Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2009. augusztus 6., csütörtök

"A Mátránál magasabb a Tátra..." avagy Szedres-Krakkó-Szedres kerékpártúra.



Kezdem érteni azokat a túrabicajosokat, akik "gyűjtik" a megmászott hágókat. Van valami bizarr szépsége ennek a kínlódásnak, ahogy az ember felfelé araszol általában 6-10 km/h közti "sebességgel" és méterről méterre küzdi le a természet által állított akadályt. Szerencsére a legmagasabb hágónak is van egy csúcspontja, ami után "kiesik" alólunk a bicaj és kezdetét veszi a zuhanás, amikor néhány perc alatt több száz méternyi magasságot veszítünk, legtöbbször csak azért, hogy újra keservesen kelljen visszakapaszkodnunk a következő magaslatra. De ez ilyen. A tavalyi horvát hegymászás volt számomra az első ilyen élmény, talán ennek köszönhető, hogy ezúttal nem ért sokkszerűen a dolog, így sztoikus türelemmel tekertem fel a hágókon, és inkább a látvánnyal igyekeztem foglalkozni ami elém tárult, és nem az izmaim méltatlankodásával. Mert a látvány az pazar, semmihez sem hasonlítható, a felhőkbe vesző csúcsok, a burjánzó fenyőerdőkkel borított hegyoldalak, a csörgedező kristálytiszta hegyi patakok, a fenyőillatú levegő, egy olyan természetközeli élményt adott amit csak ritkán érezhetek a mindennapokban. Meg sem kísérlem leírni napról-napra a rengeteg élményt, inkább csak összegzem a látottakat. A túra hivatalosan hosszabb lett volna, de a túratársak elfoglaltsága miatt egy nappal muszáj volt lerövidíteni, ettől néha kicsit húzóssá vált a tempó, mint például azon a napon, mikor 175 km-t tettünk meg hágó mászással tarkítva. Mivel együtt Budapestről indultunk, számomra volt egy nulladik nap is, hiszen tolna megyéből oda kellett jutnom. Ez a 161 km jó "bemelegítésnek" kínálkozott. Ennek a napnak a végén ismerkedtem meg a túratársaimmal, Titi Lászlóval, és Balogh Lajossal akik szerencsére már első látásra nagyon szimpatikusak voltak, és ez az érzés a túra végére csak erősödött. Laci bácsi egy különleges ember, hiszen hatvan éves korban egy ilyen túrát vállalni az már eleve nem mindennapi, de azzal az elszántsággal, és alázattal, amivel ő a kerékpározást műveli, még egyetlen embernél sem találkoztam. Lajosban egy nagyon vidám srácot ismerhettem meg, aki minden kalandban azonnal benne van, és nem fél saját határait feszegetni. Volt kísérő autónk is, Laci bácsi családja, felesége, fia, menye és unokái jártak előttünk, mögöttünk biztosítva hogy nekünk csak a tekeréssel kelljen foglalkoznunk. Ez sok mindent leegyszerűsített, és csak néha bonyolította a helyzetünket, amikor navigációs hibák miatt elkerültük egymást. De egy ilyen hosszú úton az eltévedések is a kaland részét képezik. :)
  • Első nap átvágtunk a Pilisen és Párkánynál elhagytuk az országot. Masszív szembe szélben nyomtuk a pedált magunkban egy kicsit mérgelődve, hogy a szél nélkül akár repülhetnénk is ezen az úton, hiszen itt még viszonylag sík volt a terep. Első éjszakánk a Léva (Levice) közelében található Margita-Ilona nevű helység kempingjében volt, ahol szembesülhettünk rögtön a szlovákok magyarokkal szembeni jóindulatával, hiszen számunkra érdekes módon nem volt kiadó faház, annak ellenére, hogy a faházak egyharmada nyilvánvalóan üresen állt. De erre felkészültünk, és sátorhelyet szerencsére kaptunk. Ezután már csak egy kicsit kellett küzdeni a zuhanyzsetonokért (amelyek a belépővel járnak, de valahogy mi azt sem kaptunk). A kemping színvonala egyébként az árral fordítottan arányos volt, vagy csak nekem magasak az elvárásaim.
  • Második nap. Másnap megkezdődtek az emelkedők, néhol igencsak húzós szerpentineken kellett felkaptatnunk, ez már az alacsony Tátra. Erről jut eszembe, ezt az "alacsony" jelzőt senki sem vegye komolyan, ha bicajjal vág neki a hegyeknek. :) Lehetett volna egyenesebben is menni, de tettünk egy kitérőt Bajmóc (Bojnice) irányába, hiszen az ottani vár látványa megéri a fáradtságot. Lajos levágta ezt a kanyart, mert ő már volt ott egy előbbi kirándulásán. Jó magasra építették ezt a várat is, de hát okkal, ezt az okot az ember negyven fok melegben kevésbé értékeli, mindaddig míg meg nem pillantja a várat, ami nyugodtan lehetne egy tündérmese díszlete. Az emelkedőért fájdalomdíjként kiutaltam magamnak egy adag fagyit, ami nagyon finom volt, mint ahogy az út folyamán mindenhol, vagy csak szerencsénk volt. Ezután tovább vettük az irányt Zólyom (Zvolen) felé. Sajnos ennek a napnak is volt egy magyarellenes megmozdulása, az egyik kocsma előtt szerettük volna elkölteni az ebédünket (ami zárva volt), mire a kocsmáros vörös fejjel üvöltözve zavart el minket arrébb, nem volt tekintettel a velünk lévő két kisgyerekre, és egyáltalán az elvakultságából adódóan semmire. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy ez az ember a vendéglátásból él, és elképzeltem ugyanezt a szituációt egyik vendéglős barátommal kapcsolatban. Biztos vagyok abban, hogy addig nem nyugodott volna, míg valamilyen módon hasznot nem húz az utazókból. De ez nem az az eset volt. Elszomorító, hogy elég annyi, hogy magyar vagyok, és mindjárt utálnak. Most értettem meg igazán az itteni magyaroknak milyen lehet ezekkel a dolgokkal naponta szembesülni. Nem tudom képes lennék-e így élni hosszútávon. A zólyomi kemping szuper volt, és olcsóbb mint az előző. Igényes faházak, zuhanyzóval, WC-vel, két háló, tágas nappali. Csak ajánlhatom mindenkinek. Én ugyan sátraztam itt is, a faházakat leginkább a gyerekek miatt favorizáltuk, ahol csak lehetőség volt erre. Ez volt a túra leghidegebb éjszakája reggel mindössze hat fokot mutatott a hőmérő.
  • A harmadik nap a mászásokról, és zuhanásokról szólt, hiszen már a Tátra mélyén járunk. Lajos folyamatosan a defektekkel küzd, azt hiszem a maga nemében rekord a hat darab defekt hét nap alatt. De nem ideges tőle, legtöbbször mire megállunk, neki már a kezében a kerék, és rekordsebességgel foltozza be a lyukat a belsőn. Ismét elmegyünk egy gyönyörű vár mellett ez Árva vára. Sajnos nincs sok időnk, így bemenni nem tudunk, ezt egy későbbi kirándulásra tartogatom. Alsókubin (Dolny Kubin) a következő szálláshelyünk. Itt történik velünk, hogy külön utakon keressük a kempinget, és a kísérő csapat más útmutatást kap mint mi, így jó sok idő elmegy azzal, míg tisztázódik a helyzet, és megtaláljuk a kempinget.
  • Negyedik nap, már nem messzire vagyunk Krakkótól. A lengyel határt Chyzne-nél lépjük át, és valahogy rögtön érezzük a különbséget. Itt szeretnek minket. Az ország is igényesebb, Szlovákiában nem éreztem különbséget, egészen pontosan, majdnem minden olyan lepukkant volt mint nálunk. Nem fogom megnézni most a gazdasági mutatókat, lehet, hogy előrébb tartanak mint mi, de ezt én nem láttam. Különben is egy turista nem GDP kimutatásokkal érkezik egy országba, és nem az alapján ítéli meg azt, hanem a saját benyomásai alapján, mint utak állapota, parkok rendezettsége, szemét kezelés, vendégszeretet stb. Lengyelországban valahogy nekem minden rendezettebbnek tűnt, és az emberek lényegesebben barátságosabbak voltak. Gyönyörű fatemplomok mellett megyünk el, közben azon jár az eszem, hogy hogyan élték túl ezek a világháborúkat. Krakkótól 35 km-nyire egy Myslenice nevű település kempingjében szállunk meg. A kemping nem túl bizalomgerjesztő, bentlakó cigány család is van, de az út legolcsóbb kempingje kb. 5 Eu/ 2 éjszaka. Ez fél ár az eddigiekhez képest.
  • Ötödik nap. Másnap az itthoniak nagy derültségére az írtam nekik, hogy "ma pihenő napot tartunk megnézzük Krakkót". A város 35 km-re van, az oda-vissza 70 km. Szóval ez a pihenő nap. Krakkó történelmi belvárosa gyönyörű. Szerencsére, mint minden normális városban, itt is autó mentes a belváros, csak kerékpáron, gyalog, vagy konflissal bejárható. Elsőként a várat (Wawel) vettük célba, az itt található székesegyházra kevés lenne egy teljes nap is, hiszen ha csak a fő nevezetességeket nézzük sorba, azzal is elmegy néhány óra. Talán a legfontosabbak a királysírok. A székesegyház főhajójában található I. Ulászló, és Jagelló Ulászló szarkofágja, a déli szárnyban Nagy Kázmér, és Hedvig királynő nyugszik. A Mária kápolnában Báthory István erdélyi fejedelem síremléke és Elżbieta Pilecka, Jagelló Ulászló harmadik feleségének sírja. A felsorolás ezzel még közel sem teljes, hiszen a királysírok hét kriptából állnak, melyeket folyosó köt össze egymással. Itt nyugszanak Öreg Zsigmondtól Erős Ágostig a lengyel királyok és családtagjaik, valamint a legnagyobb lengyel hősök. Természetesen felmentünk a harangtoronyba is, ahol megcsodálhattuk a hatalmas harangokat, és a külön kiállított több mint 300 kg-os harangnyelvet.
    A várból a főtér felé vettük az irányt. Az itt található látnivalók a kéttornyú Mária-templom, a Szent Adalbert-templom, Posztócsarnok, és a tér, amelynek hangulata leírhatatlan. A modern kori díszletek ellenére is rögtön a tizenötödik századi főtéren éreztem magam, a tér hangulata azóta nem sokat változhatott, hiszen most is a mutatványosok és az árusok uralják. A túra egyik legnagyobb élménye volt számomra ez a főtér. Némi szuvenír begyűjtése után visszatekertünk a már jól ismert kempingbe. A közelben kanyarog a Raba folyó amelyen itt egy kis zsilipmű segítségével strandot alakítottak ki. Ma este mi is itt fürdünk. Ez a kis strandolás jól esik a városnézés után. Sajnos ezen a napon kezd el a jobb lábamon egy izom gyengélkedni. Nem tudom mire vélni a dolgot, hiszen még sosem volt bajom vele. Bízom benne, hogy nem rosszabbodik, és képes leszek vele hazajutni.
  • Hatodik nap. Kilométerben mérve nem megyünk sokat, ám egész nap "hullámvasutazunk". A húzós emelkedők megteszik a magukét, és mire Zakopane-be érünk már alig tudok gyalogolni a lábamon. Azt hiszem ez volt a mélypont. Tudtam még nagyon sok van hátra, és akkor ott, elég kilátástalannak tűnt, hogy másnap ismét nekivágjak a Tátra hágóinak. Érdekes módon egy óra pihenés, és némi Richtofitt krémes kezelés után, a fájdalom csillapodik, és már képes vagyok egy rövid sétára. A túra legfinomabb fagyija a jutalmam, amit a sípályák melletti sétányon vásárolok. Zakopane gyönyörű. A távoli csúcsok melletti csupa fa településnek nagyon kellemes lenyomata maradt bennem. Ahogy Laci bácsi fogalmazott"...ha itt élnénk sosem halnánk meg...". Tényleg így érez az ember, a tiszta levegő, amit az irdatlan méretű fenyőerdők okoznak, és a hegyek látványa teljesen elragadja az idelátogatót. Tetszik, hogy minden fából készül. Látszik hogy itt ennek igencsak bővében vannak. A rengeteg faház, és általában minden, mert ők még tetőcserép helyett is fazsindelyt használnak. Gondolom ez olcsóbb, és tegyük hozzá mennyivel természetesebb is. Egész eddigi utunkon minden kempingben reggelre elképesztő pára volt, és az egyik legundorítóbb dolog, amikor vizesen kell a sátrakat elcsomagolni. Érdekes módon itt reggel napsütésre ébredtünk, és minden csontszáraz volt.
  • Hetedik nap. Újra hágókat mászunk, igyekszünk magunk mögött hagyni először a magas, majd az alacsony Tátrát. Ezen a napon érem el gurulási rekordomat (67 km/h), és ugyanezen a napon találkoztam életemben először 18%-os emelkedővel a Branyiszkói-hágónál. Ősi magyar városokon át gurulunk. Egyik szebb, mint a másik. Késmárk (Kezmarok), a Lőcse (Levoca), Szepesváralja (Spiske Podhradie), mind-mind a magyar történelem szerves részei. Nyelvtörvény ide vagy oda, a történelmet nem lehet kiirtani ezekből a településekből. Ahogy közeledtünk feléjük, már amikor megláttam a templomtornyot, elszorult a szívem, mert valahogy annyira magyar az egész. Nem tudtam más módon érezni. Késmárkon megnéztük a várat ami egykor a Thökölyeké volt. Lőcse, számomra eddig csak Mikszáth: Fekete város, és Jókai: Lőcsei fehér asszonyában élt. Most lett belőle számomra kézzelfogható város, és nem csalódtam. Ezek a városok őrzik magukon a múltat, lehet csak én érzem így, de valahogy sosem esett nehezemre elképzelni azt, hogy milyen lehetett ez a település kétszáz évvel ezelőtt. Tiszteletre méltó ahogy sikerült megóvni ezeket az értékeket, és örülök annak, hogy nem törekednek arra a városok mai gazdái, hogy lefedjék a múltat a mai kor külsőségeivel. A nyugodt parkosított főtér, és a Szent Jakab-templom megtekintése után, tovább hajtottunk. A túra egyik számomra leglátványosabb vára következett, a Szepesi vár. Szepesváralja, eddig a napig azt sem tudtam, hogy van ilyen település. Már messziről látható a település feletti vár. Valami fenséges látvány. 614 m magasan lévő vársziklára épült. Tulajdonképpen itt az idők folyamán folyamatosan vár állott, de ez nem véletlen. Az első gondolatom az volt, hogy ha én most valami ostromló csapat katonája volnék, ez lenne az a pillanat, hogy hazamegyek. :) Ezt a várat megrohamozni teljesen reménytelen. A katona már abba belehal, ha elfut a falig. Sajnos erre a várra sem volt időnk, ezt is egy későbbi valószínűleg családi autós kirándulásra halasztottam. Ezen az éjszakán egy nagyon klassz kis kempingben szálltunk meg Eperjes (Presov) előtt 10 km-el. Érdekes, de a lábam nem rosszabbodott, igaz nem is javult. De úgy tűnik bírja.
  • Nyolcadik nap. A hivatalos túra utolsó napja. Áttekerünk Eperjesen, és Kassa (Kosice) felé robogunk. Kassa számomra Márai Sándor rajongói mivoltom miatt fontos. Szerettem volna látni a várost, ahol Márai élt, alkotott, ahol megszületett a Kassai polgárok, és még sok más remekmű. Nem csalódtam. Szintén az ősi magyar érzés, ahogy közeledünk a város felé. Megnézzük a Szent Erzsébet dómot, illetve annak altemplomában található II. Rákóczi Ferenc szarkofágot. Aztán átsétálunk a zenélő szökőkúthoz, és harangjátékhoz.
    Én egyszerűen csak szívom magamba ismét a város történelmi hangulatát. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehetett itt a múltszázad elején polgárnak lenni, amiről annyit írt Márai. Sajnos nem készültem fel előre, így nem tudom merre keressem a Márai szobrot, így ezt is napolom, a legközelebbi kassai tartózkodásra. Kassa az utolsó állomás, innét már csak 27 km a magyar határ, ahol mindenki megért minket, és nem lehet eltévedni, hiszen bárkitől meglehet kérdezni egy kereszteződésben a helyes irányt. Így hát elindulunk, és hamar elérkezünk a már nagyon vágyott táblához: Üdvözöljük a Magyar Köztársaságban.
Ezzel a hivatalos túrának vége, de én még több mint 300 km-nyire vagyok otthonomtól. A többiektől elbúcsúzom, ők hamarosan vonatra szállnak, és néhány óra múlva a Keleti pályaudvartól kell már csak hazáig tekerniük. Megyek tovább, még csak dél körül van, nem tudom meddig jutok, a cél, hogy minél inkább megközelítsem a Tisza-tó környékét, ahol holnap a családommal találkozom. Útközben elhaladok Boldogkő vára mellett, a vizsolyi református templom mellett, amely a vizsolyi bibliát őrzi ismét. Estére Miskolctapolcáig jutok. A kempingről inkább nem mondok semmit. Negatív csúcs az út során. Másnap 78 km tekerés, és megérkezem Poroszlóra,a Tisza-tó kempingbe, ahol két pihenő napot töltök. A csodákhoz nem kell átlépni az országhatárt, ezt már régóta tudom. Még sosem jártam ebben a paradicsomban, ami rendezetten, és kellő tisztelettel védi a tó élővilágát. A tanösvényen végigsétálva nagyon boldog voltam, hogy vannak ilyen érintetlen madárrezervátumok, ráadásul láthatom is ezt. Hiszen e nélkül a mesterséges ösvény nélkül, amit a láp fölé, és a sűrű nádas közepén építettek ,soha nem juthattam volna ennyire közel a madarak természetes élőhelyéhez. A harmadik nap reggelén pedig elindulok haza, 257 km-t teszek meg, amiből az első 140 km-en esik az eső, már esteledik, mire megpillanthatom a világ legszebb házát. A teljes megtett táv 1480 km 11 nap alatt.. A fejben megtett táv több száz év.

Most, hogy a végére értem, érzem mennyi mindent nem tudtam leírni, az illatokat, a fények és színek játékát, a felhők által keltett árnyékokat, az ízeket. Nem tudom megfogalmazni a bennem keletkező érzéseket, amelyeket akkor éreztem, amikor lépten-nyomon történelembe ütköztem. Leginkább a magyar történelembe. Nem tudom a krakkói főtér zsibongását visszaadni, ahogy minden szegletében más produkciók zajlanak, például a két fiatal fiút, akik gombos harmonikán játszottak Vivaldit, olyan művészi szinten, hogy nem tudtam róluk levenni a szemem, a Posztócsarnok hangulatát, ami évszázadok óta az adás-vétel színhelye. Nem tudom leírni a kerékpározás gyötrelmeit, és boldogságát, és azt a jóleső érzést, hogy ezt az utat önerőből jártam be. De mindezek csak az én fejemben léteznek, most már bevésődve a sok más emlék közé. Aki szeretné mindezt megtapasztalni, átélni saját magának kell útra kelni. Ígérem nem fog csalódni. A túra összes képe a webalbumomban.

4 megjegyzés:

Z S U Z S A írta...

Sajnálom a negativ tapasztalataidat, annyira nem rossz itt, ha megfelelo helyeken jársz és nincs akkora szerencséd, hogy ennyi korlátolt idiota embert fogsz ki egymás után... Kicsit nyugatabbra jobb lett volna, mert felénk már sokkal tobb magyar van. Léván már lassan eltunik a (régen tobbségben levo) kisebbség... érdekes, hogy nem emlitetted, mert én nagy arculcsapásként éltem meg Kassán, hogy nem hallok szinte egy magyar szót sem.
De gratulálok, átlagember ekkora túrára nem képes (1480 km még autóval is sok, nemhogy biciklin..:D)

aranyosfodorka írta...

Tényleg szép, esemény-élménydús utatok volt ! Ahhoz képes, hogy mennyit kellett tekernetek, /hála Istennek/ elég sok fotót is tudtál készíteni. Nekem /hát persze/ a hegyesek tetszenek a legjobban. A tiszatavi rezervátumról unokaöcsém útja miatt már láttam képeket ill. hallottam, hogy milyen csodás egy vidék.
Arról végül is nem írtál, a lábad teljesen rendbejött ?

A szlovák-magyar viszony miatti viselkedési zavarok szomorúak, én nagyon rég jártam ott, /80-as években/ de emlékszem, akkor is csak németül szólaltunk meg pl. boltokban, mert magyarul beszélőknek már akkor se volt minden elérhető. A csoda érti ezt a primitív viselkedést. Mert végtelen primitívség jele ez szerintem.

Amúgy meg, ha valami hasonlóan szép és talán nem is sokkal hosszabb utat terveznél, tudom ajánlani Szlovéniát. Ha érdekel, akár pontos útvonaltervet is tudok írni. Nekem ez az ország a „szívem közepe” és ott végtelenül normális népek laknak. A Júlia Alpok meg van olyan szép, mint a Tátra, sőt... Nekem szebb…

@ x gondolta írta...

Hello !
Én meg most csak annyit :
(esetleg szombaton vagy vasárnap lesz több időm figyelmesebben elolvasni )
Mielőtt elfelejteném :
(függetlenül a történtektől) - ez az egész - így együtt- egy olyan dolog, amit nem vehet el tőled (tőletek) senki sem !
Jókat !

Zéta írta...

Zsuzsa. Kicsit igazságtalan voltam a blogban, hiszen nem említettem a szlovák rendőrt, aki az egyik társunknak elengedte a 60 Eurós büntetést, amikor felkeveredett az autópálya leállósávjára, és sok más szlovákot aki készségesen útbaigazított minket az út során Nem lenne szabad egy-két rossz példa alapján megítélni az országot, de sajnos a fájó példák jobban megmaradnak. Köszönöm a gratulációt, ha valaki kellően elszánt akár egy-két éven belül elérheti ezt a szintet.
Aranyosfodorka. Én igyekeztem még a fagyit is angolul kérni, mert abból nem szokott baj lenni. Köszönöm a tippet, elképzelhető, hogy a következő túrám Szlovénia irányába történik. A lábam két nap pihenéssel teljesen rendbe jött. Egy kicsit besokallhatott a nehéz utánfutótól, és az emelkedőktől. Ma már ismét tekertem vele, és jobb mint újkorában.:)

@x. Igen ezek az élmények csak az enyémek, ezért is biciklizek más országokban, mert valahogy ebben a tempóban más hatások érnek, és van időm magamba szívni egy ország hangulatát.