Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2008. december 31., szerda

Utolsó nap

Már megint itt van! Néhány éve érzem, hogy zsugorodnak az évek. Az esztendők utolsó napjai, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, kicsit ahhoz hasonlatosan mint ahogy a kereszteződések előtt a közútkezelők felfestik az útra a figyelmeztető sávokat. Amikor közeledsz, a sávok egyre közelebb lesznek egymáshoz, ezzel azt a hatást kelti, hogy gyorsabban haladsz, mint valójában. Folytatva az analógiát, hasonlatosan érzékeljük az idő múlását is, a kereszteződéshez közeledve egyre inkább az az érzetünk támad, hogy túl gyorsan megyünk. Persze az évek másodpercre ugyanolyan hosszúságúak, mint gyermekkorunkban. Akkor mégis mitől ez a relatív gyorshajtás érzet? A mindennapi teendőink, az állandó jövőbetekintéseink kurtítják éveinket? Rohanó órák, napok, hetek, hónapok, átszáguldott utazások, álmatlan éjszakák, folyamatosan aktualizálódó problémák? Végül is mindegy! Valószínűleg, a soha véget nem érőnek tűnő nyarak a gyermekkor kiváltságai közé tartoznak, és a felnőttkorral elmúlnak, mint ahogy soha többé nem érzünk olyan intenzíven illatokat, és soha többé nem ébredünk úgy reggel, hogy csak a napnak fogunk ma örülni, mindenféle világmegváltó cél nélkül. Törekedhetünk szándékosan erre az érzésre, de aggodalmaskodó felnőtt agyunk, ami mindig a jövőben jár, egész biztosan beárnyékolja gondolatainkat, egy "mi lesz ha" típusú eszmefuttatással.
December 31 van.
Én, a magammal állandóan számot vető, a mindennap mindent megkérdőjelező, ezen a napon sem tudok új statisztikákat felállítani erről az évről, mint évközben bármelyik napon. Ami már biztosnak látszik, hogy idén 4335 km-t tekertem. Ez nem túl sok, igaz elég későn kezdtem a szezont (májusban), magam sem tudom megindokolni, hogy miért. Nézzük a jó oldalát, ezzel a távval 715 kg-nyi kipufogógázt NEM engedtem a levegőbe, ledolgoztam 247095 KCal-nyi energiát, ami nem jelent meg zsírpárna formájában rajtam. A leglényegesebb azonban, hogy közben emberi léptékben láttam a világot, és jól éreztem magam. Az év legnagyobb teljesítménye az Adria túra volt, ami egyben az első komolyabb hegyi terep is volt számomra. 2009-ben a megtett táv remélhetőleg lényegesen több lesz, ha terveim valóra vállnak. Mindenesetre az 5000 km-t mindenképpen szeretném átlépni, még akkor is ha nem sikerül a "nagy" túrát tető alá hozni.
Az év legfontosabb felfedezése volt számomra, hogy megbizonyosodtam arról, hogy ha jóindulattal, meleg szívvel fordulok az emberek felé az általában megtérül. Lehet, hogy nem kapom vissza, de én mindenképpen boldogabb leszek ettől. Így hát számomra a jövőévben is ez lesz az első számú cél, kiegészítve az elfogadásra törekvéssel. Megpróbálok 2009-ben is mindenkihez szeretettel közeledni, de elfogadom, ha ennek ellenére néhány ember ezt nem érzékeli, és azt is, ha ez valakiben gyanút, vagy ellenséges szándékot vált ki. Megpróbálom megérteni azokat, akik engem valamilyen okból gyűlölnek, nézőpontok tucatjait próbálom ki azért, hogy megérthessem őket, de elfogadom, ha ennek ellenére ez mégsem sikerül. Megbocsátok magamnak, ha az itt elhatározottaktól egy adott szituációban eltérek, mert a bennem létrejött indulat, kiveszi agyam racionálisabb felének kezéből az irányítást. Az év során technikákat találtam, tanultam, hogy az új irányelvek szerinti életemben rutinosan kezeljem magam, és a környezetem. A többi terv részletkérdés, rövid és hosszú túrák a fekvőbringával, kondíció megőrzés, családi beruházások, ezek mind-mind környezetfüggő dolgok is. Kellek hozzá én, egy élhető ország, folyamatos jó egészségi állapot, és ezek közül nem minden áll az irányításom alatt. Tehát a tervek mentén folyamatosan improvizálunk, mint ahogy eddig is, minden évben. A események oly gyorsan változnak, hogy mire elkezdenék valamit szidni, már visszasírom, így kiszámíthatatlan, hogy egy év múlva ilyenkorra mi minden változik meg a mai életünkhöz képest. Persze bízni lehet, és kell is, de ha elfogadjuk, hogy a nehézségek, és a szenvedés az emberi lét természetes alkotó részei, akkor talán egy nem várt problémával is nyugodtabban leszünk képesek szembeszállni.
Most pedig, mint 15 éve minden szilveszterkor, összepakolom a hangszereimet, és elmegyek, hogy néhány tucat embert szórakoztassak ma éjjel, és éjfélkor megint csupa idegen ember vegyen körül. Nekem minden év első napja így kezdődik. De ez nem baj! :) Ez is csak egy kijelölt nap az ünneplésre, egy túlgerjesztett hisztéria, egyébként ugyanolyan éjszaka mint bármelyik az évben.

Boldog új évet kívánok mindenkinek.


2008. december 24., szerda

25

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd hogy a világ lássa kincsemet.

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
/William Shakespeare: LXXV szonett/


Itt a Karácsony. Nem kifejezetten szeretem ezt az ünnepet, azért amivé vált az utóbbi időkben. Addig tetszett, míg csendes családi ünnep volt. Mára egy bevásárlóközpontbanegymástmegharapós, kitudjobbaneladósodni, kitudnagyobbgagyitvásárolniminéldrágábban ünneppé tettük, és ezzel számomra az ünnep lényege veszett el.
Ki foglalkozik holmi Jézussal, szeretettel, templomi áhítattal! Megint egy karácsony, amikor megugrik az öngyilkosságok száma, mert a magányról ezen a napon nem tereli el a hétköznapi tennivaló a figyelmet. Megint gondolom fél Budapest a Szabadsághídról akar cukaharát ugrani a jeges Dunába, a tűzoltóknak ezzel megkeserítve az egyébként sem szívesen vállalt ünnepi szolgálatát. Nem tetszik sok ember álszent viselkedése, akik ezen az egy napon melldöngetve hirdetik saját emberszeretetüket, míg az év fennmaradó 364 napján megölnek, ha az általuk elvártnál lassabban indulsz el a piros-sárgánál.

Mégis a Karácsony számomra mindig egy kicsit mást is jelent. Igaz, ez egy nagyon privát évforduló, mégis nekem mindennél fontosabb. Történt egyszer régen ezen a napon, hogy egy tánc közben rájöttem, hogy a karjaimban tartott lányt én soha többé nem szeretném elengedni. Akkor még csak néhány hónapja ismertem, egy idegen volt, aki lépésenként került egyre és egyre közelebb. Ezen az éjszakán a baráti kapcsolat magasabb szintre emelkedett, hogy átadja a terepet annak a színes, megfoghatatlan, lebegő érzelemnek amit mindenki ismer, és amit úgy hívnak: Szerelem. 1983 december 25-öt mutatott a naptár. Nagyon rég volt, és mégis néha úgy érzem csak tegnap. Isten jelenléte kimutatható az ilyen pillanatokban. Ezen a napon egy szelíd kézlegyintéssel egymás mellé terelt minket, és azóta is úgy gondolom, ez volt a legjobb dolog az életemben. Ma 25 évvel később már nem úgy lángolunk mint az erdőtűz! De a szerelem nagyon is itt van. Itt van a pillanatokban. Amikor egymásra nézünk, mikor rám mosolyog. Ott van a hangjában , mikor napközben felhív valamiért. Amikor télen az utcán, a zsebembe dugja a fázós kezét az én kezem mellé. Más csak egy nőt lát velem az utcán, de én mikor Rá nézek, látom a 19 éves lányt aki rémült, nagy szemekkel jön a randira mert a megbeszélt időponthoz képest jócskán elkésik. Emlékszem a lányra aki másfél éven át tartotta bennem a reményt hétvégi látogatásaival, és mindennapos leveleivel a katonaság ideje alatt. Látom, ahogy menyasszonyként az eskü szövegét mondja a templomban nekem. Látom a kismamát, a fiatal kisbabás anyukát, a gyerekek minden gondjával napi szinten együtt rezgő két gyermekes anyát, a nőt aki velem sok éve robotol a közös jövőnkért, az asszonyt aki engem mindennap hazavár. 25 év nem kevés. Remélem, még van ugyanennyi időnk együtt, hiszen én kíváncsi vagyok a nagymama arcára is. Sőt, azt szeretném legjobban, ha látnám a dédunokák közt ülő nagyanyót , aki - szokása szerint fejből - meséli a csodálatosabbnál csodálatosabb meséket a tágranyílt szemű kicsiknek.. Számomra mindig Ő lesz "A" NŐ! Továbbá remélem, hogy a következő negyedévszázadban is ennyit nevetünk együtt, és csak annyit sírunk, mint az előzőben (mert sírás nélkül azért nem megy még nekünk sem). Azt hiszem senki sem ismer engem annyira mint Ő. Néha szavak nélkül is pontosan tudja mi zajlik bennem. 25 évig senki sem tud álarcot viselni. Ez idő alatt, Ő már pontosan tudja ki vagyok. Hiszen velem van mindig, közben látja a legjobb, és sajnos ezzel együtt a szerethetetlenül pocsék formáimat is. Pontosan tudja kiről, és miről mit gondolok, látja, és végigcsinálja velem nemcsak a fiatalság energiákban tobzódó száguldását, hanem az öregedés folyamatát is. Olyan közelről lát engem, mint senki, mégis velem van, és tökéletlenségemmel együtt szeret. Úgy gondolom ez nagy dolog. Ő az én másik felem. Még a hibáit is szeretem. Néha elborzadok más nőkön, mikor valamit nem úgy csinálnak ahogy Ő. Gyakran viccelődöm Vele, hogy találjon ki valamilyen jelet, hogy a következő életemben is megtalálhassam. Szóval a részemmé vált, az egykori ismeretlen lány, de ez olyan elmondhatatlanul jó! Életem legnagyobb félelme, hogy elveszíthetem. Ha elveszíteném, a világ egy részét veszíteném el, azt a részét amiért szeretek élni. Biztosan előbb-utóbb képes lennék nélküle is élni, csak már nem lenne érdemes! Ezért mindig értetlenül nézem más pároknál, ahogy a lángok megdermednek, majd a gyűlölet jegévé változnak. Mi 25 év elteltével még mindig tudunk a szőnyegen egymással szemben, törökülésben 2 órát beszélgetni, csak úgy, bármiről. Egyszerűen csak működünk együtt! Pedig már csak nyomokban hasonlítunk arra a 83 karácsonyán együtt táncoló párra. Az évek alatt jó és rossz tulajdonságokat vettünk fel, átalakult gondolkodásunk, ezekből a változásokból arcunk, testünk is kivette saját részét. Mégis, az alap valamiért semmit sem változott, még mindig úgy gondolom, hogy tovább kell táncolnom ezzel a lánnyal, mert csak ő képes pontosan a lépéseimet követni, és csak vele érzem azt, hogy bármilyen tempó jön, bármilyen extrém fordulatot hoz a jövő, amíg kezemben érzem a kezét bármire képes vagyok, minden problémának van megoldása. Tudom, hogy Ő jön velem tovább, átlépünk bármin, mint ahogy eddig is tettük.
Kedvenc íróm Márai Sándor azt írja: "Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben." Élete ismeretében ő hitelesnek tűnhet, hiszen 63 évig élt együtt feleségével. De talán nem is kell újra beleszeretni, lehet csak egyszerűen annyi történik, hogy ennyi idő elteltével már csalhatatlanul tudjuk, hogy Ő az igazi. Nem kell kérdéseket feltenni egymásnak, nem kellenek napi szintű igazolások, már nem kérdés a bizalom.
Hogy mi a titok? Fogalmam sincs! Talán a szerelem, talán az egyirányú változás, talán az, hogy mindig tudatában vagyunk annak, hogy MI vagyunk az érték, és az összes többi csak utána jön.
De amíg ez így van, én mindennap jókedvűen ébredek, és egész nap mosolygok a világra.
Boldog 25. évfordulót Egyetlenem!

Mindenki másnak békés, nyugodt, meghitt Karácsonyt!

2008. december 21., vasárnap

Örökzöld védőbeszéd


Karácsony!
Évente elborzaszt az a természetesség, ahogy erre a napra készülődvén, hektárnyi erdőket áldozunk fel önző érdekekből, csak a megszokás, és valami homályos hagyomány tisztelet miatt. A fenyőfa állítása germán szokás, az örökzöldet először a tizenhatodik században díszítették karácsonyi köntösbe. A maihoz hasonlatos kinézetű díszítés azonban csak a tizenkilencedik századra terjedt el, ekkor került rá ugyanis édesség, alma, dió, angyalka és a gömbök. Kezdetben néhány ág, majd egy egész fa került a szobába. Mivel én fordítva vagyok bekötve, ezt így értelmezem. Sok ezer éven keresztül minden év úgy telt el, hogy senkinek nem jutott eszébe, fenyőfákat tömegesen legyilkolni, és lassú elszáradásra ítélni, a szobahőmérséklet által. Aztán jött valaki aki kitalálta, és most az egész világ rosszul van ha karácsonykor nincs egy haldokló fenyő a szobájában. Tisztelet annak a néhány felvilágosultnak, aki cserepes fenyőt vásárol, és az ünnepek után a kertjébe ülteti, majd gondozza, valamint annak a néhány korát fényévekkel megelőzőnek, akik egyáltalán nem állítanak fenyőt karácsonykor. Ha jól belegondolunk, megmagyarázhatatlan, hogy egyáltalán hogyan kapcsolódik a karácsonyi ünnepléshez maga a fenyő. Mert Jézus születésének apropójából el nem tudom képzelni, hogyan lehetne belemagyarázni, kapcsolatot találni az esemény, és a tűlevelűek közt. A szeretethez sincs sok köze. Akkor miért is? Hagyomány tiszteletből? Javaslom keltsünk életre néhány régi hagyományt. Például áldozzunk ismét embert az isteneknek. Ez is hagyomány volt valamikor nem? Esetleg vezessük be a középkori hagyományos büntetéseket, kövezés, pellengér, kaloda stb. de szép hagyományok is voltak, Persze mindjárt jön egy okostojás, aki megírja, hogy ezeket a fenyőket erre a célra hozzák létre, termelők nevelik, gondozzák őket évekig, hogy eladhassák, és a helyükre új erdőket ültessenek. Ez nem mentség. Ha nem lenne rá igény, más értelmes növényeket termesztenének, élelmiszert, gyógynövényt, vagy uram bocsá csak úgy erdőgazdálkodást folytatnának. Ha valaki még nem jött volna rá, a karácsony nem a fenyőtől lesz boldog, hanem a tudattól, hogy vannak emberek, akiket szeretek, és akik engem is szeretnek. Ha ilyen emberek nem léteznek az életünkben, akkor akár egy egész erdőt is felcicomázhatunk a nappalink közepén, bennünk ettől nem lesz karácsony. A szeretet jegyében pusztítani, az pontosan ugyanaz mint Jézus nevében gyilkolni a keresztes háborúkban. Logikátlan, értelmetlen és céltalan. Januárban, a sok élete teljében lévő kis fából, értéktelen, hulladék lesz. Ezek a facsemeték hat évig szolgáltak minket, és még évtizedekig tehetnék, azzal hogy szűrik a sok szennyet, amit a levegőbe engedünk, örömet okozhatna számunkra, mikor mellettük elsuhanva, a havas tájban meglátjuk üdezöld színüket. Mindig eszembe jut, ahogy kerékpározás közben egy ilyen fenyőerdő közepén átvezető úton megyek, és a húsz méter magas fenyők árnyékában, tekerés közben magamba szívom azt a semmivel össze nem hasonlítható illatot, amit csak ők tudnak. Számomra a fenyő csak így szép. A szobában álló fenyőfa elszomorít. Mostanában már nem a díszítés szépségét látom, hanem az alatta roskadozó haldokló fát. Biztosan bennem van a hiba. Mindenesetre én az idén először nem csatlakozom a tömeggyilkossághoz. Már eddig is évek óta gyökeres fenyőt állítottunk, és most mint egy karácsonyi diagramm oszlopai, úgy sorakoznak a kertemben a különböző méretű fenyőfák. Tulajdonképpen megtehetném, hogy az egyiküket cserépbe átrakva behozom a szobába, de nincs hozzá szívem. Olyan jól érzik magukat ott kint, boldogan szívják magukba az anyaföldből a nedvességet, együtt hajladoznak a széllel. Meg sem kottyan nekik a fagy, míg a szoba melege sokként hatna rájuk. Miért kínozzam őket,? Ahányszor kinézek az erkély ajtómon, látom, hogy boldogok, és ettől én is az leszek. Tudom a legtöbb ember számára amit leírtam, érthetetlen. Persze én is telve vagyok ilyen érthetetlen dologgal. Nem értem például, a humánus, betegét évekig emberhez nem méltó körülmények közt szenvedni hagyó orvost, nem értem a "természetszerető" vadászt, gondjaim vannak a vágott virág ajándékozási szokásokkal, az állatkertekkel, és még sorolhatnám. Akik nem fogékonyak az ilyen jellegű etikai problémákra, azok úgysem értenek meg. Rátok próbálok hatni, akik néha képesek más nézőpontból vizsgálni maguk körül a világot. Ezért amikor a csillagszórókat nézitek karácsony este, vegyétek észre a mögötte búsan hallgató fiatal fenyőt is.

2008. december 11., csütörtök

Bodies...The exhibition


Sok évvel ezelött Bécsben az utcán egy szórólapot osztogató lány, különös reklámanyagot nyomott a kezembe. Az azóta is nullával egyenlő német tudásommal persze vajmi keveset tudtam kisilabizálni az egészből, de a képek elég beszédesek voltak. Később a Tv-ből tudtam meg, hogy ebben az időben Bécsben járt egy világot körbejáró kiállítás, amelynek célja az emberi test alapos bemutatása. Ez még mindig nem lenne nagy ügy, ha nem valódi egykor élő emberek testéből készült preparátumok segítségével történne a szemléltetés. Ez sok vihart kavart, mindenféle problémák vetődtek fel, a testek eredetének feszegetésétől kezdve, az egyház rosszallásáig, mégis a kiállítást a világon mindenhol nagy érdeklődés kísérte.A Bodies... The Exhbition a floridai Tampában nyílt meg 2005 augusztusában, és azóta bejárta a világot: Kopenhága, Bécs, Madrid, Buenos Aires, Barcelona, Cincinnati, Santiago, Branson, Prága, Lisszabon, Pittsburgh, San Diego, Las Vegas, New York, Fort Lauderdale, Hartford, San Antonio és Washington D.C. után most Budapesten is megtekinthető májustól december végéig. Persze nekem ez roppantul felkeltette az érdeklődésemet, és a mai napig kellett várnom az alkalomra, hogy végre én is testközelből megszemléljem a kiállított relikviákat.
Ma délelőtt feleségemmel autóba ültünk, és átverekedtük magunkat az ismét agyrémnek aposztrofálható fővárosi közlekedésen, és nem sokkal később már a kiállítás jegypénztára előtt álltunk. Maga a rendezés példás, nagyon alkalmas rá, ez a valamikori hatalmas területű pince, amiben én egyfolytában egy óvóhelyet láttam ami emberekkel volt tele a háborús bombázások alatt. Ahhoz képest, hogy a kiállítás már május óta tart, ennek sem a személyzet rezignáltságában, sem egyéb másban nem láttam nyomát. Az emberi test különböző részeinek bemutatása, tematikusan csoportosítva történik. A bejáratnál kezdődik a csontvázhoz tartozó dolgokkal, majd szép lassan végig vesszük, az idegrendszert, az emésztést, a vérkeringést, a különböző legfontosabb belső szerveket, férfi és női nemiszerveket, az embrionális lét állapotait. Hangsúlyozom, mindez valódi egykor élő emberektől származó 15 teljes test és további 200 elhunyttól vett egészséges, és beteg szerv által válik láthatóvá! A kiállított szervek mellett éppen elegendő információk segítik a könnyebb megértést. Azért mondom, hogy éppen elegendő, mert ha valaki minden betűt elolvas, az olyan sok ismeretanyaggal találja magát szembe, amit szerintem csak a kivételes memóriával rendelkezők tudnak elsőre befogadni. Persze lehet, hogy egy medikus számára ez nagyon "móricka" szintű leírásnak számít, de az én információ éhségem maradéktalanul képes volt kielégíteni. Persze az ember sok mindent tud, és sok mindennel találkozott már, de más ezt tudni, sejteni, és megint más ezt látni. Az egyik legnagyobb hatást gyakorolta ránk, az emberi érhálózat bemutatója. Ha azt mondom, hogy egy átlagos emberben 160.000 km-nyi ér szállítja minden pillanatban a vért, az is igen elképesztő. De látni egy ember érhálózatát csak önmagában, az valami egészen fantasztikus látvány volt. Mindenesetre a jövőben nem fogok túlzottan csodálkozni, ha a legkisebb sérülésnél is "megállíthatatlanul" dől a vér belőlem. A véredények annyira sűrűen szövik be a test minden részét, mintha egy ember-nagyságú bábut vörös vattából formáznánk meg. Ez egészen elképesztett. A másik dolog ami nekem a kiállítás legérdekesebb része volt, az embriókat bemutató rész. Megdöbbentő az a fejlődési ütem, ami akár a terhesség egyetlen hete alatt is bekövetkezik. Feleségemmel szomorúan állapítottuk meg a 12 hetes kisember preparátuma mellett, hogy ilyen fejlettségű terhességet, még megszakítanak, amikor ez a kis fejlődő tökély, már csak a méreteiben különbözik szüleitől. A kiállításnak persze van egy egészséges életmódra nevelő célzata is, és ez remekül illeszkedik blogom eredeti céljaival. Nagyon tanulságos volt összehasonlítani, az egészséges szerveket olyan szervekkel amelyeken már betegségek és a civilizáció tökéletlensége hagyott nyomokat. Így láthattunk cigarettafüst kátrányától megfeketedett tüdőt, meszes ereket. emlőrákot, májkárosodást, agyvérzést. Ha esetleg valaha is dohányoztam volna, valószínűleg ma lett volna az a nap, amikor szemétbe hajítom a cigarettás dobozt örökre. Fontos lenne, hogy minden fiatal szembesüljön saját testének sebezhetőségével, hiszen a szervezet minden igyekezete ellenére sok behatással nem képes megbirkózni. Ilyen az előbb említett dohányzás, valamint az alkohol, és a drog. Kerékpáros barátaimat persze ezek a dolgok nem érintik! :)
Tudatában a több ezernyi betegségnek, ami érhet bennünket, és elfogadva a természet gyártósorának hibaszázalékát, a kiállítás végén megerősödött bennem a gondolat, hogy mennyire tökéletes teremtmények vagyunk mindannyian. Nem tudom lesz-e valaha olyan időszak az emberiség életében, amikor csak képesek leszünk megközelíteni ezt a "technológiát" amellyel mi mindannyian készültünk. Pillanatnyilag el vagyunk ájulva a hiperszuper készülékeinktől, szuperlatívuszokban beszélünk az űrtechnológiánkról, ami meglátásom szerint az emberi testhez, de lehet, hogy egy csótányhoz képest is csak egy ostoba kőbunkó!
A kiállítás már csak 20 napig tart, akit érdekel a téma, és nem sajnál egy kis intellektuális szórakozásra néhány ezer forintot, az fogja kézen kedvesét, vagy akár gyerekeit is egész nyugodtan, és irány a Bodies.

Bodies - A kiállítás, 2008. május 24-től december 31-ig nyitva minden nap 10.00 - 20.00, helyszíni pénztár nyitva 9.30 - 19.00, helyszín: VAM Design Center - Budapest VI. kerület, Király utca 26.. Előzetes csoportos bejelentkezés: (+36/1) 66-63-156

2008. december 10., szerda

Milyen egyszerű!

"Rövid leszek" mondta a kígyó a sínen. :)

Van egy kedvenc történetem, ami sokszor eszembe jut mostanában.
Most megosztom itt azok számára akik még nem ismerik.

Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott
gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle,

hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet ,mely
a szomorú napokon vigasztalja,
a nehéz helyzetekben bátorítja,
a boldog időszakban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt
.
Egyetlen szót vésett bele: "ELMÚLIK"

Ehhez nem tudok mit hozzátenni, annyira tökéletes!






2008. december 7., vasárnap

Rohanunk. De miért is?


"Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni."

/Ady Endre/

Ez a kis versrészlet indított bennem el egy kérdéssort, melyet önmagam számára is szeretnék megválaszolni. Egy embernek hány olyan napja van életében, amit utólag olyannak minősíthet: "Amiért érdemes volt élni", és mire megy el a többi idő?
A mai ember egy állandó teljesítmény kényszerben él. Ez azt eredményezi, hogy lelkiismeretfurdalása lesz, ha nem hasznosan tölti el minden percét. Persze a kérdés az, hogy mi az ami hasznosnak nevezhető? Ha a tevékenység pénzt hoz a konyhára? Ha valamiféle rend mániát elégít ki? Nem tudom! Én kezdem unni ezt az állandó versenyt, amikor mindent csak céllal, és racionálisan "kell". Biztos, hogy ez jó irány? De ha ez a nagy céltudatosság még nem lenne elegendő, idő limitek vannak. Nem elég elvégezni egy adott munkát, hanem minél több munkát kell elvégezni egységnyi idő alatt. A bicajos ismerőseim többsége úgy túrázik, hogy felrakja az autócsomagtartóra a biciklit, elrohan egy távoli helyre gyorsan letekeri a néhány, vagy néhány száz kilométerét, majd hazaszáguldozik. Ezt így kell? Nem az a lényeg a bicajtúrában, hogy kötöttségek nélkül, kikapcsolódjunk? Erről mindig Woody Allen egyik mondása jut eszembe:"Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A Háború és békét nem egészen 20 perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól." :) Én mindig az udvaromból indulok, kerékpárral, és oda is érkezem vissza, csak a saját erőmet használva. Túrának nevezem a köztes időt, függetlenül attól, hogy ez egy óra volt, vagy három hét. Ebben az időintervallumban ért élményekért ülök a bicajra, és közben nem gondolok az időre, mert nem számít. Napjaimat, perceimet az időjárás , a látnivalók, a fáradtság, a terepviszonyok, és más ehhez hasonló tényezők befolyásolják, de az óra által mért idő ilyenkor számomra lényegtelen.
Annyira jellemző sok emberre, hogy csinál valamit, de közben pont annak a tevékenységnek az eredeti célját veszti el. Házas, de nem boldog. Egészséges életmódot folytat, de nem egészséges. Túrázik de nem lát közben semmit. Nyaral, bulizik, kábszeres, alkoholista, szexfüggő mégsem érzi jól magát. Véleményem szerint sem a mértéktelenség, sem a felületesség nem tesz jót nekünk. Persze mondhatjátok :"Rohanó világban élünk." Én erre visszakérdezek. Boldogabbak vagyunk attól, hogy rohanunk? Azt hiszem mindannyian érzitek, hogy nem. Ha visszagondolok az elmúlt húsz évre, és szép emlékeket keresek, ezek mindegyike egy nyugodt élethelyzetről szól nálam, s hova lett a sok hajtós év, a percekre beosztott napok, túlzsúfolt naptárak, áttelefonált órák, álmatlanul töltött éjszakák? Az emlékeim mélyén hevernek. Igyekszem őket minél jobban eltemetni, mert az életemet rövidítik. Szeretném visszakapni néha ezeket az éveket, mert úgy érzem valamit elvettek tőlem. Elvették az időt amit magamra fordíthattam volna. Elvettek engem azoktól akik számomra a legfontosabbak. Elvették a lehetőséget, hogy olyan dologgal foglalkozzam, ami engem valóban érdekel, és amitől én több lehetek. Persze ezek alatt az évek alatt pénzt kerestem. Ez nem mentség csak magyarázat. A mai "jólétem" ezeknek az éveknek az összpontosított munkájából származik. Akik nem ezt tették, lemaradtak legalábbis anyagi értelemben. Jó dolog, hogy nem kell az eladósodástól rettegnem, jó dolog, hogy viszonylagos biztonságban él a családom. Mégis ez húsz évembe került. Ezalatt generációk nőttek fel és haltak ki, a világ teljesen más lett. Jött sok rossz dolog, és néhány jó. A rosszak közé sorolom a fent taglalt gyorsulását a világnak, ami a párkapcsolatoktól, a közlekedésen át, a környezetszennyezésig mindenben tapasztalható. De ennek a gyorsulásnak egyik hozadéka, az információáramlás gyorsulása is, ami megteremtette a mobilkommunikációt, és a gyermekcipőben járó netet a mindennapi használat szintjére emelte. Az internet engem szellemileg igényessé tett. Hiszen az információ gyorsan elérhető. Amíg egy engem érdeklő témáért könyvtárba kellett elmenni, ott átnyálazni sok kötetet inkább hagytam az egészet a csodába. Ma már ez nem így van, hiszen naponta gépelek be keresőszavakat olyan témákban, amelyek csak úgy eszembe jutnak napközben, vagy megemlítésszinten találkozom velük. Kapcsolatot tarthatok olyan emberekkel akikről a net nélkül nem is tudnék. Ez növeli az általam ismert , értékesnek tartott emberek számát, akikkel a hátam mögött, könnyebben élek a mindennapokban.
A kezdésben megfogalmazott kérdésre nem tudok kimerítő választ adni. Valószínűleg mindenki a saját értékrendjének megfelelően ítéli meg az eltelt idők hasznosságát, vagy haszontalanságát. Bizonyára a pénzközpontú gondolkodással rendelkezők számára, minden perc haszontalannak tűnik, amelyet nem még több pénz megszerzésére fordítottak. Számomra azok az időszakok improduktívak így sok év távlatából, amikor a pénz miatt fordultam el emberektől, akiknek adott esetben szüksége lett volna rám. Szerencsére az emberi jellem folyamatosan változik, így még semmi sincs veszve. Talán az elkövetkezendő években tudok javítani az arányon, és több szeretetet leszek képes adni a körülöttem élőknek. Legalábbis ezen leszek. Persze pénzt továbbra is kell keresni, mindössze a prioritás változik.
Most itt ülök a gép elött és úgy írom ezt a cikket, mintha fizetnének érte. :)
Ha globálisan nézzük, ez a blog írás is egy haszontalan munka, hiszen néhány olvasón kívül senkihez nem jut el a tartalom, mégis ha csak egy emberben sikerül gondolatokat ébresztenem, örömet okoznom számára, már nem hiába koptattam az ujjaimat. Nekem ez egy hasznos tevékenység.

2008. december 3., szerda

Értékstruktúra


Egy hölgyismerősöm, nemrég egy érdekes listát mutatott nekem. Az életében legfontosabbnak tartott dolgok felsorolása volt, fontossági sorrendben. Erről rögtön eszembe jutott, hogy én erről már olvastam, később beugrott az is, hogy hol. Egyszer az öngyilkosságról olvastam egy tanulmányt (Popper Péter:Fáj-e meghalni?), ebben a könyvben szerepelt egy ilyen lista. A listát a pszichológusok értékstruktúrának nevezik, lényege, hogy a piramisszerű elrendeződés csúcsán áll, az adott személy életében csúcsértéket képviselő dolog, és alatta helyezkednek el az egyre kevesebb jelentőséggel bíró tárgyak, személyek, fogalmak. További érdekessége ennek a piramisnak, hogy a csúcsértékből következtetni lehet, a páciens beállítottságára. Ez európai kultúrkörökben nem túl nagy változatosságot mutat, mindössze három különböző típust különböztethetünk meg.
  1. Érzelmi kapcsolatokra orientált ember: Család, szerelem, szülő-gyerek,házasság, mester-tanítvány stb. jellegű kapcsolatok számára a legfontosabbak. Nem tudja elviselni ezek megszakadását, tönkremenetelét.
  2. Erkölcsi normákra orientált ember: Legfőbb kritériuma önmagával szemben, hogy valamilyen etikai normának meg kell felelnie. Válságba akkor kerül, ha nem tudja önmagával elszámolni cselekedeteit, megsérti saját erkölcsét.
  3. Teljesítmény orientált ember: Számára legfőbb érték a produkció. Ennek sokféle értelmezése lehet, pénz, karrier, sport sikerek, művészi pályafutás, tudományos alkotás, nyelvtudás, műveltség stb. Az ilyen típusú ember rosszul tűri a teljesítmény kudarcokat.
Az a tapasztalat, hogy az ember bármely értékének sérülését képes átvészelni,, a felette elhelyezkedő épen maradt érték segítségével. A csúcsérték felett azonban már semmi sincs, ennek sérülése, menthetetlenül krízisbe sodorja az embert.
Mindennek tudatában nagy izgalommal próbáltam felírni a saját értékstruktúrámat. Milyen nehéz rangsorolni a legfontosabb dolgainkat! Az első három az hamar ment, de minél lejjebb jutottam, annál többet kellett gondolkodnom. Tizenkettedik helyen végzett a munkahely igaz a lista nem is tartott tovább. Megelőzte minden ami művészet, a Föld bolygó, és a gondolkodás szabadsága. Az első öt helyen csak emberek vannak. Hatodik a Zene, ami számomra egyetlen bizonyíték Isten létezésére. A pénz utolsó előtti lett, mert csak annyival fontosabb a munkahelynél, hogy szükséges a mindennapokhoz, de az hogy miből teremtődik az szinte mindegy számomra. Az már nyilván tiszta mindenkinek, hogy én nem egy teljesítmény orientált ember vagyok. :) Mindenkinek javaslom, hogy írjon egy ilyen 10-es listát. Ez már csak azért is jó, mert el kell gondolkodnunk azon, hogy mi az aminek a megszűntével még képes lennék tovább élni, és mi az az érték, amit nem vagyok képes elveszíteni, ezért még csak véletlenül sem kockáztatom. Engem például nagyon megnyugtatott, hogy ennyi mindent tartok értékesebbnek a pénznél, és a munkahelynél. Ez még jól jöhet egy állás megszűnésekor, amikor jellemzően sokan képesek összeomlani, és világvégét vizionálni. Pedig hiszem és vallom, hogy a pénz ezernyi módon előteremthető. Olyan sok módja van, hogy szinte lehetetlen nem keresni pénzt . Tetszett, hogy az ötödik pontban, amikor fel akartam sorolni azokat az embereket, akik ugyan már nem a legközelebb vannak hozzám, de mégis nagyon szeretem őket, olyan hosszú listát kaptam, hogy végül is egyszerűbb volt ennyit írni: "Minden ember akit szeretek." :) Gondolom ez a struktúra, nem konstans, különböző életkorokban, érettségi szinteken, és környezeti behatásokra változik, átalakul. Talán az idő múltával egyre kevésbé. Mindenesetre elrakom ezt a listát, és ha lesz rá módom előveszem húsz év múlva. Persze az lenne az igazán érdekes számomra, hogy én hol szerepelek, illetve szerepelek-e egyáltalán mások listáján. Azért remélem, hogy igen. :)

2008. november 24., hétfő

Szerelem és Halál

Szerelem! Az emberiség létének hajnala óta próbálja megérteni, mégis ma sok ezer év múltán sem tudunk többet róla, mint kezdetben. A sok miért, és hogyan, megválaszolatlanul maradt ennyi időn át, a lényeg közelébe talán leginkább a művészet jutott, akik néha néhány hanggal, egy jól eltalált mondattal, közelebb kerülnek ahhoz ami megmagyarázhatatlan. A művészek mint Isten által kiválasztott igazmondók, az arra fogékonyaknak néha fellebbentik egy pillanatra a fátylat, amikor egy előadás közepén elakad a lélegzetem, vagy amikor olvasás közben leeresztem a könyvet és azt mondom: "Igen ez az!". A legszerencsétlenebb próbálkozás a tudomány részéről történt, akik a kémia nyelvére fordították a két ember közt zajló csodát. A tudomány hívei elhitték (ezt is), hogy ez ennyire egyszerű. Néhány kémiai anyag termelődése, és máris kész a szerelem. Én ebben nem hiszek, ez így túl romantikátlan. Nem hiszem, hogy életre szóló kapcsolatok léte, csak dopamin és a feniletilamin szintektől függne. Kell még valami más, ami a varázslatot okozza. Engem leginkább az a kérdés érdekelne, hogy "Miért pont Ő?", és most ne jöjjön senki a feromonokkal. Miért járkál el két ember egymás mellett hónapokig, évekig, és mitől lobban be az a bizonyos szikra? Ha utólag vizsgáljuk a történeteket, ezernyi apró esemény sodorja őket nyílegyenesen egymás felé. Érdekes lenne tudni, hogy a végkifejlet akkor is bekövetkezne, ha az egyik szereplő életéből kivennénk egy ilyen "irányító" tényezőt? Valószínűleg nem! Végzetes erők fognak össze, s néha teljesen átláthatatlanok a célok. Tíz évig sínylődnek emberek jónak hitt, vagy abszolút rossz házasságban, mire megtalálják azt, akivel minden napjuk ünnep lesz majd életük végéig. A szerencsésebbek rögtön elsőre találkoznak. Vannak akik soha sem találkoznak. Hely- és időablakok együttállása szükséges ahhoz, hogy egy kapcsolat létre jöhessen. Egy bizonyos időszakban, csak korlátozott számú nő és férfi tud egymásra találni. Hiszen hiába él az ideálom tőlem 1200 km távolságban, ha én nem szerzek róla tudomást, illetve hiába ő a legoptimálisabb számomra, ha még kislány vagy nyugdíjas. Azokat, akik ezen a szűrön még átjutnak, kizárja az esztétika, és amit az ember még rá tud pakolni, egzisztencia, higiénia, szellemi szint stb. amiből tulajdonképpen a szimpátia táplálkozik, vagy az ellenszenv. Az irodalom lantosai évezredeken át énekelték tele az emberek fejét azzal, hogy a szerelem egy és örök. Ebből táplálkozik a társadalmi elvárás, mely szerint illendő lenne egy emberrel leélni az életünket. Persze ez sem ilyen egyszerű, hiszen bármilyen messzire is jutottunk az afrikai szavannától négymillió év alatt, őseink génjeinkbe kódolták végzetünket. A szerelem heve a mai pároknál is kiég két-három év elteltével, ha nem korábban. Az Egyesült Államokban készült statisztikai adatok szerint a válási szám 3 illetve 7 év elteltével (az első illetve a második óvodás korúvá váló gyermek után) a legmagasabb, a házasság keretein belül maradva pedig 2 év elteltével a leggyakoribb egy új, külső partner bevonása a párkapcsolatba. Az életünk során - a társadalmi elvárásokkal ellentétben - átlagosan 7-10 alkalommal leszünk szerelmesek. Akár öröknek hisszük, akár nem, az igény a szerelemre és a szerelmi párkapcsolatra nagyobb, mint valaha. Elisabeth Allgeier professzor a Szerelem és párválasztás című cikkében közölt adatai szerint a megkérdezett egyetemisták közül a férfiak 87%-a, a nőknek pedig 91%-a állította, nem lépne házasságra olyannal, akihez nem fűzik romantikus érzelmek, még akkor se, ha egyébként minden téren megfelelne az elképzelt ideálnak. Arra a kérdésre, elég indokként szolgál-e válásra, vagy új kapcsolat kialakítására a szerelem megszűnése, a megkérdezettek 33%-a nemmel, 50% viszont határozott igennel válaszolt.
Persze van az emberek életében még egy ilyen nagy játékos, akit ugyanúgy képtelenek vagyunk megfejteni ősidők óta. Ő a rettegett Halál. A Szerelmet talán el lehet kerülni egy életen át, Őt nem. Vele muszáj találkozni. A találkozásból még idejében sikeresen visszatérők beszámolói szerint nem akármilyen élményre számíthatunk. Persze vele kapcsolatban a legnagyobb kérdés, hogy mi lesz utána. Optimisták szerint kell, hogy legyen Valami! Pesszimisták szerint semmi sincs utána, csak a teljes megsemmisülés. Szerintem nem az a lényeg mi lesz utána, sokkal fontosabb mi volt előtte. Az ember nagy mester ha ideológia gyártásról van szó. Mivel nem tud szembesülni a gondolattal, hogy az ami ma ő, az talán holnapra már csak néhány kg holt anyag lehet, ezért kitalálja hogy a Halál az nem lehet cél. Biztosan követi valami, ahova üdvözülés, lélekvándorlás, ufók által, de mindenképpen valami felsőbb természetfeletti hatalom segítségével jutunk. Ez jó ha így van. Talán. De nem kéne azzal foglalkozni inkább, hogy ezt a villanásnyi időt hasznosan töltsük el mostani életünkben? És ha nincs több lehetőség? Ha ez csak egyszeri ajándék? Ha csak egy véletlen kombináció volt a kozmosz rulettasztalán, hogy ez a szám jött ki és létre jöttünk? A Halál nagy vezérlő termében sok milliárd óra számol visszafelé. Méri az Életet! A számlálók közül csak kevés mutat egyforma számot, és minden másodpercben van egy amely eléri a nullát. Nem tudjuk mi van mínusz egy óránál. A temetők hallgatnak. Néhány kuruzsló (vagy áldott kiválasztott) állítja, minden megy tovább. Ebben jó hinni, de bizonyosság csak saját tapasztalatból gyűjthető. Én azt szeretném, amikor az én számlálóm mínuszra vált, legyen néhány ember akinek eszébe jut egy mondatom, egy mozdulatom, egy mosolyom, amit csak én tudtam számára adni. Azt hiszem ez minden, ami marad.

Szerelem és Halál. Szép páros. Felületesen átfutva a témát talán úgy tűnhet semmi közös nincs bennük. Mégis nagyon sokban hasonlítanak. Hasonlít kiszámíthatatlanságuk. Állandóan itt settenkednek körülöttünk, és bármikor, bárkire képesek váratlanul lecsapni. Mindketten kreatívan manipulálják az emberi sorsok bonyolult szövevényét, és néha a legváratlanabb pillanatban, amikor a szálak találkoznak bekövetkezik az Esemény! Valaki szerelmes lesz, vagy meghal. Csak ők ketten tudnak világomlást okozni egy emberben. Azt hiszem nélkülük nem lenne Fájdalom és testvére a Sírás! De nélkülük nem lenne a Boldogság sem. A magyar nyelv amely 120.000 szóval képes mindent megfogalmazni, a "halálosan szerelmes" kifejezésben sugallja, hogy nagyon is összetartoznak ők. Összetartozásukat számtalan szerelmes öngyilkos is bizonyítja, akik életében a Szerelem csak besegített, hogy tálcán kínálja társának a következő áldozatot. Igaz néha a Szerelem is használja ezt a trükköt, a Halál segítségével hoz össze addig két ismeretlent. Jól megférnek ők.

"Amikor gyöngéden beszélsz egy nővel, vagy a hatalmasokkal alkudozol, vagy a locsogó ostobasággal vitatkozol, tudjad, hogy mögötted áll a halál és válladon át hallgatja a párbeszédet. Csontarca figyelmes és vigyorgó. Mert akármilyen szavakkal vitatod is igazad, a halál tudja, hogy vitádban az utolsó szót ő mondja ki. Gondolj erre, mikor ígérsz, alkuszol vagy érvelsz." (Márai Sándor)

2008. november 16., vasárnap

M6 a 212 km-nyi halálút

A tervek szerint hazánk autópálya- és autóút szakaszainak hossza 8 éven belül eléri a 2530 km-t. De kell-e ez nekünk?

Vegyes érzelmekkel figyelem az M6-os autópálya építését. Nyár végén elkezdték az előkészületeit a lakóhelyemet is erősen érintő Dunaújváros -Szekszárd szakasznak. Mint bringásnak az építkezés ideje alatt ez megkeseríti az életem, hiszen a környező utak forgalmát jelentősen megnövelte az építkezés beindulása. Az eddig sem veszélytelen közúti kerékpározás, most hatványozottan lett veszélyesebb, de ez van. Valamilyen szinten örülök ennek a beruházásnak, hiszen talán az autópálya beindulása, az eddigi utak forgalmát egy kicsit tehermentesíti, ezáltal, talán, a kerékpározás egy kicsit biztonságosabb lesz. Lakóhelyemen átnyúló 63-as út már alig tud megbirkózni a napi forgalommal, a főúton gyalogosan átkelni a falun belül, már komoly kihívást jelent. Sajnos több jót nem tudok az autópályáról mondani. Amikor elkezdtem ez ügyben kutakodni ezt találtam:

"Az autópálya építés nem cél, hanem eszköz, az adott gazdasági, társadalmi célok érvényesítésére

Ezek a célok:

  • az ország európai hálózatokhoz való kapcsolása,
  • az átjárhatóság javítása (ezzel a Balkán és Ukrajna Magyarországon keresztüli jobb elérése),
  • az ország egyes térségei transzkontinentális folyamatokba kapcsolása ,
  • az ország térségeinek jobb feltárása , kapcsolataik javítása,
  • településekről az átmenő forgalom kivonása, ezzel élhetőségük javítása,
  • a mobilizációs igény-kielégítés minőségének biztonságának javítása,

mindezekkel az egyes térségek kiegyensúlyozott fejlesztése és az ország egésze versenyképességének javítása." (Forrás: http://www.fomterv.hu/hun/cimlap/cimlap.htm)

Remélem érzi a kedves olvasó, hogy ezek a "célok" mennyire motorizáció centrikusak, mennyire nem veszi figyelembe több millió ember érdekeit. Megkérdezném. Megkérdezték valakitől, hogy szeretne-e autópályákat az országban? Egy olyan országban, ahol a GDP közel 100%-a az államadósságunk törlesztésére fordítódik. (Aki nem hiszi a számot járjon utána!) Egy átlag magyar család, vajon évente hány kilométert fog ezen a csodasztrádán utazni? Az autópálya kilométerenként 1.25 milliárd forintba kerül. 212 km a teljes hosszúság, tekintsünk el attól, hogy a már megépült Budapest-Dunaújváros szakasz költsége ennek majdnem duplája volt (Mellesleg szerintem nincs ember az országban aki megtudja, vagy megmeri mondani a pontos számot.) Tehát ez az út nagyon drága mulatság azt leszögezhetjük. De még csak nem is ez bánt engem. Bármennyit keresem, senki nem ír egy szót sem, a nyomvonalon óhatatlanul bekövetkező környezetrombolásról. Erről nem szokás cikkezni. A beton és a bitumen a mai ember tudatában, már annyira a környezet része, hogy nem is gondolunk bele ennek abszurd mivoltába?

Ma délután kihasználva a ragyogó napsütést meglátogattam a Dunát Paksnál. Az egyik kereszteződésnél Paks határában belefutottam a nyomvonal előkészítési munkálatokba. Ez volt az a pillanat, amikor megutáltam az egész autópálya építést. Az útmentén hatalmas területen markolóval kiszaggatott fák gyökereit pillantottam meg. A gyökerek közt néhány fiatal facsemete agonizált, szinte éreztem fájdalmukat, ahogy elfogy belőlük az élet, mert valami homályos cél érdekében kiszakították őket az éltető talajból. Az emberek közömbösen autóznak el a látvány mellett, biztosan velem van a baj. Számomra ez olyan, mintha kupacba összehordott halott embereket látnék, köztük néhány még életben lévő, de már a haldoklás útján járóval. Vagy olyan mintha egy mezőn emberi koponyák fehérednének amíg csak a szem el lát, és minden lépést hangos reccsenés kísér ahogy a csont összeroskad a súlyom alatt.

Halálút. Nemcsak abban az értelemben, hogy majd emberek százai fognak autóikban meghalni ezen az úton, hanem azért mert nyomában, már a létrejötte előtt a pusztulás jár.

212 km halál. Egy gyors számolással kiderítettem, hogy ez megközelítőleg 10.600.000 négyzetméteren váltja le az élő növényzetet betonra. Ez nem tartalmazza fel-lehajtókat, hidakat, pihenőket, alagutakat, a környezőutakról felvezető utakat, a kezdőpontjuknál körforgalmakkal, csomópontokat stb. Ez csak egy autópálya, és mi van a többivel, a tervezett 2530 km-el? Ez már 126.500.000 négyzetméternyi, 12.650 hektárnyi pusztulás. Ez már egy komoly erdő vagy nem? A Gemenci erdő területe 20.000 hektár. Mit szólnának a tisztelt képviselő urak, ha holnap indítványozná valaki, vágjuk ki, betonozzuk le. Ugye, hogy mindenki sajnálná a fákat!? De így méterről méterre haladva észrevétlenül, meg lehet őket ölni. Hát nem érdekes? Nem szomorú?

Amikor nyomjátok a pedált 130-al ezen a csodaúton, gondoljatok ezekre az ártatlan bolygólakókra, akiket elsodort ez a betonhollokauszt. Gondoljatok arra, hogy az általuk termelt oxigén helyett tonnaszám kerül a levegőbe a gépjárművek által kibocsátott káros anyagok (kéndioxid, nitrogénoxidok, illékony szerves vegyületek, széndioxid, korom, nehézfémek, …) . Egy részük ezeknek az anyagoknak az útfelületen gyűlik össze, és a csapadékkal lemosódva jutnak a környezetbe, illetve közvetlenül kerülnek a talajba, a légtérbe vagy az élővizekbe, ahol súlyos terhelést okoznak. Gondoljatok arra a sok millió élőlényre, akiknek a kifordított fák, tegnap még az otthont, a lakókörnyezetet, a megélhetést, és biztonságot jelentették.

"Mindent összevetve megállapítható, hogy az autópályákat szükséges rossznak kell tekinteni. A legfontosabb az, hogy az építést úgy kell megtervezni, hogy azzal a legkisebb kárt okozzák a környezet számára." (Forrás: geográfia.hu)

Ebből az idézetből csak a "szükségest" kérdőjelezném meg. Tényleg szükséges? Eladósodott országban, környezeti és gazdasági válság közepén, kimerülőben lévő üzemanyag készletek tudatában, biztos hogy autópályára van leginkább szükségünk?

A legkisebb kár mértékéről pedig csak annyit, hogy bizonyára más lenne annak a mókusnak a véleménye, akinek az egész télre tartalékolt élelemkészlete tűnt el az odújával együtt néhány perc alatt. Ilyenkor szégyenlem, hogy ember vagyok!

2008. november 11., kedd

Közelítő tél, vagy emocionális jégkorszak?

Akik közelebbről is ismernek, tudják rólam, hogy hidegtűrésemet illetően rokonságot mutatok, a fókákkal illetve a jegesmedvékkel!:) Persze ez a genetikámon kívül hosszú évtizedes „gyakorlásnak” is köszönhető. Mégis meglepődtem, amikor a tegnap délutáni kis bicajozás során, naplemente után néhány perccel, egy 30-as tempó feletti gurulásnál, a kezem kesztyűért kezdett sóvárogni. Ebben a percben tudatosult bennem, hogy a tél visszatarthatatlanul közeleg, persze ehhez elég egy pillantás is a naptárra, de mégis valahogy az ember a saját érzékein keresztül pontosabban megérzi ennek a valódi eljöttét. Már hetek óta nem kerékpározom hajnalban, elsősorban a kiszámíthatatlan ködök miatt, hiszen eddig sem volt éppen veszélytelen koromsötétben a 63-as útra eső 10 km-nyi útszakaszt megtenni, de a ködök beköszöntével, már nem merem vállalni ezt az utat. Egyébként is 42 éves korára az ember megtanul olvasni a jelekből, és mostanában felém minden azt ordibálja, hogy a világ veszélyes. Nem tudom miért a lakóhelyem közvetlen környezetében minden hétre jut egy tragikus baleset. Minden balesetben legalább egy ember meghal, és mintha csak hétről-hétre valaki figyelmeztetni akarna, hogy ne hívjam ki magam ellen a sorsot, mert könnyen én lehetek a következő. Így hát takarékra állítottam a bicajt, és már csak világosban tekerek, legalábbis tavaszig. Persze ha a hideg és a hó bekeményít akkor időlegesen le is állhatok nemsokára. Ez, és számomra ez az egyetlen, ami hátrányos a télben, minden mást imádok benne. Szeretem a hideget, amikor csípős, és kristálytiszta a levegő, szeretek nagyokat sétálni a ropogós hóban, szeretem a hosszú és más számára esetleg unalmas téli estéket, amikor nem tereli el a figyelmemet más program, gondolataimról és azokról akiket szeretek. Imádok egy Márai könyvvel elmerülni a nappalim foteljában, míg az erkélyajtón át kipillantva látom, ahogy a hó eltakarja az ősz színeinek utolsó nyomát. A hideg itt békét sugall, számomra nem zord, nem gonosz. Ellentétben a szívekben lapuló hideggel. Ez a gondolat, két párhuzamosan zajló eseményről jutott eszembe, aminek mostanában vagyok a tanúja.

A és B két különböző ember, mindkettőt ismerem, A-t nagyon. Lehetnének szinonimái yin és yang-nak, de mégsem, hiszen a kínai filozófia szerint ezek az ősidőktől szemben álló elemek, minden ellentétes tulajdonságuk ellenére, kiegészítik egymást, és nem tudnak egymás nélkül létezni. Erről esetünkben szó sincs. A két személy közt antagonisztikus ellentét feszül. A egy csendes, visszahúzódó, emberi értékekre nyitott, toleráns hölgy, aki az utóbbi 25 év alatt nem szerzett tetteivel ellenséget magának, generációk nőttek fel munkája során, és szakmáját élethivatásnak tekinti. B agilis, zűrös gondolkodású, pocsék pedagógus. A szakmát saját exhibicionizmusának kiélésére használja, nála a gyerekek csak eszközként vesznek részt egy műsorban, az igazi cél mindig B szereplése. B saját gyermekei a nevelés csődjei, de jól illeszkednek a mai celebközpontú világba, szemben A gyermekeivel akik a klasszikus jól nevelt gyerekek, olyan elavult, konzervatív tulajdonságokkal, mint mértéktartás, tisztelettudás, udvariasság. Természetesen mindezek ellenére A elkövetett mindent, hogy megfeleljen B követelményeinek, de hiába. Világaik, még csak érintőlegesen sem kapcsolódnak semmilyen szinten egymáshoz, és amikor dönteni kellett, hogy kinek az állása szűnjön meg A-X-Z közül természetesen gondolkodás nélkül A lett aki felmondást kapott. Persze a döntési jogkört B gyakorolta, és ebből a szempontból az sem jelentéktelen információ, hogy X és Z eleme B halmazának. Ebben az esetben nincsenek más szempontok, nem számít a szakmai tudás, és múlt, nem számít a gyerekek mindent eláruló érzelemnyilvánítása, a szülők véleménye, végre eljött az idő, hogy B leszámoljon A-val, és ez elég. Maga a lehetőség elég a gonosznak, hogy eltaposhat, nem kell más indok. A-t szeretem. Remélem nyújtok olyan érzelmi hátteret számára amely megkönnyíti ezt az időszakot számára. Persze a csata az övé, de végig mellette és érte harcolok.

Van másik két ismerősöm is. C és D.

C egy dekoratív, okos lány. D kevésbé okos és nőiesség terén kihívásokkal küzd! :) De nem csak úgy egyszerűen kövér és csúnya, hanem rosszindulatúan. A szituáció nagyon hasonló az előző esethez, az ellentét itt is kibékíthetetlen, amelyet itt is az agilisebb fél táplál, ebben az esetben D. C nem egy asztalra csapkodós típus, próbálja túlélni a mindennapokat, de nagyon sok energiájába, és rengeteg könnyébe kerül. Persze van mellette egy egész ABC-nyi ember aki szereti, de mégis amikor hazamegy, egyedül marad a könnyes párnájával, és nem képes senki tartósan megvigasztalni. D naponta fogást keres, és a rendszerből adódóan talál is hibákat C munkájában, és vígan lobogtatva a bizonyítékot rohan a mindenek felett álló K-hoz aki ezen információk alapján rögtön kirúgja C-t. Aztán mikor megtudja a teljes történetet visszavonja. Ezt képesek havonta előadni! Ettől C teljesen leamortizálódik lelkileg, D pedig nagyon jól szórakozik. A történetnek csak egyetlen megoldása van C rövidesen elhagyja a céget, és ezt teljes szívemből megértem. Az, hogy ezt ő kezdeményezi, vagy a főnökség végül is lényegtelen, hiszen mindkét módszer egy erőszakos kényszerítés eredménye.

Persze az idő telik, az általam remélt folytatás valahogy így hangzik. Mind meghalunk!

A pokolban találkozik B és D, és egy örökkévalóságon át áskálódnak majd egymás ellen, milliárdszor átélve a cserbenhagyás, a hazugság, a megalázottság érzését. Közben A és C csilingelő kacagása hallatszik a mennyből.

A tél hidege természetes dolog. De mitől hűl ki emberekben az alapvető szeretet a többi ember iránt? Miért mindig a különbözőségeket helyezik előtérbe, miért nem az a kiindulópont, hogy a másik fél ugyanolyan ember mint én, érzelmekkel, gondolatokkal, félelmekkel, az összes többi különbség nem számít. Persze B és D azzal védekezhet, hogy ilyen a világ. Csak az nem jut el soha a tudatukig, hogy miattuk ilyen, és ez nagy különbség!

Nagyon sok ember nem lát tovább saját érdekeinél, mint az a kutya aki megharapja gazdáját mert az etető tálat akarja elvenni tőle evés közben. Nem jutunk el a gondolatig, hogy a megharapott kéz holnap már nem minket szolgál, hanem az éhhalálunkat okozza.

A hideg szívekből áradó jeges fuvallat ellen nincs módszerem. Csonttá fagyaszt, ledermeszt, és kétségbeesetten próbálom a hibernált szívemet felmelegíteni. Hiszem, hogy meleget kell sugároznom, legalább körülöttem egy piciny kört felmelegíteni, megóvni ettől a gonosz fagytól amelyhez képest a sarkkörök időjárása szubtrópusi. Persze a gyűlölet hidege rám is hat, ilyenkor én is meleget keresek. Szerencsére nem kell az egész ABC-s könyvet átlapoznom, hiszen mindjárt az első betűnél van a megoldás! :)

2008. október 30., csütörtök

Válságok 1!

Ijedten, szorongva követem percről-percre a világ eseményeit. Persze a világméretű események elől tudom, hogy nem lehet elbújni, valószínűleg csak átélni lehet, és reménykedni a mielőbbi és minél zökkenőmentesebb lefolyásban. Bármennyi cikket is olvasok, bármennyi okosabbnál-okosabb riportot hallgatok végig, a saját életemet illető döntésekben annál bizonytalanabb leszek. Vannak anyagi tartalékaim, de nem tudok dönteni, hogy ebben a helyzetben milyen formában, és hol lenne biztonságban. Az emberek egy csoportja, nemesfémre váltja készpénz tartalékait, míg mások a most mélyponton lévő részvényárakat igyekeznek optimistán meglovagolni, hiszen eddig minden esést emelkedés követett. A legtöbben ahogy én is, várnak. Várjuk a csodát, hogy a vész elvonul, és ott folytathatjuk ahol abbahagytuk, félredobva a család megmentésére már kidolgozott vészforgatókönyvet. Persze családos emberként nem magamat féltem, és siratom, hanem a gyerekeimet. Nézem őket, akik még alig éltek, és a sors kénye-kedve szerint rángatja őket, esélyt sem adva számukra az emberhez méltó életre. Nagyon nem szeretném, hogy a mai még normálisnak mondható, csekély előrejutást is tartogató életünk, a mindennapi túlélésért vívott harccá devalválódna. Persze lehet az egész folyamat, jól kiszámított és szándékos. Az összeesküvés elméletek kedvelői szerint biztosan így van. A kisember, meg csak szorong. Félti jövőjét, állását, pénzét, házát, gyerekeit. Mindazt ami számára maradt, mint érték a mindennapokban. Retteg, hogy a gazdasági válság háborúban végződik, mint legutóbb. Közben reménykedik, hogy ez csak egy futó megingása a világgazdaságnak. Én attól félek, hogy ez valami újnak a kezdete. Ez az új pedig talán senki számára nem hoz jót. A világ erőviszonyai eltolódnak. Eközben a nyakunkon egy kevesebbet emlegetett, de sokkal katasztrofálisabb hatású válság. Ez nem a színes papírokat érinti csak, hanem a bolygónkat. Az ökológiai válság már elkezdődött, és tizede figyelmet sem kap, mint a másik napokban zajló. Persze a levegő az egy érdekes dolog, csak akkor kezd hiányozni, mikor már fuldokolsz. Egy megdöbbentő adat: A WHO adatai szerint egyetlen csésze kávé előállításához 140 liternyi vízre van szükség, egy kilogramm marhahúshoz pedig 16 ezer liter víz fogy el. Aki egy hamburgert eszik, az képletesen 2400 liter vizet fogyaszt, ugyanis ennyi kell összesen a húspogácsa, a zsem­le és a saláta elő­állításához­. Az egyes ember ivóvízhez jutását tovább korlátozza, hogy az édesvíz-készletet fogyasztók száma világszerte ugrásszerűen nő. A jelenlegi 6,6 milliárd földi lakosból 2,3 milliárd már most sem jut elegendő vízhez. Ötven év múlva pedig már 9 milliárdan fogyasztjuk az egyre apadó készleteket, amelyek ráadásul egyenetlenül oszlanak meg. 2030-ra már két Föld bolygó kéne, hogy korlátlan, habzsoló fogyasztásunkat kielégítse. Halkan megjegyzem, 2030 az még remélhetőleg (vagy sajnos) a mi életünk. Lassan elfogynak, értelmetlenné válnak a fejeket homokba dugók szájából időről-időre elhangzó "Mikor lesz az még!" érvelések. Nemsokára a távoli jövő holnap lesz, majd ma. Az autóipari cégek mai válságát, kihasználatlanságát, milyen logikus lenne már most elkezdeni, környezetbarát technológiák gyártására átállítani. De amíg Bocskor Gábor több millió hallgatójának füle hallatára kijelenti, hogy a "A bringa nem alternatíva az autóval szemben, az autóban -10 °C-ban jó ülni, meleg van, szól a zene... a kontinentális éghajlaton az év 30-40 %-a alkalmatlan a kerékpározásra." , addig mit várjak másoktól?
Válaszaim:
Igen Gábor, egy autófetisiszta számára valóban nem alternatíva.
Három órás dugóban, sosem látom az autósok arcán ezt a kényelem okozta nagy örömöt. Miért?
30-40%-a nem alkalmas? És mi van azzal a maradék 60-70%-al amely alkalmas?
Kifogások-kifogások. Nem is akarunk változtatni a környezeten, mint az óvodások, akik csukott szemmel hiszik, hogy most őt sem látják a többiek. Mi is becsukjuk szemeinket, és hisszük nem miattunk van dugó, hanem a másik autókban ülők csinálják, a környezetszennyezést sem mi generáljuk, mindig a többiek. Szomorú, hogy valaki gondolkodás nélkül pocskondiázhat nagy nyilvánosság előtt bármit, csak azért, hogy a saját (számomra kétes értékű) népszerűségét növelje. Míg el nem felejtem a Sláger Rádiónak az autóval szemben rengeteg alternatívája van. :)
Végezetül néhány emberi "eredmény":

  • A múlt 35 évben a gerinces fajok egyedeinek száma 30 százalékkal lett kevesebb. Drámai csökkenés tapasztalható a trópusi és az édesvízi fajoknál. Ennek legfőbb okai között az erdőirtás, a nem megfelelő földhasználat és vízfelhasználás, valamint a klímaváltozás áll. Ide sorolható még a természet szennyezése vagy a túlhalászat is.
  • A Föld lakosságának átlagos ökológiai lábnyoma jelenleg 2,7 hektár, ami azt jelenti, hogy 30 százalékkal nagyobb lábon élünk, mint amennyit a Föld kiszolgálni képes. Ha mindenki úgy élne, mint az Egyesült Államok lakói, akkor csak a Földnél négy és félszer nagyobb planéta tudná az igényeket kielégíteni.
  • Átlagosan egy ember 1,24 millió liter édesvizet fogyaszt évente, amivel egy olimpiai úszómedencét félig meg lehet tölteni. Miközben jelenleg körülbelül 50 ország küzd vízhiánnyal, az Egyesült Államok lakói átlagosan 2,48 millió liter vizet fogyasztanak évente. A listán szereplő 150 országból fejenként évi 619 ezer liter vízfogyasztással Jemen áll az utolsó, legtakarékosabb helyen. Magyarország a 126. helyen található évi 750 ezer literrel.
Ez félelmetesebb mint a pénzügyi válság! Mégsem mozdul meg a világ, hogy tegyen bármit is ellene. Pedig milyen jól jöhetne egy ilyen gyors reagálás, mint most amikor a gazdaságot igyekszik minden ország menteni. Persze a bolygó sosem volt érték azok számára, akik a pénzt szeretik!

2008. október 26., vasárnap

“Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” (Weöres Sándor)


Ma filozofálós hangulatban ébredtem, úgyhogy nincs kegyelem a blogom olvasóinak. :)
Azt mondta egy nálam íróbb író, hogy egy publikáció akkor a leghitelesebb, ha az alkotójának sikerült a lehető legtávolabbra kerülnie annak tartalmától. Ezt egy blogban megtenni különösen nehéz, hiszen az egész tulajdonképpen rólam, illetve személyes élményeimről szól. Egyébiránt véleményem szerint az objektivitás csak egy lexikon címszó, ami a valóságban nem létezik. Igaz az élet minden területén szükség lenne rá, de ettől még nem válik valósággá. Az emberi agy mindent szubjektív élményként dolgoz fel, ezeket az utolsó percig tárolja, és minden cselekedetünkbe, minden döntésünkbe felhasználja korábbi pozitív, vagy negatív események tapasztalatát. Az ember szubjektivitása ennél fogva magától értetődő, és azt hiszem, ennek számos jelét láthatjuk életünkben. Ezeket a sajátszemszögű gondolatokat azonban nagyon különbözően lehet megélni, csoportosítani, fóbiákká fokozni, vagy akár pszihés kortörténetekké fejleszteni. Az én gondolkodásom már jó ideje, nagy energiákat fektet a negatív élményeim pozitívvá konvertálásába, azt hiszem a mindennapi derűm leginkább ennek a transzformált gondolatvilágnak köszönhető. A világban zajló szörnyűségekkel, és mindennapi tragédiákkal szembesülve azt hiszem, nem túl nehéz az embernek saját életét pozitívan értékelni. Azt, hogy 30 éves koromban elvesztettem édesapámat természetesen komoly traumaként éltem meg, de sikerült nem leragadnom a múltban, és elfogadtam, hogy ilyen dolgok mindenkivel történnek. Nem csak másokkal, mint régebben hittem. Mára ezt a sorscsapást úgy értékelem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy 30 évig egy olyan nagyszerű ember volt az apám, mint akire emlékszem, akinek átadott bölcs szavait életem végéig őrizhetem, és tovább adhatom a saját gyermekeimnek. Ez a lényege az élmény transzformátornak. Persze hívhatjuk ezt pozitív gondolkodásnak is, a lényeg, hogy szükség van egy konverziós folyamatra melynek a végén pozitív előjellel tárolódik el agyunkban az eredetileg negatív esemény. Úgy gondolom, többen vagyunk kiknek sok munkájukba van az, hogy a világban szerzett napi sérüléseiket feldolgozzák, ezáltal képesek legyenek tovább élni anélkül, hogy maradandó károsodásokat szenvedne a lelkiviláguk. Ez egy folyamatos szoftverfrissítő tevékenység ahol a verziószámok már milliós nagyságrendűek, és akár naponta jönnek ki az újabb upgrade-ek. Mindennapos csalódásaink amelyeket mások okoznak legtöbbször abból táplálkoznak, hogy sokkal jobbat feltételezünk az emberekről mint amilyenek valójában. Ez nem baj, mert részemről én szívesebben élek egy olyan világban, ahol naponta többször csalódom másokban, mintsem, hogy bizalmatlanul kucorogjak saját világom egy rejtett szegletében, ahonnét szúrós, gyanakvó szemmel nézem a mellettem elhaladó emberszörnyeket. Az első eset egy örömteli életet takar csalódásokkal, míg az utóbbi, egy elejétől a végéig boldogtalan ember élete, csalódások nélkül. A világ ettől sem jobb, sem rosszabb nem lesz, ami változik az egyedül én vagyok. Persze mindehhez azt hiszem rengeteg szeretet kell. Elsősorban magamat kell szeretni, aztán a körülöttem élőket, és végcélként ezt kikéne terjeszteni mindenkire. Ez mindmáig még keveseknek sikerült. Ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot elmondható, hogy szeretni művészet, márpedig nincs az a művészet amelyhez ne lenne szükségünk tehetségre. Ha a tehetség már adott, még az sem elég, hiszen a legnagyobb mesterek is tanulással és rengeteg gyakorlással jutnak el saját művészetük csúcsára. Talán még egyetlen emberi ügy sem bukott el annyiszor, és oly csúfosan mint a szeretet. Ha bármi másról lenne szó már régen lázasan kutatnák az okát, igyekezve azt megfejteni, és konstruktív javaslatokkal kijavítani annak hibáit. Esetleg felhagynának az egésszel, látva annak reménytelen voltát. Persze ez utóbbi a szeretet esetében teljesen reménytelen. Mennyivel egyszerűbb szeretni egy állatot, aki nem vár semmit, nem él vissza feltétlen rajongásunkkal. Ez egyesek szerint az állatok némaságából adódik, mert az ember a társaságukban tulajdonképpen önmagára talál, saját lelkibékéjére ahol a szavak elvesztik jelentőségüket. Ezért egyet értek a szuperintelligens Máraival aki így vélekedett erről:

“Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.”

Emberekkel minden nehezebb, bár mi nagyon is logikus lényeknek gondoljuk magunkat, érzelmeink úgy rángatnak bennünket mint bábmester a marionett figurát. Gyermekkorunktól gyűjtjük negatív élményeink kapcsán szerzett előítéleteinket, sikereink büszkeséggé, hiúsággá, lényegülnek át az idők folyamán. Azt hisszük minden minket szolgál, holott csak az idő egy hajszálvékony szelete jutott számunkra, amit boldogan kéne eltölteni, de még ehhez is buták vagyunk. Már több ezer éve is voltak olyanok, akik nem csak ösztönösen élték napjaikat, hanem időt is áldoztak az események megértésére. Ők rájöttek hogy az élet egyetlen napja maga az egész élet, annak sokismeretlenes változóival, az események bonyolult szövevényeivel, ahogy egymásra és a bennük szereplő emberekre hatnak. Aki nem figyel erre, az tulajdonképpen nem is él, igaz neki ez nem is hiányzik, mert szellemi igénytelensége magát a hiányt sem képes felfedezni. Eközben az élet, ami ezekből az értékes, és bonyolult napokból áll észrevétlenül elsuhan mellettük, pedig csak figyelniük kéne, és megélni a saját létüket. Ha egyetlen napra képesek vagyunk figyelni, akkor az egész életünkre is. M. Scott Peck: A járatlan út c. könyvében olvastam, hogy rálátásunk a valóságra olyan mint egy térkép. Ha ez jól van megrajzolva akkor viszonylag könnyen eligazodunk a világban, ha rossz akkor eltévedünk. A gond az, hogy ezt a térképet nem kapjuk születésünkkor készen, hanem magunknak kell megrajzolnunk. Vannak akik ezt a térképet már tizenéves korukra befejezik, és ez szerint élik le életüket, a rajzolatot szentnek és sérthetetlennek gondolják, és nem hajlandók további energiákat ölni annak pontosításába, illetve a világ változásainak lekövetésére. Azt hiszem én egy élete végéig radírozó-rajzolgató típus vagyok.

2008. október 19., vasárnap

Támadás a negatív sugarak ellen

Visszaolvasgatva az utóbbi írásaimat, rájöttem, hogy mások számára nem lehet ezt túl szívderítő olvasni, hiszen a bejegyzésekből úgy tűnik, hogy az én bicajos életem csupa megpróbáltatás, megaláztatás, és küzdelem a kőbunkókkal. Persze van ennek egy ilyen oldala is, de azért szerencsére nem ez a nagyobb százalék. Nem is lehetne az említett negatív támadásokat elviselni, ha nem tudnám szembe állítani, azzal a rengeteg, naponta előforduló pozitív élménnyel amely a bicajozás közben megtörténik velem.
Ma egy őrült ötlet fogalmazódott meg bennem, mivel nem tudtam ellenállni a délutáni szikrázó napsütésnek, azt találtam ki, hogy megpróbálom, a délutánból, még sötétedésig visszalévő 5 órát végigbiciklizni, maximum egy pihenővel. Útvonalnak a Szekszárd-Bátaszék-Mohács irányt választottam, mint nem túl hegyes-völgyes terepet, és reménykedtem abban, hogy a félidőben elérem Mohácsot. Jó nagy tempót választva elindultam, ez utólag kicsit túlzásnak tűnt, mivel az izmaim, a múlt heti bicaj mentes napok alatt sokat felejtettek. Az indulást követően két óra múlva már Mohács egyik terén ültem egy padon, rendkívül elégedetten magammal, az átlag 30km/h-ás tempó miatt. Verseny bicajosok, most lehet mosolyogni! :)

Út közben egyetlen atrocitás ért az egyik autóból lelocsoltak ásványvízzel, de ez sem igazán sikerült nekik, mert ahogy láttam a menet szél többet sodort vissza az utastérbe, mint rám. :D
Ígérem innentől nem írok több negatívumot, hanem felsorolom az út során történt kellemes élményeket. Alighogy elindultam, találkoztam egy kis vidám csoporttal, akik hatan jöttek szembe kerékpárral, ahogy saccolom az átlag életkor kb. 60 év volt. Szépen libasorban jöttek velem szembe a 63-as úton fényvisszaverős mellényeikben, jókedvűen beszélgetve. Gondolom, őket is a jó idő csalta ki a szabadba. Mikor mellém értek integettek, csengettek, mint a vidám ovisok, látszott, hogy nagyon jól érzik magukat, a kerékpáron. Tiszteletre méltó, hogy ilyen idős korban ezt a szabadidős elfoglaltságot választották. Még mindig látom a mosolygós arcukat. Legalább három bicajos hölgyre emlékszem, aki nem bírta visszatartani mosolyát amikor meglátott. Igaz a reku általában ilyen hatással van az emberekre, mert olyan muris, ahogy égnek emelt lábakkal hajtjuk, ezt a különös szerkezetet, amit első látásra nem is lehet megérteni. Voltak pozitív tetszés nyilvánítós autósaim, akik dudálva, integetve, vagy csak mellém érve egy mosollyal fokozták a jó hangulatomat. Voltak más bicajosok, akik köszöntek (ez külföldön természetes dolog), motorosok akik hüvelykujjukkal mutatták, hogy tetszik nekik a gép. A falvakon ahogy átmentem rengeteg, járókelő, és házkörül tevékenykedő ember állt meg két mozdulat között, hogy egy jóindulatú mondatot intézzen felém. Persze tudom, a napsugarak eleve jókedvre derítenek mindenkit, és ilyenkor az összhangulat is pozitívabb, de mégis nagyon jól esik, ha normális reakciókat mutató emberekkel találkozom. Talán az a megoldás, hogy számolom a pozitív eseményeket, és amikor negatív történik velem akkor szembe állítom a számokat. Vagy egyszerűen nem kell foglalkozni az agyhalott papucsállatkákkal, hiszen szerencsére még lényeges kisebbségben vannak. Az előbb felsorolt pozitívumok mindennaposak, egy kicsit hosszabb túrán mint a mai 126 km, pedig már hatványozottan lehet velük találkozni.

Most itt ülök a számítógép előtt, és azon gondolkodom, hogy egyáltalán lábra tudok-e állni, ha befejeztem a blogot. Még fájnak az izmok, de már azon töröm a fejem, mikor ismétlem meg ezt az utat kicsit szelídebb tempóban, és időt hagyva mondjuk Mohács kicsit tüzetesebb megtekintésének. Persze csábít a Hortobágy is, amit még idén szerettem volna elérni, de az időjárás lehet, hogy ezt megakadályozza. Az a jó, hogy ezernyi hely van, országon belül is, Európa szerte meg számtalan ahova érdemes eltekerni, és ez szinte kimeríthetetlen programot kínál az elkövetkezendő évekre. Nekem ez a kikapcsolódás, és szerencsére nem vagyok ezzel a világon egyedül.

2008. október 3., péntek

Ujj a nap alatt!



Nem először történik meg velem az alábbi eset, és más bicajosokkal is megtörtént már, ezért gondolom megosztom a jelenséget más emberszabásúakkal is. A történet úgy kezdődik, hogy tekerek az úton, mindegy mikor, mindegy hol, és az autók előzgetnek. Ez így túl monoton lenne, mindenki a saját intelligencia szintjén teszi ezt, hol kisebb, hol nagyobb veszélybe sodorva engem, és a többieket. De ezt már megszoktam, igaz elfogadni nehezen tudom. Néha előzés közben az egyik-másik autóból kinyújtják felém a középső ujjukat. A "csüccsentő ujj" (copyright by Vavyan Fable) használata ismét elterjedt az utóbbi években. Nemrégiben előkerült írásos emlékek bizonyítják, hogy az ókori görögöknél és a rómaiaknál is elterjedt káromkodási forma volt a feltartott középső ujj és az egyik legdurvább sértésnek számított. Korábbi elméletek szerint viszont a középső ujjfelmutatása - mint sértés - az agincourti csatában tűnt fel először. Az ütközetről szóló legenda - amelyet írásos emlékek nem támasztanak alá - úgy tartja, hogy V. Henrik győztes angol király katonái emelték fel így a kezüket, miután a franciák a csata előtt azzal fenyegetőztek: levágják az elfogott angol íjászok középső ujját, hogy többé ne tudjanak megfeszíteni egy íjat. (Tehát itt nem "ama" bizonyos szervre utaltak.) Szóval a jel már ilyen régi, ami nem változott az a sértő szándék. De miért is? Napok óta foglalkoztat az eset, ami nemegyszer megtörtént velem. Vajon mi indítja e nemes cselekedetre az elkövetőket? Teljesen szabályos vagyok, igyekszem a lehető legkisebb elgázolható felületet nyújtani, rikítok mint egy paradicsommadár, a feltűnő színű öltözékeimben, hogy a vakok is láthatnak. Inkább lemondok az elsőbbségeimről a mindig siető autósok számára mint, hogy kiköveteljem magamnak. Egyszóval ártatlan vagyok mint az óvodás kislány! Akkor miért? Ezzel kívánja jelezni, hogy "vazze lehagytalak", mert ez hihetetlen nagy teljesítményt fémjelez, ismerve az autók és a kerékpár erőforrásai közti különbségeket! Esetleg azt gondolja néhány elvetemült, hogy én saját sikertelenségem miatt kerékpározom naponta, tehát azért mert nem futja autóra, buszbérletre? S ha mondjuk ez így lenne akkor ez már elegendő indok is arra, hogy egy vadidegent megbántsunk? Persze ennél volt (igaz csak egyszer) durvább esetem is. A szituáció az elöbbi, az engem előző kisteherautó a kemény munkából vitte haza a mestert és az építőipari segéderőt, amikor is az előzésnél mellém érő autó ablakán az egyik sm. kidugta a fejét, és a következő mondatot intézte hozzám:" Hogy rohadná meg!" Megmondom őszintén nagyon ideges lettem. A gonoszság ilyen nyilvánvaló megnyilatkozásán mindig felpörgök. Ez mire volt jó? Azt gondolta a szerencsétlen, hogy míg ő keményen dolgozott addig én túrázással töltöttem a napot, és nekem ez minden gondom? (Mellesleg én is munkából tekertem haza, egy 10 órás műszak után. Egyébként az építőipari munkások kemény munkavégzéséről meg van a saját véleményem, miután három brigádot zavartam el a házam építése során. De nem ez a lényeg.) Már ennyi elég? Nem számítanak a tények, nem tud rólam semmit, elképzel valamit és fröcsög belőle a rossz indulat? De mi van ha valóban túráztam míg ő dolgozott? Ez ekkora bűn? Másokkal is történik ilyen? Ha igen és olvasnak engem, írják már meg egy hozzászólásban, erről a véleményüket. Jó, tudom, nem kell velük foglalkozni, de ez annyira nem az én világom! Képes órákra elrontani az egyébként jellemző jó hangulatomat. Talán igazuk van a nálam bölcsebbeknek, és valóban kialakulóban van egy új emberi mutáció. Az ezoterikusok egyre gyakrabban beszélnek egy új emberi faj megszületéséről, és gyakorivá válásáról, akik éppen olyanok, mint mi csak éppen nincsen lelkük. Pontosabban nincsenek érzelmeik, csak indulataik. Ezért soha nincs bűntudatuk, lelkiismeretfurdalásuk. Tagjai olyanok mint egy sci-fi robotja, hideg, racionális, érezni képtelen szörnyszülött. Engem ez félelemmel tölt el. De szerencsére ez a világ még főként a miénk, még nem a terroristáké, vagy szaporodó robotoké. Tudom nem vagyok tökéletes, nem vagyok képes elfogadni az embereket úgy ahogy vannak, de igyekszem. Pillanatnyilag az ujjfeltartós, beszólogatós emberekért nem nagyon mozdítanám a kis ujjamat sem, míg az emberszabásúakért bármit megtennék. Talán egyszer a szóban forgó csoportok fogják uralni a jövendő lágereit, amíg a jövőtől eliszonyodó maradék humanisták Pilinszkybe kapaszkodnak, aki meghirdette: irgalomra van szükség.

2008. szeptember 21., vasárnap

Szemünk, szemetek, szemetelők, szemetelünk



X.-el utazom, szomjúságát enyhíti egy sörös doboz segítségével. A kiürült dobozt egy jól irányzott mozdulattal kihajítja az autóból. Zöld vagyok. Ilyenkor haragoszöld!
"Most ezt miért csináltad?" - kérdezem tőle.
"Mit?" - kérdez vissza.
Ebben a pillanatban a szakadék két ellentétes oldalain állunk, közöttünk sokszáz kilométernyi távolsággal, a közeledésre semmi esély, pedig fizikailag bármikor megérinthetném.
X. sokgyermekes apa. Gondolom az előbbi mozdulatát hosszú gyakorlással tette mára ilyen rutinossá, hogy már oda sem figyel, a gondolkodás nem állította még le sosem ezt a mozdulatot. Ahogy fel sem merült még benne, hogy a mögötte ülő gyermekei most sajátítanak el egy olyan viselkedési formát, amely csak nagyon nehezen törölhető ki a későbbi évek folyamán a megszokásrendszerükből. Nézem őt, és hihetetlen fáradtságot érzek. Most megint kezdjek bele egy bolygóvédő beszédbe? Miért nem természetes dolog ez ugyanúgy, ahogy otthon sem szemeteljük tele a hálószobát? Ez a szoba egy kicsit nagyobb, mondhatni bolygóméretű, de attól még a közvetlen életkörnyezetünket alkotja. A ma kidobott dobozt holnaptól mindennap megcsodálhatom kerékpárról, a többi szemetelő feleslegessé vált használati tárgyával együtt ami őszre elborítja az utak menti területeket. Vannak bizonyos dolgok amelyek meghazudtolják a fizikát. Elgondolkodtak már azon, hogy az autóban magunkkal vitt élelem csomagoló anyagának térfogata fordítottan arányos a benne található élelem térfogatával? (Zéta 1. törvénye) Pedig ez így van! Különben mi lenne a magyarázata annak a jelenségnek, hogy a 1.5 literes pillepalack mindaddig elfér bárhol az autóban, míg üressé nem válik. Attól a pillanattól már hatalmasra dagad, amitől valószínűleg mindenki kényelmetlenül érzi magát az ülésekben, és feszengve várja a felszabadítást, mely során a leggátlástalanabb utas megszabadul a küllemében még mindig másfél literes, de már elviselhetetlen térfogatúként érzékelt palacktól. Az aki képest ilyen direkt módon szennyezni a környezetet, mikor érik meg a szelektív hulladékgyűjtés, a környezettudatos életmód igénylésére. Míg a hatóságok 300 méteres un. "lustasági zónák"-ról beszélnek, (tetszik tudni a magyar ember ennyit hajlandó gyalogolni egy kukáig!), addig tele vagyunk olyan emberekkel, akik még az autóban az otthoni kukáig sem hajlandóak elszállítani a szemetet. Persze nem tudom nem látni, azt a bizonyos trendi típusú szemetelést ami a szemetek jellegéből következik. A leggyakoribb szemetek az útszélén a következők.
  • Műanyagflakonok, jellemzően a kisebb kiszerelés, amit egy kajához vesz az ember. Szomjúság enyhítése után kihajítva! A legtöbb ilyen ital egyébként alkalmatlan arra, hogy szomjat oltson. De ez senkit nem zavar úgy látszik.

  • Sörös, és energiaitalos dobozok. A "pörgős" életmódú, bulizós, semmivel nem törődő csoportoktól ered, szándékosan nem írok fiatalokat, mert épp elég idióta van a saját korosztályomban is, aki ide sorolható. Érdekes módon ezt az alumíniumból készült doboz hegyet senki nem akarja gyűjteni, míg másformában ez az anyag sehol sincs biztonságban a színesfém tolvajoktól.

  • A különböző "szemétgeneráló" éttermek csomagoló anyagai. A szemét generálást értsd a dobozokra, flakonokra, szívószálakra, műanyag evőeszközökre, és magára az ételre is. Igen a népszerű gyorsétteremekről van szó. Iszonyatos mennyiségű gyorsmenüs doboz hever egy-egy hétvége után az utak mellett. Persze lehetne őket kötelezni lebomló csomagolásokra, az odajáró sznob, amerikai kultúrával agymosott vásárlóközönség bármit megfizetne gond nélkül, hiszen nekik megéri egy szem sült krumpli, két kiló krumpli árán is, csak "Mekis" legyen.

  • A kedvencemet hagytam utoljára, aminek láttán kezdtem kapiskálni a fasizmus lelkivilágát. A szóban forgó agyhalott genetikai selejt, kihozta fáradtságos munkával a nagy szemetes zsákokba összegyűjtött szemetét az útszélére, és az árokban hagyta. A baj nem jár egyedül, mert másnap a szorgalmas útkezelő cég figyelmes sofőre, az útszélének kaszálása közben, két centis darabokra szecskázta, ezzel az összegyűjtés utolsó reményét is elkaszabolta. Legjobb tudomásom szerint, már minden településen szervezetten gyűjtik a szemetet. Miért nem lehetett egyszerűen kirakni az utcára, hogy a kukásautó elvihesse.?Miért nem lehet ezeket az embereket genetikailag szűrni és a tovább tenyésztésből kizárni?
Szegény szerencsétlen planéta! Te aztán kikaptad velünk! Bár tudom, hogy téged különösebben nem érdekel a dolog, hiszen az ember nevű parazita, akit a hátadon hordozol, önpusztításra van berendezkedve. A Te idő léptéked szerint csak néhány perce érkezett, és néhány perc múlva már sehol sem lesz. Nem neked létszükségleted a levegő, a víz, az ózon réteg, több milliárd bolygótársad kitűnően megvan ezek nélkül. Ezek a lételemek csak az embernek fontosak, de ő még nem érett meg arra, hogy éljen egy ilyen kivételes áldással, amit Te jelentesz számára. Túl korán jöttünk, vagy túl lassan fejlődünk, ugyanis hitem szerint az emberiség fejlődését, nem a mai értékmérők szerint kéne megállapítani. Ugyancsak saját hitem szerint szükség lenne egy bolygó szintű "szelíd diktatúrára" mert ez a fajta szabadság, vagy inkább szabadosság mely alapján mindenki minden következmény nélkül bármit megtehet ez zsákutca, amelynek végpontja már nincs is olyan távol tőlünk. Sajnos nem lehet másként változtatni, a dolgokon, mint, hogy a vezető ipari nagyhatalmakat, érdekcsoportokat anyagilag érdekeltté kell tenni abban, hogy környezetbarát technológiák terjedhessenek el. A józan észt, az emberiség ilyen irányú "megvilágosodását" el kell felejteni.

Fiammal utazunk, hajnal van.
"Hova megy ez a rengeteg kamion?"- kérdezi tőlem.
"Árut szállítanak. Az egyik Kínából hoz cipőt, a másik Kínába viszi a cipőhöz szükséges nyersanyagot, közben nálunk bezárják a cipőgyárakat, holott néhány évtizede, még az egész országot képesek voltunk ellátni cipővel." - válaszolom.

Valahogy mindent elfelejtettünk amit az őseink tanítottak nekünk. Többezer tonnás monstrumok szaggatják az aszfaltot naponta, hogy távoli országokból olyan árukat hozzanak, amelyeket minden gond nélkül mi is képesek lennénk előállítani. Én ezt nem értem. A logika teljesen kiveszik az emberiségből? Miért lettünk ilyen szinten kiszolgáltatottjai a civilizációnak? Csak két generációval ezelőtt, még nagyapámék teljesen önellátóak voltak. Természetes közegben éltek. Házaik fából, földből, agyagból épültek. Minden élelmüket maguk termelték vegyszerek, genetikai varázslatok nélkül. Eszközeiket a természet anyagaiból készítették, amelyek olyan gyorsan bomlottak le haláluk után, mint készítőik. 70 évesen még produktívak voltak, az általuk felnevelt generációk, képesek voltak folytatni munkájukat, hiszen beletanultak már gyerekkoruktól. Hol vagyunk ma már ettől! Haszon és siker - két kulcsszó a fogyasztói társadalom etikájának megértéséhez. Bizonyos, hogy a fenntartható fejlődés társadalmának megértéséhez nem ezek fognak elvezetni, s értékmérője sem a fogyasztás lesz, hanem valami más. Szeretet, részvét, mérték, lemondás, hűség, tartósság, türelem, közösség, fegyelem, elfogadás, alázat, fenntarthatóság, béke, nyugalom, egészség...

Lehet, hogy globalizáció ellenes is vagyok?

2008. szeptember 7., vasárnap

Communication error

Szinte a magyar mobil időszámítás kezdetétől van telefonom, amit írok nem bigott mobil gyűlölet miatt teszem. Mára már csak akkor hívok valakit, ha elengedhetetlen, és mondjuk kíméletesebb módon (e-mail) nem tudom megoldani. Az ismerőseim, is szép lassan tudomásul veszik, hogy nem élek a telefonom szolgájaként, aki csak a csörrenésre vár, hogy felkaphassa. Ha olyan a hangulatom, és békét nyugalmat szeretnék magam körül egyszerűen kikapcsolom, néha órákra, vagy napokra.
"Aki szeret engem, ilyennek szeret" (LGT)
Egy kedves ismerősömmel beszélgetünk. Olyan dolgokról amelyekről csak ritkán beszél másnak az ember. Ritka tökéletes pillantok egyike az ilyen. Két ember közös hullámhosszra kerül, minden körülmény megfelel ahhoz, hogy együtt rezegjenek néhány percen át. Az ilyen pillanatok erősítik a barátságokat, szerelmeket. Nem az élet felszínes dolgairól folyik a csevej, azt hiszem (úgy érzem) mindketten élvezzük a beszélgetést. Valamelyik gondolatmenetem közepén megcsörren a mobilja. Ő rutin mozdulattal felveszi, és már nem is tud a létezésemről. Ez a jelenség a mai írásom kiváltója. Vajon ha a harmadik fél, az asztalnál ül, veszi a bátorságot, és a szavunkba vág, egy teljesen más témával kapcsolatban? Vajon az ismerősöm, hogyan fogadta volna ezt a bárdolatlanságot? A mobiltelefon a huszadik század egyik legjelentősebb technikai vívmánya, szükséges ám, nem nélkülözhetetlen eszköz. Jó. Talán a legtöbb ember nélkülözhetetlennek érzi, a munkája miatt, de ez sem igaz, csak így érzi. Az emberek hihetetlenül tehetségesek abban, hogy megideológizáljanak különböző szükségleteket saját maguk számára. Meggyőződésem, hogy a mobiltelefont is túlzott mértékben használják tulajdonosaik. Néhányan gátlástalanul. Az utcán elég végig sétálni, hogy ennek millió bizonyítékával szembesüljünk. A sétáló szerelmes párok szaggatják a romantikus andalgásaikat, ezer apró semmitmondó szakaszra, és degrarálják az együtt járásukat, egymás mellett járásra. Ha ebben az időszakban nem tisztelik meg egymást már azzal, hogy figyelnek szerelmükre, és csak vele vannak, ha bárki, bármikor képes a kapcsolatba berobbanni, akkor mit várhatunk később? Rohanó emberek zúdítják kéretlenül ránk, magánéletük minden részletét a legváratlanabb pillanatban. Nem akarom hallani, mégis hallom, eljutnak a szavak agyamig és ítélek. Nem vagyok kíváncsi senki szerelmi életére, munkahelyi problémájára, magánéleti válságára. Nem kívánok továbbá friss orvosi diagnózisokat hallgatni, legyen ez tumor, cukorbaj, terhesség vagy bármi. Így nem! Aki valóban megszeretne velem osztani valamit, az kérem személyesen tegye ezt, ugyanis ez sokkal hatásosabb módja annak, hogy azt kapja amit szeretne. Együttérzést, figyelmet, szánalmat, szeretetet. A telefonálás minden ellentétes hiedelemmel szemben nem pótolja a beszélgetést. A beszélgetés közbeni szemkontaktus, testreakciók, a másik fél arcának minden rezdülése, elvész, a lelki tartalommal együtt.
Gondolkodjon el mindenki, mielőtt kikeresi a telefon memóriájából ismerőse telefon számát, hogy valóban fontos az a dolog, amit mondani szeretne? Tényleg nem tűr halasztást és azonnal kell ezzel őt zaklatni, függetlenül attól, hogy a megcsörrenő kütyü milyen fizikai és mentális állapotban találja. Biztos, hogy ebben a pillanatban a másik fél alkalmas állapotban van arra, hogy befogadja az új információkat? Lehet takarózni a felgyorsult világgal, az üzleti élet pörgésével, de érzésem szerint ezt a pörgést mi okozzuk. Cégek elvárják alkalmazottaiktól a 24 órás készenlétben állást, és bármikor gátlás nélkül hívják dolgozóikat pihenő idejükben munkahelyi problémákkal kapcsolatban. Innentől a pihenő idő mitől pihenő? Gondolatban sem vagyok hajlandó a munkámmal foglalkozni, ha otthon vagyok, heti 40 órát fizetnek, én percre pontosan ennyit vagyok hajlandó foglalkozni a cégem ügyeivel. Ha ez nem tetszik akkor keressenek más droidot, én még ember szeretnék maradni.
Bizonyítékom nincs, de érzem ez is olyan mint az autózás és a televízió nézés, sokkal kevesebb is elég lenne. Ezt is mértéktelenül használjuk. Mégsem boldogabb senki, az emberi kapcsolatok talán még sosem voltak ennyire szánalmasak, és felszínesek, mint ebben a nagy "kommunikációs forradalomban". Az sms jelenség ha lehet még egy fokkal rosszabb. Párok szakítanak sms-ben. ennél sunyibb embertelenebb dolog talán a világon nincs. "Vicces" sms-ek tömege kering telefonról telefonra. Mégsem vidám senki. Az is "tetszik" amikor beszélgetés közben a beszédpartnerem sms-t ír, oda sem nézve, igaz közben rám is csak látszólag, az "illem kedvéért" figyel, hiszen levelet ír, és ez köti le a figyelmét csaknem teljes mértékben. A vezetés közben telefonálókról, üzenetet pötyögőkről már nem is szeretnék írni, mert nem tudom szavakba önteni, milyen életveszélyes dolgot művelnek, és az ilyenek melletti közlekedés közben túlélési esélyeink az orosz rulett statisztikájához tendál. Költői a kérdés, de miért csak a technikai eszközök kezelését vagyunk képesek elsajátítani, és miért kullog e tudás mögött fényévekkel a használathoz szükséges kultúra?

Azoknak akiknek esetleg megmozdítottam valamit az elméjük mélyén, felhívnám figyelmüket, egy rendkívül hasznos kis gombra, amely minden telefonon - gyártótól függetlenül - létezik. Az van ráírva: OFF. :D

2008. szeptember 6., szombat

Budapest Te csodás!

Tegnap Budapesten autóztam. Na jó, ez így túlzás! Autóval araszoltam, furakodtam, fékeztem és elindultam, szóval mindent csináltam csak nem haladtam. Mentségem csak annyi van, hogy szerettem volna egy kerékpáros utánfutót vásárolni, a fiam pedig az ország egy másik szegletébe szándékozott utazni a Keleti Pályaudvarról, így gondoltam autóval célszerűbb utaznunk. Tévedtem. A Keleti-ig sem volt egyszerű eljutni, de ami utána következett, az a maga volt a pokol. A Budakalászon lévő bringa boltba a 18 órai zárás előtt 5 perccel érkeztem, ami tekintve, hogy 15.30-kor indultam a pályaudvartól, kritikán aluli bizonyítványt állít ki a főváros közlekedési állapotairól. Az a vicces, ha leparkolom az autót, és metróval, hév-vel közelítem meg a boltot kb. egy óra alatt megfutom a távot oda-vissza. Kerékpárral szintén. 35 fokos melegben végig araszolni a városon, úgy hogy néha három lámpaváltás alatt meg sem mozdul az autók sora, mindenkinek az idegeit felőrli. Eddig sem vágytam arra, hogy a fővárosban éljek, de most elgondolkodtam azon, hogy az itt élők, hogy képesek ezt naponta elviselni. Az autók között motorok, robogók és szuicid hajlamú kerékpárosok cikáztak, de ők legalább haladtak. Számomra havonta egy ilyen eset elég lenne, hogy soha többé ne autóval menjek a munkahelyemre. Ez alatt az idő alatt hazaértem volna, ami 130 km-es autózást jelent.A velem együtt állóhelyben pöfögő autók sok tonna káros anyaggal kedveskedtek a városban élőknek, ezzel a saját gyerekeiknek is. Elgondolkodtatott a kocsisorok mellett a járdán, szinte a kipufogók magasságában gyerekkocsiban utazó kisbaba reménytelen helyzete, valamint anyukájának hasonlóan reménytelen elmeállapota. A mellettem elhaladó - valószínűleg radikálisabb vonalat képviselő - biciklis kolléga cinikus "Még több autót!" felkiáltásával maximálisan együtt éreztem. Nem tudom ha valami mindenki számára nyilvánvaló, akkor miért nem lehet ezen változtatni? Ennyire nem érdekel senkit, hogy belefulladunk az autókba? Nem, érdekel senkit a jelen, és a jövő generációk egészsége, sem az a népgazdasági teher amit ez jelent. Nem számít a pazarló életmód, hogy néhányan már csak azért élnek, és dolgoznak, hogy autózhassanak? Miért képesek más nemzetek tenni azért, hogy a mai hibák már ne sújtsák a következő nemzedékeket? Egyáltalán, nálunk miért nem lehet semmit megbecsülni, miért csak az amerikai kultúrát majmoljuk, miért nem alakítjuk ki a saját "agy vezérelt" kultúránkat? Sok kérdés, válasz nélkül.Kerékpáros társunk jelszavához csatlakoznék még én is néhánnyal, illetve egy-két törvény javaslatom is lenne, mert így túl lassúnak érzem a környezet rombolást, ez a átkozott természet képes még regenerálódni is közben!

  • Még több autópályát, völgyhidat, aztán még néhány autópályát, és egy-két völgyhidat, továbbá autópályákat...!
  • A más járművekkel közlekedőket koncentrációs táborba (a rohadt anyjukat!)
  • Minden kerékpárt beolvasztani, és autót készíteni belőlük. Ezzel egyidejűleg a városokban kötelezővé tenni a terepjárók használatát, hiszen erre találták ki őket!
  • A terhes kismamákat kötelezni a legalább napi 200 köbméter kipufogógáz inhalálására! Óvodákat, bölcsődéket csak forgalmas csomópontok mellett szabad létesíteni ezentúl.
  • 2009-től egy autóban csak egy ember utazhasson! Ha valamiért aznap nem szándékozik utazni, akkor is köteles az autót a parkolóban járatni!
  • A buszokból villamosokból gyorsbüféket kialakítani, ahol darált patkányt (McRat)) lehet fogyasztani, színezett városi szennyvízzel (Popsi Kólika))!
  • A vidéki lakosság számára hatalmas füstgenerátorokat kell felállítani, mert még a végén képesek, és túlélik a városiakat.
  • A környező fejlettebb államok összes szemetét megvásárolni, és természetvédelmi területeinken raktározni! A veszélyes hulladékot, mindjárt az északi határainkon kialakított beöntőhelyeken kérjük a folyóinkba juttatni!
  • A bio élelmiszereket azonnal kivonni a forgalomból, helyüket mesterséges, ételnek látszó kemikáliákkal feltölteni.
  • Már az óvodákba kiszűrni a környezet tudatosan gondolkodó gyermekeket, és átneveléssel,( pl. példamutató környezetszennyezés, "Rombold le a bolygót" társas játékkal stb.) kártékony, igazi természetellenség típusú polgárrá kell alakítani őket.
  • Éljen a modern környezetbarát, jövőbe mutató közlekedés!
  • Éljen a "Szép Új Világ!"

2008. augusztus 31., vasárnap

Maczkó Edit: Vágyakozás

Rá kell néha jönnöm, hogy a művészet többévezredes előnyben van velünk szemben, míg én itt dadogok a különböző bejegyzéseimben, próbálom az agyamban ülő ködből időnként előbukkanó sziluettek képét mások számára is érzékelhetővé tenni , addig a művészek néhány sorban tízszer ennyit képesek elmondani. A következő kis szösszenetet a Verspatika oldalon találtam. Igaz nem sok köze van kerékpározáshoz, de ha az eddigi tendenciák folytatódnak a blogomnak is lassan csak annyi lesz a bicajos vonatkozása, hogy a leírt gondolataim tekerés közben támadnak.




Szellő lennék tűző napban,
megmártóznék patakhabban,

tarka mező, lepke szárnya,
égbolt ékes szivárványa.

Virág lennék, illatfelhő,
szurok égen csillagernyő,

pillekönnyű hópelypárna,
haldoklónak puha ágya,

hajléktalan menedéke,
háborúra világbéke.