Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2012. december 25., kedd

2 perc 20 másodperc egy zenész fejében

Állok a templomban, amelyet a dédapámék építettek ebben a faluban. Karácsony van Szenteste. Kezemben a hangszer amelyet hűtlenül elhagytam 31 éve, és most ismét rátaláltam. Igen, ismét hegedűs vagyok, nem jó, nem profi, csak egy hegedűs. 46 éves korom ellenére ismét kezdő, de folyamatosan tanuló, és elszánt. Kemény másfél év van mögöttem. A kezeim nem felejtették el az elmúlt három évtized fizikai munkáit, a csirketartó évek alatt megemelt takarmány ezer tonnáit, a fagyban, nagynyomású mosóval végzett takarításokat. Az idő enélkül is elszoktatta volna őket attól a finom, precíziós mozgástól, amit a hegedű megszólaltatása megkövetel. Az elmúlt nyáron vettem ismét először kezembe hegedűt. Az első találkozás kiábrándító volt. Az agyam még emlékezett arra, hogy miként kéne ezt csinálni de a kezeim...Hamar rájöttem, hogy ez hosszú folyamat lesz. Napi szintű gyakorlás, skálák, majd szeptembertől ismét zeneiskola. Most már alakul. Érdekes módon a kezek nem csak romlani tudnak, hanem javulni is. Az ujjaim, az inak és az ízületek egyre rugalmassabbakká, hajlékonyabbakká válnak, és egyre inkább kontrollálhatóak a mozdulatok. Hiba az még bőven van, de már nem látom reménytelennek, mint az első hetekben. Néha már meg is merem mutatni másoknak, hogy mit tudok. Ezért is állok most itt a templomban, és nem csak ezért, ebben az évben is van mit megköszönnöm Istennek. Vivaldi Négy évszak-Tél-Largo tétel. A darab nem nehéz, és valójában már unalomig gyakoroltam. Akkor mégis most miért remeg a kezem? Ez teljesen idegen tőlem, eddig én más hangszerekkel sosem izgultam, pedig volt fellépésem bőven. A hegedű valamiért más. Hihetetlenül könnyű elrontani a hangokat, nem is a tisztaságukat, hanem a megszólalásukat. Elég egy kis bizonytalanság a jobb kéznél, és máris a vonó megnyekken, vagy pattogó hangot ad, és ezzel el is rontja a hangot, és ez nagyon hallatszik. Egyik ismerősöm azt mondta nemrégiben, hogy a hegedűt csak akkor jó hallgatni, ha olyan játszik rajta, aki tud. A kezdők nyekergése borzalmas, és idegölő. De a szép megszólaláshoz súlyos gyakorlással eltöltött évek kellenek. Nekem volt hat évem gyermekkoromban, és most ez a másfél. Nem tűnik soknak, mégis nagy út ez. Egy felnőtt embernek már nem könnyű időt, és energiát szakítani arra, hogy mindennap gyakoroljon, és itt tényleg minden napra kell gondolni egyetlen nap kihagyás nélkül. Talán még ez az alkalom is korai, valószínűleg. De ha figyelek, sikerülhet, persze nem művészi szinten, de talán már szórakoztatóan. Felkészültem. Ujjaim kitapogatják a kezdő Esz hangot. Közben a templom  világítása kialszik, és az ezzel megbízott hölgyek elkezdik az Úrasztalán álló fenyőfa csillagszóróinak meggyújtását. A CD mellettem áll lenyomom a  play gombot,  elindul a kíséret, négy halk cittenés a "beütés", a negyediknél nagy levegőt veszek, és finoman elindítom a vonót a húr felé. Az első hang mindig a legnehezebb, az első megszólalása a hangszernek, a közönség várakozásának első pillanata, ilyenkor a legnagyobb a terhelés. Szépen szól, ez megnyugtat, de még mindig remegek, mert a szervezetem biokémiája nem képes máshogy legyűrni a feszültséget. Közben arra gondolok, ez nem rólam szól, nem arról szól, hogy én mennyire tudok, vagy nem tudok játszani a hangszeren, az csak úgyis egy pillanatnyi állapot, hiszen ma jobb vagyok mint tegnap, és rosszabb, mint holnapután. Ezek a percek Vivaldiról szólnak, és a zenéről. Nem magamat akarom most megmutatni, hanem azt, hogy élt egy ember a 16. század végén és a 17. század elején, aki éppen úgy érzett, lélegzett, szeretett, és gyűlölt, lelkesedett, és elkeseredett mint én, vagy bárki. Aki rácsodálkozott a világra, annak körforgására, szépségeire, és rútságára. Az ő arcát, is csípte a tél hidege, és a szemét elvakította a hó, gyönyörködött a havas tájban, és a csepegő jégcsapokban, mindezt nemcsak látta, hanem hallotta is, és mivel volt hozzá tehetsége leírhatta, és több száz év múlva is reprodukálni tudjuk. Most ezt szeretném. A hangszórókból szól a hegedűk és a cselló pizzicató-ja, szinte látom ahogy csepegnek a vízcseppek, és én igyekszem előidézni közben a szikrázó havat, a napsütést, amit ki tudja hol láthatott a szerző. Próbálok csak mellesleg figyelni a játékra, nem érdekel most ujjrend, és technika, az ujjaim már számtalanszor lejátszották ezeket a hangokat, most hagyom, hogy ők vezessenek. Fekvés váltások sorozata jön, de nincs baj, a hegedű tisztán szól, és a templom öreg falai, szép utózengést adnak a hangoknak. Agyam már tudja, hogy a nehezén túl vagyok, de még nincs vége. Hallom a hangok közti csendet, ahogy a hallgatóságom figyel, jó lenne ha érezném mit gondolnak, vagy talán mégsem, hiszen tudom, csak néhányan hallják meg az üzenetet, és ha nem is tudják magukban megfogalmazni tudom, hogy eljut hozzájuk Vivaldi. A középrészben már halkan pattog a kályha tűze, és a trillák a parázs melegét közvetítik, a melegedő ember elégedetten nézi belülről a kinti hideget. A darab vége megállíthatatlanul közeledik, még egy zenei mondat, majd az ismétlése piano-ban, és a lezárás, egy nagyon hosszú hang trillával. Számolom a negyedeket egy-kettő három megfordítom a vonó mozgást, négy lassítom a trillát, öt-hat, trilla megáll, és jön a záró hang egy egész Esz, ami elhalkul. Egy szempillantás alatt háromszáz évet ugrok előre a saját időmbe, ebbe a 2012-es télbe, ami itt van a templom falain kívül, és mosolygok, mert tudom valamit adtam. Másoknak és magamnak. Eközben megértettem azt is, hogy a darab, nem csak a télről szólt, hanem az életről, a jó és a rossz párhuzamáról és az elmúlásról, és ismét tudatosodik bennem, hogy ugyanúgy halványul el minden az idő múlásával, mint ahogy a darab utolsó hangja elhalkult, és csenddé vált.
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

2012. szeptember 29., szombat

Hogyan tegyük tönkre saját lakodalmunkat?

Nincs az az elmebeteg, aki élete egyik legszebb napját ne a legtökéletesebbre, és ne olyanra szeretné, amire még évtizedek múltán is érdemes visszaemlékezni. Mégis az elmúlt évek tapasztalatai alapján akadt néhány olyan munkám, ahol végig az volt az érzésem, mintha szándékosan mindent úgy terveztek volna, hogy a zenekarnak keresztbe álljon a szervezés, és egyben mindenféle mulatság látszatát is sikerüljön elkerülni. Ilyenkor a szegény zenész vért izzad, és mindent megpróbál elkövetni, hogy korrigálja a szervezés bődületes baklövéseit, de ez egy reménytelen törekvés, hiszen a zenekar a körülmények kiszolgáltatottja, egy a sok komponensből ami a jó hangulatért felelős, de, hogy mennyire csak egy apró része, az a következőkben mindjárt ki fog derülni.
Tehát akkor lássuk hogyan lehet pocsék lagzit szervezni.

  1. Időpont választás:
    Lehetőleg télre tegyük a lagzit, különösen alkalmas erre a január, hiszen az extrém havazás esélye ilyenkor jelentősen megnövekszik. A fél méteres hó egy csapásra előidéz egy csomó hangulatromboló jelenséget. Hóakadályok miatt késő szolgáltatók (sütemény, vőfély zenész, fényképész, videós), és násznép, legrosszabb esetben közúti baleset a lakodalmas menetben. Nincs is szebb egy didergő libabőrös menyasszonynál, akit kékülő ajkakkal örökít meg az utókor számára a fotós, hirdetve a később születetteknek, hogy mennyire hülye volt , amiért nem volt képes várni néhány hetet a jobb időre.
  2. Helyszínválasztás:
    Ha tönkre akarjuk vágni a hangulatot, és azt szeretnék, hogy a zenekarnak semmi kontaktusa ne legyen a közönséggel, keressünk olyan helyszínt ahol, a vendégek leültetése, és a tánc csak külön helyiségekben valósítható meg. 30 év alatt nem egy ilyen helyszínen játszottam, de egyetlen esetben sem sikerült jó hangulatot teremteni. A hangulat létrejöttéhez szükség van arra, hogy a vendégek lássák, és hallják folyamatosan a zenekart, hogy a zenekarnak legyen módja kitapasztalni, hogy mire "gerjed" a násznép. A csúcs eddig az volt, mikor a vendégeknek a díszvacsora helyszínéről egy udvaron kellett átgyalogolniuk, hogy a "táncterembe" jussanak, ahol a szerencsétlen zenészek (köztük én is) játszottak a négy falnak, és még csak hallótávolságban sem voltak a vendégekkel. A rossz helyszínválasztáshoz tartozik még az unott, gyakorlatlan felszolgáló személyzet, és a borsos árért, átlagon aluli minőségű ennivalót produkáló vendéglő. Saját tapasztalatom szerint, meglepő módon erre a négycsillagos wellness szállóknál nagyobb az esély, mint a falusi vendéglőkben.
  3. Túlszervezés:
    A ló túloldalára esés az egyik legjellemzőbb baki, amit látok a szervezéssel kapcsolatban. Néha a kevesebb sokkal több lenne itt is. Amikor négy A4-es oldalnyi  menetrendet kapunk, már előre tudom, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Néhány pár odáig megy a tervezéssel, hogy bejárják, és megszámolják, hány lépést fognak az utcán menni, ez hány percig tart, és utána ezt próbálják betartani, a násznéppel, ami, mint minden tömeg, csak lassan reagál az utasításokra, és lassan mozdul. Természetes, hogy az előre kikalkulált idők kaotikusan elcsúsznak, és mindenki ideges lesz. Aztán egyre divatosabb manapság a különböző fellépők, és látványelemek alkalmazása. Akrobatikus rock and roll csoport, sztárvendég fellépők, koktél show, vendégek hangszerszólói, tűzijáték, mindehhez, még egy túlbuzgó vőfély, aki egyedül is képes lenne eljátszani egy Shakespeare darabot. Minden percre jut valami, minden elcsúszik, és csak a szórakozásra nem marad idő. A zenekar pedig csak áll, és vele együtt állnak a táncolni vágyó vendégek, és a buli.
  4. Menyasszonyszöktetés:
    A lakodalom az ifjú párról szól, őket ünnepeljük, velük akarunk lenni, osztozni az örömükben, és látni őket. Vannak a magyar lakodalmaknak különböző tradíciói, amelyeket szokás megvalósítani az est folyamán. De nem kötelező! Főként nem mindegy milyen módon tesszük azt! A menyasszonyszöktetés lényege az lenne, hogy a menyasszonyt jelképesen elrabolják, legtöbbször csak a szomszéd szobáig, és a vőlegény különböző feladatok megoldásával kiváltja őt a fogságból. Ez néha nagyon jól sül el, néha, (legtöbbször) nagyon rosszul. A leggyakoribb hiba, hogy a menyasszonyt elrabolják, hosszú időre, és senki sem tudja hol van, és mikor érkezik vissza. A menyasszony hiánya eleve hangulat esést okoz, ez a legfontosabb, amit szeretnék elmondani. Menyasszony nélkül nem úgy mulat a násznép, nehezebb őket táncra bírni. A menyasszony hosszútávú távolmaradása, lerombolja az előzőleg már jól felépített hangulatot. Összezavarja az est további rendjét. A menyecske tánc csúszik, ezzel együtt az éjjeli vacsora is, amitől a szakácsok és a felszolgálók kapnak frászt. Néha eldurvul az egész, a menyasszonyt diszkóba viszik, ahonnét magáról megfeledkezve nem is nagyon akar visszajönni, ez odáig fajulhat, hogy a vőlegény trágár szavakat használva üvöltözik vele mobiltelefonon át, a vendégek füle hallatára, amit hallani és látni nem a legfelemelőbb érzés valljuk be.
  5. Kétnyelvű lakodalmak:
    A közelmúltban sikerült néhány olyan megrendelést kapnunk, ahol a közönségünk kétnyelvű volt. Szerencsére a zenekarnak akkora a repertoárja, hogy egész éjszaka is kitartanak az angol nyelvű dalaink, és nem is ezzel volt most sem a baj, és nem is azzal a csak angol nyelvű mellesleg totál hiányos, és pontatlan menetrenddel, amit kaptunk, és ami alapján dolgoznunk kellett volna. Mivel a globalizáció egyre több ilyen párkapcsolatot generál, így létrehozta az ezekhez a lakodalmakhoz szükséges kiszolgáló személyzetet is a kétnyelvű vőfélyt, illetve MC-t (Master of Ceremony) azaz ceremóniamestert. Szeretném minden ilyen jellegű esküvő szervezése előtt álló párnak felhívni a figyelmét, hogy a buli sikere állhat ezen a személyen. Nem elég az, ha a MC remekül beszél angolul, vagy bármely kívánt nyelven és magyarul. A nyelvtudás itt fontos és alapvetően elvárt tényező, de csak egy, ugyanilyen fontos, hogy értsen a lakodalom levezetéséhez, mert enélkül a buli kártyavárként omlik össze. Az a ceremónia mester akivel mi találkoztunk, gyakorlatilag semmit nem tudott "eladni" a műsorából, a bulit inkább a tehetetlenségi erő vitte előre, mint az ő szervezése. Viszont amikor már valamennyire sikerül hangulatot teremtenünk, és végre kezdték magukat jól érezni a vendégek, ő rögtön előállt a következő agyament kis műsorával, ami erőltetett és sikertelen volt, mert egyszerűen a vendégek csak táncolni akartak, nem vetélkedőket játszani. Mesélhetnék még a 20.00-ra tervezett tűzijátékról, amitől a pirotechnikus kapott hideglelést, hiszen  csak 20.30-kor volt ezen a napon napnyugta. :) Mesélhetnék az angol nyelvű mondatonként tolmácsolt köszöntőkről, amelyek több mint egy órán át rombolták a hangulattal együtt az idegeinket. Borzasztó nagy hiba volt a buli "angolosítása" mert a vendégek 60%-a magyar volt, és egy tradicionális magyar lakodalomban szeretett volna részt venni, így kevésbé értékelte, hogy a zenekar a nyitótáncot csak 22.00-kor játszhatta. De a zenekar nem mehet ilyen esetben a saját feje után, hiába látja, hogy a buli romokban hever, és hogy hogyan lehetne megmenteni.
  6. Divatos anomália : Sztárvendég az est folyamán.
    Különösen alkalmas kedvenc sztárunk felléptetése a party-n arra, hogy néhány emberen kívül senki ne érezze jól magát. Főként a réteg zenét képviselő hip-hop és rap sztárok 50-60 perces fellépése képes lelombozni a násznépet, hiszen a legtöbb esetben a korosztályok sokasága van egyszerre jelen a vendégseregben. Egy 100 fős násznépre meghívni egy olyan előadót akit csak 20 vendég fog értékelni, nem jó másra csak arra, hogy megmutassuk, nekünk erre is van pénzünk, és teszünk rá, hogy a másik nyolcvan vendégünk hogy érzi magát.
  7. Technikai bakik:
    Kisebb de mégis hangulatromboló elemek azok az apró technikai bakik, amelyeket kis rákészüléssel megelőzhetne mindenki, de egyrészt vagy nem gondolnak rá, vagy csak a helyszínen derül fény olyan hiányosságokra, amiket ott a legnagyobb jóindulattal sem tud megoldani a személyzet. Még a sztárvendég témakörhöz tartozik, amikor a helyszínen tudjuk meg, hogy jön valaki, akinek persze technikai igényei vannak, szerencsés esetben megfelel neki a mi felszerelésünk, és ha szerencsénk van nem egy egy slágeres média sztárt kapunk ki, aki egész fellépés alatt ócsárol minket és a cuccunkat. Hozzá nem értők számára megjegyzem, hogy pontosan erre a problémára találták ki már vagy ötven éve a ride list-et, amiben a sztár előre egy listában meghatározza, hogy melyek azok a technikai eszközök, körülmények amelyekkel elvállalja a fellépést. Ez az ő érdeke leginkább, hiszen a produkciót és az imázst nagy mértékben képes lerombolni, ha nem megfelelő a zene megszólalása, és egy recsegős kihagyó mikrofonon át halljuk kedvencünk, felismerhetetlen hangját.
    A következő kapcsolódó téma a különböző CD lemezek alkalmazása. A zenekar nem DJ, nincs arra szakosodva, hogy akármilyen, 64-szeres sebességgel írt "kamionról leesett" Cd-ket, mp3 fájlokat lejátsszon, és arról színvonalas minőségben szólaltassa meg az igényelt zenét. Ellenben ha előre ismerjük az igényeket, megszerezzük, urambocsá megtanuljuk a dalokat, és eljátsszuk őket ha kell. Divatos lett az egyedi koreográfiájú nyitó tánc, ami egyáltalán nem poénos, ha egy gyatra minőségű hangfelvételre történik, és akkor még arról nem beszéltem hogy az sem árt, ha a pár tud táncolni, és megtanulta a koreográfiát. Minden más esetben jobban járnak egy egyszerű "lassúzós" nyitó tánccal. A másik ilyen divatos jelenség a power point diabemutatók vetítése vacsora előtt-alatt-után. Amihez elvárt lenne, hogy a hangot a zenekar hangosításáról biztosítsuk. Ezzel csak az a baj, hogy a projektort általában tőlünk 10 méterre helyezik el, és az összekötő kábelre senki sem gondol, ami a hang jelet elhozza a keverőnkig. De erre már felkészültünk, miután sokadik alkalommal futottunk bele a problémába.
  8. Utoljára hagytam, pedig az egyik alapvető hiányosság, és egyben az egyetlen olyan, ami nem csak a bulit, de véleményem szerint a házasságot is megpecsételi. Ez pedig a két család egymás iránti ellenszenve. Néha ez tapintható már akkor, mikor megérkezünk a helyszínre, és az est folyamán csak fokozódik. Állandóak az összezördülések, a duzzogások. Ilyen körülmények közt nincs zenekar a világon, aki hangulatot képes csinálni. Hiába van minden rendben a buli külsőségeivel lehet a világ legszebb helyén, lehet a legjobb vőfély és zenekar, lehet a legfenségesebb étel, és vérprofi kiszolgáló személyzet. A buli sorsa már eldőlt az első percben. Ilyenkor csak azt szoktuk kérdezni magunk közt egymástól, hogy "ezek miért házasodnak össze egyáltalán?"

Összefoglalásul, hogyan szervezzük meg a világ legpocsékabb lagziját?
Lássuk csak: Ha fiú vagy, válassz egy angol lányt egy igazi ellenszenves brit családból, akikből süt a gőg, és a megvetés a magyarokkal szemben, nézd meg a hosszútávú előrejelzéseket, válassz egy téli szombatot, amikor ítéletidő várható. Helyszínként egy olyan drága panziót válassz, ahol pocsék a szakács, de magasak az árak, és csak két kicsi terem van, egymástól jó messzire, az egyikben helyezd el a vendégeket, a másikban a zenekart azzal a felkiáltással, hogy "így legalább nem lesz hangos a zene a násznép számára" (és tényleg!). Válassz egy olyan kétnyelvű ceremóniamestert, akinek lövése nincs a lakodalom szervezésről, és levezényléséről de jól beszél angolul. Hívd meg kedvenc hip-hop sztárodat az est közepére, aki egy órán át a többség számára élvezhetetlen előadást produkál elviselhetetlen hangerőn. Egy perc szünet ne legyen a különböző programok közt, hiszen a legfontosabb, hogy a vendégnek ne legyen ideje táncolni, és kötetlenül beszélgetni, jól érezni magát, folyamatosan foglalkoztasd őket bugyutábbnál-bugyutább játékokkal. A menyasszonyt raboltasd el részeg haverjaiddal 11-kor, és fél kettőig senki nem tudja merre jár, utána már visszajöhet, hiszen addigra a vendégek zöme már úgyis hazament. Még az egészet meglehet koronázni azzal, ha te is aljasul lerészegedsz, és belehánysz a menyasszonyi tortába.

Szerencsére csak nagyon kevés lakodalom ilyen, a többségében fergeteges a hangulat, és a kisebb hibákat könnyedén orvosoljuk. Amiért mindezeket leírtam, azért történt, hogy megmutassam, mennyire nem csak a zenekaron múlik egy lagzi sikere. Ezek mind kivédhető hibák, amelyek kellő előkészítéssel kiküszöbölhetők. Sajnos vannak olyanok is amelyek végzetszerűen következnek be, és ilyet is láttunk már (ujját levágó pincért, szívrohamos örömapát, verekedés miatt vértől áztatott vendégeket, vőlegényt már a lagziban felszarvazó menyasszonyt, és vica versa) de ezek ellen vajmi keveset lehet tenni. Egyik idős zenésztársam mondta egyszer, hogy megírja az emlékeit nyugdíjas korában, és most ahogy írtam ezt a bejegyzést rájöttem, hogy annyi minden történt velem az elmúlt harminc évben a lakodalmak kapcsán, hogy talán tényleg csak egy könyvben férne ez el. Más kérdés, hogy lenne-e akit ez érdekel? Érdekes, felemelő, kiábrándító, és reménytelen egyszerre, ha valaki minden hétvégén lakodalomban van. Zenész élet. :)
Aki nem eleve rossznak tervezi a lakodalmát, azt kérjük, beszélgessen el velünk előzetesen, hiszen mi ezt csináljuk évtizedek óta. Nagyon is jól tudjuk mitől jó egy buli, de a lagzit nem mi szervezzük, és tanácsot is csak akkor adhatunk, ha kérnek tőlünk. Azt szoktuk mondani olyanok vagyunk mit a prostik. Oda megyünk ahova hívnak, és azt tesszük amiért megfizetnek. :)

2012. augusztus 28., kedd

Ebcsont before

Lassan nyolc hete vagyok kényszerszabadságon a baleset miatt. Oliver Cromwell seregében még nem állnám meg a helyem (vasbordájúak :)), de mindenképpen ígéretesen javul az állapotom. Szerencsére mára már elmúlt a hetekkel ezelőtti gyötrelem, mely a sok helyütt eltört bordák izomszövet nyiszálásának volt köszönhető. Az első három hét kínjai után, már képes voltam élvezni is ezt a rám szakadt szabadságot, és rájöttem, hogy kötelezően be kéne vezetni ezt minden munkahelyen, mert igenis szüksége van mindenkinek egy hosszabb lélegzetvételre, egy olyan mókuskerékmentes időszakra, amikor nem kell a munkahely —valljuk be legtöbbször teljesen banális és felesleges— problémáival foglalkozni. Kicsit utána néztem, és találtam is információt arról, hogy jobb helyeken már régen rájöttek ennek fontosságára, és felsőbb menedzser körökben megújulási szabadságnak hívják. Haladó gondolkodású cégvezetéseknél ráeszméltek arra, hogy a legjobb munkaerő is egy idő után elveszíti lelkesedését, fásulttá válik, és csak hajtja a kereket rutinból, de már nem gondolkozik azon, hogy hogyan lehetne a kerék forgását, hatékonyabbá tenni. Ez a kreativitás csökkenés előbb-utóbb megjelenik a vállalat gazdasági mutatóiban is, és ez az amit egyik vállalat sem akarhat igazán. Nálunk persze ez még nagyon nem így van, igencsak hiányában vagyunk emberközpontú, sőt gondolkodó cégvezetéseknek is. Sokkal inkább jellemző, hogy az élő munkaerőt tárgyi eszközökké degradálják, és a fásultságot, lustasággal azonosítják, aminek a megoldása az elbocsátás. Ettől a cégeink átjáróházzá vállnak, és törvényszerűen egyre gazdaságtalanabbul termelnek, hiszen nincs idő a munkásoknak megtanulniuk, és kifejleszteniük a leghatékonyabb fogásokat, amivel a mindennapos munkájukat végezhetnék. Az egyik külföldi menedzser azt nyilatkozta, hogy fél év szabadsága alatt annyi jó ötlet jutott eszébe, hogy amikor visszatért a munkába, és elkezdte ezeket megvalósítani, az olyan volt, mint egy forradalom. 
Ezt most értettem meg igazán. Amikor nem kellett többé a mindennapos ismétlődő nyűgökkel foglalkozni, végre maradt időm, és energiám arra, hogy elkezdjek gondolkodni az életemen, és megvalósítsak néhány olyan dolgot, amit már régen meg kellett volna tennem, csak egyszerűen nem volt rá sem energiám, sem elég szabadidőm. Például ilyen az új zenekarom honlapja. Tisztán látszik, hogy a mai zenekarok piacszerzése egyre inkább áttolódik az online irányba. Egy jó internetes megjelenés biztosítja a folyamatos megrendeléseket, míg ez hiányában a zenekar könnyen leépülhet. Ezt bizonyítják az elmúlt időszak megrendelései is. Tudomásul kell venni, hogy a megrendelőink egyre fiatalabbak, és egyre inkább építik életüket a számítógépre, és a virtuális világra. Így született meg új csapatom a Buli Zoli Koktél honlapja, amit most először Word Press sablonból készítettem, és borzasztóan megtetszett, mert rengeteg felesleges billentyű kalapálástól kíméli meg az embert. Egy hét alatt beletanultam, és mire a domain név és tárhely adminisztrációja lezajlott, és már nagy biztonsággal kezeltem a programot, és olyanná formáltam a weboldalat amilyenre szerettem volna. Ez jó, hiszen ismét egy olyan hasznos tudás került a birtokomba, amivel pénzt is lehet keresni, és az ilyen mindig jól jöhet, ebben a bizonytalan világban. De végre volt időm arra is, hogy rendet rakjak a számítógépemen, ahol fájlok tízezrei, mp3-ak, és ebookok, midik, és fényképek vártak arra, hogy valami egységes logikai rendbe kerüljenek. Ugyanerre a sorsra jutottak a szintimben lévő temp könyvtárak, amelyek telítve voltak  (majd egyszer) kiszerkesztendő dalokkal. Rájöttem arra is, hogy baromi jól érzem magam itthon, és talán a jövőben egy olyan munkán kéne elgondolkodnom, ami itthonról végezhető. Hiszen itthon stresszmentes a környezet, az időmet én osztom be, nincsenek elmebeteg, felülről jövő elvárások, melyekről már az első pillanatban tudom, hogy csak egy csomó energiámat fogják elvinni, minden különösebb eredmény, és sikerélmény nélkül. Nem értem azokat akik megőrülnek otthon a társaság hiányától. Számomra a társaság sokkal több hátránnyal jár, mint előnnyel. Nem mondom, hogy néhány munkatársam nem hiányzik, és nem szívesen találkoznék vele újra, de a mostani kollektíva már régen nem az, ami hat évvel ezelőtt volt. Egymásnak forduló, acsarkodó kollektívává vált az az üzem, ami a kezdetekkor egy nagy családként dolgozott együtt. A ritkuló jó hangulat mindenkire hatással van. Rám különösen. Az emberek lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj, elveszítik biztonságukat, egyre kevesebb pénzből, kell megélni, amiért egyre többet kéne dolgozni. Persze ez lehetetlen. Vannak határok, egy idő után már nem lehet, nem érdemes, és nem is szabad többet dolgozni, főként nem hatvanezer forintért, valamint egy idő után már nincs további lehetőség a spórolásra. Tudom még ez nem az az idő, de eljön ez is nemsokára. Ha tehetném soha többé nem dolgoznék munkahelyen, és lehet, hogy tehetem, lehet, ha összeomlik a mai cégem (mert összeomlik) nem a klasszikus önéletrajzot mindenhova leadó álláskeresésbe kezdek. De ez még a jövő. Most egyelőre annak örülök, hogy ismét  napi 30 km-t tudok bringázni, és ezzel együtt napról-napra tér vissza belém az erő, és a remény. Az összetört bringám felújítása folyamatban van, és az elrepedt 12 éves kedves sisakom helyett is már egy új, a képen látható piros színű Bell sisak védi a fejemet. Továbbra sem félek az autóktól, meggyőződésem, hogy nem követtem el hibát, és az is meggyőződésem, hogy ilyen balesetekre, és azok következményeire is szükség van ahhoz, hogy a kerékpárosok és autósok jobban figyeljenek egymásra. ha másért nem hát félelemből. Jövő héten visszaállok a taposómalomba, és rovom a köreimet tovább, de tudom, hogy az ezekben a hetekben szerzett tapasztalataim, és gondolataim segítenek ezt elviselni, és még csak véletlenül sem hiszem azt, hogy nem lehet jobb a munkám, hogy nem érezhetem magam jól munka közben, hogy a kreativitás szükségtelen számomra. A világ persze megpróbálja elhitetni velünk, hogy csak egy pótolható csavarok vagyunk a gépezetben, ami globálisan talán igaz is, mégis saját magunk számára ez sosem válhat igazsággá. Hinnünk kell abban, hogy értékesek vagyunk, hogy nem csak rutinfeladatok ismételgetésére vagyunk képesek, hanem új, jó, és még jobb dolgok megteremtésére. 
Szerencsére a természet erőit nem mi irányítjuk, és az még mindig sokkal tökéletesebben működik, mint mi valaha is fogunk. Most, miközben írtam ezt a bejegyzést, a csontjaim ez idő alatt is halmozták a törésvonalak mentén a kalciumot, hogy helyre hozzanak egy sérülést, ami már milliárdszor bekövetkezett az emberiség kollektív emlékezete szerint, ennek a gyógyító mechanizmusnak köszönhetően néha már képes vagyok megfeledkezni is —az első mozdulatig— arról, hogy mennyire törékeny vagyok, és az életünk mennyire illékony

2012. július 9., hétfő

Crash

Erre a nyárra két túrát terveztem. Az egyik az Alpok 9 csúcsának körbe tekerése, a másik pedig Isztambul oda-vissza út letekerése...lett volna. Kezdődött azzal, hogy a kollégám a gerincével lebetegedett, és mivel mi ketten egyszerre nem hiányozhatunk a cégtől, így kérdésessé váltak a túrák. De ezen nem izgattam túlzottan magam, hiszen az Alpok túra, egy hétvégi program amelyen mindenképpen részt vehetek, az Isztambulra pedig még két héttel későbbi időpont lett kitűzve, addig bármi lehet. A múlt héten aztán lendületbe jöttek a dolgok. Miközben én teljes erővel készültem a túrákra, vásárolgattam, bicajt tökéletesítettem, kiderült, hogy az Alpokban a hétvégére ítéletidő várható, így a már előfoglalt szállást még idejében vissza kellett mondanunk. Sebaj, gondoltam én, már úgyis évek óta részt akartam venni egy Balaton átúszáson, gondoltam, most legalább megtehetem. Csütörtökön a szokásos 16  óra helyett csak 14-ig dolgoztunk, azt gondoltam ez milyen jó, így több időm lesz. Jókedvűen indultam haza a cégtől. A forgalmas szekszárdi elkerülő útról lekanyarodva Szekszárd-Palánk felé vettem az irányt több ezredszer az elmúlt évek során. A MMG műszergyár parkolója felöl megjelent egy MPL-es postai csomagszállító furgon, de nem különösebben izgatott, hiszen elsőbbségadás kötelező tábla védett tőle. A furgon lassított a kereszeteződésben, gondoltam észrevett és megáll, aztán mikor már csaknem elé érkeztem ismét gázt adott, és a gyorsítás sebességével oldalról belém hajtott. Az ütés hatalmas volt, és kivédhetetlen. Úgy éreztem a jobb oldalam darabokra szakadt, és csak bíztam abban, hogy fel tudok állni még az útról ahova zuhantam. Ezt rögtön ki is próbáltam. Sikerült, de alig kaptam levegőt. Az ijedt sofőr azonnal kiugrott az autóból, és kédezgetni kezdett, de én levegő hiányában csak szótagokat tudtam válaszolni. Hívta a mentőket, én pedig lehúztam a bicajt az út szélére, és szedegettem össze a letört alkatrészeket. Milyen jó, hogy éppen előző nap fejeztem be a bringa felkészítését a túrára, minden tökéletes állapotban volt rajta még reggel. A mentők a rendőrökkel kötelékben iszonyú lármával érkeztek, és nagyon profin végezték a munkájukat. Közben felhívtam a családot a megnyugtató hírrel, hogy elgázoltak. Hamarosan a helyszínre érkezett feleségem, és a sógorom, de őket már csak az induló mentőből láttam. A kórházban a szokásos rutin, ambulancia, röntgen, kiderült, hogy négy bordám tört el az ütközésnél, ebből kettő "ablakosan", azaz két helyen is. Néhány napig bent tartanak megfigyelésre. Szóval nem komoly. Persze millió kisebb sérülésem is van, hiányoznak rólam bőrfelületek, és komplett atlaszra elegendő térképminta van rajtam mindenféle színnel, de ezek miatt tízperc múlva már tekertem volna tovább. A srác aki elütött, ugyanúgy áldozata a történéseknek mint én. 8 napon túl gyógyuló sérülést okozó gondatlanságból elkövetett közúti veszélyeztetésért kell felelnie, ami bűncselekménynek minősül. Ugrik a jogsija, az állása, bűntetett előéletű lesz. Mindez miért? Mert a százmilliónyi elsőbbségadsából, amit eddig megtett, most az egyszer hibázott? Nem akarok vérbosszút, és próbálok neki segíteni mindenben, hogy ebből az egészből minél kisebb büntetéssel jöjjön ki, de a törött csontjaimat nem tagadhatom, ez tény, és a felelősség őt terheli elsősorban. Sajnálom, mert pontosan tudom, hogy lehettem volna én a kormány mögött és ő a bicajon, hiszen ő is biciklizik, és én is vezetek. Most így keverték ki a felsőbb hatalmak a kártyákat. Négy napig élveztem a Balassa János Kórház vendégszeretetét, a tapasztalataimról inkább most nem írnék, azt hiszem, aki járt már kórházban mindenki tudja mire gondolok. Lestrapált eszközök és ápolószemélyzet, összeomlásközeli állapotok. Hungarikum.
Most azon gondolkodom, hogy : Miért? Miért kellett sorsszerűen bekövetkeznie ennek, miért állt össze minden körülmény csak azért, hogy ne indulhassak el Isztambul felé? Higyjek abban, hogy mindent a káosz irányít, és semmi ráhatásom a dolgokra, egyszerűen csak ma nekem adta a rövidebbet a sors, vagy jeladást keressek a történtekben? Az elmúlt 4 évben 26.000 km-t tekertem itthon és külföldön, hegyi terepeken, és forgalmas utakon, egyáltalán mindenféle időjárási, látási, közlekedési helyzetben. Miért pont most egy rutin hazafelé tartó, gyér forgalmú úton ütnek el, teljesen egyértelmű láthatósági helyzetben egy védett úton? Egyáltalán mikor tanulunk meg végre együtt közlekedni? Elég érett egyáltalán már az emberiség ahhoz, hogy egy olyan járművet használjon, mint az autó? Baleset. Benne van a nevében a bal. Ezt a magyar nyelv mindig valami rosszra, valami félresikerültre használja. Nem tehet róla senki, a balesetek megtörténnek.Mégis, akkor is belém jött volna a furgon, ha egy úthengerrel jövök? Nyilván nem, és azt gondolom, nem azért egyértelműen, mert így nagyobb, és láthatóbb lettem volna. Szerintem az a baj még mindig, hogy egy kereszteződésben elsőbbséget adó autós, mindig autót keres a szemével. Szekszárd környékiek! Amikor a TESCO-hoz kanyarodtok be, hányan figyelitek a szembejövőforgalom mellett a párhuzamos kerékpárúton haladó bringásokat? Erre az szokott lenni a kérdés: "Miért, ott van kerékpárút?" Erről beszélek. Egy autós csak a másik autóst tartja egyenrangú közlekedő félnek. De mi is ott vagyunk. Az én esetem ezúttal jól végződött szerencsére. Néhány hét múlva ismét tekerhetek, és fogok is, mert ez számomra nem kérdés. 
A tanulság? Élni életveszélyes. :)

2012. május 1., kedd

Ha a hegy nem megy Zétához...

Nem vagyok csúcs gyűjtő. Tagja vagyok a BIG-es közösségnek, de nem gyűjtöm a hágókat, csak akkor megyek fel rájuk ha útba esnek. A hegyeket szeretem, hiszen gyönyörűek, hatalmasak, és valahogy az örökkévalóságot sugározzák. Bicajozni gyötrelmes rajtuk. Közömbösen tűrik, ahogy a kerékpáros pattanásig feszülő izmokkal, próbálja őket meghódítani, csak azért, hogy magának bizonyítsa, erre is képes volt. Azt hiszem ezért megyek ezen a hajnalon én is a Mátra irányába. Az állandó belső késztetésem hajt, hogy újabb és újabb próbákat teljesítsek. Egy apró kis trükk ez, semmi más, amivel azt az illúziót keltem magamban, hogy az idő nem fog rajtam. De ez nem igaz, az idő éppen olyan közömbös mint a hegyek, és igazságos is egyben, hiszen mindenkinek pontosan ugyanolyan mértékben telik, azokban az egységekben mérve, amit mi találtunk ki emberek.

Első nap:
Tervezett szakasz: Szedres-Felsőtárkány
Indulás:5.30
Érkezés: 19.40
Netto tekerés 11h 45 m
Szakasz hossza: 266 km
Összes megtett út: 266 km

A paksi komp első járata 7-kor indul, jobban örülnék egy korábbi időpontnak, de ez van, ehhez kell igazodni. Ezért fél hatkor indulok otthonról felmálházva. Tegnap este még kétséges volt az indulás, mert a hátsó agyamban valami elszabadult, és a bicaj minden komolyabb erőhatásra szalajtott. Végül is átmeneti megoldásként átraktuk a fiam bringájának a kerekét, és így ismét egy jól működő járgányom lett. Hetek óta várom a jó időt ehhez a túrához, most végre megérkezett. Az időjósok szerint zavartalan napsütéses napok következnek. A komposok, már jó ismerősként üdvözölnek, sokszor keltem át velük a Dunán az elmúlt tíz év alatt. A túlparton aztán bekattintom az SPD patentokat, és nekivágok, hogy a mai távot minél rövidebb idő alatt teljesítsem. A végcél Felsőtárkány, ahol Laci és Bogi lesz a szállásadóm. Laci ebben a pillanatban, még abszolút virtuális ismerős, csak a Net-en át kommunikáltunk eddig. A blogomra írt kommenteket, és néhány emailt váltottunk. Hasonló gondolkodásunk és értékrendünk az egyetlen, ami összeköt minket. Jó tempóban tekerek, annyira belefeledkezve az utazásba, hogy későn veszem észre a jeleket, és egyik pillanatról a másikra elfogy az energiám. Klasszikus hiba, nem először követem el. Ennem kellett volna. Elhasználtam az energia tartalékaimat. Most éppen Jászladányban és enyhén energia válságban vagyok. Megállok a templom melletti parkban és "tankolok". Szerencsétlenségemre nem sokáig maradok egyedül. megtalál egy emberke, és érdeklődik honnan jövök. Mikor megtudja, hogy Szekszárdról, nagyon megörül, mert ő éppen egy borkészítésben járatos, és ezt hobbi szinten, de a megszállottságig űző személy, aki mindent tud a szekszárdi borokról, borászokról, és azok technológiájáról. Általában szeretek beszélgetni túra közben a helyiekkel, de ez most egy kicsit fáraszt. Még nem vagyok jól, de kényszerűségből elbúcsúzom, a még mindig a kadarka szőlőről mesélő emberemtől, és tovább indulok. Maklár előtt felhívom Lacit, aki Egerben várakozik rám. Hamarosan találkozunk, és a virtuális ismeretségből valós találkozás lesz.A vár mellett megállunk egy kicsit, az északi oldalon vagyunk, ebből a szögből még sosem láttam. Mögöttünk a Gárdonyi-ház. Aztán tovább indulunk Laciék házához. Laci felesége Bogi már vár minket. Mindenféle finomsággal készülnek az érkezésemre. Sokat beszélgetünk, borzasztóan szimpatikusak mindketten. Azt hiszem fogunk még találkozni többször is. Nagyon jól éreztem magam nálunk.

Második  nap:
Tervezett szakasz: Felsőtárkány-Budapest (Galyatető, Kékestető mászással)
Indulás:8.35 Érkezés: 19.45
Netto tekerés 09h 52m
Állás idő: 1h 47m
Szakasz hossza: 170 km
Összes megtett út: 436 km

Kicsit későn fekszem le, és egy kicsit későn is indulok a terveimmel ellentétben. Félek kevés lesz az időm estig, hiszen a második napra két hegycsúcs, és a főváros elérése van betervezve. Eger után Sirok felé fordulok. A nem éppen alföldi terepen lassan haladok, húzós emelkedők teszi érdekessé a reggelt. A Kékes a távolban elérhetetlennek tűnik. Mögötte haladok el, Recsk, Parád irányában.

Én is mindjárt...:)



Először Galyatetőt (BIG 851) támadom, mert az van előbb az úton. Viszonylag gyorsan felérek, nem túl meredek az út. Fent csak egy egyszerű kő kilátó torony áll, alig bírom a rekut feltolni mellé az erdei ösvényen. A torony és környéke elég elhanyagolt, 14: 05 van, gyorsan megebédelek, és már száguldozok is lefelé, nem túl nagy örömmel, mert tudom, hogy a most elvesztett több száz méternyi magasságot mindjárt ismét keservesen kell visszanyerni. Így is történik. Mátraházánál balra fordulok, és olyan őrült kaptató kezdődik, amit éppen hogy csak, képes vagyok leküzdeni. Azért nem adom fel, és végig tekerek, csak az utolsó néhány méteren kényszerülök leszállásra, ott is csak a kőzúzalék miatt, amin kipörög a hajtott kerekem. Kékestetőn (BIG 852) vagyok. Csak 1 óra 10 perc telt el Galyatető óta.  Egy kis pihenő, néhány fotó, és gyakorlatilag Gyöngyösig gurulok, minden különösebb megerőltetés nélkül. Persze ez sem olyan jó, mint ahogy elképzelik a nem bicajozók, mert a felfelé menetben felmelegedett ízületeket, lefelé a közel 60 km/h-ás száguldásban a menetszél fájdalmasan lehűti, és az első tekerések igencsak kellemetlenek. Az estig hátralévő részt azzal töltöm, hogy kerülgetem a 3-as utat, amin tiltott a kerékpározás, holott a legrövidebb módja lehetne annak, hogy a fővárost elérjem. De így legalább eljutok egy csomó olyan településre, ahol még sosem jártam. A Nap vészesen készül lebukni, amikor a város közelébe érek. Laci bácsival egyeztetünk telefonon, aki elém jön, és egészen egyszerűen bepakoljuk az autójába a kerékpárt, és idő-tér ugrást végzünk. Laci bácsit a Tátra túrán ismertem meg. Sajnos baleset érte a közelmúltban ezért (még) nem bicajképes. Gondolom, ha nem így lenne bringával érkezett volna elém, és úgy vezet át a városon. Laci bácsi felesége Erika is régi ismerősként üdvözöl, és persze finom vacsorával vár. Két kerékpáros turista hetekig képes lenne beszélgetni a túrázásról, és az élményekről, de éjfél körül, már ésszerű elvonulni aludni, hiszen másnap  reggel ismét egy nehéz nap indul számomra.

Harmadik  nap:
Tervezett szakasz: Budapest- Nagybajcs (Dobogókő mászással)
Indulás:7:05 Érkezés: 18:20
Netto tekerés 08h 01m
Állás idő: 2h 15 m
Szakasz hossza: 165 km
Összes megtett út: 601 km

Hatkor kelek, hétre már ismét az autóban a bringa, és Laci bácsi kivisz a város szélére, nem kis könnyebbséget okoz nekem ezzel, mert számomra Pest az egy nagy homály, még a főbb utakat sem ismerem, a kerékpárutakról, pedig szinte semmit sem tudok. Így az ismételt tér ugrással hamar kikerültem a városból, és a szélcsendben, kellemes hőmérsékletben pedáloztam Dobogókő felé. Laci bácsi nagyon ismeri ezt a környéket, így nem csoda, ha az instrukciói alapján nem tévedtem el, és nemsokára már megint 6 km/h-val "másztam" felfelé, ezúttal a harmadik kitűzött magassági célpont felé.


Itt még sosem jártam, Dobogókőről (BIG 850) gyönyörű a kilátás. A hegyre egyébként nyugodtan kilehetne tenni a "Megtelt" táblát a mai napon, rengetegen kirándulnak ma itt. Gurulok tovább Esztergom felé, nem egészen negyed óra múlva már a bazilika mellett járok. Az Euro Velo 6-os kerékpárúton hajtok. Ez kezdetben csodálatos, majd Komáromhoz közeledvén, egyre hiányosabb, Komárom után pedig használhatatlanra vált. Fogalmam sincs, hogy mi abban a koncepció, hogy betereljük a bringásokat a főútról minősíthetetlen erdei utakra, aztán ott magukra hagyjuk őket, mert egyetlen útkereszteződésben sincs egy megnyugtató útirány tábla. Ez általánosságban jellemző országos szinten a kerékpár utakra. A tényleg európai szintű utak tükör aszfalttal, három méter szélesen, váltakoznak az olyan szégyenletes utakkal, amik leginkább ahhoz hasonlítanak, mint amikor a tyúkudvarba kiöntik egy építkezés során megmaradt betont.  Ilyen amikor tényleg jó, és ilyenkor jó bringásnak lenni, de sajnos ez közel sem általános.




De ez elmondható a főutakról is, aminek a szélén képtelenség már kerékpárral haladni, mert az ember összes energiája a kátyúk kerülgetésére fordítódik. Ja és még egyetlen megfigyelésem megosztanám. Az egyenetlen úttest 1 km-en át tábla, nem azt jelenti nálunk, hogy 1 km-en át most egy kicsit rossz lesz az út, hanem, hogy 1 km múlva lesz egy ugyanilyen tábla, és ezeket ismételgetik végtelenül. Lenne egy gazdasági szempontból megfontolandó javaslatom az illetékesek felé. Jelöljék meg az országban azt a néhány kilométernyi jó útszakaszt, mert ez sokkal kevesebb táblával megoldható. Ennyit az utakról. Miután egy erdőben bolyongtam a kerékpárutat kijelölök tudatlansága miatt, megfordultam, és ismét kiraktam magam az 1-es főútra, ahol tiltott a kerékpározás, és próbáltam Győrt minél előbb elérni. Hirtelen ötlettől áthatva, a véneki komp átkelő tábla után megfordultam, és lehajtottam a vízpartra. Egy telefonszám várt egy fán a komp üzemeltetőjének a nevével. Felhívtam, mire elmondta, hogy a komp pillanatnyilag javítás alatt áll, de át tud vinni ladikkal. Hurrá. :) Így nem kell bemennem Győrbe, hiszen a ma esti végcél az Vénektől, csak néhány kilométerre található.


Szárazon megúsztuk a Mosoni-Dunán átkelést, és alig fél óra múlva megérkeztem második anyukámhoz Fémi nénihez Nagybajcsra, aki a szokott módon fogadott. Csak ritkán találkozunk az itteniekkel, így van miről beszélnünk, szaladnak is az órák rendesen. Másnapra van egy kósza ötletem, hogy levonatozom Székesfehérvárig, mert már nem akarom a lábaimat tovább terhelni a Bakonnyal. De mikor megnézem a vonatjáratokat, rájövök, hogy csak körülményesen kivitelezhető a terv, és csak délre érnék Fehérvárra. Délre bicajjal is odaérhetek, és ingyen. :)


Negyedik  nap:
Tervezett szakasz: Nagybajcs-Szedres
Indulás:7:02 Érkezés: 17:57
Netto tekerés 09h 28m
Állás idő: 1h 27m
Szakasz hossza: 197 km
Összes megtett út: 798 km
Összes netto tekerés: 39 óra 27 perc

Hétkor indulok, kicsit megyek a tilosban a 81-esen, aztán elfordulok Pannonhalma felé, és innentől gyér forgalmú utakon járok, a kis völgyekben meghúzódó falvak közt. Nincs munkanap, alig látok embereket. csak néhányan dolgoznak a kertekben, a többség valószínűleg a nagy meleg elöl elhúzódott a hűvös szobák mélyére. Én már ropogósra grilleztem magam az elmúlt három napban, hiába a 30-as faktorú napozókrém. Utoljára 12 éve jártunk erre, az akkor még csak 11 éves fiammal, a Fertő-tó kerülő túrán. Az akkori kondíciómmal nehezemre esett ez az út, és úgy maradt meg bennem, hogy nagyon nehéz a terep. Most egyre csak várom ennek a nehézségnek az eljövetelét, míg csak egyszer azt veszem észre, hogy már Fehérvárcsurgónál járok és a Bakony mögöttem maradt. Fehérvár központjában 33 fokot mutat a hőmérő. De bánja a fene, már csak 90 km szinte sík terepen, az unalomig ismert 63-as úton és otthon leszek. Fájnak a lábaim, már nem tudok nagy tempót nyomni, főként így, hogy a hazaérkezésem tiszteletére déli szél fúj, ami nagyon ritka, általában csak akkor van ilyen ha én északról érkezem haza.

"Mindenhol jó, de legjobb sehol", szokta volt mondani a nagyapám. :)
Este fél hatkor hazaérek. Megint egy szép kört sikerült teljesítenem. Végig betervezettek voltak a rövidítések arra az esetre, ha nem bírnám a strapát, de szerencsére ezekre nem került sor. Egy kicsit ugyan a határon mozgott a megterhelés, de még vállalható volt. Most egy darabig nem vágyom hegyekbe. :)

Ezúton is köszönetet szeretnék mondani azoknak a kedves barátaimnak, akik befogadtak engem éjszakára, jó szívvel megosztották a vacsorájukat, és házukat velem, nélkülük ez csak egy út lett volna nem egy élmény. :)

2012. március 18., vasárnap

Pelso 2012.03.17

Valami nincs rendben az agyammal. Mi a fene késztet engem arra, hogy míg mások elégedetten álmodnak meleg takarójuk alatt, én hajnali háromkor elinduljak egy olyan hosszú útra bicajozni, amiről már előre tudom hogy gyötrelmes lesz? Ez jár az agyamban miközben suhanok kifelé Szedres főutcáján a 63-as főúton. Nincs túl meleg. Igaz erre számítottam is. Dupla nadrág, polár felső, és széldzseki, símaszk, és kesztyű van rajtam. Mindezek tetejébe a fejemen egy fejlámpa, és sisak. Tényleg úgy nézek ki, mint egy UFO. De most senki sem lát. A forgalom elenyésző. A sötét ingerszegény környezetet teremt, ezt igyekszem elűzni zenehallgatással. Jól érzem magam, annak ellenére, hogy a hőmérséklet néha kifejezetten fagyos. A völgyekben dér csillan az út menti fűszálakon. A lábujjaim kicsit fáznak, az SPD pedál ilyen szempontból nem egy áldás. A fém patent hőhídként működik, és bevezeti a kinti hideget a cipő belsejébe. De volt már ilyen  és tudom, hogy ma még lesz meleg is. Jó tempót tartok 29 km/h feletti átlagom van, ennek köszönhetően Enyingen vagyok 2 óra 34 perc alatt. Montainbike-os időkre visszaemlékezve tudom hogy súlyos kilométerekkel vezetek akkori önmagam előtt.
Ha van valami amiben ezen a világon még meg lehet bízni, akkor az a bolygók mozgása. A Nap az előírt időben felbukkan a horizonton, persze ettől nem lesz melegebb, sőt, de mégis jobb kedvem támad, hiszen erre az időre már gyakorlatilag elérem kedvenc tavamat.





Eddig meg sem álltam, most is csak azért, hogy lefényképezzem a napkeltét, és a reménytelennek tűnő útjelző táblát, amelyen Keszthely még 105 km-nyi távolságot mutat, most nem nagyon akarok arra gondolni, hogy ott leszek félúton. Nemrégiben azt mondtam a gyerekeimnek, hogy mindennek az életben egyetlen titka van. Csinálni kell. Fel kell kelni mindennap, és a lefekvésig dolgozni egy célon. Ez jut eszembe most is, és mindjárt nem érzem reménytelennek a km-ek százait, hiszen minden mozdulattal közelebb vagyok a következő célhoz, és a nap végére biztosan elfogy az út alólam. Balatonakarattyánál rátérek a hivatalos balatoni kerékpárútra. Nem szívesen. Az út tavaly óta nem javult sokat. Vannak helyek ahol látható némi javítgatás, de többnyire maradt minden a régiben. Felpúposodó aszfalt, kátyúk, és mindenhol apró kőzúzalék. Agyrém. Ha van valami ami veszélyes akkor ez az, ezért aztán nagyon óvatosan hajtok, megpróbálom még időben észlelni az akadályokat. Ez egyrészt fárasztó, másrészt lassú. Az egyik erdei szakaszon egy mókussal találkozom. Persze mire megállok, hogy lefényképezhessem, ő már a harmadik fán ugrál tőlem teljes biztonságban. Így araszolok lassan előre, néhol szidom az út tervezőinek számomra indokolatlannak tűnő kacsakaringóit, de hűen követem a táblákat, már ahol van. Mert nem mindenhol van, és főként ott nincs, ahol nagyon kéne. Ezeken a helyeken, ha szerencsém van találok az aszfaltra festett nyilat (bizonyára valami verseny maradványa), ha semmi támpont akkor csak megyek "érzékre" a Nap állásához viszonyítva. Most már kezdek éhezni, így keresek egy helyet, ahol megállok. Balatonalmádiban vagyok 104 km-t tettem meg pihenés nélkül. (mountain bike-on ez négy tíz perces pihenővel ment csak régen :)) Rágom az otthonról hozott szendvicseimet, és kortyolom hozzá a fagypont határán lévő vizet. Előttem a vízben dúl a kacsaszerelem.
Erről két dolog is eszembe jut. Az egyik, hogy mennyire egyszerűen élnek a madarak hozzánk képest, a másik, hogy én mennyire tökéletlen lábbal vagyok megáldva hozzájuk képest, hogy még a meleg cipőben is majd lefagynak az ujjaim, ők meg akár egész nap vidáman úszkálnak a hideg vízben minden gond nélkül.





Még egy csoki, hiszen kell az energia - vagy legalábbis erre fogom rá, hogy alibit találjak az állandó édességfogyasztási kényszeremnek - és már indulok is tovább. Az északi parttal az a baj, hogy nem sík, az utat úgy találták ki, hogy állandóan leviszik a tópartra, majd fel a közút mellé, ez az állandó liftezés sok energiát ki öl az emberből. DE semmi baj, még alig vagyok fáradt, begurulok Balatonfüredre, majd elhagyom azt, és nemsokára már a Tihanyi félsziget mellett járok. Aki esetleg itt besokall, annak lehetősége van un. kis kört csinálni, Tihanynál átkompozni Szántódra, és haza. De nekem ma nem ez a cél, ezért nem kanyarodom be a félsziget felé, hanem Aszófő felé veszem az irányt. Jönnek az úttörő életre emlékeztető települések. Először Zánka, aztán Balatonszepezd, ahol kétszer is nyaraltam gyerekként. Szép emlékű napok, szerintem a legtöbbünknek ez maradt meg az úttörő életből, nem a kommunista ideológia. Azért megállok Zánka kezdeténél, mert nem tudok ellenállni ennek a két szalmagyereknek. :)

Révfülöp előtt járok, amikor megérzem azt, amit legkevésbé szeretek ilyenkor érezni. Az egyik kanyarban a bringa labilissá válik, mintha a kerékről a gumi leakarna fordulni. Defekt.  Betolom a bicajt a fák alá, és komótosan elkezdem kicserélni a belsőt. Néhány perc, és már pumpálom fel a kereket. Ha már megálltam, könnyítek a ruházatomon is, mert a Nap egyre keményebben nyomja a hőt, mintha csak nyarat akarna csinálni erre az egy napra. Összepakolok és próbálom a kezeimet ismét szalonképessé tenni néhány nedves törlőkendővel, ami többé.kevésbé sikerül is. Sajnos ezzel a kicsi pumpával nem tudom 4 bar-nál jobban felfújni a gumit, de bízom abban, hogy így is eljutok a legközelebbi benzinkútig. De ilyen nincs a kerékpárút mellett, úgyhogy lassan megfeledkezem róla, már csak azért is mert az északi part számomra legszebb részén járok. Badacsony és környéke nekem nagyon tetszik bazaltvulkanikus hegyei valamiért mindig "megfognak". Most is.



Közben belefutok egy futórendezvénybe, ami pont velem szemben zajlik. Emberek százai futnak a kerékpárúton. Egy darabig kerülgetem őket, aztán megunom, és kiviszem a főútra a Chilit, és ott haladok tovább.  Közben azon szörnyülködöm, ahogy a maratoni távot teljesítő futóktól néhány lépésnyire halad a hozzátartozók kocsikonvoja, biztosítva ezzel, hogy a futó családtag, lehetőleg egyetlen molekulányi tiszta levegőt ne lélegezhessen be. De úgy látszik ez csak nekem furcsa.
A szél egyre erősebben fúj, a meteorológia mindig akkor állít biztosat, ha az állítás nekem kedvezőtlen. :) Elmegyek a Szigligeti vár mellett, ismét megígérem magamnak, hogy egyszer majd felmegyek, de nem ma, hiszen szűk az időm és sok a kilométer. Délben Keszthely. Már nagyon várom, hiszen itt lesz a második pihenő ebéddel egybekötve. Még nincs szezon, nem nagy a választék nyitott vendéglőből, így az elsőnél megállok, és eszem egy halászlevet. A reggelimet már rég ledolgoztam, és nagyon kell az újabb energia pótlás, és a pihenő is. 190 km-t tettem meg, ez egy kicsivel több, mint a teljes táv fele. A hajnali fittségem erre az időre már sokat kopott. Térdeim kezdenek tiltakozni a merénylet ellen, amit ismét, elkövetni készülök ellenük. Tudhatnák már, hogy nincs kegyelem. :) Az ebéd megint egy kicsit helyrerántja a hangulatomat, és még a szél sem bosszant annyira, különben is tudom, hogy mindjárt hátat fordítok neki, hiszen a tó végénél járok. Ennek legbiztosabb jele, hogy áthajtok a Zala folyón.




A GPS-en látom, hogy fokozatosan elfordul a táj, és immáron a déli parton hajtok a széllel a hátamban.  30 és 40 km/ h között  repülök, már éppen kezdek örülni, hogy milyen jól haladok, amikor nem veszek észre egy döccenőt, és teljes sebességgel belecsattanok. Megint defekt. Ilyen sem volt még soha, hogy egy úton két defektet kapjak. De ez most tudom a saját hülyeségemnek köszönhető, fel kellett volna rendesen pumpálni a gumit a csere után. Sebaj. Berakom az ezúttal már utolsó tartalékbelsőt, és próbálok óvatosan hajtani tovább. Közben benzinkútkereső üzemmódra állok át. Balatonbogláron végre feltűnik egy OMV kút, igaz ehhez át kell cipeljem a síneken, és árkon bokron át a bringát, de úgy érzem megéri. Végre megvan a 7 bar-os nyomás a kerékben, egy kicsit nyugodtabban folytatom az utat. Senki nem előz meg, én viszont mindenkit. A bringaúton lévők többsége 15 körüli sebességgel kényelmesen teker, nekem ez most nagyon lassú, folyamatosan csengetek, és köszönöm hogy elengednek. De nem csak ez lassít, a kerékpárúton előszeretettel sétáltatnak kutyát, gyereket, ezen kívül görkorisok, futók, és andalgó szerelmes párok teszi nehézzé a haladást. Igazából egyáltalán nem vagyok lassú, mégis úgy érzem vánszorognak a kilométerek. Mégis szinte hihetetlennek látom, ahogy átnézek a távoli hegyekre, hogy néhány órája még ott jártam.



De szerencsére bárhogy is érzem magam az idő előrehaladtával arányosan fogy a távolság is. Szántód, Zamárdi és Siófok következik és az utolsó állomás. A már jól bevált helyen Szabadifürdőnél egy útszéli vendéglőben eszem a jól bevált rántott húst. 273 km jöttem, tapasztalatból tudom, hogy még 90 hátra van. Ettől a gondolattól nem leszek túl boldog. Hiszen egyértelmű, hogy nemsokára besötétedik, és az utolsó szakaszt megint sötétben kell megtennem. Ezért nem is sokat időzöm, magamra veszem ismét a polárt, hiszen mindjárt lemegy a Nap, és tudom nagyon hirtelen fog lehűlni a levegő, és én nem akarok ezért csak megállni ismét. De mégiscsak megállok Enyingen mert nincs több vizem, és vásárolnom kell egy flakonnal. Ez további kemény 55 Ft-os megterhelést jelent a pénztárcámnak. Azt tervezem, még egy rövid pihenőt tartok Simontornyánál, de aztán mégis inkább Cecén állok meg a benzinkútnál. Van még egy csokim, ezt hamar megeszem, és iszom is. Kezdek egy szomjas tevére hasonlítani. Folyamatosan tudnék inni. Már full sötét van. Ismét a reggeli felszerelésemben pompázom. Az a jó, hogy tudom erre már egymást érik a falvak, és szinte észrevétlenül fogy a távolság. A szél egyre erősebben fúj, és ismét szembe. Nem tudok 23 fölé menni, de nem csak ez miatt, utolsókat rúgja az energiám. Borzasztóan örülök, mikor megpillantom a szedresi templom kivilágított tornyát. Hazaérek. Boldogság. Valamiért most egy kicsit nehezebbnek éreztem ezt a kört, mint tavaly. Nem hiszem, hogy tavaly felkészültebb lettem volna, de hát ez ilyen.
Lehet mostanában nem megyek erre az útra, mert ez egy bicajgyilkos út. Túlzottan sajnálom a Chilit, amikor olyan döccenőkön kell átmennie, amitől majd széthullunk mindketten. Ez az útvonal megérdemelne egy színvonalas kerékpárutat, hiszen azok a nyugati turisták akik már láttak ilyet, gondolom nem túl jó szájízzel mennek haza tőlünk ez miatt. Persze ehhez meg kéne tanulni, hogyan kell építeni bringautat hosszútávra, mert az erdőbe leöntött bitumen az nem egyenlő a kerékpárúttal, mint ahogy a falvakban kijelölt döcögös utcák, és járdák sem. Valamint olyan embernek kéne egyszer végre ilyennel foglalkozni, aki maga is aktív bringás, és ne adj isten egyszer-egyszer végig hajtana az úton, és felmérné a hibákat, aztán kijavítatná ezeket. De tudom, túl sokat akarok, hiszen ez Magyarország, ahol nem a minőségről szól semmi, hanem a gyors meggazdagodásról, a közpénzek lenyúlásáról. Ebben a környezetben századrangú az, hogy néhány elvetemült kerékpáros hogyan érzi magát szabadidejében. Még az a szerencse, hogy a Balaton és a táj szépsége nem a döntéshozóinkon múlik. :)
Ha valaki szeretné bejárni az általam bejárt utat, akkor azt elosztva tervezze meg. Véleményem szerint a tó megkerülésére kényelmesen két nap szükséges. Így már beleférhet néhány látnivaló alaposabb megtekintése is, és a haladásra sem kell 20 km/h feletti átlagokat kalkulálni.
Végezetül pedig itt egy perc videó egy kellemes szakaszról. :)


2012. március 3., szombat

Kütyüsítés 2


Megpróbálok tömörebben fogalmazni ezúttal, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az ilyesfajta technikai leírások nem túl népszerűek. De egy blogon mindenképpen meg kell örökítse az ember a saját örömeit, és ez az újabb készülék, ami a birtokomba került, számomra egyértelműen öröm, hiszen ez is régi vágyam volt.  Úgy hívjak Garmin  Legend HCx. Funkcióját tekintve GPS. Miért is kell nekem? Mert kerékpárral egy esetleges eltévedés, nem egy apró bosszúság, hanem felesleges km-eket, mászást, és tetemes időveszteséget jelent, és számomra egy túra bármennyire is a kikapcsolódásról, a nézelődésről szól, mégsem vagyok képes megbékélni azzal, hogy valamire több időt és energiát fecséreljek, mint ami arra feltétlenül szükséges. Az autós GPS-ek kerékpáros célokra tulajdonképpen alkalmatlanok. A három-négy órás üzemidejük alatt kerékpáron 100 km körüli távolságot tesz meg az ember, ami alatt adott esetben nincs is szükség navigációra. Ez a készülék hosszabb töltés nélküli üzemidőre van berendezkedve. Ez normál használat mellett 25 óra, ami túra viszonyok közt már akár 2 nap is lehet. Még egy óriási előnyét kiemelném, amit egyetlen autós testvére sem tud. Vízálló. Azt hiszem nem kell elmagyaráznom, hogy ez mennyire fontos kerékpáron. Maga a készülék pofás, kicsi, de nem apró, könnyen kezelhető, és számtalan olyan tudással rendelkezik, ami által bármilyen felhasználó megtalálhatja benne számításait. Tegnap elvittem "megsétáltattam", kíváncsi voltam a képességeire.  Rendkívül részletes a Magyarországi térképadatbázisa, még az út mellett lévő km jelző táblákat is precízen kijelzi. Számomra borzasztóan hasznos szolgáltatása, hogy az indulástól az érkezésig elmenti az útvonalat un. track-be, amit később ismét felhasználhatok, illetve továbbadhatok mások számára, valamint feltölthetem online térképekre, és ezáltal rendkívül érdekes statisztikákhoz jutok, pl. sebesség állapotok az út alatt, állásidők, szintemelkedések stb. Természetesen ez visszafelé is működik, az általam valamelyik útvonalszerkesztőben előre megrajzolt térképet is feltölthetem a készülékre, és ennek a nyomvonalnak az alapján utazhatom a navigáció segítségével. Mivel sok kerékpártúrázó bringáját láttam már ezt a típust, és mindegyikük elégedetten nyilatkozott róla ezért biztos vagyok abban, hogy nekem sem lesz vele gondom. 

A száraz technikai adatok:
  • Cserélhető microSD kártya a részletes MapSource térképek számára 
  • Automata útvonaltervezés, letéréskor újratervezés, fordulóról-fordulóra történő navigáció hangokkal (nem beszédhangokkal, a készülék nem képes beszédhangok kiadására)
  • Ikonvezérelt menü, mely segítségével könnyedén mozoghat a menüben, kereshet címeket vagy Érdekes Pontokat (POI) (az opcionális MapSource térképek használatával)
  • Mini-USB port a gyors adat- és térképfeltöltéshez az opcionális MapSource CD lemezekről
  • Nagy érzékenységű GPS vevő
  • GPS pontosság: 15 méter vagy pontosabb, 3 méteres pontosság WAAS/EGNOS használata esetén
  • Beépített GPS patch antenna
  • Méretek: 5.6 cm x 10.7 cm x 3 cm
  • Súly: 140 gramm elemekkel (nem tartozék)
  • Elem élettartam: akár 25 óra, két AA elemmel (átlagos használatnál)
  • Alaptérkép: beépített alaptérkép, útvonal tervezési funkciókkal
  • Vízhatlan: IEC 60529 IPX7 szabvány (meríthető 1 méter mélységbe 30 percig)
  • Hangos riasztás: veszélyes pont, horgonycsúszás, letérés, ébresztőóra
  • Egyéb funkciók: választható hangok, színsémák, stopper, halász/vadász, nap/hold naptár, útkomputer
  • Magyar nyelvű menü
De ajánlásnak az sem utolsó, hogy az orosz különleges erők ezt a típust rendszeresítették deszantosaik számára. :)

2012. február 25., szombat

Kütyüsítés 1

Néha megtámadnak a technika vívmányai, és befészkelik magukat az agyamba, innentől már nem sok idő telik  el addig, míg úgy érzem, hogy én már nem tudok élni nélkülük, és egy kicsivel később már készen is vagyok az ideológiákkal, amelyekkel feljogosítom magam arra a pénzkiadásra, ami a megvásárlásukhoz szükséges. A héten csomagot kaptam a tengeren túlról, már nagyon vártam, hiszen egy féléves vívódás előzte meg a megrendelést, és most végre a kezemben tartom ezt a valamit. A neve Kindle Keyboard 3G e-book reader. Miért is kellett nekem ez a kütyü? Nem tudom ki hogy van vele, de én szeretek olvasni. Nagyon. Ez mindaddig tart, amíg ezt nem egy monitoron keresztül kell megtennem. Így már csak töredéke lapszám olvasására vagyok képes. Zavar a kijelző szembántó fénye, a helyhez kötöttség, így a több oldalnyi információkat a legjobban szeretném kinyomtatni, de ezt meg a zöld gondolkodásom tiltja. Ezt a problémát oldom most fel ezzel az olvasóval. Nézzük csak mit is tud, ez a csöppség.
A mérete nem nagy, de nem is kicsi. 190mmx123mmx8,5mm, kb. 250 g.

Mint látható könnyedén elfér a kézben, mint egy kisebb méretű könyv. A vastagsága még ennél is figyelemreméltóbb, hisz egy ceruza méretével vetekszik. Én mindjárt vásároltam hozzá, egy pofás bőrtokot is, ami azonkívül, hogy megvédi a vasat a környezeti ártalmaktól, egy kicsit "könyvesíti" is azt


Az olvasó legfontosabb tulajdonsága a kijelzőjében rejlik. Mindaddig míg az ember nem lát élőben egy ilyen e-Ink technológiát használó gépet, nem tudja elképzelni azt, hogy egy ilyent használjon könyvolvasásra. Pedig de. Ezt a kijelzőt, ha valamihez kell hasonlítanom, akkor azt mondom, olyan mint a nyomtatott könyvlap. A következő ábra jól mutatja az lcd és az e-Ink kijelző közti különbséget.



Nincs háttérvilágítása, nem vibrál, csak 16 szürke árnyalatot képes megjeleníteni, de a könyvolvasáshoz ez bőségesen elég. Én hagyományos könyvet is csak rendes megvilágításban szoktam olvasni, sötétben soha, ezért nem tartom hátránynak, hogy az olvasásához fény kell. Mivel ez a technológia nem azon alapszik, hogy másodpercenként sokszor felrajzolja a megjelenítőre a képet, így nincs vibrálás, egy állandó statikus képet, "nyomtatványt" nézünk, és ebben az állapotban a készülék áramot sem fogyaszt. Áramra csak a lapozáshoz van szüksége, amikor átrendezi a kijelző részecskéit, és egy új oldal kerül a szemünk elé. Ezt a műveletet 8500-szor tehetjük meg egy akkufeltöltéssel. Az előző verziókban azt mondták lassú a lapozás folyamata, én ezt nem tudom máshoz hasonlítani, csak egy hagyományos könyv lapozásához. Annál pedig ez mindenképpen gyorsabb. A betűméretet egy gombbal előhívható menüből egyszerűen tudjuk változtatni, sőt a sor távolságot is, ezzel a gép egy szempillantás alatt "újratördeli" a regényt. Az alap 4 GB memóriából 3 csak a miénk, amit ha megtöltünk könyvekkel kb. 3500 regénnyel sétálhatunk a zsebünkben, ami azért már nem kis házi-könyvtárnak mondható. Angolul tanulóknak remek opció az angol nyelvű szövegek hangos felolvasása, amit csak kérni kell gépünktől, és máris ékes angolsággal hallgathatjuk az olvasott regényt. Magyarul még nem tud, állítólag van erre is lehetőség, de gyanítom, hogy a mi nyelvünkkel nem fog ennyire könnyen megbirkózni a felolvasó szoftver. Mivel az elmondottak alapján már kiderült, hogy hangot is tud adni az olvasó, így mi sem természetesebb annál, mint, hogy az olvasás alatt zenéket is játszhatunk le vele. Én képtelen vagyok zene mellett olvasni, hála az örökké figyelő zenész fülemnek, de sokan biztosan örülni fognak ennek a lehetőségnek. De még nincs vége. A készülék képes WiFi-n, sőt 3G-n keresztül kapcsolódni az internethez. Ja, és a legfontosabb: INGYEN. :) Az Amazon ingyenes, az egész világra kiterjedő mobilinternetet biztosít a Kindle tulajdonosoknak. Főleg azért teszik ezt, hogy bárki bárhol tudjon tőlük könyvet venni - így a könyvvásárlás kb. 60mp-ig tart, akárhol járunk a világban, és van megfelelő 3G-s lefedettség. A beépített böngészővel végszükség esetén elérhető az internet (levelezés, Google, Face Book stb.). Továbbá elérhető rajta a Wikipédia, ami szintén sokat segíthet túra közben. Ez volt az ami miatt a 3G-s  modell mellett döntöttem, hiszen nekem a kerékpár túráim alatt, sokszor szükségem van arra, hogy elérjem az itthoniakat, illetve néha égetően fontos egy apró információ, amit a Net könnyedén megadhat számomra. A beépített böngésző nem túl okos, de nem is ez a készülék fő profilja a célnak tökéletesen megfelel. Mindent összevetve, remek kis kütyü ez, nem mondom, hogy nem lehet nélküle élni, de a jelenlegi könyvárak mellett hamar megtérülő beruházás, hiszen az új ára nem több, mint 10-12 papír alapú könyv költsége. Aki szeretne ilyent, az Amazontól megrendelheti, jóval olcsóbban mint amennyiért itthon néhány kereskedő vesztegeti. 
Egy hátránya persze van. Nincs jó könyv illata.

2012. február 9., csütörtök

Hazafelé

A busz könnyedén indul el a megállóból, mintha kerekeinek semmi problémát nem jelentene a csúszós közeg, amit az a hó jelent számára, ami napok óta nehezíti az emberek életét. Ez a február elhozta azt a rendkívüli havazást, amiben általában senki sem hisz, hiszen a legtöbb évben rendre elmarad. A tél, ami először csak a kerékpárról szállított le, majd az autóból a buszra kényszerített, közömbösen éli ki fagyos természetét rajtunk, mintha csak újabb egyéni rekordokra törekedne, egyre küldi csatába az újabb hófelhő seregeit, komoly hideggel párosítva, és mi reggelente apokaliptikus hangulatban, egyre hitetlenebbül bámuljuk az éjszaka lehullott havat, és a  kinti hőmérőt. Én egyfajta furcsa kettősséggel bosszankodom az időjárás miatt naponta, és közben enyhe kárörömmel figyelem a technikai civilizációnk csődjét, ahogy megállítja az életet ez a kis mindössze harminc centiméternyi hó. 
Behunyom a szemem és hátradőlök az ülésben. Fáradt vagyok. Harmadik éve dolgozunk napi 10 órás műszakokban, és gyakran hétvégéken is. Fáradtságom nem csak fizikai, már a világba vagyok belefáradva.  Fülemben Beethoven egyik csodálatos zenéje szól Sarah Chang művésznő tolmácsolásában. Így relaxálok, és közben nem hallom a többi utas beszélgetését, amelyek mindig ugyanarról szólnak, pénzről, ami kevés. A gyönyörű dallamok  közben azon töprengek, hogy miért érzem azt naponta, hogy egyre rosszabb minden? Vajon ez életkori sajátosság, vagy a fiatalok is ennyire kilátástalannak látják ebben az országban az életüket? Tavaly ilyenkor örültem, hogy élek, és megfogadtam, hogy nem fogok többé világi dolgok miatt keseregni. De az ember gyarló, és hamar természetesnek veszi visszanyert egészségét, életét, és újra nem gondol arra, hogy ez csak egy ideiglenes amnesztia. Az emberek megbolondulnak körülöttem. Félek ők is őrültnek látnak engem. A romló megélhetési körülmények, a napi pénzhajtás, kiszívja belőlünk az energiát. Mindennek tetejére, még itt ez a napsütésmentes depressziós időjárás, amiről csak az jut eszünkbe, hogy a gázóra számlálója őrült tempóban forog körbe, és ennek nemsokára egy sárga csekken is láthatjuk majd nyomait. Miért bolondul meg mindenki? A munkahelyem olyan mint egy méhkas, már nem tudom kihez lehet szólni, és mi az, amivel nem haragítom magamra. A legtöbben, velem együtt naponta érzékelik a lecsúszást, ahogy az addigi életszínvonaluk egyre mélyebb szintre kerül. Lemondunk apránként életünk apró luxusairól, dohányosok a szeretett cigarettájukról, koffeinisták a napi feketéjükről, és hozzám hasonlatos édesszájú Micimackók  mindennapos csokijaikról. Átvizsgáljuk, hogy mi az, ami nélkül tudunk élni, és hajlandóak vagyunk megválni tőle, így esnek áldozatul a drága tusfürdők, és illatszerek. Visszatekerünk egy fokot a szobatermosztáton, mert hát az nem olyan sok, még abban sem fogunk fázni. Lassan átalakul az étrendünk is, a menü kitalálásánál első szempont lesz az összetevők ára, így egyre kevesebb a sajt, és a karaj, és egyre több a krumpli, és a csirke aprólék. Már sokkal kevesebbet autózunk, moziban pedig már nem is emlékszem mikor voltunk utoljára. Jó lenne a kiadási oldal csökkentésével párhuzamosan növelni a bevételeinket is, de ez még keményebb dió. A multináci cégek, nem nagyon szeretnek fizetni. Számukra elfogadható az, hogy mi egyre kevesebb eurós kiadást jelentünk, hiszen nemzeti valutánk valahol a vakondokok környékén szárnyal. Hat évvel ezelőtthöz képest ma 200€-val keresek kevesebbet. Most, hogy az adójóváírást is eltörölte kormányunk már forintban is effektíve 10-15 %-al kevesebbért dolgozunk havonta, mint tavaly. A bolti árak eközben jól érzékelhetően kúsznak felfelé. Megoldás? Az nincs. Mindenki nem mehet külföldre. Családosok, és házuk által idegyökerezett emberek pedig biztosan nem fognak. Tűrni kell. De ez egyáltalán nem könnyű. Mert a tűrés azt jelenti, hogy naponta dobálsz el álmokat, amelyek eddig életben tartottak, és ettől holnap már még nehezebb reggel felkelned az ágyból, pedig muszáj, mert az életed túlnyomó részben sárga csekkek befizetéséről szól. Ez engem megvisel. Számomra az élet, néhány ember szeretetéről, a világ megismeréséről, és a művészetről szól, ami ezen felül van az salak. Értéktelen felesleges, időpazarló tevékenység. Számomra nem okoz örömet az a munka, amelynek legnagyobb eredménye maga a létfenntartás lehet csak. Frusztrált vagyok? Igen. Rombolja a hangulatom, hogy bármit is teszek, mások döntenek felettem, és semmire sincs befolyásom. Egy tollvonással eltörölhetik, az állásomat, a fizetésemet, az életemet. Nem kevésbé frusztrál, hogy ez a környezet vérengző vadállatokká teszi az embereket, ahol barátságok szűnnek meg, és mindenki minden apróság miatt képes a másik torkának ugrani, mint ahogy az előbb a buszsofőr rám támadt, mert 500 Ft-ossal akartam kifizetni a 370 Ft-os viteldíjat. Hiszen nagybetűkkel ki van írva, hogy a sofőr nem kötelezhető pénzváltásra. Miért, az utas igen? Ez nem egy szolgáltatás, ami az utazókért van? Végül is felváltotta a pénzt, mert volt elegendő aprója (?), és végül is hálás lehetek, mert nem lökött le a buszról. Ilyenné vált a világunk. Mert ilyenné tettük, mi magunk. Mert az államot mi alkotjuk, az elöljáróinkat mi választjuk, de néha, már úgy érzem, hogy ez az egykor forradalmi nép mára már ellustult, és lázadni is rest. A "népek tengere" napjainkra egy nyúlós, poshadt mocsár lett, aki mindent elvisel, akinek bárhogy jó, aki eltűri azt, hogy néhány pénzember uralja az országot. 
Beethoven dallama szárnyal a húrokon közben, és most arra gondolok, hogy vajon abban a korban is hasonló gondolatok jártak a hozzám hasonlatos kisemberek fejében? Bizonyára. Valószínűleg számukra a mai életkörülményeim a mennyországot jelentenék. Akkor meg mi bajom van? Hiszen évtizedek óta tudom, hogy a változás állandó, és eddig is csapdában voltam. A kiégés szindróma összes tünetét produkálom. Jó lesz ha már végre megérkezik a tavasz, és visszaülhetek a kerékpárra. Kitekerem magamból az összes keserűséget, amit ez a tél bennem hagyott, és megpróbálok újra mosolyogni a világra vicsorgás helyett, úgy ahogy azt a legkisebb öcsikém teszi minden percben, azzal a mosollyal, ahogy csak a kisgyerekek tudnak örülni a világnak, teljes szívből, és ártatatlanul,  boldog tudatlanságban.

2012. január 13., péntek

Face Book

Az őrület  nem új, viszonylag régóta működik már ez a közösségi oldal, csak mi magyarok nem használtuk addig, míg nem vált elérhetővé a felülete anyanyelvünkön is. Az oldal 2004-es megalapítása óta közel 650 millió felhasználó töltötte ki a regisztrációs űrlapot. Sokáig nem is használtam,  holott regisztrált tag voltam. Aztán rájöttem, hogy a túráimon megismert emberekkel itt tudom a legegyszerűbben felvenni a kapcsolatot, hiszen majdnem mindenki fenn van az oldalon, és ők is könnyen rám kereshetnek ugyanezen a módon. Mára mindennapos tevékenységemmé vált, hogy megnézzem az ismerőseim üzenőfalra felkerült bejegyzéseit. Ezek az írások legtöbbször csak idézetek, vagy megosztott képek, zenék, videók. Néha, és ezt sokkal jobban szeretem, saját gondolatok, történetek. Közösségi oldal. Ez is, mint minden képes függést kialakítani, és valóban, néhány ember már csak ebben a virtuális közegben éli a mindennapjait. Ez egy kicsit torz világ, de ez nem a Face Book, hanem a felhasználóinak jellemhibája. Nálam a FB a blog kiegészítéseként szolgál. Itt írom meg néhány szavas gondolataimat, maximáimat, amelyek túl rövidek ahhoz, hogy egy új bejegyzést készítsek a blogba róluk. A FB sokkal több ismerősöm által teszi hozzáférhetővé az írásaimat, mint a blog, de most már az új blogbejegyzéseimről is hírt adok az üzenőfalamon, így remélhetőleg ezeket is többen olvassák ezáltal. Továbbá felkerülnek még néha rövid jelentések napjaim rossz, vagy jó történéseiről, itt jelennek meg, a twitteres életjelek is, amiket túrákról küldök. Lehet élni FB nélkül természetesen, de ha az ember ésszel használja, élvezheti előnyeit is. Nem azért kell regisztrálni, mert enélkül nem elég trendi az ember, hanem azért, hogy egy újabb eszközünk legyen a kapcsolattartásra azokkal, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket. Tudom, hogy velem egykorúak és idősebbek idegenkednek az egész FB jelenségtől, de nincs mitől tartaniuk, csak nyerhetnek a használatával. Hiszen a passzív olvasgatástól az állandó jelenlétig nagyon sokféle módon használható az oldal, és semmi sem kötelező.  Jó érzés, amikor beszélgetések alakulnak ki egy-egy bejegyzés kapcsán, pontosan ugyanúgy ahogy ez a blog kommenteknél is történik. Érdekes dolog a "lájkolás", mellyel mérhető egy-egy megosztott szösszenetünk tetszésindexe, olvasottsága. Mindössze egyetlen jó tanács. Amikor az ismerőseiket visszaigazolják, csak olyanokat igazoljanak vissza akiket ismernek, és akiknek a bejegyzéseit tényleg szívesen olvassák a későbbiekben. Én körülbelül 20 ember írásait olvasom szívesen, de tízszer ennyi regisztrált ismerősöm van, és így ezt a húsz embert nehéz kiválogatnom a sok semmitmondó megosztott tartalom közül. Örülnék, ha még néhány ember írásait olvashatnám az üzenőfalamon, akik jelenleg nem tagjai a közösségi oldalnak, hiszen pont az értékesebb írások vannak kisebb hányadban.
Azoknak pedig, akik nem használják a Face Book-ot, ide másolom néhány közelmúltban megjelent jegyzetemet.

Trendekről és egyéniségekről.

 2011. július 16., 9:35

Én már találkoztam egyéniségekkel. Ezek egyike sem gondolta magáról, hogy ő különleges, és bármivel is több másoknál. A legtöbb magát egyéniségnek tartó ember, szánalmas utánzó, aki egész életét azzal tölti, hogy trendeknek próbál megfelelni. Senki sem lesz egyéniség, piercingtől,tetkótól, ruhától, felvett természetellenes viselkedéstől. Ha más akarsz lenni, élj a saját gondolataid szerint, fordulj szembe az egy irányba masírozó tömeggel. Semmi sem lehetetlen, csak trendinek és lustának lenni lényegesen kényelmesebb. Vedd már végre észre, hogy nem a saját életedet éled, világi hatalmak terelnek téged, hogy jó fogyasztóvá válj. A McDonaldsban nem árulnak egészséges ételt, az autók megmérgezik az életünket, a szolgáltatók kiszolgáltatottá tesznek, a cégek a bankokkal és az állammal szövetkezve rabszolgává változtatnak ha hagyod, hiszen csak az eladósodott, reménytelen tömegek nem mernek lázadni. Egyéniség szeretnél lenni? Dolgozz keményen, merjél nagyokat álmodni, vedd észre, hogy amire igazán szükséged van az életben, az elfér négy táskában. Szeress feltétel nélkül, és bocsáss meg ha kell, és rögtön felejtsd is el a sérelmed, mert megbocsátani csak így lehet. Ez nem a főpróba, ez már az életed.

Szerencsés vagyok!

2011. szeptember 4., 17:33
Tegnap ahogy Kecskemét felé vezettem, megelőzött egy mentő. Nemsokára én is odaértem a baleset helyszínére. Egy teherautó szaladt le az árokba, vezetője a szélvédőn át zuhant az útra, már halott volt, éppen a plasztikzsákot igyekeztek a mentősök ráhúzni. Jó félórát vártam, aztán a földes útra terelték a forgalmat, és folytattam az utam, a lakodalom színhelye felé. Közben az járt az eszemben, hogy mennyire szerencsés vagyok. Itt ülök egy autóban, dolgozni megyek, tehát van munkám. Olyan munkát fogok végezni, amihez tehetségem van, és harminc évnyi rutinom, mindezt még meg is fizetik tisztességesen. A családom értékeli ezt az igyekezetem, tehát van családom, és egy nagyon jó családom van. Miért is szomorkodnék, amikor számomra szép az élet. Végül is lehetnék én is az, aki az úttesten fekszik egy fekete műanyagzsákban. Minden csak nézőpont kérdése.

Ősz van

2011. szeptember 9., 10:03

Ősz van. Szeretek ilyenkor élni. A természet az elmúlását ünnepli varázslatos színeivel. Az utcán az őszi fények valahogy számomra is más megvilágításba helyeznek mindent. Képes vagyok a legbanálisabb dolgokban is meglátni a szépet. Ahogy egy anyuka a kislánya kezét szorítja a zebránál, és oktatja a közlekedési lámpa szabályaira, ahogy a macskám görcsös igyekezettel gyűjti az energiát a télire szükséges bundájának megnövesztéséhez, ahogy a nyáron kelt rozsdafarkú a madáritatómnál iszik. Ilyenkor ihletem támad mindig, hogy felkerekedjek, és körbetekerjek a Balaton körül, vagy felmenjek a Kékesre, hogy habzsoljam magamba az ősz hangulatát, színeit, illatát. Ősz van, a kedvenc évszakom.

Értékek?

2011. december 17., 7:15

Van a cégemnek egy rendszeresen megjelenő folyóirata. A címe "Values", a tartalom nem fedi ezt a fogalmat. A szokásos "minden happy" újság, hiszen azt mégsem lehet megírni minden számban, hogy az autóipar elkezdte hosszú agóniáját, melynek a végén cégek tízezrei zárnak,  be ezzel sok millió ember válik majd földönfutóvá. Olvasom a cikkeket, és közben minden sor mögött látom a kétségbeesett igyekezetet, amivel a szerkesztő megpróbál pozitív jövőképet festeni a dolgozóink számára. A mostani számban  ezt olvastam: "A tervek szerint ügyfelünknek 5.3 millió részegységet fogunk szállítani. Mivel a BMW az UKL Platformot több modelljébe fogja beépíteni, ez a darabszám hosszú időtartamra oszlik el: előreláthatólag 2013-tól egészen 2026-ig." Szerencsétlenek! Azt sem tudjátok jövőre mi lesz! Tavaly ilyenkor fogalmatok sem volt a svájci frank árfolyam emelkedéséről, ami az idei éves termelést veszteségessé tette. Én csak egyszerű csirkenevelő parasztként azt gondolom, hogy ha az üzemanyagárak csak az elmúlt éves évenkénti (~100Ft/év) áremelkedést hozzák, akkor 2026-ra Magyarországon, csak a legtehetősebb réteg számára lesz az autózás elérhető. 15 év alatt a benzin ár elérheti akár a 2000 Ft-os literenkénti árat is, és abban is biztos vagyok, hogy a jövedelmeink csak töredékével lesznek magasabbak mostaninak. Az idézett mondat kimondatlan premisszája az, hogy 2026-ban ugyanilyen igény lesz autókra, ugyanennyit fogunk költeni helyváltoztatásra. Nos, én erre már nem alapítanék vállalkozást.
Fel kéne végre ébredni. Egyike vagyunk annak a néhány generációnak, akik még hallották egy belsőégésű motor hangját, és magukba szívhatták annak undorító füstjét. Gyanítom lesz az autózásnál néhány keményebb problémánk is 2026-ban. Hosszútávú bringásként ez aggaszt legkevésbé.


Sokszor elkeseredem látva, hogy minden szétrohad ezen a világon. Valahogy már semmi sem értékálló, egyfajta morális és érzelmi infláció jelentkezik mindenhol ahova nézek. Ilyenkor azt gondolom, a világvége nem katasztrófa lenne, hanem megoldás. Mentségeket keresek, hogy mi az amiért értelme lenne ezt az egészet folytatni, nekünk embereknek. De nem nagyon találok reális okokat. Aztán egy filmben meglátom Firenze hídjait az Arno folyón, vagy véletlenül a Mezzo csatornán meghallom egy koncert részletben Mozart zenéjét, vagy csak egyszerűen a fogorvosi rendelő várójában észreveszem, ahogy egy tini pár fiú tagja megpuszilja a lány kezét, hogy oldja a várakozás izgalmát szerelmében, és ezekben a pillanatokban tudom, hogy van miért tovább élni az emberiségnek. De a világot, nem a művészetek, és nem a tiszta érzelmek mozgatják, hanem a pénz. Most már láthatjuk, hogy ez hova vezet.

2012 január 7., 12:02





2012. január 8., vasárnap

Álmok, vágyak, remények.

2012 van. Régóta várom ezt az évet. Állítólag világvége lesz (megint), erről nekem csak az a véleményem, hogy túl egyszerű és fájdalommentes lenne az emberiségnek egy kataklizma által elpusztulni. Gyanítom ez sokkal hosszabb folyamat lesz, és ezzel együtt sokkal fájdalmasabb is. Világvége nem lesz, hanem van. Már jelenleg is napról napra hanyatlóban van a világunk, elég ha csak az energiahordozók fogyásának felgyorsulását jelző hírekre, elsősorban áremelésekre gondolunk. A televízió képernyőjén naponta láthatjuk, és saját bőrünkön is érzékelhetjük azt a jelenséget, ahogy a fogyasztói társadalom szükségességét igyekszik mind kétségbeesettebben belénk sulykolni az uralkodó rendszer. De mindezek már a vég napok. Egy valamikor oly csodálatos, és jövőbemutató irányzat végnapjai.
Új év első napjaiban elgondolkodtam újra azon mit szeretnék ebben az évben. Elsősorban biztonságot. Szeretném, ha minden konzerválódna körülöttem így ahogy van. Persze ez csak illúzió, hiszen a változás állandó. A gyerekeink nőnek, változnak, és hamarosan saját röppályára térnek át. Ez aggodalmat kelt bennem, és megkönnyebbülést egyszerre, mert nehéz levetkőznöm az eddigi minden apróságért felelős szülői magatartást, viszont a felelősség fokozatosan rájuk terhelődik a saját életükről egyre inkább ők döntenek, így ez akár megkönnyebbülést is jelenthet(ne). Ebben az évben is van néhány alap tervem, vágyam.
Az idén lejár a kölcsönünk, remélhetőleg már tulajdonunkba kerül az a ház, amit eddigi életünk legnagyobb beruházásának, és munkájának tekinthettünk. Ezért szeretnék néhány jövőbemutató beruházást, átalakítást elvégezni a házunkon, és annak környékén. Gondolok itt egy saját kútra, egy majdani akácültetvényre, amiből a gáz elfogytával, vagy megfizethetetlenné válása után is melegen tarthatjuk a házat. Lecserélem az áramzabáló készülékeinket, többek között ezt a számítógépet is, amelyen jelenleg is dolgozom. Néhány csinosítás a kerten, egy régi álmom a Tour Easy kerékpár beszerzése, és körülbelül ez minden. A többi, már inkább csak elhatározás kérdése.
Szeretnék az idén 10.000 km-t tekerni az évben, ennek részeként a nyáron eljutni Isztambulig kerékpáron.
Mindehhez néhány reményemnek is meg kell valósulnia. Többek között annak, hogy ebben az évben ne derüljön ki az egészségemről semmi, és a kórházakat és orvosokat sikerüljön messzire elkerülni, nem úgy mint az elmúlt évben. Ugyanezt természetesen kívánom a családom minden tagja számára is.
Bizonytalanságot csak a világ jelenti. Ne tudok számolni az országgal, nem tudok számolni az állásommal, fogalmam sincs néhány olyan bekövetkezendő eseményről, ami bármelyik tervemet keresztül húzhatja. De ez eddig is így volt, és ez nem ok arra, hogy ne tervezzek a jövőre.
De hát,ember tervez,....az építésügyi hatóság pedig elbírálja. :)