Géntalálkozó

Perzsel a nap, a hangszórókból Kormorán-Demjén: Kell még egy szó című dala szól. Érdekes, ahogy egy pop dalból temetéshez szolgáló kísérőzene válik, csak a szövege miatt, még akkor is, ha talán a dalszövegírót nem is a halál ihlette meg. Állunk egy urna körül, és mindenki a gondolataiba van merülve. Sokan nem is arra az emberre gondolnak, akit ma temetünk, hanem egy másikra, akinek az elvesztése még mindig fáj. Sokan a saját életükön tűnődnek, ilyenkor egy kissé fellebben az a hétköznapokat jótékonyan elfedő fátyol, ami a valóságot mutatja, mely szerint az életünk közel sem végtelen. Erre rádöbbenve néhányan lázadunk, néhányan a ködös jövőbe hessegetjük a tényt, és néhányan eszeveszettül elkezdjük saját magunkat sajnálni. Közben nézzük egymást. Konstatáljuk a változásokat, amelyeket csak az ilyen nagyon ritka találkozásokon látunk meg egymáson. Arcról arcra jár a tekintetem. A látvány az idő múlásáról tanúskodik, biztosan ők is ezt látják rajtam. A családfa egyik főhajtása nyugszik ma az urnában, a hat testvérből már csak ketten élnek. Mi az oldalhajtások, számtalanul tolongunk, feleségeinkkel, férjeinkkel gyerekeinkkel, a sírok között, sokan már nem is ismerjük egymást, mert az idő, a kor, és a távolság olyan szakadékokat állít közénk, amelynek áthidalására nem lehet elegendő néhány ilyen rövid találkozás, amelyet egy-egy temetési szertartás engedélyezhet. Nagybátyám gyerekeihez lépek, beszélgetni kezdünk, újra felfedezem a már negyvenes éveik körül járó felnőttekben az emlékezetemben őrzött gyerekek személyiségjegyeit, néhány másodperc alatt újra közös nevezőn vagyunk, hiszen ez a misztikus valami, amit genetikának hívnak ezer szállal köt bennünket össze. Unokatestvérekként, alig tudunk valamit a másik mai életéről, és már egymás gyerekeit sem ismerjük. Gyerekeink számára szinte mindenki idegen, kissé megszeppenve állnak a forgatagban, ahogy mi sorra üdvözöljük egymást, nem is tudják, mennyire közel vagyunk még egymáshoz, és, hogy a távolodás, amikor egy barát, egy iskolatárs, többet jelent, mint egy vérrokon, már elkezdődött. Igaz manapság már a rokoni kapcsolatok sem olyan súlyúak, mint a saját gyerekkoromban. A főág tagjai, még mindenben segítettek egymásnak, soha nem voltak ellenségesek, és ha tehették együtt sírtak, együtt nevettek. A mellékág, már nem tud egymás öröméről és bánatáról, így nem is osztozik abban, és általában mire egy-egy információ a birtokába jut, az már rég tárgytalan. Így szép lassan megtanul a tág család nélkül élni. A mellékág gyermekei már végképp nem ismerik egymást, és a legminimálisabb módon sem tartják a kapcsolatot. Csak néhány évtized és elérkezik az idő, hogy csak az anyakönyvekből, vagy DNS vizsgálattal deríthető fel a rokoni kapcsolat. Egy nagy család így felejtődik el, néhány év alatt. Törvényszerűen kihal a család, s ha még egy-két száz év múlva viseli is valaki a családunk nevét a mi neveink számára csak arctalan, üres szavak maradnak. Mint számomra azok a nevek, amelyeket az időben visszafelé keresgélve 1900-as évek előtt találtam, családfa kutatásom közben. Két generáció előre-hátra, és nyoma sincs életünknek. Igazából ezt nehéz megemészteni.

A másik dolog ami eszembe jutott, hogy az a generáció, aki engem kisgyerekként ismert, szeretett, és akiknek ez az érzés a mai napig befolyásolja a hozzám viszonyulásukat, szép lassan elfogy. Még néhány év, és már csak azok lesznek körülöttem, akik felnőttként ismertek meg, és arányaiban sokkal kevesebbet tudnak rólam. Ez számomra veszteség. Veszteség azért, mert már sosem leszek képes olyan erős érzelmi szálakat kialakítani emberekben, mint ami a főág tagjaiban, már kialakult volt. Számukra, korom ellenére, még mindig én vagyok (voltam) a Zolika, aki vér a vérükből, ezt egyetlen pillanatra sem felejtették el, és ezért rájuk mindig mindenben számíthattam. A nagy család védőburka, amiből mára már csak néhány foszlány maradt, az életem első felében megnyugtatóan borult fölém.
Mint már meséltem az előző bejegyzésben, nagybátyám nagyszerű ember volt, és én szerettem. Saját, és a család már nem élő férfitagjainak életének összehasonlításakor érdekes eredményt kaptam. Van ebben a vérvonalban valami, ami meggátolja az igazán nagy sikereket, de mégis képes az ember boldogan élni a bőrében. Valami permanens derű, amivel az ember képes venni az akadályokat, és ahogy idősödik képes elfogadni a megváltoztathatatlant. Talán ez a két dolog összefügg, hiszen az evilági sikerek eléréséhez, túl kell lépni egy határon, melyre a mi genetikánk nem nyújt lehetőséget. A határ, amelyen túl már nem vagyunk emberek, ahol nem cél a jó, és nem lehet mosollyal fordulni a többi ember felé, számunkra nem átléphető egy beépített génhiba miatt. Ez miatt aztán sosem lesz belőlünk igazi gátlástalan üzletember, karrierista alkalmazott. De talán ez nem olyan nagy veszteség, mert a másik oldalon képesek vagyunk adni. Mosolyt, jó szót, vigaszt, segítséget a bajban. Amit ezért kapunk, annak nincs vásárlóértéke, de ettől tudunk mosolyogni, még egy temetés után is. Ahogy unokatestvérem mesélt nagybátyám utolsó napjairól, mindarról, amit ezekben a napokban tett, amit mondott, az annyira jellemző ránk. Az évek múltával ezt a genetikai örökséget, inkább érzem áldásnak, mint átoknak, hiszen a környezetem számára ezek a tulajdonságok képesek biztosítani azt a szeretetet és megbízhatóságot, amire mindig is emlékezni fognak, ha már nem leszek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ennél többet igazából nem is érhetünk el az életben. Minden más szertefoszlik, feledésbe merül. Egy vacak gyufásdoboz is képes bennünket túlélni, mert az általunk készített tárgyak nálunk jóval tartósabbak. Talán nem is kell többnek lennünk, mint néhány év fizikai létnek, és utána, tovább élni emlékezet lenyomatokban, azoknak a fejében, akik ismertek, szerettek minket. De ennél az ember hiúbb, és már most azon töröm az agyam, hogy vajon, valamelyik leszármazottam, kétszáz év múlva, olvashatja-e ezeket a szavakat, amelyeket, még az internet őskorában, egy kőkorszaki gépen pötyögött be, egy elborult agyú őse, aki állítólag képes volt országokon átbiciklizni (de ezt addigra már senki sem fogja elhinni, és nyilvánvalóan mesének fogják hinni)?
Remélem igen, de ha így is lesz, ehhez kell egy leszármazott, aki érdeklődik az elődei iránt, kell egy folyamatos konvertálás, ami megőrzi az írásokat a jövő informatikai szabványaiban is, és én ezt nem sokáig tudom felügyelni. Lehet, hogy a papír alapú információtárolás még mindig biztosabb? Talán.