A szokásos alapossággal készülök, iram- és frissítési tervem van, kiegészülve két fős kísérőcsapat luxusával, mert idén ismét testvérem kísér kerékpáron a teljes távon, és autós supportként csatlakozik még Robi is hozzánk, hogy minimalizáljuk a kerékpáros felszerelést, és előre nem látható dolgokra is tudjunk reagálni esetlegesen. Feleségemmel már csütörtök délután leautózunk Balatonfüredre és elfoglaljuk a szállásunkat, majd lesétálunk a versenyközpontba, ahol felvesszük a rajtcsomagot és "all you can eat" mottó szerint töltjük a szénhidrátraktárakat a tésztapartin. Este viszonylag könnyen elalszom, de 2 óra után felébredek és ezután már nem tér vissza a mélyalvás, csak szendergek. 4-kor reggelizem, még kicsit lustálkodom az ágyban, de hamarosan elkezdek készülődni. A szokásos verseny előtti Sudokrémezés, öltözés után felszerelem a kerékpárt is, és hamarosan indulok a versenyközpontba, ahova majdnem egyszerre érkezem tesómékkal. Innen repül az idő, veszünk néhány pogácsát még a Tescoban, és néhány fénykép után már szólítanak is minket rajthoz. Remek idő van 10 fok körüli hőmérséklet reggel 7-kor, csak a karszárat hagyom magamon, a rövidnadrág és póló bőven elégnek bizonyul. A rajtban nagyon izgatott vagyok, de elszánt. Arra gondolok mennyi munkám fekszik abban, hogy most itt állhatok, és minden körülmény együtt áll ahhoz, hogy sikeresen körbe érjek a távon. Az utolsó percet már csendben töltjük, mindenki áll behunyt szemmel, és elindul a visszaszámlálás. Indítom az órám, és elkezdek futni a többiekkel.
Nagy a tömeg közel 200-an indulunk, ez még csak rosszabb lesz később, mikor a kerékpároskísérők utolérnek minket. De tapasztalatból tudom, hogy ez gyorsan normalizálódik, mert néhány km-en belül mindenki beáll a saját tempójára és ez szétszórja a mezőnyt, főként egy ilyen hosszú távon, mint a mai. Nagyon jó, hogy alig egy hónapja bejártam az útvonalat, alig van az egész verseny során ismeretlen szakasz, és nagyon jó visszaemlékeznem a feleségemmel megtett közös szakaszokra, és a beszélgetéseinkre. Ezek a visszaemlékezések is nagyon sok erőt képesek adni. Egyfajta lelki kapaszkodók, nekem minden ilyenre szükségem van, mert így tudok erős maradni fejben, ha a lábam már nem akar tovább vinni. Ma ilyen kapaszkodók a pólók is melyekben futok. Az első pólóm az, amiben először futottam 2 óra alatti félmaratont, az akkor nagy áttörés volt, most egy hasonló időt katasztrofálisnak tartanék, de már sok versenyen hozott nekem plusz inspirációt ez a ruhadarab. Szépen kocogunk, utolérem Gyula barátom, aki már rutinos ultrafutó, most sem fogok vele sokáig együtt futni, mert kiköpném a tüdöm az ő tempójában. Néhány km-en át beszélgetünk, aztán szép lassan lemaradok tőle, és beállok az én tempómra 130 körüli pulzussal megyek, kicsivel 6 perc/km feletti átlaggal. Ez rendben van. Az első 50-re 7 perces átlagot terveztem, de azért bízom abban, hogy annál egy kicsit jobb lesz. 5 időmérő pont van ahova oda kell érni mielőtt a pont bezár, különben számomra véget ér a verseny. Foglalkozom azért a gondolattal, de nem különösebben aggaszt. Ha minden rendben lesz velem, akkor ezek a szintidők nem veszélyeztetnek. Húgom közben szorgalmasan teker mellettem, és óramű pontossággal adja fél óránként kezembe az aktuális frissítést. Ez általában gél és víz, óránként sótabletta, két óránként pedig egy fél liternyi sportital. Most még semmi bajom nincs vele, eszem-iszom dínom-dánom, ahogy kell. Közben elérjük Badacsonyörsöt az első szintidőmérő helyet, 2 óra 45 perc az előnyöm a szintidőhöz képest. Átfutok a pincén, kellemes hűvös van kár, hogy csak egy percig élvezhetem. A Nap közben erőre kap, és pont ott lesz a legmelegebb, ahol egyébként sem könnyű futni, a Szigligeti várhegy emelkedőjénél már a pokolba kívánom az összes napsugarat. Szerencsére van egy kis légmozgás, de az én hőtűrő képességem a jegesmedvéjével megegyező, még jó, hogy erre is készültünk, külön flakonban a hűtővíz, öntöm is a fejemre szorgosan.
Egész úton 50 km-ekben gondolkodom, Szigliget az én fejemben az első negyed vége, ezért pólót váltok, életem legforróbb versenyére emlékezem, és ebből nyerek energiát. 2016-ban a Délibáb félmaratonon 34 fok volt árnyékban, most az ezen a versenyen kapott pólóban futom a melegben a második negyedet. Közben előzünk és minket előznek, senki sem örül láthatólag a melegnek, emészti az energiákat rendesen. A csapatváltó tagjai értelemszerűen jóval gyorsabban haladnak, rövidebbek a távjaik, megengedhetik maguknak a gyorsaság luxusát. Én tartom a tempóm, fél óránként a frissítés közbeni sétálás miatt 1 másodperccel növekszik az átlagom, ez vállalható. Indulnak a "jósló fájások" is, itt-ott jeleznek izmok, ízületek, hogy ha ez így folytatódik, az nekik nem olyan jó. Ez erről szól, tudom, hogy mindenkinek fáj, kinek jobban, kinek kevésbé, nem nagyon kell ezzel jó darabig foglalkozni. Azért itt már kezdünk látni szenvedéseket is, találgatjuk vajon be ér ebben az állapotban a futó? Teljesen rendben vagyok, fegyelmezetten frissítek fél óránként, és gond nélkül indulok tovább. Tesómnak nagyon tetszik ahogy futok, szerinte még sosem futottam ultratávon, ilyen összeszedetten. Ezt mondja is sokszor, jól esik hallani, mert azért én belülről nem érzem ezt annyira nagyszerűnek, hiszen lassan napnyugta lesz, és lassan már 12 órája futok. Mindenesetre jó jelnek érzem, hogy még sötétedés előtt érek Fonyódra. Vége a második negyednek. Tudom a következő lesz a legnehezebb. Átfutni az éjszakán önmagában sem könnyű, de mindezt a monoton déli parton megtenni, dög unalmasnak ígérkezik. Pólót cserélek. Az Atomerőműben dolgozom, ahol áramot termelünk, az éjszakához pedig villanyfény kell, ezért most az egyik Atomfutáson kapott pólómat veszem fel, persze ez önmagában nem világít, kell egy fejlámpa is hozzá. Felhívom feleségem, és beszélgetünk néhány percet, ez ismét rengeteg energiával tölt fel, nagy motiváció nekem, hogy néhány óra múlva már ismét az északi parton leszünk és ő ott vár a célnál. Végig nézzük ahogy a Nap lebukik a horizonton, még utoljára megvilágítva a Balatont, festményre illő látvány. Közben befutunk Balatonszemesre, itt szilvesztereztünk idén, vagy tavaly, szóval legutóbb, ez is egy motiváló kellemes emlék. A levegő gyorsan és határozottan hűvösre fordul, a víz felől hideg légáramlatok jönnek, először a karszárat, majd a polár mellényt veszem fel, így tartom magam melegen, a lábamnak semmire nincs szüksége, igaz már annyira a futásra sem, de még van bőven a távból.
Az éjszaka olyan volt amilyennek elképzeltem, hosszú, monoton, unalmas, reménytelen. A déli part síkja sötétben, egymásba olvadó településeivel kimeríti az ingerszegénység fogalmát. Csak két izgalom volt, az egyik, amikor sikerült az egyik adag sportitalt a bicajos táskába üríteni. Vackok ezek a kulacsok, könnyű félrekapatni a menetet a tetejének rácsavarásakor. Nagyon higiénikus módon, közvetlenül a táskából öntjük vissza a kulacsba a sportitalt és vele együtt néhány táska alján lakó anyagmaradványt, amit én rögtön meg is iszok, próbálva nem gondolni a tartalomra. Tesóm kicsit lemarad, menti az elázott tartalmat, de hamar megoldja ezt is, és utolér. Ekkor jön a lelki mélypontom, mert az órám hirtelen ötlettől vezérelve kiírja, hogy csak egy órányi üzemidő maradt és átvált endurance módba. Tudtam, hogy az én versenyidőmre kevés lesz az egy töltésnyi energia, de nem számítottam rá, hogy már 20 óra környékén ezzel foglalkozni kell. Mivel nincs más megoldás leállítom a rögzítést, és miután a powerbankkal összekötöm az órát, újra elindítok egy új mérést. Csak így már nem lesz meg egyben a track. Ezen még kb. 20 percet dühöngök, aztán inkább belefáradok, mint belenyugszom. Robi is közben próbál velünk minden lehetséges helyen találkozni, néha csak a véletlenen múlik, hogy nem kerüljük el egymást. A versenyre kifejlesztett futókövető applikáció gyakorlatilag használhatatlan. Hiába csippantgatom én be a chipet a pontokon, az applikáció néha 3 órán át nem frissíti az adatot. Így csak én tudom hol járok, aki követni szeretne a távolból annak fogalma sincs. Illetve néha én sem tudom. A déli part egyforma utcái és végtelenbe vesző utcai lámpái, reménytelenül nem mutatnak változást. A kerékpáros táblákat figyelem, ezen is pörgök egy sort, hogy néha teljesen irreálisak két tábla között a kilométer fogyások. Tesóm csitítgat, kevés sikerrel. Nyűgös vagyok, kezdem elveszíteni néha a kontrollt, egyre inkább robotként megyek, közben reménytelennek érzem a még hátralévő távot. Lassan elhagyjuk Siófokot még 10 km és 160 km-nél leszünk, aminél többet még sosem futottam. Jön egy 15%-os emelkedő, hosszú ideje ez az első sétám. Várom Balatonvilágost, és a rendes világost is. Mesélem húgomnak milyen szép a magaspartról a kilátás, de mikor odaérünk még vastagon sötét van, és nem sokat élvezhet a látványból. Az ég szürkébe vált, és keletről elkezd világosodni.
Szombat reggel van. Egy maraton van már csak vissza, de négy már mögöttem maradt. Jól állok idővel, 2 óra 40 és 3 óra 15 között vagyok a szintidő előtt folyamatosan. Innentől nem számítok nagy katasztrófára. A lábam már minden irányból fáj. Leginkább a bal lábam lábujjain érzek fájdalmat. Érdekes módon a bal térdem, ami hetek óta riogat, sem jobb, sem rosszabb nem lett az első 20 km óta. Nem vagyok álmos, az éjszakázás nekem mindig jól ment, ez zenészként is alapkövetelmény. Fáradt vagyok, mondom is tesómnak, hogy szerintem még soha életemben nem voltam ilyen fáradt. Ő már csak nevet a hülyeségeimen, és közben aggódva figyeli vajon mikor esek orra egy apró, számomra már radaron kívül lévő útegyenetlenségben. Ezt majdnem sikerül is kiviteleznem a kenesei frissítőponton, ahol figyelem a táblát, próbálok kérdezni a személyzettől, így teljesen váratlanul ér az útpadka, amiről lelépve elveszítem az egyensúlyom és csak a csoda tudja hogy sikerül azt visszanyernem, de én már láttam magam elterülni a földön. Az attrakciótól sem leszek jobb hangulatban, csak felpöccenek, és egyszerre hibás lesz mindenki, a staff, az útépítők, a hülye cipőm, és az egész megátalkodott világegyetem, amely nincs tekintettel rám, és direkt nehezíti az életem ezen a kitüntetett napon. Nem értem azt sem, ha ezen a ponton nem kellett csippantani, akkor hogyan állapítják meg az itt érvényes szintidőnek megfelelést. Tesóm szerintem már jobban várja a beérkezést, mint én, mert velem, ezzel a bipoláris őrülttel egyre veszélyesebb az utcán kódorogni kettesben, és én érzem Hannibal Lecter is kezd nálam vonzóbb társasággá válni számára. De azért igyekszik, és én nagyon szeretem ezért. Minden vígasztalót, amit csak tud előszed, hatféleképpen bontja le gondolatban az előttünk lévő harmincegynéhány kilométert, hogy számomra minél kevesebbnek tűnjék. Már csak ennyi, már csak annyi, de én egyre többnek érzem, mindezek tetejébe undorodom már a géltől és a sportitaltól is. A gél felmarta a szájpadlásom, a hidegvíztől kezd a torkom bedagadni. Este vacsorára velőspirítóst eszem-gondolom az elmúlt 24 órában többedszer. Ez egy kicsit vígasztal. Bármennyire is lassan, de azért határozottan fogynak a kilométerek. Még mindig gond nélkül képes vagyok futómozgást végezni, igaz az átlagom, lassan 9 perc/km körül van, de hát közben a hátam mögött eltűnő Balatonfüred ismét elém került. Süt a nap, lekerülnek az éjszakai ruhák, felszerelések. Ismét egy pólóban, rövidnadrágban futunk és kezd melegem lenni. Már nem nagyon beszélek, várom a végét nagyon. Jól állok idővel bőven beérek még délelőtt, és ez jobb annál, mint amit eredetileg terveztem. Így az akaratom hamar megadja magát a felmerülő ötletnek, hogy a Tagore sétánytól már nem futok. Az utolsó 40 percet megállás nélkül futom, elhagyjuk a főutat, lefordulunk Füredre és a Kisfaludy strandnál megállok. A verseny folyamán utoljára megmosakszom, kicserélem a pólóm az utolsóra a befutóra tartogatott Alisca Runners-es egyesületi pólóra. Felhívom feleségem, hogy itt vagyunk, és innentől szép kényelmesen besétálunk a célba. Ő a Flamingo Hotel előtt vár minket, videót készít, és előre szalad, hogy felvegye a célba érkezésem. Már hallom a szpíkert, átmegyünk a körforgalomnál a zebrán, és elérjük az időmérőkaput.
Itt a vége. Az óra számomra megállt. 28 óra 33 perc 11 másodperc. Eddig tartott a kör. Nekem az 56 éves, "sosemvoltvékony" futónak. A szpíker már a nevem harsogja, a kordon két oldalán rengetegen állnak mindenki tapsol, engem ünnepelnek, és én hálás vagyok, hogy itt vagyok, hogy élek, hogy ismét nem hagytam cserben magam, ismét bebizonyítottam, hogyha valamiért dolgozom, az mindig, kivétel nélkül mindig teljesül, bármennyire is lehetetlennek tűnik még akkor, amikor a terv megfogan a fejemben. Itt a cél, két lány tartja a célszalagot rajta a nevem, és ismét futok, az utolsó métereket a szalagomért, mert ezért jöttem, ezt képzeltem el magamban már számtalanszor, amikor fagyban, éjszakában, esőben, fáradtan, kedvetlenül mentem ki edzeni munka előtt és/vagy munka után.
Ezért az egy pillanatért, amikor a fejem fölé emelhetem a névre szóló szalagomat, amikor egy percig lehetek különleges, amikor jár nekem a népszerűség, mert megdolgoztam érte. Holnapra mindez már csak emlék lesz, egy adat a DUV-ban, egy csak számomra értékes érem és szalag a lakásom falán. Közben fényképek készülnek rólunk, húgom persze kicsit sír is, és már mögöttünk is az egész. Megyek és belegravíroztatom az érmembe a képemet, és lassan elhagyjuk a helyszínt, mert semmire nem vágyom jobban, mint egy zuhanyzásra és néhány óra alvásra. 3 óra múlva ébredem, már ismét járóképes vagyok, még ha csak sétára is, de már sokkal jobb minden, mint amikor lefeküdtem. Elképesztő, hogy hova tudja az ember fejleszteni saját képességeit. 9 éve rosszabbul voltam egy fél maraton után még napokkal is. Elmegyünk megnézzük az elcsendesedett versenyközpontot. Az egyéniek már nincsenek, a csapatok pedig valahol félúton küzdenek a körön. Megjutalmazom magam a beígért velőspirítóssal, de a géltől meggyötört szájpadlásom nem nagyon örül a kemény pirítósnak, ami még csíp is. De sebaj. Visszamegyünk a szállásra, ez az éjszaka és a holnap a pihenésé. Nézegetem az eredményeket, és nem tagadom, büszke vagyok magamra. Az idei Ultra Balaton 182 fő tényleges indulójából összesítettben 70., a férfi kategóriában 56. helyen sikerült célba érnem. A hivatalos lista szerint 74 versenyző nem ért célba. A 210 km megtételéhez nekem 28:33:11-re volt szükségem, előzetesen 30 órát kalkuláltam, így én teljesen elégedett vagyok az eredménnyel. Közben tucatjával jönnek a gratulációk Face Bookon, remélem néhány kezdő futót most én motiválok úgy, ahogy néhány éve engem motiváltak az akkori teljesítők.
Last but not least!
Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki hozzásegített ahhoz, hogy ezt az álmom megvalósíthassam. Elsősorban feleségemnek, aki így visel el, ahogy vagyok, jól tudom az edzések a kettőnk csak egyszer élhető intim idejét csökkentik, és én nagyon hálás vagyok, hogy ő ezt tolerálja. Továbbá örök hálám testvéremnek, akit mindig belerángatok a képtelen agymenéseimbe, és ez neki valahogy mindig inkább feladatot, mint kikapcsolódást jelent. Hálás vagyok Robinak az autós kíséretért, sok problémát megoldott a jelenléte, remélem nem volt számára annyira unalmas, mint ahogy én ezt közben elképzeltem. Köszönöm minden futónak, akik előttem járnak a motivációt, valamint mindenkinek, aki figyelemmel kísérte a haladásomat a verseny folyamán, vagy csak néha gondolt rám napközben.
Hogy merre tovább? Nem tiszta még minden részlet, az biztosnak látszik, hogy ebből nem szeretnék rendszert csinálni, és úgy általában nem érzem arányban a kapott eredményt a befektetett munkával. Bizonyára ezen az időeredményen még órákat tudnék javítani rengeteg munkával, de sok értelmét nem látom. Az hogy 70. vagy 48. vagyok egy befutónál nem túlzottan érdekel. Mindezért túl nagy árnak érzem az életemre telepedő és minden szabadidőmet kisajátító 100-150 km-es heti futásokat, célzott edzéseket, "urambocsá" edzővel felkészülést. Azt sem tartom reálisnak, hogy ahogy öregszem egyre nagyobb erőfeszítést igénylő célokat tűzzek ki magam elé. Így szinte biztosra mondom, hogy a jövőben nem fogok több 200 km feletti versenyen indulni, sőt a 100 km körülieket is alaposan meggondolom. Ami nekem nagyon fekszik az a 6 órás futam, abban még tudnék javulni, talán egy korosztályos kupáig is eljuthatnék egyszer. De ezt sem mindenáron. Tavaly belekóstoltam a triatlonba, és nagyon tetszett. Február óta járok úszásoktatásra. Ha sikerülne az úszótechnikámon érdemlegesen javítani, amivel a szintidőt képes vagyok lazán leúszni, úgy megcéloznám a triatlon versenyeket és ott is leginkább végcélként az Iron Man távot. De ehhez még kell némi munka, idő, szerencse, és még annyi minden amire nincs ráhatásom.
