Ahol már tekertem:

Ahol már tekertem:

2011. szeptember 25., vasárnap

Budapesti színek

Talán említettem, hogy tavasszal egy vaterás aukción sikerült egy 100 éves hegedűhöz jutnom. Most érkezett el az ideje, hogy egy hangszerész, újra megszólalásképes állapotba hozza. Ehhez a hegedűt el kellett vinnem a fővárosba. Már maga az az élmény, hogy évtizedek után ismét hegedűtokkal a kezemben utazom megérte az egészet. Valahogy ez a kettő, a vonat és a hegedű egy olyan új dimenzióba helyezte az utazást számomra, mintha nem is 2011-ben járnék, hanem sokkal, de sokkal korábban.  A hangszert leadtam a mesternek, miután mindent megbeszéltünk. A vonatom csak délután ötkor indult így bőven maradt időm egy városnéző kalandra. Hála a huszonnégy órás BKV jegynek, egész nap utazhatok 1550 Ft-ból a tömegközlekedéssel, ez igazán nem nagy ár ezért. Így hát nekivágtam. Kezdetben a Széll Kálmán (volt Moszkva) teret jártam körbe, mert meg kellett találnom azt a hegedűst, akit már messziről is kiszűrt a fülem a járművek zajából. Egy nagyon kövér, rokkant férfi ült a tér egyik sarkában, és behunyt szemmel játszott. Meglepően jól. A hangok tiszták voltak, szépen intonáltak, nem tudtam belekötni szakmailag a játékába, igaz nem is nagyon akartam, hiszen a férfi szívből játszott, nem csak a szánalmas alamizsnáért, ami a hegedűtokban néha megcsörrent, amikor valaki megszánta őt. Sokáig hallgattam a hegedűt, közben azon gondolkodtam, milyen élet lehet ez, mikor csak a járókelők jóindulatára hagyatkozva élsz minden nap. Mikor felkelsz reggel, tudod, hogy csak a hegedű hangja hozhat számodra annyi pénzt amiből az aznapi élelemre költhetsz. Vajon mi volt ez az ember előtte? Lehet, hogy nívós helyen játszott elegáns vendéglőben, öltöny feszült rajta és kiglancolt cipő? Mögötte hasonló tudású zenészek álltak figyelve minden rezdülését a prímásuknak? A hegedű hangja fájdalmasan jajong a téren, a gyönyörű vibrált hangok csak kevés embernek keltik fel a figyelmét. Az emberek közömbösek. Néhány forintot dobok én is a tokba, és továbbállok. A tér másik oldalán egy Yamaha szinti szól. Az áramellátást egy kismotorhoz való akkumulátor szolgáltatja. Gondolom a műsoridő ennek az aksinak a kapacitásához igazodik. Egy másik rokkant férfi ül a hangszer mögött, ujjai a billentyűkön, de csak imitálja a játékot.


Az ujjak mozgásából látom, hogy képtelen is lenne megszólaltatni a hangszert, hiszen alig képesek a végtagjai a mozgásra. A hangszer beépített "demo" dalai szólnak. Keserves pénz kereset. Kínomban még képes vagyok mulatni is azon a jelenségen, hogy már a koldusok is playback-elnek. Hiába a show business mindenhova betör előbb-utóbb. Felülök a várba tartó buszra, hiszen Mátyás-templom nélkül nem élet az élet. A mellettem ülő férfi csukott szemmel imádkozik, majd egyik kezét magasba, a másikat a szívére teszi, így mormolja tovább a szöveget. Aztán kezet vált. Újabb szép példánya a bezizzent embernek, akinek az életén elhatalmasodott valami, ami nála nagyobb. Tele van a város ilyenekkel. A Dísz-tér a szokásos turista özönnel fogad. Számomra valami rejtélyes okból ma a spanyol turisták vannak elsöprő többségben. Azért van egy japán csoport is, jellegzetes keleti napernyőkkel, és nyávogós hangú idegenvezetővel járják körbe a teret. A tér rajzolója, spanyolul kiáltozza: "Viva la Espanola, Viva la liberta!" Ő sem kicsit zizzent. A templom határozottan sokat szépült az elmúlt egy évben. A színes tető már elkészült, és a homlokzat is kezdi a végleges formáját mutatni.


Most nem megyek be a templomba, nem akarok erre is költeni. A téren kétségbeesett igyekezettel próbálnak a turistákból kisajtolni különböző vállalkozások egy kis pénzt. Itt van a solymász emberünk a madarával, rajzolók és szuvenír árusok, különböző vendéglátóegységek "kerítői", köztük egy fiú aki éppen egyik spanyol turista hölgynek mesél angolul a pálinkáról, konflis hajtók, és mutatványosok, és persze minden borsos, számomra irreális áron. A vendéglő itallapját lefényképeztem, mert csak így tudom hitelesen bizonyítani, hogy mekkora "lehúzás" zajlik nálunk. Én aki már nem egy országban voltam kispénzű turista eddig még sehol nem ittam ásványvizet ilyen drágán. Most sem.



A parkból egy tekerőlant hangját hallom. Közelebb érve megpillantom a kuruc ruhába öltözött, pipázó zenészt.



Számomra ez a hangszer túl unalmas, így nem sokáig maradok. A Halászbástyától remélek nagyobb zenei élményeket. Elsőre csak zenét kapok, élményt nem. A fal tövében két cigányzenész "szenved". Egy hegedű, és egy gitár hangszereléssel játsszák az "Obladi-oblada"-t. Borzasztóan rosszul.




Nem is tudom először mitől rossz. A hangok alapvetően tiszták, az akkordok is. Aztán észreveszem, hogy a gitáros nem akkor váltja az akkordokat, amikor a melódia kívánná, a hegedűs pedig szabadon játssza a fő dallamot periódus csúszásokkal. igénytelen lesz tőle az egész, és stílustalan. Nem is bírom sokáig őket hallgatni. A Bástya-Restaurant-ban már hangolnak a zenészek, és tapasztalatból tudom, hogy itt mindig a legjobbak játszanak. Valószínűleg déltől szól a szerződésük, mert addig egy hangot nem játszanak, amikor azonban megkondul a templom harangja, azonnal elkezdik. A harangzúgás miatt nem sokat hallani a zenéből, de türelmes vagyok. Egy Steven Seagal kinézetű prímás, egy bőgős és egy cimbalmos alkotja a zenekart. Hihetetlenül jók. Játszi könnyedséggel muzsikálnak, mintha ez nem is munka lenne, mintha nem is több százezer óra gyakorlás állna ennek a játéknak a hátterében. A vendéglő spanyolokkal van teli, ennek megfelelően spanyol dalokat játszanak. Elsőként a nagy klasszikust, a Granada-t. A prímás vagy hat asztallal előrébb játszik, a zenekar semmit sem hal a játékából, a vonó mozgását követve kísérik. A dal olyan szinten össze van gyakorolva, hogy hiba nélkül váltanak tempót ilyen körülmények között, és tökéletesen egyszerre fejezik be. El vagyok bűvölve. Világszínvonalú produkciót látok, a szememtől néhány méterre.




Közben a prímás folyamatosan kínálja a zenekar CD-jét eladásra a vendégeknek, és szépen fogy is a portéka. Természetes módon társalog, néha viccelődik velük spanyolul, németül, angolul, attól függően, hogy az asztalnál ülők milyen nyelvet beszélnek. Aztán újra játszanak egyet, és új asztalt "támad" meg. Órákig el tudnám őket nézni, de tovább kell mennem. A bástya teraszán, egy presszó működik, ahol ugyan ilyen zenekar játszik, ugyanilyen színvonalon. Az egyik spanyol hölgy elkéri a prímástól a hegedűt, és "behúz" néhány hangot Brahms "ötödikéből". A prímás ezt szakmai kihívásnak veszi, és belekezd Monti csárdásába. Olyan tempót diktál a gyors résznél, hogy a zenészei majdnem megszakadnak a követésében. Ez nem annyira tetszik. Öncélúan használja a technikát. Nem a zenét akarja kiszolgálni, hanem azt akarja megmutatni milyen virtuóz. Ehhez kétség nem fér ezután. Mégis nekem a másik banda lent jobban tetszett. Elhagyom a várat, elég a zenéből. Célba veszem a Margit-szigetet. Utoljára három éve voltam itt, amikor a rekut vásároltam, itt róttam az első próbaköröket, gyakorlatilag itt tanultam meg rekuzni. A Margit híd készen van. A hatos villamos ismét megáll a sziget bejáratánál a híd közepén. Veszek egy giros-t, és ebédelek az egyik padon. Közben nézem a sziget közönségét. A futó ösvényen sorba tűnnek fel a sportosak. Idősek, fiatalok, férfiak nők, gyerekek. Feltűnik, hogy remek formában vannak mindannyian. Ritkán feltűnik valaki aki láthatólag a súlyából szeretne leadni, őt külön tisztelettel nézem, még élénken él az emlékezetemben, amikor én is küzdöttem naponta az én szigetemben ugyanebből a célból. Közben azt is látom, ahogy duci lányok tépik, marcangolják a hamburgeres bódé mellett a dupla "hambijukat". Láthatólag ők elégedettek az alakjukkal. Én kevésbé. A Dunában egy busz úszik. Elég hülye látvány. Valakinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy egy sima buszt átalakít kiránduló hajóvá. A vízibusszá avanzsált volt Ikarusz nyugodtan úszik Szentendre irányába.



A sziget kezd megtelni. A Nap delelőn van, mindenki fürdőzik a sugaraiban. Egy lány bikinire vetkőzve napozik a tisztás közepén, egy másik csak simán elfekszik a rakpart lépcsőjén. Amerre csak nézek mindenhol párok ülnek a padokon, a fűben, a parton.  "Ennyi jut nektek a természetből" gondolom magamban, kicsit sajnálva a fővárosi népeket, miközben már kifele tartok a szigetről.

 

Gyors látogatás a Nyugati pályaudvarnál, ami engem valamiért mindig vonz, de nem tudom igazán megmagyarázni miért. Valahogy ez a múltszázadi vasszerkezet testesíti meg számomra azt a századeleji környezetet, amikor, és amelyben  jobban szerettem volna élni. Ez a cilinderes, polgári világ, ahol nagyobb udvariassággal, és tisztelettel viseltettek egymás iránt az emberek számomra ebben a Eiffel cég által készített vasszerkezetben konzerválódott. A pályaudvarra ilyenkor gőzmozdonyokat, a parkolóba konflisokat képzelek, és látom, ahogy a hölgyek előtt szélesre tárják az urak a kupé ajtókat.

 

Már a metrón ülök, és az egyik megállónál megáll bennem a levegő ahogy elkapom egy leszbikus pár szeméből azt a bizonyos csillanást, amit csak szerelmesek tudnak. Érdeklődve nézem őket, ahogy elmerülnek egymás világában, tekintetében, követem mozdulataikat, amelyekkel azokat a finom érintéseket létrehozzák, amelyek süvegelő viszonyban sincsenek a barátnők megszokott érintéseivel. Nem tüntetnek kapcsolatukkal, nem akarnak feltűnést kelteni. Egyszerűen csak sugároznak, ahogy bármely hetero szerelmes pár is ezt teszi. A következő állomáson leszállok. Minden aluljáró koldusokkal van teli, az itt élők már meg sem látják őket. Lassan kifogyok az apróból. A Hősök terén vagyok. Kicsit nézelődöm, majd átsétálok a Városligetbe. Közben szépen halad az idő, már nincs sok a vonatindulásig. Egy gyors metrózás a Ferenc körútig, még gyorsabb látogatás a Tam-Tam dobcentrumban. Tájékozódom az aktuális dob és cintányér árakról, begyűjtök néhány nyomtatványt, és elindulok a Déli pályaudvar felé. A Gemenc IC már bent áll a vágányon. Lehuppanok az ülésbe, és arra gondolok, mennyi impulzus ért ez alatt a néhány óra alatt.  Mennyi szín és ezernyi árnyalat, ami ebben a városban egyszerre zúdul az idelátogatóra. Mennyiféle ember, egyszerűek, és különlegesek, mind cipeli hátán a saját problémáit. A város tempója számukra természetes, sőt annyira megszokták, hogy már lassúnak is érzik néha Számomra ez fénysebesség. Képtelen lennék ebben a nyüzsgésben élni. Az itteniek talán nem érzik de ez akkor is egy folyamatos stresszfaktor számukra. Ebben a városban boldogtalannak lenni az egyenlő a halállal. Ez a környezet naponta megterhel a milliónyi látvánnyal, a rengetegféle emberi sorssal, ami mellett minden percben elmész. Ez a folytonos nyüzsgés csak úgy viselhető el, ha te magad belül rendben vagy, és van egy hely ahol kikapcsolhatsz ebből. Ez azonban csak keveseknek adatik meg.

Amikor a vonat elindul megnyugodva gondolok arra, hogy nemsokára kihúz a mozdony ebből a számomra izgalmas, de hosszútávon élhetetlen városból. Hátradőlök és lehunyt szemem mögött még sokáig nézem a vetítést, amit a városban rögzített agyam. Az ismerős állomásnevek egymás után futnak el az ablak előtt, csak néhány pillanat, már itthon vagyok. Ez valami más. Nekem való.

A képek Nokia 5800 XpressMusic telefonnal készültek. Nyugati pályaudvar kép innen.

2011. szeptember 19., hétfő

Gammának lenni.

Feleségem meséli, hogy munkahelyén, az egyik szekszárdi rabszolgatartó üzemben 19-étől  munka közben tiltott minden zenehallgatás, rádió, mp3 lejátszó, és telefon használat. Indoklás: "mert elvonja a figyelmet a munkától". Csak tájékoztatásul közlöm, ez nem egy génlabor, és nem is nukleáris kísérleti telep, csak egy egyszerű, névtelen nulla kábel összeszerelő üzem. Az embereket az utcáról, mindenféle előképzettség nélkül veszik fel, és másnaptól már teljesíteniük kell, a többnyire teljesíthetetlen, (mert irreálisan megállapított) normaelvárásokat. Mechanikus munka, ahol a napi összeszerelt kábelek darabszáma dominál. Persze figyelni kell, de csak annyira, mint autóvezetés közben, vagy a Tesco-ban, hogy  ne borítsd fel a konzervtornyot. Egy orvostanhallgatótól tudom, hogy a klinikájukon műtétek közben mindig szól a zene. Bizonyára egy operáló sebésznek könnyebb dolga van, mint egy kábelszerelő betanított munkásnak, ezért itt nem számít, hogy a zene elvonja a figyelmet. Szerintem maga az alapkoncepció egy marhaság. Mi az, hogy elvonja a figyelmet? Mivel már régóta csak fülhallgatóval volt szabad zenét hallgatni a cégnél, így valószínűleg csak azok vállalták ezt, akiket nem zavart munka közben. Rám speciel nagyon jó hatással van a zene bármilyen munkavégzés alatt. Meggyőződésem, hogy nyugodtabb vagyok, jobban tűröm a stresszt, nem érzem elviselhetetlennek annyira a monotóniát, és az is meggyőződésem, hogy ilyenkor jobb teljesítményt is nyújtok. Ezek a lányok havi 60 ezerért dolgoznak napi 8 órában, két műszakban, a legtöbben 15-20 km-ről buszoznak be a munkahelyükre hajnalban, és délután vissza. Háromszori tíz perces szünetük van a műszak folyamán, amikor is választhatnak, WC-re mennek, esznek, vagy dohányoznak, vagy ez, vagy az, egyszerre kettőre nincs idő. Mindezt nyáron 40 °C körüli hőmérsékleten. Sokszor túlóráztatják őket nevetséges pótlékokért, és ha hibáznak a főnökük "ingyen és bérmentve" javíttatja ki velük a selejtes darabokat túlórában. A vezetőség eközben pasziánszozik a légkondicionált irodákban, és céges autóval megy a McDonald’sba ebédelni. Teheti. Az alsó szinten a rabszolgák kitermelik az ebédidőre is járó bérüket, kijavítják túlmunkával a logisztikai, és termelésszervezési hibákat. Az ő általuk keletkezett néha milliós értékű károkra nem derül fény. Persze a dolgozók mindezt látják, mert nem hülyék, akármennyire is igyekeznek ezt elhitetni velük vezetőik. A szalag mellett kényszerűségből egyre több a közép- és felsőfokú végzettségű munkás. Diplomások izzadnak a gépek mellett, és naponta próbálják ép ésszel elviselni ezt a megalázó helyzetet, mikor főnökeik, akik nem egyszer lényegesen alacsonyabb intelligenciával, és iskolai végzettséggel rendelkeznek csak eszközként kezelik őket, megfeledkezve arról, hogy ők ugyanolyan, vagy esetleg jobb emberek. Huxley Szép új világa már itt van a küszöbön. Csak ez még nem tökéletes, mert a regényben szereplő gammák, a társadalom alján, boldogan végezték munkájukat, hiszen erre kondicionálták őket. A gammák magukat a társadalom értékes összetevőjének látták, és nem is szerettek volna soha alfák lenni, hála a magzati kortól elvégzett tudatmódosító beavatkozásoknak. Az itt dolgozó gammák, nagyon is tudatában vannak annak, hogy a felettük funkcionáló alfák, közel sem jobbak, és hogy minden nap visszaélnek az alfa lét nyújtotta hatalommal, és már bele is törődnének ebbe, hiszen lehetőségek hiányában nincs sok választásuk. Tudják jól, hogy az alfák egész hadserege szövetkezett ellenük. Az állam élén álló alfák megegyeztek a cégek élén álló alfákkal, és mindehhez a bankokat vezető alfák adják a támogatást. Ennek a szövetségnek a következményeként, a szegény kis gamma, éppen csak annyit keres, mint egy középkori rabszolga, azzal a különbséggel, hogy akkoriban este a munka után a gazdáiktól közvetlenül kapták meg élelmüket, most pedig a kapott pénzen kell még beszerezni azt a szupermarketekben. Ebből a kis fizetésből a jobb sorsra született gammánk, képtelen megszerezni azokat a javakat, amelyeknek birtoklási vágyát a Szép új világ módszerei alapján észrevétlenül ültetik el naponta a fejében. Mivel nem elég a pénze a bankokhoz fordul, akik olyan büntetőkamat fejében adnak neki csak pénzt, ami determinálja sorsát az elkövetkezendő évekre. Ahhoz, hogy a törlesztőrészleteit fizesse, bármi áron dolgoznia kell. A munkahelyen az első dolog amit tudatosítanak vele, hogy nincs értéke, bármikor helyettesíthető. Ahogy múlnak az évek ezt szép lassan el is hiszi. Mindehhez az államvezető alfák nagy szorgalommal asszisztálnak, hiszen csak a megfélemlített, kiszolgáltatott tömegeket lehet könnyen az állam által hasznosnak ítélt irányba terelni. A több millió gamma pedig hozza a papírformát, dolgoznak hajnaltól estig, nevetséges bérekért. Rezignáltan veszik tudomásul, hogy ez a kicsi bér hónapról hónapra kisebb kupacot képes a bevásárlókocsiban eredményezni. Félelemmel hallgatják a hírekből áradó fenyegetéseket, melyek újabb és újabb bőr lenyúzását tervezi róluk. Megszorító intézkedések, kedvezmények megvonása, ÁFA emelés, és munkaóra növelés, szabadságcsökkentés, nyugdíj megszüntetés, és megannyi rémálom vár rájuk. Közben az utcán 30 milliós autók mennek el mellettük amelyekben alfák mosolyognak a szép (új) világra, mely számukra mindent megad ami csak széppé teheti egy humanoid életét ezen a bolygón. Érdekes korban élünk. Kíváncsian várom, meddig tűrnek még a gammák, mert a rendszer egyszer elveszíti kényes egyensúlyát, és a milliárdnyi gamma képes elsöpörni mindent és mindenkit.  Engem nem is az zavar most sem, hogy vannak alfák, béták,  gammák, és még sok-sok görög betű, hanem az, hogy egyesek visszaélve a hatalmukkal képesek megtiltani valami olyan apró örömet, mint amit a zenehallgatás jelenthet ezeknek a mérhetetlenül kiábrándult, reménytelen kis gammáknak. Elgondolkodtató, hogy a cégnek az elmúlt tíz évben a mai már a sokadik neve, és tulajdonosa. Talán mégsem a gammákkal van baj, lehet, hogy ismét nem téved a magyar közmondásunk és most is "a fejétől bűzlik a hal". Talán ha "odafent" a felső vezetés úgy végezné a munkáját, olyan időkihasználtsággal, és olyan odafigyeléssel, mint amit elvár az alsóbb szinteken dolgozóktól, akkor elképzelhető, hogy megugranának a cég gazdasági mutatói is. Azt persze tudom, ha ez meg is történne valami csoda folytán, az alul dolgozó rabszolgák, ebből semmit sem érzékelnének. Pontosan ugyanannyiért dolgoztatnák őket, abban az esetben is, ha a profit megduplázódna, hiszen az alfák zsebe olyan, mint a feneketlen kút.
Amit leírtam országos jelenség, nem csak ennek az üzemnek a sajátossága. Vannak jobb, kicsit emberibb, és rosszabb helyek is, ahol már akár a tettlegességig is elmehet a főnök a beosztottal szemben. Mondjuk nálam ez a jelenet rövidhír formájában kerülne a blogomra.Valahogy így: " Először ő ütött, utána az utolsó órája." De szerencsére itt MÉG nem tartunk. 
A tegnapi hírekben közölték, hogy minimum 140 ezer nettót kell keresnie annak aki nem akar rosszabbul járni az új adóváltoztatások után.
Még egyszer leírom. Ezek a lányok 60-at keresnek, két műszakban, és mindannyian.
Most pedig várom a kommenteket amelyek azt írják, hogy ennyiből nem lehet megélni, és már előre válaszolok is nekik.  Így igaz. És mégis....


Kiegészítés: Természetesen a könyv sokszori elolvasása után tisztában vagyok azzal, hogy a kaszt legalján nem a gammák, hanem az epszilonok helyezkedtek el, de túlzásnak éreztem a szellemi fogyatékos szintre kondicionált epszilonokkal egy szintre süllyeszteni, ezeket a többségében értelmes, gondolkodó munkásokat. A lényeg, a társadalom felső rétegeinek kiszolgálásának   bemutatása véleményem szerint így is megvalósult.