2016-ban találkoztam először ezzel a versennyel, és ekkor olvastam el a versenykiírást. Én akkoriban az ultrafutást, még csak extrém, néhány futó által űzött különcségnek képzeltem. Az, hogy egyre többen próbálkoznak maraton feletti távokkal azóta egyre jellemzőbb, mondhatnám divatosabb lett. Két éve bicajra ültem, és a verseny napján végigtekertem a jól ismert kerékpárutat, hogy testközelből lássam mi zajlik ezen a versenyen. ...és láttam, hatalmas egyéni harcokat, gyötrelmeket, mosolyokat, vért és verítéket. Bevallom, úgy hittem ez nem normális. Akkoriban még a verseny leghosszabb távja a 80 km volt, és én nem értettem. Vajon mi lehet abban a jó, hogy 8-10 órán át gyötrődsz a napon, küzdesz saját szervezeted ellen, ami már nagyon korán elkezdi sugározni az önvédelmi jeleket, hogy "állj meg, ne menj tovább"? Mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy egyszer a távoli jövőben eljussak erre a szintre, hogy egyáltalán legyen esélyem kipróbálni magam egy ilyen távon. Azóta sokat változott a futás világa, és maga a Korinthosz verseny is. Tavaly beneveztünk tesómmal és barátnőjével egy hármas váltóra, ahol én futottam az első 41-et, ők pedig ketten a maradékot. Az addikció ekkor következett be, egy életre megfertőzött az ultrafutó közösség. A verseny végére úgy éreztem, hogy szeretek mindenkit, és én közéjük szeretnék tartozni. Elhatároztam, hogy 2018-ban nevezek a 80 km-es távra egyéni indulóként, és a lehető legjobb tudásom szerint felkészülök rá (erről kicsit később). Közben a verseny változott, a leghosszabb nevezhető táv 100 mérföld lett, 160 km és egy kicsi, így a verseny alkalmassá vált az ultrafutó versenyek királyának, a Görögországban minden szeptemberben megrendezett Sparthatlon kvalifikációjára. Így lett ultrás körökben a 81km-ből "babatáv". (copyright by Simonyi Balázs). Nos, én ezen a babatávon kívántam magam megmérettetni, és már a téli alapozás ennek a tudatában kezdtem el. Közben persze beugrott a szederkényi
baráti futás, ami 100 km, de ez nem hivatalos verseny, nincs szintidő, így nem is vettem túl komolyan, és szokásomtól eltérően úgy indultam neki, hogy amíg van kedvem és bírom futok, ha nem megállok. De erre nem került sor. A Korinthosz egy kicsit más téma, a szintidők számomra nem annyira tágak, hogy ne kelljen rájuk figyelni, és mindenképpen végigszerettem volna menni a távon lehetőleg séta nélkül és 10 órán belül. Mindkettő sikerült, de ez nem teljes mértékben a felkészülés sikerességének köszönhető. Még mindig túlsúlyos vagyok, már nem nagy mértékben de egy 5-7 kg-ot szívesen elajándékoznék jótékonysági célokra bármikor. A felkészülés kezdetén elhatároztam, hogy a verseny idejére ebből minél többet lefaragok. 3 kg sikerült, de ellentétes előjellel. A versenyt néhány héttel megelőző nyaralás észrevétlenül térített el, az addigi helyes útról, amit addig a táplálkozásomban viszonylag egyenletesen követtem. Ez egy kicsit elkedvetlenített, mikor szembesültem vele, mert a még nagyobb túlsúly további felesleges terhelést jelent a futásban, fokozza az izmok, ízületek igénybevételét, azok előbb kezdenek elfáradni, növekszik a sérülés kockázata. Valahol hátul az agyam mélyén folyamatosan motoszkált a gondolat, hogy a testem lehet, hogy ezúttal meglepetést okoz, és nem úgy fog reagálni az extrém terhelésre ahogy várom. Voltak a verseny közben érdekes érzések, szúrások, jelzésszintű fájdalmak de szerencsére a táv végére vagy elmúltak, vagy csökkentek, de nem gátoltak a haladásban. A verseny az egyik, ha nem "A" legjobban szervezett futóverseny az országban, a szervezők magasra teszik a mércét, másokkal és a jövőbeni önmagukkal szemben is. Nekem semmilyen hiányérzetem nem volt az elsőtől az utolsó percig. Minden program percnyi pontossággal a meghirdetett időben indult, és a lebonyolítás annyira zökkenőmentes volt, amilyen zökkenőmentesen csak lehet kezelni 2-300 embert. Szerencsére két éve már a 81 km rajtja éjfélkor indul, ezzel pont a korábbi versenyek legnagyobb nehézsége az augusztusi meleg szűnt meg legnagyobb örömömre. A meleget a 160 km indulóinak kell elviselniük. Az idén a sors kegyelméből hűvösre fordult az idő, így jó eséllyel indult mindkét táv mezőnye. A rajtban 14 fok körüli hőmérsékletben vártuk az indulást. Csodálatos pillanatok ezek, mindenki a saját hite szerint készül az indulásra, gyakorolja a már bevált, vagy beváltnak hitt praktikáit, eszik-iszik, krémekkel keni magát, melegít, nyújt. Néhányan full menőcuccokban a futóruházat minden találmányát felvonultatják, mások minimális felszereltséggel indulnak el. A cél közös, Szekszárd Garay-tér, egy nagyon megcsavart útvonalon (hiszen Szekszárd alig több,mint 40 km közúton), és ez az út türelmet elszántságot és némi felkészülést igényel, sőt követel a teljesítőktől. Visszaszámlálás tíztől és 0:00-kor rajt. A pulzusmérő pántom nem ad jelet az órámnak. Apró technikai zűr, nem vagyok hajlandó energiát pocsékolni arra, hogy ezen bosszankodjam. A pulzusom szerencsére sosem okoz meglepetést, inkább csak az utólagos kiértékelésnél lenne szerepe a mérésnek, mint futás közben. Futok "érzésre". A táv felét tavaly már futottam, semmi meglepetést nem tartogathat. Az idén valahogy sokkal rövidebbek érzem a rajt utáni 10 km-es Szúnyog-sziget kört, tavaly sosem akart vége lenni, most az első óra úgy repül el, mintha nem is lenne. Örömmel látom, hogy 6 perc/km-rel haladok, jó lenne ezt tartani minél jobban,mert a frissítők megállói úgyis sok időt visznek majd el. 5 óra a szintideje az első 40 km-nek, ebbe sok lötyögés azért nem fér bele. Máris a bicajúton haladunk kifelé a városból, a bevásárlóközpontok mellett, majd rákanyarodunk a Duna gátjára. Éjszaka a fejlámpa fényében nem valami lélekemelő futni, nincs más, csak a többiek hátáról visszaverődő fények, és a lámpa fényköre. Nappal jobban elnézelődnék, hiszen tapasztalatból tudom, szép ez a környék. Előttem a fények a végtelenbe vesznek, néhol köd ereszkedik ránk, amit a lámpa sem képes átvilágítani. A szervezetem teszi a dolgát, a lábak futnak, a tüdő oxigént gyárt, a szív vért pumpál. Az agyam meditatív módban különböző kérdéseket boncolgat. Viccesen felteszem magamnak a kérdést: "Vajon mit csinálnak ilyenkor a normális emberek?" Mert be kell látni, hogy amit most teszek, az csak néhány száz ember számára számít természetesnek ebben az országban. Hiszen két éve még én is alig értettem. Most meg itt futok az éjszaka közepén, néhány tucat hasonló elvetemülttel, és még fizettem is érte. Kezdem várakozással kémlelni a messzeséget, és nemsokára felbukkannak a szekszárdi híd fényei. Ennek örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy az utána következő frissítés az már a féltáv. De örömömnek ez csak az egyik része. A másik az, hogy tudom, hogy a testvérem körülbelül ezekben a percekben elkezd készülődni, hogy autóba ülve a keselyűsi frissítőponthoz utazzon,és velem találkozzon, hogy a félúttól a célig, ahol csak lehet nekem segítsen. Ez ad egy csomó plusz energiát. Visszaemlékezem a tavalyi ezen a szakaszon futásra, és tudom, tavaly itt már mennyire fájt a lábam, az utolsó km-ek már nagyon rosszul estek. Most semmi hasonlót nem érzek. A normál fáradtság van a lábaimban, és azok a fájdalomcsírák, amelyek a táv végére majd szárba szökkennek, és még napokig éreztetik hatásukat. A Duna-híd. Rengetegszer bicajoztam át már itt, de gyalog, csak most vagyok másodszor. Autók jönnek mennek a hídon az éjszakában, vezetőik gondolhatnak valamit rólunk. Sok szentjánosbogár vonul a töltésen, ki tudja honnan, és ki tudja hová. Frissítés a híd alatt, eszem néhány falatot, és a szokásos kóla-víz kombóval leöblítem. Eddig ez vált be a hosszabb futásokon, a kólában lévő cukor energiát ad, a koffein ébren tart a víz meg víz. Nagyon vacak az út a híd után, figyelni kell a gödrökre, valahogy ez a szakasz is rövidebbnek tűnik mint tavaly nemsokára feltűnnek Keselyűs fényei. A pont előtt az útszélén ott áll telefonnal a kezében engem videózva, az én a világon mindössze egyetlen példányban létező húgom. Hosszabb megállót tervezek, valami meleg kaját is kéne végre ennem. A frissítőpont személyzete itt is, mint mindenhol szenzációs, hamarosan kapok főtt rizst, kicsit megsózzák, egyszerűen isteni, és a későbbiekben bebizonyosodik, hogy nagyszerű energiaforrás. Megközelítőleg negyedórát terveztem erre a pontra, ez kb. így is valósul meg. Indulok, visszafelé örömmel nyugtázom, hogy új energiáim lettek, és, hogy nem hiába dúdolgattam Komár László, Oh csak a hajnal jönne már című dalát, mert keleten határozott világosodás indult meg, de azért a fejlámpa még indokolt. Valahol itt járok gondolatban, amikor megtalálom az út egyik legalattomosabb kátyúját,és belelépek. Ez hamar visszaránt a valóságba, hogy figyelni kell hova lépek, mert a bokatörés, vetőkártya szerint nem jó jel a sikeres versenyteljesítésre. A hídnál balra fordulunk, irány Bogyiszló, az egyetlen szakasz amelyen még sosem jártam. Hosszú egyenes, unalmas egészen a révlejáróig. Itt jártunk két napja tesómmal, hogy megnézzük merre visz a falun belül az út. A falu határáig borzalmas az út, kavicsos göröngyös, lánctalpassal megjárt deformálódott foltok alig futható egyvelege. Mindenki kacsázva halad próbálja az agyunkban futó szoftver megtalálni a legkíméletesebb útvonalat a már közel sem fitt lábainknak. Egyértelműen világos van. Végre megszabadulhatok a fejemet pántként szorító lámpától. Jellemző az összeszedettségemre ekkor már, hogy néhány holmi nálam marad, amit tesómnak akartam adni, így aztán még néhány kilométeren át cipelem tovább a lemerült pulzusövet és a Szekszárdon várakozó autóm slusszkulcsát is. Bogyiszlóról kiérve az M9 felüljáró után kanyarodom a Sió gátjára, itt mindjárt Inhoff Józsiék frissítőpontja található, ahol egy szenzációs meleg teát, és egy kis padlizsánkrémes kenyeret kapok. Futok tovább, ismert terep, ide már futottam el otthonról, és vissza, ismerem a távolságait. A reggelben kibontakoznak a szekszárdi dombok, és maga a város. Nagyon örülök, egyre inkább érzem, hogy már nem lehet semmi akadálya annak, hogy célba érjek, hiszen itt van minden látható távolságra, minden csak néhány kilométer. 7 km a palánki híd, onnan 5 a sióagárdi, onnan megint 5 az Árnyas-szurdik kezdete, és utána újabb 5 a célig. Vacak 22 km, még két óra és egy kicsi. Ha eddig azt hittem, hogy az előző szakaszokon a legrosszabb úttal találkoztam, a Sióagárd előtti töltés überelte mindet. Egy keskeny keréknyomban futni sosem kellemes, pláne ha ezen korábban még nedves állapotban végig ment egy traktor. Nagyon lassan telnek ez miatt a km-ek. A szekszárdi híd óta érem be a már csak sétára, vagy kis futás-kis séta kombóra képes 160 km-es versenyzőket. itt már sokkal találkozom, hiszen gyalogolva is van még elég idő ahhoz, hogy célba érjenek. Elég rossz állapotban is van némelyikük. Egy lány előttem 50 m-el, hirtelen lehúzza a nadrágját és guggolóhelyzetbe ereszkedik a dolgát haladéktalanul elvégezni. A gyomor és az emésztés kikényszeríti a gyors megoldást. Itt ilyenkor már sokadik szempont a szemérem, és valójában engem sem zavar közel sem, hiszen abszolút megértem a szituációt, és tudom, hogy ezek a dolgok egy ultraverseny velejárói. Nekem kevésbé érzékeny a gyomrom futás közben, mégis már okozott nálam is versenyen, vagy edzés közben meglepetést. A legrosszabb úton is lehet haladni, még ha csak lassan is, és a sióagárdi Sárvíz, majd Sió hídja után, már csak egy frissítőt várok, a Bor utcai utolsót. Jó nagy S betűt teszünk meg addig. Utolsó frissítés, számolom, hogy 3,5 liter kólánál tartok körülbelül, ez azért elképesztő, mert a hétköznapokban, amikor normális vagyok ennyit nem iszom meg fél év alatt sem. Árnyas szurdik, a verseny mumusa. A táv 476 m emelkedésének 99 %-a itt történik. A legtöbben ezt sétálva teszik meg. Én is. Nincs hova rohanjak, bőven a tervezett időn belül vagyok, és még utána is kell egy kis energia a Kadarka utca emelkedéséhez, majd inkább ott futok. Felérek a domb tetejére, már tudom, ez meg van. Semmi sem menthet meg attól, hogy néhány perc múlva a kezemben tartsam a névre szóló célszalagomat. Őszintén mosolygok a világra. Megint elérek egy kitűzött célt, mint már oly sokszor. Felérek a Béla térre, húgom kezében a szalagommal vár, elhomályosodik a szemem, kicsit sírunk ilyenek vagyunk mi. A célegyenesben fejem fölé emelem a szalagot és átfutok a célkapun. Megérkeztem. Nem csak Szekszárdra. Megérkeztem egy újabb állomásra, a futás egy új szintjére. Tagja lettem egy szűk csoportnak, akik a mai technológia mellett, ahol teljesen értelmetlen dolog hosszútávokat gyalog megtenni, mégis kifejlesztik és fenntartják magunkban a képességet, hogy akár napokon át képesek legyenek futva megtenni hosszú utakat. Jól érzem magam a bőrömben. Szeretem ezt a közösséget, nélküle szegényebb lennék, szeretem a futókat a frissítőpontok személyzetét, a sok-sok embert a saját történeteikkel. Egyre több barátom van köztük, és ugyan mindenkit más cél hajt, de mégis valahogy az alapok egyeznek. Tömegpszichózis? Lehet. Ez a közös szenvedély, a futás, összeköt velük, olyanok nekem mint háborús bajtársak, mert kint a pályán mindenki harcol, leginkább önmagával és a körülményekkel, de ebben a harcban sosincs egyedül teljesen, mert ha segítségre szorul egészen biztos lehet abban, hogy a következő futó akivel találkozik segíteni fog, mint egy bajtárs. Micsoda remek szó a nyelvünkben, bajtárs, egy társ a bajban.
Szeretem azt a valakit, aki futás közben vagyok, aki legyőzi a problémáit, aki kritikus szemmel vizsgálja a szervezete visszajelzéseit. Szeretem a testem, ezt a hihetetlenül bonyolult biogépezetet, ami alárendeli magát az agyamnak, és az akaratomnak, csodálattal figyelem ahogy végzi a dolgát amire kitalálták, ahogy az izmok húzzák a csontokat, és ez a monoton munka mozgássá alakul, és órákon át viszi előre a testet. 53 éves vagyok nincsenek csodák. A szervezetem elkezdte a lassú menetelését a leépülésben, ami elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan. De lassítható, ebben hiszek. Nem az öregedés ellen küzdök, hanem a jó minőségű öregkorért, és erre van esély, hiszen naponta látom a korosztályom nem sportoló tagjait is, és ez a kép elszomorító.
Joggal merül fel a kérdés hogyan tovább, ez után mi jelenti a kihívást. Ez csak a laikusoknak kérdés, ultrafutók mosolyognának ezen, mert szerencsére ennek a műfajnak megvannak a minden emberi határ feszegetésére alkalmas kihívásaik, ebben nincs hiány. Jövő nyáron az Ultra Tisza-tó
111 126 km-es versenyén szeretném magam kizökkenteni a komfortzónából. Itt a verseny ideje alatt jellemzően pokoli meleg, és az eddigieknél hosszabb táv fogja a leküzdendő nehézséget generálni. Ez a terv, ennek megfelelően igyekszem a hátralévő időszakban készülni, aztán a verseny tapasztalatával a hátam mögött eldöntöm, hogy mi lehet reálisan a következő cél. Egy biztos, amíg képes vagyok rá futni szeretnék. Namaszté.
