Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. augusztus 27., csütörtök

Forever and for Always

Nem először történik meg velem, hogy egy szívemhez nagyon közeli nő hirtelen elveszíti a szíve alatt hordott magzatot. Külső személy számára ez nem nagy dolog, mondhatni rutin történet, de "belülről" közel sem ilyen egyszerű a történet. Hetek, hónapok reménysége és csalódásai után végre kibontakozott egy újabb élet, valahol mélyen, először csak sejtszinten, és az idő múlásával lassan bizonyossággá vált. Ezzel együtt növekedett a remény, új tervek körvonalazódtak, és a jövőképbe beépült ez a kicsiny élet, ez az apró kis ember, akiről a világ a beavatottakon kívül még mit sem tudott. De a napokban megváltozott valami, és a természet elemi szűrőrendszerei - amelyekről mi szeretünk megfeledkezni, mert annyira elhisszük az orvostudomány mindenhatóságát - működésbe léptek. Valami megszakadt, mielőtt még elkezdődött volna. Én meg csak állok tehetetlenül, szorongatom, a kezemben a telefont, és szavakat, mondatokat formázok magamban, de úgy érzem mintha egy idegen nyelven kéne megszólalnom, melynek nem ismerem a szavait, kifejezéseit. Pedig csak arról van szó, hogy nem tudom mi az amivel enyhíthetném a fájdalmát, mit mondhatnék, ami nem hat kegyetlenül, vigaszt nyújt, és a mai állapotban a holnap tovább élhetővé válik? Nem szeretnék rázúdítani egy közhelygyűjteményt, abból így is kap biztosan eleget másoktól. Tudom mennyire szeretne egy babát, és azt is tudom mennyire jó helyre kerülne a kicsi. Az Isteni igazságossággal már sok bajom volt, mert az a helyzet, hogy inkább szeszélyes, mint igazságos. Különben mi arra a magyarázat, hogy a hajléktalan, alkoholista nők makk egészséges gyerekekkel töltik meg a gyermekotthonokat, míg a normális nők néha csak kínkeserves módon képesek egy gyereket életre hívni, ha egyáltalán sikerül? Persze beszélhetünk a ketyegő biológiai óráról, gyárthatunk ezernyi elméletet, de rögtön találunk rá egy ellenpéldát, amivel cáfolható. De mégis a legrosszabb az, hogy nem tudok segíteni, abban, hogy könnyebb legyen ezt a traumát átélnie, mert már régóta tudom, hogy az ember az élete döntő, és fontos történéseiben mindig teljesen egyedül van. Ezeket a harcokat egyedül kell megvívnunk a legnagyobb ellenfelünkkel saját magunkkal. Mégis szeretnék valahogy osztozni vele, még ha ez lehetetlen is, de ez talán érthető, hiszen a szóban forgó hölgy, az én egyetlen példányban létező szeretett kishúgom.
Talán a kedvenc dala segítségével tudok egy kis energiát sugározni számára, hogy képes legyen majd újra mosolyogni a világra, és ismét a régi vidám, mindenki által szeretett lány legyen.
Nagyon szeretlek tesó, és ez így lesz Forever and for Always.

2009. augusztus 22., szombat

Dávod fürdő

Tegnap meglátogattam a nyaraló anyukámat (természetesen kerékpárral), a Bajától nem túl messze lévő dávod-püspökpusztai fürdőben. Nem sok jót reméltem, egy ilyen kis hely strandjától, ám nagyon kellemesen csalódtam. Én évtizedek óta a harkányi termálfürdőt favorizálom, tisztasága, medencéinek változatossága miatt. Sajnos azonban ahhoz messze van, hogy kerékpárral egy nap alatt oda-vissza megjárjam az utat, és még fürödni is maradjon idő. Dávod még az a távolság (83 km), ami számomra kellemes napi túra táv főként az alföldi terepviszonyok mellett, és, hogy az út jelentős részét kerékpárúton tehetem meg. A fürdő két éve még alig hasonlított a mai állapotára, azonban az új tulajdonosok komoly fejlesztésekbe kezdtek, melynek nyomán a tavaly elkészült feszített víztükrű úszómedence, az iker feszített víztükrű gyógymedencék és a gyermekpancsoló idén nyáron kiegészült egy élményfürdővel, csúszdaparkkal és egy kaland gyermekmedencével, így a komplexum minden korosztály számára izgalmas szórakozási lehetőséget biztosít. A csúszda korlátlan használatát a belépőjegy tartalmazza, így a gyermekes családoknak sem kell minden vagyonukat a strand tulajdonosaira átruházniuk, egy átcsúszdázott nap után. (Jó lenne, ha erre más helyeken is rádöbbennének, és nem a vendégek kirablása lenne a cél, hanem az értékarányos szolgáltatás nyújtása.) Egy nagyon kellemes délutánt töltöttem a strandon, és még kényelmesen haza is tekertem a sötét beállta elött. Külön élmény a hozzám hasonló túrázók számára, hogy a strand szomszédságában található egy 2 hektárnyi területen elterülő kemping is, melynek bekerített, őrzőtt területén kényelmesen 80-110 lakókocsi, lakóautó fér el . A kemping apartmanháza lehetőséget biztosít családok, csoportok, baráti társaságok elszállásolására, a gyönyörű környezet pedig a szabadidő változatos eltöltésére.Minden strandolást kedvelő, és átutazó turista számára jó szívvel ajánlom, a Dávodi Gyógy- és Strandfürdő-t, és a Dávodi Kemping, és Szabadidőpark-ot.

2009. augusztus 15., szombat

Túra tanulságok!

Egy túrának mindig vannak tanulságai. Most is. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy kezdek rutinszerűen túrázni. Az út során nem voltak bosszantó hibák velem, miattam, amelyek korábban rendre előfordultak. Például a felszerelésemnek nem voltak hiányosságai. Ez köszönhető az évek során letisztult, és folyamatosan alakított leltárlistának, amit minden bepakoláskor kinyomtatok, és ez szerint csomagolok az útra. Ha a listán lévő tárgyak a csomagban vannak, akkor semmi sem hiányozhat ami fontos. A kerékpárral sem adódtak műszaki problémák, igaz ebben nagy szerepe volt a teljes hajtómű felújításnak, és az egyébként is minőségi alkatrészeknek. A Schimano Deore LX váltó elképesztően jól működik, ha valaki váltót szeretne vásárolni, annak csak jó szívvel ajánlhatom. Ezen az úton nélküle elveszett lettem volna, hiszen 6 és 67 km/h közt mindenféle sebességgel tekertünk, és a lábak egyenletes terhelése elképzelhetetlen lenne egy precízen működő váltó nélkül. Ez volt az első hosszabb utam a kis Partner-I-es utánfutóval, ami nagyszerűen debütált. Tavalyi túrám során a magasra felpakolt csomagtartó miatt a reku igencsak instabil volt. Ezúttal az utánfutó lényegesen nagyobb csomagot vitt, úgy, hogy nem terhelte a már amúgy sem kis terhet (engem) cipelő hátsó kereket, és a bicaj súlypontját is alacsonyan tartotta. Persze ennek ára is volt, hiszen némiképp lassított, de szerintem ez vállalható áldozat, ha az ember 30 kg terhet akar cipelni.
Sokkal jobban viseltem én is az utat, hiszen fizikálisan végre jól felkészülten indulhattam el, immáron kialakult "rekus izmokkal", amelyek tavaly még nem voltak meg, és a hágómászásokra is már ráhangolódott az idegrendszerem, talán ennek köszönhetem, hogy nem is éreztem akkora megterhelésnek ezeket , mint a tavalyi túra hágóit.
Azt hogy szabályosan hogyan lehet eljutni Krakkóba nem tudom ma sem. A szlovák és lengyel utak kivétel nélkül jó minőségűek voltak, de sajnos itt is egyre nagyobb teret hódítanak az autópálya építések, így sokszor autóutak leállósávjaiban voltunk kénytelenek biciklizni, többnyire szabályosan, de néha nem. De mit lehet kezdeni az olyan helyzetekkel, amikor az addigi út, amelyen utazunk hirtelen kitiltja a kerékpáros forgalmat, és más alternatíva nincs a továbbhaladásra. Ez biztosan ismerős más túrázóknak is. Ilyenkor igyekszünk továbbhajtani minél gyorsabban, és nagy körültekintéssel, reménykedve abban, hogy a helyi egyenruhások nem most szándékoznak példát statuálni a külföldi kerékpáros turisták számára. Persze ez a helyzet magyar honban teljesen általános, nálunk a kerékpáros közlekedés szabályozása a tiltótáblák kihelyezésével többnyire véget is ér. A szerencsétlen bicajos meg utak hiányában menjen amerre tud. A szlovákok nagy találmánya a főútjaik szélén lévő 50-100 cm széles leállósáv, ahol sokkal nagyobb nyugalommal lehet kerekezni, mint a hazai utak 10 cm-es útburkolati csíkján. Így szinte az autósok által zavartalanul tudtuk az út nagy részét megtenni. Már megint csak azt tudom írni, hogy nem sikerült tapasztalnom egyik országban sem az itthon annyira jellemző agresszív, öngyilkos vezetési stílust. Úgy látszik ez a fajta közlekedés hungarikum lett. Mind szlovák, mind lengyel oldalon, teljesen normálisan, körültekintően, és előzékenyen viselkedtek velünk szemben az autósok, és én már megint nem találok erre magyarázatot, hogy ez minek köszönhető. A szlovákok, semmivel sincsenek jobb anyagi körülmények között mint mi, ugyanolyan autókkal járnak, és általában alig van különbség a két ország életkörülményeit összehasonlítva. Talán a hegyi terep alapból óvatosabbá teszi őket, de nézzük csak meg a mecseki szerpentin közlekedését, és mindjárt láthatjuk, hogy aki hülye, azt a hegyek sem teszik óvatosabbá. Szóval ez sem magyarázat. Aki tudja mondja el nekem, mi lehet az oka, hogy mi magyarok ennyire felelőtlenek vagyunk, ha autóba ülünk.
Se szeri se száma azoknak a történeteknek, amikor egy túra veszekedéssel, különválással, és haraggal ért véget, ez által elrontva minden szereplő nyaralását, és így éppen a lényeg veszett el , a közös élményszerzés. Nagy szerencsére Laci bácsiékkal, egy nagyon jó kis csapatot sikerült kifognom. Az, hogy csak hárman tekertünk szerintem közel optimális volt, hiszen már elég nagy volt a létszám ahhoz, hogy élményt és biztonságot nyújtson, de még elég kicsi ahhoz, hogy a tagok különbözősége ne okozzon komplikációkat. Nagyjából egy szinten voltunk fizikálisan is, így nem kellett egymásra sokat várni. Aki csinált már ilyet az tudja, hogy nem minden nap egyforma, van amikor észrevétlenül letekerünk 150 km-t, van amikor már a 80-nál is fáradtak vagyunk és alig várjuk a következő megállást. Itt is mindenkinek máskor voltak a "nehéz napjai", de úgy érzem, hogy ezeket a többieknek sikerült maximálisan tolerálnia. Laci bácsitól rengeteget lehet tanulni. Harminc évnyi túrakerékpáros múltja olyan rutinnal ruházza fel, hogy csak ámul az ember, ahogy ez a hatodik évtizedében lévő ember elhagy minket 20-30 évvel fiatalabbakat az emelkedőkön. Sokat tanultam tőle a tudatos táplálkozásról, és ahogy ezeket a tudnivalókat elkezdtem alkalmazni, rájöttem, mennyire érzékeny dolog a szervezetünk, mennyire fontos, annak energia ellátása, ha energiákat szeretnénk belőle kinyerni. Márpedig szeretnénk kinyerni minden energiát, amikor megpillantjuk a Branyiszkói-hágó 18%-os emelkedőt jelző tábláját. Laci bácsi találmánya a "hágó zsír", ami sima sertés zsírt jelent feltuningolva megközelítőleg ugyanannyi főtt hússal, amit kenyérre kenve néhány szelet elfogyasztása után a hágókhoz szükséges energia máris rendelkezésre áll. Illetve tőle tanultam a folyamatos evés-ivást is amikor a rövid pihenők során banánt, szárított gyümölcsöket kell fogyasztani, így a folyamatos energia fogyasztás folyamatos bevitellel kompenzálódik. Szólhatnék még a Richtofitt krémről, amit előtte sosem használtam, most gyakorlatilag ennek köszönhető volt, hogy a lábam képes volt hazáig tekerni. Én alapjában nem hiszek az ilyen termékekben, de ami jó, az jó. Lajos barátunk még kezdő túrázónak számít, ennek megfelelően egy kicsit több problémája volt, mint nekünk, de ezeket mind nagyon ügyesen megoldotta. Mivel még nincs nagy múltja a kerékpártúrázásban, számára most alakulnak ki például a felszerelés kritériumai. Például a kerékpár alkatrészek, a túrakellékek pl. sátor. Mindannyian saját tapasztalataink alapján jövünk rá arra, hogy ezeken a dolgokon nem érdemes spórolni, hiszen egy beázó sátor, egy rosszul működő kerékpár igencsak megkeserítheti a túrát. De alapjában nem nagy gondok voltak ezek, inkább csak bosszantó hibák, amelyeket Lajos nagyon gyorsan hárított. Biztos vagyok abban, hogy a jövő nyáron az adriai túrájára már egy sokkal jobb felszereléssel indul, és túráról-túrára ő is igyekszik finomítani a táskák tartalmát. Ezt mindannyian így csináljuk. Tőle is tanultam dolgokat. Például nagyszerű a babzsák ötlet, ami mindenhol megáll, és ezáltal a fényképezőgépet is megtartja, így egyszerűen lehet önmagunkról fényképeket készíteni. Nagyon tetszett az a hozzáállása is, hogy igyekezett mindent kiélvezni és megörökíteni amivel találkozott. Sajnos ez belőlem egy kicsit hiányzik, én hajlamosabb vagyok arra, hogy csak a km-ekkel foglalkozzam, és ezért néha elfelejtem, hogy az utazás öröme a tulajdonképpeni cél, nem a következő város.
A túra számomra legnagyobb próbatétele érdekes módon az utolsó nap volt, amikor az eddigi kerekezéseim leghosszabb távját tekertem le 257 km-t Poroszlótól Szedresig. Mindezt még nehezítette, vagy könnyítette, hogy 6 órán át zuhogott rám az eső. Még saját magam is megdöbbentem azon a közönyön, ahogy az esőben tekertem. Mikor Jászapátinál megálltam egy Lidl előtt, az emberek úgy néztek rám mint egy őrültre, mert egyetlen száraz pont sem volt rajtam, ez csak fokozódott, amikor a térkép tanulmányozása után visszaültem a bicajra, és folytattam az utam, a közben semmit sem csillapodott esőben. Mégis úgy érzem ez az eső inkább segített engem, mint gátolt. Ugyanis a tekerés közben egyáltalán nem fáztam, és nem is volt melegem. Ha ugyanezt a távot hőségben kell megtennem, biztos vagyok abban, hogy ez több energiámba került volna. Már Kecskeméten jártam mire az eső szemerkélésre mérséklődött. Később tudtam meg, hogy útközben tőlem néhány km-re Szolnokon felhőszakadás volt, ami azért szerencsére engem elkerült. Ekkora csomaggal, és a közel egy órás kompra várakozással együtt, elégedett voltam a 12 órás menetidővel, ami erre a távolságra jutott.
Még nem tudom jövőre merre indulok el. Azt sem kivel. A szándék az biztos, hogy jövőre is szeretnék menni. Mindenesetre, már nem félek az Alpoktól sem, így azt gondolom, nyugodtan elindulhatok a napfényes Itália irányába, akár Rómáig is, de minimum a Garda-tó biztosan összejöhet.

2009. augusztus 6., csütörtök

"A Mátránál magasabb a Tátra..." avagy Szedres-Krakkó-Szedres kerékpártúra.



Kezdem érteni azokat a túrabicajosokat, akik "gyűjtik" a megmászott hágókat. Van valami bizarr szépsége ennek a kínlódásnak, ahogy az ember felfelé araszol általában 6-10 km/h közti "sebességgel" és méterről méterre küzdi le a természet által állított akadályt. Szerencsére a legmagasabb hágónak is van egy csúcspontja, ami után "kiesik" alólunk a bicaj és kezdetét veszi a zuhanás, amikor néhány perc alatt több száz méternyi magasságot veszítünk, legtöbbször csak azért, hogy újra keservesen kelljen visszakapaszkodnunk a következő magaslatra. De ez ilyen. A tavalyi horvát hegymászás volt számomra az első ilyen élmény, talán ennek köszönhető, hogy ezúttal nem ért sokkszerűen a dolog, így sztoikus türelemmel tekertem fel a hágókon, és inkább a látvánnyal igyekeztem foglalkozni ami elém tárult, és nem az izmaim méltatlankodásával. Mert a látvány az pazar, semmihez sem hasonlítható, a felhőkbe vesző csúcsok, a burjánzó fenyőerdőkkel borított hegyoldalak, a csörgedező kristálytiszta hegyi patakok, a fenyőillatú levegő, egy olyan természetközeli élményt adott amit csak ritkán érezhetek a mindennapokban. Meg sem kísérlem leírni napról-napra a rengeteg élményt, inkább csak összegzem a látottakat. A túra hivatalosan hosszabb lett volna, de a túratársak elfoglaltsága miatt egy nappal muszáj volt lerövidíteni, ettől néha kicsit húzóssá vált a tempó, mint például azon a napon, mikor 175 km-t tettünk meg hágó mászással tarkítva. Mivel együtt Budapestről indultunk, számomra volt egy nulladik nap is, hiszen tolna megyéből oda kellett jutnom. Ez a 161 km jó "bemelegítésnek" kínálkozott. Ennek a napnak a végén ismerkedtem meg a túratársaimmal, Titi Lászlóval, és Balogh Lajossal akik szerencsére már első látásra nagyon szimpatikusak voltak, és ez az érzés a túra végére csak erősödött. Laci bácsi egy különleges ember, hiszen hatvan éves korban egy ilyen túrát vállalni az már eleve nem mindennapi, de azzal az elszántsággal, és alázattal, amivel ő a kerékpározást műveli, még egyetlen embernél sem találkoztam. Lajosban egy nagyon vidám srácot ismerhettem meg, aki minden kalandban azonnal benne van, és nem fél saját határait feszegetni. Volt kísérő autónk is, Laci bácsi családja, felesége, fia, menye és unokái jártak előttünk, mögöttünk biztosítva hogy nekünk csak a tekeréssel kelljen foglalkoznunk. Ez sok mindent leegyszerűsített, és csak néha bonyolította a helyzetünket, amikor navigációs hibák miatt elkerültük egymást. De egy ilyen hosszú úton az eltévedések is a kaland részét képezik. :)
  • Első nap átvágtunk a Pilisen és Párkánynál elhagytuk az országot. Masszív szembe szélben nyomtuk a pedált magunkban egy kicsit mérgelődve, hogy a szél nélkül akár repülhetnénk is ezen az úton, hiszen itt még viszonylag sík volt a terep. Első éjszakánk a Léva (Levice) közelében található Margita-Ilona nevű helység kempingjében volt, ahol szembesülhettünk rögtön a szlovákok magyarokkal szembeni jóindulatával, hiszen számunkra érdekes módon nem volt kiadó faház, annak ellenére, hogy a faházak egyharmada nyilvánvalóan üresen állt. De erre felkészültünk, és sátorhelyet szerencsére kaptunk. Ezután már csak egy kicsit kellett küzdeni a zuhanyzsetonokért (amelyek a belépővel járnak, de valahogy mi azt sem kaptunk). A kemping színvonala egyébként az árral fordítottan arányos volt, vagy csak nekem magasak az elvárásaim.
  • Második nap. Másnap megkezdődtek az emelkedők, néhol igencsak húzós szerpentineken kellett felkaptatnunk, ez már az alacsony Tátra. Erről jut eszembe, ezt az "alacsony" jelzőt senki sem vegye komolyan, ha bicajjal vág neki a hegyeknek. :) Lehetett volna egyenesebben is menni, de tettünk egy kitérőt Bajmóc (Bojnice) irányába, hiszen az ottani vár látványa megéri a fáradtságot. Lajos levágta ezt a kanyart, mert ő már volt ott egy előbbi kirándulásán. Jó magasra építették ezt a várat is, de hát okkal, ezt az okot az ember negyven fok melegben kevésbé értékeli, mindaddig míg meg nem pillantja a várat, ami nyugodtan lehetne egy tündérmese díszlete. Az emelkedőért fájdalomdíjként kiutaltam magamnak egy adag fagyit, ami nagyon finom volt, mint ahogy az út folyamán mindenhol, vagy csak szerencsénk volt. Ezután tovább vettük az irányt Zólyom (Zvolen) felé. Sajnos ennek a napnak is volt egy magyarellenes megmozdulása, az egyik kocsma előtt szerettük volna elkölteni az ebédünket (ami zárva volt), mire a kocsmáros vörös fejjel üvöltözve zavart el minket arrébb, nem volt tekintettel a velünk lévő két kisgyerekre, és egyáltalán az elvakultságából adódóan semmire. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy ez az ember a vendéglátásból él, és elképzeltem ugyanezt a szituációt egyik vendéglős barátommal kapcsolatban. Biztos vagyok abban, hogy addig nem nyugodott volna, míg valamilyen módon hasznot nem húz az utazókból. De ez nem az az eset volt. Elszomorító, hogy elég annyi, hogy magyar vagyok, és mindjárt utálnak. Most értettem meg igazán az itteni magyaroknak milyen lehet ezekkel a dolgokkal naponta szembesülni. Nem tudom képes lennék-e így élni hosszútávon. A zólyomi kemping szuper volt, és olcsóbb mint az előző. Igényes faházak, zuhanyzóval, WC-vel, két háló, tágas nappali. Csak ajánlhatom mindenkinek. Én ugyan sátraztam itt is, a faházakat leginkább a gyerekek miatt favorizáltuk, ahol csak lehetőség volt erre. Ez volt a túra leghidegebb éjszakája reggel mindössze hat fokot mutatott a hőmérő.
  • A harmadik nap a mászásokról, és zuhanásokról szólt, hiszen már a Tátra mélyén járunk. Lajos folyamatosan a defektekkel küzd, azt hiszem a maga nemében rekord a hat darab defekt hét nap alatt. De nem ideges tőle, legtöbbször mire megállunk, neki már a kezében a kerék, és rekordsebességgel foltozza be a lyukat a belsőn. Ismét elmegyünk egy gyönyörű vár mellett ez Árva vára. Sajnos nincs sok időnk, így bemenni nem tudunk, ezt egy későbbi kirándulásra tartogatom. Alsókubin (Dolny Kubin) a következő szálláshelyünk. Itt történik velünk, hogy külön utakon keressük a kempinget, és a kísérő csapat más útmutatást kap mint mi, így jó sok idő elmegy azzal, míg tisztázódik a helyzet, és megtaláljuk a kempinget.
  • Negyedik nap, már nem messzire vagyunk Krakkótól. A lengyel határt Chyzne-nél lépjük át, és valahogy rögtön érezzük a különbséget. Itt szeretnek minket. Az ország is igényesebb, Szlovákiában nem éreztem különbséget, egészen pontosan, majdnem minden olyan lepukkant volt mint nálunk. Nem fogom megnézni most a gazdasági mutatókat, lehet, hogy előrébb tartanak mint mi, de ezt én nem láttam. Különben is egy turista nem GDP kimutatásokkal érkezik egy országba, és nem az alapján ítéli meg azt, hanem a saját benyomásai alapján, mint utak állapota, parkok rendezettsége, szemét kezelés, vendégszeretet stb. Lengyelországban valahogy nekem minden rendezettebbnek tűnt, és az emberek lényegesebben barátságosabbak voltak. Gyönyörű fatemplomok mellett megyünk el, közben azon jár az eszem, hogy hogyan élték túl ezek a világháborúkat. Krakkótól 35 km-nyire egy Myslenice nevű település kempingjében szállunk meg. A kemping nem túl bizalomgerjesztő, bentlakó cigány család is van, de az út legolcsóbb kempingje kb. 5 Eu/ 2 éjszaka. Ez fél ár az eddigiekhez képest.
  • Ötödik nap. Másnap az itthoniak nagy derültségére az írtam nekik, hogy "ma pihenő napot tartunk megnézzük Krakkót". A város 35 km-re van, az oda-vissza 70 km. Szóval ez a pihenő nap. Krakkó történelmi belvárosa gyönyörű. Szerencsére, mint minden normális városban, itt is autó mentes a belváros, csak kerékpáron, gyalog, vagy konflissal bejárható. Elsőként a várat (Wawel) vettük célba, az itt található székesegyházra kevés lenne egy teljes nap is, hiszen ha csak a fő nevezetességeket nézzük sorba, azzal is elmegy néhány óra. Talán a legfontosabbak a királysírok. A székesegyház főhajójában található I. Ulászló, és Jagelló Ulászló szarkofágja, a déli szárnyban Nagy Kázmér, és Hedvig királynő nyugszik. A Mária kápolnában Báthory István erdélyi fejedelem síremléke és Elżbieta Pilecka, Jagelló Ulászló harmadik feleségének sírja. A felsorolás ezzel még közel sem teljes, hiszen a királysírok hét kriptából állnak, melyeket folyosó köt össze egymással. Itt nyugszanak Öreg Zsigmondtól Erős Ágostig a lengyel királyok és családtagjaik, valamint a legnagyobb lengyel hősök. Természetesen felmentünk a harangtoronyba is, ahol megcsodálhattuk a hatalmas harangokat, és a külön kiállított több mint 300 kg-os harangnyelvet.
    A várból a főtér felé vettük az irányt. Az itt található látnivalók a kéttornyú Mária-templom, a Szent Adalbert-templom, Posztócsarnok, és a tér, amelynek hangulata leírhatatlan. A modern kori díszletek ellenére is rögtön a tizenötödik századi főtéren éreztem magam, a tér hangulata azóta nem sokat változhatott, hiszen most is a mutatványosok és az árusok uralják. A túra egyik legnagyobb élménye volt számomra ez a főtér. Némi szuvenír begyűjtése után visszatekertünk a már jól ismert kempingbe. A közelben kanyarog a Raba folyó amelyen itt egy kis zsilipmű segítségével strandot alakítottak ki. Ma este mi is itt fürdünk. Ez a kis strandolás jól esik a városnézés után. Sajnos ezen a napon kezd el a jobb lábamon egy izom gyengélkedni. Nem tudom mire vélni a dolgot, hiszen még sosem volt bajom vele. Bízom benne, hogy nem rosszabbodik, és képes leszek vele hazajutni.
  • Hatodik nap. Kilométerben mérve nem megyünk sokat, ám egész nap "hullámvasutazunk". A húzós emelkedők megteszik a magukét, és mire Zakopane-be érünk már alig tudok gyalogolni a lábamon. Azt hiszem ez volt a mélypont. Tudtam még nagyon sok van hátra, és akkor ott, elég kilátástalannak tűnt, hogy másnap ismét nekivágjak a Tátra hágóinak. Érdekes módon egy óra pihenés, és némi Richtofitt krémes kezelés után, a fájdalom csillapodik, és már képes vagyok egy rövid sétára. A túra legfinomabb fagyija a jutalmam, amit a sípályák melletti sétányon vásárolok. Zakopane gyönyörű. A távoli csúcsok melletti csupa fa településnek nagyon kellemes lenyomata maradt bennem. Ahogy Laci bácsi fogalmazott"...ha itt élnénk sosem halnánk meg...". Tényleg így érez az ember, a tiszta levegő, amit az irdatlan méretű fenyőerdők okoznak, és a hegyek látványa teljesen elragadja az idelátogatót. Tetszik, hogy minden fából készül. Látszik hogy itt ennek igencsak bővében vannak. A rengeteg faház, és általában minden, mert ők még tetőcserép helyett is fazsindelyt használnak. Gondolom ez olcsóbb, és tegyük hozzá mennyivel természetesebb is. Egész eddigi utunkon minden kempingben reggelre elképesztő pára volt, és az egyik legundorítóbb dolog, amikor vizesen kell a sátrakat elcsomagolni. Érdekes módon itt reggel napsütésre ébredtünk, és minden csontszáraz volt.
  • Hetedik nap. Újra hágókat mászunk, igyekszünk magunk mögött hagyni először a magas, majd az alacsony Tátrát. Ezen a napon érem el gurulási rekordomat (67 km/h), és ugyanezen a napon találkoztam életemben először 18%-os emelkedővel a Branyiszkói-hágónál. Ősi magyar városokon át gurulunk. Egyik szebb, mint a másik. Késmárk (Kezmarok), a Lőcse (Levoca), Szepesváralja (Spiske Podhradie), mind-mind a magyar történelem szerves részei. Nyelvtörvény ide vagy oda, a történelmet nem lehet kiirtani ezekből a településekből. Ahogy közeledtünk feléjük, már amikor megláttam a templomtornyot, elszorult a szívem, mert valahogy annyira magyar az egész. Nem tudtam más módon érezni. Késmárkon megnéztük a várat ami egykor a Thökölyeké volt. Lőcse, számomra eddig csak Mikszáth: Fekete város, és Jókai: Lőcsei fehér asszonyában élt. Most lett belőle számomra kézzelfogható város, és nem csalódtam. Ezek a városok őrzik magukon a múltat, lehet csak én érzem így, de valahogy sosem esett nehezemre elképzelni azt, hogy milyen lehetett ez a település kétszáz évvel ezelőtt. Tiszteletre méltó ahogy sikerült megóvni ezeket az értékeket, és örülök annak, hogy nem törekednek arra a városok mai gazdái, hogy lefedjék a múltat a mai kor külsőségeivel. A nyugodt parkosított főtér, és a Szent Jakab-templom megtekintése után, tovább hajtottunk. A túra egyik számomra leglátványosabb vára következett, a Szepesi vár. Szepesváralja, eddig a napig azt sem tudtam, hogy van ilyen település. Már messziről látható a település feletti vár. Valami fenséges látvány. 614 m magasan lévő vársziklára épült. Tulajdonképpen itt az idők folyamán folyamatosan vár állott, de ez nem véletlen. Az első gondolatom az volt, hogy ha én most valami ostromló csapat katonája volnék, ez lenne az a pillanat, hogy hazamegyek. :) Ezt a várat megrohamozni teljesen reménytelen. A katona már abba belehal, ha elfut a falig. Sajnos erre a várra sem volt időnk, ezt is egy későbbi valószínűleg családi autós kirándulásra halasztottam. Ezen az éjszakán egy nagyon klassz kis kempingben szálltunk meg Eperjes (Presov) előtt 10 km-el. Érdekes, de a lábam nem rosszabbodott, igaz nem is javult. De úgy tűnik bírja.
  • Nyolcadik nap. A hivatalos túra utolsó napja. Áttekerünk Eperjesen, és Kassa (Kosice) felé robogunk. Kassa számomra Márai Sándor rajongói mivoltom miatt fontos. Szerettem volna látni a várost, ahol Márai élt, alkotott, ahol megszületett a Kassai polgárok, és még sok más remekmű. Nem csalódtam. Szintén az ősi magyar érzés, ahogy közeledünk a város felé. Megnézzük a Szent Erzsébet dómot, illetve annak altemplomában található II. Rákóczi Ferenc szarkofágot. Aztán átsétálunk a zenélő szökőkúthoz, és harangjátékhoz.
    Én egyszerűen csak szívom magamba ismét a város történelmi hangulatát. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehetett itt a múltszázad elején polgárnak lenni, amiről annyit írt Márai. Sajnos nem készültem fel előre, így nem tudom merre keressem a Márai szobrot, így ezt is napolom, a legközelebbi kassai tartózkodásra. Kassa az utolsó állomás, innét már csak 27 km a magyar határ, ahol mindenki megért minket, és nem lehet eltévedni, hiszen bárkitől meglehet kérdezni egy kereszteződésben a helyes irányt. Így hát elindulunk, és hamar elérkezünk a már nagyon vágyott táblához: Üdvözöljük a Magyar Köztársaságban.
Ezzel a hivatalos túrának vége, de én még több mint 300 km-nyire vagyok otthonomtól. A többiektől elbúcsúzom, ők hamarosan vonatra szállnak, és néhány óra múlva a Keleti pályaudvartól kell már csak hazáig tekerniük. Megyek tovább, még csak dél körül van, nem tudom meddig jutok, a cél, hogy minél inkább megközelítsem a Tisza-tó környékét, ahol holnap a családommal találkozom. Útközben elhaladok Boldogkő vára mellett, a vizsolyi református templom mellett, amely a vizsolyi bibliát őrzi ismét. Estére Miskolctapolcáig jutok. A kempingről inkább nem mondok semmit. Negatív csúcs az út során. Másnap 78 km tekerés, és megérkezem Poroszlóra,a Tisza-tó kempingbe, ahol két pihenő napot töltök. A csodákhoz nem kell átlépni az országhatárt, ezt már régóta tudom. Még sosem jártam ebben a paradicsomban, ami rendezetten, és kellő tisztelettel védi a tó élővilágát. A tanösvényen végigsétálva nagyon boldog voltam, hogy vannak ilyen érintetlen madárrezervátumok, ráadásul láthatom is ezt. Hiszen e nélkül a mesterséges ösvény nélkül, amit a láp fölé, és a sűrű nádas közepén építettek ,soha nem juthattam volna ennyire közel a madarak természetes élőhelyéhez. A harmadik nap reggelén pedig elindulok haza, 257 km-t teszek meg, amiből az első 140 km-en esik az eső, már esteledik, mire megpillanthatom a világ legszebb házát. A teljes megtett táv 1480 km 11 nap alatt.. A fejben megtett táv több száz év.

Most, hogy a végére értem, érzem mennyi mindent nem tudtam leírni, az illatokat, a fények és színek játékát, a felhők által keltett árnyékokat, az ízeket. Nem tudom megfogalmazni a bennem keletkező érzéseket, amelyeket akkor éreztem, amikor lépten-nyomon történelembe ütköztem. Leginkább a magyar történelembe. Nem tudom a krakkói főtér zsibongását visszaadni, ahogy minden szegletében más produkciók zajlanak, például a két fiatal fiút, akik gombos harmonikán játszottak Vivaldit, olyan művészi szinten, hogy nem tudtam róluk levenni a szemem, a Posztócsarnok hangulatát, ami évszázadok óta az adás-vétel színhelye. Nem tudom leírni a kerékpározás gyötrelmeit, és boldogságát, és azt a jóleső érzést, hogy ezt az utat önerőből jártam be. De mindezek csak az én fejemben léteznek, most már bevésődve a sok más emlék közé. Aki szeretné mindezt megtapasztalni, átélni saját magának kell útra kelni. Ígérem nem fog csalódni. A túra összes képe a webalbumomban.

2009. augusztus 5., szerda

Újra itthon!


Megérkeztem.
1480 km tekerés, csodálatos tájak, és a kézzelfogható magyar történelem. Röviden így tudnám jellemezni a túrát. Egy kicsit összeszedem magam, és jelentkezem, egy részletesebb beszámolóval.