Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2010. november 26., péntek

Final Countdown - Alea iacta est

Avagy a kocka el van vetve. Érdekes kettősség, mikor az ember úgy érez, hogy siettetni és ezzel egyidejűleg lassítani szeretné az időt. Egyszerre szeretnék túl lenni a műtéten minél hamarabb, és eközben azt szeretném, ha soha nem kerülne rá sor. A múlt héten megismerkedtem a sebésszel, akinek majd néhány órára a kezébe teszem az életem. Dr Palásthy Zsoltnak hívják, nagyon szimpatikus ember, talán ezért is él meg egy magánklinikán is, hiszen az emberek szubjektív ítélete sokat nyom egy ilyen helyen, hisz ez hozza az újabb pácienseket. Az elégedett betegeknél nem kell jobb reklám. A doktor úr háromnegyed órán át csevegett velem mindenről. Beszéltünk a műtétről, a jövőről, zenéről, és éneklésről, bicajozásról, és sebészetről. Számára ez a műtét szerintem nem nagy kihívás. Míg én minden percétől félek, addig ő egy rutinfeladatként éli meg. Kitűztük az időpontot. 2011. Január 4. Ez lesz az a nap, amikor egy kicsit elhallgatok, és remélem néhány hét alatt ismét visszanyerem a mostani beszéd, és ének képességeimet. Ma megkaptam a műtéthez szükséges vizsgálatokhoz az összes beutalót, a következő héten ezeket elvégzik rajtam, és ezzel minden összeáll az operációhoz. A jövő év első munkanapján bevonulok a szegedi klinikára és másnap megtörténik aminek meg kell történnie. Félek. Én első perctől azt tanítom a gyerekeimnek, hogy a félelem normális dolog, és nem az a bátor aki nem fél, hanem aki képes legyőzni a félelmét. Ennek pedig számomra nincs más ismert módja, mint, hogy közelebb kell kerülni a félelemhez, és át kell élni az eseményt ami kiváltja. Ez jelen esetben a beavatkozás. A jó hír, hogy ez nem Rák. Legalábbis az eddigi eredmények ezt igazolják. A kimetszett szövetből történő mintavétel eredménye alapján lehet majd véglegeset mondani, de én úgy érzem ezzel sem lesz baj. Bízom benne, mert nem akarom gyengíteni a mentális energiáimat negatív gondolatokkal. Úgy gondolom jó esélyekkel veszek részt a gyógyulásban, jó az általános fizikai és lelki  kondícióm, jól reagálok a gyógyszerekre, hiszen szinte eddig nem is találkoztam velük. Nincsenek függőségeim, amelyek csak bonyolítanák a gyógyulást, vagy a műtétet, mint pl. alkohol, cigaretta. Még mindig titok az esemény de most már nem hallgathatok sokáig. Nehéz megtalálnom azt az optimális időpontot, amikor, már csak kevés van hátra, de még van idő az elfogadásra a beavatottak számára. Főként a tesómmal vagyok bajban, akinek nem akarom a kismama boldogságát csökkenteni, vagy magát az állapotot veszélyeztetni egy állandó feszültséggel. De már előre tudom, hogy elmarasztalnak, amiért nem mondtam meg nekik eddig, de tudom, hogy ez a helyes megoldás. Semmiképpen sem szerettem volna, ha minden egyes előzetes vizsgálatot végig izgulnak. Nem bizalmatlanságból nem árultam el. Nekem volt szükségem erre az időre, hogy tárgyilagosan tudjak beszélni majd róla, és már minden információ a birtokomban legyen addigra. Tulajdonképpen ez az idő most jött el. Úgy érzem, már tudok róla beszélni önsajnálat nélkül, és optimistán, mert bízom a jövőben. Azért ehhez nekem is idő kellett. Lépésről-lépésre oldottam fel a saját személyem fontosságáról alkotott tévhitet. A legnehezebb volt a tényt elfogadni, hogy egyáltalán lehetek beteg.  Mint a legtöbb velem egyidős, én is hittem saját sérthetetlenségemben, és úgy gondoltam ha nem érzek semmit, akkor minden rendben van. Már tudom,egészségünk szintén csak egy illúzió a sok közül ami körülvesz bennünket, és soha nem tudhatjuk testünk mely részén indul el egyik nap valami változás, amiről egyelőre mit sem tudunk, mégis ebben a percben már megpecsételődött a sorsunk. S míg mi éljük a mindennapjainkat a betegség észrevétlenül, és alattomosan veszi át az uralmat a szervezetünk felett. Mikor elfogadtam a nyilvánvaló tényt, hogy előbb vagy utóbb mindenki megbetegszik, és ez alól én sem vagyok kivétel, akkor  egyik önértékelésből a másikba estem. A körülöttem lévő tárgyak valódi értékére hamar rájöttem. Sajnos egy újabb felismerés várt, mely szerint, nincs semmi maradandó, amit létrehoztam életemben. Egyáltalán még a maradandó fogalmát sem sikerült definiálnom. De ezzel még nem volt vége. Amikor rájöttem, hogy mindenki tud nélkülem is tovább élni, már nem az lett a kérdés mi lesz velük, hanem, hogy mi lesz velem. Ez végre sokkal egyszerűbbnek tűnt, mert csak végig kell élnem. Ha már fel sem ébredek az altatásból, akkor ezen nincs mit gondolkodni, amennyiben kedd délután egy kötéssel a nyakamon, még tudom, hogy ki vagyok, akkor az élet folytatódik, és ehhez képest az, hogy milyen minőségben, az megint csak részlet kérdés. Remélem tudok majd beszélni, ha énekelni nem is. De még némán is élnem kell tovább, mert nincs más értékem, csak a gondolataim. A milliárdnyi agysejtem által tárolt emlékek, és szavak halmaza én vagyok magam. Minden tudásom, emlékem, gondolatom, és érzésem velem együtt meghal, de amíg itt vannak a fejemben, és képes vagyok felidézni őket, addig Zéta az individuum létezik. Mindenesetre jó lecke ez, egyben felkészülés az öregkorra, amikor a halál már karnyújtásnyi távolságra kerül a mindennapokban. Megint valami, amit ha átélek, az erősebbé tesz, és reményeim szerint ez tovább növeli bennem az empátiát más emberek irányába is. Talán ettől egy kicsit jobb leszek ismét, és a "jó farkas"  erősödik bennem.
(A jó farkasról bővebben Aranyosfodorka blogjában).
Azt hiszem nem írok több rejtőzködő bejegyzést a témában, a rövidesen nyilvánosságra hozom a hírt, és ezzel egyidejűleg az összes Final Countdown jellegű írásomat is, természetesen előbb az itthoniaknak elmondom, mert azért az mégiscsak durva lenne, ha a blogból szereznének tudomást az életem ilyetén alakulásáról. Közben gyűjtöm magamban azokat az élmény terveket, amelyeket a gyógyulás ideje alatt kívánok véghez vinni. Lesz néhány hetem, amikor nem kell dolgoznom, sőt nem is szabad, végre eleget olvashatok, és csak úgy macskaként élhetem a perceimet, mindössze annak a ténynek örülve, hogy élek.
Ez volt a 100. bejegyzésem. :)

2010. november 14., vasárnap

Perfect day

A kerékpárosfórumok hallgatnak. Alig születik bejegyzés, és ennek általában csak egy oka van. Jó az idő, és bicikliznek. Ki-ki a maga lehetőségein belül szakít időt arra, hogy bejárja az ország egy kisebb szeletét. A lustaságot legyőzi a bringázás százszor  megtapasztalt élménye, és a pedálok beindulnak.
A magam fajta biciklis embernek nincs is nagyobb ajándék, mint egy ilyen csodálatos novemberi időjárás. Reggel nyolckor, már jókedvűen taposom a pedálokat, mintha ez lenne az utolsó alkalom, nemcsak az évben, hanem az életben is arra, hogy egy —a saját mércéim szerint— kiadósat kerekezzek. Egész nap ráérek, nyolc órám van, míg kezd sötétedni, így a lehető leghosszabb távot választom, aminek az az érdekessége, hogy az otthontól szinte végig csak 20-30 km-es távon belül vagyok, szinte látótávolságra, mégis 170 km-t járok be a nap folyamán. Így aztán elindulok a Sió völgyében, és szinte a csatorna partján tekerek, hosszú időn át. Közben a magasabb részekről nézem a környéket, a Sió árterét, és azt látom, hogy az idei csapadékos év megtette a hatását. Az öregek nem hiába nevezték el a környék településeit annak aminek, Sárszentlőrinc, Sárosd, Sárbogárd, Sárkeresztúr, mind a sár előtaggal kezdődnek, és nem véletlenül, valamikor ezek a tájak mocsaras részek voltak, aztán az elmúlt évtizedek alatt az aszályos évek elfeledtették ezt. A lápos, ingoványos területek kiszáradásuk után szántókká léptek elő. De a természet mindig visszaköveteli az ősi rendet, úgy gondolom mi ebben a harcban nem is nyerhetünk. Egyetlen csapadékos nyár, és a szántók újra vízben állnak, hatalmas egybefüggő területek állnak víz alatt, a vízfelületén gázlómadarak fehér tollazata világít messzire.A tavaly őszi vetésnek már nyoma sincs, a vízen nád, és sás ringatózik, számukra biztosan nem volt kétséges, hogy egyszer visszafoglalják területüket a kultúrnövényektől. Közben elhagyom Uzdot, Sárszentlőrincet, és Nagydorognál keresztezem 63-as utat. Még néhány húzósabb emelkedő, és Pakson vagyok. Útközben versenyzek egy gyermeteg kategóriájú RABA-Steiger traktorossal. Azt élvezi, hogy a nyakamba liheg a soktonnás monstrummal, de nem előz meg, valószínűleg, mert nem képes rá, így kénytelen vagyok gyorsítani, mert a dízelfüst szívásához sincs kedvem, ha előreengedem. A következő lejtőn 40km/h fölé gyorsulok, és a traktor eltávolodik, aztán ismét majdnem utolér, amikor jön egy komoly emelkedő, és én lassulni kezdek, szerencsére ezután már nincs ilyen, így sikerül messzire magam mögött hagyni, és most már végre csendben, és a saját kényelmes tempómban tekerhetek a városig. Lábaim egy kicsit tiltakoznak a túlerőltetés ellen, de tudom, hogy ennél sokkal többet is bírnak, csak hisztiznek. A város elején a pékségben friss zsemlét veszek, és egy üdítőt, mást mindent hoztam. A kompkikötőben aztán megreggelizem, még van háromnegyed órám a rév indulásáig, ez több mint elég. 53 km-nél tartok, ez kevesebb mint az út harmada. A komposok, már jó ismerősként üdvözölnek, „előző életemben” sokat találkoztunk, mikor az alföldre jártam rendszeresen áruért.  A kompon csak egy autó utazik rajtam kívül,  emlékszem régen amikor még nem volt ennyi híd a Dunán mindig tele voltak a járatok. A rév is egy kihalóban lévő műfaj. Csak néhány perc, és kikötünk a túloldalon, és máris az Alföldön suhanok, illetve csak suhannék, mert a délnyugati szél most szembekerült velem, és egyre erősebben fúj. Persze ma véletlenül sem az uralkodó széljárás van, ami segíthetne a következő két órában, de már megtanultam, hogy ezen nem érdemes bosszankodni. Próbálok belenyugodni, hogy nem tudom a 30-hoz közeli tempómat tartani, 20-23-al egy kicsit lassabban fogy a távolság, és több energiámat emészti fel. Érzem az elmúlt hetek kevesebb edzésének hatását, nem azzal a lazasággal haladok, mint amikor formában vagyok. A távolban feltűnik a kalocsai templom kettős tornya, és az a szabály, hogy a látótávolságba került templomtorony fél órán belül megérinthető, most is így van, de nem állok meg, törtetek Baja irányába az 51-esen. Hihetetlenül leromlottak a főútjaink néhány év leforgása alatt. Nem akarok politizálni, de biztosan van ennek oka, és nem túl jó bizonyítványt állít ki rólunk a rengeteg kátyú, és gyalázatos minőségű útjavítás. Az idetévedők az útjaink alapján (is) joggal sorolhatnak minket a Balkánhoz. Állandó figyelmet igényel, hogy az úton maradjak, mert ha a nyomvályún kívül megyek akkor bármikor leszaladhatok az út széléről, ha azon belül megyek akkor veszélyesen közel vagyok az engem kis oldaltávolsággal előzőkhöz. Így aztán próbálok a legfeljebb tíz centiméternyi csíkon maradni, felhasználva a nyomvályút védelemként az autósok ellen. Egy gyors megállás Sükösdön, egy flakon üdítőért, ami lehet nem egészséges, de a cukortartalma képes némi energiát adni. Bajánál a híd előtt végre ráfordulhatok, a már unalomig ismert, mégis megunhatatlan, kerékpárútra, ami a szekszárdi hídig visz, délután kettő van kezdek éhes lenni, de a hídig még kitartok, annál is inkább mert végre ismét a hátamban a szél, és száguldom a bringaúton. Ahhoz képest milyen szép idő van nincsenek sokan a biciklisták, csak néha kell kerülgetnem egy-egy párost, akik a kikapcsolódásnak ezt a formáját választották délutánra. Áthajtok a hídon, és a  tövében megebédelek. Közben beszélek az otthoniakkal, mondják, hogy a fiam elindult velem szemben, legalább nem unatkozom az utolsó kilométereken. Egy bő óra még hazáig. Minden a terv szerint, mire elkezd sötétedni otthon leszek. Nem sokára már az utolsó kilométereken fiammal együtt gyönyörködünk a lenyugvó Napban. Jólesik hazaérni. 
Hogy mi értelme egy ilyen napnak? Talán az  égvilágon semmi. Nem láttam mást, csak amit már máskor is láttam, esetleg máshogy, más megvilágításban, az életének egy más szakaszában. Feküdhettem volna ez idő alatt, és olvashattam volna egy könyvet, de azt ebben az esetben elpazarolt napnak éreztem volna. Bántaná a lelkiismeretemet, hogy itt volt egy tökéletes nap, egy igazi ajándék, és én nem láttam, nem vettem részt benne.

2010. november 12., péntek

Final Countdown - Óvatos tervek

Ma ezt a "fényképet" kaptam a tesómtól. Ha valaki számára nem lenne a Napnál is világosabb, ő az én legkisebb, és egyetlen unokaöcsém. Aki -ha minden igaz-  januárban érkezik a világra, a mostani kényelmes minden komforttal berendezett kuckójából. Húgom már teljesen a baba fogadásának előkészületeivel van elfoglalva, és olyan jó látni az arcán, hogy mennyire boldog. Kiböjtölte ezt a boldogságot, és talán ettől most számára még inkább értékesebb az egész.
Nagyon érdekes lesz a január. Érkezik ez a kis ember, ezzel majdnem egy időben engem operálnak. Olyan nagy a kísértés, hogy elmondjam legalább a tesómnak, mi van velem, de nincs szívem megtörni ezt a boldog várakozást, egy ilyen baljóslatú hírrel. Úgysem tudom már sokáig elhallgatni. A héten kiderült, hogy az elváltozás jóindulatú. Ez az első jó hír augusztus óta, ami némi vigaszt jelent. Persze csak mint valami jót a rosszban lehet értelmezni, de azért ez is valami. Kedden találkozom a sebésszel Szegeden, és ezzel minden megtörténik, amire a műtéthez szükség van, már csak a dátum a kérdés. Nézegetem ezt a békés kis arcot, amit manapság az ultrahanggal összekötött számítógép tesz lehetővé, hogy egyáltalán láthassuk. Eggyel több dolog, amiért érdemes a kórházba vonulnom. Itt ez az apróság, akivel meg kell ismerkednem, látnom kell ahogy cseperedik, és felveszi az ősöktől öröklött tulajdonságait. Azt tervezem, hogy  jó nagybácsi leszek. Szeretnék vele együtt a Szigetben sétálni, bringázni, mesélni neki olyan dolgokról, amiket csak én tudok, és senki mástól nem kaphat meg. Jó lenne ha örökölné a zenész vénát, és én tehetném a pici  ujjait a hangszeren a megfelelő helyre, és egyáltalán annyi szép dolog lehet még, amit egy gyerek csak a nagybácsijával élhet át. Az életnek van humorérzéke. Ugyanazokra a napokra teszi élet-halál dolgait két embernek, akiknek kéne találkozniuk. Nem tudok nem arra gondolni, hogy mintha csak a létszámot szeretné konstans értéken tartani, így az érkezőt egy távozóval igyekszik kompenzálni. Tudom hülye gondolat, de mikor voltak nekem normális gondolataim. :) Mégis még ez is valahogy erőt ad nekem, hiszen még ez is annyira természetes rend szerint történne. De nem. A visszaszámlálónak még sokáig kell tovább ketyegnie. Igenis meg kell oldani az itt maradást még egy ideig. Hiszen az élet csodálatos, aki nem hiszi nézze meg még egyszer ezt a képet! :)

2010. november 6., szombat

Final Countdown - Mennyi kacat!

Mióta legendás egészségem a múlt ködébe veszett, másként nézek a körülöttem lévő világra. Ma a tárgyak estek vizsgálódásom körébe, mégpedig azok a tárgyak amelyek hozzám, és csak hozzám kötődnek. Rá kellett jönnöm, a fél ház az én lim-lomjaimmal van tele. Ezek a tárgyak, eszközök, beszélnek rólam. Senki más számára nem értékesek, mások előtt még sokuk használata sem ismert. Gondolom minden ház más típusú tárgyakkal telített, attól függően, hogy lakóiknak mi az érdeklődési körük. Biztosan vannak fotós-, és vadász házak is. Az enyém egyértelműen leginkább zenész ház. Bármennyire is igyekeztem egy kisebb helyre összpontosítani a zenész létem tárgyi bizonyítékait, még így is jelentős területet emészt fel a hasznos életterünkből. Itt vannak például a hangszereim, egy nagybátyámtól öröklött harmonika, egy gitár a spontán délutáni, esti dalolásokhoz, furulya kettő is, kallódó dobfelszerelés komponensek a dobos évekből. Aztán hangtechnika milliós értékben, kábelerdő, és állványrengeteg, színpadi ventilátor, és színes fények. Mindennek tetején az imádott Yamaha PSR 9000 Pro szintetizátorom. Szórakoztató zenész motyó. De a zenész amikor nem zenél akkor hallgatja zenét. Ezt a feladatot régen a hifi felszerelés látta el, ma már csak muzeális tárgyként áll a dolgozószobámban. Kidobni nincs szívem, ezt a feladatot valaki más fogja elvégezni helyettem. Ugyanilyen okból őrzöm még közel háromszáz darabos audiokazetta gyűjteményemet. Jól mutatnak a falon, de csak nagyon ritkán nyúlok értük, mert az új kor vívmánya az mp3 már elkényelmesített. 150 GB zene (27910 dal =109 nap 7 óra 56 perc :)) elérhető a számítógépemen egy kattintással, katalogizált rendben, lemezborítót, dalszöveget azonnal mutató alkalmazás által. Maga a számítógép is fele részben a zenélésem szolgálja, hiszen a szintetizátorban megszólaló dalok először itt szerkesztődnek meg, később ide kerülnek vissza egy esetleges felvételre és itt készül belőlük cd alapanyag. Persze a számítógépem tanúskodik a programozói munkásságomról is, rengeteg felhasznált, és valószínűleg szükségtelen nyersanyag tárolódik a merevlemezen majdani programok elkészítéséhez, a dokumentumok közt táblázatok több mint tíz évre visszamenőleg, az életem mérőszámai. Bevételek, kiadások, kilométerek. Közvetlenül a számítógép mellett szakkönyvek autodidakta, és későbbi hivatalos informatikai tanulmányaim korából. A falon zenekaraim fotói, és koncertplakátok a rockénekes korszakból. Egy aprócska plakett amit egy tehetségkutató verseny legjobb énekeseként kaptam, mellette a szimbolikus értelemben is szögre akasztott dobverők. A nappaliban könyvek százai Sci-fi-k, és szépirodalom, ami csak miattam van, és talán ez még a leghasznosabb, ami más számára is használható, nem annyira csak az enyém. Mégis nélkülem a házi könyvtár nem ezekből a könyvekből állna. Mint ahogy nélkülem a garázsban sem lenne két darab fekvőbicikli. A bicajokhoz komplett ruházat és túrafelszerelés tartozik, sátor, és hálózsák, főzőkészlet, és ami mindezt országokon át cipeli a kis bicajos utánfutó.  Beszélhetnék még a rengeteg eszközről, ami úgy mellékesen az előző vállalkozásom felszámolása után megmaradt, és most a padláson várja a lomtalanítást. Mennyi értéktelen holmi! Mennyi pénz és energia, amit ezeknek az elkészítése, megszerzése felemésztett. Mennyi értékes idő. Némelyik tárgy megszerzésért mennyi áldozatot hoztam, mennyit ábrándoztam, mire az enyém lett. A modern társadalomban élők életenergiáik kilencven százalékát az ilyen életkellékek megszerzésére fordítják.  Egészen öregkorunkig a színvonalas élet látszatát megteremtő tárgyakat gyűjtögetjük, közben elfelejtünk élni, mert az energiáinkból arra már nem jut elegendő, hogy az ezekkel a tárgyakkal berendezett otthonainkban harmóniát teremtsünk a velünk együtt élőkkel. A fogyasztói társadalom  ideológiája belénk sulykolja  a látszatszükségletek túlzott fölértékelését. Kezdem megérteni a buddhista szerzetesek minimális tárgyszükségletben eltöltött életének boldogságát, vagy a busmanok mindössze egy fadárda, egy tökhéj, egy lágyékvédő birtoklásának jelentőségét. Valahol kezdem sejteni, az emberi boldogtalanság kulcsa ezen a tájon gyökerezik, az állandó kielégítetlen vágyaink, amellyel egy-egy újabb tárgyra áhítozunk folyamatos frusztráltságban tart minket, emiatt gyilkolják egymást családtagok, és az önbecsapás mindenkiben szilárdan tartja a hitet, hogy a harmonikus élethez állandóan szükség van a modern tárgyak, beszerzésére és folyamatos megújítására a környezetünkben. Ahogy számba veszem a körülöttem található, hozzám kapcsolódó kellékeket, apró lelkiismeret-furdalást érzek. Tényleg nem tudtam volna ezek nélkül a tárgyak nélkül élni? Vajon érdemes volt? Kellett ez? Nem lehetett volna hasznosabban tölteni az elmúlt harminc évet? Most úgy látom ezeket a tárgyakat, mint a régész, mikor feltárja egy réges-régi kultúra tárgyi maradványait. A tárgyak kinevetnek engem, megfelelő sorrendbe rakva elmesélik az életem, tudják a túlélési képességükkel nem vehetem fel a versenyt. Mégis kicsit vigasztal, hogy legtöbbjük nélkülem csak egy halott tárgy, a hangszerek némák, a bicajok mozdulatlanok. Nélkülem elveszítik értéküket, és előbb-utóbb egy szeméttelep végtelen silójában végzik.
Közben lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy Józsi a kommunális vállalat alkalmazottja, aznap ezredszer fordítja irányba az acélmonstrumot, melynek körmös kerekei alatt sikítva préselődik eredeti térfogatának töredékére a hulladék, és szinte hallom, ahogy felsóhajt a poros vezetőfülke ablaka mögött: "Mennyi kacat!"

Kép: http://www.alternativenergia.hu

2010. november 1., hétfő

Kövek, és lángok

A hűvös esti szél alig érezhetően lengedez. A temetőben ezernyi gyertya teszi láthatóvá a sírköveket, és a köztük mozgó emberek árnyait. Csendes morajjá áll össze a hozzátartozók beszélgetése. Tipikus emberi ünnep. Egyetlen nap kijelölve  az egész évből a megemlékezésre. Ilyenkor teljes erőből emlékezünk. De legalább ma talán eszünkbe jut, hogy halandóak vagyunk.  Feleségem kezét fogva sétálok a sírok között a félhomályban óvatosan kerülgetjük a szembejövőket. Nem tudom elhessegetni a gondolataimat, és nem tudom nem azt érezni amit érzek. Így aztán nem tudok nem arra gondolni, hogy nemrégen, még gyerekként sétáltam itt a húgommal, és a szüleink jöttek mögöttünk. Ez a Mindenszenteki procedúra a legjobb modellje az életünknek. Ahogy először gyerekként, majd felcseperedve, felnőttként, később családunkkal, még később magányosan keressük fel a sírokat, megfelel az egész életutunknak, ahogy öregszünk, és eljátsszuk azokat a szerepeket, amelyeket már elődeink is milliószor eljátszottak. Időközben az arányok szép lassan eltolódnak, az évek múltán egyre több a sír amelyeket felkeresünk, és bizonyára eljön az az idő is, amikor már szinte mindenki itt van a kövek alatt, aki valaha is számított az életünkben. Nem tudok nem arra gondolni, hogy bármikor eljöhet az az idő is, amikor a család, nem velem jön, hanem "hozzám". Míg ezen morfondírozom mécseseket gyújtogatunk, és sorban a hideg kőre helyezzük őket. A kő ridegsége cseppet sem enyhül a lángok melegétől. Komoran hirdeti tovább az elmúlást, és a rajta lévő betűk csak nekünk mesélnek arról az egykoron élt apáról, aki itt nyugszik. De mindez csak külsőség. Számomra Őt nem ez a rideg műkő jelenti, hiszen bennem él tovább, ismerősök azt mondják, ahogy öregszem egyre inkább hasonlítok rá. Ez nem is lehet másként, mozdulatai részei a saját mozdulataimnak, kimondott szavait használom mindennap, az életről alkotott letisztult bölcsességeit továbbadhatom gyerekeimnek. Most még nem értik, és ez is így van jól. Előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, és a szavak valódi értelme ismét visszacseng majd emlékezetükben. Így élünk tovább, még egy kis ideig, aztán ez is elmúlik. Száz év, és a sírról lekopnak a betűk, az elidegenedett rokonság már nem emlékszik a sír helyére sem, és eljön az idő amikor ezeken a napokon ez a hely csak egy sötét terület marad, a sok gyertyával megvilágított emlékmű között. A bérleti idő lejártával a hely újra hasznosíthatóvá válik, de addigra már senki nem sajnálkozik a régi földbe süppedt kő eltávolításán, és a gazos területet gyomtalanítják, majd újra kijelölik egy jövőbeni sír számára. Nincsenek emlékezők. A temetők örök körfogása ez, közben az évszázadok alatt a holtak csontjai dombbá változtatják az egykoron sík terepet. Ezt valahol mindannyian tudjuk, ezért minden gyertyával egy kicsit magunkat is gyászoljuk. Hiszen a következtetéseink végén törvényszerűen rájövünk, hogy létünk csak időleges, egy nagyon is rövid idő, amíg fizikailag létezünk, ennél nem sokkal hosszabb az sem, míg emlékeznek ránk, és Földtörténeti időben mérve csak egy villanásnyi az az időtartam, amely múltán nyoma sem marad létezésünknek. Ez az, ami miatt a mai korok embere számára a halál tabu téma lett. Nem része a mindennapoknak, nem divat róla beszélni, és az egészet szeretnénk a szőnyeg alá söpörni. Közben a temetkezési vállalkozók dörzsölik a markukat, hiszen csoda jó bizniszt tudhatnak a magukénak. A soha ki nem fogyó a pacientúra, a fájdalomtól eszüket vesztett hozzátartozók, szélesre nyitják pénztárcáikat, ha a kedves elhunyt végső búcsúztatásáról van szó. Még akkor is, ha abban a pénztárcában az utolsó fillérek vannak. Pedig az egész szintén egy értelmetlen külsőség, a saját lelkiismeret megnyugtatásán túl semmire sem jó. A jövőben minden egyformán zajlik le, a temetés "színvonalától" függetlenül.
Közben a család halad tovább nagybácsik, nagynénik, déd- és nagyszülők sírjait keressük fel. Köztük a  százhárom éve született anyai nagyapámat, akitől én nem kevesebbet kaptam mint a Zenét. Gyerekeim alig tudnak valamit ezekről az egykori emberekről, sokukról már én is csak keveset. Anyukám fáradhatatlanul megy sírról-sírra néhány percre mindenhol megáll, míg gyertyákat, mécseseket gyújt, és emlékezik. Számára minden meggyújtott láng, egy barát, a hatvanhat évnyi életének egy darabja. Nem tudok nem arra gondolni, hogy csak idő kérdése, és mi is így járunk körbe a végtelenül sok sír között, és keresgéljük azokat az elveszített embereket, akik tegnap, egy éve, vagy ötven éve még itt voltak, és a világ velük szebb volt. Számunkra.  Megöregedni talán ezért a legfájdalmasabb, de ez az ára annak, hogy megismerhettük a világot, és vele együtt ezeket az embereket, akik felett ma lángokat gyújtunk. Ez nem rossz, és nem szomorú, egyszerűen csak törvényszerű.
A kövek mintha a közelgő téllel szövetkeznének, könnyedén rázzák le magukról a számtalan gyertya által keltett meleget. A kanócok közben egyre fogynak, a láng mikrométerenként emészti fel porózus anyagukat, és holnap reggel, már csak néhány árva lángnyelv hunyorog a felkelő Nappal szemben, aztán kialszik az is. A fagy végez a koszorúk virágaival, a gyertyacsonkokat a kukába dobják.
A temetőbe újra visszaköltözik a csend, és az élők egy éven át újra azt hiszik, hogy halhatatlanok.