Festina lente - CEUS 48 h Europian Cup

 

Festina lente, avagy lassan sietni, ahogy a latin mondás tartja, számomra ez az ultrafutás. Túlzás lenne azt a mozgást futásnak nevezni, amit én egy több napos verseny alatt végzek. Persze van ebben futás is, főként kezdetben. Aztán ahogy telnek az órák, egyre többször váltok át gyaloglásba, ami az én esetemben sétának sem nevezhető, hiszen nem egyszer történt már meg, hogy az én gyaloglótempómmal futómozgást végzőket előzök a pályán. A   végelszámolásnál lesz egy átlag, ami a verseny végeredményét adja, ez az én lassan sietős tempóm. 48 órán át mozgásban lenni egy olyan kihívás az emberi szervezetnek, amit nem lehet végtelen sorozatokban elkövetni. Idénre eljutottam én is oda, hogy kitűztem a határfeszegetéseim limitjét, és most erre a versenyre utolsó nagy erőpróbaként neveztem. Idén 60 éves leszek és bármennyire is kedvelem az ultrafutást, mint sportot, be kell látnom, hogy hosszútávon nem egészséges, illetve az egészségmegtartáshoz ennél lényegesen kevesebb mozgás is elegendő. A két évvel ezelőtti 48 órás versenyen elért eredményemet kudarcként éltem meg, úgy gondoltam, az akkori 232,4 km végeredménynél többre vagyok képes, így nem volt kérdés, hogy meg kell újra próbálnom. Az ultrafutáshoz is, mint ahogy minden átlagosnál nagyobb teljesítményhez tehetség szükségeltetik. A tehetség egy gyűjtőfogalom, sokféle képesség együttes meglétét jelzi. Nem csak a futásképesség, hanem sok más jellemző is meghatározza, hogy a szervezet mennyire lesz képes több napon át teljesíteni. Persze mindezekből a legfontossabb a futásra alkalmasság, hogy ne legyenek gyenge pontok, izületek, inak, izmok, csontok, amelyek a folyamatos terhelés alatt rohamosan amortizálódnak és idejekorán a fájdalom fokozódása elviselhetetlen lesz, ami megállítja a versenyzőt. Ehhez kapcsolódik rögtön a másik fontos tulajdonság a fájdalomtűrés. Tudomásul kell venni,  hogy ezeken a távolságokon a fájdalom természetes velejárója már a mozgásnak, a rövidtávú futókhoz képest persze egy elnyújtott időskálán jelentkezik ez, de az első 40-50 km után már megjelennek a fájdalom első jelei, amelyek innentől fokozódnak. Hólyagok, leszakadt körmök, kidörzsölt bőrfelületek, napégés és egyéb sérülések várnak menedzselésre, amelyre minden futónak megvannak a kialakult eszközei. De nincs általános megoldóképlet, a sérülés garantált a verseny végére, csak a mértéke a kérdés. A tehetség egy másik komponense a mentális erő. A szervezet teszi a dolgát, a túlterhelésre megvannak a bevált eszközei és az ultrafutó ezzel az evolúciós szabályzórendszerrel szembe kell menjen. Hihetetlen mentális mélypontokat lehet megélni, amelyből az egyetlen gondolat, ami képes kihozni, hogy már tudjuk a kezdetben, hogy lesz ilyen és, hogy ez csak átmeneti állapot. Van amikor minden rendben, még alig fáj valami, de a motiváció nullára csökken, mert a szervezet azt ordítja " hagyd abba!". A tehetség még mindig nem teljes, ha hiányzik az egyik legfontosabb képesség, az emésztőrendszer alkalmassága. A folyamatos energiapótlás a sikeres célba érkezés alapfeltétele. Ehhez ütemezetten kell tudni enni, legtöbbször olyankor, amikor nem kíván az ember enni és leginkább nem azt, amit kéne. Mindennapos látvány a pálya szélén hányó sportoló, vagy a teljesen legyengült energiahiányos vánszorgó futó, akinek felborult az emésztése. Ezen kívül van még néhány hasznos skill, ami nélkül nehéz eredményesnek lenni. Ilyen az alvásmegvonás tűrés, a hólyagosodásra nem hajlamosság, a monotóniatűrés (főként körözős versenyeken), szélsőségesebb hideg és meleg versenykörülmények tűrése stb. Ha ez így mind összeáll akkor már csak a befektetett munkán múlik, hogy a dobogó lesz a cél, vagy csak a részvétel. Azt azért tudni kell, hogy ezekre a versenyekre a felkészülés általában átlagosan 100 km/hét edzést jelent hónapokon át, beiktatva néhány hosszabb távot is a programba. Ez utóbbi számomra a könnyebb, viszonylag jó vagyok a szürke hétköznapokban. Az elmúlt 14 évben talán öt olyan eset volt, amikor eltértem a tervezett edzéstől, igen, néha a lustaságnak is van esélye győzedelmeskedni. A tehetség korábban felsorolt komponenseiből a többséggel rendelkezem, de nem minddel. Ezt az eredményeim is tükrözik. Tíz tucatnyi versenyből egy sem volt feladott, mindet befejeztem, kivéve a két backyard-ot, de annak az a lényege, hogy csak két kimenet van, vagy abbahagyod, vagy megnyered. Van néhány korosztályos első befutóm, az összetett eredményeim pedig távtól függetlenül általában a mezőny első harmadában találhatóak. Nyilván ahogy öregszem fogynak a versenytársak, így előbb-utóbb egyre nagyobb eséllyel nyerhetek korosztályomban, ami egy kicsit olyan, mintha az öregséget díjaznák nem a futóteljesítményt. Kicsit manipulatívan neveztem erre a versenyre, mert tudtam, hogy a 48 órás mezőnyben lesz némi esélyem a dobogóra, hiszen az ultrások többsége a 72 órás számban fog indulni. Ez utólag több okból is jó ötletnek bizonyult. Az egyik ok, hogy egy kis létszámú mezőnyt kellett csak legyőzni, a másik pedig, hogy a 72 órát egyszerűen nem tudtam volna teljesíteni, vagy a harmadik napra már csak elenyésző távot tudtam volna vánszorogni. Azt hiszem ennyi bevezető eszmefuttatás után rátérhetek a versenybeszámolóra, már csak azért is, mert nem lehet hosszabb egy beszámolóra fordított olvasási idő, mint maga a verseny időtartama.

Borzasztó nehéz leírni egy ilyen tömény élményt, amit egy ilyen verseny jelent számomra. Ez nem csak futás, ez egy karnevál, egy közösségi élmény, a szabadidő eltöltésének egy speciális módja, egy addikció, ahol barátságok szövődnek, ahol új embereket ismerünk meg, ahol néhány napra egy családdá válunk, mi, akik "együtt vagyunk senkik" (Copyright by Simonyi Balázs). Amikor a nevezés gombra klikkelek, erre az élményre fogadok, ezt várom, ezért teszem. A verseny hivatalos neve BUFF-CEUS 72 H World Cup - multiday ultramaraton. Ahol a 72 órás futam a világkupát, a 48,24,12 és 6 órás futamok pedig Európa kupát jelentenek. Az én nevezésem a 48  órás futamra szólt. A verseny helyszíne Balatonfüred, Füred Kemping és Üdülőfalu, ahol a leghosszabb távok versenyzői a kemping faházaiban kerültek elszállásolásra. Ez a lehető legjobb megoldás egy ilyen többnapos körözős versenyen, hiszen a pálya mellett néhány lépésre ott van minden, amire szükség lehet, elsősorban a segítő személye, aki etet, itat, kívánságom lesi, az én esetemben az én egyetlen feleségem és super crew-m. :) A házat már előző nap elfoglaljuk, egy 72 órás sporttárssal, Papp Jánossal, a magyar ultrafutás egyik nagy öregjével osztozunk az épületen, már ismerjük egymást más versenyekről, de ez alatt a két nap alatt sokkal szorosabbra fűzzük a barátságunk szálait. Ő egyedül érkezett így egy kicsit őt is segíti feleségem, míg ott vagyunk. Sok hasznos tanácsot kapok tőle a versenyzéssel kapcsolatban. Felvesszük a rajtcsomagot, ami ebben az esetben egyedi módon, egy műanyag ládában érkezik, mintegy 23 különböző termékkel megtöltve. Ebben van minden, dobozos üdítőktől a kulacsokon át, a gyümölcsökig bezárólag. A verseny során magát a ládát mosakodásra tudjuk használni, ami így kényelmes és nagyságrendekkel higiénikusabb, mint a más versenyeken megszokott közös edény. Estig még van időnk egy kicsit a kemping strandján chill-ezni, aztán a közelgő zivatar visszazavar minket a faházunkba. A rajt csütörtök délben van, a 72 és 48 órás futamok indulnak ebben az időpontban. 12:00-kor megszólal a rajtot jelző duda és a sok őrült - magamat is beleértve - nekivág az ismeretlen távnak, hiszen csak a versenyidőt tudjuk biztosan. Az elmúlt napokhoz képest néhány fokos lehűlés van, mégis ez még mindig nagyon meleg a futáshoz. Ezt  kezdem is érezni már néhány órán belül, valahogy sokkal több energiámba kerülnek a kilométerek, mint általában. Kicsit el is keseredem 50 km-nél, ami több, mint hat óra alatt sikerül. Megváltóként várom az éjszakát, és ahogy az árnyékok hosszabbodnak, mindig kicsit jobb kedvvel futok. Az éjszaka az én világom. Nem okoz problémát az ébrenlét, még sosem voltam álmos éjjeli futásaimon, most sem. Sokan elmennek aludni néhány percet, van aki néhány órát is. Én azt találtam ki, hogy inkább  a legnagyobb melegben fogok aludni, most amikor optimálisak a körülmények inkább gyűjtöm a köröket. Feleségem közben lepihen, előtte minden várhatóan szükséges dolgot kikészít a ház előtti erkélyre és a frissítő kisasztalomra. Rovom a köreimet monoton, éjjel kettő körül alig vagyunk néhányan a pályán. Közben arra leszek figyelmes, hogy átveszem a vezetést, az addig élen futó  Wittmann Jánostól és az agyam egy kis sötét zugában megjelenik a kisördög és először fogalmazom meg magamban, hogy ezt a versenyt meg is lehet nyerni. De tudom még rengeteg idő van vissza, jobb taktika ilyenkor nem az eredményjelzőt figyelni, hanem a saját szervezetünk visszajelzéseit. Amennyire meleg volt nappal, most annyira hideg van, pedig már rajtam a hosszúujjú pulcsi is. A szervezők közben teát főznek, erre mindjárt rá is vetem magam, de két kört kell még futnom, mire ihatóra hűl. Kelet felől az ég világosabb árnyalatot vet és megszólalnak a madarak, először csak az énekesmadarak, aztán rázendít a rockbanda varjúcsapat is. Fogy az energiám, feleségem főz nekem egy zacskós levest, ettől szárnyakat kapok. Igyekszem még délelőtt minél több kört begyűjteni, hogy legyen egy kis előnyöm a többiekkel szemben, mielőtt aludni megyek. Hét körrel vezetek délben, amikor a szervezők hozzák az ebédet, gulyásleves, számomra ehetetlenül főttlen hússal. Mindegy, amit tudok megeszem belőle és megyek aludni. Egy teljes órát engedélyezek magamnak, ez a többiekhez képest eléggé nagyvonalú, mert sokan csak 10-20 perceket alszanak. Köszönhetően az átfutott éjszakának nem szorulok ringatásra, gyorsan elalszom, érzéseim szerint egy perc múlva már feleségem ébresztget és mondja, hogy három kör a hátrányom az elsővel szemben. Közben a második helyen lévő János lepihen és ezzel végleg a harmadik helyre csúszik, mert az eddigi harmadik, Dörnyei István, bár láthatóan vacak állapotban van, de kőszikla elszántsággal rója a köreit és nem is úgy néz ki, mintha le akarna feküdni aludni. Hamar észhez térek és nagy örömmel tapasztalom, hogy van kedvem futni, nem fáj semmim. Az eddigi tempómhoz képest lényegesen gyorsabb köröket kezdek futni és ezt több órán át csinálom. Szerintem jelentős rombolást végzek a versenytársak mentális energiáiban, a köztünk lévő különbség lassan de biztosan növekszik és egyre inkább a reménytelenül behozhatatlan irányába tart. Lassan ismét besötétedik, szerintem a verseny valahol itt kezdődik el igazán. A fáradtság már jelentős, a kialvatlanság is nyomja az embert, néha én is kezdek a sötétben érdekes dolgokat látni, például ülősisakos embereknek nézem a Hammeres frissítő ballonokat. A versenytársak is szenvednek rendesen. Futni már egyikünk sem tud normálisan. Hol egyikkel, hol másikkal gyalogolok, beszélgetünk, szép lassan haladunk, közben megismerjük egymást.  Már régen nem versenytársak vagyunk, hanem bajtársak, pontosan tudjuk mit érez a másik, ismerjük az eddig vezető utakat, nehézségeket. Ugyanúgy "ütöttük be a fejünket". Nem sokan vagyunk, egy-két száz ember van az országban összesen, aki ezt a műfajt műveli. Itt mindenki egy kicsit bolond, ez adja a közösségi élmény alapját. Folyamatosan poénkodunk a saját idiótaságunkon, magán az ultratávú futáson, ami racionálisan nézve teljesen értelmetlen, megmagyarázhatatlan. Mégis újra és újra  itt vagyunk, sírva-nevetve tesszük meg gyötrelmes távjainkat, csak azért, hogy egy újabb érem lógjon a falon és egy újabb bejegyzés legyen a DUV-ban a nevünk alatt. Közben a bal lábam nagyujján megjelenik egy egyre gyötrőbb fájdalom. Ismerem az érzést, vízhólyag van születőben. Nem is sokáig bírom megállok egy rövid időre és lekezelem az időközben a lábujjammal megegyező méretűre hízott hólyagot. Cipőt is cserélek, nem tudom, hogy ez jó ötlet volt vagy sem, tény, hogy innentől kezdve újabb hólyagok jönnek elő a talpamon és ujjaimon. 5 óra körül aztán úgy döntök ismét alszom kicsit. Újabb egy óra kiesés a versenyből, de ébredéskor még mindig az első helyen vagyok. Úgy tűnik a többiek is megálltak, már nem veszélyeztetik a helyezésem, mivel én még mozgásban vagyok, nem csak a hátrányt kéne ledolgozniuk, hanem a közben megtett köreimet is. A versenyből már csak 6 óra van hátra, ahogy múlik az idő, a győzelem egyre biztosabbnak tűnik. Iszonyúan fáj a lábam, hólyagokon lépkedek, melyek némelyike már fel is szakadt. De már nem érdekel, tudom, hogy a gyógyulás holnaptól kezdődik és néhány napig fog csak tartani, de ez az eredmény míg élek elkísér. Az ilyen körözős versenyeken eddig mindig az utolsó pillanatig futottam, most megengedem magamnak azt a luxust, hogy néhány perccel a dudaszó előtt a faházunk előtt megállok és befejezem a versenyt. Kényelmesen leülök egy kertiszékbe és ott várom meg a futam végét. 12:00-kor megszólal a futam végét jelző kürt, a versenyzőknek ilyenkor meg kell állniuk ott ahol éppen vannak és megvárni a darab kört mérő személyzetet. 282,681 km. Ez a végeredmény, az új personal best-em, és valószínűleg életem leghosszabb egyben, önerőből, gyalog, 48 óra alatt megtett távja. Elégedett vagyok. Ha nem fájna a talpam ugrálnék is örömömben, de ezt most inkább kihagyom. Az eredményhirdetés egy óra múlva lesz, amiből már elment negyed óra a kör mérésével. "Gyorsan" elmegyek zuhanyozni, végre lehúzhatom a cipőt és a zoknit. Nem szép látvány. :) A zuhany nagyon jól esik, na és a tiszta ruha sem utolsó érzés. Versenyzői kérésre lett az eredményhirdetés most megrendezve, hogy ne kelljen, holnap délután visszautaznunk csak ez miatt. Mivel a verseny még zajlik, a pályán a 72,24,12 órás futók köröznek megállíthatatlanul, nem kapunk bántóan sok figyelmet, de ez őszintén szólva nem nagyon zavar. Utoljára szólítanak engem, az érmet Maráz Zsuzsi tesz a nyakamba, a kupát a szervező Baranyai Máté adja a kezembe, majd elfoglalom a helyem a dobogó legfelső fokán. Közben arra gondolok, hogy itt a vége az ultrafutásnak, ez egy szép megkoronázása a 8 évnyi ultrafutó pályámnak. Persze idén még lesz egy 24 órás versenyem, de azt felfoghatjuk levezetésnek is. Terveim szerint jövő évtől nem indulok 6 óránál hosszabb versenyen. Kicsit félek tőle, hogy nagy célok nélkül, hogyan leszek továbbra is motivált, hogyan tartom meg az eddigi fegyelmezettségemet, ami eljuttatott a versenyek célvonaláig. ...és az is biztos, hogy hiányozni fog a hosszú versenyek mentális tréningje, amikor elmerülhetek magamban, mint egy utolsó menedékben, ahol a csend és a zaj egyértelműen megkülönböztethető, ahol a lényeges és lényegtelen élesen elválik egymástól, ahol felsejlik valami abból, amiről leginkább csak a buddhisták beszélnek, a megvilágosodás, a nirvána kapcsán. Szeretek csodabogár lenni, akit az egyszerű halandók valahol kicsit csodálnak, de nem értenek. Valójában nincs is szükségünk arra, hogy ezt mások megértsék, elfogadják, bőven elég, ha tudomásul veszik.

Csak ismételni tudom a már egyszer leírt gondolataimat:

Az ultrafutás mellett nem szól semmi. Semmit nem változtat a világon az, ha lefutunk bármennyi kilométert. Az egyetlen dolog, ami változik, az mi magunk vagyunk és a bennünk élő egykori aggastyán, aki majd a -most még távolinak tűnő, de valójában közeli- jövőben, valahol magányában visszatekintve életére,  újra látja a célkaput, a tapsoló szurkolókat, az éjszakai égbolton szikrázó csillagokat, újra érzi az izmok feszülését, az egykori tökéletes szervezet harmonikus működését és ettől élete utolsó pillanatáig képes lesz rámosolyogni a világra.