sokk hatására. Végig megyünk az európai festők képein, majd az ugyanebben a szárnyban lévő szobrokat nézzük végig köztük a Milói Vénuszt, vagy Méloszi Aphroditét ahogy tetszik. Majdnem négy órát vagyunk bent a múzeumban, még nagyon sok dolog érdekelne, de az agyunknak pihenőre van szüksége.
Párizs magaslata a 130 m magas Montmartre a délutáni terv és a Sacra Cour bazilika. Hamar a közelébe jutunk metróval, de magához a bazilikához jónéhány lépcsőt meg kell mászni, szerencsére ez nekünk most sem okoz problémát. Fent megint sokkal több ember van, mint amennyit én szeretnék, de ez van. A templomot körülvevő acélkerítésen milliónyi szerelmi lakat csüng. Valószínűleg tonnaszám vágatja le őket városvezetés évente. Körbejárjuk a templomot, belefutunk egy francia fiatalokból álló tánccsoport klip forgatásába. Nagyon szépek és nagyon franciák. Egy ideig élvezettel nézzük a táncukat, azután elindulunk lefelé, a "Szeretlek fal " itt van a közelben. Közben még a bazilika előtti téren fényképeket készít két francia lány, amit rögtön egy nyomtatóból sárga papírra nyomtatott régi francia újságcikké változtatnak. Mikor kérdezem mennyit fizetek érte, kiderül, hogy "anymoney", kicsit meglepődöm, mert ilyennel sem gyakran találkozom, hogy egy turista látványosság nem a pénzlehúzásról szól. 2€-t dobok a becsületkasszába, ezért is sűrűn "merszibokúznak" és két újságlapot is kapunk érte két különböző rólunk készült fotóval. A "Szeretlek fal" tulajdonképpen egy hatalmas tábla, ahol a világ összes nyelvén fel van írva a szó "Szeretlek". Itt szerettünk volna készíteni egy fényképet, ha már 40 éves szerelmi évfordulónk van, sajnos a helyet éppen felújítják, úgyhogy ezúttal ez nem sikerült. Veszünk egy bagett alapú hot dog-ot és ezt rágcsálva lesétálunk a Moulin Rouge-hoz, ha már itt vagyunk. Egyébként ez csak egy mulató épület egy piros malommal a homlokzatán. Több százan fényképezik, köztük mi is. :) Megkeressük a közeli Place Pigall-t, egy utcányi szexbolt vezet odáig. A tér szintén felújítás alatt van, de azért a névtáblát sikerül lefényképeznem, és átküldöm a fotót Beusnak az énekesnőmnek, akivel számtalanszor énekeltük a Párizsi lány-t a Neotontól. Vissza metrózunk a Szajna partra még vár ránk egy hajókázás a folyón, viszonylag hamar bejutunk az eleinte reménytelenül hosszúnak tűnő sor ellenére. Közel egy órát megy velünk a hajó, nagyon szép a kivilágított város és a sok híd, és jól is esik kicsit üldögélni a sok séta után. A hajó a Pont de Grenelle hídnál fordul meg ahol a 11,5 m magas párizsi szabadságszobor (Statue de la Liberté) is áll, ami kis testvére (másolata) a New York-i szabadságszobornak, melyet Franciaország ajándékozott az Amerikai Egyesült Államoknak, függetlenségének százéves évfordulója alkalmából. A szobrász Frédéric Auguste Bartholdi volt, a belső szerkezet mérnöki munkáit Gustave Eiffel végezte. A párizsi kisebb szobrot úgy tájolták, hogy az amerikai nagy testvér irányába nézzen az arca.
 |
A hajóút után ismét vacsorázunk, a már megszokott éttermünkben, ahol ajándék aperitife-t is kapunk, mint visszatérő vendégek. Én ezúttal csigát is eszem és persze, hogy ízlik. :)
Negyedik nap:
Szilveszter van. Az elmúlt évtizedekben nekem ez a nap mindig munkanap volt. Ilyenkor készültem az esti bulira, gyakoroltam, vagy megpróbáltam előre pihenni, hogy bírjam az éjszakai igénybevételt. Ma senkinek sem kell megfelelnem. Mára már nincsenek nagy tervek. Délelőtti terv, hogy meglátogatjuk a Lafayett áruházat, de egy kicsit korán érkezünk, mert vasárnap lévén csak 11-kor nyitnak, így úgy döntünk elmegyünk a fiatalkori kultuszfilmünk forgatási helyszíneit megkeresni. A házibuli (La Boum) egy igazi tinifilm volt a nyolcvanas években. Sosem gondoltam akkoriban, hogy egyszer Párizsban járhatok, ugyanazokon a kockaköveken, ahol a főszereplő Vic (Sophie Marceau) is lépkedett. A filmben szereplő Vic lakása, gimnáziuma és a kávéház ahol a barátaival találkozik, a valóságban mindössze néhány száz méterre vannak egymástól, a Pantheon környékén.
A Pantheon látványa sem semmi, és ha legközelebb jövünk, ennek meglátogatása is felkerül a listára. Sokat nem időzünk, hiszen egy kávéház, egy kapualj és egy iskola homlokzatán sok néznivaló nincs. Visszatérünk a Lafayette áruházba, persze nem vásárlási szándékkal, hiszen ez sem nekünk van kitalálva. Gyönyörű épületben rengeteg ember, csupa csillogás minden, az eladókon szerintem olyan értékű ruha van, mint amennyibe nekünk ez az egész utazás került.
Itt van mindenki, aki számít, nagyon sok márkáról még csak nem is hallottunk, de az áraikat látva nem kínai gagyit árusítanak ők sem. Megyünk néhány kört, de a számunkra elérhető árú tárgyakból sem érint meg minket semmi annyira, hogy olthatatlan vágyat érezzünk a birtoklásukra. Mivel ma fél éjszakát az utcán tervezzük tölteni, visszatérünk a szállodánkba egy kis pihenőre. Mivel az online checking csak az indulás előtt 24 órával lehetséges, így itt az ideje, hogy elvégezzem és kinyomtassam a recepción a repülőjegyeket. Ezzel támad némi bonyodalom, mert a recepción nem hajlandók idegen pendrive-ot a gépükhöz csatlakoztatni, ezért megpróbálom levélben átküldeni a két pdf fájlt, de az email cím kiterjesztése nem a megszokott két-három karakteres, hanem négy, amit az én magyarországi levelezőszerverem azonnal ignorál, így többszöri kísérletre sem sikerül levelet küldeni és amikor már agyvérzés közeli állapotba kerülök, a recepciós belátja, hogy nincs más megoldás és egy percen belül kinyomtatja a jegyeket a pendrive-ról. Miután elhárult a veszélye annak, hogy hazautazás helyett letelepedési engedélyt kell kérnünk, ismét felkerekedünk, először a Champes Élysées-t célozzuk meg, de itt fél hétkor már olyan tömeg hömpölyög, hogy feladjuk, és visszafordulunk a Latin negyed felé és a megszokott éttermünk felé. Az étteremben nincs hely, ezért egy másik helyre ülünk be, ez utólag nagyon szerencsés választásnak tűnik. Az ételek finomak, elfogadható áron és egy kicsit a hely is magasabb színvonalú, mint az eddigi éttermünk. Végre kipróbálhatom előételként a békacombot és gondolom már nem meglepő senkinek, hogy ez is nagyon ízlik. Fő fogásnak spagettit rendelek tengergyümölcseivel. Feleségem tojásos-paradicsomos salátát eszik és áradozik róla. Mindenkinek ajánlom az éttermet, a neve Flagrant Délice.
A vacsora után elindulunk az Eiffel torony irányába, ahol nem túl nagy tömeg várja az éjfélt. A fő buli a Champes Élysées-n van, itt minden csendesebb, azért is jöttünk ide. Visszaszámlálás, mérsékelt tűzijáték, és elindul a 2024-es év. kicsit nagyobb felhajtásra számítottunk, de ez van. :) A tömeg máris oszlani kezd, mi is elindulunk visszafelé.
Ötödik (fél)nap:
Ahhoz képest hogy fél kettőkor kerültünk ágyba, már hétkor ébren vagyunk. Reggeli után még kicsit pihengetünk, aztán villámgyorsan összecsomagolunk, és kijelentkezünk a szállodából, a reptéri fuvarunk percnyi pontossággal érkezik, és 20 perccel később már az Orly-n vagyunk. Bőven van még idő, de a poggyászfeladásnál sokáig várakozunk, mert sokan is vagyunk és a reptéri alkalmazottak látszólag nem sietnek sehova. Végül csak rákerül a vonalkódos címke a bőröndünkre, és a biztonsági ellenőrzésen is előbb-utóbb átvergődünk. Szeretek repülni, csak a várakozás izgalma van bennem minden felszállásnál, most is. A gép eléri a V1 sebességet a pilóta elemeli a gépet a kifutópálya betonjától, és még egy pillantást vethetünk madártávlatból erre a szép városra.
Gyorsan elszállt a négy nap, tényleg csak egy mintavételre volt elég ebből a városból, így bőven maradt még látnivaló, amire most nem jutott idő. A Louvre, a Pantheon, a Katakombák, a Saint-Denis-székesegyház és még számtalan hely vár további felfedezésre. A városnak egyedi a hangulata. Érdekes látni ahogy egy multikulturális társadalom a mindennapokban működik. Nyilván a felszín alatt vannak még problémák és lesznek is, mégis hiszem, hogy ez a fajta változás megállíthatatlan. Amit most látunk az egy pillanatnyi állapot, ahogy a különböző nációk összeolvadása zajlik. A metrón, az utcán mindenhol szembejön a valóság, ahogy vegyes származású párok, családok, munkatársak, barátok, együtt élik mindennapjaikat. A most születő gyermekek már ebben a környezetben szocializálódnak, számukra ez már olyan szinten természetes közeg lesz, amit a jelenlegi felnőttek ma elképzelni sem tudnak. Mindenesetre láthatóan ők vannak közelebb ahhoz az állapothoz, ahol már szociális asszimiláció vagy faji szegregáció kihalóban van. Hiszem, hogy ezt a folyamatot nem állítják meg szögesdrótkerítések, agymosó propagandák, óriásplakátok. Lehet szembe menni a világ történéseivel és evolúciós folyamataival, de a változás nélkülünk, a szándékaink és akaratunk ellenében is lezajlik. A genetikai keveredés az emberiség hosszútávú túlélését szolgálja. Az emberek nagy problémája, hogy csak saját kis életük időtartamának léptékében tudnak gondolkodni. Számomra nem kérdés, hogy az emberiség összetétele folyamatos változásban van. Ahogy a lakóhelyünk házaiban is idegenek fognak lakni 100 év múlva, és ahogy az Avarok eltűntek a történelemben, úgy fog bekövetkezni, hogy néhány évszázad múlva a jellemző bőrszín Európában már nem a fehér lesz, inkább a kreol. Ilyen már sokszor történt a történelem folyamán, most is be tud, be fog következni. Evolution is not revolution! Nem tudom Magyarország mikor érik meg ennek felismerésére, ha egyáltalán valaha is megérik. Félek az országunk a kirekesztő, gyűlölködő, mindent megvétózó magatartása miatt ismét kimarad a fejlődés, a továbblépés történelmi lehetőségéből, és évtizedekre dobja vissza generációk lehetőségeit. Négy napig egy olyan országban éltünk, ahol láthatóan az emberek úgy élik életüket, hogy nem ellenségképek vannak a fejükbe elültetve, nem terelik őket minden eszközzel egy bizonyos irányba, ami éppen a vezetők érdekeit szolgálja. Legfeltűnőbb számomra és egyben legkellemesebb emlékképem, amit magammal hoztam az a párizsiak egymással szembeni viselkedése, toleranciája volt. 31-én este, amikor a metrók zsúfolásig megteltek és mindenki az Eiffel torony vagy a Diadalív irányába igyekezett, egy vélhetően ukrán migráns utazott a kutyájával abban a kocsiban ahova felszálltunk. A kutya az oldalán feküdt, a gazdája mellette ült a kocsi padlóján több, mint 10 megállót utaztak velünk míg leszálltak, nagyon útban voltak mindenkinek, mert nagy helyet foglaltak el a fekvő kutyával. A párizsiak mindezt nyugodtan vették tudomásul, mindenki kínosan ügyelt, nehogy véletlenül a kutya lábára lépjen, és egyetlen hanggal nem tették szóvá, az okozott kényelmetlenséget. Elképzeltem ugyanezt a szituációt a pesti metróvonalak bármelyikén, ahol ismerve a magyarok mentalitását, nem úszta volna meg néhány kemény beszólás nélkül, szerencsétlenebb esetben valaki le is dobta volna őket az egyik megállónál. Ez amit láttunk ékes példája az "élni és élni hagyni" vezérelvnek, amire mi egyelőre úgy látom képtelenek vagyunk és a fejlődésünket nagyon nem szolgálja a jelenlegi politikai vezetés, aki megoszt minket és egymás ellenségeivé alakít. Ma én úgy látom, hogy a magyaroknak egyelőre nincs igényük jogállamra, azért mert nem tudják milyen egy jogállamban élni, hiszen még sosem éltek ilyenben. Komfortzónává vált a mai éppen csak elviselhető igazságtalan, kirekesztő társadalom, ahol úgy valójában semmi sem működik, de mindenkinek jut valami alamizsna, amit mindenki foggal-körömmel véd és úgy gondolja, amíg őt nem bántják, addig nem az ő dolga, hogy másokkal szemben mi történik. De holnap már bárki lehet egy üldözött csoport tagja, csak azért mert más a bőrének színe, a vallása, a politikai nézete, vagy csak azért, mert útban van maga a léte valakik hatalmi törekvéseinek.
A komfortzóna soha nem a lehető legjobb, hanem a megszokott rossz.
