A tegnapi felhőszakadás nyomán harapni lehet a párát a rajtban, ez nem fogja megkönnyíteni az első kilométereket biztosan. Ezekben a percekben úgy érzem magam, mint egy versenyló. Toporgok, ugrálok, alig várom, hogy elindulhassak. Ezt pont ellenkezője annak, mint amit néhány órán belül fogok érezni, amikor majd alig várom, hogy megállhassak. Közben az idő halad, már mindenki a rajtban várakozik, elindul a visszaszámlálás, elindulnak a handbike-osok, majd mi, a sok halálraítélt, aki pont ezt a napot nézte ki utolsónak életében. Az első 10 km-t már futottam kétszer, ismerem, onnantól új lesz a táj. Kicsit méltatlanul nem ismert a Tisza-tó. Nagyon szép, sokkal természetközelibb élményt nyújt itt futni, mint a Balaton mellett, ahol a turizmusra épült üzlet igyekszik eltakarni azt ami életet adott neki, magát a tavat.
Egyelőre nincs meleg, a Nap néha fátyolfelhőkön át süt csak, de még az elviselhetőség határain belül. Egyetlen húgom teker mellettem, előttem, mögöttem, issza az előtte lévő itiner szavait, és kezdi kialakítani azt a rutint, ami egész napra munkát fog adni neki. A táv három maratonjából az első lassan véget ér, eddig jól működik minden, bár a kitalált frissítést lenyelni eléggé kényszeres mindig időre, de nem okoz túl nagy traumát. Kell és kész. Az itiner szerint 46,7 km-nél érünk Sarudra, ahol meleg étel is lesz. Most csak erre koncentrálok. Valami krumplistésztának kinéző tartalmat kapunk. Ettem már jobbat is, sőt, de most jól esik a sok gél, és sportital után. A Nap újabb és újabb erőre kap, most már perzsel. A töltésen nincs árnyék ahova elhúzódhatnánk, így nem sok kedvem van tovább várakozni, hisz van még bőven táv előttünk. Tovább indulunk, egyre több vizet igényel a hűtésem, felmerül a jég használata is, de a legtöbb frissítő ponton nem vagy csak alig tudunk szerezni, mert a mezőny végén vagyok, és mire én odaérek, már a gyors zergék elviszik előlem az életet adó kockákat. Poroszló és Tiszafüred között egyik pillanatról a másikra meg el a kedvem az egésztől. Egyszerűen nem tudom másként meghatározni mi bajom van, csak azt érzem, hogy nincs kedvem futni. Innentől legszívesebben csak sétálnék, de leginkább megvárnám a naplementét. Persze ez lehetetlen. Keservesen haladok sok sétával kevés futással a fordítópontig. Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ugyanezt az utat még visszafelé is meg kell tenni. Semmivel sem jobb a következő 30 km, mint az ezt megelőző. Ismét Sarudra érek, ami csak olyan szempontból érdekes hogy ez kb. a táv kétharmada, illetve ez az eddigi leghosszabb futásom távja is. Innentől minden lépés PB. A Nap mintha nem is akarna ma lenyugodni, néha úgy érzem nem is egyedül van az égen, hanem a világegyetem összes csillagát segítségül hívta, hogy kiperzseljen belőlem minden víz molekulát. A felhők sem barátaim, 2 cm-rel követik a Napot gondosan ügyelve, nehogy 1 négyzetmillimétert is eltakarjanak belőle, hiszen abból valami szörnyűséges árnyék keletkezhetne a jobb sorsra született futó felett. Ezeket a gondolatokat szóvá is teszem néha, és ez a Nappal összeveszésem az egyik nyilvánvaló mélypontja az állapotaimnak. Érzem, hogy tartalékolnom kell az energiáimat az esti órákra, amikor a hőmérséklet már számomra elviselhető lesz, hogy akkor még tudjak futni, ezért még mindig sokat sétálok. Ez utólag jó stratégiának látszik majd, de most még nagyon idegesít, ahogy az idő rohan, én meg vánszorgok. A Nap végre jobb belátásra tér, és célba veszi a nyugati horizontot, és ahogy csökken az ereje, belém úgy tér vissza ismét a futókedv. Közben tesóm, talán csak folyékony nitrogént nem próbál meg előállítani, de ezen kívül mindent megtesz azért, hogy elősegítse hűtésemet. Rengeteg vizet borítok a fejemre a nap folyamán. Szinte vízben úszom, és 90 km körül már érzem is ennek egyik hátrányát, a vízzel átitatott cipőmben felhólyagosodó talpam egyre határozottabban tiltakozik a következő lépés ellen. Megállok, zoknit cserélek és Sudo krémezek, de mindez már csak eső után köpönyeg. Soha nem látott méretű vízhólyagok virítanak a talpamon. Csodás, de ezzel nincs mit tenni, menni kell tovább. Reménykedem abban, hogy nem fakadnak ki, mert ha ledörgölődik a hólyag, bőr nélkül nehéz lesz futni. Egyre sötétebb van. Szerencsére egyre hűvösebb is. Fáradt vagyok, és tudom tesóm is az. Rengeteg energiát követel egy futó frissítése. Folyamatosan jönnek a feladatok, feltölteni a vízkészleteket, jeget, ropit perecet szerezni. Kimosni a kulacsot, bekeverni az italt, kibontani a géleket. Mindeközben ő maga elfelejt enni és inni, és hát egész nap biciklizni egy futó tempójában sem kis terhelés. Nagyon hálás vagyok neki, hogy bevállalta ezt a hálátlan munkát. Tudom én sem vagyok néha túl elviselhető, pedig próbálom nem rávetíteni a hangulataimat, de ez nem mindig sikerül maradéktalanul. Már csak néhány kilométert kell futni és a célban leszünk. Úgy érzem teljesen normális tempóban futok ismét, csak itthon látom utólag, hogy ez mennyire nem volt igaz. Bőven 8 perc feletti kilométerekkel mentem, és én hatperc körülinek éreztem. Talán a sötét miatt talán relatíve a gyaloglásokhoz képest gyorsaság miatt érezhettem így. 2 km már csak a célig, amikor éles fájdalmat érzek a jobb lábam középső ujjánál. Nem tudom jobban megfogalmazni, ezért azt mondom, úgy érzem mintha letört volna az ujjam utolsó perce. Húgom már csak nevet rajtam, és megkérdezi: " Mit tudsz még kitalálni...?" Persze tudom, bármit is érzek itt már nem fogok megállni. Már halljuk a célból a szpíker hangját, és látjuk a fényeket. Feltűnik a várva várt helyszín, ahonnan reggel, mintegy tízezer évvel ezelőtt elindultunk. A célban kifeszítve tartják ketten a szalagot amelyen a nevem látható. Odaérek és a magasba emelem a befutószalagomat. Ez a mozdulat az, amit annyiszor elképzelünk, mikor a hétköznapokban futjuk a kilométereinket, esőben, szélben, hóban, forróságban és jeges hidegben. Ez a mozdulat egy pillanat alatt feledteti az elmúlt 17 óra minden gyötrelmét. 126 km! Néhány éve komplett őrülteknek tartottam azokat akik ilyen távokat futnak. Ma én is csak egy vagyok közülük. Egy futó, aki sosem fog dobogón állni, de amíg képes lesz rá futni fog. Egy futó akit senki sem ismer, csak a közvetlen környezete tudja róla, hogy milyen távokat fut. Egy futó, akit ha látsz futni, a mozgásából azt gondolhatod, hogy 10 km-nél a mentő fogja elvinni. Egy futó aki 2014-ben még azt sem gondolta, hogy 21 km-t képes lesz valaha lefutni. Most itt állok a célban és arra gondolok, hogy nincsenek határok, csak a fejünkben. Aztán elindulok, ki a célterületről, illetve csak próbálok. Most, hogy a reggel a fejemben beállított kilométer számláló nullára futott. Agyam elengedi a feladathoz szükséges energiákat, és átadja magát a pihenésnek, felszínre kerülnek a sérülések fájdalmai, és egy pillanat alatt omlik össze az addig még viszonylag rendezett mozgásom. Húgom alig érti ezt. Hiszen az előbb még futottam, most alig tudok járni. Ez egy mágikus dolog. Gyök kettővel vánszorgok el az autóig, felrakjuk a kerékpárt a tetőcsomagtartóra, és elindulunk a szállásra. Elégedett vagyok. Tudom a most érzett fájdalmak hamar elmúlnak, néhány nap múlva ismét futni fogok. De a befutószalagom míg élek ott lesz velem, és arra emlékeztet, hogy képes voltam lefutni126 km-t, mert eldöntöttem, hogy akarom, és mert beletettem a munkát a felkészülésbe. Úgy gondolom, hogy a következő cél a Korinthosz (100 mérföld) 160 km-es távja reális lehet, ami persze ennél is nehezebb lesz, és még sokat kell dolgozni a rajtig, de látok rá esélyt, hogy kellő odafigyeléssel sikerülhet a teljesítése.
