Havasi Balázs koncerten jártunk. A jegyeket a cégemtől kaptam ajándékba, így nem került pénzembe szerencsére, mert most borzasztóan szomorú lennék, hogy ennyi pénzt adtam ki valami olyanra, ami számunkra nem volt nagy élmény, és amit költhettünk volna valami tényleges értéket jelentő időtöltésre. Így hatvanhoz közelítve feleségemmel az "Élményeket gyűjtünk nem pénzt!" szlogen alapján próbáljuk tervezni szabadidőnket. Mivel mindketten zenekedvelők vagyunk örömmel vettük a tiszteletjegyeket. Az előadóról nem nagyon tudtunk semmit azon kívül, hogy zongorista és viszonylag nagy név a szórakoztatózenei piacon. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy néhány YouTube videó alapján alkossak előzetes véleményt, gondoltam, az, aki egy Papp László Arénát képes megtölteni nézővel, annyira rossz nem lehet, hogy ne kösse le a figyelmünket egy koncert erejére, főleg mert magamat elég nyitottnak tartom zenei téren, úgy gondolom képes vagyok mindenben meglátni az értékest. Tévedtem. Ilyen látványos és egyben ennyire semmilyen zenei értéket nem képviselő, unalmas koncerten még sosem jártam. A koncert kis késéssel indult a kiírt időponthoz képest. Az aréna a legnagyobb jóindulattal sem volt teltházasnak nevezhető. Egyes szektorok nagyon foglaltak voltak, például a mi MOL szektorunk is, gondolom köszönhetően a kizárólag tiszteletjegyes nézőknek. A felső szektorok körben üresen tátongtak. Végre mindenki elfoglalta helyét a diszperzites vödör pattogatott kukoricákkal és vödörnyi műanyagkólákkal (ez is egy agyrém) és minden készen állt a csodára. A show hatalmas intróval indult, látványos bevonulások, a Havasi brand (jó ég tudja mit ábrázoló) logóját, címerét viselő lobogó körbehurcolásával, és ugyanezt a piktogramot agyakba égető videó effektekkel. Rengeteg ember a színpadon egyszerre, hatalmas, szerintem indokolatlan, már-már torzító hangerő. Aztán persze bejön a sztár fehér hercegként, fehér haja feltupírozva sem képes elfedni előrehaladott kopaszodását, de ne legyek rosszindulatú, egy zongoristának nem a fő ismérve a kinézete. De lássuk a játékát. Elindulnak a dalok, melyeket a szerző kicsit szerintem túlzóan "tételekként" konferál fel, ami próbálna hajazni a klasszikus zenei darabok felosztására. Sajnos ezzel a hasonlatosságnak itt vége is szakad. Az elhangzó "tételek" nevetségesen egyszerű, primitív négy fokú dallamocskák, melyek a darab alatt milliószor ismétlődve térnek vissza az unalomig. Persze közben változnak az akkordok, a hangszerelés, de főleg a látvány. A 12 vonós, 8 fúvós, 8 kórista, 3 ütős, 1 hegedűs, 1 szóló- és 1 basszusgitár valamint 1 szintetizátor, összesen 35 főnyi zenész a színpadon a zongoristánk körül, mindent megtesz a siker érdekében, mégsem válik az egész csodává, pedig ezt várnám. Itt ne várjuk Vivaldi vagy Mozart finom kis zenei hangulat váltásait, képábrázolását. A négy-ötfokú alapdallamok az idő múlásával csak hangosabbak, teltebbek, másabbak lesznek, de mikor 50-edszer hallom ugyanazt a szekvenciát, ásítozni támad kedvem. A "mester" a dalok közti konferanszaiban, (ál)szerényen megemlíti, hogy a zeneszerzést ő úgy tekinti, hogy a dallamok körülötte vannak, melyeket csak lejegyez egy-egy ihletett pillanatban. Néhány dalnál az az érzésem a "mestert" néha nem a múzsa csókolta homlokon, hanem a mázsa. Ilyen dallamok minden (középszerű)zenésznek eszébe jutnak, vannak akiknek még ennél jobbak is, ők aztán előkelő fellépői lesznek a Dáridóhoz hasonló, leginkább mulatós stílusban utazó műsoroknak. Ezek itt annyira kézenfekvő egyszerűségű, közhelyes hangzású szösszenetek, hogy a 99%-unknak eszébe sem jutna ezzel színpadra állni. Bennünk van a hiba, hiszen látszólag ezeket a "Süss fel Nap" bonyolultságú darabokat zabálja a közönség. Vagy nem. Legalábbis a Facebook visszajelzések alapján pozitív a fogadtatás, de a nézőtéren ezt nem látom. Lehet bennem van a hiba és az emberek zömének tényleg nincs szüksége ennél bonyolultabb dallamokra. Vagy már nincs, mert az igényes zenék amortizációjával elérkezett az Azariah korszak, ahol már a látvány , a marketing, a hype, mögött sokadik sorba vonul vissza a produktum. A közönség nem őrjöng, mérsékelten lelkes, inkább azt mondanám udvariasan tapsol a dalok végén. A sok új dal után végre eljutunk a szünet előtti utolsó műig, ami a "Magyar Szimfónia - Nemzeti dal". Biztosan bennem van a hiba, de valamiért bennem nem éri el a kellő hatást a mű, inkább szánalmas erőlködésnek érzem. Egyfajta kormánypropaganda meghosszabbításként érzékelhető az igyekezetet, ahogy próbálják elültetni, erősíteni, egyáltalán életre hívni a nagy, de valójában nem létező Nemzeti kollektív tudatot. De a dallamok itt sem lesznek cizelláltabbak, maradunk néhány hangon belül, kár, mert 88 billentyű áhítozik még a leütésre a zongorán. Aztán ennek is vége lesz, zongoristánk szünetet rendel el. Itt én legszívesebben haza is mennék, el nem tudom képzelni, mit tud még pluszban nyújtani a következő óra, de ingyen jöttem, meg ki is fizette valaki, hát maradunk.
A második órában a "mester" legnagyobb slágereit próbálja ránk zúdítani mérsékelt sikerrel. Ez a blokk zúzósra van tervezve. Sokkal több rockos alap, amiben a Hooligans dobosa, Kiss Endre (Endi) aktívan közreműködik a dobosokra jellemző, cseppet sem intelligens, annál inkább látványos és parasztvakító "krumpliszórásos" dobszólójával. Egy jelentéktelen évtizedet töltöttem dobolással, így tudom, hogy amit hallunk az nem bonyolultabb a zongoristánk dallamvezetéseinél. Végül is ilyen téren a két do
log összepasszol. A hangerő ha lehet még elviselhetetlenebb, mint az eddigi fortissimo részeknél. Hallhatóan szenvednek a sub hangsugárzók, "túl van húzva" a hangrendszer, kár, hogy a keverőpultnál ülő technikus ezt nem így hallja. A kevesebb több lenne most is, mint általában. Egyébként sem szól semmi normálisan. Aki hallott már hangosítás nélkül, hegedűt, dobot vonós- és fúvós szekciót az most igencsak meglepődhetett a LineArray rendszerből hallott hangszíneken, melyek csak nyomokban hasonlítottak az eredeti hangszerek hangjára, ami szerintem szakmai alapelvárás lenne. Borzasztó a csőhangzás, alig jelenlévő magasfrekvenciákkal, sok középpel, és túltolt szubokkal. A zongora néha teljesen elnyomja az éppen szólót játszó hangszereket. Ezt nem tudom, hogy a kontroll beállításnak, a frontrendszer keverésének vagy sztárzongoristánk alázatának hiányossága. De tény, hogy annál a dalnál ahol végig a "cselló és hegedű szólam ölelkezett" nehéz volt bármit hallani a zongora kísérettől. Jön a sláger a "Storm". Ez a téma az elmúlt évszázadok során sok zeneszerzőt ihletett meg. Többek között azért, mert egy viharról szóló műben az eső csepegésétől, a villám által lángra gyújtott erdőből menekülő vadakon át, a mennydörgés sziklarepesztő hangjáig, mindent meg lehet jeleníteni a hangszerelésben. Komponistánk itt sem bíbelődött sokat. Marad a kis 4 négy hangos fő témánál, amit bal kezes akkord bontásokkal csinosítgat. Ugyanazt a 4 hangos dallamot játssza egyszer -kétszer, majd tercekkel, aztán oktáv fogásban, de bármit tesz ez végig négy unalmas hang ugyanolyan sorrendben és ritmusban. Erről eszembe jutnak boldog éveim a szekszárdi zeneiskolában, amikor szolfézsórán a 10-11 éves ügyesebb zongorista csoporttársaim már ilyesmiket játszottak. Mindenesetre nem látom és főleg nem hallom a szignifikáns különbséget az általános zeneiskolások és a most színpadon ünnepelt konzervatóriumot végzett előadó között. A színpadon tombolnak a hangszerek, már mindenki fortissimo-ban nyomja. Az impozáns látványvilágot remek tánckar teszi még színesebbé. Minden korrekt, mindenki precízen végzi a munkáját, mégis az egész nem lesz több, mint egy közepes előadás egy gyenge sablonos zenével. Taktikát váltok és áthelyezem a látványra a figyelmem. Most nem a szokásos hangszereseket vizslató tekintettel figyelem a színpadot, nem érdekel ki mit játszik, melyik hangszer szól. Próbálom a látványt egy kerettörténetbe foglalni, mintha egy filmet néznék a zenét pedig ennek aláfestésének tekintem. Ez működik. Erre alkalmas. Egy hangulat erősítésére, ellenpontozására alkalmas amit hallok, mint egy dzs kategóriás hollywoodi film zenéje. Sablonos, nincs benne egyetlen eredeti ötlet sem, de legalább nincs csend a látvány alatt. Vajon ugyanezt érezném Ennio Morricone koncert alatt is? Nem hiszem. Nála minden dal egy önálló darab, tele izgalmas fordulattal. Végre elbúcsúzik hősünk, persze tudom, hogy a showbiznisz íratlan szabályai szerint a gázsiért még lesz egy kötelező, összepróbált ráadás szám is. A közönség nem nagyon erőlteti, a két óra a legtöbbünknek éppen elég volt Havasi úr zenei ötlettelenségéből, sokan el is indulnak a kijárat felé. De főhősünk visszaünnepelteti magát, és még egyszer belevág a billentyűk közé, és eljátssza a következő, előzőektől alig különböző dalát. Egyszer mindennek vége lesz, szerencsére, már nem adunk még egy esélyt neki, udvarias rövid taps után a többség elindul a parkolók felé, a megérdemelt csend irányába. A hangok alapján valamit még szenvednek a színpadon, de ennél már jobban érdekel, hogy a torlódás előtt jussak ki a mélygarázsból. Az autóban találomra bekapcsolok valami zenét éppen Zorán egyik albuma van lejátszásban, nagyszerű hangszeresek a stúdióban eredeti ötleteket vettek fel, minden dal más, megszólalásában, hangulatában hangszerelésében, egyik sem unalmas, pedig egy orrhangú énekest szolgálnak ki a dalok, mégis ez a zene megnyugtat, kisimítja a felborzolt idegrendszerem, már csak egy rossz emlék a koncert. Nagyszerű dolog, hogy ennyi lehetőség van nagy produkciókat látni manapság és pont ettől lesz veszélyes is, hiszen aki egyszer lát világszínvonalú előadást, ahol a zeneszerzőtől az utolsó road-ig mindenki professzionális munkát végez, az soha többé nem veszi meg a semmit, az álművészetet, a hype-ot. Persze a népnek mindig is kenyér kellett és cirkusz, és a legtöbben soha nem tépelődtek azon, hogy milyen hangokból áll össze egy dal, és egy zeneszerző mitől lesz világhírűvé és mitől felejtik el még életében. Számomra most ez itt nem a felhőtlen szórakozásról szólt, hanem egy csavargyári termékről, egy Azariah jelenségről, a "hogyan adjuk el a semmit" marketing iskola kitűnő tanulóinak vizsgaelőadásáról. Részemről soha többé Havasi Balázs koncert.
