Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. november 10., kedd

Amikor fut a program!

Látom a legutóbbi bejegyzésem csak IT szakmán belüliek körében aratott sikert :) Igen. Ez a lényeg. A programozásról beszélgetni ezért nehéz, szinte lehetetlen szakmán kívüliekkel, mert bármennyire is próbálom, mégsem tudom elkerülni, hogy ne kerüljenek a szövegbe olyan szavak amelyeket csak szakmabeliek értenek, és ebben a pillanatban, az átlag olvasó, hallgató elveszíti a téma iránti csekély érdeklődését is. De ez nem baj. Ma ígérem semmi technikai zsargon nem lesz a posztban! Nem megijedni a címtől! :)

Különös helyzetben vagyok. Három párkapcsolatra nyílik nagyon közelről rálátásom egyszerre, és ez nagyon sok gondolkodásra késztet. Csendesen a háttérből figyelem a párokat, ahogy működnek, és bevallom, ez számomra nagy élményt jelent. Mindhárom kapcsolat más és más. Más korcsoportok, más típusú emberek, más egzisztenciák, más lehetőségek, más földrajzi távolságok. Pontosan ettől lesz az egész borzasztóan izgalmas. Mennyire különböző megoldások szükségesek, ha a kedves több órányira lakik, mintha egy lakásban élnek, vagy csak néhány percnyire laknak egymástól. Mégis mindannyian megtalálják az együttléteik maximalizálásának módjait. Egyik kedves hölgy ismerősöm azt mondta, hogy én a lehető legjobb korban vagyok. Ez talán igaz is bizonyos szempontokból, mégis úgy érzem, hogy a fiatalság, és annak világa egyre távolabb kerül tőlem. Ezért hajlamos vagyok magam is néha az ifjúságot úgy látni, mint a Muppet show két öregje a páholyban, aki minden produkción csak morogni képes. A valóság azonban az, hogy ahogy ezeket a fiatalokat nézem, nagyon is látom, hogy pontosan ugyanúgy működnek, ahogy mi annak idején, vagy az elődeink bármikor az idők folyamán. Úgy tűnik, hogy mai világunkban a felnőttkorba lépők nem akarnak felelősséget vállalni, nem akarnak családot alapítani, közös életet élni egy másik emberrel, hogy számukra ez a fajta kötetlen, gyökértelen lét tökéletesen megfelel. Mégis abban a pillanatban, ahogy egyedül maradnak, ugyanezek a fiatalok a világ minden kínját élik át a magány miatt. Néha ez a magány paradox módon egy hihetetlenül szabados, kicsapongó élet felszíne alá rejtőzik, és nagyon közel kell kerülni az illetőhöz, hogy a valódi érzései felszínre kerüljenek. A bulizós életmód akármennyire is vonzó, és pillanatnyilag felszabadító, mégis hosszabb távon silány érzelmi pótléknak bizonyul. Ahogy elmúlnak a Casanova évek, a magányos —egykor szebb napokat látott— hódítók, kétségbeesetten keresik létük értelmét. Akár működhetne ez a fajta kötöttségek nélküli élet is, ha nem lenne a Szerelem. Igen így nagy betűvel. A párkapcsolatok minden gyönyöre és gyötrelme ennek a különös varázslatnak hatására bukkan elő. Tulajdonképpen, ez az "én még nem akarom elkötelezni magam" dolog egész egyszerűen abból fakad, hogy az illető nem esett még szerelembe. Mihelyt ez megtörténik, kiskutyaként akar állandóan minden percet a kedvesével tölteni. A szerelemmel számolni kell. Semmi pénzért nem lehet a tiéd, és sehova sem bújhatsz előle. Képes viharosan lecsapni rád, és képes észrevétlenül belopódzni az életedbe.
A körülöttem lévő párok egyikénél, az internet szállította házhoz, megannyi bit formájában. Napjainkban ez már gyakori formája a szerelem kialakulásának. Tulajdonképpen ilyenkor a klasszikus eset fordítottja zajlik le. Először ismerik meg egymás gondolatait, érzéseit, és csak a végén a gondolatok mögött rejlő embert a fizikai valóságában. Kezdetben nem hittem, hogy ez így működhet, mégis a két éven túli kapcsolat szerintem már elég komoly bizonyítéka annak, hogy a megfelelő szereplőkkel igenis van ennek a módszernek létjogosultsága. Lecsaphat váratlanul, ahogy a másik párnál, hiszen ők már évtizedek óta ismerték egymást, és mégis az egyik találkozásuknál egyetlen este leforgása alatt úgy lobbantak lángra, mint a száraz faháncs. Ők is már több, mint egy éve szeretik egymást, ami úgy hiszem reményt keltő a jövőre nézve. A harmadik pár jó példája annak, hogy hogyan képes a barátság átfordulni, egy iszonyú lassú tempóból indulva felgyorsulni a szerelem tempójára, és beállni egy kényelmes ismerkedős, egymásba feledkezős tempóra.
Három nő három korosztályból. Szinte nem is hallottak egymásról, az egyetlen közvetítő kapocs én vagyok köztük. Mégis valami teljesen egyforma bennük. A szemükben lévő tűz. Egy női szempár pillantása, ahogy arra a férfira néz akit szeret, mindig elragadtatást vált ki belőlem. Ezt a pillantást, amikor csak a háttérből figyelve elkapom, mindig beleborzongok, mert valami ősi csoda szemtanúja lehetek ilyenkor. Ez azért is így van, mert erről nekem is eszembe jut egy női szempár, amelynek pillantása számomra hordoz üzenetet. Mi az egykor fegyverrel vagdalkozó, manapság már inkább csak egzisztenciális sikerekért harcoló hímek, ezekért a pillantásokért indultunk háborúkba, megvívni a saját harcainkat, ellenséggel, vagy mostanság főnökkel, állammal, vagy csak a közúti forgalommal szemben. Ezektől a pillantásoktól érezzük, hogy szükség van ránk, hogy nem csak pipetták vagyunk a megtermékenyítés kellékei, hanem értékes családfenntartók, védelmezők, apák, férjek, szeretők, megváltoztatók, alkotók, kezdeményezők, agresszívak, önérvényesítők, elméletiek, és örök versengők. De ehhez kellenek a Nők, az otthont teremtők, a befogadók, az ápolók, a várakozók, a kihordók és felnevelők, az ösztönösek, intuitívek, és érzékiek. Ezzel máris elérkeztünk a yin és yang energiákhoz, ami természetesen nem egyértelműen férfi, és női tulajdonságok, hanem csak szimplán tulajdonságok, függetlenül attól, hogy viselőjük milyen nemű. Mégis én jobban kedvelem, amikor a yin jellemzőit egy nőben többségben látom, sőt azt vallom, hogy egyáltalán nem baj, ha egy férfi is inkább yin típusú, mert meggyőződésem, hogy a bolygót, és ezzel együtt az életünket is a yang típusú energiák teszik tönkre. A körülöttem lévő párok férfi tagjai nem szűkölködnek a szelíd, békés energiákban. Férfiasak, mégis hiányzik belőlük az elemi agresszivitás, amely annyi férfira jellemző, és így a nőik számára egy élhető kapcsolatot jelentenek. Jó érzés látni, ahogy ezek a lányok mindannyian vakon megbíznak párjukban, átadják számukra a vezető szerepet, és mégis semmi sem történik a beleegyezésük nélkül. Jó érzés őket látni naponta. Szeretem hallgatni ahogy beszélgetnek, ahogy szoktam mondani csivitelnek, mint tavasszal a madarak a fákon. Élvezik, hogy élnek, hogy valaki olyan van a közelükben aki számukra sokat jelent, talán mindent. Az évek múlásával egyre inkább úgy gondolom, hogy túl sokat képzelünk magunkról. Azt gondoljuk, hogy az évszám kötelez, és 2009-ben a házasság intézménye egy elavult barbár rituálé. Úgy hisszük, bármit képesek vagyunk megváltoztatni, képesek vagyunk szingliként élni a világban, közben szűkölünk a magánytól. A yin energiák néha akcióba lépnek. Ilyenkor topmenedzserek üzleti karrierek csúcsain, pénzhegyekkel a bankszámlán hirtelen rádöbbennek, hogy boldogtalanok, üresek, és hogy nem ilyen az élet, amit szeretnének, ilyenkor elválnak attól a nőtől, aki csak egy kelléke volt az eddigi életüknek, rádöbbennek, hogy a lényeg a szerelem, ami messzire elkerülte őket. Ők a szerencsések, mert még időben rájönnek arra, hogy csak a szerelem, és ennek normális folytatása a család az egyetlen értelmes dolog, amiért érdemes volt a planétára érkezni. Egyébként is az emberiség tízezer éve próbálkozik a családra alapuló társadalommal, ez nem lehet véletlen, egyszerűen nincs ennél jobb ami megfelelne a biológiai igényeinknek. A szerelmesek természetesen ezt ösztönösen érzik. Még senkivel sem találkoztam, aki olyan elragadtatottsággal beszélt volna, munkáról, pénzről, vagy bármiről, mint megfigyelt "szerelmeseim" a párjukról. Én az "öreg (a legjobb korban)" pedig csak megértően hallgatom őket, és közben nagyon jóleső nyugalom tölt el. Olyan "minden rendben van" érzés. Érzékelem, ahogy egyszerűen csak fut a kozmikus program, mi pedig sorsszerűen végrehajtjuk a kódot. Nem sok ez, de nem is kevés!

2009. november 8., vasárnap

Programozom tehát vagyok.

Már megint túl régóta hallgatok. De én sosem voltam a mindennap író blogger. Számomra a blog nem napi szinten vezetett napló, hanem inkább csak a fontosabb eseményeket, gondolatokat megörökítő eszköz. Az hogy nem írtam az elmúlt napokban annál is érdekesebb, mivel szinte egész nap a számítógép előtt ülök. Dolgozom. A képen a monitorom egy jellemző képe mostanában.Megint egy webáruházat írok. Ennek következtében hangulataim az érzelmi skála végpontjai közt ingadoznak. Egyik nap szárnyalok a sikerélménytől, a másik nap eluralkodik rajtam a depresszió és kezemben egy darab kötéllel sűrűn tekintgetek a padlásfeljáró irányába. Tudomásom szerint ez a fajta bipoláris viselkedés a mániás depresszióban szenvedőkre jellemző. De semmi baj, csak programot írok. Alapjában egy készülőben lévő számítógépes program kétféleképpen tud viselkedni, vagy fut annak rendje és módja szerint, és azt a feladatot végzi maradéktalanul, amelyet én megírtam számára, vagy meg sem moccan, és annál nagyobb kín nem létezik egy programozó számára, mint amikor nem tudja, hogy mi az oka a diszfunkciónak. Persze csodák nincsenek, hiba mindig van. Szerencsés esetben csak egy apró karakter maradt ki a kódból, rosszabb esetben logikai hiba van az egész gondolatmenetben, vagy esetleg mint ahogy a legutóbbi esetben is történt, nem megfelelőek a szerver beállításai a program futtatásához. Az utóbbi azért jó, mert az ember visszanyeri az önbizalmát, amikor kiderül, hogy mégsem ő volt a stupid. Szakma ez is, mégis egy kicsit eltér más szakmáktól, mert talán egyetlen terület sem kíván ennyire naprakész ismereteket, és nem hiszem, hogy van még egy hasonló foglalkozás, ahol a tudás néhány év alatt szinte a nullára inflálódhat. Például aki ma megtanul egy programozási nyelvet, az amennyiben nem képzi folyamatosan magát, tíz év elteltével egy átlagos felhasználónál alig fog értékesebb tudással rendelkezni, hiszen addigra annyi új technológia, és szabvány kerül bevezetésre, hogy a régi tudásanyag alig lesz használható. Én például remekül elboldogultam a DOS időkben, és parancssorból mindent eltudtam végezni egy számítógépen. Kinek van ma már erre szüksége, és lehetőség sincs rá, hiszen az új windowsok, már nem DOS kompatibilisek, csak színes ikonokra klikkeléssel lehet elérni azokat a funkciókat, amelyeket a a redmondi programozók megengednek nekünk. Maga a rendszer mélyen eldugva működik a felhasználótól kellő távolságra. A programozónak lenni azt jelenti, hogy az ember megtanul egy programozási nyelvet a sok közül, és az adott célnak megfelelő programot készít ezen a nyelven. Mivel rengeteg nyelv létezik, képtelenség megtanulni mindegyiket, ezért általában, csak egy-két nyelvet beszélünk jól, a többin pedig dadogunk. Ahogy tanárom mondta, megfelelő rutinnal eljuthatunk arra szintre, hogy egy hét alatt megtanuljunk egy nyelvet, elkészítsük ezen a programunkat, majd egy hónap alatt teljesen el is felejtsünk mindent. Számomra a php az a nyelv, amit sikerült megszeretnem és többé-kevésbé megtanulnom. Ez a nyelv leginkább webes alkalmazások írására szolgál, persze csak ez nem elég egy webáruházhoz, nagyon kell ismerni a html-t, a css-t, nem árt egy kis java script, és az egésznek az alapja az adatbázis készítés, amit én MySql-be végzek. Megrendelőim mindig nehezen értik meg amikor elmagyarázom, hogy minden webáruház csak annyit ér, amennyit az azt kiszolgáló adatbázisa. Egy adott termékről, nem tudok semmivel sem többet a monitoron megjeleníteni csak annyit amennyit az adatbázis tartalmaz. Értetlenül, és néha bosszankodva veszik tudomásul, hogy olyan adatokat kérek be tőlük a formokon, amelyeknek semmi jelentősége nincs. Aztán egy év múlva kipattan valami isteni szikra a fejükből, hogy mit kéne még hozzáadni a funkciókhoz, és sok esetben ezt pont ennek az eleinte jelentéktelen adatnak a segítségével tudom megvalósítani. Ezek a módosítgatások egyébként is folyamatosak. Néha kérésre történik külön bérezésért, de én önszorgalomból is figyelemmel kísérem a programjaimat, visszajárok hozzájuk, ellenőrzöm a működést, tisztítgatom, csinosítgatom a kódot. Simogatásaim gyengédek, hiszen ők az én "digitális gyermekeim". Én álmodtam őket "életre". Azok a monitor képek, amelyeket sok száz felhasználó lát naponta, az én gondolataimból materializálódtak a monitorokra. Tulajdonképpen ez a nagy élmény az egészben. Kitalálni valamit, felépíteni egy adatbázist, létrehozni az adattáblákat, elképzelni, és megírni magát a felületet, és a háttérben lévő csak a rendszergazda által látott, és használt felületet. Aztán a próba üzem, még nyilvánosság nélkül, csak néhány tesztelő felhasználóval, majd jön a legnagyobb izgalom, amikor a "gyermekemet" a kannibálok (értsd: felhasználók) elé vetem. Ilyenkor még kiderül néhány hiba, mert az átlag user hihetetlenül tehetséges, például kigondolná, hogy vannak akik egy név beviteli mezőbe képesek "@",";" és hasonló karakterek begépelésére. Volt már hogy azt gondoltam, hogy legjobb lenne ha még a saját nevüket is egy lenyíló listából kéne kiválasztaniuk a felhasználóknak, mert a gépelés túl bonyolult egyesek számára. :) A legnagyobb élmény számomra az volt, amikor bent jártam az egyik boltban, ahol az én webáruház programom fut, és láttam, ahogy a boltos-tulajdonos, egy telefonos érdeklődésnél, a programomban kereste elő a terméket, és néhány másodperc alatt képes volt a kérdésekre választ adni. Az általam készített alkalmazás napi szinten beépült a munkájába, végzi azt a feladatot amire kitaláltam, és láttam, hogy szívesen dolgozik vele, mert kézre áll. Ez számomra legalább annyit jelent, mint a pénz, amit a munkáért kaptam. Tulajdonképpen alapjában szeretem ezt csinálni, és el tudnám képzelni akár főállásban is itthon, kötetlen munkaidőben, mert saját időbeosztásban dolgozni azért egy nagyon kellemes dolog. Megengedheted magadnak, hogy reggel akkor kezded a munkát, amikor jól esik. Nincs főnök, és felsőbb parancsra végzett - már az első pillanatban is tudott- értelmetlen feladatok. Kihagyhatsz akár napokat is, ha nem vagy jó passzban, és amikor egy logikai menetet végig szeretnél csinálni senki sem mondja, hogy hagyd abba, mert lejárt a munkaidő. Ezért vannak napok, amikor tizennyolc órát dolgozom, van mikor csak hármat. Persze most a főállásomban szabadságomat töltöm. A kettő együtt már nem ilyen egyszerű, mert napi tíz órát dolgozom cégnél, és utána éjszaka fáradtan gondolkodni alig vagyok képes néhány óránál többet. Programozni nagyon magányos tevékenység. Órákon át egyedül vagyok saját gondolataimmal és a géppel. Ez nagyon hasonlít a bicajozásra. Valamiért engem vonzanak ezek az antiszociális tevékenységek. Miért van ez?